In Pieces - Chapter 19.

19. Conversations 

- Tudod, kurvára tele van a hócipőm azzal, hogy téged sose lehet elérni!

- Chester, megtennéd, hogy nem üvöltesz? Itt állok veled szemben.

- Nem érdekel!

Nos, valójában számítottam rá, hogy Chez ki lesz akadva, amiért ignoráltam őt pár napig, de arra nem, hogy ennyire. És tulajdonképpen nem is értettem, mi baja. Amióta betettem a lábamat Mike-ékhoz egyfolytában kiabált. Mike, Fanni, Rob és Brad a kanapén és a fotelekben ültek a nappaliban, és kerekre tágult szemekkel nézték egymással szemben álló kettősünket.

- Neked fontosabb volt a film, meg hogy az új barátaiddal legyél, és…

- Nem hiszem, hogy ez rád tartozna.

- Mi az, hogy nem tartozik rám? Neked mellettünk van a helyed, és…

- Ellátom a feladataimat…

- … minden egyes szóra ugranod kéne…

- … minden tőlem telhetőt megtettem és mindent elintéztem…

- … de te nem, te csak vakációztál New Yorkban és Miamiban…

- … mindenkinek kijár egy kis szünet…

- … és nézegetted, ahogy leforgatják a filmet…

- … a szerződésemben benne volt, hogy ott lehetek…

- … és ezalatt leszartál bennünket…

- … aki először leszart valakit, az TE VOLTÁL! – na, most már én is üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért, mert igazságtalan volt velem.

- Én? Mikor? Amikor hagytam, hogy behálózz? – a szavai rosszabbak voltak, mintha megütött volna.

- Én hálóztalak be? Hadd ne kelljen emlékeztetnem arra, ki csábított el kit azon az erkélyen!

- Te vittél magaddal! Nagy fájdalmadban kellett valaki, aki eltereli a figyelmedet, és engem használtál fel!

- Miről terelje el a figyelmed? – kérdezett közbe Mike, én meg legszívesebben megfojtottam volna Chestert.

- Nem igazán kellett pisztolyt tartanom a fejedhez! – vágtam vissza.

- KIHASZNÁLTÁL ÉS MOST JÁTSZOD AZ ÁLDOZATOT!

- MI A FENE BAJOD VAN? – nagy ordításunk közepette közelebb léptünk egymáshoz, de még így is köztünk volt az alacsony kis dohányzóasztal. – Te jöttél össze a barátnőmmel! Te voltál az, aki felrúgta mindazt, ami köztünk volt!

- ÉN MINDIG CSAK MÁSODIK LEHETTEM VOLNA!

- Chester… - Rob felállt, és Chez mellé sétált a vállára téve a kezét. Talán attól félt, hogy felpofoz, és vissza akarta tartani. Én is úgy éreztem, hogy megvan rá az esély, bár nem értettem még mindig a miértjét.

- EZ NEM IGAZ! – üvöltöttem, bár tudtam, hogy igaza van.

- MINDIG Ő LESZ AZ ELSŐ – mutatott Mike felé, mire bennem nem hogy megfagyott volna a vér, inkább még jobban felfortyantam.

- Mégis miről… - kezdte Mike, míg Fanni kényelmetlenül feszengett mellette, de nem hagytam szóhoz jutni.

- IDERÁNGATSZ, MINTHA NEKEM JOBB DOLGOM SE LENNE, ÉS ITT KIABÁLSZ VELEM ÉRTELMETLEN DOLGOKRÓL! MI A FASZ BAJOD VAN, BENNINGTON?

- EVELIN TERHES! – ezt minden eddiginél hangosabban, erősebben üvöltötte a képembe, én pedig hátratántorodtam, mintha csak meglökött volna.

- Micsoda? – suttogtam a kérdést.

Az egy dolog, hogy szakítottunk, hogy ő talált valaki mást, és én is találtam valakit. De hogy terhes? Gyerekük lesz? Hiszen nem is olyan rég Chez még velem bújt ágyba. Még engem szeretett valamennyire. Ez csak kicsivel maradt el Mike lánykérése mögött.

