In Pieces - Chapter 4

4. Don’t stay

Heléna:

Csodálkoztam rajta, hogy tudtam aludni. Azok után, amiket Fanni mondott, azt hittem le se tudom majd hunyni a szemeimet. Bár Chester tett róla, hogy elfáradjak.
Reggel olyan halkan öltözködtem, ahogy csak tudtam, és fel sem ébresztve őt, elindultam hazafelé. A lakásban még csend volt, gondolom még aludtak. A konyhába lépve ugyanúgy a földön találtam a tegnap ripityára tört csészét, tehát Fanni és Mike a zuhany alól egyenesen a szobájukba mentek. Szobájukba… undorító, hogy közös szobájuk van!
Mindenesetre én átöltöztem, és elhagytam a házat. A csésze összeszedését arra az áruló libára hagytam, hadd magyarázkodjon csak, bár gondolom nem fogja Mike orrára kötni, hogy mi történt pontosan. A Házba mentem, ahol rajtam kívül még senki sem volt ott. Milyen szerencse, hogy azzal, hogy nekik dolgoztam és a barátjuk vagyok, kaptam ide is kulcsot. Mondjuk nem is ártott itt sem egy kis takarítás, hihetetlen, hogy mekkora kupit tudnak hagyni maguk után. Kajás dobozok, tányérok, chips-es zacskók, üvegek, kávés poharak, ruhák mindenütt. Így azzal telt a reggelem, hogy legkedvesebb zenekarom után pakolgattam össze-vissza. Később megjöttek a kamerások, Philip és Lance, akiket már ismertem, hiszen ők rögzítettek már egy csomó mindent nekünk.
Így telt el a délelőtt, Mike és Brad érkeztek elsőként. Amint ránéztem a tökéletes arcra, elfogott a félelem. Féltem, hogy nem tudok majd rendesen színlelni, és rájön, hogy gyűlölöm a barátnőjét, s szeretem Őt. Az ölelés és puszi mindennapos volt, Brad is lenyomott kettőt, de az nem olyan volt. Legbelül mindig is érezni fogom, hogy kit választott a szívem, bármit is mondjon az eszem. Aztán Mike elküldött be az irodába, ahol Ryu és Tak már vártak, volt egy-két dolgunk, amit el kellett intéznünk. Csak később, olyan négy körül értem vissza a Házba, ahol már Chester is ott volt. Szemei cinkosan csillantak felém, de balta arccal nézett rám. Intett az egyik kanapéról, aztán újra Philip mondandójára figyelt. Éreztem, hogy ég az arcom, és be kellett látnom, hogy ez nem csak annak köszönhető, hogy lefeküdtem vele, hanem annak is, hogy tetszett, mint férfi. A haja nagyon bejött így, hogy középen volt csak meghagyva, arról már nem is beszélve, hogy egy olyan trikót viselt, ami tökéletesen engedte láttatni a mellkasán és a karjain a tetoválásokat. Nagyon tetszett.

- Léni, nem kaptad meg véletlenül a…
- Az új promóciós termékmintákat? – fejeztem be a kérdést Mike helyett, mire egy mosolyt kaptam válaszul. – De, megkaptam. Viszont nem stimmelt az egyik sapka, úgyhogy azért visszatelefonáltam, de ha akarod, holnap hazaviszem, és megnézheted te is.
- Nem gond, ha a srácoknak tetszettek, akkor nekem is jó lesz – célzott az SOB-ra, mire bólintottam. – Amúgy ma este nincs kedved megnézni egy filmet?
- Öhm… de, persze – nyekegtem nehezen, nem is tagadtam magamban sem, hogy mennyire meglepett ez a kérdés. Azt hittem majd Fannival akar lenni, vagy valami.
- Király, te választhatsz – ne mosolyogj így rám! Egyszer tutira meghalok miatta.

