One Step Closer - Chapter 12

12. Distance

Anyu és apu a reptéren vártak. Amint megláttam őket, jobb kedvem lett, és azonnal futni kezdtem feléjük. Anyát öleltem először magamhoz, és pusziltam meg, majd a nálunk jóval magasabb mostoha apám felé fordultam, és a karjaiba ugrottam. Nem számított sosem, hogy nem az igazi apám, mindig így ugrottam a nyakába, sőt, még most is az ölébe telepedtem néha, noha majdnem huszonegy éves voltam.
Hazafelé a kocsiban végig be nem állt a szám. Csak meséltem és meséltem, ők pedig nevettek. Sok minden történt velem, hála Mikenak, és ezt megosztottam velük is. Persze az olyan részeket, mint hogy együtt aludtunk és hasonlók nem vertem nagy dobra. Megemlítettem, de semmi több. Otthon Fanni várt finom kajával. Nem vitte túlzásba, megölelt, adott két puszit és kész. Mindig is ilyen volt, kicsit visszahúzódó, csendes típus. Neki is meséltem, aztán sorban jött minden, a faluban lakó közelebbi rokon.
Hosszú napom volt, és mikor megcsörrent a telefonom, szinte megijedtem tőle. Annyira elfeledkeztem a külvilágról a családom miatt, hogy mikor megpillantottam Mike számát és nevét a kijelzőn, azonnal vigyoroghatnékom támadt. Elfelejtettem szólni neki, hogy nem zuhant le a gépem, és épen hazaértem, ezért pedig kapni fogok…

- Szia! Minden oké, bocsi, hogy nem írtam! – hadartam azonnal nevetve a telefonba, a többiek pedig érdeklődve figyelték, ahogyan angolul beszéltem. Egyedül Fanncs érthetett belőle valamit.
- Szia, jól van, csak már kezdtem aggódni. Akkor később skype?
- Persze! – Istenem, de hiányzott a hangja már most!
- Szia, Heléna! – olyan szépen ejtette ki a nevemet most is, hogy majdnem leolvadt rólam a bugyim.
- Szia, Mike! – köszöntem mosolyogva.
- Hát ez gyors volt! – ránéztem Fannira és megvontam a vállamat.

**

A napok rettentő lassan teltek, én pedig szó szerint szenvedtem. Hiányzott Mike. El sem tudtam volna mondani, hogy mennyire. Viszont, ami jól ment, az-az írás. Semmit sem írtam le szó szerint, ami történt, de most, hogy ismertem Őt, könnyebb volt. Az olvasóim örültek, hogy visszatértem, és kérdezgették, hogy merre voltam. Eleinte nem tudtam, hogy mit mondjak, de Mike azt mondta, hogy nyugodtan elmesélhetem. Persze nem mindent, csak úgy nagyjából. Hát totálisan mázlistának tartottak, és én tudtam is, hogy az vagyok.

A szeptember még úgy ahogy, de elment. A suliban csak lézengtünk és szörnyülködtünk a csoporttársakkal, hogy mennyire nehéz félévünk is lesz. Svetlana volt a legjobb barátnőm a csoportból, talán azért is, mert ő volt az egyetlen lány, akit bármikor el tudtam viselni, ami a többiekről nem volt elmondható. Valahogy idegesítettek a nők, pedig én is az voltam. Szóval Lana elég gyakran járt bulizni, és minden óránkra jutott valami mesélnivalója, én pedig csendesen figyeltem rá.
Mike ebben a hónapban minden nap keresett, ha mást nem, de egy e-mailt mindig írt.

Október annak a jegyében telt, hogy a szülinapomra készültünk. Igaz, hogy csak a hónap végén volt esedékes, de mi lázban égtünk Lanával. Tanulni nem igazán tanultam, csak írtam, és Mikekal csevegtem, mikor időm engedte. Az időeltolódás miatt sokszor voltam fáradt, mert éjszaka vagy épp hajnalban felkeltem, hogy beszélhessünk.

Huszonnyolcadikán reggel izgatottan pattantam ki az ágyból, azonban a mosakodás után azonnal rosszabb kedvem lett. Lana írt, hogy haza kellett mennie, mert az anyukája kórházba került, sajnálja, de boldog szülinapot kíván. Nos, ez azért volt gáz, mert az ő albérletében lettünk volna, mielőtt elmegyünk bulizni. Visszaírtam neki, majd leültem a gép elé. Gondoltam szólok a többieknek is, hogy változik a terv, de csalódnom kellett. Még két üzenetet találtam Face-en, az egyikük Evi volt, aki párkapcsolati zűrökre hivatkozva mondta le a dolgot, és az egyik csoporttársam meg magyarázat nélkül hagyott. A köszöntések jöttek ezerrel, tele volt az üzenőfalam, mégis kicsit rossz kedvem volt, hogy dugába dőltek a terveim.
Kopogtattak az ajtón, így idejét láttam felöltözni. Fanni sétált felfelé a lépcsőn, majd mosolyogva felköszöntött. Kaptam tőle egy LP-s pólót, mondanom sem kell, imádtam.

