One Step Closer - Chapter 10

Köszönöm szépen a kommenteket! :)
Jó olvasást!



10. fejezet: Past

Tekintve, hogy a repülőn semmit sem aludtam, sőt a buszon sem Maimiban, így mire estefelé odaértünk a koncert helyszínére, én már alig álltam a lábamon. Mike csak vigyorogva rohangált ide-oda, intézte a dolgokat, mivel ez egy privát cucc volt, én meg ültem az egyik hangfal tetején, hátamat a falnak vetve, és pislogtam ki a fejemből.
Órák teltek el, én pedig nem mozdultam. Viszont vicces volt nézni, ahogyan körülöttem szépen lassan minden átalakult, és felvette a hely a végleges arculatát. Aztán kezdtek beszivárogni az emberek, az egész fejem zsongott a hangos zsivajtól, de nem bántam. Ráérek én pihenni majd a sírban, nem akkor, mikor Mikenak először van az államokban FM koncertje.
Így természetesen összeszedtem magam – na jó, Cheapshot segítségével -, és odaaraszoltam Mikehoz közvetlenül a kezdés előtt pár perccel. Barna szemei aggódva végigmértek, majd a saját papír kávéspoharát a kezembe nyomta.

- Szerintem jobban járnál, ha most ezt meginnád! – olyan komolyan és eltökélten nézett rám, hogy már-már hittem Neki.
- Hát jó… de ha eztán nem lehet lelőni, csakis magadat hibáztasd! – figyelmeztettem az ujjammal felé mutatva, majd belekortyoltam az italba.
- A fintorból, ami kiült az arcodra, azt szűröm le, hogy ez neked erős! – nevetett fel, én pedig csak bólogattam. Undorító íze volt, bár megfordult a fejemben az is, hogy Mike ajkairól biztos finomabb lenne… Oké Léna, megint túlzásba viszed! – De idd csak meg, és ha pörögsz, elbírok majd veled, nyugi! – még rám is kacsintott, amitől vigyoroghatnékom támadt.
- Sok sikert, amúgy… - lábujjhegyre álltam, és megfogtam a baseball sapkáját, majd megigazítottam a fején. Eddig hátrafelé volt, most viszont már előrefelé nézett a sildje, rajta egy nagy DC logóval. – Nem is nézel ki rosszul…
- Köszi szépen! – felnevetett a kijelentésemen, nekem pedig jól esett mind hallani, mind látni a boldog ábrázatát.
- Igazán nincs mit!

Pimasz kis visszaszólásomra már nem szólt semmit, mert idő volt. Visszatelepedtem a korábbi helyemre, és lassan megittam Mike borzalmas kávéját. Nem hiába utáltam én kávézni…
A nyolcadik és egyben utolsó számuk a Petrified volt, ami az egyik kedvencem volt. Imádtam a pörgős dumát benne, a dallamot, amire járt a lábam és a fejem egyaránt, és azt, ahogyan előadták. Mike a színpadra született, de ezt nem most vettem csak észre. Egyszerűen öröm volt nézni, ahogyan előadta magát. Az pedig, hogy mikor vége lett a koncertnek először hozzám jött oda mindig… Nos, vannak dolgok az életben, amiket semmire sem cserélne el az ember. Ez egy ilyen dolog volt számomra.

- Na, tetszett? – kérdezte vidáman Tak, ahogyan felugrott mellém. Mike csak állt előttem, levegőért kapkodott, és az arcát törölgette egy kicsi törölközővel.
- Mikor nem? – boxoltam Tak vállába, majd leugrottam a helyemről. – Mehetünk, vagy van még dolgotok?
- Még várom Jayt, de csak pár perc az egész… - amint kimondta meg is jelent Jay-Z. Oké, nyilván nem kellett volna meglepődnöm, de hát istenem, eléggé fáradt is voltam, meg minden.

Bemutatott minket egymásnak, majd váltottak pár szót. Jay viccesen még meg is jegyezte Mikenak, hogy végre összeszedett egy „csinos” csajt magának, akit hazavihet. Hát egyrészt nem voltam éppen csinos, mivel egy farmerben, és Mike egyik hatalmas Los Angeles feliratú pólójában voltam, másrészt tudtam, hogy beszélt már neki rólam. Jay mégis megtette a maga kis célzását, amit Mike hagyott a levegőben lógni egy „na igen” mondattal. Elkezdhettem volna rajta agyalni, hogy akkor most ez mit is akart jelenteni, de túl fáradt voltam hozzá.

