A hetedik

(Az interjú egyes részletei nem tőlem származnak)



3. Második első

Amint egy kávézóban ülök és várok, kicsit elgondolkodom arról, milyen is lesz ez az interjú. Heten vannak, ők „A Hetek”, ahogyan sokan nevezik őket. Szóval már azon is elkezdek izgulni, vajon tudok-e mindegyikük reakciójára figyelni egyszerre?! Aztán ott van az is, hogy miket kérdezzek? Persze még nem olyan sok interjú készült velük, szóval az alapok is jók lesznek, de azért mégis… Seperc alatt öt millió példányban kelt az első albumuk, ami fantasztikus dolog. Így én is elmentem egy koncertjükre. A szavam is elállt akkor, azalatt az egy óra alatt. Őszintén szólva nem gondoltam, hogy el tudják játszani a dalaikat élőben is, azt meg el sem tudtam képzelni, hogy a lány, Rosalie, mihez kezd majd magával ennyi ember előtt a színpadon. Chester Bennington mindig tüzes ugrálását már ismertem, viszont a lányhoz eddig nem volt szerencsém. Az albumon jól szólt Chester mellett, de nem hittem, hogy kihozhat magából többet is. Pedig megtette.
Ekkor gondolataim folyama megszakad, mert szépen sorban – előreengedve Roset – belépnek a kávézó ajtaján. Kicsit ideges vagyok, pedig nem szoktam az lenni. Viszont, ahogy elém lépnek már az első mondattal levesznek a lábamról:

Chester: Hello! A Backstreet Boys vagyunk!

Ezzel visz mindent, mindannyian felnevetünk, miközben Rose felhúzott szemöldökkel néz rá, majd egy gyors bemutatkozás után leülünk. Chester és Mike erős kávét kérnek, Rob és Phoenix cappucinot, Rosalie pedig egy forrócsokit. Joe és Brad egyelőre nem kérnek semmit, csak vidáman mosolyognak azon, ahogyan Rose Chester és Mike között próbálja leállítani az előbbi szóáradatát Mike felé.

- Akkor kezdjük az elején. Sokan azt mondják rátok, hogy Nu-Metalt játszotok. Viszont Rose ezt előszeretettel cáfolja. Miért? - Rose itt rám néz, nagy szemei kíváncsian pillantanak felém, majd Mikehoz fordul, keresztbe teszi a lábait, és kérdőn felvonja a szemöldökét. Ez talán olyan valami, amit mi, külső szemlélők nem érthetünk, hiszen Rosaliet céloztam volna a kérdéssel, ő mégis a fekete hajú, karika fülbevalós rapperhez fordul.

Mike: A Nu-metal egy furcsa dolog... Nem hiszem, hogy Metalt játszunk.
Brad: Úgy akarom elnevezni, hogy Gnu-metal.
Joe: Mint a Nu-ska…
Mike: Több Skat kell majd játszanunk a következő albumon. Talán csak azt fogunk játszani... Skankin Park. Brad már úgyis hozzászokott ehhez a középiskolában. - Várakozóan Rosera pillantok, aki most beleszürcsöl az italába, majd mint akinek éppen leesik, hogy egy interjú közepén ül, és neki szántam a kérdés, bocsánatkérően elmosolyodik.
Rose: Egyetértek Mikekal. Nem hinném, hogy Nu-Metalt játszunk. Nem hiszem, hogy bennünket egyáltalán be lehetne sorolni valamelyik kategóriába… De amúgy nekem a Gnu-Metal tetszik… Erről rögtön asszociálhatnak a Linkin Parkra. - Bájosan Bradre mosolyog, aki odanyújtja neki a kezét, és lepacsiznak.

- Milyen érzés egy ilyen nagy turné kellős közepén lenni?

Mike: Nekem fantasztikus érzés, mindig is erre vágytam. - Vidáman vigyorog, és nagyban bólogat.
Rob: Nekem még mindig hihetetlen egy kicsit, hogy ennyi ember eljön meghallgatni bennünket. Ez, azt hiszem a legjobb dolog az életemben. - Az őszinte mosoly ott ül az arcán, ami még engem, rutinos újságírót is meghat. Aranyos.
Phoenix: Megtanultam hogy szürkületkor ne hordjak rövidnadrágot és pólót Biloxiban és Mississipiben. A bogarak nem igazán szimpatizálnak a turistákkal.


