In Pieces - Chapter 7

7. When the end comes you’ll be the one

Heléna:

Csak néztem őket a kanapén ülve, és nem tudtam betelni a látvánnyal. Chester és Mike a Házban, pontosabban a kinti kőkorláton ültek, és papírokkal a kezükben beszélgettek. Dalszöveget írtak, egyeztettek, és láttam, ahogy néha énekeltek, de hallani bentről nem hallottam semmit. Mellém Joe vetődött le – amitől vészesen nagyot ugrottam -, majd felém nyújtott egy zacskót, amiben chips volt.

- Köszi!
- Beszéltetek már Mike-kal?
- Hogy érted? – pillantottam rá kérdőn. Joe-nak megvolt az a sajátos képessége, hogy irtó semlegesen tudott az emberre nézni, még akkor is, ha éppen más érzések dúltak benne. Most is láttam rajta, hogy tudomásul vette a válaszomat, de semmi több. – Joe, az Istenért! Ha valamit elkezdesz, akkor fejezd is be!
- Kérdeztem, válaszoltál. Szerintem ez befejezett – mondta véresen komoly arccal, majd hirtelen elmosolyodott, és előkapta a telefonját. – Viszont van itt valami, amit mutatnék.

Természetesen jól elterelte a témát. Megismert valakit, akiről elkezdtünk beszélgetni. A neve Shiori Striker volt, de a kép alapján, amit láttam róla, nem igen mondtam volna meg, hogy japán vér is van benne. Oké, a szeme kicsit – nagyon kicsit, ha jól megnézed - mandula alakú volt, viszont vakítóan kék, a bőre pedig hófehér. Ráadásul világosszőke haja volt, és pisze orra. Gyönyörű lány volt, hivatását tekintve modell. Joe-val az egyik rendezvényen találkoztak, és ott elegyedtek szóba. Elmondása szerint fogalma sem volt, hogy egy ilyen bomba nő – és most idéztem -, mit is akarhatna tőle. Jól lecsesztem, hogy ne legyen már ilyen bolond, majd beszélgetésünknek a két jómadár belépése vetett véget.

- Mehetünk? – kérdezte egyszerre Mike és Chester. A pillanat számomra megdöbbentő volt, majdnem a számat is eltátottam, de végül kinyögtem valamit.
- Ja… Mike… izé… - ezt. Értelmes, tudom.
- Szeretnék beszélni Lénivel, ha nem gond – pillantott Chesterre kifürkészhetetlen arccal, én pedig vártam a robbanást. Persze Tőle, nem Cheztől. Gondoltam ez is olyan, mint a felrázott üvegek, a kupak tart egy ideig, de ha adsz neki egy kis löketet, robban…
- Oké – bólintott Chez jókedvűen, adott egy röpke csókot, majd elindult haza. Mármint hozzá haza. Hogy nekem hol volt az otthonom, az egy nagyon jó kérdés.
- Minden rendben van? – néztem Mike-ra kérdőn, mire ő csak bámult rám. Szemeiben most nem fedeztem fel semmit, amennyire régebben nyitott könyv volt számomra, most annyira zárt és titokzatos. Nem tudtam melyik a rosszabb: az, ha azért nem tudok olvasni benne, mert már ennyire eltávolodtam tőle, akaratom ellenére is; vagy az, ha ő zárkózik el előlem szándékosan. – Mike? – kezdtem úgy érezni, hogy ma mindenki kicsit megkattant.
- Ja, mi? – mintha nem előttem állna egy méterrel, és nem hallana! – Minden, igen. Hazamehetünk, vagy mit is mondtál, találkozol azzal a csajjal? – hirtelen kapta el rólam a pillantását, én meg csak összevontam a szemöldökömet.
- Lux-szal? Már találkoztam.
- És, milyen volt? – közbe elkezdte összerendezni a cuccait a keverőpult melletti asztalon, de Joe folyamatosan mindent visszatett oda, ahonnan Mike elvette. – Most mi van? – kérdezte félig nevetve, félig felháborodva.
- Holnap is idejössz – adta meg az egyszerű választ Joe.
- Ja, tényleg… - ma valami tényleg nem stimmelt. – Akkor menjünk!

