A hetedik

Sziasztok!
Megígértem ide is a novellát, hát meg is hoztam. Ez is egy sorozat első része, szóval a folytatás majd jön! Hogy pontosan mikor, azt nem tudom előre megmondani, de igyekszem!
Jó olvasást!



1. Tökéletes árnyék

Mike szemszöge:

El fogok késni, ez már ezer százalék! – mantráltam magamban, miközben Los Angeles történetének szerintem a legnagyobb dugójában ültem. Türelmetlenül doboltam a kormányon, bár ez semmit sem segített. Nem tudtam, hogy mi a franc van elöl, de kedvem lett volna kikiabálni az ablakon, és elküldeni mindenkit az anyjába. Már dúdolgattam is, néhány sor új dalszöveget is leírtam az anyósülésen lévő jegyzeteim egyikébe, mikor végre mozdult a sor… egy métert! Fasza.

Két óra múlva parkoltam le a nagy ház előtt, aminek az alagsorában a próbatermünk volt. Kicsit volt csak gáz, hogy aznap késtem, mikor az új énekesünk kezd. Olyan Mike-os voltam most. Legalább tudja, hogy mibe vágja a fejszéjét. Lesiettem a lépcsősoron, kinyitottam a nagy vasajtót, ami mögött a termünk volt, és… csak Phoenix volt ott.

- Többiek? – kérdeztem meglepetten, miközben ledobtam a cuccaimat az agyonhasznált kanapéra.
- Gondolom a dugóban ülnek – vont vállat, és tovább pengetett.
- Legalább nem késtem nagyon – sóhajtottam, majd leültem mellé, elővettem a gitáromat a tokjából, és bekapcsolódtam. Csak úgy jammeltünk egy kicsit, mert jól esett.
- Amúgy te mit szólsz ehhez a lány témához? – kérdezte, miközben ritmust váltott, én meg követtem.
- Nem hallottam őt tisztán, de nincs rossz hangja. Bár Chester eléggé elnyomta. Visszahúzódó lehet… De nem akarok csajt a csapatba! – ránéztem, mire ő elhúzta a száját.
- Nem tudom, Mike. Lehet, hogy jó lenne… Különleges.
- Mi? Hogy a havijához igazodjunk? Ne röhögtess! – tromfoltam le rögtön.
- Élőben meglátjuk! Ne mondd, hogy nem csigáz fel a gondolat, hogy esetleg egy olyan énekesre akadtunk, akinek tökéletes árnyéka van?

Erre nem feleltem semmit. Tökéletes árnyék az, amikor van egy énekes, aki igazán nagyon jó, és van mellette valaki, aki szinkronban tud vele énekelni. Nem csak vokálozni az ő hangja mellett, hanem ugyanolyan erősen ki tudja magából adni, és nem csúszik el. Ő a tökéletes árnyék, és ha mi tényleg találnánk egy ilyet, az lenne a mi legnagyobb kibaszott szerencsénk a világon. Nem sok ilyen páros van, rockbandában meg aztán pláne nem. Viszont akit Chester magával hoz, az egy lány. És bár hallottuk a telefonban, hogy jó hangja van, mégsem tudtam elképzelni, hogy illene Chesteré mellé. Ezt tényleg élőben kell eldöntenünk.

Végül szépen lassan mindenki megérkezett, és Rob szerint a lány és Chester is itt lesznek nemsokára. Azért be kellett vallanom magamnak, hogy érdekelt, hogy milyen a lány. Nem egy tipikus hangja van, az tuti. Csak annyit beszéltem vele, hogy köszönt a telefonban, meg énekelt a srác mellett, de nagyon rekedt volt. Talán beteg lehet, vagy valami, kizárt, hogy ilyen hangja legyen.
Egy órával később hangokat hallottunk a lépcsők felől, így mindenki az ajtó felé fordult. Nem értettük, hogy miről beszéltek, mivel jól volt hangszigetelve a szoba, de az kivehető volt, hogy vitatkoznak. Na, ez érdekes lesz! Az ajtó kinyílt, egy szőke hajú srác lépett be rajta, és egy lány kezét szorongatta.

- Sziasztok, Chester Bennington vagyok – felpattantam a helyemről és azonnal kezet ráztam vele. – Ő itt Rose – a lány felé intett.

Rettentően fiatal volt! Nagyon. Bár ahhoz képest, hogy alig lehetett tizennégy, élénkvörös haja volt, és egy piercing az orrában, amiben vörös kő volt. Az arca olyan volt, mintha megfestették volna a legnagyobb festők: tökéletes. Simán elment volna egy porcelánbaba modellnek. Kicsit alacsonyabb volt, mint Chester, és vékony, nőies alakja. Hiszen most fog felnőni, most alakul át a teste. Hm, azért már most is jól néz ki az biztos! Formás, elölről biztosan.