- És, hogy megy az egy buszban lévő együttélés? Pláne, hogy Rose is veletek van?

Chester: Rose, Mike és én vagyunk az egyik buszban, a többiek a másikban. És általában nagyon jól kijövünk egymással. Amúgy is Rose és én együtt lakunk, nekünk nem furcsa, hogy a nap minden percében ott van a másik, Mike pedig az egyik legjobb barátunk. - Megvonja a vállát, és nevetősen Rosera pillantva beletúr rövidre nyírt, szőke hajába.
Mike: Én kifejezetten élvezem ezt. Végre úton vagyunk, egy csomó új helyet látunk, új emberekkel ismerkedünk meg. Az pedig, hogy a buszban együtt vagyunk… - Rosera pillant, aki csak halványan mosolyogva az asztal lapját bámulja. - Nekem nem gond.
Phoenix: Jó, de azért ám, mert Rosalie rendet tesz utánuk. Az ő buszukban sosincs olyan kaotikus rendetlenség, mint a miénkben.
Joe: De mi így érezzük jól magunkat! Amúgy pedig régóta ismerjük már egymást. Azt hiszem mindenki tud a másik rigolyáiról mindent. Számomra nincsenek meglepő dolgok.

- Ha már szóba hoztad, meséljetek kicsit arról, hogyan is találkoztatok!

Mike: A legtöbben már nagyon régen találkoztunk. Braddel és Robbal közép suliban találkoztam, Joeval pedig a kollégiumban.
Chester: És ők csináltak engem a kollégiumban kémia órán. Lemásolták Frankeinsten munkáját és halott emberek részeit használták föl, és ez az amiért ezt - a szegecses nyakláncára mutat - kell viselnem, hogy elrejtse az öltéseket.
Mike: Kivéve, hogy mi egy művészeti iskolába jártunk. Ez volt a legnagyobb probléma. Az ilyen iskolákban nem igazán jó kémiások vannak: nézd mi lett belőle! - Mind nevetünk, még Rose is, aki amúgy eléggé visszafogott.

- Mit hallgattok a buszban, így a turnén utazgatás közben?

Brad: Westlifeot.
Chester: Backstreet Boys-t, természetesen.
Rose: Igazából Mike-ot hallgatjuk, ahogyan megpróbál a következő albumra kreálni ezt-azt.
Chester: Igen, ez igaz. Egyébként mikrofon nélkül, meg hát nélkülem szörnyű hangja van.
Rose: Azt hiszem amúgy a busz akusztikája sem a legjobb… Kicsit olyan fába szorult troll hangja van néha.
Mike: - Rose felé fordul és halál komolyan, kissé halkabban, mintegy csak úgy megjegyzés képpen egy tök hétköznapi témához közli - Az Chester szokott lenni, ha rosszat álmodik. Ezt se tudod? Te laksz vele…
Rose: Nem szoktam mások álmait hallgatni. Úgy látszik ez a te asztalod! - nevet Mikera, aki szintén elvigyorodik, és megpaskolja a lány térdét, majd újra rám figyelnek.

- Elsőre sikerült beilleszkedned Rose, vagy azért kicsit meg kellett dolgoznod a srácokat?

Rose: Mike volt az, aki a legkételkedőbb volt velem kapcsolatban. Mert én úgy kerültem be ide hozzájuk, mint énekes. És neki engem, mint énekest kellett elfogadnia először, ez pedig nem ment könnyen…
Mike: Nekem tetszett, amit hallottam, már elsőre. - Gyorsan közbevág, nehogy valami félreértés essék.
Rose: Igen, de azért voltak még kétségeid - mosolyog a srácra, majd újra felém pillant -, de ezért is, mert végül elégedett volt, könnyen összebarátkoztunk. A többiek pedig azt hiszem szintén kedveltek már az elejétől fogva – a többiek ezerrel bólogatnak.

- Ha jól tudom, téged Chester a nevére vett, hivatalosan ő a gyámod. Lehet arról tudni valamit, hogy miért?

Chester: Szeretem Rosiet, mintha tényleg a saját gyermekem lenne, de egyben ő is az egyik, ha nem a legjobb barátom. Mondjuk úgy, hogy otthon nem volt neki a legkönnyebb – megrántja a vállát, aztán lopva Rose-ra pillant – Szeretjük egymást, mint apa és lánya, mint legjobb barátok. És ez a fontos.