- Sajnálom, hogy nem megyünk… - pillantott rám szomorkásan.
- Hát még én… Végülis most vagyok huszonegy, és hát… Jó lett volna.
- Igen, szerintem is… Nem akarsz felhúzni egy farmert? Nem minta zavarna, hogy egy szál bugyiban vagy alul, csak hát… - rápillantott az órájára, és sürgetően nézett vissza rám.
- Oké… - motyogtam a vállamat vonogatva. Újabb kopogtatás hallatszott. Még jó, hogy anya kivett egy szabadságot erre a péntekre…

A hang, amit hallottam lentről megfagyasztotta a véremet, leállította a szívemet, de a magasba emelte a lelkemet. Lehetetlen! Nem lehet, hallucinálok! Annyira hiányzik nekem, hogy már képzelődöm. De az a különleges, kissé rekedt, mély hang még most is hallatszott, felnevetett, én pedig Fannira pillantottam. Csak a mosolyát elfojtva megvonta a vállát. Uram Isten!

Úgy lőttem ki a szobámból, mint akit üldöznek. Hatalmas robajjal lerohantam a lépcsőmön, egy éles bal kanyart vettem, s ahogyan elrántottam a szemem elől a függönyt, ami lógott az emeleti feljáró előtt, megpillantottam Őt. Teljes életnagyságban, ott állt Evelinnel a konyhaajtóban. Nem tudtam, hogy nevessek, vagy sírjak, így a kettő egy furcsa keveréke hagyta el a torkomat hang formájában.
Eve úgy vigyorgott, mint a vadalma, anyukám is mosolygott, Fanni pedig hátulról megbökött, hogy lépkedjek már tovább.
Farmer, fekete pulóver, rövidre nyírt, sötét haj, igéző szemek, káprázatos mosoly. Ez volt Ő, én pedig úgy ugrottam a nyakába, mint az első találkozásunkkor a reptéren.

- Boldog szülinapot! – hallottam a hangján, hogy mosolyog, de én nem akartam elengedni. Csak öleltem, szorítottam.
- Köszönöm! – örömkönnyek csordultak végig az arcomon. – De neked holnap fellépésed lesz, nem? – végre kicsit eltávolodtam Tőle, hogy a szemébe nézhessek.
- De igen, viszont nem nélküled! Remélem, nem baj, ha elrabollak? Úgyis szüneted van… - nem akartam elhinni!
- Én menjek? Én… Megint? – makogtam.
- Igen, te… Fannit is vittem volna, de hát nem engedik… - Fanncs felé pillantott, aki ismét csak megvonta a vállát. – De Eve, és Tom jönnek…
- Te szemét, és azt írtad, hogy összevesztetek! – nevettem Eve felé, aki csak vigyorgott.
- Tudod, hogy vele nem lehet összeveszni – imádták egymást a Tomival, de én ma mégis hittem neki.
- Ez lesz a legjobb szülinapod, ígérem! – suttogta Mike a fülembe, amin elvigyorodtam.

Villámgyorsan egy pici táskába bepakoltam pár holmit és az irataimat, majd már indultunk is. Időm sem volt Fannival beszélni, hogy szökjön el velünk vagy valami, annyira siettünk. Anya és apa csak mosolyogva integettek utánunk, én pedig úgy éreztem magam, mintha körhintán ülnék, és nem tudtam magamhoz térni.
Mike itt van, és miattam jött el ide csak azért, hogy elvigyen a koncertre. Mellette ültem az anyós ülésen, míg hátul Eve telefonált Tomival, hogy mikorra és hol legyen, hogy fel tudjuk venni út közben. Csak néztem Mike tökéletes arcát, és figyeltem, ahogyan ajkai lusta mosolyra húzódnak.

- Még most sem unod a fejem, mi? – kérdezte csendesen, mire felnevettem.
- Hát hogy is tudnám? Eljöttél értem…
- El – megvonta a vállát, mint mindig. Mintha ez semmiség lenne, bár valószínűleg Ő tényleg nem volt tisztában azzal, hogy ez mennyire megdobogtatja a szívemet. – Hiányoztál… - ennyivel elzártnak tekintetük a témát, az én szívem meg ezerszer gyorsabban vert ettől.