Na, most akkor erre mondjon valaki valami okosat! Halvány gőzöm se volt róla, hogyan lehet, hogy még nem kaptam sikítófrászt. Nekem szent meggyőződésem volt most már, hogy Mike egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy érzek iránta valamit. Ő képtelen lenne bántani így valakit, pláne engem, még ha ez nagyképűen is hangzik. Annyira letaglózott ez az egész, hogy csak leültem az egyik kanapéra, és miközben a srácok kreáltak valamit, én az újonnan vásárolt Félvér Herceg könyvet olvastam. Teljesen el is merültem Harry világában, mikor is Chester ült le mellém. Nem jöttem zavarba tőle, túltettem magam a kezdeti furcsaságokon, és kérdőn pillantottam fel rá.

- Nem fogsz izgulni, míg kijön a következő? – kérdezte és halványan elmosolyodott.
- Dehogynem. De már így is épp eleget izgultam, hogy ebben mi lesz – emeltem fel kissé a kezemben tartott könyvet. – Már rég el akartam olvasni, csak nem jutott rá időm.
- Na, de erről jut eszembe, valamikor küldd át nekem a könyvedet, ha teljesen végeztél vele – úgy nézhettem rá, mintha megőrült volna, mert felvonta a szemöldökét, és kérdőn pislogott.
- Most te tényleg…
- Persze – megvonta a vállát, aztán nem törődöm stílusban, nagy lazán átkarolta a vállamat, és kényelmesen elhelyezkedett. – Megígértem, és amúgy is, Rick a haverom, még ősrégről. Ő még nálad is jobban imádja a könyveket, szóval még örülni is fog neki, hogy olyat olvashat, amit előtte szinte még senki.
- Ha te mondod – ráhagytam a dolgot. Igyekeztem nem beleélni magam a tudatba, hogy van esélyem arra, hogy kiadják a művemet, de jócskán dobott a hangulatomon, hogy Chez ilyen optimista.
- Hallom este hármas filmezés lesz – kotyogta, de közben nem is rám figyelt, hanem Mike szavait követte fél füllel, aki messzebb ült tőlünk és Braddel vitatkoztak valamin.
- Hármas?
- Ja. Te, Mike meg Fanni.
- Fanni? – motyogtam értetlenül, mire végre rámnézett. Viszont az a csúfos mosoly az arcán…
- Miért baby, azt hitted, hogy Fannit majd bedugja az ágyneműtartóba? – ja, mit is hittem?
- Nem… - morogtam, és inkább visszatemetkeztem a könyvbe. Hülye, hülye Áruló!

Természetesen Chesternek igaza lett – utálom, mikor igaza van, és ez mostanság egyre többször fordul elő! Fanni ült Mike egyik, míg én a másik oldalán, és holt kussban lestük a filmet. Fanni pattogatott kukoricát evett a Mike ölében lévő tálból, míg én magamban füstölögtem. Mike néha közbeszólt valamit, amire Fanni készséggel válaszolt, míg én igyekeztem visszafogni magam, nehogy szembeköpjem „szegény lányt”. Mire letelt az a bazi hosszú két óra, már legalább négyszer elterveztem, hogy felkapom az asztalon heverő egyik tollat, és nemes egyszerűséggel átszúrom vele a nyaki ütőeremet. Elvérezni is jobb lett volna, mint ez. Na mindegy, a lényeg, hogy túlélted! – mondogattam magamban, majd villámgyorsan elrongyoltam lefeküdni. Persze aludni nem tudtam…

Mike:

Ott álltam Léni szobájának csukott ajtaja előtt, de nem mertem bekopogni. Magam sem tudtam, mi lehet velem, de képtelen voltam felemelni a kezemet. Végül úgy határoztam, hogy nem zargatom Lénit, inkább majd beszélgetek vele kicsit holnap, és a szobám felé fordultam. Az ajtóban Fanni szobrozott, és furcsa arckifejezéssel nézett rám.