- Rose, benned sosem volt egy csepp kétely sem ezzel kapcsolatban? Hogy Chester Bennington lányává válj, úgymond?

Rose: Egy csepp sem! – rázza meg a fejét, és újra minden figyelmét az italának szenteli.

Még sok-sok kérdést felteszek nekik, de már nem azért, mert mindet úgyis bele fogom írni a cikkbe, hanem mert érdekel. Mind barátságosak, jókedvűek, Chester állandóan viccel… Egyszóval tökéletes interjúalanyok.

**

Rose szemszöge:

Fáradtan másztam be a turnébuszba, és az első adandó alkalommal levetettem magam az egyik székre. Csak Mike volt az, aki velem tartott, és koncert után nem ment el a többiekkel bulizni. Átnyúltam a kis asztalka fölött, és halkan bekapcsoltam a rádiót. A fejem még zúgott a tömeg őrjöngésétől, de a mosoly az arcomról nem tudott eltűnni. Hihetetlen érzés a színpadon állni, és énekelni, talán sosem tudom majd megszokni, hogy szeretnek bennünket… hogy ennyire nagyon szeretnek bennünket.

- Nem tudod hová tettem azt a kis, terepmintás dobozom, amiben a pengetőket tartom? – kérdezte, miközben már a földön hasalt, és a keverőpult alatt nézelődött.
- Ott van a kalaptartón, ott Chester talán nem keveri el… - mutattam az említett hely felé, mire hálásan elmosolyodott.
- Köszi! El se tudom képzelni, hogy ti hogyan tudtok együtt lakni. Mindig mindent elpakol valahova, és még ő sem emlékszik rá, hogy hova vagy miért.
- Nem olyan vészes ám, otthon már rászoktattam arra, hogy semmit se pakolásszon, ami nem az övé – csendesen figyeltem, ahogyan leült velem szemben és az asztalra tette a dobozt, majd beletette a mostani pengetőjét. A hobbija, hogy minden koncertről eltegyen egyet.
- Nem vagy álmos? – kérdezte váratlanul, miközben az egyik táskájában kutakodott valami után.
- Nem. Kicsit fáradt voltam, miután lejöttünk a színpadról, de most nem érzek semmi ilyesmit – megrántottam a vállamat – Jót tett az a zuhany, meg a kávé is, amit Joe belém diktált még az egyik kétperces szünetben.
- Láttam, nem tetszett a dolog – mosolygott.
- Nem hát. Hiperaktív leszek a kávétól…
- Meg is látszott a színpadon – nevetett fel, én pedig inkább a kezemet bámultam az asztalon. Túlságosan is tetszett az, ahogyan a hangja rezgett a levegőben, hogy a szemeinek csillogásáról ne is ejtsek szót. Tisztára olyan vagyok, mint azok a nyálas libák, akik a szőke hercegről álmodoznak. Csak az enyém nem volt szőke, és nem volt herceg… Hű, de szánalmas vagyok!
- Na igen… - motyogtam, aztán felkeltem a székről, és inkább beoldalaztam a pici mosdónkba, hogy átöltözhessek pizsamába.

Sokkal kényelmesebb volt egy térdig érő lenge nadrágban, és egy pólóban lenni. Amint kiléptem az ajtón, Mike ajkai vészesen remegni kezdtek, de még idejében visszafogta magát, és csak egy mosolyt eresztett meg. Szerinte rém’ vicces a Hupikék törpikés öltözékem. Én csak legyintettem egyet, és nem foglalkozva vele, bemásztam a keverő mögé, a fülemhez emeltem a fejhallgatót, és elindítottam a tegnap összeszerkesztett dalrészletet.
Csak fél órát töltöttem ott, mikor Mike huppant mellém, felvette a másik fülest, és magyarázni kezdett valamit. Először csak a szájának a mozgása tudta lekötni a figyelmemet, de azért igyekeztem felfogni azt is, amit mond. Végül éjfélkor döntöttünk úgy, hogy inkább lefekszünk aludni, és hagyjuk máskorra ezt a dolgot. Nem értettünk egyet valamiben, és szokásunkká vált, hogy megpróbáljuk meggyőzni a másikat a saját igazunkról. Jobban mondva arról, hogy nekem ez így tetszik jobban, és fordítva.
Az én „ágyam” volt jobb oldalon, míg Chesteré és Mike-é a balon. Mind a három kis fekhelynél el volt húzva a sötétítő függöny, Chester aludt – volna – lent – ha itt lenne -, Mike fölötte. Nekem kifejezetten tetszett ez a megoldás, tök jó volt, hogy ilyen kis helyen, ilyen kényelmesen ki tudtak alakítani kis kuckókat.
Be is feküdtünk, elhúztam a függönyt, és tökéletes sötétség telepedett körém. Sokáig csak bámultam bele a semmibe, aztán halkan sóhajtottam egyet.