Felvettük Tomit is, aki nagyon jól beszélt angolul, és tök jól kijöttek Mikekal. Én hátra-hátrafordultam Evéhez, mert ő németül tanult anno, és nem értett az egészből semmit. Mégegyszer megköszöntem neki is, ő pedig nem győzte ecsetelni, hogy szerinte Mike totálisan belém van zúgva. Mert, és most idézem, „mivel tudnád még ezt magyarázni?”. Na igen, jó lett volna hinni neki, jó lett volna álomvilágban élni, de én tudtam belül, hogy Mike nem potenciális barátnőjelöltnek tekint, hanem egy barátnak. A sok jó barát közül egynek. De én ezzel is a helyezéssel is boldog voltam. Nagyon boldog!

A repülőúton én Mike mellett ültem, s mögöttünk a többiek. Jól elvoltak egymással, mint mindig így volt időm beszélgetni Vele. Nem mintha nem beszéltünk volna szinte minden nap, mióta elváltunk, csak eddig nem is tűnt fel, hogy ennyire hiányzott. Nem is nagyon fogtuk be a szánkat a hosszú út alatt, és mikor leszálltunk Los Angelesben, majdnem dobtam egy hátast.

- Remélem ennek az ajándéknak is örülsz majd! – suttogta a fülembe mosolyogva, és fejével egy személy felé intett.
- Nem hiszem el! – kacagtam.

Nem számítottam arra, hogy Chesterrel is lesz módom találkozni, és rettentően örültem neki. Vele hetente váltottunk egy-egy e-mailt, de mindig nevettem az összes nekem címzett levelén, és hát… ő is hiányzott azért.
Megint csak nem érdekelt, hogy egy forgalmas reptéren voltunk, és futva tettem meg a köztünk lévő távolságot, hogy aztán jól megölelgessük egymást.

- Boldog szülinapot! – mormolta a fülembe, majd két puszit is kaptam.
- Ennél nem is lehetne jobb! – pillantottam rá, majd Mikera, végül a mögötte battyogó Eve-Tomi párosra.
- Tudjuk, hogy szeretsz minket! – mondta Tomi, mire mindenki elvigyorodott, kivéve Evét, aki nem értette, miről van szó. Határozottan rá kell beszélnem, hogy tanuljon meg angolul!

Az úton Mike háza felé, egymás szavába vágva beszélgettünk a kocsiban. Pont öten voltunk, elfértünk, Chez elöl ült Mike mellett, míg én hátra telepedtem Evelinékhez. Rengeteget nevettünk, és most valahogy úgy éreztem, hogy semmi sem hiányzik. Tökéletes társaságban voltam, bár kicsit rossz volt, hogy Csicsi megint lemarad erről is, de majd elmesélem neki…

Eve és Tomi nem győzték tátani a szájukat Mike házában. Én csak vigyorogva körbevezettem őket, és ecseteltem, hogy mekkora nagy mákom volt, hogy itt élhettem vele. „Fogsz is még!” – jött a közbeszólás Mike felől, mire Evi húzogatni kezdte a szemöldökét a fordításom után, mintegy jelzésképpen. Én csak pirultam, mint az alma.

Aztán valahogy kezdett minden beindulni. Volt még pár óránk a kezdésig, így kicsit maradtunk a lakásban. Eviék lepakoltak a nappaliban, és mi is oda tettük a székhelyünket. Mike és Chez hoztak piát meg poharakat, és míg először pezsgővel koccintottunk az egészségemre, másodszor és sokadszor már előkerült a Tequila, a whisky és a vodka is. Zenét kapcsoltunk, csakis a kedvenceimet, s azon kaptam magam, hogy Mike kezébe és vállába kapaszkodva táncikálok a Highway To Hell-re. A barna pillantás az arcomon cikázott, míg kezei hol a hátamon, hol a derekamon kalandoztak. Nem mertem a Chesterrel és Tomival együtt táncoló barátnőm felé nézni, mert tudtam, mit látnék rajta, azt pedig nem akartam. Csak élveztem, ahogyan az egyre több alkohol felszabadít, és nem agyaltam azon, hogy most akkor mi is ez az egész. Csak élveztem, hogy együtt táncolunk, hogy néha-néha Mike egy puszit nyom az arcomra, vagy a nyakamra, vagy ahogyan Chester és Tomi együtt visítják velem a Carry On My Wayward Son-t…

A koncert előtt a Fort Minor színe-java is ellátott jókívánságokkal és puszikkal meg ölelésekkel. Evi csak pislogott körbe-körbe, rácsodálkozott azokra a dolgokra, amikre én is rácsodálkoztam anno. A sok emberre, akik összehozzák a koncertet, a nagy nyüzsgésre, a hangulatra…
A koncertet Tomival végigtomboltuk, és mikor Chez nem volt a színpadon ő is velünk ugrált, és mondta a szöveget, Evi meg csak kattintgatta a fényképezőgépet. Volt egy olyan sejtésem, hogy sok-sok kép fog felkerülni Facebookra.

