In Pieces - Chapter 5

5. Personal Jesus

Marilyn Manson - Personal Jesus

Heléna:

A szívem is egy ritmusra dördült a zenével. Maximumon bömböltettem Green Day-től a Wake me up when September ends-et.
Vajon hányszor taposhat még a lelkembe valaki? Az a valaki, aki talán nem is szándékosan teszi ezt. De vajon lehet-e akaratán kívül ilyen kemény velem, mikor semmi oka nem lenne rá?
Aztán valaki elkapcsolta a számot, kis matatás után pedig felhangzottak a Sweet child ’o mine első hangjai. Mosolyogva fordultam meg, és a lejátszónál megpillanthattam a vidáman vigyorgó Chestert. Ösztönösen eszembe jutottak azok a képkockák, mikor az erkélyemen, messze innen, egy nyári éjszakán ezt énekelte nekem, és mikor a kapcsoltunk ezután többé vált, mint szimpla barátság. Hangja halkan csengett együtt Axl-ével, és valami különös fényt láttam a szemében. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi volt az, csak azt, hogy tetszett, amit láttam.
Közelebb lépkedett hozzám, megfogta a kezeimet, magához húzott, és lassan táncolni kezdtünk. Egyáltalán nem a ritmusra mozogtunk, volt valami furcsán csábító abban, ahogyan szánt szándékkal szorosan egymáshoz simultunk. Ajkai ott mozogtak a fülem mellett, hallottam, ahogyan kiejti a szavakat, amik most nekem szóltak, s a letaglózó bizsergéstől lehunytam a szemeimet, és a nyakához hajolva lassan csókolgatni kezdtem. Ujjaink összekulcsolva szorították egymást, egyre jobban, én pedig nem tudtam tovább ellenállni annak, hogy teste szorosan követi az enyém vonalát, és megcsókoltam. Belemosolygott a csókba, de nyelve azon nyomban megtalálta az enyémet. Nem teketóriázott, a pólóm aljához nyúlt, elengedve a kezemet, és egyetlen rántással lehúzta rólam. Szemeiben most a vágy tüze égett, ezt ismertem, ahogyan tekintetem egy pillanatra összetalálkozott az övével. Én is hasonlóképp cselekedtem és megszabadítottam a felsőjétől, de nem tértem vissza a csábító ajkakhoz, hanem a mellkasához hajoltam, és végigkövettem a tetoválások kusza vonalait. Ujjai a hajamban kalandoztak, én pedig eközben a nadrágjához nyúltam, hogy azt is levehessük végre. Felesleges volt az a sok ruha, ami fedte a testünket, hiszen mindketten ugyanannyira vágytunk a másik testére…

- Mennem kell – motyogtam valamivel később. A zene még mindig szólt, most számomra ismeretlen dallamok, és Chez kanapéján feküdtem, mellettem az álmosan hunyorgató énekessel.
- Hazaviszlek!
- Ne, nem kell! Hazasétálok, még nincs olyan késő – mosolyogtam rá, és egy csók után összeszedegettem a ruháimat.
- Léni, már sötét van. Nem mehetsz el egyedül.
- Nem vagyok már gyerek, Chester! – morrantam rá. – Ne kezelj úgy, elég, hogy Mike állandóan ezt csinálja…
- Jól van, jól van – emelte fel a kezét védekezőleg, és elvigyorodott. – Isten ments, hogy hozzá legyek hasonlítva!

**

Naná, hogy mire hazaértem Mike már a szobájában volt, Fanni társaságában… azért sem mondtam még magamban sem, hogy az ő szobájuk! Csak Mike-é, Fanni meg egy kis betolakodó.
Másnap és utána sem beszéltünk Mike-kal. Látszólag az, hogy Chester segítségével magamra varrattam valamit, betette a kiskaput. Nem értettem miért, és fájt a viselkedése. Nem mentem a Házba sem, csak éjszaka szöktem meg Chesterhez, hogy aztán hajnalban visszasettenkedjek a szobámba. Komolyan mondom, már alapból mindenhova lopakodó üzemmódban mentem lassan. Olyan volt, mintha lenne egy titkos életem, amit a saját biztonságom érdekében tartottam hét lakat alatt. Nos, végülis így is volt. Fogalmam sem volt, hogy Mike-nak miért volt baja, hogy tetováltattam, de inkább nem akartam kihúzni nála a gyufát – még jobban - azzal, hogy Chezt találja az ágyamban. Így kénytelen voltam szökni meg bujdosni, de kit érdekel? Chesterért megérte. Azért, mert elfeledtet velem mindent, mintha valami sámán lenne, aki kiűzi belőlem a gonoszt. A gonosz itt határozottan Mike volt, bármennyire is nem akartam beismerni.
Viszont egyik éjszaka sikerült egymásba bonyolódnunk az énekessel a szobám előtt, és mivel határozottan hallottuk, hogy Fanni és Mike sietnek felfelé, berántottam a szobámba. Nem igazán volt időm gondolkozni azon, hogy ezzel nagy gázban voltunk, ajkai valahogy mindig mesterien el tudtak terelni mindenféle másról, és csak arra tudtam összpontosítani, hogy levegyem a ruháit.

