In Pieces - Chapter 20.

20. I don’t hate you, I’m just not necessarily excited about your existence

Azért ha az ember lánya hónapok óta jár egy pasival, akkor azt illik végre bemutatni a barátainak is – legalábbis Tom szerint, mivel én ezt az elvet megtagadva hetekig, hónapokig tartottam távol Christ a Linkin Parktól, és a lányoktól.

- Ez nem normális dolog, és szerintem ezt te is tudod! – mormogta, miközben egy törölközővel dörzsölgette szőke tincseit. Még így, a net világán keresztül is láttam azokban a kék szemekben az örömöt, hogy végre össze tudtunk hozni egy időpontot, ami mindkettőnknek jó volt, és beszélgethettünk „szemtől szemben”.
- Ha összeeresztem őket, akkor rájöhet, hogy nem csak Chester iránt voltak érzéseim.
- Nem lenne jobb elmondani neki, hogy szeretted Mike-ot, de nem jött össze? Nem nagy cucc.
- Tom… - sóhajtottam, és hátradőltem az ágyon.
- Én tudom, hogy még mindig szereted azt a majmot, de Chris nem. És mivel te ismered már a szüleit is, talán illene az ottani családodnak bemutatnod, ha már Magyarországra nem viszed magaddal.
- Már nem szeretem – ültem fel, hogy ránézhessek, hacsak így képernyőn keresztül is, mire ő csak csúfondárosan vigyorogva felvonta a szemöldökét. – Vagy legalábbis nem annyira, mint az előtt.
- Az előtt?
- Na sürgősen vesd le magadról Malfoy szerepét, és legyél a barátom, ne egy taktikus, szemét mardekáros!
- Ismerd el, hogy szereted, ha szemét mardekárosként viselkedem!
- Azt hittem, lassan eleged van belőle – most én voltam gonosz, tudtam jól, és elvigyorodtam. Tom arca elkomorult.
- Tudod, hogy nem elegem van belőle csak…
- Félsz. Félsz, hogy csak ő jutott neked, ami mondjuk hülyeség, mivel az én nagysikerű regényem filmadaptációjában is szerepet kaptál, ami nem kis dolog.
- Mikor lett ekkora arcod? – nevetett fel.
- A Joe-tól kapott könyvből lestem pár dolgot. Ezt magabiztosságnak hívják.
- Nem, ezt beképzeltségnek, rátartiságnak, seggfejségnek hívják.
- Seggfej lennék? – tettettem felháborodást.
- Csak annyira amennyire még egészséges – válaszolt diplomatikusan biccentve.
- Viccet félre téve, Tom, te jó színész vagy. Semmi okod aggódni, hidd el nekem!

Tom, ahogy egyre idősebb lett, és ahogy egyre több időt töltött Draco Malfoyként, egyre jobban félt attól, hogy az emberek örökre a mardekárost fogják benne látni. Rettegett, hogy ha befejezik ezt az egészet, semmilyen más szerepet nem kap, vagy ha kap is, belebukik. Valójában nem értettem, miért gondolta így, hiszen tehetséges, méghozzá nem csak a színészethez értett, ennek ellenére ő viszolygott az egész jövő kérdése témától.

- Erre valók a barátok, nem? – mosolyodott el félszegen egy kis hallgatás után. – Eddig én szedtelek össze téged, most rajtad a sor.
- Ha akarod egy napon belül ott vagyok, ahol te. Még kiskanalat is viszek.
- Vicces… - csóválta meg a fejét, majd kék szemei érdeklődve és kicsit hamiskásan csillantak fel. – Mostanában feltűnően jó kedved van.
- Ezzel mire akarsz célozni? – vontam össze a szemöldökömet.
- Természetesen arra, hogy jót tett neked Chris és Amber társasága.
- Amberről szerintem lassan lemondhatok, mivel összejöttek Phoenix-szel.
De hiszen Phoenix az egyetlen, aki valójában is foglalkozik veled, és szeret téged. Bármi is történjen.
- Néha idegesítően sok mindent tudsz rólam.
- Nem tehetek róla, hogy ellenállhatatlan személyiségem magával ragadott, és megosztottál velem mindent, ami a szívedben rejtőzött. Ez a Felton-sárm, magával ragad, és nem tudsz ellene tenni semmit.
- Na akkor ki is az egoista? – nevettem.
- Ez magabiztosság – ismételte, amit pár perce én mondtam.
- Nem, Édes, ez seggfejség, rátartiság és beképzeltség.
- Na ugye, én megmondtam!
- Úgy tűnik, egyformák vagyunk.

Hallgattam Tomra, így kerültünk december elején mind Mike-ékhoz, hogy végre ők is megismerhessék Christ.

Nos, a reakciók elég különbözőek voltak. Shiori, mint kiderült egyszer már találkozott Chrisszel, így ismerték egymást, rögtön meg is találták a közös hangot. Evelin és Lux barátságosak voltak, Fanni kicsit távolságtartó, Brad, Joe és Rob olyanok, mint mindig, Phoenix már ismerte őt, Mike és Chester pedig ellenségesen méregették újdonsült páromat, míg Amber próbálta bennem tartani a lelket azzal, hogy elterelte a figyelmemet róluk.

Chris mindenkivel kedves volt, vicces, mint általában, elragadó a nőkkel, és látszólag nem tűnt fel neki, hogy Mike és Chester hadjáratot indítottak ellene. Reméltem, hogy ez így is marad, amíg el nem kapom a töküket, hogy tanuljanak meg már viselkedni.

Persze az élet nem egyszerű, pláne nem az enyém.

- Na és, Chris – kezdte Mike -, mivel sikerült meghódítanod Lénit? Chester után eléggé rossz passzba került – még szerencse, hogy nem mindenki tömörült egy helyen, és így ezt a beszélgetést se hallotta mindenki, csak Chez, Eve, Csicsi, én és hát maga Mike.
- Nem tudom – vont vállat a párom – Megtetszett, megismertem…
- Mike amúgy is csak viccel, igaz? Elvégre nem faggatunk egy vendéget ilyen kérdésekkel! – mosolyogtam Chrisre, majd vetettem egy figyelmeztető pillantást Mike-ra.
- Csak kíváncsi vagyok, Léni, ne legyél ilyen feszült!

Ne legyek feszült, igaz? Fanni is nyugtatólag megfogta Mike kezét, majd elterelte a témát. Hálás voltam neki ezért. Chester persze nem mondott le a faggatózásról, Evelin pedig csak bocsánatkérően nézett rám. Abban biztos voltam – többnyire -, hogy Chez azért csinálja ezt, mert segíteni akar Mike-nak, és nem azért, mert tényleg nem kedvelné Christ. De hogy Mike miért művelte ezt, abban már nagyon nem voltam biztos, sőt, ötletem se volt.

- Inkább beszéljünk valami másról – tereltem Chester azon kérdése után, hogy mégis pontosan Chris és köztem hogyan csattant el az első csók és hogy ezek után mennyire gondolja komolyan velem. Meg se vártam, hogy Chris reagáljon valamit, mert ehhez már tényleg semmi közük nem volt. – Mindenki figyeljen rám egy percig, kérem! – szóltam kicsit hangosabban, mire mindenki felénk fordult és elcsendesedett. – Én… huh, nos, lenne egy kérdésem, ami egyben egy kérés is.

Valójában ezt a kérdés-kérést mindannyiuknak szántam, az összes srácnak, de ösztönösen Mike-ra szegeztem a pillantásomat. Tudtam, hogy a legnagyobb része a döntésben neki van, még ha ez így nem is teljesen igaz. Sosem ismernék el, és nincs is így, de valahogy mégis a többiek hajlamosak voltak rá hallgatni. Amit mondjuk meg is értettem, mert ilyen zene-ügyileg övé volt a legutolsó szó – és jelen esetben a legelső is. Izgultam, de azért eléggé magabiztos voltam, mert mégiscsak, amit kérni akartam, az olyan dolog volt, amiben nem mondanának nemet. Mike soha.

- Szóval arról lenne szó, hogy a filmnek kellene egy dal, ugye az, ami kötődik a filmhez. A hivatalos előzetesben mutatnánk meg először, ami valamikor február elején jönne ki – Mike szemében megcsillant a felismerés, láttam rajta. Éreztem, hogy megkönnyebbülök, hiszen azonnal tudta, mit szeretnék. – Természetesen rátok gondoltam, hiszen nélkületek a könyvből nem lett volna semmi. Ahogyan az életem egy részét, azt, amelyiket itt kint élhetem, szintén nektek köszönhetem. – a szemem sarkából láttam, hogy Chris mosolyog mellettem a kanapén.
- Hűha… - motyogta Chester meglepve, és ő is Mike-ra pillantott.

Életemben nem vert még le olyan gyorsan a víz, mint akkor, amikor Chezről visszanéztem Mike-ra. Láttam a sötét szemekben, hogy… érzéketlen. Semmi örömöt, boldogságot nem láttam benne, semmi olyasmit, amiből egyáltalán azt szűrhetném le, hogy érdekli a dolog, vagy hogy akarná. Elengedte Csicsi kezét, a térdein megtámaszkodott, és kissé előrehajolva a szemembe nézett. Mélyen, őszintén, amiben ott volt a még kimondatlan döntés.

- Nem. Sajnos-ez-nem-fog-menni – tagolta lassan, de valahogy az a sajnos nem hangzott igazán sajnosnak.
- Mi… miért nem? – nyögtem ki nagy nehezen a kérdést, és letaglózva, csalódottan néztem rá.
- Egyszerűen nincs már rá időnk, te is tudod, hogy elfoglaltak vagyunk.
- Több mint egy hónapig nem lesz koncert, és… - rezignáltan megcsóváltam a fejem, de nem tudtam levenni a szemem az arcáról. Komor volt, és rideg. – A What I’ve Done-t adtátok a Transformershez, és nekem… nem jut semmi?
- Talán… - kezdte Joe, de Mike leintette.
- Sajnálom, de ez van. Szólhattál volna előbb is, vagy valami.
- Nem hiszem el, hogy ezt mondod! – úgy nézhettem rá, mintha életemben először látnám, és tudnám, hogy rossz ember. Bántott. Most is. De miért?
- Sajnálom Léni, de biztos vagyok benne, hogy találsz mást.
- Ez az én filmem, Mike. Az én könyvemből van, és te nem… - nem tudtam befejezni, elcsuklott a hangom, miközben az arcomon végigfolytak az első könnycseppek.

Megfeszült az állkapcsa és a pillantása is megváltozott, de én már nem tudtam rá figyelni. Csak bámultam a padló mintáit, és igyekeztem nem felzokogni. Alig tudtam elhinni, hogy ezt komolyan megcsinálja velem, és hogy ezt a többiek hagyják neki. Hogy senki sem szól egy árva szót sem. Hát tényleg ennyire nagyon az ő véleménye volt a fontos? Vagy csak velem szemben hagyták, hogy azt tegyen, amit csak akar? Valószínűleg.

