One Step Closer - Chapter 4

Sziasztok!
Meg is hoztam a negyedik fejezetet, remélem örültök majd neki. Itt már Mike is szerepel, úgyhogy már beindulnak a dolgok lassan. Köszönöm szépen annak az 5 embernek a komit, és a többieknek is a pipákat! Nagyon örültem nekik!
Jó olvasást!







4. „How you doin’ ya’all, my name is Mike”**

Hevesen dobogó szívvel vártam, hogy a kis fekete négyzet helyén megjelenjen Ő, és nem kellett csalódnom. Amint megpillantottam a szinte mozdulatlan alakot, elakadt a lélegzetem. Tényleg Ő az!
Épp nem rám figyelt – vagyis nem a monitorra -, hanem az asztalon kezdett matatni valamivel, így volt időm megfigyelni egy kicsit. Baseball sapkát viselt, így a szemei kicsit árnyékba kerültek, és egy fekete póló volt rajta, karján egy pár karpereccel. Nem tudom mi volt az, amit ennyire keresett, de látszólag nagyon belemerült a dologba. Tudtam, hogy nem biztos, hogy Ő már lát engem, hiszen a két gép tutira nem egyszerre tölt. Bár ha én látom Őt az már egy jó jel!
Szinte levegőt sem vettem, úgy figyeltem, de közben elgondolkoztam, hogy vajon én hogy nézhetek ki? Ha jól emlékeztem egy kék, vékonypántos felsőt vettem fel, és a hajam is nagyjából rendben lehet. Smink az ugyan nem volt rajtam, de reméltem hogy ez nem lesz gond, lenézni pedig nem tudtam magamra, mert minden figyelmemet elvonta Ő.
Eltelt úgy legalább két perc, hogy nézegettem, amint papírokat fog a kezébe, és gyorsan átfutja a sorokat rajtuk, meg, hogy belekortyol egy bögre – gondolom – kávéba. Mert olyan… Hű, ott olyan fél öt körül lehetett az idő. Mármint hajnali fél öt.
Kicsit megdöntöttem a laptopom képernyőjét, majd hátradőltem a fotelben. Csak néztem, és belegondoltam abba, hogy én most Őt nem úgy látom, mint a Linkin Park vagy a Fort Minor tagja, hanem mint Mike, egy egyszerű férfi. Most otthon volt a saját környezetében, a saját szobájában, a saját bögréjéből itta a gondolom általa készített kávét. Ezek a dolgok talán sok mindenkinek badarságnak tűnnek, mármint hogy engem ez köt le, és ezen ámulok, de nekem nagyon is fontos volt mindez.
Aztán kezdtem úgy érezni, hogy illetlenség így megnéznem, mintha csak kukkolnék, még akkor is, ha esetleg tudhatja, hogy valamikor csatlakozom hozzá, mármint ehhez a beszélgetéshez. Ezért nagy levegőt vettem, magamban átgondoltam az angol szavakat, amik a mondandómban szerepeltek, majd összeszedve minden bátorságomat – mert ehhez sok kellett: megszólítani Mike Shinodát! -, és határozott, mégis halk hangon megszólaltam.

