One Step Closer - Chapter 13

Nem húzom az időt, csak szeretném nagyon szépen megköszönni a kommenteket! Rengeteget jelentenek nekem a szavaitok! :)



13. Everything is changeless

Úgy dobogott a szívem, miközben ott ácsorogtam a terminálban, mintha valami bajom lenne. Na, bajom az épp nem volt, de azt a személyt vártam éppen Budapesten, aki a világot jelentette lassan a számomra. Fanni csak állt mellettem, és egy újságot olvasott. Különösebben nem izgatta, hogy Mike idejön, ugyanúgy nyugodtan, már-már unottam viselkedett, mint mindig.
A terminálba megérkeztek az utasok, én pedig izgulva, és mosolyogva vártam, hogy mikor lép ki azon az elektromos kapun végre Ő is. Az emberek csak jöttek, jöttek, én meg már majdnem szívinfarktust kaptam.

- Nyugi, jönni fog! – mordult rám az újság mögül Csicsi, mire csak egy rosszalló pillantást lövelltem felé.
- Ne legyél már ilyen! Nem hiszem el, hogy téged nem tesz izgatottá, hogy itt lesz!
- Engem ugyan nem – megvonta a vállát, majd összegurigázta az újságot, és elsüllyesztette a táskájában. – Ő is csak olyan pasi, mint a többi.
- Na azért ez nem igaz! – keltem rögtön Mike védelmére, mire Fanni most már igazán érdeklődve pillantott rám.
- Érzel iránta valamit? Mármint beleszerettél?
- Nem. Az luxus lenne, amit nem engedhetek meg magamnak… - motyogtam az igazsághoz hűen, majd vidáman felrikkantottam – Ott jön! – mutattam előre, majd elindultam felé. Nem kellett Neki sem sok idő, észrevett, és ezer wattos vigyorral az arcán tárta szét a karjait, hogy magához ölelhessen. Természetesen úgy simultam Hozzá, mint egy kiscica.
- Szia! – suttogta mosolygós hangon a hajamba, mire felnéztem az arcára.
- Neked is szia! – vigyorogtam, majd két puszi után, amitől nem remegett meg a térdem ám, áh nem, odasétáltunk Fannihoz. Ők is üdvözölték egymást, majd elmentünk összeszedni Mike táskáját, és hazafelé vettük az irányt.

Mike és én hátul ültünk a kocsiban, és Fanni vezetett. Nekem még most sem volt jogsim, és volt egy olyan érzésem, hogy soha nem is lesz. Valahogy nem nekem való ez a közlekedés téma.
Egész úton beszélgettünk, Mike illedelmesen Fannira is figyelt, tőle is kérdezett ezt-azt, de azért szinte folyton rám figyelt. A pillantása úgy cikázott néha az arcomon, mintha sosem látott volna még, és most fedezné fel a vonásaimat. Nem értettem, miért van ez, de nem is ez volt most a lényeg.

Otthon aztán elbúcsúztunk Fannitól, majd miután Mike lepakolt a szobámban, leültünk anyuékkal beszélgetni. Nos hát, anya nem repesett a boldogságtól, amikor bejelentettem, hogy nem végzem el az egyetemet. Igaza volt valamilyen szinten, mivel így szakmám nem lesz, de dolgozhatok. Persze megértettem azt is, hogy aggódik amiatt, hogy egy idegen országban szeretnék élni és melózni. Mike nagyon türelmes volt még a hosszú repülőút ellenére is, és én pedig igyekeztem rendre szépen lefordítani anyáéknak, amit mondott, és fordítva is. Apa csak hallgatott, néha feltett egy kérdést, de tőle nem is számítottam másra. Eldöntöttem, mit akarok, és ez neki elég is volt. Végül olyan éjfél körül jutottunk el addig, hogy vacsorázzunk is, aztán felvállaltam, hogy rendet teszek, míg anyuék elköszöntek és elmentek aludni. Mike felment lezuhanyozni, én pedig a konyhában pakolgattam. El sem hittem, hogy anya végül belement ebbe az egészbe, és nem haraggal kell elmennem. Ő is úgy látta, hogy Mike komolyan gondolja ezt az egészet, így kissé megnyugodott. Jobb volt, hogy személyesen is beszéltek, még ha tolmács is kellett hozzá.

