One Step Closer - Chapter 11

11. Last night dance

Álmomban idősebb voltam, és a tengerparton ücsörögtem egy napozóágy szélén. A hajam nagyon hosszú volt, ahogyan a szél az arcomba fújta, s lepillantva karikagyűrűt láttam az ujjamon. Három kisgyerek futkározott közel a vízhez. Két kislány és egy kisfiú. Elmosolyodtam azon, ahogyan a két lányzó összefogott a fiú ellen, hogy lefröcsöljék.

- Nem tudom, kitől örökölték a lányok ezt…

A nevetős hangot nem ismertem fel, furcsa volt, mintha csak nagyon messziről szólt volna hozzám a férjem. Tudtam, hogy ő húzta az ujjamra a gyűrűt valamikor, de nem emlékeztem, hogy ki ő. Csak abban voltam biztos, hogy szeretem.

- Nem tőlem! Tagadom! – nevetve fordultam felé, de a nap sugarai elvakítottak, s csak Kedvesem körvonalait láthattam.

Megfordultam az ágyon, s kinyitva a szemem, Mike álmos, és egyben kérdő tekintetével találtam szemben magam.

- Beszéltél álmodban! – motyogta, s fájdalmas grimasszal az arcán kihúzta a kezét a hátam alól. Gondolom elzsibbadt szegénynek már, bár nem tudtam, mióta alhattunk.
- Hm? – elmésen hümmögtem neki vissza, mivel még nagyon félálomban voltam.
- Azt nem értettem, hogy mit mondtál – megrázta a fejét, majd a hátára fordult.
- Előfordul, hogy beszélek… bocsi!
- Semmi baj… aranyos voltál, ahogyan felhúztad az orrodat – mosolygott rám, majd a kislámpa felé nyúlt, ami az éjjeliszekrényén volt, és lekapcsolta.
- Mennyi az idő? – kérdeztem, s egyik kezemet a párna alá tettem. Mindig így aludtam, mióta nem volt senkim. Megszoktam, hogy ölelek valakit, aztán ez lett a pótcselekvés, hogy a kezem a párna alatt van.
- Fél kettő… alig alszunk olyan… három órája…
- Arra sem emlékszem, mikor szenderültem el… - suttogtam halkan. A sötétben és ebben a furcsa, zsibbadt állapotban nem akartam hangosabban beszélni, féltem, hogy felzavarom az idillt.
- Énekeltem neked még a Breaking The Habit-ot is, nem emlékszel? – éreztem, és hallottam, ahogyan felém fordult, majd ujjai a hajamba szántottak, s közelebb csúszott. Ez számomra rettentő jó volt. Hogy Ő teszi meg ezeket az apró lépéseket. Azokat a lépéseket, amikre én is vágytam.
- Valami rémlik. Jó volt nagyon…
- Könnyen elsírod magad, Hel! Olyan jól esett… - sóhajtott, és ujjai cirógatták a hajamat.
- Hogy sírtam?
- Az, hogy elsírtad magad, igen. Valahogy… nem is tudom. Láttam már sírni nőket, na jó, nem is sírni, hanem zokogni a dalainkon, de az más. Ők inkább hisztirohamot kapnak olyankor, ami nem hízelgő hanem… ijesztő. De te itt, ahol ketten vagyunk… Nem tudom, a tiéd őszinte volt. Te olyan érzékeny vagy és mégsem… A srácokkal is tök jól kijössz, néha már-már elcsodálkozom rajta, hogyan is lehetsz ennyire vagány, mikor belül egy törékeny lélek van... Hogy, hogy lehetsz ilyen… tökéletes – azt mondta, hogy tökéletes vagyok? – Aztán ott van az, ami most is. Hogy olyan szépen, lányosan elsírod magad – elnevettem magam ezen a megfogalmazáson.
- Férfiasan mégsem sírhatok! – kuncogtam, mire belenyomta az arcomat a párnába. Nem erősen, csak hogy kifejezze, hogy bolond vagyok.
- Tudod, hogy értettem!
- Ha nem értek egyet, belefojtasz a paplanba? – kérdeztem vissza nevetve, s felé vetődtem, hogy most én csikizhessem. Ráültem a csípőjére, és az oldalán támadtam, de meg sem nyikkant. Legalábbis nem kapott röhögőgörcsöt, ami a célom lett volna.
- Ezzel nem mész semmire! – közölte nemes egyszerűséggel, majd újra felkattintotta a kisvillanyt. Szemei most kicsit élénkebben csillogtak, nem olyan álmosan.
- Akkor máshogy közelítem meg a dolgot! – tudattam vele, majd egy kicsit elgondolkodtam. Igyekeztem tartani magamat fölötte térdelve, mert ha teljesen leereszkedtem volna, akkor pont olyan helyen is összesimultunk volna. Izgalmas volt, a szívem vadul kalapált; tudni akartam, hogy kívánna-e esetleg, de mégsem eresztettem lejjebb a csípőmet.
- Na lássuk! – bíztatott. Végignéztem rajta, szemeim elég éhesen csilloghattak a mellkasát bámulva, majd ujjaimmal óvatosan a nyakához értem, hogy aztán lepkeszárny finoman végigsimítsak lefelé a mellkasán és a hasán. Ekkor már nem volt olyan önelégült pillantása, láttam, hogy az ajkai megremegnek az elfojtott nevetéstől. Tehát jó úton haladtam.
- Ezt hogy viseled? – kérdeztem mintegy csak magamtól, majd ugyanezt a mozdulatot visszafelé is megtettem.
- Hát… - nem mondott többet, csak felsóhajtott, s mosolygott. Megint a hasán húztam végig az ujjaimat, s éreztem, ahogyan az izmai megrezzentek az érintésem alatt. Jelenleg el sem tudtam volna képzelni kívánatosabb képet magam előtt. Ő feküdt alattam, mellkasát nem takarta póló vagy más, és nézhetem, ahogyan az érintéseim alatt megremeg, és szemeit lehunyja. – Miért játszol velem Hel? – hangja halk volt, rekedt.
- Csak neked szabad kínozni engem? – vontam fel a szemöldökömet egy pillanatra, majd mindkét tenyeremet a mellkasára simítottam, s közelebb hajoltam az arcához. – Megérdemelted! – suttogtam, majd legördültem róla, és elhelyezkedtem mellette.
- Azt hiszem pihennem kell az izgalmakra… - suttogta, és újra sötétség ölelt körbe bennünket.
- Milyen izgalmakról beszélsz? – kérdeztem, s elmosolyodtam.
- Ó, ha tudnád te azt! – sóhajtotta, s elfordult tőlem. – Jó éjt!
- Jó éjt! – motyogtam ezer wattos vigyorral. Hogy a francba ne tudtam volna, mitől jött izgalomba?!