- Menjünk! – mordultam fel, letöröltem a könnyeket az arcomról, és felállva a kanapéról magammal húztam Christ is.
- Léni! – ez volt az a hangszín Mike-tól, amikor legszívesebben a lábai elé vetettem volna magam, és még dorombolni is képes lettem volna, mint egy engedelmes kiscica. De nem most. – Léni, kérlek!
- Nem! – pördültem szembe vele, mert már lépett volna utánunk. – Értettem, nem akarod. Felfogtam elsőre is. Csak azt nem értem – hallottam, hogy a hangom egyre mélyebben cseng a dühtől, de nem tehettem ellene semmit. És nem is akartam. -, hogy mi a picsáért nincs annyi bőr a képeden, hogy ezt bevalld szemtől szemben.
- Nem arról van szó, hogy nem…
- Ne próbálj meg a szemembe hazudni, Mike Shinoda!

Láttam az arcán, hogy ideges, de most nem rám, hanem saját magára. Nem tudom mi volt a célja, de sikerült magára haragítania. Annyira igazságtalannak éreztem, ahogy bánt velem, újfent, hogy nem is érdekelt, hogy mi játszódik le benne.

Összekulcsoltam az ujjaimat Chrisével, és kisétáltam a régi otthonomból. Shiori rohant utánam, Lux-szal a nyomában, és megpróbálták kimagyarázni a helyzetet. Meghallgattam őket, de valójában senki sem tudott volna normális magyarázatot adni Mike viselkedésére. ÚJFENT! Rosszabb volt, mint egy menstruáló nő, vagy mint Evelin, aki terhes volt. A hangulatingadozásaival tele volt a hócipőm.

Elköszöntünk a lányoktól, és mikor beszálltunk Chris autójába, a bejáratnál Csicsit láttam. Ott állt az ajtókeretnek támaszkodva, és komor pillantással bámulta az utcát. Nem tudtam mire vélni a jelenést, de nem is igazán gondolkodtam rajta.

- Volt köztetek valami? – Chris hangja vonta el a figyelmemet. A kezem a combján pihent, már-már ösztönösen szükségem volt, hogy hozzáérhessek.
- Mike és köztem? – bólintott, de a tekintetében, amit az úton tartott, nem láttam rosszallást. – Egyszer megcsókolt – még most is rossz érzés fogott el, ha eszembe jutott, hogy mit tett velem akkor is, mikor ez történt. Rákényszerített valamilyen misztikus módon, hogy elfelejtsem mi történt. Emlékeztem a napra, amikor újra felrémlettek előttem azok a képek, mikor megcsókolt. Chester aznap reggel bújt az ágyam alá. Ezen elmosolyodtam. – De az régen volt, és egyikünk sem emlegette soha.
- Értem.

Nem is feszegette tovább a témát, és ez jól esett, mert így tudtam, hogy bízik bennem. Igazából nem is hazudtam neki soha, de nem akartam, hogy tudja, hogy szerettem Mike-ot… hogy még mindig szeretem valamennyire. Nem akartam, hogy úgy higgye, ahogyan anno Chez, hogy ő csak a második. Mert nem így volt. Szeretem Christ. Már az első pillanattól fogva megfogott… akárcsak Mike. Sóhajtottam.

- Nincs miért aggódnod! – böktem ki végre, mikor Chris beállt a háza parkolójába. Egy gyönyörű, kétszintes házban élt, aminek volt egy beépített garázsa és egy, a városra néző erkélye. Fent volt a hegyen, így a kilátás tényleg csodás volt.
- Úgy nézek ki, mint aki aggódik? – villantott felém egy mosolyt.
- Elvégre színész vagy.
- Veled sosem játszanék, Léni!

Olyan őszintén mondta, hogy tényleg nem tudtam volna akkor se kételkedni benne, ha akartam volna. De mivel nagyon is szerettem őt, akartam is, hogy igazat mondjon. Kiszálltunk a kocsiból a halványkék világításban, ami jelezte, hogy nincs áram a házban, és csak a pótgenerátorok mentek. Chris felnézett az apró izzókra, mintha csak tőlük várt volna választ a kimondatlan kérdésre, de a kintről behallatszódó hatalmas dörgés megadta azt. Ahogy ott álltam a nyitott hátsó ajtónál a kocsinak támaszkodva, és elnéztem az amúgy is kék szemeiben a halványkék fényt… e.s.z.m.é.n.y.i.

El is felejtettem, hogy a hátsó ülésről ki akartam venni a kabátomat, inkább felé nyújtottam a kezem, belemarkoltam a bőrkabátja szélébe, s közelebb húztam magamhoz. Mosolyogva lépett elém, de amikor lenézett rám, láthatta a szememben, hogy mit is akarok pontosan, mert abban a kék mélységben is megláttam felcsillanni valamit.

Kezeivel megtámaszkodott a kocsi tetején, és közelebb hajolt hozzám. Ahogy én incselkedve hátrébb hajoltam, egy az egyben megbillentem, és ha Chris nem kapja el a derekamat, beborulok a kocsiba. Úgy tűnt, ezt nem találta olyan rossz ötletnek, mert mikor végre megcsókolt, belökött a hátsó ülésre, és fölém helyezkedett. Abban a pillanatban az volt a legkényelmesebb hely a világon, és olyan nagy örömmel öleltem magamhoz őt, mintha ezer éve nem láttam volna.

A sötétbarna bőrkabát alatt nem viselt mást, még így decemberben sem, csak egy pólót, így ezektől rövid időn belül megszabadítottam, ahogyan ő is engem a pulcsimtól és a trikómtól. Felnyögtem az érzéstől, amikor végigcsókolta a bőrömet a melltartóm szegélyénél, mikor pedig levéve a felesleges ruhadarabot még inkább elhalmozott csókokkal, egyszerűen behunytam a szemem, és igyekeztem nem meghalni a vágytól.

Amikor Chesterrel szeretkeztem, az mindig fantasztikus volt, felemésztő és egyben felszabadító. De amit Chris művelt velem, az valami egészen más volt. Egyszerre éreztem úgy, hogy ez a legjobb dolog a világon, és hogy hatalmas bűnt követek el. Bűnt azzal, hogy csak magamnak akarom őt, és megfosztom a világ többié részét – nőjét – tőle. De ha kellene, puszta kézzel harcolnék érte. Szerettem őt. Nagyon, úgy, ahogyan azt hittem, nem fogok tudni szeretni senki mást, csak egy valakit.

Ujjaimat végigfuttattam a hátán, majd benyúltam a nadrágjába, s előrevezetve a kezemet, cirógatni kezdtem a férfiasságát, míg ő jóleső nyögések közepette azon dolgozott, hogy megszabadítson a többi ruhámtól. 

**

Tulajdonképpen elmondható volt, hogy a december további része csendesen telt. Én készülődtem haza, hogy végre láthassam a családomat, Chris pedig a szüleihez volt hivatalos az ünnepekre. Sokáig mondjuk nem maradhattam, mert a két ünnep között jelent meg a Hidegvérrel folytatása, így azon illett jelen lennem, de így is volt pár napom otthon.

Chris életében is igen érdekes korszak kezdődött, hiszen megkapta James T. Kirk szerepét a Star Trek következő filmjében, aminek kimondhatatlanul örült. JJ lesz a rendezője, így biztosra vettem, hogy jó film lesz ebből, a forgatást pedig az ünnepek után kezdik el, január vége felé. Ami engem nagyon megfogott, az a másik fontos szereplő, Spock megformálója, Zachary Quinto. Őt „csak” a Heroes-ban láttam, de ott olyan alakítást nyújtott, amitől mindig libabőrös lettem.

Így tehát a karácsonyt a szüleimmel, a családommal töltöttem. Igen ám, de amiről nem tudtam, az az volt, hogy Fanni és Mike is most mentek Magyarországra, ünnepelni az eljegyzést. Meglehetősen érdekes momentum volt, amikor a nagy családi összeröffenésen Mike szülei engem kezdtek faggatni Fanniról, mivel őt még nem ismerték nagyon. Mondhattam volna rossz dolgokat is róla, de olyan mindegy volt már.

Ami Mike és az én kapcsolatomat illette… hát olyan nem volt nekünk. Egyszerűen tudomást sem vettem róla, hogy egyáltalán létezik, és nem voltam hajlandó beszélni vele – egyetlen kivételt tettem, amikor kíméletesen közöltem vele, hogy nem tudok részt venni a januári Európa turnén, s érdekes módon nem kötekedett, bár lehet csak azért, mert ezt is e-mail-ben közöltem. Ez karácsonykor volt a legkellemetlenebb, mert mások is – olyanok, akiknek nem kellett volna a családból – észrevették ezt, de igyekeztem nem foglalkozni velük.

Persze Mike próbált velem kapcsolatba lépni, én viszont figyelmen kívül hagytam minden levelét, üzenetét, virágcsokrát és egyebeit. Ez kihatással volt a bandával való kapcsolatomra is. Csak Robbal és Phoenix-szel tartottam a kapcsolatot, a többiek valahol elvesztek.

A legneccesebb az volt, hogy Eve és Chez Valentin napra tűzték ki az esküvőjük napját, és mivel Evelin volt a legjobb barátnőm, így nyilván segítenem kellett neki az előkészületekben, arról nem is beszélve, hogy koszorúslány is voltam – Fannival, Lux-szal, Amberrel és Shiorival egyetemben.

Szóval a két ünnep között akkor is visszamentem volna Los Angelesbe, ha az óceánt kellett volna átúsznom érte. Chris kísért el az első dedikálásra és felolvasásra azon a napon, amikor megjelent a könyvem. Nem volt velem se Chester, se Mike, se más, csak ő, mégis úgy éreztem, hogy ennél nem is lehetne jobb. Mi ketten valahogy tökéletesen jól megvoltunk.

 „Nem tudom elhinni, hogy ez a vége a könyvnek, de amúgy kurva jó lett! Gratulálok!”

Ezt az üzenetet kaptam Tomtól, akinek küldtem belőle egy példányt Angliába. Sejtettem, hogy így fog reagálni a történet alakulására, ahogyan Chris is csak leesett állal nézett rám, amikor végigolvasta. Mind úgy gondolták, hogy ez így volt tökéletes.

- Milyen érzés volt, amikor megölted a legjobb barátodat? – kérdezte egy alkalommal egy riporter, én pedig felnevettem.
- Tom valóban a legjobb barátom, de Colin halála szükségszerű volt, és nem is gondoltam arra, hogy csak azért, mert Tom játszotta a filmben, másképp legyen.
- De ebből is készül majd film, nem igaz? Milyen érzés lesz látni azt, hogy lelövik őt?
- Egyelőre nem tudok semmi biztosat arról, hogy lesz-e ebből is film, hiszen még az első sem jelent meg, de ha lesz, biztos rossz lesz látni Colin haláltusáját, amennyiben megtartják az általam írtakat. Viszont Tom fantasztikus színész, és biztosan megbirkózik a feladattal.
- Ő már olvasta? Mit szólt?
- Tetszett neki. Először csak egy üzenetet kaptam tőle, mert épp dedikáláson voltam, de amikor később beszéltünk telefonon, elmondta, hogy nagyon egyetért azzal, hogy Colinnak meg kellett halnia. Hiszen másképp Josh képtelen lenne Carlát elkapni. Mint láthatjuk a könyvben, számos alkalommal összefutnak, Josh mindig megleli a lányt, aki most is gyilkol, de képtelen elkapni őt. Hiába hazudta a terhességét, hiába ölt meg annyi ártatlan embert, köztük Josh húgát, Jent is… Joshnak szüksége volt arra, hogy valaki olyan haljon meg, aki tökéletesen ártatlan volt és aki… számít. És számára ez az ember Colin, hiszen ő nem folyt bele soha Josh és Carla nyomozási ügyébe, csupán a barátja volt, Carla mégis megölte.
- Akkor a harmadik részben Josh rászánja magát, hogy elkapja Carlát?
- Meglátjuk.