Puszit adtam Joe-nak, felkaptam a táskámat meg a magas sarkú cipőmet, és a kezemben lóbálva Mike után sétáltam. Nem mondom, hogy jól voltam, de feltűnően nyugodt. Valahogy belül háborgott is a lelkem, meg nem is. És ezt a részleges megnyugvást mindenképpen Chesternek köszönhettem. Mégis Mike mellett minden más volt. Elfelejtettem szinte mindent, ha a mélybarna szemekbe néztem. Ellenállhatatlan volt, számomra legalábbis mindenképpen.

- Szép cipő – szólalt meg váratlanul a kocsiban ülve, én pedig lenéztem az ölemben tartott, nagyon magas sarkú csodára.
- Öhm, köszi! – motyogtam. Mike nem volt az a típus, aki megnézte magának, hogy mégis milyen cuccban van az ember lánya.
- De miért a kezedben viszed?
- Hát, mert fáj benne a lábam.
- Akkor miért hordod?
- Hát mert szép, meg mert Cheznek tetszik – vontam meg a vállamat.
- Chester miatt mászkálsz egész nap olyan cipőben, amiben fáj a lábad? – nem tudtam figyelmen kívül hagyni a hangjának gúnyos csengését.
- Az ember szeretne tetszeni a párjának.
- Mindegy – sóhajtotta. – Szóval mi is volt azzal a Lux csajjal? Milyen? És mit mondott a könyvről? – éles váltás.
- Hát, azt mondta, hogy tetszett neki. Megkérdezett egy lehetséges folytatásról is. Mert azt tudnia kell, hogy ha sikeres lesz a könyv, és én nyitott véget hagyok neki, tudom-e folytatni majd.
- És tudod majd? – rám pillantott, nekem pedig eszembe jutottak az ugyanilyen alkalmak, mikor együtt kocsikáztunk és folyton engem figyelt.
- Igen, azt hiszem. Legalábbis ötleteim azok vannak.
- Az jó, az jó… - bólogatott, de láttam, hogy fejben már máshol jár.
- Ja…
- És milyen a csaj? Ez a Lux.
- Hát folyton vidám, állandóan beszél, és nagyon lelkes, ami rám nézve csak jó lehet. Irtó gyorsan haladt a könyvvel, pár változtatást megemlített, amit majd megpróbálok megvalósítani.
- És a szerződésben mi van? Nehogy nekem valami olyat írj alá, ami neked nem előnyös!
- Már átnézettem Brad apukájával, és belevettem, hogy mindenféle terjesztésben és átiratban az engedélyemet kell kérniük. Nem mintha számítanék ilyesmire, de biztos, ami biztos…
- Akkor jó.
- Tudnál róla, ha nem lettél volna az elmúlt hetekben úgy eltűnve előlem… - mondtam halkan, és most én nem néztem felé. Érzékeltem, hogy felém kapta a fejét, de nem néztem a szemébe. Fájt, amit tett. Az a semmi, amit Tőle kaptam mostanság.
- Ne haragudj! – mégis elérte, hogy ránézzek. Egy piros lámpánál álltunk, és mind a hangjából, mind a tekintetéből sugárzott a megbánás. Na ezért! Ezért nem tudtam Őt nem szeretni. Mert minden porcikája a kedvemre való volt, mintha Isten csak nekem szánta volna. A szemei, mint a legtisztább vizű tó, melyben tökéletesen láthatsz mindent, ha engedi; az ajkai, amelyeket csókolni a legjobb a világon; a hangja, mint a legszebb szimfónia. A mozdulatai, a nevetése, az, ahogyan eltűri a haját, vagy ahogyan összevont szemöldökkel olvasgatja az aznapi újságot… - Én csak…
- Chester miatt, igaz? – tekintetét visszafordította az útra, és miközben elindultunk a többi autó között, Ő a saját kezét nézte a kormányon. Nem tudtam miért, furcsán viselkedett.
- Kicsit furcsa volt. Meg az is, hogy Fanni tajtékzott a medencés dolog után. Mármint… Emlékeket ébresztett bennem… - megdermedtem, és feszülten figyeltem az arcát. Kissé zárkózott volt, mint egy megbántott férfi. – Vártam akkor valamire.
- Rám – nem kérdeztem, tudtam mire céloz.
- Már mindegy. Csak… helyre kellett tennem magamban dolgokat. Ezért nem találkoztunk annyit.
- Szóval tényleg szándékosan kerültél – ezt sem kérdeztem, de vártam a megerősítést. Közben beálltunk a garázsba, és mindketten kiszálltunk a kocsiból. Az ajtóban, ami a házba vezetett, megállt.