Nem értettem, mi van velem, mert megint olyan dolgokat csináltam, amiket nem szabadott volna. Reméltem, hogy ha felkelünk nem fog égni a fejem miatta, de egyelőre örültem ennek az intim közelségnek, amibe kerültünk. Határozottan tetszett, hogy sikerült Őt kiakasztanom egy kicsit úgy, mint egy nő egy férfit.

Sokkal később ébredtem fel, s ahogy lassan a szememet dörgölgetve felültem és körbenéztem, szembesültem vele, hogy egyedül vagyok a szobában. Mintha csak megéreztem volna, hogy nincs mellettem, nem tudtam tovább aludni. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy most mi is van, majd kikászálódtam a puha ágyneműk közül, és elindultam lefelé a konyhába. Nem is kellett csalódnom, mert ott találtam Őt, egy szál alsónaciban és pólóban készítette a kakaót. Elmosolyodtam ezen a szokásán, amit azóta vett fel, hogy én itt vagyok.

- Hű, pedig fel akartam vinni neked! – sandított felém mosolyogva.
- Visszamehetek, ha nagyon szeretnéd! – vigyorogtam rá, mire csak nevetve megrázta a fejét.

Csendesen elfogyasztottuk a kakaót, s megegyeztünk, hogy másnap forrócsokizunk. Mivel már jócskán benne voltunk a késő délutánban, nem mentünk sehova, csak TV-t néztünk. Beszélgettünk a turnéról, a fellépésekről, főleg Ő faggatott engem, hogy meséljek. Nem mintha nem egy helyen lettünk volna! Mindenfélét mondtam neki. A legapróbb dolgokat is, amiket észrevettem rajtuk. Ámulva hallgatta, hogy én mit meg nem nézek magamnak, hogy milyen pici dolgok érdekelnek ebben az egészben.