- Hello! – köszönt egy kis zavart mosoly kíséretében, én pedig lehidaltam. Oké, csak majdnem. A hangja! Nem beteg, ebben már biztos lehettem. Neki tényleg igazán rekedt hangja van, olyan, amilyet álmaimban kívánnék csak.

Mindenki bemutatkozott mindenkinek, majd leültünk. Rose szorosan Chester mellé, és nem nézett ránk. A padlót bámulta, miközben a térdén könyökölve a fejét a kezébe hajtotta. Chester kérdezgetett bennünket az eddigi melóinkról, mi pedig készséggel meséltünk. Hiszen ő jelentette számunkra a fényt az alagút végén. Mark kilépése érvágás volt számunkra, és nehezen találtunk valakit a helyére. Furcsa pasik jelentkeztek, ami nem lett volna gond, ha megtaláltuk volna köztük azt, aki kell nekünk. Szerencsénkre Chester megtalált minket.

- És ti? Mármint… öhm… - Brad nem igazán tudta, hogyan is kérdezzen rá arra, hogy egy énekes helyett kettőt kaptunk. Ráadásul ilyeneket.
- A nevem Rosalie Turner, és Chester meg én csak barátok vagyunk – mondta azon a rekedtes hangján. Komolyan libabőrös lettem tőle. Fantasztikus volt. De azért még mindig volt egy bökkenő. Az hogy lány volt. – Tizenöt múltam a múlt hónapban – nem tippeltem rosszul.
- Hű… - Joe adott hangot a megdöbbenésének, mire Rose szemei felé tekintettek. – Bocs, csak… fiatal vagy.
- Semmi baj! – megrázta a fejét, majd beletúrt hosszú, vöröses hajába, és újra a padlót tüntette ki figyelmével.
- Hát igen… - nevetett fel zavartan Chester. – Nem igazán szerettem volna eljönni nélküle. És tényleg elképesztő hangja van!
- Akkor halljuk! – csapta össze a tenyereit Rob, és beült a dobok mögé.

Jómagam csak hallgatni szerettem volna őket, mérlegelni, hogyan is szólnak egymással. Chester írt az egyik számunkra egy szöveget, ami tökéletes lesz így próbaképp. Hátradőltem a kanapén, és minden figyelmemet rájuk irányítottam. Rose Chesterre pillantott a saját mikrofonja mögül, míg ő csak egy vigyort dobott felé. Úgy láttam ez megnyugtatta a lányt. De hát mire megyünk egy szégyenlős kislánnyal, ha világsztárok akarunk lenni?

A legfurcsább az volt az egészben, hogy nem is kellett egymásra nézniük többet, úgyis eltalálták a hangokat. Tökéletesen megosztották a feladatot egymás között, nem voltak csúszások sem. És amilyen hangjuk ezeknek volt! Ó, anyám! Erre vártunk. Chesterben biztos voltam. Vad volt, szabadszellemű és eszméletlenül tehetséges. És Rose is okozott némi meglepetést. Amilyen hévvel Chester énekelt, és ugrált, Rose ugyanúgy tett. Látszott rajtuk, hogy tényleg szeretik ezt, és hogy összhangban is vannak. Viszont az még mindig nagyon aggasztott, hogy lány. Ráadásul, hogy ilyen fiatal. Hozzánk képest egy kölyök, csupán egy kislány. Én pedig nem akartam apaszerepben tetszelegni és rá vigyázni, mikor minden erőmmel azon voltam, hogy összehozzam ezt a bandát, hogy megmutassuk a világnak, hogy vagyunk valakik.

- Na, mit gondolsz? – kérdezte kissé levegőért kapkodva Chester és Rosera pillantott. Semmilyen érzelem nem látszott azon a csodaszép babaarcon. Jeges, acélszürke szemeit rám emelte, és telt, piros ajkait összepréselte. Tudta, hogy valószínűleg az enyém a döntés. Rajtam áll vagy bukik, hogy bevesszük-e.
- Ha a lány nem lesz benne, akkor te mit teszel? – pillantottam Chesterre, és felálltam a kanapéról. Szemtől szemben akartam vele beszélni erről, megtisztelni őt azzal, hogy nem csak úgy lazán, a kanapén terpeszkedve döntök a jövőjükről… a jövőnkről.
- Semmit! – vágta rá Rose helyette. – Benne lesz, persze! – szóval ő kész lenne feláldozni a kettejük összhangját Chesterért. Szerelmes lenne belé?
- Tőle szeretném hallani! – vetettem rá egy futó pillantást, majd újra Chester felé fordultam és vártam a válaszát.
- Benne lennék… - halk hangja elgondolkodtatott, mert nem hangzott meggyőzően. Nem úgy tűnt, hogy rajongana az ötletért. Végignéztem a többieken. Nem kellett nekünk félrevonulnunk és úgy megbeszélnünk, értettük egymást szavak nélkül is, és az újak előtt sem volt titkunk. Mind ugyanazt üzenték.
- Üdv a csapatban… - nyújtottam a kezemet Chester felé. – Mindkettőtöknek!