- Mi az? – erőltettem egy mosolyt az arcomra, és besétáltunk az ajtón, ami halkan becsukódott mögöttünk. Ahogy az ágyra emeltem a tekintetemet, egyszerre beugrott a kép, mikor Lénivel aludtam itt, és mikor Fannival szeretkeztünk. Mi a franc van velem?
- Mit akartál Helénával? – szegezte nekem a kérdést, mire nyomban visszatértem a jelenbe.
- Csak beszélgetni.
- Az éjszaka közepén? Ugyan… - legyintett, és várakozóan nézett rám.
- Egyáltalán nem tetszik az, ahogyan méregetsz! – figyelmeztettem magam sem tudom, honnan jött határozottsággal.
- Nem méregetlek, csak egyenes választ várok.
- Én egyenes választ adtam. Viszont, ha már itt tartunk, akkor áruld el, mi bajod van Lénivel?
- Nekem semmi… - motyogta, de átláttam rajta.
- Fanni, ne hazudj nekem! – próbáltam kedves lenni, nem olyan, mint aki sík ideg. – Miért nem mondod el?
- Szeretek veled lenni, Mike – oké, nem értettem ezt a megközelítést, de azért bólintottam. – De, ha ő is itt van, valahogy mindig olyan, mintha ő is a kapcsolatunk része lenne…
- Mire célzol? – kérdeztem gyanakodva, némileg rosszat sejtve.
- Hát csak… - közelebb sétált, és kezeit az arcomra simította. Szerettem az érzést, ahogyan hozzám ért. – Szerintem Léninek ideje lenne új otthon után néznie – elszakítottam magam a puha érintéstől, elléptem előle, és megrökönyödve néztem rá. Megőrült?
- Én nem tudom, hogy mi van veletek, de sosem fogom őt elküldeni innen! Nekem ő fontos.
- Mert én nem vagyok az? – kérdezte halkan, csalódottan. Rossz volt így látnom őt, de az még rosszabb lett volna, ha Léni elé kell állnom, és megmondani neki, hogy költözzön el. Nem lett volna hozzá elég erőm, és nem is akartam.
- De, te is az vagy. Viszont nekem ő a… ő a… az egyetlen, akire mindig számítani akarok. Vannak dolgok, amiket te nem értesz, és nem is érthetsz. Ez nem baj, csak ne hisztizz nekem, mert nem vagyok hajlandó megválni Lénitől! És nem tudom, mi van köztetek, de pár hónapja még te is így gondolkodtál volna! – nem is akartam megvárni, míg valamit is mond, inkább kisiettem a szobából, ám a folyosón Lénivel találtam szemben magam. Lefagytam, tudtam, hogy hallott mindent, az arcára volt írva.
- Tehetek úgy, mintha nem hallottam volna, ha neked úgy könnyebb.
- Sehogy sem könnyű – motyogtam, és egyszerűen nem tudtam a csalódott arcát nézni. Nem vagyok az a zavarba jövős típus, de inkább elnéztem a feje mellett.
- Akarod, hogy elmenjek? Ha neked úgy könnyebb, elköltözöm.
- Hogy… hogy beszélhetsz erről ilyen könnyen? – csattantam fel, és megragadva a karját, lefelé kezdtem vonszolni a konyhába. Nem ellenkezett a durva érintés miatt, engedelmesen követett.
- Miért, Mike, mit kéne tennem? Attól mi még barátok maradunk, hogy nem itt lakok, nem? Mint, mikor haza kellett mennem. De hát itt sokkal közelebb lennék hozzád, együtt is dolgozunk, és…
- Válaszolva a kérdésedre: nem, nem akarom, hogy elmenj! – szakítottam félbe a monológját, mire elmosolyodott. Szerettem ezt a mosolyt.

Heléna:

Készített két bögre kakaót, és néma csendben megittuk a konyhaasztalnál ülve. Ez a csend más volt, mint alig egy órája, mikor a kanapén gubbasztottunk mindhárman. Ez nyugodt, békés csend volt, még annak ellenére is, hogy ha nem is tűnik úgy, de összeszólalkoztunk Fanni miatt. Öcsém, hihetetlen az a csaj!
Pár napig nem is volt alkalmam kettesben maradni az Árulóval, de végül csak összejött. Éppen elküldtem Chesternek a könyvemet, és összecsuktam a laptopom, mikor megjelent a nappaliban.