És hát, amikor nyolcadik számként felhangzott a Where’d You Go, Chesterrel a refrénnél, akkor aztán majdnem összeestem. De a tetőpont nem is ez volt, hanem mikor halkan Chez mellett Mike is énekelte a refrént, és közben felém nézett. Jaj, totál képszakadás! Csak azt vettem már észre, hogy Chez újra mellettem van, és belém karolva ácsorog, és figyeli a többieket. Sosem kaptam még szebb ajándékot, de komolyan.

Persze a Fort Minort imádták itthon (is), Los Angelesben, így sokáig elhúzódott még a koncert után a hazamenetel, de nem bántam. Evelin ecsetelte, hogy Mike totálisan szeret és kész, én meg nehezen forgó nyelvvel győzködtem, hogy csak barátok vagyunk.

A kocsiban vissza Mikehoz, beszélgettünk. Sokat kérdezgetett még most is, pedig a repülőn is egész végig dumáltunk. Hátul Eve és Tomi csókolóztak, míg Chester telefonált valakivel. Ha jól vettem ki, akkor valamilyen nővel beszélt.

- Cheznek van valakije? – kérdeztem hirtelen Miketól, félbeszakítva így Őt. Kicsit mintha értetlenül pislogott volna felém, talán nem tudta, honnan jött most a kérdésem.
- Kavar valakivel, igen… Miért?
- Csak kérdeztem, mert nekem nem mondta – megvontam a vállamat, majd nem éppen halkan hátraszóltam, hogy megérkeztünk.

Ugyanolyan jókedvűen készülődtünk hazafelé, mint ahogyan jöttünk, és ahogyan indultunk a koncertre. A reptéren viszont már nem volt olyan jó kedvem. Eve és Tomi elbúcsúztak Cheztől és Miketól, megköszöntek mindent vagy százszor, majd felszálltak a gépre. Én viszont csak álltam ott, szorongatva Mike kezét, és hallgattam, ahogyan egyre többször ismétlik, hogy fel lehet már ülni a gépre. Chester végül odalépett hozzám, vigyorogva megölelt, megpuszilt, majd hazafelé vette az irányt.
Mikor elhangzott az utolsó figyelmeztetés is, akkor fordultam csak Mike felé.

- Megint búcsúzunk… - elhúztam a számat, Ő pedig csak fáradtan-kedvesen elmosolyodott.
- Nem örökre! – ígérte. – Visszajössz, amint tudsz! Nem csak én hiányzok ám neked, hanem te is nekem.
- Tuti? – pislogtam rá kérdőn.
- Tuti!

Megölelt, én is szorítottam rajta egyet, majd két puszi után hátat fordítottam neki, és besétáltam a folyosóra. Most sem fordultam vissza integetni vagy valami, mert nem lettem volna képes rá. Akkor biztosra veszem, hogy visszarohantam volna, és nem is mentem volna haza.

- Azt hittem, a végén itt fogsz maradni – mosolygott rám szomorúan Eve.
- Nem lehet… - megráztam a fejemet, majd hátradőltem a puha székben.

**

A november lassan telt Mike nélkül, s most, hogy akkor eljött értem, még rosszabb volt. Csak most éreztem, és fogtam fel, hogy legalább annyira fontos vagyok Neki, mint Ő nekem. Na jó, annyira azért biztosan nem, de eléggé ahhoz, hogy vágyjam minden percben a hangjára, és úgy gondoljam, hogy mellette szeretnék élni. Persze, csak mint barátok, de egyre jobban volt „honvágyam” LA, és főleg Mike után.
A suli persze rossz volt, nem szerettem tanulni, és sokszor csak álmodoztam a jegyzeteim és könyveim fölött.
Mike minden nap keresett, ha nem is beszéltünk Skype-on, de e-mailt mindig írt. Chez is sokszor jelentkezett, ecsetelte a nőügyeit – miután megkértem, hogy ne titkolózzon már előttem -, és nem győztem kamillázni. Három csajt is elfogyasztott egy hónap alatt…

A december vegyes volt. A karácsonyt szerettem, de akkor is hiányzott Mike. Főleg szilveszterkor. Mondta, hogy menjek ki Hozzá, és bulizzunk együtt, de most nem mehettem. A vizsgaidőszak kellős közepén jártunk, én meg szenvedtem csak, de kénytelen voltam csinálni. Persze sikerülni nem sikerült szinte semmi, és ez csak mégjobban elcseszte a kedvemet.