- Nekem nem való a kávé… - motyogtam a repülőn ülve, miközben vártuk, hogy megkezdjük a felszállást.
- Van egy jó hírem… - pillantott rám figyelmen kívül hagyva a nyafogásomat. – A Los angelesi koncertet áttettük októberre, így most lesz tíz napunk egymásra – mosolya, amely tükrözte, hogy örül, jól esett a lelkemnek.
- Az jó… De nem bánod, ha a mai napot együttalvással töltjük?
- Együttalvással? – kérdezett vissza halkan nevetgélve. Nem értettem, hogy Ő hogyan lehet ilyen fitt, vagy hogyan titkolja, ha nem az.
- Hát jah… ha már együtt akarjuk tölteni az időt… gondoltam… - vonogattam a vállamat sűrűn. Ebből már úgysem jövök ki jól! Jobb lenne, ha álmosan és ilyen fáradtan meg kimerülten ki se nyitnám a számat!
- Hát felőlem mehet… Én is álmos vagyok, és nem hiszem, hogy ebben a 6 órában ki tudnám aludni az elmúlt hetek fáradalmait. Csak döntsük el, hogy a te vagy az én ágyamban telepedünk meg? – jól hallottam a kérdést? Egy ágyban alvásról beszélt?
- Hát nekem mindegy igazából. Én még nem aludtam a te ágyadban… Te aludtál abban, ahol most én? – kérdeztem érdeklődve, de a szemeim már csukva voltak.
- Nem aludtam még a te szobádban, de szerintem az enyém jobb lehet… - mormolta, s már csak azt éreztem, ahogyan karjai átfonják a bal karomat, és fejét a vállamra hajtja. Kicsit lejjebb csúsztam az ülésben, hogy mindkettőnknek kényelmes legyen.
- Oké. Akkor nálad… - bólintottam, majd az arcomat a feje búbjának támasztottam.

A hajának tök jó illata volt, olyan férfias. Nem is tudnám meghatározni pontosan. Mentolos, mégis kellemes. Lassan mindketten álomba merültünk, és fel sem ébredtünk volna magunktól, ha egy stewardess nem szól, hogy leszálltunk.

Életemben nem voltam még ilyen holtkóros, az tuti. Mike hosszú pillanatokig csak állt, és várta, hogy felkeljek végre a helyemről. Nem akaródzott kiszállni onnan, olyan jól elvoltam a puha ülésben, de aztán mégiscsak felálltam. Kinyújtóztattam az elgémberedett végtagjaimat, majd Mikera nézve elmosolyodtam. Azért az Ő ábrázata sem volt semmi. Nagy, barna szemei álmosan csillogtak, és úgy pislogott, mint aki azt sem tudja, hol van. Azért még mindig jobban bírta a dolgot, mint én, mert mikor lefelé sétáltunk a lépcsőn, meg kellett kapaszkodnom a korlátban, mert kissé szédültem. Azért majdnem teljesen két napig nem aludtam semmit, sőt… Lehet, hogy volt az több is. Mikor befelé sétáltunk a folyosón a terminál felé, Mike átvetette karját a vállamon, és közelebb araszolt. Úgy mentünk egymás mellett, mint a részegek. Lábaink folyton összeütköztek, és az sem segített, hogy arcát a fejemre hajtotta, szinte teljesen felém dőlve. Na persze, könnyű Neki, mivel egy fejjel magasabb volt nálam. Csak magamban morogtam egy sort, de a világért sem szóltam volna rá. Jó volt tudni és érezni, hogy nem tart tőlem, hogy nem fél közeledni. Furcsa dolgok történtek velünk az elmúlt hetekben, és most jó volt csak sodródni az árral. Nem agyaltam azon, hogy ez a mozdulata vajon milyen apropóból jött. Csak élveztem.
Miután összeszedtük a csomagjainkat, elbúcsúztunk a többiektől. Mikor Tak megölelt, kissé el is szontyolodtam, és még könnyek is gyűltek a szemembe.

