One Step Closer - Chapter 8

Sziasztok!
Hát nagyon szépen köszönöm a komikat, bár azért nem sokan írtatok. De örültem annak a néhány megjegyzésnek is! :)
Hogy pontosan, mikor és hogyan írtam meg, nem tudom. Komolyan, csak itt nézek, hogy kész. Na mindegy, a lényeg, hogy hoztam, és remélem tetszeni fog nektek!



8. Six feet under water, I do…

Az indulás előtt két nappal az irodában ücsörögtem Mike székében, és bámultam ki a fejemből. Ő most az egyik másik helyiségben volt a srácokkal, és éppen próbáltak, hogy minden jól menjen a fellépéseken, én pedig inkább itt maradtam.
Az a furcsa érzésem azóta sem múlt el, hogy valami megváltozott, viszont a kapcsolatunk ugyanolyan fantasztikus volt egymással, mint azelőtt. Ugyanúgy bejött éjszaka egy pohár kakaóval, ugyanúgy elmentünk mozizni és sétálni, csupán valahogy másképp néztünk a másikra. Nem tudnám megmondani, hogy ez mit jelentett, csak tudtam, hogy így van. A magam részéről egyre jobban kötődtem Hozzá, s olyan volt nekem, mint a legeslegjobb barátom... Vagyis nem… Még annál is több, amire nincs jó szó. Még Fanninál is fontosabb lett, persze ezt az unokahúgomnak azért nem mondtam, mikor beszéltünk pár szót. Nem akartam megbántani, de Mike határozottan az első számú személy lett az életemben. Hogy ez jó vagy rossz, nem tudtam.

- Hallo? – ijedten vettem fel a telefont, ami hangos csörrenéssel zavarta fel a gondolataimat. – Machine Shop Recordings – ha már itt vagyok, legyen valami hasznom is. Egy üzenetet csak fel tudok írni!
- Jó napot, én Gerald Govrey vagyok, és Mike Shinodát keresem!
- Jó napot uram, Mike-ot most nem tudom adni, de ha kíván Neki üzenetet hagyni, átadom! – mondtam szinte már automatikusan. Mike mellett az angol tudásom eléggé felfejlődött, tekintve, hogy állandó edzésben vagyok mellette a nyakatekert mondatai miatt.
- Hú, hát ez elég sürgős lenne… - hallottam a pasi hangján, hogy nem viccel, és tényleg valami komoly van a dologban. – Tudja kötni kívánunk egy szerződést, de valamit figyelmen kívül hagytam, mikor Mike megíratta a papírokat és ezzel így problémák lesznek…

Elmagyarázta, hogy miről van szó, én pedig megígértem neki, hogy megpróbálok intézkedni az ügy érdekében, és hogy visszahívom.
Mike egyetlen pillantással jelezte az ajtón lévő ablakon keresztül, hogy nem kíván melóról hallani. Eléggé rá volt hangolódva a zenére meg az egész „most akkor első turné” dologra. Két választásom volt: vagy nem csinálok semmit, és füstbe megy egy ígéretes üzlete, vagy kitalálok valamit. És persze én a második opciónál maradtam:

- Szia Brad! – visszatérve az irodába, azonnal őt hívtam. Hiszen ő van otthon az ilyen dolgokban. – Lenne itt egy kis problémám.
- Szia Hel, milyen probléma? – mindig jókedvűen beszélt velem, és ezt szerettem. Kicsit olyanok voltak nekem Phoenixszel, mint az ikrek. Olyan kis egyformán aranyosak, és néha még a viselkedésük is hasonlított.
- Hívott egy bizonyos… - elmondtam neki mindent, ő pedig azonnal tudta, miről is van szó.

Elképesztő volt a pasi, mert tényleg fejben tudta tartani az összes dolgot, ami a zenei-üzleti életükben felmerült. Ő nem csak egy jó hallású, ügyes kezű szólógitáros volt, hanem remek üzletember is. Mindig csak pislogtam, ha valamit el kellett intézni, de ő seperc alatt megoldotta a dolgot. Most sem volt másképp. Átjött, lediktálta a szerződés szövegét, kinyomtattuk, elvittük hitelesíttetni, és mire Mike már jókedvűen kisétált a próbáról, mi is újra az irodában voltunk.