- Most komolyan azt figyelted, hogy én merre mászkálok a színpadon? – kérdezte hitetlenkedve.
- Hát most miért ne? – megrántottam a vállamat, és figyelmemet inkább a TV képernyőjére szegeztem, mert olyan furcsán pillantott rám. Lehet, hogy túl sokat árultam el?
- Nem tudom… - motyogta, majd megdörzsölte az arcát, amin már vagy háromnapos borosta díszelgett. Irtóra tetszett, ezt be kellett vallanom magamnak, bár Mike hogy nem tetszett eddig nekem? Ő tökéletes.
- Álmos vagy? – tereltem a szót az előbbi témáról.
- Eléggé. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire kimerültem…
- Sok mindent csináltál, mindent beleadtál. Ezer százalékosan minden nap… - közelebb csúsztam hozzá, és megsimogattam a haját. – Gyere, menjünk aludni! – megfogtam a kezét, kikapcsoltam a TV-t, és felhúztam a kanapéról.
- De most nálad! – vigyorgott, nekem pedig megint jól megdobbant a szívem. Velem akar aludni, megint.

Nos az együttalvás nálam már valamivel zökkenőmentesebb volt. Nem próbáltuk meg kinyírni egymást egyszer sem semmilyen akcióval. Most én öleltem szorosan Őt, a hátához simultam, míg Mike összekulcsolta az ujjainkat a mellkasánál. Viszont nem tudtam elaludni, ahogyan Ő sem. Ezt onnan tudtam, hogy a légvételei nem lassultak le, és hogy néha-néha végigsimított ujjaival a kézfejemen. Én pedig egyszerűen attól voltam képtelen álomföldre lépni, hogy ott feküdt előttem. Olyan tökéletesen simultam hozzá, mintha csak az életem múlna azon, hogy egy centi se legyen köztünk.
Az orromat kis idő múlva lassan húzgálni kezdtem a hátán, mire Ő megszorította a kezemet. Tudtam, tetszik neki, de megszólalni egyikünk sem mert, vagy nem akart. Az orrom hegyének nyomát lassan a szám vette át, és azt húzogattam a hátán. Egy pici puszit sem adtam a bőrére, csak elnyílt ajkakkal köröztem rajta.

- Ugye tudod, hogy most rohadtul felhúzol ezzel? – suttogta a sötétbe, nekem pedig meglódult a pulzusom.
- Miért? – suttogtam, s direkt úgy mondtam, hogy a leheletem csak még jobban ingerelje. – Nem értem, miről beszélsz – adtam az értetlent. Nagyot sóhajtott.
- Na ne mondd, hogy halvány gőzöd sincs róla! – a hangja rekedt volt, rajtam pedig végigfutott a borzongás ettől. Eddig is odáig voltam tőle, de most mintha vulkán robbant volna bennem, azonnal sajgón kezdtem Őt kívánni, akarni ott lent. És ezen az sem segített, hogy most még közelebb nyomtam magam hozzá, és még belegondolni sem mertem, hogy mi lenne, ha velem szemben lenne.
- Pedig hiszed vagy sem, nem tudom mire célzol... – játszottam tovább.
- Most cseszem el a barátságunkat… - mormogta, de egyáltalán nem úgy hangzott, mintha bánná. Először nem értettem, hogy pontosan mire éri ezt, de mikor a kezemet elkezdte lecsúsztatni a mellkasán, majd a hasán, már kezdtem kapizsgálni. – Erre céloztam… - sóhajtotta, mikor ujjaim végigsimítottak alsónadrágjában feszülő férfiasságán. Elakadt a lélegzetem ettől.
- Ez nem cseszel el semmit… - suttogtam, s elhúzva a kezemet onnan, megfogtam a karját, hogy magam felé fordítsam. Nem kellett kétszer „kérnem”, azonnal megéreztem a melleimnek feszülő mellkast, a kezét, ahogyan befúrja a fejem alá, s a másikkal a fenekembe markol.

Ajkai végigfutottak a nyakamon, nyelvével nedves csíkot húzva a bőrömre, amitől felnyögtem. Megőrjít, de nem számít. Imádtam az érzést, ahogyan a lehelete a nyakamat csiklandozza, és ahogyan közelebb húzott magához. Érezni Őt, azt, hogy mennyire kíván, hihetetlen volt. Az meg végképp, mikor a telt ajkak az enyémre csúsztak.
Megcsókolt! Komolyan, Mike engem csókolt! Azt hittem menten meghalok, de erre sem lett volna időm. Gyorsan hengeredett fölém, és ujjai a pólómat tűrték feljebb, hogy aztán egyetlen másodpercre elválva tőlem, levehesse rólam. Meg sem vártam, míg újra felém hajol, én kaptam a szája után.