- Mi az, Hel? – kérdezte érdeklődve. Vajon ő miért nem hulla fáradt?
- Csak olyan, mintha valami véget érne… - motyogtam, s a szememhez kaptam, hogy kidörgöljem belőle a könnyeket.
- Jaj te… - Tak és Ryu felnevettek, majd mind az öten körém gyűltek, és szorosan megölelgettük egymást. – Mi mindig várni fogunk, Hel! Különben ki keresné meg a cuccainkat koncert előtt? – kérdezte kuncogva, mire oldalba böktem.
- Csak erre kellek mi? Hogy összeszedjelek titeket?
- Nekem nem csak erre, vigasztaljon ez! – mondta Mike egy félmosollyal az arcán, és nem törődve a többiek huhogásával, magához húzott és megölelt. Készséggel simultam a mellkasához, és beszívtam az illatát, amit egymilliárd közül is felismertem volna.

Persze megkaptuk a poénokat, és elneveztek bennünket „A házaspár”-nak. Csak ráztam a fejemet a sok kétértelmű megjegyzést hallva, és pirultam. Mike-ot nem különösebben foglalkoztatta, hogy a csajának, asszonyának, nőjének neveztek engem, ami meglehetősen furcsa volt számomra. Zavarba ejtő.
Fogtunk egy taxit, majd már tényleg elköszöntünk a többiektől, s mindenki elindult haza, így mi is. Én ültem hátul középen, Mike pedig a bal oldalamon foglalt helyet.
Nagyokat pislogtam, hogy ezzel is kicsit ébren tartsam magam, de hát tényleg fáradt voltam, ahogyan Ő is. A barna tekintet üvegesen meredt kifelé az ablakon, és néha még levegőt is elfelejtett venni. Csak azt figyeltem, hogy nem mozdul a mellkasa, aztán hangtalanul nagyot sóhajtott. Azért azt megjegyeztem magamban, hogy arra bezzeg nem vagyok fáradt, hogy Őt figyeljem. Valahogy csodáltam minden mozdulatát, de magam sem értettem, hogy miért. Ő is egy srác volt a sok közül. Na jó, inkább férfi. Az már azért komolyabb, legalábbis az én nézeteimben. És valójában nem csak egy volt a sok közül. Azért Ő nem akárki volt. Nekem az abszolút példakép, és a legfontosabb ember az életemben. Szóval végülis nem is kellene annyira csodálkoznom, hogy leköt az, ahogyan mozog az ajka, miközben beszél, vagy ahogyan a baseball sapkájához nyúl, hogy a sildet még jobban behorpassza…

- Két napig tudnék aludni… - mondta hirtelen, s kezeivel megdörzsölte az arcát.
- Felőlem mehet… - megvontam a vállamat, és elmosolyodtam.
- Felénél átköltözünk hozzád… fő a változatosság – vigyorgott, én pedig felnevettem.
- Nekem jó, bár nagy kupit hagytam magam után, mielőtt elmentünk.
- Mert én nem? – pillantott rám nagy szemekkel, csodálkozva, mintha csak azt kérdezte volna: - Nem ismersz? – na ez félelmetes volt. Kimondta a gondolataimat. Ennyire egy hullámhosszon vagyunk, vagy tud olvasni a fejemben?
- Nem eléggé! – válaszomra csak helyeslően bólogatott.
- Van még időnk…

Ezzel elérkeztünk utazásunk végéhez, vagyis oda, ahonnan elindultunk. Mike kifizette a taxit, majd kiszedtük a csomagokat a csomagtartóból, és beléptünk a házba. Olyan volt, mintha hazaértem volna. Vigyorogva léptem be a nappaliba, ahol mindkettőnk cuccai ott voltak. Mike egy-két sapkája, az egyik gitárja, az asztalon a névjegytartója, ami most félig üres volt, nekem pedig az egyik trikóm, egy cipőm a radiátoron – amelyik azóta is száradt, hogy a medencében kötöttünk ki – és az egyik szemceruzám hevert közvetlenül Mike egyik sapija mellett. Tényleg olyan volt, mintha itt élnénk ketten már évek óta. Mintha egy jól összeszokott pár lennénk…