- A világért sem akarlak zavarni Mike… De itt vagyok – hangom valószínűleg váratlanul érte, mert olyan hirtelen kapta a fejét a képernyő és így a kamera felé, hogy az én nyakam roppant bele. – Heléna Hunyadi – motyogtam mostmár kissé félénkebben, s intettem egyet. A pillantásától, ami ugyan kissé homályba borult a sapka miatt, zavarba jöttem.
- Ó, szia, bocsi! Csak van pár dolog itt, amit… mindegy! – elmosolyodott a saját szavain, gondolom azt gondolta, hogy engem nem érdekel, amivel foglalatoskodott, pedig nagyobbat nem is tévedhetett volna, de nem szóltam közbe. – Mike Shinoda – ő is intett egyet - Remélem mostmár elhiszed, hogy én vagyok én! – miután bemutatkozott, szélesen elvigyorodott. Ó anyám, de jól néz ki!
- Hát… - mosolyogtam én is, majd kényelmesen törökülésbe helyezkedtem a fotelben. – Most már el. Hacsak nincs valaki olyan, aki nagyon hasonlít rád, akkor tényleg te vagy te!
- Hát én nem tudok róla…- kicsit tétovázott, mintha hirtelen nem tudta volna, hogyan fogjon bele a mondandójába - Akkor mit szólsz végülis a meghívásomhoz? – kérdezte végül a dolgok közepébe vágva, s közben levette a sapkát. Milyen figyelmes! Azért beszélgetés közben nem akart sapkát viselni! Ezen csak elvigyorodtam. Tetszett a helyzet!
- Őszintén? Nem is tudom, hogy most ugráljak a boldogságtól, vagy totál sokkoltan üljek itt és tátogjak, mint egy hal… - vallottam be. Nem láttam értelmét titkolózni, hiszen Ő éppen a fél életét akarja velem megosztani, így megérdemelt annyit, hogy nyíltan kimondjam, amit gondolok.
- Váratlanul ért? – megértő hangja egy kicsit megnyugtatott és már nem akart kiszakadni a szívem a helyéről… annyira.
- Hát igen. Tudod, nem minden nap ismerek meg egy világsztár zenészt, aki nem sokkal később egy világjáró körútra invitál…
- Úgy látszik, szerencsés vagy kedves Heléna… - Ó, milyen szépen mondta ki a nevemet!
- Nagyon úgy tűnik… Szóval akkor… komolyan gondoltad? – kérdeztem rá. Még most is hihetetlen volt ez az egész.
- Igen, komolyan! – bólintott. – Olvasgattam és láttam, hogy mennyi ember szereti a munkámat. Hogy mennyien foglalkoznak velem, tudod és… Úgy gondoltam választok valakit. Csak úgy, hogy ne csak ti ismerhessetek engem, hanem én is beleláthassak a ti világotokba. Jelen esetben a tiédbe – édesen elmosolyodott. - Kiválasztottam azt a posztomat, ahova a legtöbben írtatok, a neveket ráírtam cetlikre, betettem egy sapkámba – itt vigyorogva felemelte az asztalra tett sapkát –, és kihúztam egyet. Úgy gondoltam, hogy addig húzogatom, amíg valaki olyan nem jön ki, aki többször is írt. Mert hát mégsem alapozhattam egy olyan ember megismerésére, aki egyszer írt, talán merő véletlenségből… De te jöttél ki elsőre – úgy láttam, hogy tetszett neki, amit kapott. Mármint, amit látott, azaz engem. Hogy meg van elégedve úgymond. Ennek pedig örültem.
- Hát ez jó ötletnek tűnik… - ismertem el. – De egyelőre nem tudok mit mondani neked. Mármint felnőtt nő vagyok, persze, de azért én még a szüleimmel élek.
- Persze, nyugodtan beszéld meg velük – mondta, majd bizonytalanul még hozzátette: - Azért remélem elengednek…
- Hát… Csak annyit fogok mondani, hogy megyek és kész – megrántottam a vállamat. – Ez nem téma, nem mondja meg nekem anya, hogy hova mehetek és hova nem. Csak azért aggódni fog, tudod nem ismer téged, és valójában én sem. Hogy hogyan fogok utazni, hol fogok lakni, és legfőképpen miből fogok ott kint élni...
- Mindent elintézek, ne aggódj! Ha belemész a dologba, akkor azonnal foglalok neked jegyet, ami a neveden ott fog várni… öhm… - itt kicsit lapozgatott a papírjai között – Budapesten, a reptéren – szóval már rákészült az utazásomra, és nyomtatott ki dolgokat… Hihetetlen ez a pasi!
- Egyenesen Los Angelesbe mennék?