**

Két hét telt el azóta, hogy Chez és Rose megérkeztek. Tökéletes árnyék volt, és ezért egy szavam sem lehetett a munkával kapcsolatban. Szépen megtanulták az eddigi számainkat és igazán jól kijöttünk egymással. Chester hozzám közel bérelt egy kis, kétszobás lakást, és éjszaka mindketten egy Mekiben dolgoztak. Én felmondtam a munkahelyemen, mert egyszerre nekem nem ment a dolog. Napközben is a próbateremben ültünk, és ezerrel dolgoztunk.

Rose nem volt egy ideges típus. Mindent halálos nyugalommal kezelt, és ez igazán furcsa volt számomra. Hiszen csak egy tizenöt éves gyerek. Neki kellene most lázadnia és pörögnie. A zenében? Odatette magát rendesen. Úgy énekelt, mint egy álom. Mozgott, ugrált, mutogatott. Kicsit magamra emlékeztetett. Viszont amúgy olyan volt, mint a nyugalom megtestesülése. Ha mosolygott, mindig lustán húzódtak az ajkai mosolyra, sosem vihogott fel, ahogyan azt az ember várná egy ilyen idős lánytól. Szemei mindig jeges acélként tekintettek rám és a többiekre, mintha lenne valamilyen arisztokratikus beütése úgy zsigerből. Nem volt beképzelt vagy hasonló, nem azt mondom. Hanem hogy van benne valami fenséges. Úgy éreztem, hogy ő a vad én pedig a vadász, akárhányszor ránéztem. S engem ez a vad térdre tudna kényszeríteni minden alkalommal, ha akarna. Amúgy pedig ő sem volt egy szende lány, már ha azt nézzük, hogy mint kiderült nem csak az orrában, de a nyelvében és a köldökében is volt piercing. Ilyen téren nagyon összeillettek Chesterrel.
Ez volt a másik, amire figyeltem: mi van kettejük között? A válasz pedig a nagy büdös semmi volt. Akárhogy is néztem sosem úgy közeledtek egymás felé. Mert ha együtt lettek volna, akkor csak megfogják egymás kezét, vagy váltanak néha egy-egy csókot, ilyen viszont nem történt. Mondjuk Rose mindig mosolyogva nézett Chesterre, és vele valahogyan más hanghordozásban is beszélt, kicsit kedvesebben, lágyabban, mint velünk. Jó persze, még alig ismertük egymást, lehetett volna ezért is, de valahogy éreztem, hogy ők ketten többek, mint barátok. És ezt egyenlővé akartam tenni a szerelemmel, de nem ment. A jelek nem engem igazoltak, és ez bosszantott.

Végül az egész nyarat együtt töltöttük, és rengeteg új anyagot készítettünk. Rose és én nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot a zene terén, aminek rettentően örültem. Nem csak eszméletlenül jól énekelt, hanem gitározni, dobolni és dalszöveget írni is tudott. De még mennyire! Sokszor csak ámultam, hogy mennyire ugyanazokat a szavakat használja egy-egy érzés vagy helyzet leírására, mint jómagam. A gondolkodása nem volt gyerekes, sőt, néhány felnőttet is simán lekörözött volna az élet nagy dolgai terén. Viszont még mindig bennem volt az, hogy csak egy fiatal lányka. Így önkéntelenül is irányítgattam őt, és utasításokat adtam neki, annak ellenére, hogy a ’vad és vadász’ felállást még mindig éreztem. Meglepő módon nem Chester, vagy maga Rose szólt rám emiatt, hanem Rob. Szerinte néha túl kemény voltam vele. Nem értettem a dolgot, bár én is tudtam, hogy van benne némi igazság, viszont ha fel akarunk törni, akkor ez elkerülhetetlen.

Augusztus utolsó napján már annyira fúrta mindenki oldalát a kíváncsiság Rose miatt, hogy alig tudtunk nem szót ejteni erről. Az, hogy Chesterrel énekelt felülmúlhatatlan volt! Semmi pénzért nem mondtam volna le erről, róla. Viszont nem most kellene kezdenie a sulit megint? Itt lesz az ősz, szóval neki nem itt kellene lennie. És amúgy is furcsa volt, hogy sosem beszélt a szüleiről, és szerintem nem is kereste őket az elmúlt három hónapban. Aztán éjszaka tekintve, hogy megint a Mekiben ültünk mindannyian, Joe kérdezett rá a dolgok miértjére.