Januárban így én a könyvemet mentem népszerűsíteni, Chris pedig nekikezdett a forgatásnak. Elég nehézkesen tudtunk találkozni, legtöbbször csak hétvégén, amikor is összepakolva néhány cuccomat, átmentem hozzá. Innen jött Tom január végi, díjnyertes ötlete is.

- Úgy értem, nem zavar, hogy majdnem egy éve abban a hotelben élsz? Egy hotelszobában.
- Mégis mit kellene csinálnom?
- Vegyél egy lakást vagy házat.
- Persze, pont van nekem arra pénzem!
- Csak azt ne mondd, hogy csóró vagy! – nevetett fel a vonal másik végén.
- Na jó, ezt majd megbeszéljük az esküvőn, oké? Most rohannom kell Chrishez, mert így is késésben vagyok!
- Oké, aznap érkezem, majd beugrok hozzád, úgyis ott fogok megszállni, ahol te is laksz.
- Rendben. Már várom, egy kicsit hiányzol – motyogtam.
- Egy kicsit? – csend. – Még mindig nem beszéltél Mike-kal?
- Nem. Chezzel is csak annyit, amennyit a ruhapróbák után kellett, meg ilyesmi.
- Szép műsor lesz az esküvő… - sóhajtotta.

Igen, én is így hittem. Evelin is eléggé ideges volt miatta, és nem csak azért, mert már elég nagy hasa volt, hanem mert félt, hogy Mike és én felrobbantjuk a násznépet. Többek között ezért is hívta meg Tomot, hogy legyen, aki féken tart Chris mellett.

Tehát ilyen kilátásokkal néztünk az esküvő elé.

In Pieces - Chapter 19.

19. Conversations 

- Tudod, kurvára tele van a hócipőm azzal, hogy téged sose lehet elérni!

- Chester, megtennéd, hogy nem üvöltesz? Itt állok veled szemben.

- Nem érdekel!

Nos, valójában számítottam rá, hogy Chez ki lesz akadva, amiért ignoráltam őt pár napig, de arra nem, hogy ennyire. És tulajdonképpen nem is értettem, mi baja. Amióta betettem a lábamat Mike-ékhoz egyfolytában kiabált. Mike, Fanni, Rob és Brad a kanapén és a fotelekben ültek a nappaliban, és kerekre tágult szemekkel nézték egymással szemben álló kettősünket.

- Neked fontosabb volt a film, meg hogy az új barátaiddal legyél, és…

- Nem hiszem, hogy ez rád tartozna.

- Mi az, hogy nem tartozik rám? Neked mellettünk van a helyed, és…

- Ellátom a feladataimat…

- … minden egyes szóra ugranod kéne…

- … minden tőlem telhetőt megtettem és mindent elintéztem…

- … de te nem, te csak vakációztál New Yorkban és Miamiban…

- … mindenkinek kijár egy kis szünet…

- … és nézegetted, ahogy leforgatják a filmet…

- … a szerződésemben benne volt, hogy ott lehetek…

- … és ezalatt leszartál bennünket…

- … aki először leszart valakit, az TE VOLTÁL! – na, most már én is üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért, mert igazságtalan volt velem.

- Én? Mikor? Amikor hagytam, hogy behálózz? – a szavai rosszabbak voltak, mintha megütött volna.

- Én hálóztalak be? Hadd ne kelljen emlékeztetnem arra, ki csábított el kit azon az erkélyen!

- Te vittél magaddal! Nagy fájdalmadban kellett valaki, aki eltereli a figyelmedet, és engem használtál fel!

- Miről terelje el a figyelmed? – kérdezett közbe Mike, én meg legszívesebben megfojtottam volna Chestert.

- Nem igazán kellett pisztolyt tartanom a fejedhez! – vágtam vissza.

- KIHASZNÁLTÁL ÉS MOST JÁTSZOD AZ ÁLDOZATOT!

- MI A FENE BAJOD VAN? – nagy ordításunk közepette közelebb léptünk egymáshoz, de még így is köztünk volt az alacsony kis dohányzóasztal. – Te jöttél össze a barátnőmmel! Te voltál az, aki felrúgta mindazt, ami köztünk volt!

- ÉN MINDIG CSAK MÁSODIK LEHETTEM VOLNA!

- Chester… - Rob felállt, és Chez mellé sétált a vállára téve a kezét. Talán attól félt, hogy felpofoz, és vissza akarta tartani. Én is úgy éreztem, hogy megvan rá az esély, bár nem értettem még mindig a miértjét.

- EZ NEM IGAZ! – üvöltöttem, bár tudtam, hogy igaza van.

- MINDIG Ő LESZ AZ ELSŐ – mutatott Mike felé, mire bennem nem hogy megfagyott volna a vér, inkább még jobban felfortyantam.

- Mégis miről… - kezdte Mike, míg Fanni kényelmetlenül feszengett mellette, de nem hagytam szóhoz jutni.

- IDERÁNGATSZ, MINTHA NEKEM JOBB DOLGOM SE LENNE, ÉS ITT KIABÁLSZ VELEM ÉRTELMETLEN DOLGOKRÓL! MI A FASZ BAJOD VAN, BENNINGTON?

- EVELIN TERHES! – ezt minden eddiginél hangosabban, erősebben üvöltötte a képembe, én pedig hátratántorodtam, mintha csak meglökött volna.

- Micsoda? – suttogtam a kérdést.

Az egy dolog, hogy szakítottunk, hogy ő talált valaki mást, és én is találtam valakit. De hogy terhes? Gyerekük lesz? Hiszen nem is olyan rég Chez még velem bújt ágyba. Még engem szeretett valamennyire. Ez csak kicsivel maradt el Mike lánykérése mögött.

- Evelin terhes és… - mintha hirtelen leöntötték volna egy vödör jeges vízzel, megnyugodott. Én viszont nem tudtam. Mérhetetlen harag tombolt a bensőmben és ki akart törni. Ennek ellenére nem tettem semmi olyasmit, amit szerettem volna, szinte hallottam a fülemben Tom nyugtató szavait. Felvettem a pókerarcom és biccentettem.

- Nos, gratulálok!

Chester csak nézte a padlót, Mike és a srácok Chezre pislogtak, Fanni pedig… Fanni szemében hónapok, sőt lassan évek óta most láttam először egy őszinte érzést. Sajnált engem. Nem mintha szükségem lett volna rá, de azért jó volt tudni, hogy… nem is tudom.

- Gratulálsz? – kérdezett vissza rezignáltan és lassan felnézett rám.

- Természetesen. Egy gyerek az… nagy dolog, és tudom, milyen fontos neked a család – azt mégsem mondhattam, hogy én sikítófrászt kapnék egy gyerektől a helyében, a család alatt pedig minket értettem. Persze neki fontosabbak voltak a srácok, gondolom, különben minek ordítozna velem?

- Azt hittem, kiakadsz – vallotta be csendesen.

- Miért akadnék ki? – lenne rá okom szerintem, de nem tettem. Felnőtt emberek vagyunk, mindketten új kapcsolatba kezdtünk, még ha ők nem is tudnak nyíltan Chrisről. – Örülök, ha örülsz – erre a kijelentésemre olyan képet vágott, mintha citromba harapott volna, nekem pedig leesett az a bizonyos húsz filléres. – Te nem örülsz! – jelentettem ki teljes meggyőződéssel, és nem kis megrökönyödéssel.

- Én… - nem tudott mit mondani, én viszont sejtettem, mire ment ki ez az egész.

- Azt remélted, hogy ha most velem ordítozol és összeveszel, akkor nem kell a dologgal foglalkoznod. Mintha nem is létezne.

- Chester… - mordult fel Mike, tudva, hogy igazam volt. Összenéztem az oly szeretett emberrel. – Ugye ez nem igaz? – hiú ábránd, barátocskám!

- Én…

- Ezt már hallottuk – szúrtam közbe, mire újra felfortyant.

- Ez még nem jelenti azt, hogy nem volt igazam abban, hogy nem végzed rendesen a munkádat!

- Mike a főnököm, nem te! – köptem felé a szavakat, és most nekem sikerült olyasmit mondanom neki, ami felért egy pofonnal. Mindketten jól tudtuk, hogy mindig is Mike szava lesz nekem a szent, nem az övé.

- Mindketten higgadjatok le! – nyugtatott bennünket Mike. – Minden rendben lesz, Chester. Érthető, hogy kicsit félsz…

- Én nem félek!

- Ó, na ne mondd! Látjuk rajtad, nem hiába csinálod a patáliát Lénivel. Minden rendben lesz, szereted Evelint – itt fél szemmel rám sandított, de nem igazán reagáltam a dologra semmit. -, és ő is szeret téged, ráadásul mindig is akartál egy kisbabát, nem igaz?

- De, igaz – válaszolta, és végre megejtett egy féloldalas mosolyt.

- Léni pedig… jól végzi a munkáját – életében először úgy védett meg engem, hogy hazudott, vagy legalábbis nem azt mondta, amit legbelül gondolt és szeretett volna. Ő imádta volna a legjobban, ha csak és kizárólag nekik élek, és nem foglalkozok mással. De talán lassan belátta, hogy nem lehet ilyen önző. – Ott volt velünk a múlt hónapban is, Ausztráliában is ott lesz, és minden a lehető legjobban fog menni – ekkor egy pillanatra összeráncolta a szemöldökét, és olyan képet vágott, mint aki… rájött valamire? Talán. – Menj haza, beszélj Evével! Neki sem lehet könnyű és szükségetek van egymásra. Léni nem akad ki, hiszen ő is továbblépett.

- Valóban? – szólalt meg most először Brad ezer wattos vigyorral a képén, én pedig megajándékoztam egy gyilkos pillantással. Mintha csak a megfelelő pillanatra várt volna, hogy ráterelje a szót… nos, rám és a titkomra, amiről csak Phoenix tudott.

- Valóban.

Chester elindult haza, bűnbánó képpel, de engem nem hatott meg. Mi a francért használ engem mindenki bokszzsáknak? Ha valami bajuk van, mind velem üvölt. Hát remek! Még maradtam egy kicsit, feszengve meséltem pár dolgot a forgatásról és a srácokról, de szerencsére nem feszegették a témát. Többször említettem Christ is, hogy itt voltunk együtt meg ott, de nem kérdezett rá egyikük sem, hogy most akkor mi van velünk, én pedig nagyon is hálás voltam ezért.