- Azt hittem végzel, mire elkészülök – nem ért váratlanul Mike érkezése a konyhában, mert a lépcsőm felső két foka úgy nyikorgott, mintha csak erre találták volna ki.
- Már csak ezt a két poharat kell elmosnom, és akkor kész vagyok – pillantottam felé, és ahogy megláttam a fáradt arcát, elmosolyodtam. - Menj fel, és feküdj le nyugodtan!
- Nem, megvárlak – nekidőlt a falnak és bámult maga elé. Sietve elmostam, amit kellett, majd miközben a kezemet töröltem szárazra, végignéztem rajta. Egy szál fekete boxerben és egy szürke pólóban volt. Szívdöglesztő volt, ismét.
- Mehetünk – felsétáltunk az emeletre, majd a kicsi, zöld szobámba mentünk. Mike ledőlt az ágy szélére, és diadalittasan közölte, hogy én alszom belül. Az ágyam be volt tolva a falhoz, így ha le akarok majd szállni, kénytelen leszek átmászni rajta. Mikor ezt közöltem Vele, csak megvonta a vállát.
- Nem mintha nem másztál volna rám ezelőtt is! – mosolygott csukott szemekkel, én pedig csak néztem Őt. Ez most tényleg egy kétértelmű és pikáns mondat volt, vagy csak én képzelődöm?
- Lezuhanyzom, sietek! – hadartam, felkaptam a hálóingem és a fürdőbe siettem.

Gyorsan letudtam a zuhanyt, megtörölköztem, majd felvettem az alvós ruhám, megmostam a fogamat, s visszamentem a szobába. A TV halkan szólt, bevilágította a szobát, és Mike a takaró alatt aludt. A jobb oldalára volt fordulva, ami azt jelentette, hogy mikor bemásztam mellé, nekem háttal volt. Bal keze a takarón pihent, én pedig nem tudtam megállni, hogy ne simítsak végig a karján. Egyszerűen ez van, ha a közelében vagyok, muszáj hozzáérnem. Kell, hogy érezzem a bőrét az enyémen, a közelségét és az illatát. Nehéz volt ez, sosem voltam még ilyen szorult helyzetben. Még magamnak sem vallottam be az érzéseimet… Milyen érzéseimet? – kérdeztem magamtól. – Nekem nincsenek különösebb érzéseim!
Ő persze álmában is megfogta a kezemet, és a mellkasához húzta, így kénytelen voltam hozzábújni. Sosem aludtam még olyan jól!

**

- Mindenképpen nagyon fogsz hiányozni! – motyogta, de közben nem nézett sem rám, sem Mikera. Helyette azt a fekete követ birizgálta, amit egyszer még tőlem kapott.
- Te is nekem! – könnyek szöktek a szemembe, de nem akartam sírni, nem akartam elrontani még az utolsó napokat.
- Aztán vigyázz rá nekem, mert ha nem…! – fenyegette Mike-ot mosolyogva, de láttam az arcára kiülő szomorúságot.
- Hogyne vigyáznék? – mosolygott szelíden. – De te is kijössz majd a nyáron, és meglátod, hogy minden milyen jó lesz! – igen, ez volt Ő. Kedves, önzetlen és zabálnivalóan édes. Csicsi csak bólintott, majd elindította a lejátszást, ezzel lezártnak tekintve mindenféle érzelgősködést. Ezen csak elvigyorodtam, s hátamat Mike mellkasának vetve figyelni kezdtem a monitoron felvillanó képeket.

Mindig Fanninál néztük az Odaát új részét, és ez most, ezen a szombaton sem volt másképp, csupán annyi érdekesség volt benne, hogy Ő is itt volt. Mind a negyven perc alatt, míg lement a rész, csak Rá tudtam figyelni. Nem tudtam rendesen a cselekményre összpontosítani, csak arra, hogy Mike hol a hajamat piszkálta, hol a vállamon „zongorázott”. De komolyan, mást nem tudtam elképzelni, mint ezt. Vajon mi másért játszottak volna rajtam az ujjai, mintha titkos kis billentyűk ülnének a vállaimon?

Este elkezdtük összepakolni az életemet. Minden, amit magammal akartam vinni táskába került, amit pedig nem, azt csak otthagytam a polcon vagy a szekrényben. S így is rettentően furcsa volt, hogy ott vannak. Tudtam, hogy én többé már nem úgy tekintek az itthon hagyott dolgokra, mint a sajátjaimra, hanem mint olyanokra, amik anyáéknál maradnak az ő házukban.
Később Mike lezuhanyozott, majd követtem én is. Mire visszaértem a szobába már aludt. Olyan jó volt nézni, ahogyan az ágyamban durmol! Nem mintha nem lett volna a másik szobában is ágy, de még csak fel sem tettem Neki a kérdést, hogy akar-e külön ágyat. Valahogy mindketten egyből az együttalvásra gondoltunk. Befeküdtem mellé, és csak pislogtam a sötétben. Aztán megpróbáltam aludni, behunytam a szememet, de nem ment. Így később, sokkal később kikeltem az ágyból, vigyázva, hogy Őt fel ne ébresszem, majd kimentem a szobából. A dolgozómban elővettem az íróasztalom fiókjából a cigisdobozt, felvettem egy nacit, egy vastag zoknit és egy felsőt a hálóingemre, magamhoz fogtam egy plédet, s felhúzva a redőnyöm, kimentem az erkélyre. Tél lévén nagyon hideg volt, de nem érdekelt. Élveztem, ahogyan a jeges éjszakai, nyugodt levegő marja az arcomat, s leterítettem a plédet a földre, leültem, lábaimat átdugtam a korlát rácsai között, majd lóbálni kezdtem őket. Imádtam ezt, és régen is csináltam már. Elővettem egy szál cigit, meggyújtottam, s jó nagyot slukkoltam belőle. Hónapok óta nem gyújtottam rá, pedig teli volt idegeskedéssel ez az időszakom, és ilyenkor imádtam pöfékelni.
Nem sokkal később hallottam, hogy valaki belép a parkettázott szobába a hátam mögött, majd Mike telepedett le mellém. Egy vastag, szürke, kapucnis pulcsi volt rajta, egy farmerrel. Szívdöglesztő volt!