Hirtelen irtóra furcsa helyzetben találtam magam – vagy nem is annyira hirtelen?!
Az erkélyemen ültem, velem szemben pedig Mike foglalt helyet. A kezemben egy szál cigi füstölgött, míg Mike magához húzta a kezemet. Ajkai közé csípte a szálat, beleszívott, majd elengedte a kezemet. Megbabonázva néztem az arcára, minden vonását tanulmányozva, ahogyan kifújta a füstöt, közvetlenül az arcom felé. Ez sem zavart, nem tudtam levenni Róla a pillantásomat. Meg akartam jegyezni a pillanatot, mikor felém hajolt! Szemei lassan lecsukódtak, s ezt a mozdulatot követtem én is. Így már csak csukott szemmel, és remegő kezekkel éreztem, ahogyan ajkai az enyémhez érnek. Azonnal kiejtettem a kezemből a cigit, ami halkan leesett mellém a kövezetre, és ujjaimat a hajába fűztem. Most egy kicsit hosszabbak voltak a fekete tincsek, így könnyedén belemarkoltam, hogy aztán míg egyszer, kétszer majd háromszor is találkozott az Ő ajka az enyémmel, nyelveink is a játékba lépjenek.
Semmire sem voltam képes gondolni, az agyam teljesen kikapcsolt, csak az maradt meg, ahogyan az ujjai az arcomra csúsztak, és közelebb húzott magához. Megborzongtam a január végi hidegben, ujjaim megremegtek, így Ő csak még jobban magához vont, és szabad kezét a hátamra, majd a derekamra simította. Ujja végigfutott az alsó ajkamon, mikor egy pillanatra elváltunk egymástól. Végigsimítottam borostás arcán, majd most már én hajoltam oda, és csókoltam meg.
Hogy pontosan mennyi ideig ültünk ott, és ízlelgettük a másikat, azt nem tudtam, csak azt vettem észre, hogy a keze jéghideg, ahogyan végigsimított egy alkalommal a nyakamon. Kelletlenül bár, de elhúzódtam Tőle, megtörtem a varázst. *

Úgy ültem fel az ágyamban, mintha megcsípett volna egy bazi nagy méhecske. Sietségemben még Chestert is sikerült meglöknöm, aki morogva nézett rám álmos tekintettel.