- Tudod, szép dolog volt tőled, hogy a Crawlingot leforgathattuk… tudom, hogy rossz volt neked…
- Az már hónapokkal ezelőtt volt… - kuncogtam – Nekem már a banda az első. A múlt az pedig a múlt. Megtörtént, minek tagadjam? – hallottam, ahogyan halkan leugrott az ő ágyáról, majd halvány fény derengett fel, ahogyan elhúzta a függönyömet.
- Sokan inkább el akarnák felejteni, de te így mindig emlékezni fogsz a dologra, akárhányszor megnézed a Crawlingot – arca egy vonalban volt az enyémmel, ahogy lehajolt, én pedig beljebb csúsztam, egészen a busz faláig, és mutató ujjammal beinvitáltam magam mellé. Elmosolyodott, bemászott, és visszahúzta a függönyt, majd felkattintotta a fejünk felett a halvány éjjeli lámpácskát.
- Sosem tudnám elfelejteni. És az a videó így jó, ahogy van – vonogattam a vállamat, és szembefordultam vele. Meglehetősen furcsa helyzet volt, sosem voltunk még így ilyen közel egymáshoz.
- Elképesztő vagy, tudod? – somolygott, és érdeklődve vizslatta a vonásaimat, mintha még sosem látott volna.
- Ha te mondod… - motyogtam, s én is inkább az arcát tanulmányoztam. Szemei alatt sötét karikák húzódtak, amit nem csodáltam, mind fáradtak voltunk, bár a többiek hősiesen buliznak valahol. A mostanra tökéletesen feketére festett haja most nem meredezett annyira az ég felé, s az általam vásárolt férfisampon illatát árasztotta magából. Tökéletes arca volt, nekem nagyon tetszett. Ezt viszont nem kéne kimutatnom neki.
- Sosem beszéltél róla – motyogta, mire lassan bólintottam. – Nem tudom, mit gondolsz erről. Felnőtteket meghazudtolóan tudsz uralkodni az érzéseiden, ami számomra hihetetlen…
- Nem vagyok már gyerek, Mike! – suttogtam halkan, mintha félnék, hogy bárki is meghallhat bennünket. Kicsit féltem is, hiába tettem túl magam a történteken annyira, amennyire csak tőlem tellett, mégis szégyen volt erről beszélni. – Azóta nem, hogy akkor úgy döntöttem, hogy Chestert választom, és eljövök otthonról.
- Nehéz elhinni ezt, tudod, mikor a gyönyörű arcodra nézek. Olyan vagy, mint egy porcelán baba. Ráadásul hallgatsz Chesterre…
- Pedig a tinik nem szoktak hallgatni a szüleikre! – kotyogtam közbe vigyorogva, mire egyetértően felnevetett.
- Na jó, ez igaz… Látod, megint olyan kettős érzéseim vannak, és erről csak te tehetsz! – motyogta.
- Ezt hogy érted? Milyen kettős érzések? – vontam össze a szemöldököm, és meglepetten néztem a halvány fényben, ahogyan az arcán egy furcsa, de édes fintor fordul meg.
- Például, hogy hallgatsz Chesterre. Tényleg az lenne a logikus, ha nem tennéd. Például ma is. Ellenkezhettél volna, hogy te igenis menni akarsz, mégsem tetted… - csak enyhén felvontam a szemöldökömet, és fekve is megrántottam a vállamat. – És ez is… - mutatott felém.
- Micsoda?
- Észrevetted, hogy megnyaltad a szádat, miközben a szemöldöködet vonogattad? – nem volt szemrehányás a hangjában, inkább kíváncsi volt, én viszont őszintén meghökkentem.
- Nem, nem vettem észre… - motyogtam tétován. Lányból vagyok, tudom, hogyan kell jeleket küldeni a pasiknak, de Mike felé egyszerűen nem merek. Nincs hozzá bátorságom. És erre tessék. Önkéntelenül is ezt csináltam?