- Nem tudsz aludni? – kérdezte, s érdeklődve figyelte az ujjaim között tartott csikket.
- Nem. Valahogy nem megy, furcsa, hogy pár nap múlva elköltözöm… - bólintott, de le nem vette rólam a szemét, én viszont csak a sötét éjszakát figyeltem. Az alattunk elterülő udvart, a ködbe burkolózó levegőt és a bokrok halk rezzenéseit hallgattam.
- Sajnálod? – elég hülyén nézhettem Rá, mert elmosolyodott és javította a kérdést. – Mármint, hogy igent mondtál az ajánlatomra?
- Sosem sajnálom, ha igent mondok bármire is, amit kérsz… - oké, ez furcsa kijelentés volt, de hát na…
- Akkor? – unszolt tovább.
- Tudod… - elnéztem az arcáról, és újból a ködöt kezdtem kémlelni – Ez fog hiányozni… Hogy itt kint üljek, és szívjam a cigit. Hogy igyak mellette egy pohár pálinkát és csak én meg a gondolataim legyenek…
- Zavarok? – kérdezte tréfásan, de kissé komolyan.
- Te mindig a gondolataim része vagy! – mormogtam halkan, s újra beleszívtam a csikkbe. Még félig megvolt, és imádtam. Azt hittem, hogy majd ejti a témát, mert kellemetlenül érinti a közvetlenségem és őszinteségem, de nem így volt.
- Hel?
- Hm? – mormogtam vissza, s újra beleszívtam a csikkbe.
- Te mindig őszinte voltál velem? – kérdése nem kicsit ért váratlanul. Kifújtam a füstöt, és azonnal válaszoltam.
- Mindig az voltam, és az is leszek! – komolyan pillantottam a szemébe, azokba a mélybarna szemekbe.
- Akkor válaszolj nekem egy kérdésre… - érdeklődve figyeltem rá – Mit érzel irántam?
- Mielőtt megismertelek… - elnéztem Róla, mert ha az arcán pihentettem volna a tekintetem, hazudtam volna. Ahogyan Csicsinek mondtam az a „luxus” most megmutatkozott. – Te voltál a tökéletes! – újra slukkoltam egyet, hogy legyen időm kicsit erőt meríteni, hogy kimondjam, amit akartam. – Okos, ahogyan a nyilatkozatokból láttam elég mosolygós, tehetséges és abszolút helyes… Nagyon helyes. Aztán tényleg megismertelek…
- Mióta cigizel? – láttam rajta, hogy habozott. Nem ezt akarta kérdezni.
- Mindig is cigiztem, csak mióta megismertelek, nem gyújtottam rá. Igazából bulikban és akkor dohányzom, mikor ideges vagyok. Vagy, mint most, mikor így kiülök ide.
- Régen én is dohányoztam…
- És most miért nem? – az ajkaimhoz emeltem a csikket, beleszívtam, majd lassan kifújtam a füstöt. Ő csupán megigézve nézte a mozdulatomat, de nem tudtam miért így pillant rám.
- Hát… Kim miatt leszoktam még régebben…
- Értem… - nem mondom, rosszul esett hallani az ex barátnője nevét. Tudtam, hogy van, beszélt is róla, de valahogy nem tűnt valóságosnak eddig. És igazából most sem… Egészen addig, míg meg nem ismerem egyszer…
- De nem erre gondoltam! Mármint nem arra, amit válaszoltál! – úgy nézett rám, mintha világ életünkben ismertük volna egymást, és mégsem. A tekintete szinte belelátott a lelkembe, éppen ezért nem is mertem volna hazudni.
- Tudom… - bólintottam. – Most is ugyanolyan jóképű és sármos vagy, mint előtte, csak…
- Csak nem csesszük el a barátságunkat… - mondta halkan, miközben az ujjaim között tartott cigit figyelte, ami leégett. Rémesen ismerős volt ez a mondat, de nem tudtam honnan. Elnyomtam a csikket, és meggyújtottam egy másikat. Nem éppen stresszhelyzetben voltam, de valami hasonló volt.
- Nem bizony – feleltem végül. Az, ahogyan rám nézett, nem volt egy életbiztosítás. Teljesen mást sugallt a tekintete, mint amit mondott. A szája azt ígérte, hogy nem fog történni semmi, a pillantása és ezzel a lelke pedig azt, hogy igenis fog.
- Megkóstolom… - fejével a kezemben tartott szál felé bökött. Odanyújtottam Neki, mire megfogta a kezemet, és a szájához emelte.