- Mi bajod van? – kérdezte, és felült mellettem.
- Azt a büdös kurva életbe! – szólaltam fel jó hangosan, talán túl hangosan is. – Hogy a faszba felejthettem én el ezt? – kiáltoztam, mint akit nyúznak, és ijedten néztem Chezre.
- Mi van? Semmit sem értek, és lehetne, hogy ne üvölts?
- Megcsókolt! Nem is akárhogy! Amikor… amikor eljött hozzánk, és segített összepakolni, mielőtt kiköltöztem hozzá!
- És? – jött az elmés kérdés, én pedig beleboxoltam a vállába.
- Mi az, hogy és? Erről beszélt? Ez lett volna a jel? De hát… de hát utána úgy tett, mintha semmi sem történt volna!
- És te erre eddig nem is emlékeztél? – kérdezte olyan arccal, mintha egy baltás gyilkos ülne mellette egy bohócsapkában, krumpliorral.
- Nem… vagyis… nem… – motyogtam magam elé, majd legnagyobb rémületemre kopogtattak az ajtón.
- Léni, bemehetek? – nyomódott a kilincs, Chester visszatartotta a kikészülő döbbent nyögését, de az ajtó nem nyílt ki. – Miért zártad be az ajtót, jól vagy?
- Bújj el! – suttogtam idegesen Cheznek, és kipattantam az ágyból. Mivel meztelen voltam, magamra kaptam az egyik nagy pólómat, ami a földön hevert a fotel mellett. – Nyitom! – kiáltottam, de mielőtt még odaléphettem volna az ajtóhoz, Chester lépett elém.
- Elment az eszed, Hunyadi? Soha életemben nem bujkáltam egy nő miatt sem! – suttogta bőszen.
- Nem is nő miatt, hanem miatta! – intettem idegesen az ajtó felé.
- Léni, jól vagy? – jött a kérdés Mike felől. Ó, hogy ő is akkor tud idejönni hozzám, amikor nem kéne!
- Igen, egy pillanat! – csattantam fel, és összekapkodtam Chester eldobott ruháit, meg cipőit, míg ő az alsónadrágját húzta magára. A cuccait minden szó nélkül bevágtam az ágyam alá, és mutattam, hogy másszon be.
- Hülye vagy? – kérdezte félhangosan.
- Léni, te nem vagy egyedül?
- Csak a tévé! – szóltam vissza, és minden erőmet összeszedve ráripakodtam Chesterre – Figyelj, én most tutira megkérdezem tőle, hogy mi a retkes, tetves faszomnak játszadozott velem akkor, és jobb lenne, ha ezt nem úgy kéne előadnom, hogy te is itt vagy!
- Mi van? Léni… Fannival jár, ne akard most előhozni, ami akkor történt.
- Léni? Kezdek ideges lenni!
- Egy perc, nincs rajtam semmi! – ordítottam vissza, és Chestert bőszen nyomkodtam lefelé, az ágy alá. – Húzzál már oda be!
- Ne mondj neki semmit, Hel! Komolyan! – pillantott még rám, majd bemászott az ágy alá. – Néha felporszívózhatnál itt is! – morogta.
– Jövök! – kinyitottam az ajtót, és bármennyire is igyekeztem nyugodtnak tűnni, Mike mégiscsak észrevette a ziláltságomat.
- Mit csináltál? – méregetett.
- Jógáztam – vágtam rá egyből, mire a homloka közepéig szaladt a szemöldöke.
- Meztelenül?
- Hát így hatásosabb… - hülye, hülye Heléna!
- És a tévé? – lépett be mellettem, mire újra elöntött a düh. Megcsókolt, és úgy kellett tennem, mintha az meg sem történt volna. Majdnem teljesen el is felejtettem, csak mert őnagysága azt akarta, és erre ő itt basztat ilyen szarságokkal!
- Lekapcsoltam – odaálltam az ágy elé, hogy véletlenül se láthassa meg az ott bujdosó Chestert. – Tudod, én álmodtam valamit! – kezdtem haragosan, mire kérdőn fordult felém. – Te akkor, amikor… Aú, a picsába! – sikoltottam fel, ahogyan megéreztem az ütést a bokámon.
- Jól vagy? – akart volna közelebb jönni Mike, mire ijedten inkább elé sétáltam.
- Persze, csak… tudod, női gondok... Úgy… izé… úgy hallottam, hogy a jóga segít, de úgy látszik mégsem… Szeretnék pihenni, ha nem bánod. Kicsit görcsölök, és hát…
- Ööö, persze… - rögtön zavarba jött, tudtam, ezzel elüldözhetem. – Akkor később bejössz az irodába?
- Már szóba is állsz velem? – kérdtem gonoszan, mire halványan elmosolyodott.
- Bocs. Tudod, hogy néha… mindegy. Majd gyere! – mondta, aztán még egyszer, utoljára körbenézett a szobában, és kiment.
- Baszd meg, ez fájt! – suttogtam Chester felé, aki előmászott az ágy alól. – Pont olyan pontot találtál el, ahol a legérzékenyebb! – panaszoltam, mire csibészes mosoly ült az arcára.
- Lassan az összes olyan pontodat ismerem, baby!