- Pedig őrülten jól csináltad… - nyögött fel, és a hátára gördült, amitől vészesen megbillent lefelé az ágyról, mivel akkora hely azért nem volt, hogy ő itt fetrengjen is. Gyorsan kaptam a karja felé, és így ösztönöztem arra, hogy közelebb csússzon hozzám. Barna szemei vészesen villantak felém, én pedig magamat is meglepve halvány mosollyal az arcomon hajoltam közelebb az arcához.
- De te félsz! Félsz tőlem, látom rajtad. De ez nem az a tartás, amivel fogadtál anno. Ez valahogy más… - találgattam, mire most ő nyalta végig látványosan az alsó ajkát.
- Félek, igen. Hogy pontosan mitől, azt én sem tudom. Vannak ezek a mozdulataid, amiket te talán nem is ismersz, mégis szinte mágnesként vonzanak hozzád… viszont nem szabad elfelejtenem, hogy alig múltál tizenhat, és Chester lánya vagy…
- Te mindig oda nem illő tényezők alapján választasz magadnak partnert? – sandítottam rá, és gunyorosan elmosolyodtam.
- Ezek nagyon is ide való dolgok. Te fiatal vagy, Rose.
- Na ne mondd…
- És azok után, amit az apád tett veled, nem hiszem, hogy díjaznád, ha itt és most rádmozdulnék – vallotta be, mire egy pillanatra elgondolkodtam. Mit is szeretnék?
- Igazad van abban, hogy élénken él bennem az a bizonyos eset – mondtam megfontoltan, és visszaeresztettem a fejemet a párnára, úgy néztem rá. – Nem tudom milyen lenne, ha például megcsókolnál… lövésem sincs. Csak azt tudom, milyen az, mikor úgy nyúlnak hozzám, hogy én azt nem akarom – nem szívesen beszéltem erről, sőt visszagondolni is gyűlöltem erre, de most ketten voltunk, és valahogy nem éreztem azt, hogy feltétlenül titkolnom kellene, hogy igenis megviselt, amit az apám tett. Egy pillanatra lehunytam a szememet, és nagy levegőt vettem. Igyekeztem erős maradni, amennyire csak lehetett ebben a helyzetben.
- Miért, most engem akarnál? – ránéztem, és minden mosoly nélkül pislogtam rá pár percig. Nem zavart meg az elmélkedésben, tudta milyen vagyok. Nem azért tétováztam, hogy húzzam az agyát.
- Nem tudom – suttogtam végül. – Talán igazad van. Talán tényleg tönkretett az a szemét – morogtam, és a hátamra fordulva megint becsuktam a szememet, és a fejemet csóváltam.
- Beszélt neked Chester ezekről amúgy? Mármint érted… – hirtelen került közel hozzám, félig meddig fölém hajolt, és a kezén támaszkodva nézett le rám. A gyér fény félhomályba burkolta bámulatos vonásait, én pedig egy percig csak elakadt lélegzettel néztem rá.
- Apa – vigyorogva mondtam ki a szót, amit csakis Chesterre használtam már, és ez Mike ajkaira is mosolyt csalt – meglehetősen érdekesen gondolkodik rólam. Egy este közölte velem, hogy elmegyünk a nőgyógyászomhoz. Gondolhatod, hogy mennyi kedvem volt hozzá, hiszen az után a dolog után éppen eleget jártam hozzá. Felíratott nekem egy fogamzásgátlót, közölte, hogy szednem kellene, de ne bonyolódjak bele kapcsolatba.
- De hát ez… - motyogta zavartan, én pedig az egyik ujjamat végighúztam az egyik szemöldökén, végig az arcán, majd az állánál megállapodtam.
- Ellentmondásos? Igen. Tudod, nem mondta ki, sosem beszél őróla, de szerintem fél, hogy egyszer… hogy talán eljön hozzám, mikor ő nincs mellettem. És ha már attól nem tudna megvédeni, hogy… hogy megint hozzám érjen, legalább nem akarja, hogy… hogy… - motyogtam, és zavartan pislogtam az ujjam begyére, ami az alsó ajka ívén játszadozott.
- Értem – bólintott, aztán megfogta a kezemet, és lágy csókot lehelt rá. Megborzongtam az érzéstől, de ettől csak egy hülye kis libának éreztem magam, aki elalél Mike egyetlen érintésétől is.