- Na akkor menjünk aludni! – rácsapott a fenekemre, de úgy, hogy rendesen csípett.
- Te szemét! – szisszentem fel, s azonnal felé pördültem, de Ő már a lépcső felé igyekezett, persze rajtam nevetve. – Mégis hova menekülsz előlem? Mintha ugyan nem érnélek utol előbb vagy utóbb! – kiabáltam utána, miközben mindketten felfelé rohantunk.
- Nem tudom… bárhova?
- Na persze… - motyogtam, s utána siettem a szobájába. Az ágy másik oldalán állt és vigyorgott. Olyan önelégülten, mintha csak azt sugallta volna, hogy sosem kapom el.
- Na? – felvonta szemöldökét, és érdeklődve várta, mit lépek.
- Na? Elfutsz egy lány elől? Nem gáz ez egy picikét?
- Klisé? – idézte az általam oly kedvelt szót, ami számára mindig vicces volt.
- Igen, klisé! – bólintottam mosolyogva. Imádtam, hogy tőlem idéz, még ha ez egy picike szófordulat volt, akkor is.
- Igazad van. Miért is futok előled, hiszen jobban járok, ha lenyomlak… - gonoszkodva kacsintott egyet, s felém kezdett lépkedni. Rosszat sejtettem.
- Ne, Mike, nem élnék túl még egy olyan vízbeugrok dolgot! – magam elé tartottam a kezeimet, mintegy megadásként, hogy ne bántson, de hát… nem segített.
- Nem leszünk vizesek… vagyis remélem!

Időm sem volt kifutni a szobából, bár már a küszöbnél jártam, mikor karjai körém fonódtak, s éreztem, ahogyan a hátam a mellkasához simult, majd felemelt. Szerencsémre nem kifelé indult az udvarra, amiért először rettentő hálás voltam. Aztán mikor ledőlt velem együtt az ágyra, és ujjai a pólóm alá nyúltak, egy pillanatra egészen másra gondoltam, hogy mi fog következni, mint ami történt végül.
Sikítozásom betöltötte szerintem az egész házat, de hiába könyörögtem, nem kegyelmezett. Rettentően csikis voltam, és már értettem, hogy miért mondta, hogy reméli, nem leszünk vizesek. Hát közel álltam ahhoz, hogy bepisiljek attól, amit művelt, de azért felnőtt nő létemre igyekeztem tartani magam.

- Ne, légyszi! – kérleltem már úgy, hogy folytak a könnyeim a nevetéstől. Akárhogy is próbáltam magam alá gyűrni, nem sikerült. Lábaival ügyesen leszorította az enyémeket az ágyra, nekem pedig esélyem sem volt.
- Gondoltál volna erre előbb! – egy pillanatig megállt a mozdulataiban, hogy komolyan lenézzen rám, s én ezt kihasználtam. A vállaiba kapaszkodtam, s felültem. Hátrébb húzódott, de még mindig a lábaimon térdelt, így legördíteni magamról még most sem tudtam.
- Mi az ára? – kérdeztem, s erősen kapaszkodtam belé, hogy hátra ne dőljek. Nem könnyítette meg a helyzetemet egy cseppet sem.
- Mire lennél képes érte? – kérdésre kérdéssel felelt. Belül az idióta énem, amelyik bomlott Mike után, most ezerféle pikáns dolgot vetített lelki szemeim elé, hogyan is válthatnám ki magamat ebből a helyzetből.
- Bármire – mondtam kis habozás után. Felcsillanó tekintetétől elállt a lélegzetem. Ne, Léna, ne csináld ezt! Barátok vagytok, semmi több!
- Hm… - elgondolkozott egy picit, s ezzel nekem időt adott az újabb remegésre. Szinte vágytam Rá, arra, hogy megkóstolhassam azokat a telt ajkakat, olyannyira, hogy már-már beleremegett minden porcikám. – Jól van… megkíméllek, és majd még kitalálom, hogyan is fizesd nekem vissza! – mondta halkan, nagyon halkan, s én valamiért úgy éreztem, hogy nem egészen ezt készült mondani.
- Köszi! – suttogtam, és némán figyeltem, ahogyan lemászott rólam, és mosolyogva közölte, hogy befoglalja először a fürdőt.