**

- Na, sikerült kipihenned magad? – kérdezte Mike, mikor beléptem a Házba. Mert természetesen az irodából már lelépett, mire odaértem.
- Tessék? – futott rajtam végig a hideg, hogy esetleg tudja, éjjel nem éppen aludtam.
- Hát a női… izé… - motyogta, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam.
- Persze, minden rendben! – azt kivéve, hogy lesmároltál, én pedig olyan szépen elfeledkeztem róla, mintha öreg lennék és szenilis.
- Az jó, figyelj – lépett közelebb és kezeit a vállaimra tette, hogy nagyon komolyan nézzen a szemembe. – Mit szeretnél a szülinapodon?
- Ööö… - nyögtem értelmesen, kissé meredek váltás volt a gondolataim között. Eszembe se jutott, hogy mindjárt huszonkettő leszek. – Nem tudom, semmit leginkább. Olyan sok mindent kaptam már tőled… - jót is, rosszat is.
- Figyelj, Fannival gondolkodtunk, és… - kész, eddig hallottam, hogy mit mondott, semmi többet. Fanni és ő… Tényleg igaza volt Cheznek. Nem eshetek neki, hogy „héj, te meg én, smaci az erkélyen, miért?”… Felesleges lenne. Jól érzi magát az Árulóval, és ez ellen nem tehetek semmit.
- Mindegy! – szakítottam félbe, bár halvány lilám sem volt, hogy miről karattyolt, és elléptem előle. – Nem kell semmi felhajtás. Vegyél nekem egy epres tortát és boldog leszek.

Chester:

Csak tudnám mi a fenét balhéznak már megint?! Jó, oké, nem ordítanak, de láttam Léni bosszús arcát. Imádtam azokat a haragosan csillogó, halványbarna szemeket, és rögtön meglódult a fantáziám, hogy hogyan is lehetne elterelni ennek a kis fúriának a figyelmét.

- Komolyan mondom, ezeket sebészileg kellene leválasztani egymásról! – dühöngött halkan, kicsit később, mikor egy étteremben vacsoráztunk.
- Figyelj, Mike biztosan kitalál valamit a szülinapodra, szóval barátkozz meg a gondolattal – amúgy már ki is találta, te pedig el fogsz ájulni tőle, és csak mégjobban belezúgsz. – Egyébként nem értem, mi bajod lenne belőle. Huszonkettőnek lenni tök király volt, emlékszem. Ráadásul egy bulin jó sokat piálnánk, az pedig rádférne.
- Elég nekem otthon látnom, ahogy falják egymást, nehogy már még a szülinapomon is ezt kelljen néznem… jó lenne, ha nem kéne – morogta.
- Léni… - kezdtem volna békíteni, de nem hagyta.
- Mikor hazafelé sétálok az irodából, vagy a Házból, folyton a My Decembert hallgatom, vagy a Numb-ot – váratlanul ért a monológja, és nem volt ínyemre az, hogy tudtam hova fog kilyukadni. Nem szerettem, ha fáj a szíve. – Egyszerűen nem tudok tenni ellene, de a szívem szakad meg minden nap. Ha veled vagyok, akkor már majdnem olyan, mintha jól lennék – pillantott fel rám az étlap tanulmányozása után. – És itt nem csak a szexre gondolok. Te más vagy, mint Mike. Azt hittem senki sem érthet meg úgy, ahogyan ő. Azt hittem, hogy egedül ő ismer. De aztán rájöttem, hogy egyetlen ember sem ismerheti a másikat tökéletesen. Nem lehet, hogy csak egyetlen ember legyen a megfelelő időtöltés, ha megengeded, hogy így fogalmazzak… mert minden embernek több oldala is van, nem csak egy. És te az egyik énemet ismered jobban, míg ő egy másikat…
- Ez valami elcseszett szerelmi vallomás akar lenni? – mosolyogtam rá gúnyosan, és magam sem tudtam, hogy egy igennek vagy egy nemnek örülnék-e jobban.
- Nem vagyok beléd szerelmes, Chez – mosolygott elnézően. – Az egy más dolog. Úgy érzem, igaz szerelme tényleg csak egy lehet az embernek. Sok kis szerelem van, de a miénk, azt hiszem, nem nevezhető annak.
- Hát én is határozottan így érzem – most hazudtam magamnak is, meg neki is? Nem, határozottan nem voltam belé szerelmes, de valamit éreztem.
- De… - gonoszul elhallgatott, és vigyorgott. Kérdőn felvontam a szemöldökömet. – Attól még van valami köztünk, amit lassan nem is tudunk elrejteni a többiek elől…
- Viszont te sosem vallanád be Mike-nak, hogy összejöttél velem – próbáltam komoly maradni, de a csaj, akiért szinte minden nap csorgatom a nyálamat, éppen közölte, hogy érez valamit. Hogy tudnék ilyenkor fapofával itt ülni?
- Na igen. Az érdekes lenne! – húzta el a száját, mire felnevettem.
- Gyáva vagy, de nem baj… nekem így is jó.