**

- Terhes? – kérdezett vissza Chris az utolsó esténken, amit az én hotelszobámban töltöttünk, habár nagyon csábító volt a gondolat, hogy végre megnézzem Chris házát, de mivel pakolnom kellett, eltettük ezt a dolgot akkorra, majd ha visszajöttem.

- Az. Terhes – rámásztam a bőröndöm tetejére és úgy próbáltam meg összenyomni, hogy be tudjam cipzárazni. Chris nevetgélve segített. – Beszéltem vele a minap telefonon, és hát eléggé nem tudja, mi van most.

- Nem akarja?

- De, megtartja a babát, eszébe sem jutott elvetetni. Csak tudod… Chester és én nemrég még eléggé közel álltunk egymáshoz, és Eve bizonytalan, meg félt az én reakciómtól is.

- De hiszen Chester miatta szakított veled, nem?

 - De igen, de… ez nem ment azért ilyen egyszerűen. De megnyugtattam, hogy semmi oka aggodalomra, Chez őt szereti, és hogy én is mindenben mellette állok. Nem semmi érzés lehet, hogy hirtelen teherbe esett. Nem tervezte és nem csodálom, hogy megijedt egy kicsit.

- De rendben lesz, ugye?

- Igen. Majd kijön egy-két koncertre Ausztráliába, de keres egy házat, ahol együtt élhetnek. Mire visszajövünk elvileg lesz egy közös otthonuk.

- Hát biztos furcsa lesz nekik így hirtelen… Na, végre! – sikerült becipzáraznunk a táskát, és győztesen összepacsiztunk.

- Furcsa lesz, de szeretik egymást. Sem Eve, sem Chez nem tették volna… ezt velem, ha nem akarnák egymást. A gyerek pedig… hát majd megoldjuk.

- Megoldjátok? – nézett rám kérdőn, mire megvontam a vállam.

- Mi egy család vagyunk, így sokan. Mindenki kötődik mindenkihez. A srácok hozzám, én Fannihoz és Evéhez, Mike hozzám is és Fannihoz is, Chez is Evéhez és hozzám, Brad barátnője, Lux az én szerkesztőm és így tovább.

- Hm, ez igaz - bólogatott, közben leült az ágy szélére, és engem lehúzva a bőrönd tetejéről, az ölébe vont. – Nem leszel itt a születésnapodon.

- A tiédet megünnepeltük – villantottam vigyort, visszaemlékezve, hogy egész éjszaka ágyban voltunk.

- De mégiscsak a szülinapod, csak egyszer van egy évben.

- Huszonhárom… - merengtem. – Tavaly volt nagy buli, és idén egyáltalán nem szeretnék semmi ilyesmit.

- Biztos vagy benne? – kék szemei kérdőn csillantak felém.

- Igen, biztos.

Az este további része nagyon is kellemesen telt.

**

Idegesen rohantam vissza a színpad mögé, kezemben a jéggel, amit Chester csuklójára hoztam.

- Mi van vele? – kiabáltam túl a hangzavart, és Jasonre, az egyik roadra néztem, miközben a fejemmel a színpadón éneklő Chesterre böktem.

- Mindjárt lejön a jégért, amúgy nem tudom – kiabálta. Nem is kellett sokat várnom, Chez máris ott volt előttem.

- Mennyire fáj? – kérdeztem elkínzott arcára tekintve.

- Kibaszottul.

- Tesó, senki sem hibáztatna, ha most félbehagynánk a koncertet – mondta Brad, miközben Chez csuklóját jegeltük.

- Nem akarom! Megcsináljuk, aztán mehetünk a kórházba. Ugye, Léni? – feltűnően kedves volt velem, mióta eltört a csuklója.

- Ha bírod, akkor nyomjad – egyeztem bele, bár nagyon aggódtam, hogy valami súlyosabb baja is lehet, de nem akartam ellenkezni.

Chester homloka gyöngyözött az izzadtságtól, de visszament a színpadra, miközben Mike arról beszélt a közönségnek, hogy milyen nehéz néha úton lenni, távol azoktól, akik fontosak nekünk, és lemaradni fontos eseményekről az életükben. Mélységesen megértettem, miről beszélt. Egyre jobban hiányoztak a szüleim, a családom, az egyetemen hagyott barátaim. Hiába nem voltam egyedül, azt hiszem még mindig nagyon ragaszkodtam azokhoz, akik mellett felnőttem.

**

- Jól vagy? – simogattam meg Evelin karját, és leguggoltam elé. Az egyik erősítő tetején ült, és a fejét a térdei közé hajtotta.

- Igen, csak egy kis szédülés meg hányinger – legyintett, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Oké, de ha kell valami, akkor szólj! – már álltam volna fel, hogy utánanézzek, hogy megy az LPU tagok ellenőrzése, de Eve elkapta a karomat. Visszaguggoltam elé, mivel a sürgés-forgásban így jobban tudtam rá figyelni.

- Arra lenne szükségem, hogy… - halványkék szemeiben nem láttam mást, csak aggodalmat és fájdalmat. – ne haragudj rám! – suttogta, mintha szégyellné kimondani a szavakat. Letérdeltem elé és szorosan magamhoz öleltem.

- Először, amikor megtudtam, hogy terhes vagy, valóban dühös voltam. De nem rád, inkább… magamra – belenéztem a könnyektől csillogó szemeibe, és halványan elmosolyodtam. – Azért, mert én erre nem lennék képes. Nem tudtam volna soha maradéktalanul boldoggá tenni őt, családot pedig még jó ideig nem adhattam volna neki.

- Igen, ismerlek – kuncogott fel halkan.

- Én és a kölykök! – bólogattam. – Nem haragszom, Életem! Nem számít, mi történik, mi mindig barátok maradunk. És Chez megérdemli, hogy valaki nagyon-nagyon szeresse.

- Én… nagyon szeretem… azt hiszem – motyogta bizonytalanul.

- Tudom, látom rajtad. Nem csak te ismersz engem, de én is téged!

**

- Van egy olyan furcsa érzésem ma – kezdte Mike, miközben a cuccaimat segítettek behordani a szobámba. Október vége volt, egy kellemes ősz végi nap. Ekkor értünk vissza a New Yorki szállodánkba, mivel volt a srácoknak egy-két jelenése a keleti parton a turné után.

- Igen, nekem is! – bólogatott Chester, és vígan kupán vágott a gipszes kezével.

- Nekem olyan érzésem van, hogy nem állsz messze attól, hogy ezekért a megmozdulásaidért megverjelek! – dörzsölgettem a fájó pontot a kobakomon.

- Nem ilyesmire gondolt, szerintem – közölte Joe, mire vállat vontam.

- Valakinek ma születésnapja van! – így Phoenix, és az ajtó felé intett, ahol Brad sétált be egy kicsi, fehér-rózsaszín mázas tortával a kezében.

- Uram Isten! – nyögtem, és a kezembe temettem az arcomat. A könnyeim csak azért is kicsordultak, pedig nagyon nem akartam sírni.

A srácok elénekelték nekem a ’boldog születésnapot’ dalt, felszeltük a tortát, ettünk belőle, aztán átadták az ajándékaikat. Phoenix egy olyan földgömböt vett nekem, amin ha felkapcsoltam a lámpát, a fénye kirajzolta a Föld lemezeit; Joe egy „Hogyan legyünk híresek?” könyvet vett nekem, amin mind nevettünk; Brad és Rob közösen szereztek nekem egy hatalmas festményt, amin a Föld éjszakai képe volt látható, így sok-sok fénylő ponttal; Chestertől egy csodaszép és feltehetően méregdrága karkötőt, míg Mike-tól egy hozzá illő nyakéket kaptam.

- Szeretlek! – suttogta Mike a fülembe, amikor megölelt, nekem pedig egy pillanatra összeszorult a szívem.

- Én is – motyogtam.

**

- Jó lett volna, ha nap közben hívsz ám! – nevettem az ágyamon fekve. Tomnál Angliában éjjel fél kettő volt, míg nálam csak fél kilenc.

- Egyikünk sem ért volna rá.

- És inkább felkeltél telefonálni? – nevettem megint. Ha Tommal beszéltem mindig jó kedvem volt. Mindig.

- Inkább örülj neki, hogy azért felkeltem éjnek idején, hogy felköszöntselek, és ne hadakozz!

- Isten ments!

- Milyen érzés huszonháromnak lenni?

- Neked milyen érzés húsznak?

- Alig várom, hogy legálisan ihassak veled odaát!

- Úgy érzem, öreg vagyok.

- Hülye vagy, nem öreg!

- Én is szeretlek!

- Még jó hogy! A két szép szememért, és a szőke hajamért.

- Honnan tudtad?

**

- Alig vártam, hogy itthon legyél végre! – mormogta mély hangon a fülembe Chris, mire felé fordultam az ágyban. Már túl voltunk az ’Isten hozott idehaza’ együttléten.

- Te is hiányoztál nekem!

- Átadhatom végre az ajándékod? Kettőt pislogok és már megint a Föld másik felén leszel – méltatlankodott.

- Lássuk!

Felkaptunk magunkra pár ruhadarabot, majd leültünk a kanapéra. Tommal úgy beszéltük meg, hogy az ajándékunkat postán küldjük el egymásnak, így most az ő pici csomagja is ott lapult Chrisé mellett, ami szintén nem volt nagy. Két kicsi ékszeres doboz pihent a kis asztalon és arra várt, hogy kinyissam.

- A kéket kapod tőlem – puszit nyomott az arcomra.

Bólintottam, majd felvettem a kis dobozt. Őszintén szólva kicsit levert a víz, hogy mi lehet benne. Ha gyűrű, akkor biztos, hogy meghalok! Felpattintottam a fedelét és… tényleg gyűrű volt benne, de nem akármilyen. Aranyozott volt, de a közepén kívülről és belülről is cirádás betűk futottak végig. Tünde betűk. Tudtam, mit jelent.

Egy gyűrű mind fölött…

El se akartam hinni, hogy ennyire tudja, mit szeretnék. Tudtam, hogy ezek a gyűrűk nem voltak annyira nagyon drágák, de számomra nagyon is sokat jelentett.

- Reméltem, hogy tetszeni fog – mosolygott, én pedig azonnal a nyakába borultam.

- Nagyon – csak ennyit tudtam mondani, de reméltem, hogy ez elég. Az érzés, hogy szeretem őt, most még jobban eluralkodott rajtam, és úgy éreztem, hogy a szívem szétrobban az erős érzelmektől.

- Most nézd meg Tomét!

- Rendben – megtörölgettem a szememet, mert már szinte természetes volt, hogy sírok. Tényleg öregszem, ebből is látszik!

Tom ajándéka egy apró, zöld bársonydobozban volt. Tőle nem kaphattam gyűrűt, vagy igen? Ennek a doboznak is felnyitottam a tetejét, és megpillanthattam benn egy kicsi, zöld, kígyós kitűzőt. A Mardekár ház kitűzőjét.