- Nem megyek vissza – adta meg az egyszerű választ Rose, és elindult a tálcájával az egyik asztal felé, ahol két lány ült, és a rendelt ételre vártak. Szerencsénkre a főnök rendes volt, és nem bánta ha folyton itt lógtunk éjjel Chezzel és Rosezal. Úgy hívott bennünket, hogy: a Hetek.
- A Hetek megint nálam! – mosolygott ránk. Kedves nő volt, alig lehetett nálunk idősebb. Az is nagyon jó dolog volt, hogy alkalmazta Roset, annak ellenére, hogy milyen fiatal. – Aztán jók legyetek, majd reggel jövök!
- Szia Fiona! – köszöntünk neki kórusban, ahogyan mindig. Kicsit vicces volt a helyzet, de szerettem ezeket a dolgokat. Hatig itt vagyunk, alszunk hét órát utána, majd irány a próbaterem. Ez a napi rutin, és mindenkinek bejött eddig.
- Ez biztos? – pillantottam Rosera, amint visszatért velem szembe, a pult másik oldalára. – A tárgyalások nemsokára esedékesek. A cégnek biztosan tudnia kell, hogy maradsz! A szüleid nem fognak balhézni? – az acélszürke tekintet rám villant, és kissé talán fájdalmasan csillant meg. Lehet, hogy valami olyat mondtam, amit nem kellett volna?
- Rose szülei már balhéznak, nem kell erre várnunk! – Chez bukkant fel a konyha felől, és letette elém a kért menümet. – Jó étvágyat! – tette hozzá halkan, majd Rosera pillantott. – Itt az ideje, hogy elmondjuk, hogyan is volt minden! – Rose mindig meggypiros ajkai egy pillanatra egyetlen vonallá préselődtek, majd fáradtan, de beleegyezően bólintott.
- Csupa fül vagyok! – mondtam, majd beleharaptam a szendvicsbe. Finom volt, mint mindig.
- Chesterrel két évvel ezelőtt ismerkedtem meg – emlékezett vissza Rose, és tekintete egy pillanatra elrévedt az emlékeik között.
- Nem igazán voltam akkoriban a toppon. Dolgoztam minden nap, de csak azért, hogy tudjak fizetni a díleremnek – döbbent csend fogadta az első mondatokat.
- Drogoztál? – kérdezte Rob halkan. Neki is volt egy-két élménye még régebbről.
- Nem is kicsit – vágta rá rögtön Rose. – Nyolcadikos voltam, mikor egyik nap meg akartam hosszabbítani az utat hazáig, hogy addig se kelljen a szüleimmel lennem. Így egy park felé vettem az irányt. Tudtam én, hogy ott nem éppen a legjobb arcokkal fogok találkozni, de annyira nem akartam otthon lenni, hogy inkább vállaltam ezt is. Az egyik padon feküdt, és halkan énekelt – pillantott Chez felé, aki a pultot törölgetve, némán hallgatta Rose szavait. – A karjai tele voltak szúrásokkal, és az arcán is láttam, hogy nem tiszta… - kicsit elhallgatott, majd rám nézett. – Akkor kezdődött minden. Odamentem hozzá, bár kicsit féltem, hogy esetleg bántani fog. De valamiért mégis leültem mellé. Felnézett rám, de nem szólt semmit. Minden reggel magam készítettem a szendvicseimet a sulira, mert anyám nem volt rá hajlandó, és talán jobban is jártam így. Szóval nekiadtam egyet, ő meg felnevetett. Közölte, hogy nem ez az, amire neki szüksége van…
- Minden nap odajött ez a kis csodabogár, és belémdiktált ezt-azt. Szendvicseket, csokit meg ilyesmiket – mosolyodott el Chester. – Azóta együtt vagyunk. Ő segített kilábalni abból az időszakból, és mindent neki köszönhetek. Sosem úgy tekintettem rá, mint egy gyerekre, hanem mint egy olyan emberre, egy olyan lányra, aki nálam ugyan sokkal fiatalabb, de ezerszer jobb lélek, mint amilyen én valaha is lehetek… - Rose ezen csak elmosolyodott.
- Volt, hogy éjszaka kavicsokkal dobálta az ablakomat – kuncogott fel halkan. – A szüleim mindig mélyen aludtak már olyankor, ő meg jött, és a segítségemet kérte. Amikor azon volt, hogy bevesz valamit, vagy hasonló, mindig jött. Nem egy éjszakát töltöttem az ablakom alatt ülve, mellette, és bíztattam, hogy meg tudja csinálni.
- Aztán megismertem a szüleit… - Rose elhúzta a száját, és most is lassan egy gúnyos mosolyra görbültek telt ajkai. – Az apja egy állat, az anyja meg… Hát ugyanolyan.
- Ezt hogy érted? – kotyogott közbe Brad.
- Úgy, hogy rendszeresen megverték Roset. Csak úgy kedvtelésből. Pénzük az volt és van a mai napig is, mivel az anyja örökös. Rose nagyapjának Európában van egy étteremlánca…
- Anya minden nap kap tőle pénzt – motyogta Rose. – Apát meg szereti, bár sosem értettem, hogy miért. Talán mert mindketten imádnak engem szapulni…
- A leggroteszkebb dolog, amit valaha is láttam… Egy gyönyörű ház, szép kerttel és kutyával. Minden, ami a filmekben is van… És a szülei bent napi szinten megruházták őt… A fene se érti az ilyeneket… - Chez a lányra pillantott, aki vígan mosolygott. Meghökkenve néztem a boldog mosolyt az arcán, és nem értettem.
- Mikor Chester közölte, hogy egy los angelesi banda megkérte, hogy jöjjön ide, rettentően örültem neki. Imádtunk együtt dalolászni, és büszke voltam rá. Aztán megkért, hogy énekeljek nektek a telefonban vele… - felnevetett. Gyönyörű volt a maga fiatal bájával. – Őrültnek néztem… És lám, most itt vagyunk.
- Nem megy vissza, mert nem akar. Persze a szülei hívogatják meg minden, de… Nem mehet vissza… Sosem engedném.
- Nem is fogok! Egy csapat vagyunk, nem? – pillantott rám kérdőn az acélszürke szemeivel, én pedig bólintottam.
- A Hybrid Theory összetart! – csapott a pultra Phoenix, és rákacsintott Rosera.
- Ez csak egy sztori… Fogjátok fel így, mintha nem is meséltem volna semmit. A mi gondunk, és nem a tiétek. Száz százalékig a zenére összpontosítunk, nem lesz gond! – intézte felém a szavait Rose, én pedig elmosolyodtam.

