One Step Closer - Chapter 14

14. Only a dear friend

A kapuban anya még egyszer jó szorosan magához ölelt, aztán Mikenak is adott két puszit. Látni, hogy mennyire rossz neki, hogy elköltözök egy másik kontinensre, s most már egy óceán fog elválasztani bennünket… Rossz volt. Minden bátyám dolgozott, így tőlük már előző este elköszöntünk. Még egy utolsó „vigyázz magadra” után beültünk a kocsiba. Mike kinyitotta nekem az ajtót, majd lassan beült mellém. Bekapcsoltam magam, s könnyes szemekkel néztem vissza a sárga családi házra, és a kapuban síró-rívó anyukámra és apura. Intettem még egyet, mielőtt eltűntünk a szemük elől, majd ujjaimmal próbáltam minél gyorsabban letörölni a könnyeimet, mert a mama még hátravolt. Tőle talán még nehezebben ment a búcsúzás, még most is le akart beszélni a költözésről. Valószínűleg, ha Mike nem állt volna ott mellettem, nem érzem az illatát és azt, ahogyan végigsimít a vállamon vagy a hátamon, maradtam volna. Nem is gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz elmenni, hiszen mindig is ezt akartam.

- Jól vagy? – kérdezte, mikor már elhagytuk Pécset is, Pest felé menet. Ahogyan az arcára néztem, újra erősen megdobbant a szívem. Próbált egyszerre az útra és rám figyelni, s hol felém pillantott, hol az útra. És most ugyanazt láttam a szemében, mint mikor megcsókolt.
- Igen – nem tudtam hosszabban elmagyarázni neki, hogy mit érzek, mert a sírás mostmár nem csak a családomat való elhagyás miatt fojtogatott, hanem Őmiatta is.

**

Hetedikén este értünk haza, s ahogy beléptem Mike házába, én is otthon éreztem magam. Persze egy kicsit bennem volt a tudat, hogy ez nem az enyém, de ahol Ő ott van, ott nekem csak jó lehet. És jó is volt. Persze kipakolni és pihenni nem volt sok időnk, mert másnap tartották a Grammy díjátadót, ahol a srácokat nem csak hogy jelölték, de fel is fognak lépni.
Így a másnap eléggé kaotikusra sikerült. Mike reggel elment, mert próbáltak még egyet, én meg vásárolni indultam. Előtte persze jól összevesztünk, hogy miért nem szólt nekem erről előbb, mert egy ruhám sem volt, amit felvehettem volna. Ő persze csak a kezembe nyomta az egyik bankkártyáját, és dühösen elviharzott.
Csak pislogtam a becsukott ajtó előtt, és könnyek kezdtek gyűlni a szememben. Egyrészt az éjszaka nem aludtunk együtt, másrészt emiatt a nagy veszekedés miatt. Mert persze, nem kell nekünk folyton egy ágyban lennünk, hiszen nem vagyunk együtt, de hát lányból vagyok, és rosszul esett, hogy most hirtelen egy szó nélkül a saját hálójában tért álomra.
Időm nem volt nagyon ezen agyalni, nyakamba vettem a várost, hogy találjak valami göncöt. Út közben pedig írtam egy sms-t anyának, hogy minden rendben van velem, és hogy este hol leszünk.
Két óra alatt – és ez rekord gyors időnek számít nálam - sikerült találnom egy egyszerű fekete koktélruhát, meg hozzá egy kis táskát és egy magas sarkú cipőt. Nem akartam semmi extrát, örülni fogok szerintem, ha elvegyülhetek a tömegben.
Otthon aztán megmostam a hajamat, megszárítottam, és néztem, ahogyan tű egyenesen omlik a vállaimra. Még nem volt elég hosszú, szerettem volna egyszer olyan igazán hosszú hajat, és most ezen voltam. Csak lassan nőtt. Elhúztam a számat, miközben konstatáltam, hogy totálisan átlagos vagyok, majd egy köntösben lesétáltam a konyhába, hogy egyek valamit. Arra viszont nem számítottam, hogy Mike is itthon van már, és nem egyedül.