Az volt a legszebb és a legrosszabb az egész szülinaposdiban, hogy úgy tűnt, azok, akikről azt hittem, mindennél jobban ismernek, olyan ajándékokat vettek nekem, amikre valójában semmi szükségem sem volt, és marha drágák voltak. Chez és Mike rengeteg pénzt kiadhattak a meglepetésemre, de minek? Olyan érzésem volt, mintha nem tudnák, hogy nem vágyom több ezer dolláros ajándékokra. Azok pedig, akiket nemrég ismertem meg, mind olyannal leptek meg, amik apró dolgok voltak, mégis számomra kedvesek. Chris az Egy Gyűrűvel, Tom a Mardekár jelvénnyel, Amber a könyvem egyetlen olyan változatával, aminek a borítóján a film főszereplői voltak.

Furcsa érzés volt. Jó és rossz egyaránt, s elgondolkoztatott, hogy vajon hol állok én a világban és hol állnak ők? Mellettem, vagy távol tőlem?

In Pieces -Chapter 18.

18. Let the rain fall down

Olyan álmos voltam, hogy alig láttam kettőig, nem ám még én figyeljek is oda arra, hova lépek. Ha Chris nincs mellettem, akkor tutira úgy zuhantam volna ki a hotel ajtaján. Persze, neki mindenképpen mellettem kellett lennie, hiszen ő ébresztett fel, és ő rángatott le ide.

- Elárulod, mit is csinálunk mi lent az utcán hajnali fél ötkor, Herceg? – igyekeztem bosszús képet vágni, de annak ellenére, hogy baromira álmos voltam, azért mégsem tudtam haragudni rá. Elég volt csak belenézni abba az igéző kék szempárba.
- Emlékszel, hogy amikor Miamiban voltunk, te… hm, hogy is mondjam szépen… hisztiztél egy sort a parton, mert szerinted nincs jó alakod?
- Emlékszem – azért annyira még nem voltam ébren, hogy vitatkozni kezdjek vele, miszerint ténylegesen igaz, hogy nincs jó alakom, és nem csak szerintem van így.
- Nos, most elkezdünk edzeni, hogy ezen segíthessünk – olyan tompán pisloghattam rá, hogy szavak nélkül is értette a kérdésemet. – Futni fogunk, ezentúl minden reggel.
- Felejtsd el! – ráztam meg a fejemet azonnal, és visszafordultam az ajtó felé azzal a szánt szándékkal, hogy én most visszafekszem aludni, és kihasználom, hogy még van két és fél órám az ébresztőm csörgéséig.
- Nem, nem! – elkapta a kezemet és visszahúzott magához. Erőtlenül dőltem neki a mellkasának, homlokomat a vállának támasztva.
- Chris, én fizikailag, gén-ügyileg képtelen vagyok futni. A szervezetem nem bírja, vashiányos, vérszegény kis csibe vagyok, ráadásul alig aludtam három órát, ahogyan tegnap is. Szóval, kérlek…
- Nem azt mondtam, hogy versenyzünk. Ha kocogunk már az is jó lesz, és amúgy is itt leszek melletted. Egyébként meg te nem egy kis csibe vagy, hanem egy ragadozó tigris, úgyhogy ez nem jött be – ezen sikerült elvigyorodnom. Azóta hívott így, mióta hallotta, hogyan ordítok telefonon az egyik szervezővel, aki a koncertekkel foglalkozik. – Amúgy miért aludtál csak három órát?
- Mert valakinek írnia kell a következő könyvet. Volt pár dolog a végén, amit finomítottam – erre csak hümmögött.
- Ha most eljössz velem, akkor utána ígérem, valami nagyon szép dolgot kapsz tőlem.
- Egy szivárványszínű, éneklő unikornist? – pillantottam fel rá tréfálkozva, mire felnevetett.
- Majd meglátod.

Remek. Én és a sport. A biciklizésen kívül semmit sem szoktam csinálni, és azt is már nagyon régen. Még Mike-kal, évekkel ezelőtt, egy FM koncert után volt az utolsó ilyen alkalom. Ennek ellenére végül belementem abba, hogy nekifussunk a távnak – szó szerint. Hiszen Chris csak kedves akart lenni, és segíteni szeretett volna, habár ő fennen hangoztatta, hogy szerinte jól nézek ki, de szeretné, ha én is jól érezném magam a bőrömben.
Míg így köröztünk Los Angeles utcáin a hajnali fényben – és én igyekeztem nem kiköpni a tüdőmet -, Chris mindenféle történetekkel szórakoztatott. Némelyik olyan viccesre sikerült neki, hogy kénytelen volt megállni, amíg kiröhögöm magam, különben tényleg ott pusztulok ki mellette.
Ezért is szerettem vele lenni – többek között -, mert állandóan pozitívan szemlélte a világot, és engem is erre ösztönzött. S valljuk be, szükségem is volt rá.
Olyan hat körül nagyon is ismerős környékre tévedtünk. Abba az utcába fordultunk be, ahol a stúdió volt, amelyben a legtöbb jelenetet felvettük a filmhez. Út közben már a derekam köré kötöttem a cipzáras felsőmet, mert a szeptemberi levegő még mindig kellemesen meleg volt, rólam pedig folyt a víz. Chris persze már eleve csak egy pólóban és szabadidőnadrágban jött, így neki könnyebb volt.

- Bemegyünk – közölte egyszerűen, majd megfogta a kezemet és odavezetett a bejárathoz.
- Bemehetünk mi csak így? – néztem fel rá kétkedőn, de közben éreztem, hogy a szívem még gyorsabb ütemre kapcsolt, mert összekulcsolta az ujjainkat és félszegen rám mosolygott.
- Elintéztem már előre.

Ezzel nem szálltam vitába, az őrök tényleg simán beengedtek, amikor elhangzott JJ neve, meg hasonlók. Látszólag tényleg számítottak a felbukkanásunkra. Követtem Christ az egyik – pontosan a 3. számú stúdióba -, és hagytam, hogy megállítson a terem közepén. Kérdőn néztem rá, kicsit még mindig gyorsabban szedtem a levegőt, hiszen teljesen új volt nekem ez a reggeli edzés dolog, és eléggé kifáradtam, de ő nem szólt semmit, csak mosolygott. Úgy mosolygott, ahogy még sosem. Volt benne valami teljesen új, magával ragadó látvány. Magabiztos volt, de egyben olyan, mint aki vár valamire már régóta. Nem értettem, hogy mit akar itt csinálni. Ha nekiáll tornáztatni, biztos, hogy itt hagyom!

Hát nem ez történt, sőt semmi ehhez hasonló. Chris velem szemben állt, ajkán azzal a nagyon csábító, nagyon furcsán szexi mosollyal, és csak nézett rám. Azok a szemek mintha lyukat égettek volna belém, mégsem bántam. Kellemes elégedettséggel töltött el a tudat, hogy a hajnali szunyókálás helyett engem választott, és itt van velem… bármire is készül éppen. Ebben a pillanatban akár ki is téphette volna puszta kézzel a szívemet, azt sem bántam volna. Olyan békés, meghitt, és egyben izgalmas volt vele itt, hogy innen már szívesen meghaltam volna és akkor is teljes maradt volna az életem.

Valahonnan egy dal első dallamai hangzottak fel, Chris pedig most már nem mosolygott. Komoly volt, szemeiben puszta félelem ült, amit nem tudtam mire vélni. A számot felismertem, a címe Come Clean volt. Kellemes, vidám, üde. Chris közelebb lépett egy kicsit, ha kinyújtottam volna egy picit is a kezem, megérinthettem volna.

- Nem tudom, pontosan mire vágysz, Léni. Olyan más vagy néha, mint amikor megismertelek – megleptek a szavai, és hirtelen még levegőt is elfelejtettem venni. Mire megy ki ez az egész? Eddig olyan jókedvű volt. – Mégis, amikor elképzeltem, milyen lenne az ideális pillanat, ez ötlött fel bennem – intett körbe, a zene még mindig halkan szólt, az énekesnő az első sorokat énekelte. – Író vagy, nem is akármilyen, és azt hiszem, megérdemled a tündérmesékbe illő jeleneteket. Megérdemled, hogy átélhesd őket.
- Chris… - ebben a pillanatban felhangzott a refrén.

Let the rain fall down and wake my dreams… 

És esett az eső. Ott, a hármas számú stúdió kellős közepén, ahol velem szemben a félisten, a Herceg ácsorgott, hullottak ránk az apró cseppek.

- Táncolnál velem? – kellemes mély hangja halkan törte át a zene hangjait, és kinyújtotta felém a kezét.

Hirtelen elszorult a torkom a felismeréstől, hogy mit is művel velem. Szó szerint megadja nekem az álomvilágot. Melyik lány ne akarna a Herceggel táncolni az esőben? Amúgy sem voltam egy érzéketlen lány, sok mindenen tudtam sírni, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy az összes könny egyszerre akar kiszakadni belőlem. A hajam és a ruhám lassan elázott, rátapadt a testemre, és a látásom is elhomályosult. Arrafelé néztem, ahol Chris kezének elmosódott foltja volt, és belecsúsztattam az ujjaimat a tenyerébe. Reméltem, hogy nem vár szóbeli beleegyezést is, mert arra képtelen lettem volna.

Közelebb húzott magához és lassan táncolni kezdtünk a zenére. Csak lépkedtünk, forogtunk lassan körbe-körbe, de a legszebben megkomponált táncnak éreztem a világon. Tényleg nem tudtam megszólalni, a dal újra és újra elkezdődött, mi pedig táncoltunk. A könnyeim a vízcseppekkel együtt folytak le az arcomon, de maximálisan boldog voltam. És nagyon meghatott. Chris mosolygott, láttam, éreztem, ahogyan az arcom hozzáért az övéhez, de ez nem egy elégedett mosoly volt. Ez egy olyan igazi boldog és gyengéd mosoly volt. Olyan, amikor tudod, hogy azért mosolyog, mert legbelül valahogy hasonlóan érez ő is, mint te.

Egy idő után rávettem magam, hogy abbahagyjam a pityergést, és felnézzek rá. Olyan közel volt hozzám, istenem! Kék szemei most mintha még kékebbek lettek volna, soha életemben nem láttam még hasonlót igaziból, és azok az ajkak… azok a telt, csókolnivaló ajkak! Egyszerűen nem tudtam simán csak a szemébe nézni, muszáj volt rápillantanom a szájára is. Úgy sóvárogtam a csókja után, mint még soha senki máséra. Annyit vártam rá, annyiszor elképzeltem, hogy vajon milyen lenne, ha végre megcsókolna!

Úgy tűnt, ezt választotta annak a pillanatnak, amikor végre meglépi ezt. Be kell ismernem, nem is szúrhatott volna ki ennél tökéletesebb alkalmat. Valószínűleg erre ment ki ez az egész, megteremtette a tökéletes első csók helyszínét.
Közelebb hajolt, végig a szemembe nézve, s csak akkor hunyta be, amikor összeért a szánk.
Csend. Csend volt most is, a legjobb csend ezen a világon. A zene mintha megszűnt volna, és csak az érzés maradt, ahogyan az ajkai az enyémeket becézgetik. Nyelvével lassan végigsimította a szám vonalát, én pedig készséggel engedtem neki utat. Úgy csókolt, ahogyan az álmaimban sem! Tökéletes volt, nem fogható senki máséhoz sem, pedig volt már tapasztalatom.