- Igen, szándékosan – fájt. De mennyire. Valószínűleg ezt Ő is látta az arcomon. – De nem akartalak bántani ezzel, komolyan. Viszont most foglak, pedig… nem akarom most sem – fájdalmas grimaszba torzultak a vonásai, és inkább elfordult tőlem. Rosszat sejtettem.
- Hallgatlak – leültünk a kanapéra, de nem nézett rám még most sem.
- Figyelj erről nekem nem könnyű beszélni, de… szóval ez a te házad is, viszont én úgy… mármint mi… de nem úgy, ahogy gondolnád… - össze-vissza beszélt, megpróbálta kimagyarázni azt is, amit még ki sem mondott. Én viszont tudtam, mi fog következni.
- Nézd, Mike… - sóhajtottam egyet és készségesen kerestem a pillantását. Mikor végre hajlandó volt rám nézni, nagy levegőt vettem. – Ami köztünk van, az valami több, mint egy barátság. Emlékszel, mikor először itt voltam? Megismertelek Téged. Nem csak úgy, hanem igazán. És azt is megtudtam, hogy Te őszinte ember vagy. Akkor is, ha minden oké, és akkor is, ha valami nem tetszik. Viszont sokat titkolózol előttem mostanában – már közbe akart szólni, gondolom most jött volna az, hogy én sem mondtam el neki Chestert, de inkább folytattam, és nem hagytam szóhoz jutni. – Mégis én azt kérem, hogy… hogy, amikor majd leomlanak a falak, és megnyílik a föld, amikor majd por és hamu hullik az égből, és minden lángol, amikor majd az összes barátunk és mindenki, akit szerettünk, ellenünk fordul, amikor azt hisszük majd, hogy ez itt a vég… azt kérem, legyél az-az egyetlen ember, aki megmarad nekem! De tudod mit? Ezt nem is kell kérnem, mert belül tudom, hogy Te leszel az. Akkor is, ha állandóan összeveszünk, ha kiabálunk és törünk-zúzunk majd egymás miatt… Akkor is Te leszel az! És éppen ezért, mert… mert én vagyok annyira naiv, hogy ebben hiszek, megkérlek, hogy ne hazudj nekem! Mondd el az igazat!
- Ha nincs ló, jó a szamár is, Léna? – kérdezte néhány pillanatnyi pislogás után, hangja pedig irtó gúnyosan csengett. Kérdőn felvontam a szemöldökömet. – Miért mondod ezt, hisz ezzel vagy hazudsz nekem, vagy nem jelent neked annyit a barátom, mint illene – nagyot nyeltem. Én hülye azt hittem, hogy ha előkapom az író énemet, és valami széppel megpróbálom meggyőzni, Ő majd nem használja fel ellenem. Ráadásul Ő volt az egyetlen, aki mesterien váltogatta a neveimet, mikor milyen hangulatban volt, és pontosan tudtam melyik, mit jelent. A Léna pedig nála semmi jót nem jelentett.
- Miért gondolod, hogy Chester nem jelent nekem annyit, mint kellene? De én úgy vagyok vele, hogy… szeretni valaki úgy, mint a párodat – szándékosan nem használtam a szerelem szót. – Az nem életbiztosítás. Az jön és megy, szerintem ezt mindketten jól tudjuk. A barátság viszont, ráadásul a miénk… azt hittem, jelent neked ennyit.
- Fannival sem vagy túl jóban mostanság. Pedig ő is valami több volt, mint barát – kiforgatta a szavaimat.
- Fannival más utakon járunk. Nagyon másokon. De térjünk inkább rá arra, hogy szeretnéd, ha elmennék. Erre akartál kilyukadni, nem igaz? – jobbnak hittem a távozásomról beszélgetni, mint erről. Kínos volt, legalábbis nekem, mivel nem úgy sült el, ahogyan szerettem volna. – Fanni kért rá, hogy küldj el?
- Nem, vagyis… én nem akarom, hogy… csak… - kizökkentettem a magabiztos pozíciójából. Most vagy azt sugallja, hogy igen, az Ő drága Fannija akar eltávolítani, vagy ha ennek ellent mond, azzal azt bizonyítja, hogy Neki lett elege itt belőlem, és azt akarja, hogy menjek el.
- Értem én – alig tudtam visszanyelni a könnyeimet. Kidobott. Ennyi volt. Fanni nem akkor nyert, hanem most.
- Léni, én nem… - felém fordult, és ahogy meglátta a szememből kicsordulni a könnyeket, életünkben először, előttem, Ő is könnybe lábadt szemekkel nézett rám.