Heléna:

Morogva ácsorogtam a szekrényem előtt, és azt mérlegeltem, hogy mit vegyek fel. Komolyan nem volt kedvem ünnepelni! Valahogy az előző szülinapom jobb volt. Igaz, nem tudtam, mit is tervez Mike, de jó akkor sem lehet.

- Vegyél fel valami kurvásat! – halottam meg Chez hangját az ajtóból, mire elmosolyodtam.
- Valami kényelmeset akarok inkább.
- Lehetne kombinálni a kettőt?

Így lett belőle egy cicanadrág és egy pánt nélküli, piros felső, magas sarkú cipővel – hadd örüljön kicsit Chez is. Valamilyen oknál fogva ketten maradtunk végül Mike-kal. Először kellemetlenül érintett ez, valahogy megint olyan furcsa érzésem volt tőle. Hogy hát Mike nem az enyém, és illetlen dolog lenne vele lennem. Nem tudtam rá úgy tekinteni, mint régen.

- Tetszenek ezek – simított végig a két tetoválásomon. Az érintésére megremegett a testem, de emlékeztetnem kellett magam, hogy ez nem helyén való.
- Eddig nem tetszettek – csak megvonta a vállát, láttam rajta, hogy tényleg nem tud mit mondani. – Figyelj! – kértem szépen, elfeledkezve a hülye érzéseimről. – Tagja vagyok a Fort Minor Militiának, az LP Undergroundnak pedig még nem is… Mondjuk, ez marad sokáig így, de… nekem az FM nagyon fontos, még ha te most szünetelteted is. Szeretem a srácokat, szeretem a zenéteket, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire tisztellek téged! Chester sosem fogja átvenni a helyedet, ahogyan egy bizonyos szinten nekem mindig az FM és az SOB lesznek az első nagy szerelem…
- Azt hittem az tényleg a Linkin Park – mosolyodott el hamisan, mire felnevettem.
- A kettő teljesen más. A Linkin Park által ismertelek meg, és az eddigi két album fantasztikus volt, tudod, hogy így érzem… Viszont általad az FM-be nyertem belátást, megszerettem azt a vagány világot, amit ti, de főleg te teremtettetek. Ha ez volt a baj, tudd, hogy hogyan érzek!

Teljes megalázkodás – ezt csináltam Mike előtt, de nem bántam. Senki előtt sem hunyászkodnék meg, senkinek sem kezdenék el magyarázkodni, csak neki. De úgy éreztem, Ő megérdemli, még ha Ő bántott is a legtöbbet mindenki közül.
Ő vezetett, én pedig az anyósülésen ültem. Nem beszélgettünk, Ő csak magában somolygott, én pedig már most untam a bulit. Viszont, amint beléptünk a klubba, amit kivett a „nagy nap” alkalmából, elállt a lélegzetem. Kezdjük ott, hogy Evelin ugrott a nyakamba, és kívánt boldog születésnapot. El sem akartam hinni, hogy itt van, és ahogy Mike vigyorgós arcára néztem, megértettem, miért várta annyira a mai napot. Pontosan tudta, hogyan szerezzen nekem örömet. Aztán Eve helyét átvették a srácok: Rob, Phoenix, Brad, Ryu, Tak, Cheapshot, Joe, Chester, és akikre aztán tényleg nem számítottam volna: Green Lantern és Jay-Z, és a háttérben felfedeztem Holly-t is. Jay-jel már többször találkoztam, Jamesszel – azaz Dj Green Lantern-nel – csak kétszer az irodában, Hollyval pedig utoljára a koncerteken. Aztán alig bontakoztam ki Jay jókívánságokat kívánó öleléséből, jöttek a többiek. Rengetegen voltak, az irodából is, a BandMerch-től is, még Donn is, Brad apukája. És hát nem kellett volna csodálkoznom, mikor a színpadon megjelentek a srácok, miután mindenki felköszöntött. Olyan Fort Minor koncertet kaptam, amilyet sosem láttak mások. Sosem adták elő így, ezeket a számokat, amik az én kedvenceim voltak, hiszen így együtt nem indultak útnak. Boldog voltam, rettentően boldog. Evelint magam mellé rángattam az első sorba, és élveztük a zenét.