Nem is tudom, valahogy jó volt ezt hallani, de fenntartásaim azért voltak. Nem lesz ez ilyen egyszerű, van egy olyan érzésem. Azonban nem szóltam semmit. Ki vagyok én, hogy ítélkezzek Rose és Chez, vagy akár a szüleik fölött? Csak reméltem, hogy minden zökkenőmentesen fog menni.

Rose szemszöge:

Mind a heten leültünk a nagy asztal köré. Kicsit furcsa is volt nekem ez a felállás, mert azért lássuk be, mind fiatal „rockerek” voltunk a világ szemében, most pedig úgy vonultunk be, mintha egy háború vezetői lennénk, akiknek komolyan kell dönteniük. Ott voltunk például mi hárman: Mike, Chester és én, akiknek piros hajunk volt. Már eleve ez nem volt mindennapi. Arról nem is beszélve, hogy én meg aztán főleg kilógtam a sorból a fiatalságommal. Nick, a pasas, akivel tárgyalni készülünk, aki elvileg a menedzserünk lesz, egyből kiszúrta a dolgot, és nem is titkolta ellenszenvét. De hát kit érdekel, nem?
Rob türelmesen dobolt a térdén velem szemben, s mikor összeakadt a tekintetünk, villantott rám egy mosolyt. Kis bolond, nagyon szerettem őt is, mert mindig jó kedve volt, de nagyon hasonlított rám. Ő sem volt kifejezetten az a típus, aki minden percben pörgött. Nem úgy, mint mellettem Chez. Most is alig tudott megülni egyhelyben, és folyamatosan Mikekal sugdolóztak. Na igen, Mike volt az, akivel a leginkább egy húron pendültünk, még ha nagyon is különbözőek voltunk. Azt hiszem kicsit olyanok voltunk, mint a jing és jang dolog. Ő minden percben forrt, olyan volt, mint egy kitörni készülő vulkán. És mégis rettentő céltudatos volt és komoly. Nem is értettem hogyan képes ilyen kettősségre. A mindennapi életben nyugodt és megfontolt, már-már komoly; de amikor zenél, amikor valamit alkot és előad ő egy igazi vadállat, a szó legjobb értelmében. Imádom Chestert, a szövegei nagyon sokáig a mindenséget jelentették nekem, de most átvette a szívemben a helyét Mike. Ahogyan a szavakkal bánik, az páratlan. Szerintem senki sem képes olyan jól megfogalmazni egy-egy érzést, mint ő. Bár szerinte én hasonló vagyok. Hát szerintem eltörpülök mellette.