Csak álltunk ott a mesterségesen kreált esőben és csókolóztunk. Karjaimat a nyaka köré fontam, lábujjhegyre emelkedtem, hogy még közelebb kerülhessek hozzá. Már-már eggyé akartam olvadni vele, hogy sose kelljen elszakadnom tőle. Mert tökéletes volt. Az első percekben csak élveztem, hogy simogatta a derekamat, lágyan csókol és érezhetem a közelségét. Aztán mindez már nem volt elég. Nem volt elég, hogy ennyit kaptam belőle, többet akartam, sokkal többet.

A csók elvadult, óvatosan megharaptam az alsó ajkát, közben pedig a tekintetét kerestem. Abban a kékségben is vágy villant fel. Kezei lecsúsztak a derekamról a fenekemre, belemarkolt, én pedig felnyögtem az érzéstől, ahogyan magához húzott. Éreztem, mennyire akar, mennyire kívánt ő is engem, és egyszerűen nem tudtam elképzelni olyan okot, amiért én most itt megálltam volna. Nem, nekem igenis kellett! Kellett Chris Pine, kellett az érintése, a csókjai, a hangja, ahogy a nevemet suttogja, miközben mindketten majd’ megőrülünk a vágytól. Akartam, hogy nyögve kérjen, követeljen még többet, hogy végigcsókolja a testemet, hogy megremegjen, amikor én teszem vele ugyanezt.

Mocskos gondolatok. Pokolra fogok kerülni! De akkor már beleviszem a bűnbe, hadd ne legyek ott egyedül.

Közelebb nyomtam a csípőmet az övéhez, jelezve, hogy én készen állok többre is, amit ő egy elégedett mordulással fogadott. Tulajdonképpen nem is gondoltam arra, hogy mi éppen a stúdió kellős közepén állunk, és nem éppen volt megfelelő a hely ahhoz, hogy elmélyítsük a kapcsolatunkat, de legalább ő észnél volt.

Az a húsz perc, amíg visszajutottunk a szállodába egy örökkévalóságnak tűnt, ráadásul vizes ruhákban mintha lassabban is tudtunk volna haladni. Ennek ellenére egy pillanatra sem engedtük el egymás kezét, nem szóltunk egy szót sem, csak váltottunk néhány jelentőségteljes pillantást az úton.

Azzal sem foglalkoztam, hogy a recepciós csaj mit szól ahhoz, hogy konkrétan csöpögött belőlünk a víz, csak sürgetően elkértük a kulcsainkat és siettünk is felfelé. Az egész letépem-a-ruhád-és-nagyon-vadul-fogok-veled-mindenfélét-csinálni projekt már a liftben elkezdődött, ahol is rögtön a falhoz lettem préselve. Nem mintha bántam volna, hogy Chris úgy csókolt, mintha az élete múlna rajta.

A szobámba való bejutás sem volt igazán egyszerű, tekintve, hogy egymással voltunk elfoglalva, de azért megoldottuk. És ami odabent következett… Minden mozdulata a kedvemre való volt, minden egyes érintése csak még jobban felkorbácsolta a vágyamat. Szinte úgy tépkedtük le egymásról a ruhát, s élvezettel csókoltam végig még mindig vizes bőrét.

**

- Nagyon elkéstem, tudom – hadartam, amint beléptem az irodába fél tizenegykor.
- Mike már vár – csak ennyit mondott az a kis cafka, akit szívemből utáltam. Fanni úgy ült az iroda előterében, mintha ő lenne a királynő.

Inkább nem válaszoltam neki semmit. Ránézni is nehezemre esett, így csak mentem tovább, és beléptem az irodámba, ami közös volt Mike-kal. Amint rám emelte sötét, dühös pillantását, tudtam, hogy bajban vagyok. Nem, mintha nem érte volna meg egész reggel ágyban lenni Chrisszel, viszont, ahogy végignézett rajtam, megváltozott a pillantása. Talán elfelejtettem ruhát felvenni? Lepillantottam magamra. Egy barna, boka fölé érő cipő volt rajtam, farmer, aminek a szárát betűrtem a cipő szárába, egy kék, mintás póló és a szegecses, rövidebb, fekete bőrkabátom. Olyan voltam, mint általában, bár Mike ezt másként látta.

- Furcsa vagy – mondta lassan, mire csak felvontam a szemöldökömet. – Nem is tudom, az arcod… történt valami? Kaptál valami jó hírt?
- Tessék? – komolyan nem értettem, hogy most mi is van.
- Süt rólad a boldogság.
- Tényleg? – adtam az ártatlant, de magamban már jót mosolyogtam. Még szép, hogy boldog voltam, de az okát nem akartam vele megosztani. Igazából semmi köze nem volt a magánéletemhez, tekintve, hogy az utóbbi időben még a munkakapcsolatunk is pocsék volt.
- Na, mindegy, de ha lehet máskor ne kelljen órákat várnom rád! Fannival programunk van.
- Milyen program? – kérdeztem csak úgy mellékesen, és ledobtam a táskámat meg a kabátomat a kanapéra.
- Eljegyzési vacsorát tartunk majd a családjainkkal, azt intézzük – egy pillanatra ledermedtem, de aztán magamra erőltettem egy mosolyt.
- Remek. Miről akartál velem beszélni?
- Megkaptuk az összes anyagot az ausztrál turnéhoz, jó lenne, ha elintéznél mindent, amit kell. Ne legyenek fennakadások! – bólintottam. – Akkor én megyek is, a saját dolgommal már végeztem – minden cuccát belesüllyesztette a zsebeibe, majd rám nézett, de nem mondott semmit.
- Mi van? – mordultam rá talán kissé túl durván is, de nem tette szóvá.
- Chester beszélni akar veled.
- Talán szeretne!
- Akar – dörrent rám, de már a szemem se rezzent. Már nem tudott olyan nagyon bántani, ahogyan azt régen. Valami megváltozott. Én változtam meg. – Ha végeztél menj el hozzá!

Köszönés nélkül sétált ki, én pedig még egy percig csak álltam ott. Hogy lehet ilyen… ilyen szemét? Mégis mi jogon viselkedik így velem? Miért? Szerintem rendes magyarázattal még ő sem tudna előállni, az fix!

Órákig dolgoztam a turné részleteivel, végül olyan este hat körül Tom telefonált, hogy van-e kedvem elmenni moziba, mivel két nap múlva hazamegy. Természetesen volt kedvem, hiszen ő volt a legjobb barátom. Összerendezgettem a dokumentumokat az asztalon, magamra kaptam a kabátom és a táskám, aztán leoltva minden lámpát bezártam az irodát.
 Chester akaratáról tudomást sem véve igyekeztem a mozihoz. S az elkövetkező két napban sem látogattam meg az énekest, sőt, nem is beszéltem vele telefonon sem. Sejtettem, hogy ebből nagy vihar lesz, de arra nem számítottam, hogy ekkora.

In Pieces - Chapter 17.

17. Questions

Hunyadi Heléna lehajtott fejjel ücsörgött a Las Vegas-i újság egyik irodájában, az újságíróra várva. Nem volt túl fényes hangulata, hiszen előző nap, pontosabban előző este egy nehéz koncerten vett részt. Pontosabban ő csak segített, ahol tudott, de még így is… Túl sok minden sikerült félre, gondolta szomorúan, és nagy levegőt vett, majd belekortyolt az asztalon álló vizébe.

Az elmúlt éjszaka volt az a koncert, ahol minden kiderült. Vagyis előtte derült ki minden. Csak egy elszólás volt Léni részéről, és Mike megtudta. Megtudta, hogy ő és Chester lefeküdtek egymással nem is olyan régen. Léni azt hitte, hogy az volt a legmesszemenőbb dolog, amikor Mike adott egy lila foltot Chester szeme alá, mikor rájött, hogy Evelin volt a szakító ok. Tévedett. A legmesszemenőbb dolog az volt, amikor Mike megtudta, hogy mindennek ellenére Hel lefeküdt Chesterrel… nos, fogalmazhatunk úgy, hogy amit Mike ekkor tett, az Heléna minden képzeletét felülmúlta. Nem csinált semmit, csak nézte a lányt. Úgy nézett rá, mint egy árulóra. Ez pedig mindannak fényében, ami történt, a legnagyobb pofon volt neki.

Az egy dolog, hogy ő Fannit árulónak titulálta, ahogyan az is, hogy Evelin leárulózta őt magát, de az, ahogyan Mike nézett... Nem kellett mondania semmit, elég volt a pillantása. Az mindent elmondott, Léni csontjáig hatolt, jó mélyen a lelkébe. Sértette és bántotta őt a tudat, hogy mit gondol Mike.

Csend volt, ahogyan akkor is, mikor bevallotta Chesternek, hogy szerelmes volt belé. Akkor úgy gondolta, hogy a csendnél nincs kegyetlenebb dolog a világon, hiszen nem tudhatta biztosra mit gondol a másik. Hát Mike csendjében minden benne volt. Pontosabban a pillantásában.

Most már, ha így visszagondolt, belátta, hogy neki is csendben kellett volna maradnia. Chester mellette állt, és csak bámult a belépő Mike-ra, aki elkapta annak a monológnak a végét, amit Léni intézett az énekeshez.

…és bármit is mondasz, egyáltalán nem bánom, hogy lefeküdtem veled. Evelin majd túl lesz rajta.

Azt hitte Mike megint nekiugrik majd Chesternek, de nem tette. Le volt döbbenve, nem is kicsit. Léninek még most is nehezére esett megemészteni, hogy olyan hirtelen, egyetlen másodperc alatt Mike arcvonásai úgy megváltoztak. A tekintetében ott voltak a kimondatlan szavak. Vádak, csalódás, megvetés.

Mike egyszerűen kiküldte a szobából Lénit. Amikor ő ellenkezni akart a jeges pillantás beléfojtotta a szót. Kiment, és az ajtó mellett ülve a földön fülelt. Arra számított, hogy Mike most fog nekimenni Cheznek. Ez nem történt meg, viszont a két férfi úgy jött ki onnan, mintha idegenek lennének.

Amikor Mike a koncert alatt valami ismeretlen dalszöveget rappelt a Points Of Authority előtt, csak meglepődött. Amikor pedig a roadok fejvesztve rohangáltak a megfelelő gitárokért, mert a srácok egyszerűen kihagyták a Leave Out All The Restet, már a haját tépte. De csak képletesen, magában. Mikor a Bleed It Outban nem volt dobszóló, tudta. Tudta, hogy mindent megrengetett az, amit tettek. Amit ő tett.

Sosem akarta, hogy a srácok közé álljon az, hogy ő létezik. Hogy benne van a világukban. Mégis megtörtént. Valami megtört, és ez az ő hibája volt.

Rájött, hogy mikor nemrég megfogadta, hogy nem fog hibaként tekinteni a döntéseire, akkor egy idióta volt. Egy ostoba, naiv kislány. Életeket tett tönkre. Jó, talán nem teljesen tönkre, de mindenképpen fájdalmat okozott egy csomó embernek. Csak azzal, hogy szeretkezett akkor éjjel Chezzel.

Csak egy ostoba, semmirekellő ember gondolja azt, hogy nem követ el hibákat. Csak a gyáva férgek magyarázzák ki a tetteiket.