Chester:

Úgy ringatta magát a Dolla ritmusaira, mintha világ életében ezt csinálta volna. Mike a színpadról le sem vette róla a szemét, és komolyan nem értettem, hogy lehet, hogy nem szeretett bele. Léni más, mint a többi lány. Talán azért, mert köztünk van, mindig velünk foglalkozik és mindannyiunkat ismer, talán nem ezért…
Láttam az arcán a boldogságot, amikor meghallotta a There They Go-t. Mike nem szokta ezt élőben előadni, túlságosan is sok minden kell hozzá, de mivel vele van az SOB és Green Lantern is, semmi sem akadályozta. Úgy mondta együtt a srácokkal a szöveget, mintha csak egy lenne közülük. Na igen, inkább volt Fort Minor rajongó még, mint Linkin Park. Hiába a mi zenénk által ismerte meg Mike-t, az elmúlt másfél éve az FM jegyében telt. Ott állt az első sorban, mögötte még jó sok ember, de ő nem foglalkozott senki mással. Mellette állt Evelin, és ennyi. Fanni is valahol ott lehetett, de nem láttam, és nem is érdekelt annyira. Ketten úgy csápoltak, ahogyan azt kell, szinte én magam voltam büszke arra, hogy Léni ilyen, pedig nem is én játszottam a színpadon, nem én váltottam ki belőle.
Elkezdődött a Kenji, neki pedig azonnal elhomályosult a tekintete. Tudta, mit jelent ez a szám. Nem úgy, ahogyan a rajongók, ő Mike-tól tudta mindezt. Hallotta nem is egyszer a történetet. Léni mindig is a legjobban fogja érteni közülünk őt, még ha mi régebb óta is ismerjük. Mert Mike őt választotta meg bizalmasának… Talán csak Brad státusza vetekszik ezzel.
És a másik oldalon pedig ott állt Mike. Egyiken ő, a másikon az egyik legjobb barátom, Léni. Mike akarta ezt a születésnapot, Léni nem kért semmit. Szereti. Nem úgy, ahogyan kéne, ezt már tudom. Sajnálom is, meg nem is. Sajnálom, mert tudom, hogy Hel igazán szereti őt, de másrészt meg így nekem van esélyem. Ennyi.
Egyik szám követte a másikat, Holly segítségével a Where’d You Go is elhangozott, láttam Lénin, hogy alig bírta megállni sírás nélkül.
Aztán a koncert végén Mike felhívta magához a színpadra őt, és ott is boldog születésnapot kívánt neki, és a nyakába akasztott egy dög nehéz – tapasztalatból tudom -, ezüst nyakláncot, amit az SOB szokott viselni. Tökéletes ajándék, tudtam jól.

Az idő csak úgy repült, Léni rótta a kötelező köröket, mindenkivel ivott és beszélgetett, táncolt kicsit, én pedig Joe-val, Phoenix-szel és Evelinnel ültem egy asztalnál, és ittunk. Mike és Fanni valahol eltűntek a tömegben.
Így ment ez órákon keresztül, a végén már nem igen beszélgettünk értelmes dolgokról, inkább táncoltam egyet-kettőt Evelinnel is, vagy felváltva meséltünk neki disznó vicceket az asztalnál – ennyire még tellett tőlünk. Aztán úgy hajnali kettő körül, mikor éppen át akartam vágni a tömegen egy újabb üveg (!) vodka beszerzése céljából, Léni termett előttem.
Úgy simult hozzám, mintha az elmúlt két órában nem is próbáltuk volna elkerülni egymást. Tekintete elárulta: feladta. Valami történt, de nem kérdeztem mi vagy miért. Halkan a fülembe súgta: felvállalsz? Ó, hogy ne tenném, én kicsi Helénám?
A zene ritmusa nem volt olyan gyors, de nem is volt olyan lassú. Dübörgött a vérünkkel együtt, és kezeimet a derekára csúsztattam. Néhány pillanatig csak néztem a most is csillogó, kissé mámoros szemekbe. Ivott, nem is keveset, tudtam, hiszen velem is lehajtott jó néhány pohár italt, mégis… ez a csillogás most kettőnknek volt. Annak, hogy a testünk összesimult, hogy cicanadrágba bújtatott lábai néha az enyémhez értek, hogy a szűk felső, amit viselt, tökéletesen tapadt a testére, és így érezhettük a másik szívdobbanásait is. Akartuk egymást, de most nem a szexért kiáltottunk némán, hanem kihívóan néztünk szembe mindenkivel. Legalábbis ők néztek bennünket, mi pedig csak a másikkal voltunk elfoglalva. Bosszú? Igen, valószínűleg az is. A zene váltott, egy olyan ritmusra, ami semmi jót nem ígért – ahogyan azt Hel szokta mondani. Ha lehet, mégjobban hozzám simult, karjait a magasba emelte és ringatni kezdte a csípőjét, én pedig lecsúsztattam a kezemet a fenekére, és mélyen alányúltam, hogy ujjaimmal már-már ott is végigsimíthassam testét, ahol csak én érintettem az elmúlt időszakban. Szemei megvillantak, ajkain mosoly játszott, és úgy tekerte magát, mintha mindig is ezt csinálta volna. Mi tagadás, megőrjített.
Ajkaink ott játszottak a másiké előtt, néha össze-összeértek, de nem csókoltuk meg egymást. Jó volt a játék, jó volt, hogy tudtuk: mindenki ránk figyel. Még azok is, akik körülöttünk táncoltak. Ez Heléna estéje volt, és én meg akartam neki adni mindent, amire vágyott. Láttam a szemében, hogy most rám is vágyik, de elégtételre is. Tényleg halvány gőzöm sem volt róla, mi történt, amiért végre úgy döntött, hogy kimutatja, hogy az én nőm, de nem is számított. Odahajoltam hozzá, és végre kiteljesítettem a játékunkat: megcsókoltam. Nyelve azonnal az enyémet kereste, nem lepődött meg a hirtelen mozdulaton. Ebből is tudtam, hogy ő is akarta, láttam is rajta, és ez is bizonyította. Gondoljon a világ és főleg Mike, amit akar, de mi egy pár voltunk. Most már ténylegesen is. Karjait a nyakam köré fonta, még közelebb hajolt, lábujjhegyen állva, és faltuk egymást.

Mike:

Fanni mellettem már az Isten tudja hányadik pohár akármijét itta, de nem szóltam rá. Kimondtam neki, hogy szeretem, és viszonozta ezt. Boldogabb nem is lehetnék. Vagy mégis? Hol van például az ünnepelt? Körbejárattam a tekintetem a tömegen, de semmi. Majd újra megtettem és újra, de sehol sem láttam Lénit. Valahogy késztetést éreztem, hogy megkeressem, azt nem tudom, miért. Hiszen annyi ember van itt, annyi barát és ahogyan ő szokta mondani – haver van itt, természetes, hogy nem ül mellettem. Mégis… Mi van, ha történt vele valami? Lassan kicsúsztam a pad szélére, és mivel láttam, hogy Rob és Brad még itt voltak, úgy döntöttem, Fanni kibírja kicsit nélkülem. Amúgy is el volt foglalva a poharában található löttyel – talán whisky volt. Elszlalomoztam az emberek között, néha megállítottak, hogy rámköszönjenek, de amúgy elég gyorsan haladtam. Gondoltam, talán Hel a bárpultnál lesz, és éppen koccint valakivel, ahogyan az bevett szokás volt ma, de nem találtam ott. Viszont mellettem Joe állt, aki valamit nagyon bámult.

- Mi az, pajtás? – veregettem meg a vállát, mire vigyorogva a hátam mögé bökött. Megfordultam, és azt hittem menten meghalok. A parketten találtam meg Lénit, de nem volt egyedül. Chester birtoklóan ölelte magához, kezei olyan helyeken jártak, ahol egyáltalán nem kellett volna, aztán a legnagyobb megdöbbenésemre smárolni kezdtek. De még hogy! A szívem is kihagyott egy ütemet. Mi a fenét művelnek? Chester miért…? És Léni miért…? Mi a szar? Azonnal elborult az agyam, mintha csak az eddig érzett jókedv és szerelem egyetlen pillanat alatt kireppent volt a szívemből. Beleégett a retinámba a kép, ahogyan Léni szenvedélyesen csókolja Chezt, ez pedig kiverte a biztosítékot. – Megölöm! Megölöm mindkettőt!


„Your lips say that you love”

* One Step Closer – Chapter 13