- Azt hiszem igen, én pedig ott foglak várni a LAX-on, ígérem! – itt kissé elgondolkoztam, amit ő is észrevett, és nevetve hozzátette: - Nyugi, ha mégsem lennék ott, ami nem fog megtörténni, akkor azonnal mehetsz is vissza! – várakozó pillantása rabul ejtett, és még gondolkozni is elfelejtettem az ajánlatán, bár Ő biztosan azt hitte, hogy azért nézek olyan bambán. Mindegy, nem is lényeg, mivel megyek! Ezt nem hagyhatom ki!
- Jól van, legyen - mondtam lassan, majd végre elfordítottam róla a tekintetem és kibámultam az ablakon, amiből ugyan csak a környező házak tetejét lehetett látni, de nekem most ez is megtette. Tényleg át kellett gondolnom ezt a dolgot. – Megmondom anyának, hogy elmegyek egy kicsit… nyaralni. Szerintem ezer százalék, hogy felvisznek Pestre a reptérre, és ha nem lesz foglalva jegyem, akkor jövünk is haza – soroltam a terveimet.
- De lesz jegyed – kotyogott közbe, s ezzel megint magára vonta a figyelmemet. – Ha azzal próbálod magad nyugtatni, hogy nem fogom elintézni, akkor le kell rombolnom az álmaidat, mert elintézem! – kedvesen mosolygott, de azért éreztem a hangjában némi élt, amivel a szándékai megkérdőjelezésének nemtetszésére utalva beszélt hozzám.
- Az álmomat készülsz éppen valóra váltani – böktem oda csak úgy mellékesen, s újra kibámultam az ablakon. – Ez a legfurcsább dolog, ami valaha is történt velem! – motyogtam.
- Hát nekem is ott van valahol az első háromban – ezen elmosolyodtam. – És az a lány a képről, az unokatesód, Fanni igaz? – bólintottam – Ő is jön akkor?
- Nem hiszem – elhúztam a számat. – Tudod, ő is már felnőtt meg minden, de az apja eléggé fogja őt. Három nap alatt nem tudom meggyőzni, sajnálom!
- Hát akkor talán legközelebb! – most tényleg azt mondta, hogy legközelebb? – De ne aggódj, így is lesz társaságod!
- Szerintem elleszek valahogy. De hova is megyünk pontosan? Mármint azt írtad, hogy utazni is fogunk.
- Ja, hát igen. Nyugi, mindent elintézek én, neked csak magadat kell hoznod majd mindig. Téged tulajdonképpen hét alkalom fog érinteni. Ezek lesznek Augusztusban. Tizennyolcadikától huszonkilencedikéig, de ez az utolsó már LA-ben lesz, szóval itthon leszünk. Nem tudom, hogy neked hogyan kezdődik a sulid igazából, de úgy gondoltam, hogy harmadikán mehetnél haza – itt kissé várakozóan nézett rám.
- Öhm, oké, persze. Szerintem ötödikén kezdődik a suli – igazából nem tudtam, de mit érdekelt most engem a suli, nem?
- Az jó. Szóval két hetet leszünk itthon, mármint nálam itthon, és aztán az első megállónk… - itt ismét kikeresett a sok papír közül egyet és rápillantott. – Hasselt lesz.
- Hasselt? Az Belgiumban van, igaz?
- Aha, ott! – bólogatott. Hát nem mondom, eléggé meglepett, hogy oda is megyünk. Mármint azt hittem, hogy csak az államokban lesznek a koncertek. – Tőletek az nagyon messze van egyébként?
- Hát olyan… - hirtelen elgondolkoztam, és igyekeztem magam elé képzelni Európa térképét – Ezernégyszáz kilométer.
- Hát az nem rossz – vigyorgott.
- Hát nem gyalogolnám le az fix! És hova megyünk még?
- Megyünk Hollandiába, Németországba, az Egyesült Királyságba, Franciaországba, aztán megint az Egyesült Királyságba, aztán vissza az USA-ba – sorolta, én meg csak pislogtam. – Mi az? – kérdezte, mikor letette a papírt.
- Legmesszebb eddig Erdélyben voltam… És az is a szomszédban van. Kicsit furcsa belegondolni, hogy eljutok ilyen helyekre – méláztam. – De persze nagyon örülök neki, el sem tudom mondani mennyire. Szóval köszönöm!
- Óh, semmiség. Én köszönöm, hogy hajlandó vagy velem körbeutazni a fél világot!
- Köszönöm, hogy engem választottál!
- A sors akarta így! – nevetett, és hitetlenkedve megrázta a fejét. – Jól kijövünk majd!
- Szerintem is! – ez a mondata melengette a szívemet.