Kapóra is jött, hogy kicsit egyedül hagyott, mert totálisan megzavarodtam ettől a jelenettől. Megint olyasmire gondoltam, amire nem lett volna szabad. Ha csak egyszer is túl közel kerülök hozzá, vagy egy rossz mozdulatot teszek, akkor vége a barátságunknak. Nekem pedig az, hogy az élete része lehetek, mindennél fontosabb volt, s nem ronthattam el ilyen képtelenségekkel. Sosem akarna tőlem semmit, én csak egy rajongó vagyok a számára, akivel egész jókat tud beszélgetni. Maximum tényleg csak egy barát. Mellé valaki szép, okos, tökéletes nő illik, én pedig egyik sem vagyok. Ez majdhogynem megölt engem, mert igenis szerettem volna én lenni neki az, akiben megtalálja a nagy őt, de nem voltam. És nem áltathattam magam, nem érthettem félre a kedvességét, és jószívűségét.

Nem volt a fürdőben sokáig, így előkerestem a szobámban egy új alvós cuccot – ami egy pólóból és rövidnaciból állt -, majd helycserés támadással bevettem a zuhanyzót. Ahogyan a hajamat mostan, eszembe jutott Chester és az első találkozásunk. Magamban felkuncogtam, s rájöttem, hogy mennyire hiányzik már az a bolond. Mike után ő a legjobb barátom itt, ha mondhatom ezt, és már vártam, hogy újra találkozhassunk.
Gyorsan végeztem én is, és még vizes hajjal besétáltam Mike szobájába. Na hát még nem láttam póló nélkül, és most… Azt a rohadt kurva életbe! – sikítottam belül, ahogyan megláttam az ágy szélén ülni, gitárral a kezében, egy szál boxerben. Mikor levette előttem a pólóját, miután a medencében landoltunk, elfordultam. Habár egy helyen voltunk, mégsem gondoltam, hogy látnom kéne félmeztelenül, de most… Együtt készültünk aludni. És eddig akárhányszor bejött hozzám, hogy hozzon forrócsokit, póló is volt rajta. Hát hogy is mondjam? Nem volt az-az izompacsirta, kigyúrt vadállat, és ezért hálát adtam az égnek. Pont tökéletes volt! Férfias mellkasa volt, és meglepően jó vállai. Azoktól behaltam. Na, azok a vállak izmosak voltak. Nem olyan konditerem féle izmosak, hanem olyan nem is tudom… Rocksztárosan? Van olyan? Nem tudom, de ettől a látványtól megtorpantam az ajtóban.
Észrevett, s fáradtan felém mosolygott, majd felállt, hogy a gitárt letegye az egyik fotel mellé. És hát igen… Csak bámultam Őt, és nem kaptam gyújtást. A köldökétől az a csík, amitől annyira be tudok indulni, ott vezetett lefelé, s elveszett a fekete alsónadrág alatt. Hm…

- Kezdem úgy érezni, hogy átestem a holtponton – intézte felém a szavait, én pedig csak susogni tudtam válaszként.
- Akkor nem fogsz tudni aludni… - basszus, néha olyan béna tudok lenni! Tuti észrevette, hogy végigmustráltam. Még a vak is észrevette volna. Azonnal az ágy felé indultam, hogy ne kelljen szembesülnöm a tekintetével.
- Valószínű… - sóhajtotta.
- Öhm… melyik oldalon akarsz aludni? – kérdeztem, s pironkodva felé fordultam. Még most sem akartam elhinni, hogy tényleg egy ágyban fogunk aludni. Eddig csak úgy aludtam pasival, hogy jártunk, és az sem volt valami sok idő, míg kibírtuk egymás mellett.
- Középen! – vigyorgott, én pedig meghökkenve néztem rá. Még a zavaromról is elfeledkeztem.
- Akkor… megyek a saját ágyamba… - motyogtam. Most akkor miért nem mondta meg, ha mégsem akar velem aludni? Tiszta hülyének érzem magam!
- Úgy értettem… - elkapta a csuklómat kifelé menet, mire felpillantottam a szépen metszett arcára. – Hogy középen, szóval alkalmazkodnod kell, de nem úgy, hogy a másik szobába menekülsz… - vigyorgott tovább.
- Ja, jó… - értetlenül pislogtam kettőt-hármat, amin Ő jót mulatott.