- Anya hívott, és azt mondta, hogy… - kezdte, mire felnevettem, ezzel félbeszakítva őt.
- Na hagyd ezt abba, de most rögtön! – csóváltam a fejemet, és ránéztem. – Ne próbálj meg velem beszélgetni semmiről, jó?
- Ja, tényleg. Hiszen, te csak Mike előtt tudod megjátszani magad. Nem látod, hogy milyen szánalmas vagy? Rajtad röhög mindenki!
- Ki mindenki? – kérdeztem vissza csípőből, és odaálltam vele szemben.
- Én biztosan… - vont vállat, mire felhorkantam.
- Hű, hát már rég le se szarlak, szóval nem tudom ez miért lenne fontos nekem…
- Fogadd el, hogy engem választott, és legyél normális. Régen olyan jóban voltunk, és az, hogy Mike-nak én kellettem, nem…
- Na állj meg! – dörrentem rá. – Mégis miről beszélsz? Nem tudom, hogy még hányszor kell majd elpofáznom, de jó lenne, ha végre felfognád, hogy mi sosem leszünk már jóban, fogtad? Ami pedig azt illeti, hogy Mike kit választott, jobb, ha te is elfogadod, hogy itt nem volt semmilyen választás! Nem tudja, hogy szeretem, fogalma sincs róla. De mi lenne, ha elmondanám neki? – arcáról hirtelen eltűnt minden gúnyos felsőbbrendűség. – Vajon akkor is veled maradna, ha én azt mondanám neki, hogy szeretem? Vajon akkor is „téged választana”? Nem biztos…
- Hű, de nagy az egója valakinek!
- Jobb lesz, ha befogod a szádat végre, mert ha nem…
- Akkor mi lesz? Eddig is féltél, most pedig csak még jobban félsz. Tudom, ennyire más ismerlek. Te is tudod magadban, hogy az, hogy felém lépett és nem feléd, az jelent valamit. Szóval nem hiszem, hogy megtennéd, amivel fenyegetsz, mert azzal mindent elveszíthetsz. Még mindig túl gyáva vagy, és inkább hagyod a francba az egészet. Mert látod, hogy velem boldog, és nem tehetsz ellene semmit! – sziszegte mérgesen.
- Undorító vagy! – mondtam egyenesen a szemébe, és elléptem tőle. Feltett szándékom volt elsétálni, és nem még jobban nekiesni.
- Emlékszel még, mikor egyik hétvégén te ébresztettél fel reggel csak azért, hogy elmondd, hogy a srác azt mondta neked, hogy szeret? – hangja megállásra késztetett, és felrémlett előttem annak a három évvel ezelőtti reggelnek minden képe. – Akkor még elválaszthatatlanok voltunk. Miért ne lehetne most is így? Előbb, vagy utóbb, úgyis elmúlik, amit Mike iránt érzel. Kérlek!
- Menj a pokolba! – mennydörögtem, és sebes léptekkel kivágtattam az ajtón, jó hangosan becsapva magam mögött.

Először csak sétálgattam össze-vissza. Nem tudtam mit is akarok tenni, legszívesebben kifutottam volna a világból. Nem akartam az elhangzottakon törni a fejemet, így inkább a körülöttem lévő embereket figyeltem az utcán. Valahogy jobb volt másokkal törődni most, mint saját magammal. Végül nem tudom miért, de Chester háza előtt kötöttem ki. Nagyot sóhajtottam, kinyitottam a kaput, majd besétáltam, és az ajtó előtt leültem. Nem aggódtam, olyan kerítés volt a ház körül, amitől semmit sem lehetett látni az utcáról, így nyugodtan heverésztem a lépcsőn. Sokat vártam rá, talán este hét is lehetett, mikor kinyílt a nagykapu, és Chester autója gördült be rajta. Mikor kiszállt a kocsiból, elmosolyodott, majd semmit sem kérdezve leült mellém.
Az, ami éjszaka történt köztünk, nem volt újdonság, mégis eltöltött ennek a varázsa. Kereken nyolc órára el tudtam felejteni Fannit és Mike-t, de reggel megint csak elkomorultam. A konyhájában ültünk, s míg ő vígan reggelizett, én a nem fogadott hívásaimat nézegettem. Mike. Ki más? Észrevette, hogy nem voltam otthon, és érdekelte, élek-e még. Annyit írtam neki, hogy később beugrok a Házba, többet nem akartam az orrára kötni.