- Jaj, köszönöm szépen! – pillantott ránk, mikor átfutotta pillantásával a lapokat.
- Igazán nincs mit – legyintett Brad, majd elköszönt tőlünk, és elment haza a barátnőjéhez.
- Mehetünk? – kérdeztem Tőle, s közben Takkal sakkoztam a kis dohányzóasztalon.
- Félsz, hogy megint kikapsz? – villantak rám gonoszan a sötét szemek, s Tak vigyorogva leütötte az egyik futómat.
- Őszintén? Igen…
- Majd belejössz, nyugi! – kedvesen rám mosolygott, majd elpakolta a bábúkat.
- Ne felejtsd el a kék mappát! – még reggel szólt rám Mike, hogy figyelmeztessem, hogy a beszállókártyákkal teli kék mappát vigyük haza.
- Oké – kezetfogtak Takkal, majd mi elindultunk hazafelé.

A kocsiban nem szólt hozzám, hanem elgondolkodva meredt az útra. Mostanában többször is így elbambult a társaságomban, és ez rosszul esett. Talán ennyire untatom? Most sem mertem hozzászólni, mert valamiért úgy éreztem, hogy nem tudnék amúgy sem mit mondani. A garázsban halkan csuktam be magam után a kocsi ajtaját, majd elindultam befelé. Észre sem vettem, hogy Mike beszélni akart volna velem, csupán a hirtelen rántásból éreztem, hogy igényli a figyelmem.

- Hel, minden oké? – kérdezte, s ujjai még most is a csuklómra kulcsolódtak.
- Persze – motyogtam megilletődötten, de nem mertem a szemébe nézni. Akárhányszor belenézek azokba a nagy, sötétbarna szemekbe, egy részem meghal. És ettől az érzéstől megrettentem.
- Akkor miért nem nézel rám mostanában? És miért vagy ilyen hallgatag? – kérdezte. Mindenre rájön, ami velem kapcsolatos. Félelmetes, hogy mennyire kiismert az elmúlt időszak alatt. Nagy levegőt vettem, majd felnéztem rá. Igen, határozottan térdre kényszeríti a lelkemet az a pillantás. Az Ő pillantása. Csak ijedten néztem a szemébe, kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, majd becsuktam. Nem tudtam megszólalni, mit is mondhatnék? – Ha nem érzed jól magad velem, akkor nyugodtan megmondhatod – mondta csalódottan, és elengedte a kezemet, pillantását pedig lesütötte.
- Mi? Nem, dehogyis! Nem erről van szó! – úgy kaptam ujjai után, mintha legalább egy fuldokló lennék, s Ő lenne az egyetlen a közelemben, akire szükségem van a túléléshez. Pillantása az ujjainkra terelődött, és mintha egy pillanatra bent akadt volna a levegő a mellkasában. A francba, túl messzire mentem! Azonnal elengedtem a kezét, és nagy levegőt véve magyarázni kezdtem. – Azt hiszem, kicsit talán először túl izgatott voltam attól, hogy itt lehetek, aztán hirtelen megismertem majdnem mindenkit, aki fontos neked az életedben, és… Csak még mindig forog velem a világ… - erőtlenül rámosolyogtam, de szerencsére viszonozta. Szerencsére… Ez is szívritmuszavart okozott nálam.
- Tudom, hogy hirtelen volt minden, és ne haragudj, de ez egy ilyen időszak. Ezerfelé kell rohangálni, és sok emberrel megismerkedni…
- Tudom, és ne hidd, hogy nem élvezem! – igyekeztem megnyugtatni, mert nem akartam, hogy ezt higgye, nekem rossz itt. – Nagyon jó ez az egész, és alig várom, hogy elinduljunk!
- Én is! – bólogatott ezer wattos vigyorral az arcán, majd kezét a hátamra csúsztatta, s az ajtó felé kezdett irányítani. – Rendeljünk valami finomat!
- Lehetne hamburgert? Meg fagyit? – pillantottam fel rá, mire Ő elnevette magát a gyermeki lelkesedésemen.
- Lehetne. Meg sült krumpli is kell! – egyetértően bólogattam és bementünk a házba.

