In Pieces - Chapter 20.

20. I don’t hate you, I’m just not necessarily excited about your existence

Azért ha az ember lánya hónapok óta jár egy pasival, akkor azt illik végre bemutatni a barátainak is – legalábbis Tom szerint, mivel én ezt az elvet megtagadva hetekig, hónapokig tartottam távol Christ a Linkin Parktól, és a lányoktól.

- Ez nem normális dolog, és szerintem ezt te is tudod! – mormogta, miközben egy törölközővel dörzsölgette szőke tincseit. Még így, a net világán keresztül is láttam azokban a kék szemekben az örömöt, hogy végre össze tudtunk hozni egy időpontot, ami mindkettőnknek jó volt, és beszélgethettünk „szemtől szemben”.
- Ha összeeresztem őket, akkor rájöhet, hogy nem csak Chester iránt voltak érzéseim.
- Nem lenne jobb elmondani neki, hogy szeretted Mike-ot, de nem jött össze? Nem nagy cucc.
- Tom… - sóhajtottam, és hátradőltem az ágyon.
- Én tudom, hogy még mindig szereted azt a majmot, de Chris nem. És mivel te ismered már a szüleit is, talán illene az ottani családodnak bemutatnod, ha már Magyarországra nem viszed magaddal.
- Már nem szeretem – ültem fel, hogy ránézhessek, hacsak így képernyőn keresztül is, mire ő csak csúfondárosan vigyorogva felvonta a szemöldökét. – Vagy legalábbis nem annyira, mint az előtt.
- Az előtt?
- Na sürgősen vesd le magadról Malfoy szerepét, és legyél a barátom, ne egy taktikus, szemét mardekáros!
- Ismerd el, hogy szereted, ha szemét mardekárosként viselkedem!
- Azt hittem, lassan eleged van belőle – most én voltam gonosz, tudtam jól, és elvigyorodtam. Tom arca elkomorult.
- Tudod, hogy nem elegem van belőle csak…
- Félsz. Félsz, hogy csak ő jutott neked, ami mondjuk hülyeség, mivel az én nagysikerű regényem filmadaptációjában is szerepet kaptál, ami nem kis dolog.
- Mikor lett ekkora arcod? – nevetett fel.
- A Joe-tól kapott könyvből lestem pár dolgot. Ezt magabiztosságnak hívják.
- