A hetedik

2. A két Bennington

Rose szemszöge:

Sosem hittem volna, hogy ilyen jó lesz a színpadon. Rossz volt abba belegondolnom, hogy holnap dolgozatot irat velem a magántanárom angol irodalomból, de most ez sem számított. Chester és én körbeugráltuk a színpadot, pedig éreztem, hogy meghúzódott a combom. De egyszer élünk alapon belevittem mindent a mai fellépésbe.

A decemberi hideg csípte az arcomat, amikor kiléptem a kis csehó ajtaján. Mellettem Mike lépdelt, és vigyorgott. Vállalta, hogy hazakísér, ráadásul azt is, hogy még tanul velem. Valamiért ő jobban el tudta magyarázni nekem a fránya egyenletes szarságokat, mint bárki más.

- Komolyan maradhatsz ám, megoldom a hazautat egyedül is! – pillantottam fel az arcára, és a barna szemekbe néztem. Úgy vigyorgott, mint a tejbetök, bár nem csodálkoztam, hiszen nem keveset ivott.
- Megígértem, nem? Tudod, hogy mindig betartom a szavam! – karját átdobta a vállam felett, és ez jelezte, hogy nagyon nem józan. Túl közel volt hozzám, ami szokatlan volt, ha nem ivott éppen. Általában tartja tőlem a távolságot. Nem feltűnően, csak úgy épp amennyire kell.
- Tudom hát! – nevettem fel halkan, majd átöleltem a derekát, és igyekeztem egyenesen menni vele.
- Állat volt ez a mai, nem?
- Az volt, igen. Csak meghúztam a lábamat… - panaszoltam, s önkéntelenül is a jobb combomhoz kaptam.
- Na majd segítünk rajta! – csettintett az ujjaival, én pedig elmosolyodtam ezen. A kis nem normális!

Énekelve tettük meg az út további részét, majd a lakásunkban levettük a meleg kabátokat meg cipőket, hogy aztán Mike a kanapéra heveredve bekapcsolja a TV-t. Csak megcsóváltam a fejemet, mert hogyan lesz ebből így tanulás?
Mindenesetre kihoztam a könyveimet és a füzeteimet, majd leültem mellé. Várakozóan pislogtam rá, mert rettentően lekötötték a hajnali két órás hírek. Hihetetlen pasi volt! Végül rászánta magát, hogy rám figyeljen, persze csak a hírek után. Nem mondom, vicces volt, ahogyan részegen megpróbálta elmagyarázni a dolgokat, mert néha még ő maga sem tudta, hova is akart kilyukadni. Négykor Chester állított haza valami szőke macával az oldalán. Igyekeztem nem nagyon bunkó lenni, még köszöntem is, de nem voltam hajlandó rájuk nézni. Bevonultak a szobába, és hála Istennek csendben maradtak.

- Mi bajod van? – kérdezte öt körül Mike, mikor befejeztük a házimat, és fejével Chez szobája felé intett.
- Csak nem szeretem, ha össze-vissza felhoz ide nőket… - megvontam a vállamat, majd végigkövettem a szememmel, ahogyan hátradőlt a kanapén, és elgondolkozott. Onnan tudtam, hogy valamin nagyon töri a buksiját, hogy ilyenkor mindig kicsit hunyorított, mintha a távolba figyelne, és az ajkait is picit összeszorította.
- Miért? – szegezte nekem a következő kérdést, én pedig felnevettem.
- Mert nem bízom az emberekben. Tudod, a saját szüleim is képesek voltak velem úgy bánni, mint a kutyával, akkor mit várjak egy vadidegen nőtől? Ráadásul most képzeld el, hogy felhozza ide őket, és vajon mit gondolhatnak, mikor meglátnak engem?
- Hát gondolom nem azt, hogy a házvezetőnője vagy…
- Gondolod? – én is hátradőltem, és nagyot sóhajtottam.
- Akkor miért nem mondod meg neki?
- Mert nem fogom bántani őt. Én tartozom köszönettel, hogy elhozott onnan. A legkevesebb, hogy befogom a számat, és hagyom, hogy élvezze az életet! Pláne, hogy neki sem volt mindig könnyű.
- Te egy nagyszerű lány vagy, Rose! – pillantott rám fátyolos szemekkel, én pedig csak bólogattam.
- Persze… - ráhagytam a dolgot, hadd mondja.
- De most komolyan… Tudod, olyan kis fiatal vagy még, és mégis… Talán pont ezért vagy olyan különleges…
- Te meg részeg! – koppintottam az orrára, majd a lábamat kezdtem masszírozni.
- Nem is vagyok már az… - motyogta, s közben felállt a kanapéról. Még mielőtt megszólalhattam volna, közelebb hajolt, és a vállaimnál fogva lenyomott a puha párnák közé, és elfektetett. – Na lássuk… - mormolta, majd ujjaival átkulcsolta a bokámat, és a vállára tette a lábamat.
- Mit csinálsz? – kérdeztem halkan. Furcsa volt ilyen testhelyzetben feküdni előtte, tekintve, hogy egy feszülős naci volt rajtam.
- Nem azt mondtad, hogy meghúzódtál? – pillantott le rám értetlenkedve, mire csak bólintottam. – Na, akkor meg minek kérded? – dörrent rám, én meg csak megforgattam a szemeimet. – Ne grimaszolj! – vigyorodott el hirtelen, én pedig felnevettem.
- Rajtad sem lehet kiigazodni ám! – mondtam, s hagytam, hogy ujjait végigfuttassa a lábamon. Kirázott tőle a hideg, és ezt nem értettem. Basszus, ez most mi? Jól esik az érintése. De vajon miért? Vagyis… Mi van velem?
- Itt? – kérdezte, s a combomon körözött a tenyerével.
- Aha… - nyögtem fel hangosan, mert meglehetősen fájt, ahogyan csinálta. – Áucs… - szaladt ki a számon kissé hangosan, mire ő belenézett a szemembe.
- Ennyire fáj? Csináljam máshogy, vagy…
- Ne, ne hagyd abba! – utasítottam, mire folytatta a masszírozást. – Azt hiszem… ez így normális…
- Igen, én is úgy hiszem… - mosolygott, majd talpamat a vállának támasztotta, és felém kezdett hajolni nagyon lassan. Ezzel nyújtotta az izmot a combomban, de közelebb is került hozzám. Megkapaszkodott a kanapé támlájában, és lassan, nagyon lassan ereszkedett még közelebb, én pedig összeszorítottam az állkapcsomat. Nagyon fájt a lábam, de éreztem, hogy ezután jobb lesz, meg az is közrejátszott, hogy azzal a sötét tekintetével és a vörös hajával, olyan volt, mint maga az ördög. Én pedig szerettem volna játszani az Ördöggel… - Na? Milyen érzés? – kérdezte halkan, alig pár centire az arcomtól.
- Ah, kurva jó – nyögtem fel, mire felkuncogott. Egy ajtó nyitódását hallottuk, amitől ő rögtön leszállt rólam, én pedig felülve Chesterre néztem. Pár pillanatig holt kuss volt, és csak bámultunk egymásra. Chez tekintete végül Mike arcán állapodott meg.
- Addig éltél! – intézte neki a szavakat pókerarccal, majd mást nem mondva visszament a szobájába. Csak pislogtam Mikera, aki csak somolygott magában.
- Most tényleg azt csinálta, amit gondolok, hogy csinált?
- Azt hiszem igen… ezt vehetem fenyegetésnek… - konstatálta, majd összeszedve a cuccait, elbúcsúzott, sok szerencsét kívánt a dolgozathoz, és így reggel hatkor elindult haza.

A napok és hetek teltek, mi pedig összeálltunk az ezredfordulóra egy bandává. Linkin Park. Ez lett a nevünk. Az ötletet Mike hozta, és mindenkinek tetszett. Végül sikerült bevonulnunk a stúdióba is, és elkezdhettünk ténylegesen is dolgozni.
Egyáltalán nem volt könnyű, sőt, nekem irtó nehéz volt egyszerre három dolgot is vinni: a bandát, a tanulást és a melót. Chester minden éjjel ahelyett, hogy aludt volna a stúdiózás után, leült velem tanulni. Volt, hogy mindketten a konyhaasztalon ébredtünk, volt, hogy együtt aludtunk el a kanapén a könyvek között. Ráadásul Mike sem könnyítette meg a helyzetemet.

- Nem jó… - csóválta a fejét, miközben már századszorra is kiénekeltem a lelkemet neki.
- Nem megy másképp…
- Pedig kell, hogy menjen! – pillantott rám félig kérlelően, félig mérgesen.

Így ment ez minden nap, négy hónapon keresztül. És mikor már azt hittem, ennél nagyobb bajom nem lehet, az élet megmutatta, hogy igenis lehet.

Mike szemszöge:

Hol vannak már? Hol vannak, merre lehetnek? – kérdezgettem magamban idegesen, miközben fel és le járkáltam a stúdió szűk kis helyiségében. Chester és Rose már három órája késtek, és el nem tudtam képzelni, merre lehetnek. Brad halálosan nyugodtan ült egy forgós székben, és megállás nélkül pengetett. Már komolyan az is feldühített, hogy mégis hogyan lehet ilyen nyugodt? A többieknek ma nem kellett bejönniük, mert az éneket szerettem volna tovább venni. Hát nem jött össze.

- Mit mondott Rose, mikorra ér vissza? – kérdeztem, mire megállt a mozdulatában és úgy nézett rám, mintha egy ötéves értetlen gyerek lennék.
- Ma reggel.
- De már este van! – dühöngtem. – Rég itt kellene lenniük! Ez így nem lesz jó…
- Nyugodj már meg! Úgyis nemsokára… - mielőtt még befejezhette volna a mondatát, nyílt az ajtó, és Chez lépett be rajta.
- Srácok, bocs, de ma ez nem fog menni! – hadarta, s azonnal láttam rajta, hogy valami nem stimmel.
- Miért? Hol van Rose?
- Otthon. Mármint itthon, de nagy gáz van, és… szóval nekem vissza kellene mennem hozzá!
- Miért, mi történt? – Brad végre letette a gitárt, és aggódva fürkészte Chester arcát.
- Hát… Ezt látnotok kell… Bár lehet, hogy Rose kiakad, ha átjöttök… - gondolkodott el, nem tudta, mi lenne a helyes. Én viszont már totál elvesztettem a fonalat.
- Menjünk! – sürgettem végül. Jobb, ha tényleg megyünk, és megnézzük, mi van Rosalieval.

Az úton nem beszélgettünk, Chester rém’ idegesnek tűnt, és innen tudtam, hogy tényleg nagyon nagy baj van. Rose volt a szeme fénye, ha mondhatom ezt, és most valami történt a lánnyal.
Az ajtó előtt megtorpant, és felénk fordult. Először nagy levegőt vett, kifújta, majd mondani akart valamit, de nem tudta. Értetlenül néztünk rá, mire nagy nehezen kinyögött két mondatot.

- Ne kerítsetek neki nagy ügyet, legalább ti ne! Én mindent elintézek, csak legyetek mellette, ha szeretné!
- Oké – motyogtuk szinte egyszerre, majd beléptünk a kis lakásba.

Rose a kanapén ücsörgött, lábait felhúzta a mellkasához, és a térdére hajtotta a fejét. Hosszú, piros haja körbevette a testét, és nem mozdult. Mintha nem is élne, hanem egy bábu lenne odarakva. Csak néztük mozdulatlanul. Éreztem a sejtjeimben, hogy valami baja van, s mikor ránk emelte a pillantását, már láttam is, hogy mi.

- Rosie… - suttogta megrökönyödve Brad, és odasétált a kanapéhoz, majd leült mellé. Az arca a szomorúság tanúbizonyságán kívül valószínűleg az apja kéznyomait is viselte. A jobb szeme alatt az arccsontjánál felrepedt a bőre és körbe mindenhol vörös és lila volt. A szája is több helyen repedt volt, ahogyan a szemöldöke is. – Mi történt?
- Apám nem örült nekem, mikor hazamentem – motyogta, s elmosolyodott, de abban a pillanatban fel is szisszent a fájdalomtól.
- Voltam vele a rendőrségen, minden rendben lesz, Rose! – mondta határozottan Chez, mire ránéztem. Ismertem már egy ideje, de még sosem láttam ilyen gyilkos tekintettel nézni. Az, hogy bántották Rosaliet betette nála a kiskaput. Bennem is forrt a düh, hiszen ő még csak egy fiatal lány. És amúgy is milyen ember az, aki így bánik egy nővel?
- Mike, itt maradnál vele, Bradet elrabolnám egy kicsit az ügy érdekében?! – suttogott nekem Chester, s bólintottam. – Rosie, Életem, Mike itt marad veled, jó? Én most elmegyek Braddel, van egy kis dolgom!
- Hova mész? – kérdezte halkan, s könnyek gyűltek a szemében.
- Nem lesz baj, Rosie, én itt maradok! – végre megtaláltam a hangomat, és sikerült talán kissé megnyugtatnom, mert halványan elmosolyodott.
- Oké, de Chez… - amúgy is rekedt hangja most csak még inkább olyan volt. – Nehogy valami…
- Szeretlek, és sosem tennék olyat, ami neked rossz lenne, oké?
- Oké…

Most először hallottam, hogy azt mondta neki Chester, hogy szereti, és ez sem úgy hangzott, mint ahogyan én az első pillanattól fogva várom. Valamit nagyon benéztem, mert még most sem úgy közeledtek egymáshoz, mintha szerelmesek lennének. Pedig hát ha valami, hát akkor ez lett volna az a helyzet, mikor ez bekövetkezhetett volna.
Chester elhívta Bradet, kisétáltak az ajtón, de még egyszer visszanézett Rosera. Az a tekintet… Nem sajnálta, nem szánta, egyszerűen szerette.

- Te Mike, van egy ötletem az Plaster-hez! – suttogta halkan, s lenyúlt a földön heverő táskájáért. Megint csak felszisszent, arca eltorzult a fájdalomtól, s az oldalához kapott.
- Segítek! – ajánlottam, de esküszöm a sírás fojtogatott. – Mid fáj még? – kérdeztem, mikor megfogtam a kezét, és segítettem újra visszaülni a kanapéra.
- Hát… Inkább hagyjuk, jó? – most nem nézett rám, kicsit olyan volt, mintha megint csak most ismertük meg volna egymást.
- Én nem szeretném hagyni! – erősködtem, amit utált. Nem az a lány volt, akinek meg lehetett mondani, mit tegyen. Bár rám általában hallgatott, amit megint csak nem értettem. Mindig láttam, hogy a fogát csikorgatja, de mégis tette, amit kértem.
- Most hallani akarod, hogy a földön fetrengetem, míg kitaposta a belemet is? Szó szerint! Szerinted miért fáj minden porcikám? – hangja most már erősebb volt, dühös. De tudtam, hogy nem rám mérges.
- Nem voltatok orvosnál?
- De voltunk, még ott... Szóval, valami olyasmi van a fejemben, hogy „Minden amit mondasz, egy lépéssel közelebb visz a végéhez” … Nem tudom, valami… valami ütős, tudod! – előszedte a táskájából a papírjait, amire a dalszövegeket szokta írni.
- Ez jó, tetszik… - belementem abba, hogy dolgozzunk, mert tudtam, hogy az lesz a legjobb, ha terelem a figyelmét, és ez így sikerült is.

Előkerültek a gitárok is, és kezdtünk összerakni egy új számot is. Szerettem Rosalieval dolgozni, mert hasonló ízlése volt, mint nekem, mégis mindig sikerült meglepetést okoznia. Azon az estén nem esett több szó az apjával történtekről, és ennek Rosie látszólag örült. A többiek is megtudták még aznap, hogy mi történt, így éjfélre már mind ott voltunk a lakásban, együtt. Mind a heten.

Teltek a hetek, múltak az órák a stúdióban, és minden a legnagyobb rendben haladt. Rose és Chester fantasztikusak voltak együtt, és ezért külön hálás voltam. Sosem volt bajom kettejükkel, tökéletesen összedolgoztak. Ami pedig a Rose-ügyet illette, senki sem szólt egy szót sem. Azt tudtam, hogy Chester még azóta is intézte ezt a dolgot, de nekem nem beszélt róla, hogy miért tart ennyi ideig. Azt hittem, csak feljelenti Rose apját, de nem így történt. És akkor esett le igazán az állam, mikor egy nyári napon Chez egy nagy borítékkal a kezében állított be a próbaterembe, vidáman mosolyogva.

- Na mit hoztam? – lobogtatta a borítékot, és Rosiera pillantott. A lány arca felragyogott, és szinte láttam, hogy két centivel a föld fölött lebegett.
- Sikerült? Elfogadták a kérelmünket? – kérdezte mohón, és valamiért Bradre nézett.
- Igen, el – bólintott, mire Rose tőle szokatlan módon hatalmas vigyort villantott, és halkan felsikkantott.
- El se hiszem… - odaszaladt Chesterhez, és a nyakába ugrott. Chez úgy ölelte magához, mintha most találkoztak volna először nagyon hosszú idő után.
- Alá kell írnod! – a kezébe nyomta a borítékot, amit Rose azonnal odahozott mellém, letette az asztalra, s előhúzta belőle a fehér lapokat. Elképedve olvastam a sorokat.

Rose szemszöge:

- Te a nevedre veszed? – Mike úgy nézett Chesterre, mintha megőrült volna. Hát, nem mondom, hogy én nem lepődtem meg, mikor Chester felajánlotta ezt a lehetőséget.

Életemben soha nem volt még velem senki ennyire jószívű, mint Chester. Rajta látom, hogy tényleg törődik velem, és nem csak úgy tesz mintha. Azt hiszem, még sosem szerettem senkit. A szüleimet talán, mikor kicsi voltam, de az hamar átment félelembe. Aztán megismertem őt, és minden borult. Eddig mindenkitől tartottam, senki sem volt fontos, és nem is akartam, hogy az legyen. De ő más volt. Ő volt az egyetlen, akit az első perctől fogva szerettem.

Mike szemszöge:

- Hát sikerült kijárni Brad apja segítségével, hogy én lehessek Rose gyámja, és felvehesse a nevemet.
- Hogy sikerült ezt ilyen gyorsan? Mármint… az ilyen ügyek nem szoktak nagyon elhúzódni? – tette fel a kérdést helyettem most Joe.
- Nem volt nehéz elérni, tekintve a testi és nemi erőszakot… - szaladt ki Chester száján a meggondolatlan válasz, ami teljesen megütött mindenkit a szobában. Rose mellettem lefagyott, és falfehér arccal nézett fel Chesterre.

Senki sem mert megszólalni, jómagam még levegőt is alig mertem venni. Nem látszott Rosalien, hogy ilyesmi történt volna vele. Tudtam, hogy erős lány, de azt nem, hogy ennyire. Más az ő helyében, ha ez tényleg igaz, összetört volna. Ő viszont azon kívül, hogy testi fájdalmakra hivatkozva néha kért öt perc szünetet, mást nem mutatott. Pedig ha valakit a saját apja így megbecstelenít, annak komoly lelki sérülést okoznak.
Chester életében nem vágott még ijedtebb arcot, ezt garantálhatom. Gondolom ez olyasvalami volt, amit nem akartak elárulni senkinek, amit valahol meg is értettem. Bár mi egy család vagyunk, ha úgy tetszik, és mindent megosztunk egymással. Oké, kicsit nehéz ez, tekintve, hogy van közöttünk lány, de azért mégis…
Rose végül gépies mozdulattal az asztal felé nyúlt, felvette róla a tollat, és aláírta a lapot. Így hivatalosan is Chester lett a gyámja, és ha még egy kicsit papírmunkáznak, akkor ő is Bennington lehet. Mondjuk ki hinné Chezről, ha ránéznek, hogy „apa”? Szőke haj, piercing, tetoválások, hamiskás mosoly, és hát rettentő fiatal volt. Ahhoz biztosan, hogy egy ekkora lányt neveljen. És mégis, ő jobban szereti Roset, mint a lány saját szülei. És képes felnőni a feladathoz őérte.
Rosalie visszacsúsztatta a lapokat a borítékba, és otthagyta az asztalon, majd körbenézett. Ehhez is nagy bátorság kellett tekintve, hogy mindannyian megdöbbenve és sajnálkozva néztünk rá. Lesütötte a tekintetét, ahogy végigért mind a hatunkon, majd lassan felállt, és kisétált az ajtón. Chester néhány pillanattal később már indult volna utána, de megállítottam. Megkértem, hadd menjek én. Hiszen én is csak most tudtam meg, nekem is új az információ, bár nem most történt, és szerettem volna, ha Rose tudja, hogy mellette állok… állunk. Chester nagy nehezen beleegyezett, így elindultam Rosalie után. Nem kellett messzire mennem, tudhattam volna, hogy nem csinál butaságot. Csak a próbaterem épülete mellett ácsorgott, és éppen egy üveg ásványvizes palackot szorongatott a kezében. A lépcsőn üldögélt, lábait felhúzta a mellkasához, és elgondolkodva nézegette az üvegen az írást. Odasétáltam mellé, és leültem én is. Nem nézett rám, csupán felém pillantott, és mikor gondolom felismert a cipőmről – mert nem kellett neki több, hogy beazonosítson – újra csak egy mély levegőt vett.