- Összepakolok – suttogtam remegős hangon, és felpattantam mellőle. Minél messzebb, most, fuss! Már az emeli lépcsősor tetejénél jártam, mikor utolért, és elkapta a karomat. Mintha tüzes vassal égettek volna. Egyszerre volt ez taszítóan fájdalmas és nehéz szívvel fantasztikus. Nem fordultam felé, képtelen lettem volna rá. Fanni bántson, sebaj. Tak bántson, nem érdekel. Chester is bánthatna, hagyján… de Mike?!
- Hel… - ez volt a leglágyabban kiejtett szó.
- Nem! Hagyjál! – oké, hisztizni talán nem a legjobb dolog felnőtt nő létemre, de hát istenem… mit kéne tennem?
- Léni, én nem akarom, hogy elmenj! – fakadt ki, és erősen magához rántott. A hátam az erős mellkashoz csapódott, kezei pedig a derekamra fonódtak, s ujjait összekulcsolta a hasamnál. – Komolyan mondom.
- Hazudsz! – mennydörögtem haragosan.
- Miért vádolsz ilyenekkel? Nem szokásom neked hazudozni. Meg senkinek sem – igaza volt, de nem akartam beismerni előtte. – Léni… - szembe fordított magával, és ujjait az arcomra csúsztatva ösztönzött arra, hogy a szemébe nézzek.
- Most mi a francot vársz tőlem, Mike? – kétségbe esetten néztem bele a mélybarna szemekbe.
- Nem mondtam, hogy menj el. Sosem mondanám, és nem is akarom, csak… vehetnénk egy nagyobb házat például.
- Ühmpff – fortyantam fel. – Hármunk közül csak te vagy milliomos, ha nem tudnád!
- Kit érdekel? – csattant fel Ő is. – Akkor sem akarom, hogy elmenj… - csak néztem a szemébe, amelyből lassan eltűnt a harag, és átvette helyét a könyörgés, a fájdalom.
- Ne csináld ezt! – kértem és lesodortam ujjait az arcomról.
- Mit? Én csak…
- Ne állítsd be magad úgy, mintha te lennél az áldozat! – muszáj volt, hogy kemény legyek Vele. Nem törhetek meg. Itt nem. Itt és most azt kell tennem, ami Neki a legjobb. És Ő azt akarja, hogy minden flottul menjen Fannival. Ennek az ára pedig az, hogy én elmegyek innen. – Világos, hogy mit akartok ti ketten, és abban én nem vagyok…
- Hagyd ezt abba! – dühödött fel, szemeiben most ugyanazt a haragot és dühöt láttam, mint amikor Chester születésnapján tört és zúzott. Elképesztő volt, hogy velem szemben milyen hirtelen változott a hangulata. – Én nem azt akartam mondani, hogy menj el! Mondom, vehetnénk egy nagyobb házat, vagy ilyesmi, és akkor…
- És akkor mi lenne? Fanni veled akar kettesben élni, Mike! Nem vagyok hülye, ne nézz már annak! – förmedtem rá, és lelki szemeim előtt megelevenedett egy sok hónappal ezelőtti vitánk. A wellingtoni, amikor először kiabált velem. Emlékeztem, mikor dühtől forrongó szívvel álltam vele szemben az erkélyen, és Ő azt mondta, nem azt a választ várta, amit a kérdésére adtam akkor. Ez is egy jel lett volna? De miért nekem kellett volna lépnem? Miért mindig nekem? – Előbb vagy utóbb ott is kettesben akarnátok lenni. Én pedig nem szeretnék sehol sem fölösleges harmadik lenni. Szóval én most elmegyek, és nem tehetsz ellene semmit!
- Hel, kérlek! – megint az a hangszín! Besétáltam a szobámba, fel sem néztem a falakra, amin a kedvenc mintáim voltak, a kedvenc képeim, hála Neki, és pakolni kezdtem. – Ez a te otthonod is. Komolyan gondoltam, mikor ezt mondtam!
- Már nem az én otthonom. Naiv dolog volt tőlem, hogy azt hittem, megférünk itt. Tudhattam volna, hogy lesz valakid, aki majd nem akar egy gyertyatartót mellétek… - mondtam csak úgy mellékesen, de legbelül nagyon nehéz volt visszatartani a sírást. Szerettem volna csak úgy leülni, és sírva fakadni. Siratni az elvesztett Szerelmemet. – Fannit választottad, és…
- Nem választottam, a szerelemről nem dönt az ember! – mondta gúnyosan, mire megdermedtem. Jól hallottam?
- Mindegy… - suttogtam, és most már komolyan fájt mindenem. A kezeim, ahogy pakoltam, a lábaim, ahogy lépegettem a szobában, a szemeim a visszafojtott könnyektől, a fejem a sok vitától, a szívem attól, hogy azt mondta, szerelmes az Árulóba.