Végül befeküdtünk az ágyba úgy, hogy én voltam az ajtótól távolabbi oldalon, Ő pedig tényleg majdnem középen. Egy nagy takarója volt, ami elég érdekesnek bizonyult. Mert egy takaró alatt voltunk! Azt hiszem itt van a helye egy OMG-nak…

Csak bámultam a plafont, és egy kis ideig meg sem mertem mozdulni. Aztán kényelmesen elhelyezkedtünk, majd Mike lekapcsolta a kisvillanyt is, és tökéletes félhomály telepedett a szobára.
Először úgy éreztem, hogy azonnal el fogok aludni, de ahogyan hallgattam, hogy veszi a levegőt, és hogy néha helyezkedik egy kicsit, kiment az álom a szememből. Fáradt voltam, minden porcikám fájt és éreztem, hogy pihennem kellene, de nem ment az alvás. Hiába csuktam be a szememet, nem jött az álommanó.

- Nem hiszem el, hogy végre itthon vagyunk, és nem tudunk aludni! – suttogott vagy másfél órával később.
- Honnan veszed, hogy nem alszom? – suttogtam vissza a kérdést. Halkan felnevetett, ami engem is mosolygásra késztetett. Felé fordultam és a fejem alá gyűrve a kispárnámat, felpillantottam az arcára. Ő is engem nézett.
- Hallom, ahogyan lélegzel… - megvonta a vállát, majd közelebb csúszott hozzám. Az arcunkat csak néhány centi választotta el, és a takaró alatt szinte éreztem a belőle áradó kellemes meleget. Én fáztam. Mindig ez volt, ha eszméletlenül fáradt voltam: vacogtam. – És hallom összekoccanni a fogaidat! – kuncogott ismét, én meg csak fintorogtam. – Nagyon kiütötted magad. Anyukádék nem fognak többet kiengedni hozzám, mert holt fáradtan küldelek majd haza.
- Nem szólhatnak bele, hogy hova megyek, amíg azt megoldom az ő pénzük nélkül… Mondjuk kéne melóznom…
- Suli mellett? Inkább ne! – tiltakozott csendesen. – Ha hozzám jössz, azt úgyis én állom…
- De ez olyan… - kezdtem volna megint a szokásos ellenbeszédemet, hogy mégis hogyan jön ez ki, de megint leállított.
- Ne kezdd megint! – dörrent fel, persze csak aranyosan, játékosan, mire én elhallgattam.
- Egyszer úgyis leírom az egészet egy e-mailben vagy valami! – morogtam még, és összeszűkített szemekkel néztem rá. Nem tudom, mennyire látta kontaktlencse vagy szemüveg nélkül, de nekem jól esett a tudat, hogy küldtem neki egy szúrós pillantást.
- Alig várom!
- El is fogod olvasni?
- Persze hogy nem! – vágta rá rögtön.

Ezek után csend telepedett ránk, mindketten próbáltunk aludni, de nem ment. Viszont én még mindig fáztam, s ez rettentően bosszantotta Őt.