- Sziasztok srácok, bocs, hogy késtem! – robogott be Nick, és ahogy megjelent, azonnal mindenki előredőlt a székében, és abbahagytuk a mozgolódást. Még Chez is, ezen pedig elmosolyodtam. Mindannyian tudtuk, hogy ez egy páratlan lehetőség, hiszen régóta ezt szerették volna elérni a többiek. Mark ezért a „sikertelenségért” hagyta el őket. És hát ez a mi szerencsénk. Ha ő egy töketlen barom volt, hát legyen.
- Nem, mi jöttünk korán! – ugyan Mike, felesleges a seggét nyalnunk, mert egy seggarc! Mindenki kezetfogott vele, csupán engem hagyott ki, pedig fel is emelkedtem, hogy kezet foghassunk, de ő csak intett felém egyet. Tudtam én, hogy nem kedvel, de azért ez nem volt szép. Mikera pillantottam, mert az első pillanattól fogva úgy tekintettem rá, mint a vezérre, aki összefog bennünket. És ez így is volt kimondatlanul is. Ő csak zavartan pislogott rám, és intett, hogy üljek vissza. Jó, hát végülis nem én vagyok a lényeg, hanem a banda, szóval…
- Az első problémánk meg is lenne – kezdte, mire én is érdeklődve fordultam felé. Vajon mi lehet a baj? – A Hybrid Theory név hivatalosan már foglalt, szóval… - pillantott sajnálkozva végig rajtunk. Mike totál letört egy pillanat alatt. Láttam rajta, ahogyan lassan hátradőlt a székében, és eltűnt az izgalom az arcáról. Nick telefonja megcsörrent, és elnézést kérve kiment telefonálni. Legszívesebben átnyúltam volna Chester előtt, hogy odahajolhassak Mikehoz, és bátorítóan megszorítsam a vállát, de nem tettem. Mert felőle is mindig éreztem egy kis távolságot azért, mert csak tizenöt vagyok. Tisztelt a munkában, meghallgatta az ötleteimet, kedves volt és türelmes, de láttam rajta a tartást tőlem.
- Választunk mást Mike, nem gond! – legyintett Joe. Ő már régóta ismerte Mike-ot, de aki igazán a legjobb barátja volt, az Brad. Ezért felé fordultam. Ő is csendben volt, és Mike arcát fürkészte.
- Térjünk vissza a Xerohoz? – kérdezte végül halkan, mire Rob felciccent mellette.
- Amihez Marknak köze volt, az nekem nem kell! – dörrent fel, én pedig meglepettségemben felvontam a szemöldökömet. Rob nem szólt semmit az elképedésemre, csak továbbra is kissé dühösen, de várakozóan nézett Mikera.
- Persze, én sem erre gondoltam – motyogta halkan, majd ujjait összekulcsolta, az asztalra támaszkodott és az ásványvizes üveget nézegette maga előtt.
- Akkor jó – sóhajtotta Rob. Nem tudtam, mi ez a nagy ellenszenv Markkal szemben, de egyszer kiderítem, az fix.
- Nem a név tesz bennünket, hanem mi tesszük a nevet! Bármit is választunk, az általunk lesz nagy! – mondtam nyugodtan, és így is gondoltam.
- Ne legyél már bölcsebb nálam, légyszi’! – vigyorgott le rám Chester. Mindig ezt mondja, amikor valami ilyet mondok. – Frusztrálja az aurámat, hogy okosabb vagy nálam, pedig nyolc évvel idősebb vagyok.
- Az nem az aurád, amit érzel, hogy bizsereg, hanem valami egészen más, és azért van, mert régen voltál nővel! – Phoenix kedvesen odaszúrt neki, én pedig elmosolyodtam.
- Na ezt én sem mondhattam volna jobban! – értettem egyet, mire az emlegetett csak a fejét csóválta.
- Ne legyél szemtelen! – figyelmeztetett játékosan, mire mosolyom vigyorrá alakult.
- Persze Apuci, értettem! – még szalutáltam is.
- A név kérdést halasszuk későbbre! – kérte Mike halkan, mire bólintottunk. Aztán Nick is visszajött végre, és leült a helyére. Mike felvázolta neki, hogy majd később még döntünk a névről.
- Jól van… - bólintott, majd végignézett rajtunk. – Meghallgattuk az összes demót, amit adtatok! – kezdte. Mike izgatottan pislogott felé, ahogy Brad és Rob is. Mi, többiek csak ültünk ugyanúgy, és hallgattunk. – Nagyon jó, nekem és a többieknek is tetszik. A szövegen van mit csiszolni, de hát ez elsőre rendben is van. A gitárt néha soknak érzem – Brad itt idegesen megforgatta a szemeit, és visszadőlt a székében. – A dob egészen jó, a basszer se rossz – á, ne mondj semmi jót, tényleg! – A DJ dolog jó, bár sok a keverés, szerintem, de ez végülis nem egységes döntés… - döntés? Mit döntöttek ők a mi hátunk mögött? Láttam Mike-on, hogy rettentő kíváncsi, hogy mikor mond valamit kifejezetten az ő munkájáról, és ezen elmosolyodtam. Kis aranyos! – Az ének Chesterrel és Rosalieval egész jó. Bár át kéne gondolni, hogy Rose teljes valójában kell-e, mert… szerintem jobb lenne, ha néhány dologban csak vokálozna. Nem is tudom… - láttam, hogy tényleg gondban van, mintha tetszene is neki, meg nem is. – De ezt még később, a kiforrottabb munkálatokban meglátjuk – pillantott rám először ezen a napon, mire csak bólintottam. Fasza, most vagy elkaszál, vagy nem? – Ami viszont egyöntetű döntés volt, az Mike szerepe – na itt Mike szinte felpattant volna a helyéről, és körberohanta volna a világot. A lábai fel és le jártak az asztal alatt, rettentő ideges volt. Szerintem minden idegszálával Nickre figyelt. – Ez a rap dolog nem jött be, Mike – első pofon. – Túlságosan furcsa és nem illik bele ebbe – második csattanás. – Nem gondolom, hogy neked ilyen szinten benne kéne lenned a banda életében – Mikera pillantottam, aki most lefagyva, pislogás nélkül nézett Nickre. A többiek is néma csendben botránkoztak. – Meg kellene hagyni a frontember szerepét Chesternek, aztán utána Rose vokálozna itt-ott – szóval el vagyok én is kaszálva, csak nem merte kimondani az előbb? – Te pedig játszhatsz a szintetizátoron, meg gitáron ha úgy adódik. De vessétek el ezt a félig rapper félig rocker dolgot. Nem jön be nekünk! – még a fejét is megrázta, és végig Mike szemeibe nézett.