- Utálom… Mármint szeretem én a földrajzot, de csupa olyat kéne tanulni, ami nem érdekel… - panaszkodtam neki január végén, egy szerdai napon.
- Az nem lehet jó… - imádtam nézni, ahogyan a webkamera előtt szöszöl a papírjaival, kávét iszik a nagy bögréjéből, irkál valamit, vagy éppen penget egyet-kettőt és kottázik. – Ilyen szempontból szerencsés vagyok nagyon. Olyat tanultam, ami érdekelt, és most is egy olyan dologból élek meg, ami a szenvedélyem és az életem…
- Hihetetlen, hogy nem az ágyon fetrengsz! – váltottam témát. Nem szerettem a suliról beszélgetni vele, mert szégyelltem, hogy ennyire buta vagyok.
- Mert? – kérdezett vissza nevetve. Jaj, olyan helyes volt, ahogyan a képernyőre pillantott, és kvázi a „szemembe nézett”.
- Mert tegnap koncerted volt.
- Az tegnap volt – legyintett. Csodáltam, hogy ilyen, és felnéztem rá. – Ha ennyire nem jó a helyzet… - felkönyökölt az asztalra, kicsit közelebb csúszott a székével a kamerához, és rettentő komolyan pillantott rám. – Akkor hagyd ott a sulit!
- Nem tehetem – ellenkeztem azonnal. – Egy érettségim van, mihez kezdjek azzal? Semmi szakma…
- Hát… - tudtam, hogy valami nagy dologgal fog előrukkolni, láttam a szemében. – Dolgozhatsz nekem… - na mondtam én!
- Mit? – tettem fel szkeptikusan a kérdést, gondolván, hogy úgysem tudja majd megválaszolni.
- Például nagyon jól elintézted a szerződéseket, a turnén mindent megoldottál, amire szükségünk volt megszerezted, meg minden… - tévedtem, megválaszolta.
- Én nem… nem is tudom… - motyogtam. Nem gondolhatja komolyan!
- Tudunk együtt élni, nálam lakhatnál, és szeretném! Kapnál fizetést meg minden… Vízumot is intézünk… - tényleg hosszútávra tervez nekem!
- Mióta gondolkodsz ezen? Mármint, hogy felajánlod ezt? – kérdeztem, mert sejtettem, hogy nem most agyalta ki.
- A születésnapod után vetettem fel Bradnek… Ő is azt mondta, hogy jó lennél – Na igen, Brad volt az üzletember, az ő szava számított igazán. Örültem, hogy megbízik bennem.
- Én nem tudom, Mike…
- Imádom, mikor kimondod a nevem! – vidámkodott.
- Még ha az ágyban mondtad volna ezt, akkor nem is lett volna fura! – böktem oda.
- Látod, ez is hiányzik! – mutatott rám. – Hogy élőben hallgassam az epés megjegyzéseidet…
- Hogy aztán meg bedobhass a medencébe, vagy halálra csiklandozz!
- Így van… Ezek vagyunk mi… - olyan édes volt, ahogyan ezt mondta! – Mondj igent! Anyukád is megérti majd, elvégre nem csak lógatod majd a lábadat, hanem melózol!
- Jó, de a világ másik felén.
- Nem ez az álmod? – túl jól ismert!
- De, igen… - és Te, tettem hozzá magamban.
- Akkor gyere! – pár pillanatig csak néztünk egymásra, vagyis a monitorra. Barna szemei bíztatóan csillogtak, és így fél év után már én is úgy éreztem, hogy Ő sosem hagyna cserben. Maximálisan megbíztam benne.
- Jaj, ebből mekkora vita lesz itthon! – sóhajtottam fel, mire belőle kitört a nevetés.
- Ha kell, elmegyek, és megvédelek… De akkor ez egy igent jelent, ugye? – olyan bizakodóan nézett rám, hogy majdnem leolvadtam a székről.
- Igen… ez egy igent jelent…

Hiába, nem bírtuk a távolságot! Túlságosan is önzőek voltunk mindketten, nagyon vágytunk egymás társaságára.
Távolság… gyűlöltem az elmúlt hónapokban, de most örültem neki. Mert így végre rájöttünk: nem tudunk ilyen távlatokban meglenni egymás nélkül… Túl jó barátok voltunk, és nem ment a másik nélkül…