One Step Closer - Chapter 9

Sziasztok!
Először is szeretném megköszönni a kommenteket! Hát nagyon örültem neki! :) Másodszor pedig gondoltam szólok, hogy készüljetek, mert ezen a blogon is olvashattok majd novellákat. Remélem örültök majd neki! Persze a másik oldalon is ki fogom tenni, hogy mikor tettem fel ide a dolgokat, de hát... Úgy érzem ide is kell több élet! :) Nekem legalábbis biztosan. :)
Jó olvasást, és szép szünetet azoknak, akik velem együtt most tudnak kicsit pihenni majd!



9. Best of you

Pillantása rabul ejtett, és csak bámultam a barna rengetegbe. Olyan volt, mintha hirtelen megláttam volna a lelkét is. Egyetlen röpke pillanatra azt hittem, hogy meg akar csókolni. Hogy az a lelke vágya, de nem így történt.

- Egy extra habos forró csoki jó lesz? – kérdezte szinte hangtalanul, én pedig lehunytam a szemeimet, s csak bólintottam. – Akkor menjünk!

Kisétált a medence széléig, ahol már elengedtem Őt, és a saját lábamra álltam. Míg kimászott én egy percre leguggoltam a vízben. Most magamtól hagytam, hogy ellepjenek a hullámok, mert rettentő nagy fájdalmat éreztem. Jól kellene éreznem magamat egy ilyen vicces és jókedvűen eltöltött este után, én mégsem így voltam vele. Valami ismét megváltozott… Más szelek fújtak, vagy tudom is én…
Aztán lassan én is kimásztam, persze az Ő segítségével, majd bementünk a házba.
Mindent összevizeztünk a fürdőig, de nem foglalkoztunk vele. Ő is és én is a gondolatinkba voltunk merülve, és némán nyúltunk a törölközőink után. Lekapta a pólóját, én pedig elfordultam Tőle.

Basszus, mit tettünk?

**

Mosolyogva figyeltem, ahogyan fel s alá mászkált idegesen és kissé zavartan. Hasselt gyönyörű város volt, már amit láttam belőle, viszont nekünk sietnünk kellett a fesztivál helyszínére. Az egész koncert egy nagy sátorban lesz megtartva, mi pedig az öltözőben voltunk éppen.

- Miért vagy ennyire ideges? – léptem mellé és a vállára simítottam a kezemet, hogy kissé megnyugtassam.
- Nem is tudom… - mormogta, majd a szemembe nézett. – Szeretni fogják?
- Már szeretik. A Fort Minor volt a Xero óta a legjobb ötleted, de ezt már mondtam egy párszor! – mosolyogtam, mire Ő is végre megvillantott egy vigyort. – Egyáltalán nem elfogultságból mondom, de klassz ez az egész!
- Jaj, tényleg örülök, hogy itt vagy Hel! – hálásan pillantott le rám, és szorosan magához ölelt. Istenem, de szerettem az illatát és az érintését! – Izgulok… - suttogta halkan, hogy a többiek ne hallják meg, én pedig elmosolyodtam.
- Nincs miért izgulnod! – nem igazán sikerült meggyőznöm, így más eszközhöz kellett folyamodnom. – Mi legyen a közös számunk, Mike? – szegeztem neki a kérdést tök váratlanul, ami látszólag kizökkentette a gondolatai közül, mert összezavarodva pillantott rám. – Én tudnék mondani párat, de válassz Te! Melyik legyen az, amit ha meghallunk a másik jut róla az eszünkbe? Amelyik bármely pillanatban az egekbe tud lökni bennünket? Ami ösztönöz és erőt ad? – zagyvaság volt, amit mondtam, de Ő azonnal megértette.
- Best of you? – kérdezte, én pedig elvigyorodtam. Ez is rajta volt a képzeletbeli listámon, s bizonyította, hogy azért tényleg egy hullámhosszon vagyunk.
- Oké… - motyogtam, majd előkaptam a saját, agyonkarcolt telefonomat meg a fülest hozzá. Az egyik felét nekiadtam, a másikat bedugtam a fülembe, majd kikerestem a számot.

Ott álltunk és egymás szemébe néztünk. Ryu, Tak, Cheapshot és Beatdown meg a roadok és szervezők ott mászkáltak körülöttünk, és éreztem a pillantásukat a tarkómon. De nem számított sem nekem, sem Mikenak. Meg akartam nyugtatni, vagyis inkább felhergelni a fellépésre, hogy legyen maximálisan benne ebben az egészben. Amint elindítottam a zenét, és meghallottuk Dave Grohl hangját, ő is és én is egyszerre kezdtünk vele énekelni.