- Léni, micsoda kellemes meglepetés! – Rob állt velem szemben, míg a hűtőből Chester bújt elő.
- Sziasztok! – mosolyogtam rájuk. Chez persze egy pillanatig sem habozott, és azonnal magához ölelt. – Hiányoztam? – nevettem, miközben visszaöleltem, majd Robhoz sétáltam és puszit nyomtam az arcára.
- Nagyon! – lelkesedett Chez. Pillantásommal Mike-ot kerestem, s meg is találtam, miközben nagyon telefonált, éppen kaját rendelt.
- Sikerült megvenni, amit akartál? – Rob kedvesen beszélgetést kezdeményezett velem, amikor látta, hogy kétségbe esetten keresném Mikekal a szemkontaktust, Ő viszont nem volt hajlandó erre.
- Igen, szerencsére… - bólintottam, majd bocsánatot kértem, és elmentem fel a szobámba.

Lefeküdtem az ágyra, összehúztam magamat jó picire, és csak bámultam magam elé. Szépen elcsesztük ezt az egészet!
Nem mentem ki, míg a fiúk itt voltak, és csodálkoztam azon, hogy Chester nem jött fel hozzám. Bár volt egy sanda gyanúm, hogy Mike nem engedte neki. Felkiabáltak, hogy elmennek, én pedig vissza, hogy akkor este találkozunk. Féltem lemenni még ekkor is, így a szobámban maradtam. TV-t néztem, meg csak úgy járkáltam. Kintről neszezést hallottam, tudtam, hogy a házban mászkál, és ez bántott. Az, hogy fasírtban vagyunk, és ez Őt nem érdekli.
Lassan én is nekiláttam készülődni. Kénytelen voltam ekkor már kimerészkedni a fürdőbe, mert ott volt jó világítás, hogy sminkelhessek. Semmi feltűnőt nem akartam most sem, így egy kis alapozó, és tus került fel, szempillaspirál és egy kis szájfény. Bőven jó leszek így, ha meg nem, akkor legyen benne annyi, hogy mondja meg!
Miközben a szobám felé lépkedtem, láttam a szemem sarkából, hogy Ő is készülődik, s éppen kilépett a szobájából. Sietve magamra csuktam az ajtót, gyáva nyuszi voltam.

- Léni, készen vagy? – halkan szólt és kopogtatott be a szobámba kicsivel később.
- Igen, megyek! – még egyszer megigazítottam a szoknyámat, majd kiléptem kezemben a kis táskámmal. – Mehetünk.
- Rendben! – nem dicsért meg, hogy csinos vagyok, de rendesen végignézett rajtam. Karján egy fekete ruhás zsák pihent, de nem kérdeztem meg, hogy miért. Volt egy olyan sejtésem, hogy az öltönye lehet benne, mivel laza szerelésben volt.

Fehér baseball sapka, fehér felső, aminek hosszabb, barna ujja fel volt tűrve a könyökéig, farmer és DC cipő. Most is olyan volt, mint mindig. Én minden nap ezt látom, és megint csak elcsodálkoztam magamon, hogy hogyan nem ájultam még soha el Tőle? Rettentően jól nézett ki, és nem csak az, hogy jól állt Neki ez a stílus, hanem az arca markáns vonásai is egyedivé tették. A mélybarna szemek, a sűrű szemöldök, az egyenes orra és a telt ajkai. Hirtelen eszembe jutott, hogy milyen is volt azokat az ajkakat csókolni, és melegem lett.

A kocsiban ülve én csak figyeltem az esti város fényeit. Mike vezetett, míg hátulra felvettük Chestert és Robot is. Nem mondom, Chez is fantasztikusan nézett ki! Az a fekete haja középen kicsit hosszabb volt, tökéletesen állt, semmi zselé vagy valami, természetesen állt így. Farmer, póló, zakó és egy napszemüveg. Nem is hiszem el tényleg, hogyan bírom ezt ki!

- Bocs, ha szemét voltam! – a csöndet Mike törte meg, s hirtelen jött hangjára felé kaptam a fejemet. Látszólag nem zavarta, hogy a többiek is hallják a dolgot.
- Bocs, ha túlreagáltam! – motyogtam. A barna pillantás megtelt szeretettel, és az ajkai mosolyra húzódtak.
- Én voltam a hülye, mondhattam volna előbb is, csak hát… Annyira örültem, hogy igent mondtál a költözésre, hogy ezt elfelejtettem közölni.
- Örülök, hogy örülsz – tényleg így volt, jól esett hallani.
- Én is örülök! – kotyogott közbe Chez, mi pedig elnevettük magunkat. Mint valami buzgó kisfiú, aki nem akar kimaradni a beszélgetésből. Csak, hogy ő egy baszottul szexi férfi volt…
- Reméltem is!

Reményeimmel ellentétben, hogy nem lesznek ám itt olyan sokan, nagyon sok ember volt. Rengeteg fotós, zenész, színész, meg mindenféle gazdag ember. Amint kiszálltunk a kocsiból máris villantak a vakuk, én meg magamra ragasztottam egy mosolyt. Úr Isten, ezt hogy bírják ki? Felnézve a többiekre bizony láthattam, hogy cseppet sem zavarja őket ez a nagy figyelem. Na jó, hát akkor próbáljuk meg élvezni, vagy valami!

Mike a derekamra csúsztatta a kezét, és elhúzott interjút készíteni. Ott áll mellettünk még Brad is, és őket kérdezgették, míg én csak érdeklődve hallgattam őket. Aztán persze a riporter sem bírt magával, és hát rákérdezett a nyilvánvalóra:

- Mike, a kisasszony az új barátnőd?
- Nem, Helena nem a barátnőm, hanem az egyik legkedvesebb barátom, ezért érkeztünk együtt.
- Tényleg így van, vagy csak titkolni próbálják? – a riporter csaj most Brad felé tartotta a mikrofont, és viccesen kérdezte mindezt, nekem viszont kezdett nem tetszeni ez az egész.
- Ha titkolni próbálnák, szerintem Hel nem jött volna velünk – mosolygott kedvesen, én pedig fellélegeztem, mert jöttek a többiek, hogy menni kéne.

A nő még sok sikert kívánt, majd elsétáltunk onnan. Mike bocsánatkérőn pislogott rám, én meg csak megráztam a fejemet, hogy semmi baj. Végülis érthető volt, hogy mindenki ezt hiszi. Bent elfoglaltuk a helyünket, de nem ülve. Folyamatosan jöttek az ismerősök, akik szintén a helyeikre igyekeztek, mi meg köszöngettünk nekik. Nem győztem ismételgetni a nevemet.

- Basszus, hogy ti mindenkit ismertek! – suttogtam oda Mikenak, mikor végre mindenki leült. Felnevetett.
- Ennyi év alatt, viccelsz? – a másik oldalán Jay ült, Beyonce-val. Na hát nem győztem csodálni itt mindenkit.

Nekem ez a világ annyira távoli volt még egy éve, erre most tessék! Itt ücsörgök egy Grammy díj átadón a kedvenc rockbandámmal. Hihetetlen még most is!
Esemény eseményt követett, egyszer csak már azt figyeltem, hogy Mike és a többiek felálltak mellőlem, hogy ők következnek.

- Figyelj, mert ilyet nem minden nap látsz! – súgta még a fülembe, majd elvonultak.

Vigyorognom kellett, vajon mit terveznek?
Nos Numb/Encore, ezt tudtam. De amikor Paul McCartney felsétált a színpadra melléjük, az én állam is a padlón kötött ki. Gyönyörűen elénekelték a Yesterdayt Chesterrel, akiben nem győztem gyönyörködni. Hű, nagyon jól nézett ki!
Mikor vége volt a dalnak, nem csak én tapsoltam állva. Kis idő múlva pedig már öltönyben jelent meg mellettem újra Mike, és mikor leült, vigyorogva nézett rám.