Nincsenek hibák. Léni borzasztóan csalódott volt. Önmagában csalódott. Nem Mike-ban, nem Fanniban, nem Evelinben és nem Chesterben. Magában. Mivé vált? Szörnyeteggé. Kegyetlenné. Olyanná, aki csak a maga érdekét nézi. Ezért hagyta ott a forgatáson Tomot és Christ, ezért van mindig Mike közelében. Mert ő így akarja. Azt már nem nézte, milyen fájdalmat okoz ezzel másoknak, és nem foglalkozott azzal sem, hogy legbelül érezte, hogy hiányzik neki Tom, Amber és Chris. Nem akarta tudomásul venni. Ragaszkodott Mike-hoz.

A tegnapi nap határozottan megváltoztatott benne valamit. Azt még nem tudta volna megmondani, hogy mit. Egyszerűen csak érezte, hogy a feje kitisztult, mintha az elmúlt egy év megpróbáltatásai nem is történtek volna meg.

Chrisre gondolt, és arra, hogy milyen régen nem látta már. Ahogy Tomot és Ambert sem. A telefon nem ugyanaz, nem lehet valakivel rendesen beszélgetni több ezer mérföld távolságból. És Tom nemsokára elmegy, vissza Angliába, hiszen vár rá a Harry Potter sorozat újabb része.

Nagyot sóhajtott. Ez az utolsó nap, és akkor lesz pár hét szünete. Mindenki visszatér Los Angelesbe. Ő is, Mike is, mindenki. És már nagyon várta a napot, hogy újra láthassa Christ. Hogy belenézhessen abba az üdén csillogó kék szempárba, és elvesszen benne. Már az sem számított, hogy Chris nem közeledett felé olyan sebességgel, mint azt tette mondjuk Chez. Léni egyszerűen csak újra vele akart lenni.

Mike arca olyan hirtelen villant fel az elméjében, hogy még őt magát is meglepte. Mike… tőle elszakadt. Most már végérvényesen. Összeráncolta a szemöldökét egy pillanatra, mikor tudatosult benne, hogy csupán tompa fájdalmat érzett emiatt. Vajon elhalt benne valami az utóbbi napokban? Lehetséges. Fájt neki az, hogy Mike csalódott benne, hogy haragszik rá, hogy dühös, mégis sokkal könnyebb volt most a közelében lennie.

Az iroda ajtaja kinyílt, Léni gondolatai megszakadtak, és érdeklődve pillantott a belépő nőre. Jessica Stan egy harmincas éveiben járó nő volt, aki hírhedt volt az Államokban arról, hogy kíméletlenül feltesz minden kérdést az alanyainak, és egy hónapban legalább egyszer valakit vagy megaláz a cikkeiben, vagy irtó kínos helyzetbe hoz.

Léninek Chester nyugtató szavai jutottak eszébe, amit még aznap mondott, mikor kiderült, hogy Jessica készíti az interjút. Hagyd, hogy azt higgyen, amit akar! Legfőképp szard le, hogyan próbálja kicsavarni a mondataidat. Csak legyél olyan, mint mindig! Jó tanácsok, de vajon betartani is ilyen könnyű lesz?

-         Hello, Helena, bocs a késésért! – kezet rázott Lénivel, majd helyet foglalt vele szemben, a kis asztalka másik oldalán. Elővett egy diktafont és egy jegyzettömböt is, majd kérdőn pillantott az íróra. – Mehet?

-         Felőlem igen – bólintott Léni, legbelül pedig imádkozott, hogy a nő normális legyen ezen a napon. - Rendben. Akkor kezdjünk egy egyszerű kérdéssel. Hogy érzed magad ma? Fáradt vagy, esetleg sietsz valahová? Szívesen jöttél ide?

-         Köszönöm, jól érzem magam, és estig nem sietek sehova. Szívesen jöttem, örülök, hogy kaptam tőletek egy felkérést.

-         Akkor vágjunk a közepébe! – mosolyodott el a nő. - Milyen érzés, hogy sikeres író lettél abból a szürke, hétköznapi lányból, aki voltál?

-         Fantasztikus érzés – nevetett fel Léni visszagondolva az elmúlt hónapokra. – Még mindig furcsa, hogy sokan megállítanak az utcán, hogy aláírást kérjenek tőlem. Azt hiszem, ezt sose tudnám megszokni.

-         Mi adta az ötletet és az ihletet a könyvedhez?

-         Főleg Mike és a környezet, amit teremtett nekem a tudtán kívül is. A zenéje elsősorban. Bármit meg tudnék írni a megfelelő Fort Minor vagy Linkin Park dalra. Volt pár olyan könyv is, amit tőle vettem kölcsön és nagyon tetszettek, volt, hogy a srácokkal elmentem egy sztriptíz bárba – nevetett. – Az-az eset ihlette meg a könyvbeli jelenetet is. Egyébként azt hiszem, elég színes fantáziám van, szóval nem gond, ha valami újat kell kitalálnom

-         Számítottál rá, hogy ekkora siker lesz?

-         Nem, soha. Sosem írtam még krimit, és számomra ez nehéz terep. Nagyon el lehet csúszni apró részleteken, de egyben nagyon jó élmény is volt megalkotni a saját szereplőimet. Meg azért igyekeztem könnyed dolgokat belecsempészni a cselekménybe.

-         Apropó, említetted, hogy krimit még nem írtál ezelőtt, és úgy tudom a mai napig is fanfiction íróként elég népszerű vagy a hazádban. Elmesélnéd, hogy ez mit is jelent pontosan?

-         Nos, a fanfictionok világa mindig is a legközelebb állt hozzám. Ez ugye azon alapszik, hogy valami híres, már megalkotott dolgot gondol az író másképp vagy tovább. Azt hiszem a Harry Potter megjelenését követően terjedt ez el a legjobban, legalábbis én így vettem észre. Otthon a legtöbbet foglalkoztatott téma ez a mai napig is. Én is szeretem, de én elsősorban nem ebben a világban alkotok.

-         Pontosan miről írtál és írsz ma is?

-         Én kizárólag a Linkin Park világával foglalkoztam eddig, csak elvétve akadt pár más dolog, vagy éppen crossover.

-         Crossover?

-         Igen, a különböző világok, történetek ötvözését jelenti. Írtam már Karib Tenger Kalózait, ami a mi világunkban játszódott, de belecsöppent pár híres ember is. Vicces volt – mosolygott. – Szeretem az ilyesmit.

-         Mit szólnak ehhez a barátaid? A Linkin Park tagjai? Főleg Mike?

-         Igazából semmit – megvonta a vállát, de a gyomra öklömnyire zsugorodott. Nem felejtette el, hogy Mike nagy kedvence volt Bekka. – Elfogadják, hogy ők személyesítik meg a karaktereket, de sosem mondták, hogy zavarná őket.

-         Ha mégis mondanák, befejeznéd?

-         Igen, ez nem is kérdés – bólintott, és belül tudta, hogy ez így igaz.

-         Nem furcsa, hogy annak ellenére, hogy már megvan úgymond a saját világod, hogy megjelent a saját könyved, te mégis még mindig ezeket írod?

-         Sosem éreztem úgy, hogy elég jó lennék ahhoz, hogy saját dolgot írjak. Ötleteim mindig voltak, de én mindig azt mondtam, hogy én megvagyok a fanficek világában. Élvezem, hogy vannak alap karakterek és szituációk, amiket én alakíthatok, ahogy akarok. Hogy vannak korlátok.

-         Akkor mégis hogy történt a kiadatás?

-         Chester segített. Magamtól eszembe se jutott volna. Valószínűleg felkerült volna egy blogra, de a legvalószínűbb, hogy be sem fejeztem volna.

-         A készülő filmet két fiatal férfiszínésszel forgatják, név szerint Tom Feltonnal és Chris Pine-nal. Milyen a viszonyod velük, mint nő? És egyáltalán hogy reagáltál, amikor megtudtad, hogy megfilmesítik a történeted?

-         Nagyon örültem, és azonnal mentem is New Yorkba, hogy elindulhassanak az előkészületek. Milyen a viszonyom velük, mint nő? – nevetett fel újfent. – Először Tomot ismertem meg, vele találkoztam először. Ami abból a szempontból vicces, hogy Colin nem volt benne eredetileg a könyvben, mégis az ő szerepére talált JJ először színészt. Ráadásul pont Tom Feltont, akit én is elképzeltem, mint Colin. Szóval, mikor először találkoztunk, emlékszem, hogy eléggé rossz kedvem volt, és ő csak ült mellettem, és hallgatta a beszélgetésemet JJ-vel. Igazából akkor nagyon is úgy gondoltam rá, mint egy irtó helyes és szexi férfire, de a kapcsoltunk baráti maradt. Ő a legjobb barátom, ha mondhatom ezt ilyen rövid távlatból nézve. Chris… - tekintete elrévedt egy pillanatra. – Ő más volt. Azt hiszem, ha Tom nincs ott mellettem, összeesek a tudattól, hogy ő az – kuncogott. – Chris Pine az egyik legszexibb férfi a világon. Szerintem hihetetlenül, már-már földöntúlian kék, gyönyörű szemei, és nagyon érzéki ajkai vannak. Mint nő, azt mondanám, mindketten tetszettek, de nem ugyanúgy.

-         Miért maradt a kapcsolatod mégis baráti Tommal? Nem sikerült a dolog?

-         Nem is próbálkoztunk – csóválta meg a fejét. – Így alakult, valahogy… csak voltunk egymás mellett, mint… akik már régóta ismerik egymást.

-         És Chris?

-         Chris nagyon helyes férfi, megdobogtatta a szívemet – érezte, hogy elpirult, de igyekezett nem foglalkozni vele. - Az, hogy lesz-e belőlünk valami, még a jövő zenéje.

-         Te szeretnéd?

-         Amennyire eddig megismertem őt… úgy érzem, igen – magában kezdte érezni, hogy jönnek a kínosabb kérdések. Igyekezett nem mutatni, mennyire nem fűlik a foga ehhez.

-         A Linkin Parkkal dolgozol a mai napig, mint már említetted is őket. Hogyan fogadták, hogy a lány, aki velük van, hirtelen sikeres írónő lett?

-         Valójában azt, hogy író lehetek, olyan író, aki nem csak magának és a barátainak írogat ezt-azt, maximálisan Chesternek köszönhetem. Ő volt az, aki támogatott, és bíztatott, hogy fejezzem be a könyvet, és ő volt az, aki elküldte a kiadónak is. Én kvázi azon kívül, hogy megírtam, a kisujjamat sem mozdítottam az ügy érdekében. Egyszerűen nem gondoltam, hogy ez sikerülhet. De alapvetően mind örülnek a sikeremnek. Ez nem meglepő, mert mind tiszteljük egymás munkáját. Ahogyan én tisztelem őket, úgy azt hiszem ők is engem. Ők a zenélésben jók, én pedig ebben.

-         Ha már ennyire benne vagyunk a témában – mosolygott gonoszan Jessica, Léni pedig rosszat sejtett. -, akkor hadd tegyem fel az engem legjobban érdeklő kérdésem… A Linkin Park rajongói közül sokan Chestert tartják a leghelyesebbnek, míg mások Mike mellett teszik le a voksukat. Ebben a kérdésben te hogy döntenél, ha nem választhatod mindkettőt egyszerre?