Senki sem szólt semmit. Olyan volt, mintha megállt volna az idő, mintha egy rossz western filmben lettünk volna. Már csak azt vártam, hogy a varjak elkezdjenek károgni a fejünk fölött, és azonnal hullaszag fog terjengeni. Pislogtam kettőt, de még mindig mindenki csak hallgatott.

- Te meg vagy őrülve, vagy mi a bajod? – szólaltam fel elsőnek, ami mindenkit kibillentett a gondolatai közül. Brad egyetértően bólogatott felém, Chester elmosolyodott a kérdésem „kedvességén”, de Mike csak hátradőlt a székben, és élettelen arckifejezéssel meredt maga elé.
- Rosalie, kérlek! – csitítgatott Nick. – Mi a javatokat akarjuk. Én is. Ez így nem lesz jó, hidd el nekem!
- A francokat nem! – hirtelen olyan dühös lettem, mint talán még soha. Még akkor sem fortyogtam belül ennyire, mikor anyám és apám ok nélkül nekem estek először. – Amit mondasz az hülyeség! Előállhatsz tanácsokkal, meghallgatjuk, de döntések?
- Rosalie, ha el akartok érni valamit, akkor ez a módja! Itt vagyunk, mindig is a Warnerrel akartatok együttműködni. Itt a lehetőség, ne szúrjátok el! – kezdett ő is kissé ideges lenni, de nem hatott meg.
- Ha ez az ára, akkor azt hiszem mindenki nevében mondhatom, hogy a válaszunk egy nagy nem! – felálltam a helyemről, a széket visszatoltam a helyére, és Mike mögé léptem. Most megtettem azt, amit az előbb nem, és a kezemet a vállára csúsztattam. Nem nézett fel rám, sőt, senkire sem nézett és meg sem szólalt. Sejtettem, hogy mennyire rosszul érezte magát most, hogy ki akarták őt tenni a frontvonalból. – Mike az, aki kell nekünk a szövegeivel, a zenéjével és mindennel együtt! Ha nem tudod elfogadni, ha a többiek, akiknek dolgozol nem tudják ezt megérteni, akkor ti vesztettetek, nem mi! Soha, de soha… Fogod? Soha nem megyek abba bele, hogy Mike-ot eltedd valahova hátra!
- Fiatal vagy még, nem értesz ehhez! – Nick arca kezdett vörös színt felvenni.
- De, pont hogy értek. Ez, amit eddig felépítettünk, és főleg Mike, ez kell a fiataloknak. És hidd el, nem csak nekik. Minden korosztály meg fogja szeretni a zenénket! – heves érzelmek dúltak bennem. Jobban fájt az, hogy Mike-ot bántották, mint az, hogy engem, vagy a többieket. – Szóval… - próbáltam nyugodtabban beszélni. – Mike marad, ahogy van. Elfogadod? – kérdeztem tőle, és halálosan komolyan is gondoltam.
- Nem – ő is nyugodt volt, mert miért lett volna idegesebb? Ő tenne szívességet úgymond nekünk, ha összejönne a szerződés.

Mike szemszöge:

Éreztem a pici kéz érintését a vállamon, hallottam a rekedt, gyönyörű hangját, ahogyan szinte kiabált Nickkel, felfogtam a szavai súlyát és jelentését, mégsem tudtam megszólalni. Minden, amiért eddig dolgoztam most a semmibe vész. Nick a döntő ember. Ha szerződést írunk vele alá, azt kell tennünk, ami abban benne van. És az tutira benne lesz, hogy ne csináljam, amihez elvileg értek. Maradjak csak a zongora mögött… Tíz számunkból háromban van jelentősége. Szóval akár ki is léphetnék a bandából, mert tök mindegy. Nick határozott nemmel válaszolt Rose kérdésére, akire ekkor felnéztem. Piros ajkai lassan húzódtak egy gúnyos mosolyra, s lepillantott rám. Az acélos szemekben most több érzelmet láttam, mint az elmúlt három hónapban akármikor.