A vacsora ismét jó hangulatban telt. Mi mindig találtunk témát, amiről diskurálhattunk, és mindig sokat nevettünk. Miután elpusztítottunk mindent, amit rendeltünk, és elpakoltunk magunk után, ismételten nyakunkba vettük a várost. Most is sétálni indultunk, és egymás mellett lépkedve figyeltük az esti Los Angelest.

- Azért az első találkozásod Chesterrel nem volt semmi, igaz? – kérdezte mosolyogva, bár kissé furcsán pillantott rám, de nem értettem, hogy miért.
- Hát, nem mondom, hogy nem… - felnevettem az emléken.

Harmadik estét töltöttem Mikenál, mikor mondta, hogy átjönnek a srácok, hogy megismerhessenek engem. Annyira izgultam, hogy alig tudtam megmaradni egyhelyben. Jobbnak láttam, ha nekilátok készülődni, mivel meccsnézés lesz. Tudtam, hogy sokáig el fog húzódni, és hogy utána nem lesz kedvem már olyan későn fürdeni, így szóltam Mikenak, majd elvonultam a fürdőbe.
Beálltam a zuhany alá, és próbáltam magamat lenyugtatni. Skandáltam, hogy nem lesz semmi baj, és minden rendben lesz. Gyorsan megmosakodtam, a hajamat is megmostam, majd elzártam a csapot. Mikor elhúztam a zuhanykabin ajtaját, egy végtelenül jókedvű, szemeit épp behunyó, és a kezében a törölközőmet tartó Chester Benningtont pillantottam meg.

- Ó, jesszusom! – úgy megijedtem, mint talán még életemben soha. – Hogy a francba tudtál ilyen halkan belopakodni? – kérdeztem ijedten, és elvettem tőle a piros törölközőt, majd magam köré csavartam, és leültem a lehajtott WC ülőke tetejére.
- Megijesztettelek? Nem állt szándékomban… Vagyis nem nagyon – vigyorgott, majd lehajolt és a kezét felém nyújtotta, majd hozzátette: - Chester Bennington vagyok. Üdv a csapatban, Hel!
- Heléna Hunyadi, és örülök a találkozásnak – rebegtem, s megráztam a kezét.

Mosolyogva még összeborzolta a vizes hajamat, majd hátat fordított és kiment. Hallottam, ahogy kint felröhögnek a többiek, én pedig csak pislogtam. Basszus, ez most valami Chester féle beavatás volt, vagy mi?
Elnyílt ajkakkal bámultam a tükörképemre, majd hangtalanul elnevettem magam. Chester egy állat… De a legjobb értelemben!

- Azért egy kicsit meglepődtem ám, hogy beengedted hozzám a fürdőbe! – pillantottam rá, és ujjamat gonoszkodva a bordái közé nyomtam, amitől nevetősen arrébb ugrott egy kicsit.
- Chestert nem lehet lebeszélni semmiről, de azt hiszem, erre már magadtól is rájöttél. De remélem nem haragszol rám ezért! – hát lehet ellenállni ennek a csodás pillantásnak?
- Dehogy haragszom! De azt hiszem ezt akkor is levehetted, mikor röhögve mentem ki hozzátok a nappaliba aznap este.
- De jó piros voltál! Valld csak be, hogy kellemetlenül érezted magad!
- Hát naná. Mégiscsak Chester állt ott, mikor zuhanyoztam… - nevettem, majd egy pad felé vettem az irányt, hogy kicsit pihenhessek. Mike mellém ült, majd kis mérlegelés után levette a baseball sapkáját, és felém fordult.
- Tetszik neked? Mármint… Erre tudok következtetni, mivel nem akadtál ki a dolgon – a kérdése nem kicsit lepett meg.
- Chez jó pasi, de a legjobb barátom lesz lassan. Nem úgy tekintek rá.
- Legjobb barát? Hát akkor én mi vagyok? – kérdezte kissé mosolyogva, de valahogy zavartan.
- Te valami több vagy annál! – én is kicsit zavarba jöttem, de muszáj volt kimondanom. Nem néztem felé, inkább a cipőmet bámultam.
- Köszönöm! – ennyit mondott, mást nem. Viszont ez is mosolyt csalt az arcomra.