Nem tartott olyan nagyon sokáig összeszednem a ruháimat, néhány könyvemet, és pár tárgyat. Úgy gondoltam, hogy ami itt marad, azért majd visszajövök, és pár ruhám már volt Cheznél is. Mert nem volt máshova mennem. Csak két bőrönd telt meg – mondjuk az teljesen -, és egy kisebb táskám. Mike végig ott állt az ajtókeretnek dőlve, és néha felsóhajtott, vagy a nevemet mondogatta, én viszont nem reagáltam ezekre. Ezen már nem segíthetett. Ő állt elő vele.
Némán léptem el mellette, és szinte nem is törődve a hangos robajjal meg a dolgaim néhai összecsörrenésével lerángattam a táskákat a lépcsőn, az ajtóban pedig megálltam, hogy leszedjem a kulcscsomóról a kulcsokat. Ujjai az enyémekre fonódtak, és mikor végre felnéztem a szemébe, csak nemet intett a fejével. Gondoltam, ennyit megadhatok Neki, ha már nem álltam kötélnek a maradást illetően. Komolyan nem értettem, mire számított ezek után.
Sóhajtottam egyet, majd megfordultam, kinyitottam az ajtót, és kitettem rajta a táskákat. Én is félig átléptem már a küszöböt, mikor megszólalt.

- Léni! – összeszorítottam az állkapcsomat és felé fordultam, kezem az ajtó szélét szorította. – Mikor majd leomlanak a falak, megnyílik a föld, mindenki, akit szerettünk ellenünk fordul, eljönnek a démonok, meg a halál angyala, és apokalipszisről beszélnek… én ott leszek. Mikor eljön a vég, te leszel az egyetlen nekem! – kedvem lett volna helyben bőgni, és a kezemben már benne volt a lendület, hogy kitaszítsam az ajtót és odafussak Hozzá, mégsem tettem. Némán bólintottam, majd újra hátat fordítva Neki, hallgattam, ahogyan halkan becsukódott mögöttem az ajtó, kint pedig néma csend és hűvös levegő. Most lőjön le valaki! Most, míg nem késő… De miért is álltatom magam? Már régen késő volt…

„There’s truth in your lies”