- Na gyere ide közelebb! – úgy mondta, mintha valami rosszat csináltam volna azzal, hogy fáztam. Csak megilletődve tettem, amit kért, és még közelebb csúsztam. Karjait átfonta a testem körül, én pedig gondolkozás nélkül bújtam közelebb hozzá.
- Ez tök jó… - motyogtam a mellkasának, s tenyeremet a hasfalának és az oldalának nyomtam. Összerezzent egy kissé a hideg érintésemtől.
- Te aztán hideg vagy! – szisszent fel.
- Te akartad! – mosolyogtam, s csak most fogtam fel, hogy összebújtunk. Persze nem annyira, hogy mindenünk összesimuljon, de azért na… - Tudod mit szerettem volna kérdezni már régóta? – eltereltem a saját figyelmemet arról, hogy éppen Őt ölelem.
- Na mit? – lehelete cirógatta a hajamat, és éreztem, ahogyan arcát odasimítja. Basszus, így nem hogy beszélni, gondolkodni se fogok tudni! A szívem úgy kalapált, mint még soha.
- Kinek írtad a Where’d you go-t? – nem mertem hangosan feltenni a kérdést, még én magam is alig hallottam. Féltem, hogy beletenyerelek valami fájdalmas dologba.
- Egy éve volt valakim…
- Kim… - kimondtam helyette, mert elhallgatott, pedig úgy éreztem, folytatni szeretné.
- Igen. Tudod, őt nagyon régóta ismertem… Bár gondolom ismered a sztorit…
- Tudom, hogy együtt jártatok már középsuliba is. Aztán külön főiskolára mentetek, de együtt voltatok, és… nem tudom, mi volt aztán. A Meteora környékén eltűnt – ennyit engedett tudatni a médiával, vagy csak hozzám nem jutottak el az amerikai pletykalapok hasábjai?!
- Még együtt voltunk, mikor a Meteorával elindultunk a világturnéra… Aztán áprilisban, mikor hazajöttünk pár hétre pihenni, kiborult. Én nagyon szerettem őt, és ő is engem. A világon bárkinél jobban ismert engem, ahogyan én is őt. Megkértem, hogy legyen kicsit rugalmasabb, és türelmesebb. Ment is egy darabig, de a Projekt Revolution-ra már úgy mentem, hogy aznap mikor indultunk ő is összecuccolt.
- Akkor egy éve körülbelül? – kérdeztem szomorúan. Talán még most is szereti.
- Igen olyasmi…
- És mikor meghallotta a dalt? Mert gondolom hallotta… - érdeklődtem félve. Rossz érzés volt, hogy volt valakije, akit ennyire szeretett. Tudtam, hogy együtt voltak, de nem is sejtettem, hogy ez ennyire komoly volt.
- Egy jó alap volt egy jó dalhoz… Semmi több. Nem próbáltam meg visszaszerezni őt egy percig sem. Azért hónapokig a kiborulását hallgatni, azt, hogy kiabál velem a telefonban, meg otthon is… Nem bírtam én sem, bár nagyon fájt. Akkor azt hittem belepusztulok… A srácok, és főleg Brad szedtek össze. Brad ismeri Kimet azóta, mióta én, és… Nem tudom. Mellettem állt, ahogyan a többiek is. Nehéz volt felállni, és főleg az volt pokolian szar, hogy a külvilág felé ne mutassam.
- Mikor lett jobb?
- Úgy négy hónapja… - nyolc hónapot szenvedett egy nő miatt. Az sok, számomra pedig sokk is. Nem is olyan régen még mást szeretett, most meg itt fekszek vele… - Úgy éreztem, hogy sosem fogok már úgy szeretni valakit. Hogy nem is akarok bárkit is annyira megismerni, mint őt. Aztán egyszer csak elmúlt. Meg is ijedtem tőle először, furcsa volt, hogy már nem fáj. Hogy már nem szeretem, és nem ő tölti ki minden gondolatom…
- Nem szereted már? -pillantottam fel rá. Az ajkain egy édes félmosoly ült.
- Csak nem féltékeny vagy, asszony? – kérdezte viccesen a srácok szavait idézve.
- De, nagyon! – vágtam rá vigyorogva, de belül jó nagy taslit adtam magamnak. Észrevette!
- Nem, már nem szeretem – válaszolta egyszerűen. – De hogy jutott eszedbe most ez?
- Hiányzott, hogy egyik koncerten sem hallottam – bevallottam az igazat. Az egyik legszebb szám volt, amit valaha is hallottam.
- Hát ez megoldható…

És elkezdte nekem énekelni. Na jó, rappelt, mondta a szöveget. Könnyek szöktek a szemembe. Valaki máshoz írt dalát énekelte nekem. Nem tudtam, hogy ez most nagyon szánalmas rám nézve, vagy irtó jó... Pislogni sem mertem, csak néztem, ahogyan mozognak az ajkai a sötétben, s a szavak egy igazi dallá forrnak össze, miközben lehunyta a szemeit.

- Segíts! – kért suttogva a refrénnél, én pedig ismét tettem, amit mondott.

„Where’d you go, I miss you so…”

Hát ez nem a Best of you volt. Ez valami sokkal több. Érezhette, amikor az első könnycseppem a karján landolt, amin pihentettem az arcomat, mert ujjait a hajamba fűzte, s közelebb húzott. Ezután még halkabban, a hajamban szövegelt, én pedig a mellkasának mormogtam kissé szipogva a refrént. Sosem volt még ennél szebb és ennél fájdalmasabb pillanatom az életben. De még most is úgy éreztem, hogy megéri. Mert Vele lehetek. Hosszú percek teltek el, s mi a dal végével csak csendesen feküdtünk egymást ölelve. Megint idiótának éreztem magam, és úgy voltam vele, hogy a holnap, ha felkelek, tutira megbánom ezt. Kínos lesz, és ez az én hibám…
Viszont az ajkainak érintésére, amik súrolták az arcomat ismét csak megremegtem, s a szívem újult erővel kelt életre, pedig már majdnem feladta a harcot Őérte...