I've got another confession to make
I'm your fool
Everyone's got their chains to break
Holdin' you

Most, ebben a pillanatban az sem zavart, hogy nem tudok énekelni. Nem volt jó hangom, sosem volt az, nem értettem ehhez, de Mikenak szüksége volt erre. Láttam az arcán az átélés jeleit, és csak folytattuk.

Were you born to resist or be abused?
Is someone getting the best, the best, the best, the best of you?
Is someone getting the best, the best, the best, the best of you?

Hogy van-e olyan, aki előhozza belőlünk a legjobbat - ahogyan az a szövegben is van -? Azt hiszem az, ahogyan ott álltunk, és torkunk szakadtából énekeltük Hasselt Pukklepop fesztiváljának kellős közepén egy Fort Minor show előtt a Foo Fighters egyik legjobb számát, mindent elmondott. Leszartam, hogy jól éneklem-e vagy sem. Amúgy magamtól is tudtam, hogy borzalmas vagyok, de nem számított.

Are you gone and onto someone new?
I needed somewhere to hang my head
Without your noose
You gave me something that I didn't have
But had no use
I was too weak to give in
Too strong to lose
My heart is under arrest again
But I break loose
My head is giving me life or death
But I can't choose
I swear I'll never give in
I refuse

Basszus, mennyire ideillettek ezek a szavak, és mégsem. Ezért is imádtam a zenét. Sok mindent ki lehetett venni egy szövegből, de más dolgokat viszont nem. Sokrétű dolog ez, és én imádtam. Persze főleg Mike dalszövegeit.

Is someone getting the best, the best, the best, the best of you?
Is someone getting the best, the best, the best, the best of you?
Has someone taken your faith?
Its real, the pain you feel
You trust, you must
Confess
Is someone getting the best, the best, the best, the best of you?
Oh...
I've got another confession my friend
I'm no fool
I'm getting tired of starting again
Somewhere new
Were you born to resist or be abused?
I swear I'll never give in
I refuse
I've got another confession my friend
I'm no fool
I'm getting tired of starting again
Somewhere new
Were you born to resist or be abused?
I swear I'll never give in
I refuse
Is someone getting the best, the best, the best, the best of you?
Is someone getting the best, the best, the best, the best of you?
Has someone taken your faith?
Its real, the pain you feel
You trust, you must
Confess
Is someone getting the best, the best, the best, the best of you?
Oh...

Mikor elcsendesült a dal a fülünkben felnevettünk. Úgy Isten igazából, szívből. Közelebb lépett és magához ölelt. Szorosan fonta körém a karjait, én pedig csak nevettem. Tényleg nem számítottak a többiek, bár tapsoltak nekünk. Mondjuk nem hiszem, hogy azért, mert tetszett nekik a vonyításom, sokkal inkább azért, mert tudták ők is, hogy ez egy olyan dolog volt. Ami számít.

Természetesen az egész koncert fantasztikus volt. A ’meet and great’ az öltözőben volt megtartva, ami eszméletlenül jó volt. A srácokban nem kellett senkinek sem csalódni, hiszen nagyon közvetlenek és kedvesek voltak. Nem csak annyi volt az egész, hogy aláfirkálták az eléjük tett lemezeket, pólókat és egyebeket, hanem beszélgettek és fotózkodtak is. Legtöbbször én készítettem a képeket, mert Mike mindig felém fordult az aktuális géppel, és kedvesen mosolygott rám. Már-már megfájdult a fényképezőgép-kattintgató izmom…

Maga a fellépés nem volt olyan hosszú, mint egy LP koncert, de nagyon jó volt. A srácok rendesen odatették magukat, és látszott a közönségen, hogy ez tetszik nekik. Én is jól elvoltam a színpad mögött, a lábaim ritmusra mozogtak, és csak figyeltem Mike-ot.
Nem igazán tudtam Róla levenni a szememet, bár már meg sem próbáltam másra figyelni. Azóta az este óta, mikor a medencében voltunk minden újra a régi lett. Azok a bizonyos „más szelek” elcsitultak bennem egyetlen éjszaka alatt. Hogy miért, azt magam sem értettem. Előtte olyan volt, mintha mindketten tartottunk volna a másiktól és nem mertünk volna közeledni egymáshoz. A medencében egyértelműen intim helyzetbe kerültünk. Mindkettőnknek valami olyan járt a fejében, ami a barátság kategóriába nem tartozott bele. S mégis másnap reggel olyanok voltunk, mint a legjobb barátok… megint. Na nem olyan volt, mint mikor Chester vagy Fanni van a közelemben, hanem másabb. Még jobb, még bensőségesebb, és mégsem… Még én sem értem a saját érzéseimet, akkor az Övét hogyan is érthetném? Nem látok bele a fejébe, de az biztos, hogy Ő és én elválaszthatatlanok lettünk.