- Evelin terhes és… - mintha hirtelen leöntötték volna egy vödör jeges vízzel, megnyugodott. Én viszont nem tudtam. Mérhetetlen harag tombolt a bensőmben és ki akart törni. Ennek ellenére nem tettem semmi olyasmit, amit szerettem volna, szinte hallottam a fülemben Tom nyugtató szavait. Felvettem a pókerarcom és biccentettem.

- Nos, gratulálok!

Chester csak nézte a padlót, Mike és a srácok Chezre pislogtak, Fanni pedig… Fanni szemében hónapok, sőt lassan évek óta most láttam először egy őszinte érzést. Sajnált engem. Nem mintha szükségem lett volna rá, de azért jó volt tudni, hogy… nem is tudom.

- Gratulálsz? – kérdezett vissza rezignáltan és lassan felnézett rám.

- Természetesen. Egy gyerek az… nagy dolog, és tudom, milyen fontos neked a család – azt mégsem mondhattam, hogy én sikítófrászt kapnék egy gyerektől a helyében, a család alatt pedig minket értettem. Persze neki fontosabbak voltak a srácok, gondolom, különben minek ordítozna velem?

- Azt hittem, kiakadsz – vallotta be csendesen.

- Miért akadnék ki? – lenne rá okom szerintem, de nem tettem. Felnőtt emberek vagyunk, mindketten új kapcsolatba kezdtünk, még ha ők nem is tudnak nyíltan Chrisről. – Örülök, ha örülsz – erre a kijelentésemre olyan képet vágott, mintha citromba harapott volna, nekem pedig leesett az a bizonyos húsz filléres. – Te nem örülsz! – jelentettem ki teljes meggyőződéssel, és nem kis megrökönyödéssel.

- Én… - nem tudott mit mondani, én viszont sejtettem, mire ment ki ez az egész.

- Azt remélted, hogy ha most velem ordítozol és összeveszel, akkor nem kell a dologgal foglalkoznod. Mintha nem is létezne.

- Chester… - mordult fel Mike, tudva, hogy igazam volt. Összenéztem az oly szeretett emberrel. – Ugye ez nem igaz? – hiú ábránd, barátocskám!

- Én…

- Ezt már hallottuk – szúrtam közbe, mire újra felfortyant.

- Ez még nem jelenti azt, hogy nem volt igazam abban, hogy nem végzed rendesen a munkádat!

- Mike a főnököm, nem te! – köptem felé a szavakat, és most nekem sikerült olyasmit mondanom neki, ami felért egy pofonnal. Mindketten jól tudtuk, hogy mindig is Mike szava lesz nekem a szent, nem az övé.

- Mindketten higgadjatok le! – nyugtatott bennünket Mike. – Minden rendben lesz, Chester. Érthető, hogy kicsit félsz…

- Én nem félek!

- Ó, na ne mondd! Látjuk rajtad, nem hiába csinálod a patáliát Lénivel. Minden rendben lesz, szereted Evelint – itt fél szemmel rám sandított, de nem igazán reagáltam a dologra semmit. -, és ő is szeret téged, ráadásul mindig is akartál egy kisbabát, nem igaz?

- De, igaz – válaszolta, és végre megejtett egy féloldalas mosolyt.

- Léni pedig… jól végzi a munkáját – életében először úgy védett meg engem, hogy hazudott, vagy legalábbis nem azt mondta, amit legbelül gondolt és szeretett volna. Ő imádta volna a legjobban, ha csak és kizárólag nekik élek, és nem foglalkozok mással. De talán lassan belátta, hogy nem lehet ilyen önző. – Ott volt velünk a múlt hónapban is, Ausztráliában is ott lesz, és minden a lehető legjobban fog menni – ekkor egy pillanatra összeráncolta a szemöldökét, és olyan képet vágott, mint aki… rájött valamire? Talán. – Menj haza, beszélj Evével! Neki sem lehet könnyű és szükségetek van egymásra. Léni nem akad ki, hiszen ő is továbblépett.

- Valóban? – szólalt meg most először Brad ezer wattos vigyorral a képén, én pedig megajándékoztam egy gyilkos pillantással. Mintha csak a megfelelő pillanatra várt volna, hogy ráterelje a szót… nos, rám és a titkomra, amiről csak Phoenix tudott.

- Valóban.