Számot cseréltünk, szigorúan sms alapon, hogy azért bármikor elérjük egymást, ha kell, majd Ő elment aludni. Bár még vitatkoztunk előtte azon egy sort, hogy mi értelme így már lefeküdnie. Én azt vallottam, hogy ha hétkor kelnie kell, akkor én a helyében már az ágy közelébe sem mennék, ő pedig bizonygatta hogy az a másfél-két óra alvás is rettentő sokat számít Neki.

Lerobogtam a földszintre, és megálltam a konyhaajtóban. Egy pillanatig tiszta idiótának éreztem magamat, amiért arra készültem, hogy odaálljak anya elé és közöljem: elutazom a világ másik felére. Aztán végül Mikera gondoltam, és arra, hogy mennyire meg szeretném ismerni, így összeszedtem minden bátorságomat. Megkértem anyut, hogy üljön le velem szemben, majd elmeséltem neki, hogy mi történt eddig a nyáron, és végül kiböktem azt is, hogy vasárnap fel kéne vinniük Ferihegyre.

- Nem tetszik ez nekem! – csóválta a fejét.
- Ha hozzákötnél egy Titanic nagyságú hajóhoz, akkor sem tudnál visszatartani! – mondtam csendesen. Anya laza volt, de azért nem ennyire. – Így is, úgy is elmegyek, csak szeretném, ha nem veszekednénk ezen előtte! Itt van, amire vágytam: láthatom a világ többi részét, és megismerhetem Mike Shinodát! Kérlek, anya legalább próbáld megérteni, hogy nem mindenki van annyira oda ezért a falusi életért, mint ti! Meg ezért az országért!
- Én nem vagyok oda az országért, ahogyan mondod… Csupán elengedni a lányomat egy vadidegen országba valaki olyannal, akit alig ismer, és aki egy zenész… nem tűnik a legjobb dolognak!
- Felnőtt vagyok! Idén leszek huszonegy, neked ráadásul nem kerül semmibe, ha nem akarjátok nem kell felvinnetek a reptérre sem.
- De… felviszünk! De ha valami bajod lesz ez alatt az egy hónap alatt, még én magam is adok egy-két zöld foltot! – mutatott rám, majd felkelt, hogy tovább folytassa, amit elkezdett.
- Köszi! – nem borultam a nyakába, mert tudtam, hogy nem örül ennek az egésznek, de örültem, hogy végül belement.
- Menj, mondd el apádnak is! – intett a hálójuk felé, ahol a mostoha apám éppen TV-t nézett.
- Oké!

Neki könnyebb volt elmondani a dolgot, mert sosem szólt bele a dolgaimba igazán. Nevetett, bólogatott és egy rossz szava sem volt. Olyan izgatott lettem ettől az egésztől, hogy hirtelen nem is tudtam, hogy mit csináljak. Legszívesebben körbefutottam volna a Földet legalább háromszor, ám én mégis visszarohantam az emeletre. Felhúztam egy kis zoknit, majd lerohanva felkaptam az egyik sportcipőmet, hogy aztán biciklire pattanjak, és Fanniék házáig meg se álljak. Nem is kopogtam csak benyitottam, odaköszöntem Gyöngyinek, Fanncs anyukájának, majd bevetettem magam Fanni szobájába. Éppen az íróasztala alatt térdelt, és nagyban szentségelt valamiért.