Sokáig ültünk ott a padon, még úgy is, hogy mindketten rettentő álmosak és fáradtak voltunk. Nem beszélgettünk valami sokat azután, csak néhány szót váltottunk a közelgő buliról. Megígértem Chesternek, hogy mielőtt elmegyünk még egyszer leisszuk magunkat együtt, mint a múltkor. És ez az este a holnapi lesz. Aztán legalább lesz egy napunk kipihenni a fáradalmakat, és mehetünk is. Nagyon vártam már, hogy elinduljunk, mert szerettem volna látni azokat a helyeket is. Nem hiába mentem földrajz szakra, szerettem a szép városokat és a természetet. Viszont azt is tudtam, hogy Mike nem fog rámérni. Mármint persze én is ott leszek Vele, de azért ott együtt fogunk élni szinte a többiekkel, és az mégis más.
Később, mikor már a fejemet a vállán pihentettem egy ideje, közölte, hogy haza kell mennünk, mert ott alszom el. Csendesen mosolyogtam rajta, ahogyan aggódva az arcomat méregette. Szerinte túlságosan keveset aludtam mostanában.

- Mert te aztán többet, mi? – dobtam felé a kérdést, miközben a ház falának támasztottam a hátamat, amíg vártam, hogy előhalássza a kulcsait a zsebéből.
- Én jobban bírom ezt az iramot úgy látszik… Reggel nem ébresztelek majd fel, hadd pihenj! – huncut mosollyal az arcán nézett felém, mert tudta, hogy úgyis tiltakozni fogok.
- Ha nem ébresztesz, akkor is fel tudok kelni! Nagylány vagyok már, Mike! – világítottam rá a tényekre. – Amúgy meg azért te is álmos vagy már. Szóval nem csak én vagyok a…
- Itt ütközik ki a korom és az életstílusom! – kinyitotta az ajtót, de nem ment be, hanem elém állt, és úgy nézett le rám a baseball sapkája árnyékából. – Nyolc évvel idősebb vagyok, és rocksztár, nem is akármilyen! – a rocksztár szónál vidáman elvigyorodott, ami engem is erre késztetett. Basszus, meg fog fájdulni az arcom! Mellette rengeteget vigyorgok. – Jobban hozzászoktam ehhez, mint te.
- És nem azért vagyok itt, hogy én is hozzászokjak? – pislogtam rá elszántan.
- Hát igen, ebben van valami! – dörmögte elgondolkodva, s én már ünnepeltem is magamban a győzelmemet.
- Na menjünk be, te kis egoista! – elléptem mellőle, és bementem a házba.
- Miért is vagyok az? – kérdezte nevetve, mikor már az emeleten lépkedtem a fürdőszoba felé.
- Hát nem te mondtad, hogy nem is akármilyen rocksztár vagy? – néztem rá hátra a vállam fölött.
- Jó, de azt csak…
- Á-á! Nem, nem! – ingattam a fejemet komolyan. – Már kimondtad! Tehetséged beragyogja az eget, és elvakít! Nem látok, basszus! Vigyázat szupernóva veszély! – intéztem Neki a szavakat vigyorogva, mire gyorsabb tempóban utánam eredt a folyosón.
- Gonosz vagy, Hel… - elkapta a derekamat, és becipelt a fürdőbe.
- Ugye most nem akarsz összevizezni? Az olyan klisé már, hogy beállítasz a zuhanyzóba és rámengeded a vizet! – nehéz volt kinyögnöm a szavakat, mert egyrészt rohadtul szakadtam a röhögéstől, másrészt meg szorosan tartott hátulról, és a mellkasának simult a hátam, hogy arról már ne is beszéljek, hogy a fenekem minek simult neki…
- Igazad van! – megdermedt egy helyben, én pedig igyekeztem megállni a lábamon, mivel eddig össze-vissza kellett vonszolnia a tiltakozásom miatt. – Rocksztár vagyok…
- Méghozzá nem is akármilyen! – kotyogtam közbe, mire felmordult, és megpördített a tengelyem körül.
- Így van! Nem lehetek hétköznapi, és a te szavaiddal élve, nem csinálhatok olyan dolgokat, amire ráillik az a szó, hogy klisé…
- Így van! Szóval engedj szépen el! – kértem, de még pislogni sem mertem. Az arca alig volt tőlem egy centire, az orrunk hegye majdnem összeért.
- Még mindig egoistának hiszel? – kérdezte fontoskodó arckifejezéssel.
- Igen, annak! – azért sem mondtam nemet. Vajon mit tud velem tenni? A zuhanyoztatásról lemondott, ha jól vettem észre.
- Biztos vagy benne? Egészen biztos? – az a hamis mosoly az arcán határozottan rosszat engedett sejteni, de rettentően tetszett.
- Igen – suttogtam, s megkockáztattam azt is, hogy véleményem nyomatékosítása végett még közelebb hajoltam egy picit. Ajkaink körülbelül három milliméterre voltak egymástól, s ahogyan felnéztem a szemébe, a borosta az állán karcolta a bőrömet.
- Csak emlékezz rá… - suttogta ő is, s esküszöm, hogy egyetlen röpke pillanatra érintette az ajka az enyémet. Komolyan, nem képzelődtem! – Hogy volt választásod!