-         Huh… - kényelmetlenül fészkelődött a fotelben és erőltetett mosoly húzódott az arcára. – Azt mindenki tudja, hogy Chester Bennington volt a párom. Ennek nyilván oka van. Chez iszonyatosan szexi pasi, akiért szerintem a fél világ odavan… - egy pillanatra elgondolkodott, hogy pontosan hogyan is fogalmazzon jól. – Chester olyan… vadul szexi, olyan, akiről rögtön elképzeled, hogy szenvedélyesen megcsókol és levesz a lábadról, hogy elemészt a tűz, amit ő éleszt benned. Mike ezzel szemben más. Ő kicsit… finomabb, érzékibb. De valójában ezt az unokahúgomtól lehetne megtudakolni – legyintett belül fanyalogva. - Én mindenesetre Chestert választottam közülük, és ez azt hiszem válasz a kérdésre.

-         Miért lett vége köztetek?

-         Szerettük egymást – ezt bátran ki merte jelenteni. – De nem voltunk maradéktalanul boldogok. Hogy miért, azt nem tudom megmondani, de úgy döntöttünk, hogy jobb külön – a hazugság úgy jött a szájára, mintha csak igazat mondott volna. Elvégre ez az ő dolguk volt, nem az egész világé.

-         Mit csinálnál, ha Magyarországon élnél?

-         Nem tudom, de tényleg. Halvány gőzöm sincs, mihez kezdtem volna magammal ott. Itt viszont megvan mindenem, amire csak vágyhatok – ezen Jessica csak vigyorgott, Léni pedig magában lekevert magának egy pofont.

-         Úgy tudjuk egyetemista voltál otthon. Szeretnéd még folytatni a tanulást?

-         Soha többé nem lennék egyetemista – csóválta a fejét komoran. – Gyűlöltem tanulni, mert… nem is tudom. Nem akarom az iskolát, vagy az ottani körülményeket hibáztatni. Egyszerűen csak nem szerettem és sosem mennék vissza többé. Persze a tanáraim, és a barátaim hiányoznak, de maga az egyetem nem.

-         Mi volt a döntő indok, amiért elhagytad Magyarországot?

-         A döntő indok? – nevetett. – Mike Shinoda volt a döntő indok. Amikor először kijöttem hozzá egy hónapra, akkor szó szerint magához láncolt, persze tudtán kívül. Imádtam azt, amit ő csinált, és azt is, hogy engem is a részesévé tett. Ezért a mai napig is rettentő hálás vagyok neki.

-         Szóval miatta vagy itt?

-         Ő tette lehetővé – érezte, hogy Jessica ki akarja forgatni a szavait. – De nagy részben miatta is, hiszen nagyon szeretem őt, és ő is engem. Olyan, mintha a testvérem lenne - vajon Mike mit fog ehhez szólni?

-         Mi az, ami a legjobban hiányzok otthonról?

-         A családom, és a kutyám, Cézár. Egy kicsit az egyetem is, de inkább a közeg, ami ott volt. És a magyar nyelv – nevetett újfent. – Mike a mai napig tud olyan mondatokat mondani nekem, amiben csak az éseket értem.

-         Ha választanod kéne most jelen pillanatban, hogy hol élnéd le az életed hátralévő részét, mit válaszolnál? Magyarországon vagy Amerikában?

-         Azt hiszem, én már két éve választottam. Amerikát. Nem hiszem, hogy visszamegyek. Legalábbis úgy nem, hogy ott is maradjak. Mint mondtam, jó nekem itt.

-         És fogsz még könyvet írni, vagy befejezted?

-         A Hidegvérrel első része nyitott kérdéssel végződött. A második kötet készen van, most van a szerkesztőmnél. Ha ennek vége lesz, akkor egy teljesen más műfajban, más hangvételű könyvet szeretnék megírni, de erről majd akkor beszélek, ha eljött az ideje.

-         Eléggé feszült vége lett a könyvnek. Carláról kiderült, hogy végig ő volt a sorozatgyilkos. Számíthatunk valami hasonló csattanóra ennek a könyvnek a végén is?

-         Igen – mosolyodott el Léni, és igyekezett eltitkolni, hogy kurva nagydolog van a könyv végén. – Lesz a végén egy dolog, ami… váratlan lesz.

-         Akkor lesz folytatása?

-         Erről nem beszéltünk még. Lehet, hogy nem lesz, de az is lehet, hogy lesz.

-         Az utóbbi időben kevesebb időt töltöttél a Linkin Parkkal. Ez csak a könyvvel és filmmel kapcsolatos munkák miatt alakult ki vagy valami komoly ok is húzódik e mögött?

-         A film lefoglalt, és őszintén szólva örültem is ennek, hiszen akkor szakítottunk Chesterrel, amikor elindult a forgatás előkészítése. Időre volt szükségem, hogy feldolgozzam azt, hogy már nem vagyunk egy pár. Persze ez volt a helyes döntés, de azért fájt.

-         Hogy tolerálja a Los Angeles-i munkahelyed, tehát így Mike Shinoda, hogy a könyv miatt ennyi időt töltesz távol a Linkin Parktól, főleg egy turné közepén?

-         Mike nagyon szigorú főnök, és mindig megmondja, ha valamit elrontok, vagy valamit nem csináltam meg… - elgondolkodott, hogy elmondja-e az igazat. -  Nem örül. Mike határozottan nem örül annak, hogy ennyit vagyok távol. Persze ez érthető, hiszen neki a Machine Shop és a Linkin Park az életműve, és biztos nehéz rábíznia egy olyan emberre, aki nem fordítja minden figyelmét a munkájára. De azt hiszem, bízik bennem annyira, hogy ebből ne legyen nagyobb gond. Mert ő legbelül pontosan tudja, hogy az ő „életét” sosem tenném kockára – macskakörmözött a levegőbe.

-         Másokét igen?

-         A sajátom elé helyezem sokszor az övét. De vannak olyan emberek, akikért fele ennyit sem tennék meg.

Beszélgettek még sok mindenről, és Léni habár kissé feszélyezve érezte magát, megpróbált úgy tenni, mintha nem így lenne. Kemény dió volt az interjúadás, mindig figyelnie kellett minden szóra, ami elhagyta a száját. Végül mégis úgy gondolta, amikor kilépett a szeptemberi délutánba, hogy nem is sikerült olyan rosszul ez az egész.

**

Kérdőn pillantottam fel Chester arcára, de nem igazán akaródzott neki válaszolni, sőt, elfordította a fejét, és már készült ellépni mellettem.

Elkaptam a kezét, visszarántottam magamhoz, és kényszerítettem, hogy rám nézzen. Roadok haladtak el mellettünk, a szervezők pedig értetlen pillantásokkal bombáztak, de nem foglalkoztam velük.

-         Mondd már meg, az Isten szerelmére, hogy mi a franc van? Mi volt az-az egész a tegnapi koncerten? – Chester hideg pillantással nézett végig a ruhámon, ami egy egyszerű fekete koktélruha volt, majd rideg mosollyal az arcán megkocogtatta a fejemen a fülest.

-         Hát nem hallasz mégis mindent, Hel?

-         Chester… - suttogtam lemondóan, és megcsóváltam a fejem. – Azt hittem, kitartasz mellettem.

-         Ne légy önző! – mosolyodott el gunyorosan.

-         Tessék? – nem akartam hinni a fülemnek. – Ma délelőtt még semmi bajod nem volt.

-         A dolgok változnak.

Egy pillanatra mintha enyhülést láttam volna a tekintetében, de amilyen hirtelen ez jött, olyan gyorsan el is tűnt. Elsétált mellettem, én pedig ott maradtam a kétségeimmel. Most mi legyen? Próbálkozzak még? Akarjam összekaparni a barátságunk szilánkjait, vagy hagyjam a francba? Nem lett volna értelme erőlködnöm. Azon az éjszakán is ketten kellettünk a dolgokhoz. Ehhez sem vagyok elég egyedül én.

Az egész díjátadót úgy néztem végig, hogy közben visszavágytam Tom, Chris és Amber közé. Ez az én világom is volt, ez igaz, mégis kirekesztettnek éreztem magam. Csak ekkor jöttem rá, mennyire függök is Mike-tól, de még Chestertől is. Mike nem szólt hozzám egy kurva szót sem, mióta megtudta mi történt köztem és Chez között. És most Chester is úgy döntött, hogy egyedül hagy a szarban. Ha Mike úgy akarja, ha ők úgy akarják, akkor én itt egy senki vagyok. Hiába ismerem a dörgést, nem számít semmit, ha ők nem akarják.

Keserű íz öntötte el a számat, de a műmosoly ott volt az arcomon. Hiszen egy ilyen eseményen mindenkit figyelnek, aki kicsit is számít. Sőt, még azt is, aki nem. Én pedig számítottam, az idő előrehaladtával egyre jobban.

A srácok három kategóriában is jelöltek voltak, de egyet sem nyertek meg. Joe szemmel láthatóan csalódott volt, de Chester és Mike látszólag ott sem jártak fejben a díjátadón. Úgy nyomták le a fellépést, mint mindig. Élvezettel, beleéléssel, én mégis láttam, hogy valami nincs rendben.

És mindez az én hibám volt.

**

Vigyorogva léptem be a Santa Clara-i ház ajtaján, hogy aztán azonnal Tom toppanjon elém. Nem szólt semmit, még csak egy sziát sem mondott, de rögtön szorosan magához ölelt.

Őt követte a szöszi Amber, aztán valahonnan a stáb forgatagában megpillantottam Christ is.

Láttam a szemében, az arcán, a mosolyán, hogy örül nekem. Boldog volt. Az a kék pillantás mindennél jobban hiányzott, és egy pillanat alatt levett a lábamról. Valószínűleg, ha Tom nem fogja éppen a kezemet, összecsuklanak a lábaim, de így belé tudtam kapaszkodni. Beletelt egy kis időbe, mire sikerült elérnie hozzám, ahol megtorpantam a bejáratnál, mert JJ még elkapta és nagyban magyarázott neki valamit. Mikor ő is észrevett, intett egyet, odakiabált, hogy majd szeretne velem beszélni, aztán útjára engedte Christ.

Tom közben csak figyelte a mosolyt az arcomon, és segített talpon maradni, aztán ellépett mellőlem, mikor a kékszemű félisten odaért. Mindennél jobban vágytam arra, hogy megcsókoljon végre, hiszen hetek óta nem láttam, és nagyon hiányzott, de úgy tűnt, még nem jött el az idő, mivel csak két puszit kaptam. Igaz, azok nagyon is közel voltak a számhoz, de még nem volt az igazi a dolog. Ennek ellenére olyan szorosan vont magához, mintha az elkövetkező időkben el se akarna engedni.

Mosolyogva fúrtam az arcomat a nyakhajlatába, belélegeztem az illatát, s boldogan elmosolyodtam a záporozó kérdések tömegében, amik Chris, Tom és Amber száját hagyták el. Felnevettem. Hazaértem.