- Hát te? – kérdeztem rá, mire nagy nehezen visszamászott a székére.
- Csak leesett az USB csatlakozóm – sóhajtott egyet – És veled? Nem is tudtam, hogy jössz!
- Zavarok? – vontam fel a szemöldökömet, mire csak egy csúnya pillantást kaptam válaszul. – Na mindegy! Nem ezért jöttem! Lépj be a citromail-embe!

És megmutattam neki a levelet, elmeséltem, hogy mit beszéltem Vele, és hogy anya is belement a dologba. Átrágtuk magunkat számos ötleten, hogy miként lehetne megpuhítani az apját, de nem találtunk megoldást.

- Basszus, nem hiszem el… - mormogta pár órával később már nálam.
- Legalább próbálj meg vele beszélni!
- Tudod, hogy milyen! – legyintett bosszúsan. – Sosem akartam még ennél jobban világgá szaladni a szüleim miatt…
- Mike azt mondta, hogy majd legközelebb. És ha tényleg olyan jól kijövünk majd egymással, mint ahogy reméljük, és tényleg hív még ki magához, akkor te is jönni fogsz! Jó lenne, hogy ha miután elmentem, felkészítenéd apádat, hogy legközelebb te is jössz… Csak, hogy tudja, mire számítson!
- Oké, majd említem neki!
- Ne említsd, hanem közöld! Sosem állsz már a sarkadra?
- Neked könnyű! - sóhajtott lemondóan.
- Ah, na jó. Ennyiben maradunk. Majd mondod neki, és kész! Én meg írok Mikenak, hogy akkor lefixáltam a dolgot… - előkaptam a telefonom és írtam neki egy üzenetet.
- Basszus, te sms-ezel Mike Shinodával! – úgy nézett rám, mintha valami űrlény lennék.
- Ja, durva mi? – vigyorogtam.
- És azt sem hiszem el, hogy itt hagysz egy teljes hónapra! – nyafogott.
- Na mi van? Eddig volt, hogy napokig rám sem írtál, most meg kiderül, hogy hiányozni fogok? – néztem le rá.
- Tudod, hogy hiányozni fogsz! – nem nézett rám, inkább a TV-t bámulta. Ő ilyen volt. Ha érzésekről kellett beszélni, akkor visszahúzódott a csigaházába.
- Tudom hát…

Mike visszaírt kicsit később, hogy másnap délután beszéljünk. Még jó, hogy odaírta, hogy az én órám szerint délután ötkor, mert különben nagy bajban lettem volna. Bár most sem értettem, hogy egy olyan híres zenész, mint Ő, aki éppen ’kicsit pihen’, miért van fent már reggel nyolc órakor!? Látszik, hogy tényleg nem pihen Ő sosem igazából.

Így beizzítottam Fanncsit, és másnap a reggeli busszal bementünk a városba, hogy vehessek néhány ruhát magamnak. Kicsit fel kellett frissíteni a ruhatáramat, de végül nem vettem sok mindent. Olyan drága volt minden – legalábbis az én pénztárcámnak -, hogy sokszor hiába tetszett valami már a kirakatban, rápillantottam az árcédulára és be sem mentünk a boltba. Azért mindennek van határa, és én nem szívesen adtam volna ki egy egyszerű pólóért nyolcezer forintot.

Kora délután értünk haza, és Fannival úgy döntöttünk, hogy megnézzük a mamám kertjét, hátha kell már valamit csinálni kint.
Úgy egy órát lehettünk kint, és már három elmúlt, mikor biciklire pattanva hazafelé indultunk. Siettem, mert le akartam zuhanyozni, hajat mosni meg minden, mielőtt Mike megint úgy látna, ahogyan nem kéne. Azonban haza már nem értem…

** Fort Minor - Petrified

*Na vajon mi történhetett? Valakinek valami ötlete?*