Édes volt, nem olyan, mint a méz, hanem mint a szérumba öntött szerelem, ami függőséget okoz.

Nem tudtam ellenállni, akartam még és még. Újra és újra végigsimítottam a hátán, majd a körmeimet a vállaiba vájtam, amitől egy rekedt nyögés szakadt fel a mellkasából. Egyetlen röpke pillanatig elmosolyodtam, majd a nyakát kezdtem csókolgatni, miközben már mindketten a másik alsójának levételével bajlódtunk. Amikor ez is megvolt, ujjaimat merev férfiasságára kulcsoltam, és magamban vigyorogva konstatáltam, hogy igen, tényleg olyan nagy, mint azt először éreztem.
Ő sem tétlenkedett éppen, ajkai az arcomon kalandoztak, míg ujjai körözni kezdtek nőiességemnél. Kikészít! Olyan jól csinálta, hogy annál elképzelni sem tudtam volna tökéletesebbet. S mikor két, három majd négy ujjával is elveszett bennem… Valamit tud, valamit nagyon tud!
Úgy hullámzott a testem az Övé alatt, mint még soha senki mással, és olyanokat nyögtem egy-egy hevesebb megmozdulásánál, ami halk kuncogást csalt elő Mikeból.

- Akarlak! – nyöszörögtem, s Ő nem tétovázott most sem.

A tettek embere, ez most is tökéletesen bebizonyosodott. Éreztem, ahogyan még nagyobb terpeszbe kényszerít, az orrát az enyémnél, a légvételeit a számon, ahogyan elnyílt ajkakkal levegő után kapkodott, s egyetlen mozdulattal a magáévá tett.

- Léni! – úgy ültem fel az ágyban, mint csak megcsípett volna egy darázs, vagy valami hasonló. Ziháltam, mintha lefutottam volna a maratont, s éreztem, ahogyan a hátamon végigfolyik egy csepp víz. – Megint beszéltél álmodban! – Mike hangja a fülem mellől jött, s ahogyan felé fordultam, láttam, hogy irtó álmosan az arcomat vizslatja.
- Én… azt hiszem… csak egy álom volt, bocsi! – habogtam zavartan.
- Látom, elég rossz lehetett! – ha te azt tudnád, baszki!
- Lezuhanyozom! – kipattantam az ágyból, és az ajtó felé vettem az irányt.
- Siess vissza! – motyogta, de már újra feküdt, és szemeit lehunyta.

A kislámpát égve hagyta, hogy ne a sötétben kelljen botorkálnom, én pedig a fürdőben a tükör elé álltam. Azt a rohadt kurva életbe!!!

Az elkövetkező napok csodálatosan teltek. Igyekeztem az álmomról nem tudomást venni, és nem kimutatni, hogy valami eléggé felzaklatott. Pláne, hogy a többi éjszakát is együtt töltöttük. Iszonyú nehéz volt mellette aludni. Átölelt, simogatta a hajamat és a hátamat, sokszor én is hozzábújtam. És ez egyáltalán nem segített, hogy ne csókoljam végig a bőrét valójában is, mint ahogyan az álmomban. Minden nap volt valamilyen programunk, amit Mike szervezett. Mindössze kétszer mentünk be az irodába és akkor sem maradtunk sokáig, meg hát el is foglaltam magam. Válaszoltam egy-két e-mailre, amikről tudtam, hogy miről is van szó, és ezért mindig hálás pillantásokat és puszikat kaptam Tőle.
Elmentünk biciklizni, ahogyan ígérte még az első héten, sétáltunk, lementünk a partra a srácokkal pancsolni. Na annak persze az lett a vége, hogy nyeltem a vizet ezerrel, de ami pozitívum volt, hogy Mike az én csapatomban játszott. Szegény egész nap csak húzott fel a felszínre, ki a vízből. Aztán másztunk hegyet is, majdnem felmentünk a Hollywood feliratig, ahova Chester is velünk tartott. Istenem, az a pasi… Imádom! A legjobb arc az egész földkerekségen. Annyit nevettünk együtt, hogy csak na. Az utolsó előtti estémen elmentünk mind bulizni. Roadok, Fort Minor, Linkin Park, barátok az irodából… Sokan voltunk, és mind annyira kedvesek voltak, hogy majd’ a szívem szakadt meg, hogy ez a búcsú estéje. Mindenki jól megölelgetett, sokszor elmondták, hogy várnak vissza, főleg Chez és Phoenix. Nehéz volt hajnalban elválni tőlük, hogy aztán hazamehessünk, de muszáj volt. A taxiban meg is könnyeztem a dolgot, amin Mike csak mosolygott, és magához húzott.
Aznap éjjel - vagyis már hajnalban - is együtt aludtunk, s olyan dél körül keltünk fel. Gyorsan összekaptam magam, majd Mike gépén felvettem az óráimat a félévre. Nem volt valami jó érzés, hogy holnap már otthon leszek, valahogy nem akartam elmenni még.