**

Hollandiában ettünk sütit. Azt hiszem többet erről nem is kell mondanom, mert mindenki sejti, milyen is lehetett…
Németországban két napot töltöttünk. Az első estén megvolt a koncert, aztán körbejártuk a fesztiválnak helyt adó Hohenfeldent. Ettünk sok csokit, és sört is ittunk. Bár ennél a résznél engem erősen befolyásoltak a srácok, mivel nem szerettem a sört. De nekik nem lehet nemet mondani. Addig mondták, addig beszéltek nekem, míg én is egyre másra rendeltem az apró kocsmákban a korsókat. Az estének meg is lett az eredménye, ugyanis Mike meg én végül az én szobámban kötöttünk ki, és egy ágyban aludtunk. Nem volt semmi köztünk, csupán nem volt kedve elmenni a saját szobájáig, ami a folyosó másik végében volt. Amúgy felhívtam Fannit is, hiszen így voltam szinte a legközelebb hozzá, de az apja még ide sem engedte ki, pedig csak egy napról lett volna szó. Sajnáltam a dolgot, mert hiányzott nagyon.
Angliában is két napot töltöttünk. Ryu, Tak és én rendre-másra próbáltuk nevettetni a városban a katonákat, akik csak álltak a palota előtt, de nem jártunk sikerrel. Végül csak odaálltunk melléjük és készült rólunk pár kép. Megnéztük a Big Bent és a London Eyet is, de azt csak este, és az valami csodálatos volt. Mike és én beszálltunk egy kabinba, míg a többiek egy másikba. Nem tudom miért pont mi voltunk így kettesben, de a srácok alakították így.

- Sosem láttam még ilyen szépet! – tapadtam az üveghez, és mosolyogva néztem az elém táruló éjszakai várost.
- Én sem… - motyogta elgondolkozva, s engem bámult.
- Mi az? – kérdeztem, s leültem a kis padra, ami az ablak előtt volt. Furcsán pillantott rám, és nem értettem a miértjét.
- Semmi. Csak jó itt… Jó a társaság, meg úgy minden – vállat vont, majd elfordult tőlem és Ő is a várost kezdte bámulni.

Franciaországban a helyszínünk Párizs volt. De csupán egy nap, és ezt nagyon sajnáltam. Szerettem volna megnézni a várost, de sietnünk kellett, így nem volt rá időnk. Jó lett volna látni mondjuk az Eiffel tornyot és a Szajnát. Mikor már a fellépés után a buszon ültünk visszafele Angliába, Mike lehuppant mellém, és egy pici szatyrot nyomott a kezembe, egy puszit adott az arcomra, majd ott sem volt, és visszaült Tak mellé. Mint a tornádó, olyan volt. Összevont szemöldökkel néztem a kis ajándékos szatyorra, majd belepillantottam. Egy pici, fém kulcstartó volt benne, ami az Eiffel tornyot ábrázolta, és egy szürke-fehér kockás francia-sapka, a pici sildjén pedig egy ’FM’ kitűző volt. Ajkaim kedves mosolyra görbültek, s nem is akartam hinni a szememnek. Csak egyetlen egyszer említettem Mikenak, amolyan megjegyzésképpen, hogy sosem volt még ilyen kulcstartóm, és akartam venni egyet a toronynál. És hogy imádom a baseball sapkáit. Most pedig kaptam egyet, igaz ez más, de azért sapka, és ott van a Fort Minor jele rajta, hogy tökéletes legyen.
Feltettem a fejemre, majd a kulcstartót forgattam az ujjaim között.

- Léni, mutasd! – hallottam a hátam mögül Ryu hangját, mire felé fordultam. Rámvigyorgott, majd visszadugta a fülébe a fülhallgatóját, és hátradőlt.
- Csakis a mi házunk kulcsait teheted rá! – mutatott rám Mike.
- Miért?
- Mert ezt úgyis minden nap látni szeretnéd, és így elérem, hogy visszagyere hozzám!

Nem szóltam semmit, csak bólintottam. Azt mondta, hogy a mi házunk kulcsait tegyem rá. Többes szám! És hogy visszamenjek hozzá. Ha tudná, hogy nekem nem kellene ahhoz semmilyen ajándék sem…!
Readingben már rengeteg Linkin Park rajongó volt a fesztiválon, és eszméletlenül nagy fogadtatásban részesítették a Fort Minort. Mike a fellépés után jó tíz percig csak tátogott és mosolygott. A többiekkel csak nevettünk rajta. Én tényleg igazán nem értettem, hogy miért volt ilyen kishitű ezzel a turnéval kapcsolatban!