Chester elindult haza, bűnbánó képpel, de engem nem hatott meg. Mi a francért használ engem mindenki bokszzsáknak? Ha valami bajuk van, mind velem üvölt. Hát remek! Még maradtam egy kicsit, feszengve meséltem pár dolgot a forgatásról és a srácokról, de szerencsére nem feszegették a témát. Többször említettem Christ is, hogy itt voltunk együtt meg ott, de nem kérdezett rá egyikük sem, hogy most akkor mi van velünk, én pedig nagyon is hálás voltam ezért.

**

- Terhes? – kérdezett vissza Chris az utolsó esténken, amit az én hotelszobámban töltöttünk, habár nagyon csábító volt a gondolat, hogy végre megnézzem Chris házát, de mivel pakolnom kellett, eltettük ezt a dolgot akkorra, majd ha visszajöttem.

- Az. Terhes – rámásztam a bőröndöm tetejére és úgy próbáltam meg összenyomni, hogy be tudjam cipzárazni. Chris nevetgélve segített. – Beszéltem vele a minap telefonon, és hát eléggé nem tudja, mi van most.

- Nem akarja?

- De, megtartja a babát, eszébe sem jutott elvetetni. Csak tudod… Chester és én nemrég még eléggé közel álltunk egymáshoz, és Eve bizonytalan, meg félt az én reakciómtól is.

- De hiszen Chester miatta szakított veled, nem?

 - De igen, de… ez nem ment azért ilyen egyszerűen. De megnyugtattam, hogy semmi oka aggodalomra, Chez őt szereti, és hogy én is mindenben mellette állok. Nem semmi érzés lehet, hogy hirtelen teherbe esett. Nem tervezte és nem csodálom, hogy megijedt egy kicsit.

- De rendben lesz, ugye?

- Igen. Majd kijön egy-két koncertre Ausztráliába, de keres egy házat, ahol együtt élhetnek. Mire visszajövünk elvileg lesz egy közös otthonuk.

- Hát biztos furcsa lesz nekik így hirtelen… Na, végre! – sikerült becipzáraznunk a táskát, és győztesen összepacsiztunk.

- Furcsa lesz, de szeretik egymást. Sem Eve, sem Chez nem tették volna… ezt velem, ha nem akarnák egymást. A gyerek pedig… hát majd megoldjuk.

- Megoldjátok? – nézett rám kérdőn, mire megvontam a vállam.

- Mi egy család vagyunk, így sokan. Mindenki kötődik mindenkihez. A srácok hozzám, én Fannihoz és Evéhez, Mike hozzám is és Fannihoz is, Chez is Evéhez és hozzám, Brad barátnője, Lux az én szerkesztőm és így tovább.

- Hm, ez igaz - bólogatott, közben leült az ágy szélére, és engem lehúzva a bőrönd tetejéről, az ölébe vont. – Nem leszel itt a születésnapodon.

- A tiédet megünnepeltük – villantottam vigyort, visszaemlékezve, hogy egész éjszaka ágyban voltunk.

- De mégiscsak a szülinapod, csak egyszer van egy évben.

- Huszonhárom… - merengtem. – Tavaly volt nagy buli, és idén egyáltalán nem szeretnék semmi ilyesmit.

- Biztos vagy benne? – kék szemei kérdőn csillantak felém.

- Igen, biztos.

Az este további része nagyon is kellemesen telt.

**

Idegesen rohantam vissza a színpad mögé, kezemben a jéggel, amit Chester csuklójára hoztam.

- Mi van vele? – kiabáltam túl a hangzavart, és Jasonre, az egyik roadra néztem, miközben a fejemmel a színpadón éneklő Chesterre böktem.

- Mindjárt lejön a jégért, amúgy nem tudom – kiabálta. Nem is kellett sokat várnom, Chez máris ott volt előttem.

- Mennyire fáj? – kérdeztem elkínzott arcára tekintve.

- Kibaszottul.

- Tesó, senki sem hibáztatna, ha most félbehagynánk a koncertet – mondta Brad, miközben Chez csuklóját jegeltük.

- Nem akarom! Megcsináljuk, aztán mehetünk a kórházba. Ugye, Léni? – feltűnően kedves volt velem, mióta eltört a csuklója.