- Összepakoltál? – kérdezte a szobaajtóban ácsorogva, mire sóhajtva felé fordultam.
- Igen, bár nehéz volt. Több cuccom van, mint mikor jöttem. Elkényeztetsz…
- Nem is – csak megrántotta a vállát, mint mindig, majd egy intéssel leinvitált a nappaliba.
- Jól vagy?
- Persze. Csak rossz, hogy holnaptól már nem laksz velem – szemei tényleg szomorúan csillogtak, nekem pedig a lelkemig hatolt ez a pillantás. Fájt.
- Maradnék, ha lehetne, hisz tudod!
- Tudom, nem azért mondtam… - megeresztett egy mosolyt, majd zenét kapcsolt. Lassan felém fordult, aztán a kezét nyújtotta. – Szabad?

Csak bólintottam a kérésre, majd a kezemet az övébe csúsztattam. Lágy dallamok áramlottak a hangfalakból, de nem ismertem, hogy mi az, viszont nagyon tetszett. A szemeimbe könnyek szöktek, de a világért sem szakítottam volna el a pillantásomat az Övétől. Csak ringtunk a ritmusra, homlokunkat egymásénak döntöttük, és néztük a másik szemébe. Ez ment egészen hajnalig, a végén már fájt a lábam. Aztán ledőltünk a kanapéra, és szunyókáltunk egyet.
Másnap a reptéren is a tánc járt a fejemben, mert egyszerűen nem tudtam volna elképzelni tökéletesebb utolsó estét. Ahogyan a sötétbarna pillantás megunhatatlanul az arcomat vizslatta, vagy ahogyan az ujjait összekulcsolta az enyémekkel…

- Hát… mennem kell! – sóhajtottam az utolsó felszólítást hallva. Csak ültünk egy padon, és fogtuk egymás kezét. Komolyan, mintha jártunk volna, és ez engem megölt. Nem tudtam, mit akar, miért szorongatja ennyire a kezemet, miért pillant rám így?
- Igen… - úgy láttam kettőnk közül most nekem kell az erősebbnek lennem, bár nagyon nehéz volt. – Akkor majd írok egy SMS-t, ha leszálltam, oké? – kezemet az arcára simítottam és magam felé fordítottam, hogy a szemébe nézhessek. Nagyon komoly volt, kicsit talán zavartságot is láttam benne.
- Rendben! – felálltunk, elkísért a beszállókapuig, majd szorosan magához ölelt. Az erős mellkas szorosan a melleimnek simult, míg kezei a derekam és a fenekem között félúton megálltak. Aztán elhajolt és a szemembe nézett. Várt, de mire? Mit akarsz, mit tegyek? Kiabáltam vele gondolatban, s kérdőn, kicsit talán türelmetlenül pillantottam rá. – Hiányozni fogsz, Léni!
- Te is nekem, Mike! – alig jöttek ki a szavak a torkomon, a sírás kerülgetett.
- Akkor majd írj! – bólintottam, majd vártam, míg felém hajol, és két puszit hint az arcomra, ahogyan én is az Övére.
- Ez nem a vég, ez nem is a kezdet…** – mosolyogva simogattam meg az arcát, de azért az a fránya könnycsepp csak legördült az arcomon.
- Ezt egyszer felhasználom egy dalszövegben! – nevetett fel halkan, mire én is elvigyorodtam.
- Örülnék neki… Szia! – még egy utolsó ölelést váltottunk, majd megmutattam a jegyemet és besétáltam a hosszú folyosóra.
- Szia… - még hallottam az erőtlen köszönését, majd pityeregve felszálltam a gépre, hogy hazamehessek…

Viszont legbelül úgy éreztem, hogy most hagyom csak el az otthonomat. Azt a helyet, ahol Mike is otthon van velem…

** This is not the end, this is not the beginning