Amint ezt kimondta, el akartam futni előle, de elkapta a csuklóimat, és visszarántott magához. Időm sem volt megkérdezni, hogy mit akar csinálni, kissé lehajolt, majd a vállát éreztem a hasamnál, s már a levegőben is voltam. Basszus, úgy felkapott, mintha csak egy tollpihékkel teli zsák lettem volna. Meglepettségemben hirtelen nem szóltam egy szót sem, majd ahogy elindult velem lefelé, végre magamhoz tértem.

- Mégis hová mész? – kérdeztem, s „látványosan” a hátán könyököltem. Legalábbis úgy csináltam, mint aki, mivel fejjel lefelé lógva elég nehéz lett volna.
- A nagy összevisszaságban a ház legjobb részét még nem is mutattam meg! – mondta gonoszan, sejtelmesen.
- Milyen legjobb részét? – kérdeztem gyanakodva.
- Emlékszel, hogy mondtam, hogy négy háznak van egy udvara közösen?
- Aham… - igen, hogyne emlékeztem volna? Szerintem minden egyes szavát megjegyeztem, amit hozzám intézett.
- Na… hát van ott valami, ami jó lesz nekünk, és talán nem is klisé…
- Mégis miről…? – kérdeztem volna, hogy miről beszél, de aztán furcsa dologra lettem figyelmes.

Nem mutatta meg eddig, hogyan kell kimenni az udvarra, mivel elmondása szerint nem nagy szám, és hát inkább mindig a városba mentünk. Most viszont lekanyarodott a stúdiója felé a picéhez, majd nem jobbra ment el a folyosón, hanem balra, ahol egy fekete ajtó volt. Ezt onnan sikerült kifigyelnem, hogy nagy nehezen feltornáztam magam úgy, hogy a másik válla felett valamelyest kilássak. Elfordította benne a kulcsot, majd kilépett az udvarra.
Gyönyörű volt! Tudtam, hogy errefelé, ezekben a házakban a szomszédban és a környéken nem szegény emberek laktak, de ez maga volt a paradicsom. Egy nagy zöld füves udvar tárult a szemem elé, tele virágosládákkal, amikben pici piros és kék virágok nyíltak, s aminek az oldalait magas falak védték. Mindegyik házból ugyanilyen ajtó vezetett ki, mint ami Mike-éból. Felfedeztem egy hintaágyat, több napozóágyat, és összecsukott asztalokat is, de a nagy sietségben másra nem volt időm.