- Fantasztikusak voltatok! – vidámkodtam, s Hozzá hajoltam, hogy egy puszit nyomjak az arcára.
- Köszi! – motyogta meglepetten, pedig nem tudom, hogy egy pusziban mi volt ennyire furcsa.

Életemben nem izgultam még ennyire. Most már nem azon agyaltam, hogy le leszek fotózva Vele és velük, hanem hogy mi lesz most. Sorra néztük a jelölteket, Mike a kezemet a szorongatta, én pedig csak mosolyogtam. Legalábbis igyekeztem mosolyogni, mert a szívem a torkomban dobogott. Chester ült a másik oldalamon, aki halál nyugodtan, és vigyorogva pillantott Mikera, aki szintén mosolygott, de mi láttuk rajta, hogy izgul. Mikor elhangzott az első szó a „Numb” már tudtuk, hogy nyertek. Mike és én egyszerre pattantunk fel a székünkből, s rögtön felé fordultam, hogy megölelhessem.
Nagyon boldog volt, őszintén mosolygott, a fejét csóválta, mintha olyan hihetetlen lenne, hogy nyertek. Karjai csupán pár pillanatig fonódtak körém, de nekem ez is a világot jelentette. Két puszit nyomtam az arcára, majd engedtem, hogy ellépjen tőlem. Chezt is megöleltem, valamit súgott is a fülembe, de nem értettem, hogy mit, mert akkora volt a hangzavar. Kérdőn pillantottam rá, de menniük kellett, így továbbra is tapsolva néztem utánuk.
Ma éjjel ebből nagyon nagy ünneplés lesz, már láttam előre!

A színpadon szokás szerint össze-vissza tébláboltak, míg Mike köszönetet mondott Jaynek, hogy őket választotta egy közös album elkészítéséhez. Beyonce is örült, bár ránézni sem mertem nagyon. Nem tudom, miért. Ezért is lehet, hogy nem vettem észre, mikor közelebb sétált még mielőtt a srácok visszajöttek volna, és bizalmasan a fülemhez hajolt.

- Hallottam az interjút – kérdőn felé pillantottam, mire elmosolyodott. – Nagyobbat nem is tévedhettek volna!
- Hogy érted ezt?

Válaszolni már nem tudott, mert visszaértek a többiek, de egy cinkos mosolyt küldött felém, és nyomatékosan Mikera pillantott. Oké, ma mindenki megőrült! Ez már tuti biztos!
Jay felém nyújtotta a díjat, megcsodáltam, megforgattam, minden szögből megnéztem, majd visszaadtam neki. Mike arcáról ezután nem lehetett letörölni a mosolyt, de meg is értettem. Nagyon megérdemelték az elismerést!

Az egész amúgy nagyon sokáig tartott, főleg utána az interjúk, meg a fotózkodás. Fájt már a lábam a cipőben, de egy szót sem szóltam. Bár már elmúlott éjfél, mégsem akartam két veszekedést valahogy egy azon az ébren töltött napon. Meg amúgy is, hálás voltam, hogy elhoztak, hogy én is láthattam milyen ez.

Mike és Jay voltak azok akik a legtöbbet beszéltek, jól kijöttek egymással, így a végén már rájuk vártunk csak. Chester teljesen fel volt pörögve, le se lehetett volna lőni. Így eshetett meg az, hogy a parkolóban vele kellett táncolnom. A kocsiból valami zene szólt, ő pedig felkért táncolni. Nos, arra mindenképpen jó volt a dolog, hogy ne aludjak el állva, meg arra is, hogy Mike irtó furcsán pillantson rám, miután végre megérkeztek.

Nem kérdtem tőle, hogy mi baja, Phoenixszel beszélgettem, míg odaértünk a Lost-ba. Ott volt egy amolyan afterparty, ahol mindenki jelen volt, akit díjaztak, meg jó néhányan, akiket nem. Mike, amint beléptünk, ellépett mellőlem, és ott hagyott a többiekkel. Rob is vele ment, így négyen kerestünk asztalt: Phoenix, Brad, Joe és én. Chester már előbb ellépett mielőtt annyit mondhattunk volna: fapapucs.
Kértünk pezsgőt mindenkinek, s megvártuk míg az aranytorkú pacsirta is előkerül. Mivel Mike és Rob látszólag felszívódtak valahol, nem vártunk tovább, nélkülük koccintottunk.