- Ha bírod, akkor nyomjad – egyeztem bele, bár nagyon aggódtam, hogy valami súlyosabb baja is lehet, de nem akartam ellenkezni.

Chester homloka gyöngyözött az izzadtságtól, de visszament a színpadra, miközben Mike arról beszélt a közönségnek, hogy milyen nehéz néha úton lenni, távol azoktól, akik fontosak nekünk, és lemaradni fontos eseményekről az életükben. Mélységesen megértettem, miről beszélt. Egyre jobban hiányoztak a szüleim, a családom, az egyetemen hagyott barátaim. Hiába nem voltam egyedül, azt hiszem még mindig nagyon ragaszkodtam azokhoz, akik mellett felnőttem.

**

- Jól vagy? – simogattam meg Evelin karját, és leguggoltam elé. Az egyik erősítő tetején ült, és a fejét a térdei közé hajtotta.

- Igen, csak egy kis szédülés meg hányinger – legyintett, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Oké, de ha kell valami, akkor szólj! – már álltam volna fel, hogy utánanézzek, hogy megy az LPU tagok ellenőrzése, de Eve elkapta a karomat. Visszaguggoltam elé, mivel a sürgés-forgásban így jobban tudtam rá figyelni.

- Arra lenne szükségem, hogy… - halványkék szemeiben nem láttam mást, csak aggodalmat és fájdalmat. – ne haragudj rám! – suttogta, mintha szégyellné kimondani a szavakat. Letérdeltem elé és szorosan magamhoz öleltem.

- Először, amikor megtudtam, hogy terhes vagy, valóban dühös voltam. De nem rád, inkább… magamra – belenéztem a könnyektől csillogó szemeibe, és halványan elmosolyodtam. – Azért, mert én erre nem lennék képes. Nem tudtam volna soha maradéktalanul boldoggá tenni őt, családot pedig még jó ideig nem adhattam volna neki.

- Igen, ismerlek – kuncogott fel halkan.

- Én és a kölykök! – bólogattam. – Nem haragszom, Életem! Nem számít, mi történik, mi mindig barátok maradunk. És Chez megérdemli, hogy valaki nagyon-nagyon szeresse.

- Én… nagyon szeretem… azt hiszem – motyogta bizonytalanul.

- Tudom, látom rajtad. Nem csak te ismersz engem, de én is téged!

**

- Van egy olyan furcsa érzésem ma – kezdte Mike, miközben a cuccaimat segítettek behordani a szobámba. Október vége volt, egy kellemes ősz végi nap. Ekkor értünk vissza a New Yorki szállodánkba, mivel volt a srácoknak egy-két jelenése a keleti parton a turné után.

- Igen, nekem is! – bólogatott Chester, és vígan kupán vágott a gipszes kezével.

- Nekem olyan érzésem van, hogy nem állsz messze attól, hogy ezekért a megmozdulásaidért megverjelek! – dörzsölgettem a fájó pontot a kobakomon.

- Nem ilyesmire gondolt, szerintem – közölte Joe, mire vállat vontam.

- Valakinek ma születésnapja van! – így Phoenix, és az ajtó felé intett, ahol Brad sétált be egy kicsi, fehér-rózsaszín mázas tortával a kezében.

- Uram Isten! – nyögtem, és a kezembe temettem az arcomat. A könnyeim csak azért is kicsordultak, pedig nagyon nem akartam sírni.

A srácok elénekelték nekem a ’boldog születésnapot’ dalt, felszeltük a tortát, ettünk belőle, aztán átadták az ajándékaikat. Phoenix egy olyan földgömböt vett nekem, amin ha felkapcsoltam a lámpát, a fénye kirajzolta a Föld lemezeit; Joe egy „Hogyan legyünk híresek?” könyvet vett nekem, amin mind nevettünk; Brad és Rob közösen szereztek nekem egy hatalmas festményt, amin a Föld éjszakai képe volt látható, így sok-sok fénylő ponttal; Chestertől egy csodaszép és feltehetően méregdrága karkötőt, míg Mike-tól egy hozzá illő nyakéket kaptam.

- Szeretlek! – suttogta Mike a fülembe, amikor megölelt, nekem pedig egy pillanatra összeszorult a szívem.

- Én is – motyogtam.