- Chez, figyelj… - támadt hirtelen egy ötletem, amit ő fülig érő vigyorral fogadott.

**

Természetesen hála annak, hogy Chester Bennington volt Chester Bennington, egy percet sem kellett várnom a tervemmel. Így mikor később megérkeztünk a Házba, már fájósan fintorogtam, de úgy éreztem, megérte. Chester rém’ büszke volt rám, nem győzte hangsúlyozni, hogy szerinte én vagyok a legjobb csaj a világon. Na persze…

- Azt hittem ide se értek! – rótt meg játékosan Rob, és elkapva a karomat behúzott az egyik szobába.
- Óvatosan! – szóltam rá kissé grimaszolva, és elhúztam a karomat tőle. Hát persze, hogy a csuklómat bírta elkapni!
- Miért, mi van? – nézett rám azokkal a nagy, barna, kérdő szemeivel.
- Fáj – adtam meg az egyszerű választ.
- Mi történt? – hogy Mike pontosan honnan toppant be elém, azt nem tudom, de egyszer csak ott volt, és aggódva nézett rám. – Köze van ennek ahhoz, hogy nem aludtál otthon?
- Nálam aludt. Filmeztünk, és elszaladt az idő. Nem akartam, hogy éjjel taxizzon meg minden… - vonogatta a vállát Chez mesterien hazudva, mire Mike bólintott.
- Jó, az jó… - motyogta. – De mi van a kezeddel? – és már tűrte volna feljebb a kabátom ujját, de én inkább egyszerűen levettem azt. Alatta csak egy póló volt, pontosan az, amiben tegnap eljöttem otthonról, így tökéletesen látszott mindkét csuklóm. – Óha… - motyogta, ahogyan megpillantotta az átlátszó csomagolóval leragasztott tetoválásokat. A bal csuklómon körbefutott a ’Linkin Park’ felirat, hasonló betűkkel, mint amilyennel Chez hátára is rávarrták, míg a jobb csuklóm belső felén egy négyzetben az ’FM’ díszelgett.
- Hű, ezek nagyon jók! – hümmögött elégedetten Phoenix, miközben a kezemet vizsgálgatta.
- Köszi! – vigyorogtam rá. – Mindig is akartam tetoválást, és most végre meg is van.
- Tényleg jók – bólogatott Rob is. Mike arca kifejezéstelen volt, csak nézte hol az egyiket, hol a másikat, aztán nagy levegőt vett.
- Legalább a Fort Minort sem tagadtad meg – mondta gúnyosan, és egy utolsó szemrehányó pillantást vetve rám, kioldalazott az ajtón, és eltűnt.

Csak lestem, pislogtam és tátogtam. Hogy mi van? Megrökönyödve néztem Chesterre, aki sajnálkozva nézett le rám. Oké, nyilván az bántotta Mike-t, hogy Chez újabb nem egészen hétköznapi dologgal gazdagított. Először a piercing, aztán most ez. De az, hogy én valaha is kevésbé szeressem a Fort Minort, mint a Linkin Parkot! Ez nem fért a fejembe. Miért gondolja ezt? Egyáltalán, hogy merészeli ezt? Megint csak összezavart, megint csak egy bazi nagy kérdőjelet hagyott maga után.

„But hands bag me to stay”