Ment a beszélgetés, többen csatlakoztak hozzánk, én meg csak kamilláztam, hogy milyen híres emberekkel vagyok körülvéve. De nekem csak az az egyetlen egy híres ember hiányzott, aki nem volt itt. A zene nem olyan hangosan szólt, a jelenlévő előadóktól, én meg ezen csak mosolyogtam. Jó volt látni az arcukon, mikor felcsendült a saját számuk, hogy ez jól esik nekik.

Már kezdtem kétségbe esni, hogy megint valami rosszat csináltam, és Mike azért nem vesz rólam tudomást, de végül csak megérkezett egy pohár valamivel a kezében, és leült mellém. Rám mosolygott, majd megint felállt, engem is magával húzva. Nem tudtam, mit akarhat, de mikor megpillantottam a mellette ácsorgó, hosszabb hajú férfit, majdnem hanyattestem.

- Hel, ő itt Dave Grohl, Dave ő Hel egy barátom! – mutogatott köztünk.
- Hello, örülök, hogy megismerhetlek! – a mosolya kedves volt, és a kezét nyújtotta felém.
- Szia, enyém a megtiszteltetés! – vigyorogtam, mint a tejbetök.
- Igen, hallottam, hogy van egy kedvenc dalod tőlünk – Mikera pillantott futólag, én meg egyből tudtam, hogy ők már ismerik egymást, és Mike el is mondta neki a turnés dolgot.
- Nem csak egy – nevettem fel. – De egy, ami különleges, igen!
- Ennek örülök. Ha jól tudom azt is játsszák majd. Akkor megkereslek titeket és együtt elénekeljük, jó?
- Persze Dave, köszi! – Mikenak is fülig ért a szája, majd egy intéssel útjára engedtük Davet.
- Az ilyen találkozásokra fel kéne, hogy készíts! Majdnem színrohamot kaptam – a karjába kapaszkodtam, miközben leültünk, Ő meg csak vigyorgott.
- Chestert hol hagytad? – kérdezte furcsa hangon.
- Hát ott ül… - mutattam volna Joe mellé, de nem volt ott. – Pontosabban ült. Nem tudom, hova lett!
- Ó, értem…
- De miért tőlem kérdezed? Én egész este itt ültem.
- Nem tudom, gondoltam te vagy a nő a csapatban, hátha figyeltél – megrántotta a vállát, de olyan furcsán hangzottak a szájából ezek a szavak.
- Mi az, hogy én vagyok a nő, hátha figyeltem? – kezdett elszállni a jókedvem.
- Hallgasd csak! – kért, és hallottuk felcsendülni a Best of you első sorait.

A látóterünkben feltűnt Dave is, és vigyorogva intett, hogy menjünk oda. Mellette ácsorgott már Chester is.
Igaz, hogy szólt rendesen a zene, de mi énekeltünk. Itt ugyan nem voltak fotósok bent, de láttuk, hogy rengeteg kép készült. Nem is olyan rossz, igaz? Egy fotón szerepelni velük.

Tök jó volt az egész, élveztem, de az a nyomasztó érzésem még mindig megvolt, hogy Mike haragszik valamiért. Vagy nem is haragszik, mert beszélgetett velem, sőt ugyanúgy átölelt, mikor egy pillanatban megint gratuláltam Neki, csak más volt… A szemében volt egy tartás. Mintha messze akarna tudni magától, és mégsem. Nem értettem, hogy mit tehettem, amivel megbántottam, de mikor ismét a saját szobájába ment aludni elhatároztam, hogy ezután tényleg csakis barátként tekintek rá. Nem várom többé, hogy úgy közeledjen hozzám, ahogyan azok szoktak, akik éreznek egymás iránt valamit. Hiszen Ő mondta ma éjjel, én csak egy nagyon kedves barát vagyok, semmi több.