Aztán valami olyan történt, amiről valójában álmodni sem mertem soha. Közelebb hajolt, és mindvégig a szemembe nézve óvatosan megcsókolt. Tudtam, hogy valószínűleg azért ilyen gyengéd, és azért nézett rám úgy, mintha minden pillanatban készen állna messze elugrani tőlem, mert félt, hogy amiatt, ami történt, megijednék, vagy nem akarnám a csókját. Talán belül remélte is, hogy visszautasítom, hogy könnyebb legyen neki. Tudta, hogy Chester nem örülne, nem hiába most közeledett, hogy ő nem volt sehol. Hiú ábránd. Túlságosan is tetszett nekem ahhoz, hogy elhúzódjak, vagy ellökjem magamtól. Ajkai lassan végigcsúsztak a nyakamon, nekem pedig öklömnyire zsugorodott a gyomrom, és minden sejtem remegett. Ez volt az, amit akkor régebben nem érezhettem. Vágy.
Az ujjaim habár kissé remegtek, mégis megindultak a pólójának az alja felé, és lassan áthúztam a fején, hogy aztán végigsimítva a bőrén, magamhoz húzhassam. Nem voltam éppen gyakorlott ebben, de azért nem panaszkodhattam, legalábbis azt hiszem. Mike is minden kérdés nélkül végigcirógatta az oldalamat, aztán benyúlt a felsőm alá. Ahogyan ujjai megérintették a hasamat, majd felkúsztak a melleimhez, elakadt a lélegzetem. Ezt ő is észrevette, s egy pillanatra megállt, ledermedt, és megmagyarázhatatlan pillantással nézett le rám. Azt hitte, ez az a pillanat, mikor elhúzódom, vagy közlöm, hogy hagyjuk inkább ezt. Most sem tettem ilyesmit. Nem azért maradt a mellkasomban a sóhaj, mert kellemetlen lett volna, amit csinált, éppen ellenkezőleg. Minden eddigi épeszű gondolatomat kisöpörtem a fejemből, amik azt sugallták volna, hogy talán nem kellene ezt tennünk. És ezek a gondolataim is csak azért léteztek, mert nem mertem volna kikezdeni vele. Viszont most nem is én kezdeményeztem, és ez azt jelentette, hogy akar engem. Erre sosem számítottam volna, hiszen annyira sok lány fordult meg a banda körül…
Lassan hámozott ki a felsőmből, és amint levette rólam, nem átallott egy pillantást vetni rá a kis törpökre, és kinevetni.