Eltelt három hét, és én augusztus huszonhatodikán találtam magam a repülőn, útban vissza az USA-ba, Miamiba. Mike a mellettem lévő helyen ült, és kényelmesen elterült a már-már fotelnek mondható székben, s lehunyt szemekkel, az ölében összekulcsolt ujjakkal pihent. Tak, Ryu, Beatdown és Cheapshot – sosem hívtam őket a rendes nevükön, ahogyan senki sem - mögöttünk ültek pár sorral, és némelyikük aludt, némelyikük meg filmet nézett a fejhallgatóval. Csend volt, mivel éjszaka volt amúgy is, bár nekem rémesen furcsa érzés volt még most is, hogy Miamiba korábban fogunk érkezni, mint ahogyan Angliából elindultunk.
Csak figyeltem az arcát, amin semmilyen érzelem nem volt most, csupán a nyugodtság uralkodott a vonásain. Nem mozdultam én sem, csak ültem némán, és néztem a szépen metszett arcot.
Jó sok idő eltelhetett így, mert már éreztem, hogy elzsibbadt a lábam, ahogyan keresztbe volt téve. Gondolkodtam, hogy esetleg váltok pozíciót, de nem nagyon akaródzott megmozdulnom, hátha felébresztem Őt. Azonban az ajkai lassan mosolyra húzódtak, s kinyitotta az egyik szemét, hogy hunyorgatva felém lessen.

- Nem unod még a búrámat eléggé? – kérdezte, én pedig halkan felnevettem. Olyan jól nézett ki, ahogyan a sötét tincsei erre-arra álltak a fején, és fáradt de mégis boldog arca félhomályba burkolózott a gyér fényben, ezzel sejtelmes árnyékokat vonva maga köré.
- Nem – adtam meg az egyszerű választ, mire elismerően bólintott egyet.
- Miért nem alszol, Heléna? – feljebb ült a székben, és kérőn pislogott rám.
- Nem tudom. Csak nem megy. Általában, mikor tényleg fáradt vagyok, akkor pont nem tudok elaludni.
- Hát ezzel én is így vagyok…
- Mint a mellékelt ábra mutatja – intettem felé. Újabb bólintást és mosolyt kaptam.
- Zene? – kérdezte, de már szedte is elő a kis kütyüjét.
- Persze.

Egyik fülest nekem adta, a másikat bedugta a fülébe, majd keresgélni kezdett a számok között. A rövid zsinór miatt közelebb araszoltunk egymáshoz, s mindketten ugyanarra a közös kartámaszra támaszkodtunk, ezzel löködve egymás könyökét. Legszívesebben beszóltam volna Neki, hogy „ismerkedünk, ismerkedünk?” de aztán mégsem tettem, csak mindketten igyekeztünk úgy helyezkedni, hogy elférjünk.
Nem is lepődtem meg, mikor felhangzott a Best of you első sora. Hát azóta is ez volt a mi számunk, bár nem énekeltük többször torkunk szakadtából, de azt az egy alkalmat mindenki emlegette. Mi csak nevettünk, mivel persze ki lettünk figurázva, nem is kicsit. Tak enyhén kedvesen közölte, hogy rohadtul ne menjek énekesnek, mert én lennék a hazám első tömegpusztító fegyvere… Hát igen, fő az őszinteség srácok… De cseppet sem haragudtam rá, és a többiekre sem. Hihetetlenül jó hangulatban telt ez a pár hét, és még ezer ilyet el tudnék viselni, és nem unnám meg.
A hazafelé vezető úton még Mike rábeszélt, hogy csak szeptember hatodikán induljak haza. Kis mérlegelés után végülis rábólintottam, mert hát szerettem Vele lenni, a suli meg kibír nélkülem három napot. Így lesz kereken egy hetünk, amikor lazulhatunk, miután letudjuk a koncerteket Miamiban és LA-ben. Ráadásul Mike megígérte, hogy kevesebbet leszünk az irodában, és többet otthon, vagy a városban. Nem mintha bántam volna, hogy dolgozunk kicsit…
Mielőtt megkezdtük volna a leszállást egy kicsit újra csendbe burkolóztunk, zene nélkül. Én Mike vállára hajtottam a fejemet, Ő pedig a térdemre tette a kezét. Már nem féltem hozzá közel lenni, nem gondolkodtam rajta, hogy ezt vajon illik-e vagy sem. És Ő is így lehetett ezzel. Csupán tettük, amit akartunk. Lehunytam a szememet, és azt kívántam bárcsak sose kellene hazamennem. Hiányoztak a szüleim, a családom és a haverok, de Mike mellett volt a legjobb a világon.
Ami pedig a jelenlegi kettőnk kapcsolatát illeti: mosolyogva vettem tudomásul, ahogyan ujjai simogatni kezdték a combomat. Hogy tudatos volt-e a részéről, nem tudtam, de mindenképpen jól esett, és melengette a szívemet az a néhány apró mozdulat.