**

- Jó lett volna, ha nap közben hívsz ám! – nevettem az ágyamon fekve. Tomnál Angliában éjjel fél kettő volt, míg nálam csak fél kilenc.

- Egyikünk sem ért volna rá.

- És inkább felkeltél telefonálni? – nevettem megint. Ha Tommal beszéltem mindig jó kedvem volt. Mindig.

- Inkább örülj neki, hogy azért felkeltem éjnek idején, hogy felköszöntselek, és ne hadakozz!

- Isten ments!

- Milyen érzés huszonháromnak lenni?

- Neked milyen érzés húsznak?

- Alig várom, hogy legálisan ihassak veled odaát!

- Úgy érzem, öreg vagyok.

- Hülye vagy, nem öreg!

- Én is szeretlek!

- Még jó hogy! A két szép szememért, és a szőke hajamért.

- Honnan tudtad?

**

- Alig vártam, hogy itthon legyél végre! – mormogta mély hangon a fülembe Chris, mire felé fordultam az ágyban. Már túl voltunk az ’Isten hozott idehaza’ együttléten.

- Te is hiányoztál nekem!

- Átadhatom végre az ajándékod? Kettőt pislogok és már megint a Föld másik felén leszel – méltatlankodott.

- Lássuk!

Felkaptunk magunkra pár ruhadarabot, majd leültünk a kanapéra. Tommal úgy beszéltük meg, hogy az ajándékunkat postán küldjük el egymásnak, így most az ő pici csomagja is ott lapult Chrisé mellett, ami szintén nem volt nagy. Két kicsi ékszeres doboz pihent a kis asztalon és arra várt, hogy kinyissam.

- A kéket kapod tőlem – puszit nyomott az arcomra.

Bólintottam, majd felvettem a kis dobozt. Őszintén szólva kicsit levert a víz, hogy mi lehet benne. Ha gyűrű, akkor biztos, hogy meghalok! Felpattintottam a fedelét és… tényleg gyűrű volt benne, de nem akármilyen. Aranyozott volt, de a közepén kívülről és belülről is cirádás betűk futottak végig. Tünde betűk. Tudtam, mit jelent.

Egy gyűrű mind fölött…

El se akartam hinni, hogy ennyire tudja, mit szeretnék. Tudtam, hogy ezek a gyűrűk nem voltak annyira nagyon drágák, de számomra nagyon is sokat jelentett.

- Reméltem, hogy tetszeni fog – mosolygott, én pedig azonnal a nyakába borultam.

- Nagyon – csak ennyit tudtam mondani, de reméltem, hogy ez elég. Az érzés, hogy szeretem őt, most még jobban eluralkodott rajtam, és úgy éreztem, hogy a szívem szétrobban az erős érzelmektől.

- Most nézd meg Tomét!

- Rendben – megtörölgettem a szememet, mert már szinte természetes volt, hogy sírok. Tényleg öregszem, ebből is látszik!

Tom ajándéka egy apró, zöld bársonydobozban volt. Tőle nem kaphattam gyűrűt, vagy igen? Ennek a doboznak is felnyitottam a tetejét, és megpillanthattam benn egy kicsi, zöld, kígyós kitűzőt. A Mardekár ház kitűzőjét.

Az volt a legszebb és a legrosszabb az egész szülinaposdiban, hogy úgy tűnt, azok, akikről azt hittem, mindennél jobban ismernek, olyan ajándékokat vettek nekem, amikre valójában semmi szükségem sem volt, és marha drágák voltak. Chez és Mike rengeteg pénzt kiadhattak a meglepetésemre, de minek? Olyan érzésem volt, mintha nem tudnák, hogy nem vágyom több ezer dolláros ajándékokra. Azok pedig, akiket nemrég ismertem meg, mind olyannal leptek meg, amik apró dolgok voltak, mégis számomra kedvesek. Chris az Egy Gyűrűvel, Tom a Mardekár jelvénnyel, Amber a könyvem egyetlen olyan változatával, aminek a borítóján a film főszereplői voltak.

Furcsa érzés volt. Jó és rossz egyaránt, s elgondolkoztatott, hogy vajon hol állok én a világban és hol állnak ők? Mellettem, vagy távol tőlem?