Ajkai közé csípte a szálat, beleszívott, majd elengedte a kezemet. Megbabonázva néztem az arcára, minden vonását tanulmányozva, ahogyan kifújta a füstöt, közvetlenül az arcom felé. Ez sem zavart, nem tudtam levenni Róla a pillantásomat. Meg akartam jegyezni a pillanatot, mikor felém hajolt! Szemei lassan lecsukódtak, s ezt a mozdulatot követtem én is. Így már csak csukott szemmel, és remegő kezekkel éreztem, ahogyan ajkai az enyémhez érnek. Azonnal kiejtettem a kezemből a cigit, ami halkan leesett mellém a kövezetre, és ujjaimat a hajába fűztem. Most egy kicsit hosszabbak voltak a fekete tincsek, így könnyedén belemarkoltam, hogy aztán míg egyszer, kétszer majd háromszor is találkozott az Ő ajka az enyémmel, nyelveink is a játékba lépjenek.
Semmire sem voltam képes gondolni, az agyam teljesen kikapcsolt, csak az maradt meg, ahogyan az ujjai az arcomra csúsztak, és közelebb húzott magához. Megborzongtam a január végi hidegben, ujjaim megremegtek, így Ő csak még jobban magához vont, és szabad kezét a hátamra, majd a derekamra simította. Ujja végigfutott az alsó ajkamon, mikor egy pillanatra elváltunk egymástól. Végigsimítottam borostás arcán, majd most már én hajoltam oda, és csókoltam meg.
Hogy pontosan mennyi ideig ültünk ott, és ízlelgettük a másikat, azt nem tudtam, csak azt vettem észre, hogy a keze jéghideg, ahogyan végigsimított egy alkalommal a nyakamon. Kelletlenül bár, de elhúzódtam Tőle, megtörtem a varázst.

- Fázol! – suttogtam, s a csókomtól piros ajkakra pillantottam. Minden vágyam lett volna újra odahajolni, de nem tettem.
- Te is – aranyosan elmosolyodott, ahogyan az én arcomra is boldogság költözött.
- Nem tagadom, ez a mínusz pár fok nem a kedvencem.
- Hát nekem sem, Los Angeleshez képest főleg nem – felállt, kissé elfintorodott, ahogyan elzsibbadt lábait nyújtogatta, majd engem is felsegített.

Furcsa volt az egész. Megcsókolt. Ő tette, nem én, és ez így volt helyes. Mégis, amikor visszamentünk a szobámba, mindketten lefeküdtünk, de nem értünk a másikhoz. Ő is, és én is mozdulatlanul feküdtünk a takaró alatt, és hallgattunk. Rettentően rossz, fojtogató érzés költözött mind a szívembe, mind a torkomba. Próbáltam visszafojtani a kicsordulni készülő könnyeimet, s nagy nehezen, de sikerült is.
Végső soron érthető volt, hogy egyikünk sem szólt semmit, hiszen megtettük, amit nem lett volna szabad. Mi barátok vagyunk, nem több, és ez most sem változhat. Ő azért ismert meg, azért írt nekem anno, mert szerette volna megismerni az egyik leghűségesebb rajongóját. Így váltunk barátokká, de nem szabad elfelejtenem, hogy Ő sosem viszonyult másképp hozzám.
Összeszedtem minden bátorságomat, és jó egy óra feszült egyhelyben fekvés után felé fordultam, kezemmel megkerestem az övét, és közelebb csúsztam. Fel voltam készülve rá, hogy esetleg rámszól, hogy ezt nem kéne, de csendben maradt. Elfordult, s magával húzta a kezemet is, így a hátához simultam, ahogyan múlt éjjel is aludtunk. Mintha semmi sem történt volna! Minden változatlan…

**

- Cseppet frusztrálónak érzem, hogy én vagyok a képernyőkímélőd – bökött a gépem felé, ami sorban vetítette Róla a képeket.
- Miért, a háttér sem zavar?! – felvontam a szemöldökömet, de nem néztem felé. Éppen a könyveimet válogattam, hogy mit vigyek el és mit ne. Nem mintha Mike nem mondta volna el ötször, hogy megveszi nekem őket kint!
- Jó, mert azon te is rajta vagy, nem csak én.
- Ha akarod, átállítom másra – kérdőn, várakozóan pillantottam felé, mire hitetlenkedve felnevetett.
- Ne már, Hel! Csak azért, mert én mondtam, ne add fel magadat!
- Jó, hát akkor nem cserélem le… - megvontam a vállamat, és újra a könyveim felé fordultam. – Csak számít a véleményed, miért baj az?
- Nem baj, csak olyan furcsa, hogy ilyen könnyen lemondasz dolgokról.
- Mi van? – a földön ültem, Ő pedig az egyik fotelben egy nyomtatott, összefűzött könyvszerű valamit olvasott.
- Például, hogy epres fagyit vettünk, vagy hogy Tom és Jerry-t néztünk Inuyasha helyett…
- Amit a mai napig nem értek, mert az Inuyasha egy rohadt jó japán anime, szóval…
- Tudom, de épp Tom és Jerry ment! – úgy mondta, mintha ez lenne a világ legjobb dolga.
- Jó, mi a lényeg?
- Hogy lemondasz értem dolgokról…
- Én nálad vendégségben voltam. Így köszöntem meg, hogy nem hisztiztem, hogy márpedig én vaníliás fagyit akarok enni, vagy Inuyashát nézni – megvontam a vállamat, közben pedig félig-meddig közelebb másztam, hogy elolvashassam az első fehér lapra nyomtatott címet. Majdnem megállt bennem az ütő, éreztem, hogy elsápadok és megnyúlik az arcom a rémülettől.
- Jól érzed magad? – becsukta a „könyvet” és a kis olvasó asztalkámra tette, kihajolt a fotelből, és úgy tanulmányozta az arcomat.
- Honnan… Azt meg honnan… - makogtam, és közben veszettül mutogattam az összefűzött lapok felé. – Azt én írtam és… Rólad!
- Tudom – vidáman mosolygott, majd újra a kezébe vette. – Tudtad, hogy kinyomtatva majdnem négyszáz oldalnyi a novellákkal együtt?
- Nem – nyögtem, és rettentően kényelmetlenül kezdtem érezni magamat. – De hát hogyan? Én nem is mutattam meg Neked soha…
- Benne volt a laptopom látogatott oldalai között – a rohadt életbe, erre nem gondoltam, mikor nyáron kint voltam nála! – Aztán nézegettem, de nem értettem belőle semmit, így hát lefordíttattam. Igaz, hogy egy hónapig ült rajta a srác, de végül meglett. Ezt kinyomtattam, az új részeket meg e-mailben kapom tőle… Bár még ennek sem jutottam a végére. Meglepő dolgokat tudsz írni rólam!
- Soha a büdös életben nem terveztem, hogy beavatlak ebbe! – lesütöttem a tekintetemet, mert nagyon égett a fejem. Barátság, szerelem, szex dögivel. Sosem szabadott volna elolvasnia! Soha! Mi van, ha nem tetszik neki, ahogyan megformáztam a karakterét? Vagy ha soknak tartja mindezt? Tutira így van.
- Nem mondom, először furcsa volt olvasni, hogy milyennek képzelsz el. Meg hát több történet is van. Különösen tetszik az ITB, bár nem voltam ekkora seggfej fiatalon – felnevetett, ami nekem is mosolyt csalt az arcomra.
- Akkor nem haragszol?
- Miért haragudnék?
- Nem tudom… Ez olyan fura…
- Nem mondom, van, ami nem tetszik a szereplők, és főleg a saját viselkedésemben, de ezért is olvasom tovább. Várom, mi sül ki ebből… Remélem nem akarod abbahagyni!? – reménykedő pillantása elképesztett. Lehet Ő tényleg ennyire tökéletes?
- Hát… nem…
- Helyes! – mosolya töretlen volt, majd visszatemetkezett az általam kreált világba.

Estére sikerült mindent összepakolnom, és míg Mike telefonon jegyet foglalt nekünk pár nappal későbbre LA-be, én csak figyeltem Őt. Néztem, ahogyan elgondolkodva bámul maga elé, miközben a vonal másik végén magyaráznak Neki, ahogyan ujjaival a hajába túr, vagy mikor jellegzetes járásával elsétált mellettem, és rám mosolygott. Meg sem említette a csókot azóta, ahogyan én sem. Pedig nem csak egy kis csókocska csattant el, hanem sokáig faltuk egymás ajkát. Mégis úgy viselkedtünk, mintha semmi sem történt volna. Én senkinek sem mondtam el, sem anyának, sem senki másnak. Nem mertem.
Minden változatlan…