- Megjöttünk! – mondta, majd letett a lábamra, de a csuklómat még mindig szorosan markolta.
- Ne! – nyögtem ki szörnyülködve ezt az egy kis szót. – Medencét ne! Nem akarom! – mondtam, s azonnal nekifeszültem, hogy elfussak előle, de erősebb volt nálam.
- Dehogynem! – nevetett, s benyúlt a zsebembe, hogy elvegye onnan a telefonomat, majd Ő is kidobta az övét a fűre. Basszus, azért mennyi erő van már benne! Mert, oké, tényleg férfi meg minden, de azért én meg eléggé kapálóztam, s mégis fél kézzel visszatartott.
- Ez még nagyobb klisé, mint a zuhanyzós! Menjünk inkább vissza! – kértem kissé hisztérikusan.
- Honnan a francból tanulsz ilyen szavakat, mint klisé? – összevonta a szemöldökét, de azért jókedvűen magához rántott.
- Annyi lesz a DC cipődnek! Hiába szárítod meg, nem lesz ugyanolyan!
- Férfi vagyok, Léni, nem nő. Leszarom a cipőmet! – megrántotta a vállát. – Neked majd veszek másikat!
- És mi van… mi van a… - kétségbe esetten kerestem valami más kifogást, de nem találtam.
- Bele foglak dobni! – nézett a szemembe, miközben a kezemet próbáltam kicsavarni a szorításából. Esélyem sem volt!
- Tudod, hogy nem tudok úszni! – könyörögtem, de nem hatottam meg Őt.
- Újraélesztelek, ígérem! – mondta, s nekem ekkor telt be a pohár. Csalódottan abbahagytam a kapálózást, s hagytam, hogy a karjaiba kapjon. – Most félsz, mi? – kérdezte halkan, miközben a medence széléhez sétált.
- Nem! – hasonlóan halkan beszéltem, mint Ő, s még a fejemet is megráztam, pedig tudta jól Ő is, hogy hazudok.
- Nem hagylak el… én is ugrom! – suttogta, nekem pedig leesett az állam.

Jó, gondolhattam volna, hogy nem hülyeségből dobálja ki a zsebéből a dolgokat, de nem hittem, hogy velem együtt beugrik! Elrugaszkodott, én pedig szorosan a nyaka köré fontam a karjaimat, és nagy levegőt vettem. A szavai ott csengtek a fülemben, mikor a hideg víz ellepett bennünket: nem hagylak el.
Utáltam, ha a víz maga alá temet. Gyűlöltem, amikor a fülembe és az orromba ment a víz, és sosem nyitottam még ki a szememet a felszín alatt. Mikor még kicsi voltam, egyszer beleestem egy halastóba. Nem tudtam úszni, és apának kellett kimentenie. Azt mondta, hogy szörnyen béna voltam, mert még csak nem is kapálóztam, mint más normális emberek, csak hagytam, hogy elsüllyedjek. Mára annyit megtanultam, hogy ha leér a lábam egy medence aljához, akkor rugaszkodjak el legalább.
Most viszont nem volt rá szükségem. Mike azonnal felrántott a mélyből, Ő még csak el sem süllyedt normálisan. Hát igen, aki ugye tud úszni, annak könnyű!
Amint éreztem, hogy levegő éri az arcomat a kezeimet a szemeimhez kaptam, s megdörzsöltem, majd kinyitottam őket. A szempilláimon megültek a vízcseppek, és a hajam a nyakamra és a vállaimra tapadt.
Mike a derekam köré fonta a kezeit, és éreztem, ahogyan tempózik a lábával. Azonnal a dereka köré kulcsoltam a lábaimat, s kezeimmel a vállaiba kapaszkodtam. Néhány pillanattal később éreztem, hogy megállt. Itt már leért a lába, és az arca kint volt a vízből. Fekete tincsei a homlokára tapadtak, de az ajkain egy hatalmas vigyor ült. Csúnyán akartam rá nézni, hogy tudja: szemét volt, de nem voltam rá képes. A sötétbarna szemek megbabonáztak.

- Ugye nem is volt olyan rossz?! – hangja majdhogynem fáradt volt, levegőért kapkodott kissé. Végülis érthető volt, hiszen lecipelt az emeletről, hadakozott velem, majd ketten beugrottunk, és még itt is tartania kellett.
- Ez nem volt szép Tőled! Ezért ki kell engesztelned! – mondtam én is nagy levegőket véve.
- Most? – hangja halk volt, nem több, mint a nyári szellő susogása, én mégis tökéletes tisztán kihallottam belőle az izgatottságot.
- Most! – bólintottam.

Ujjai egy tétova pillanatig végigsimítottak a derekamon, én pedig szorosabban kulcsoltam köré a lábaimat, és a karjaimat. Tekintete a számra tévedt, de nem mozdult. Én sem. Az idő is megállt talán, ahogyan ott álltunk a medence közepén, és egymást néztük.