- Szemét disznó! – mormogtam, de nem tudtam megállni, hogy el ne vigyorodjak én is.
- Most miért? Amúgy tök irigy vagyok Törppapára, amiért ilyen magaslatokon táborozhat – vigyorogta a képembe, és lassan végighúzta az ajkaimon a nyelvét.

Olyan érzéseket ébresztett bennem, amikről azt gondoltam bennem nem élhetnek. Én sem tétlenkedtem tovább, és habár baromira izgultam, azért végigcsúsztattam a kezemet a hátán, majd vissza, végigsimítottam a karjain, aztán a csípőjénél megakadtak az ujjaim. Tudtuk mindketten, hogy a szenvedélyes csókoknál, és az érintéseknél nem fogunk megállni.
Ujjai kutakodva simítottak végig a testemen, és nem sokkal később levette rólam a maradék anyagot is, ahogyan én is róla. Ösztönösen simultunk össze, éreztem, mennyire kíván, de képtelen voltam tenni bármit is. Csak simogattam a vállait, beletúrtam a hajába, és igyekeztem úgy csókolni, mintha nem egy kezdő kis valaki lennék. Szerettem volna, ha mindennél jobban kíván, amit úgy tűnt, sikerült is elérnem, viszont nem tudtam lejjebb csúsztatni a kezem, hogy így is ingereljem őt. Féltem. Hiába volt ilyen közel hozzám, lámpalázas voltam, nem tudtam, hogyan kellene hozzáérnem. De bárhogyan is legyen, ezt, ami kettőnk között zajlott, mindennél jobban élveztem. Hiába voltam ideges, mégis sokkalta felemelőbb volt ennél az izgalom és a vágy.
Ő viszont, mint már rutinos, felnőtt férfi, nem volt ilyen bátortalan. Mikor megéreztem az érintését a hasamon, majd haladt egyre lejjebb, az első hangos sóhaj is elhagyta a számat. Ajkai mosolyra húzódtak, éreztem a nyakamnál, ahogyan kóstolgatott. Bőszen karmolásztam a hátát, és lányos zavaromban nem igen tudtam várni. Annyira felizgatott, hogy képtelen lettem volna tovább is tűrni. Ő is érezte, hogy már szeretném, ha végre teljesen is összefonódnánk, így a derekához emelte mindkét lábamat, s elhelyezkedett az ölemnél. Ujjaim a hajába szántottam, és felkészültem arra, hogy nem lesz kellemes, ami most következik. Egyszer már részem volt benne, és habár most kétségtelenül kívántam a partneremet - ki ne kívánta volna Mike-ot? -, mégis tudtam, hogy nem lesz olyan jó. Legalábbis erre számítottam.
A halványan derengő fényben megint a szemembe nézett, és szavak nélkül kért engedélyt. Egy pillanatra elöntötte a mellkasomat valami különleges érzés, amit eddig nem éreztem. Hiszen képes lenne innen is visszahátrálni, ha én úgy szeretném. Ez pedig számomra ismeretlen volt, meglehetősen furcsa. Nem tudtam megszólalni, meg amúgy is felesleges lett volna, elronthattam volna vele a pillanatot, így csak megnyaltam a számat, és tekintetemet az ajkaira függesztve vártam. Ez éppen elég volt számára, tökéletesen értette, mit akartam ezzel közölni, és lassan belém csúszott. A feszítő érzés nem maradt el, de a csókja belém fojtotta a fájdalmas sziszegést. Így csak annyit tehettem, hogy erősen megszívtam az alsó ajkát, amit ő egy elégedett mordulással vett tudomásul. Egy percre megállt, nem mozdult, és a homlokomnak támasztva az övét ismét rám nézett. Kapkodva vettem a levegőt, a szemeimet összeszorítottam, és ujjaim a vállait szorították. Halkan felsóhajtottam, amit bár nehéz volt kiviteleznem, de érte bármit megtettem volna ebben a percben. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy nagyon rossz, így igyekeztem összeszedni magam. Nekem kellett megtennem a lépést, vagyis a mozdulatot, így lassan felfelé toltam a csípőmet. A fájdalom most is megvolt, folyamatosan jelent volt, mégis ahogyan mindketten lassan mozogni kezdtünk, mintha múlt volna. Lassan, irtó hosszúnak tűnő percek múltán már nem éreztem azt a kellemetlen feszítő érzést, amit az elején. Lábaimat kissé feljebb húztam, nála pedig most telt be a pohár. Most már nem finomkodott, erősen belemarkolt a combomba, és újult vehemenciával megcsókolt, miközben kissé gyorsított a tempón.
Olyan hirtelen fogta be a számat és állt meg a mozdulatban, hogy egy pillanatig csak értetlenkedve néztem rá, de aztán én is meghallottam, amit ő. Chester most csukta be maga mögött a busz ajtaját. Nem tudtam, hogy nevessek-e, vagy remegjek, mint a nyárfalevél ijedtemben. Mike enyhe mosollyal az arcán nézett rám, majd irtó lassan lekapcsolta a kicsi éjjeli fényt a fejünk fölött, és újra mozogni kezdett.
Meglehetősen nehéz volt csendben maradnom, mivel mindennél jobban élveztem a mozdulatait. Az ajkamba harapva, vagy éppen vele csókolózva igyekeztem csendes lenni.
Nem reméltem, hogy az is be fog következni, hogy eljuttasson a csúcsra, de mégis megtörtént. Halkan felnyögtem, bár ekkor már nem aggódtunk annyira, Chester halkan hortyogott. Mike a nyakamba temette arcát, és halkan zihált.
Nem tudtam, hogy neki milyen érzés volt, talán túlságosan is béna voltam számára, de nem is mertem rákérdezni. Élveztem, hogy apró, kedves puszikat nyomott a nyakamra, a vállamra, az arcomra és a számra, s lassan elnyomott bennünket az álom.