- Akkor mi most megyünk! – mondta a szemembe nézve. Kiállt értem, harcolt, pedig rá számítottam volna utoljára. Megtette, amit én nem, amikor az ő részéről, vagy akár a többiekéről volt szó. Nem értettem, hogy miért teszi. Neki is fontos, persze, de… Nem tudok néha kiigazodni rajta. A legérdekesebb lány, akivel csak találkoztam eddig. A mindig nyugodt arca egy pillanatra lehullott róla.
- Rosenak igaza van! Köszi Nick a lehetőséget! – Chester felállt mellőlem, és láttam, hogy a többiek is követik a példáját. Rá sem néztek Nickre úgy sétáltak el mellette.

Rob és Phoenix már azt beszélték, hogy milyen pizzát rendeljünk a próbaterembe, Rob és Joe csendesen sétáltak mögöttük, míg Chester Phoenix hátát veregette meg, és halkan a múltkori csajáról kezdtek duruzsolni. Nick dühösen pillantott felénk. Gondolom azt hitte, hogy azért ülök még mindig itt, mert majd én igazat adok neki. Vagy könyörgök, hogy gondolja meg magát.
Rose kezei lecsúsztak a vállamról, majd leguggolt mellém. Egy percig a szemembe nézett, némán bíztatott azzal a mindig szenvtelen mosolyával, majd megfogta a kezemet, és felállva felhúzott magával. Még elvettem az asztalról az ásványvizemet, majd rávigyorogtam Nickre, biccentettem köszönésképp, és követve Roset, elhagytuk a szobát.

Ott mentünk Los Angelesben az utcán. A Hetek mindig vidám tárasága most is vidám volt, pedig elúszott az álmunk. Hogy miért? Talán mert őrültek voltunk, nem tudom. Most szalasztottuk el a lehetőséget, hogy albumot készíthessünk egy nagy kiadóval, mégsem voltunk igazán szomorúak. Legalábbis a többieken nem látszott. Az én szívemben azért ott volt a fájdalom, mert engem ki akartak tenni. Hogyan lesz így a jövőben? Ha találunk mást, akkor ő is így fog vélekedni? Rose nem védhet meg örökké. Ujjai a tenyeremben táncoltak, ami mosolygásra késztetett, csikis érzés volt. Miután kijöttünk az épületből, elengedte a kezemet, de a tartást meghagyta, és ujjai köröket meg négyzeteket rajzoltak a tenyerembe. Mondom én, rém’ furcsa lány volt! Hosszú, lángvörös hajába bele-belekapott az őszi szellő, acél tekintete pedig az előttünk menetelő Chesteren nyugodott. Figyelte, ahogyan megy, még azt is végigkövette, ahogyan a szájához emelte a cigit és nagyot slukkolt belőle. Ezekből gondoltam azt mindig, hogy szereti, mégsem láttam konkrét bizonyítékot rá.

Ő a hetedik tagunk. Ő az első lány közöttünk, aki nagyon fiatal, kiforratlan tehetség. És ő az, aki egyszerre kelt bennem jó és rossz érzéseket.

A hetes szám a negyedik prímszám, sőt boldog számnak is nevezik. A Göncöl szekér hét csillagból áll, a dobókockák szemközti oldalainak összege hét, a világnak hét csodája van, az időmérés egyik alapvető egysége, Róma hét dombra épült. Összetörni egy tükröt hét év balszerencsét jelent. A Bibliában Isten hét nap alatt teremtette a világot, hét főbűn van és hét fő erény. Vagy hogy valami aktuálisabbra gondoljak: a Star Terkben Hét Kilenced volt a borg dolgozó neve, vagy nézhetjük a hét mesterlövészt is. A mesékben a hétfejű sárkány meg a hét törpe jelenik meg, hogy a japán mangákról és animékről ne is beszéljek. És van egy olyan japán mondás is, hogy hét isten van egy rizsszemben, ahogyan a szamurájok is mindig heten vannak.

A hét tehát mindenképpen mágikus szám. Olyan, amit minden kultúrában befogadnak, és a világ minden táján jelenthet jót és rosszat, csupán a megközelítés a lényeg.

Én hogyan közelítsem meg Roset? Lássam pozitívan? Örüljek, hogy találtunk egy tökéletes árnyékot, és valaki olyat, aki nem fél kiállni értünk? Vagy tartsak tőle a fiatalsága miatt? Mert még nem érett, felnőtt? Féljek, hogy bármelyik pillanatban puszta szeszélyből meggondolhatja magát, és felborít mindent?
Hogy nézzek rád, te hetedik?