- Rose, én…
- Ne! Tudom, hogy sajnálod, és azt is, hogy mellettem állsz. Nem kellenek a felesleges szavak, a felesleges érzelgősködés… - mondta rögtön a szavamba vágva, és most sem kellett csalódnom. Nem is vártam tőle mást.
- Az, hogy elmondom, hogy mi szeretünk, nem felesleges érzelgősködés!
- Én is szeretlek titeket – motyogta végre, s ez mosolyt csalt az arcomra.
- Nehezedre esett kimondani, mi? – löktem meg a vállánál fogva, mire azok a telt, piros ajkak ismét csak lusta mosolyra húzódtak.
- Nagyon! – kinyújtotta rám a nyelvét, és a szemében most már nem láttam fájdalmat.
- Miért nem mondtad el már akkor este? – kérdeztem rá mégis. Összevonta a szemöldökét, és mélykék szemei érdeklődve csillantak.
- Mit kellett volna mondanom? Örültem, hogy eltitkolhatom. Nem viselkedtem úgy, mint akit… megerőszakoltak… - nehezen mondta ki a szót, az arca megrándult közben. – Igyekszem elfelejteni - tekintete nem rajtam időzött, hanem a szemközti hatalmas ház falát bámulta, de így is láttam, hogy mennyire őrlődik magában. Viszont ő nem az-az ember volt, akit nyüstöléssel rá lehetett volna venni, hogy beszéljen arról, amiről nem akart.
- Nem megyünk be? – kérdeztem rá, mert úgy gondoltam, hogy az, ha kint ücsörgünk a némaságban, csak rosszabb, mintha bemennénk.
- Ha nem bánod, most inkább hazamennék – bágyadt mosollyal az arcán pillantott rám, mire csak bólintottam.
- Hazakísérlek!
- Nem kell, jól vagyok!
- Chester megölne, ha egyedül elengednélek! – ezen megint csak halkan felnevetett, s szemeibe könnyek szöktek.
- Igazad van… - tudtam, most meghatódott. Szerette Chezt. Mint ahogyan a legjobb barátot szokás… Nem is, talán jobban. Rajongással imádta.

**

Három hónappal később Phoenix nem volt velünk. A hetünk most hatra csökkent, ami nem kicsit fájt nekem, mégis oltárian boldog voltam. Október huszonharmadikán éjszaka jártunk, Chesterék lakásában. Holnap lesz a napja, hogy a Hybrid Theory debütál, és azt hiszem, egyikünk sem tudna aludni ezen az estén. Így összegyűltünk egy kupacba. Rosalie a konyhában volt, befejezte a vacsorát, és Chester éppen a kulcsaival matatott a zárban.

- Megjöttem! – kiáltotta el magát a kicsi lakásban, tök fölöslegesen.
- Halljuk! – zengtük kórusban, mire Rosie lépett ki a konyhából, és valamiért nagyon kérdőn és kissé félve nézett Chezre.
- Kedves Hölgyem, és Uraim – szólt hivatalosan. – Rosalie Bennington! – mutatott Rose felé, és előhúzott a kabátja zsebéből egy borítékot.

Rose nem is nézte meg, hogy pontosan mi volt a hivatalos levélben, és tőle szokatlanul ismételten Chester nyakába borult. Az arcára most egy hihetetlenül nagy és csodaszép mosoly ült. Megint az fordult meg a fejemben, mint mikor először láttam. Hogy egy tökéletesen csodaszép lány volt.
Aztán tekintete engem keresett, és mikor elengedte Chestert, életünkben először nyíltan felém vette az irányt. Nem voltam én sem fából, örültem, hogy örül, így felálltam, kinyújtottam felé a kezemet, ő pedig kis lendülettel a mellkasomnak csapódott, s karjait a nyakam köré fonta. A haja beterítette az arcomat, az illata csodás, liliom volt. Kacagásának hangja ott csengett a fülemben, én pedig lehunytam a szememet. A derekára csúsztattam a kezemet, és mikor újra kinyitottam a szemem, Chester furcsa pillantásával találtam szemben magamat. Nem haragudott, nem láttam a szemében a dühöt, hogy miért ölelgetem ennyire mostmár a lányát. Inkább tűnt kissé meglepettnek és elégedettnek.
Na igen. Rosie nem volt az-az ölelkezős típus, és pláne nem azóta a dolog óta. Most viszont itt lógott a nyakamban, én pedig örültem neki, hogy Chester után rögtön hozzám szaladt.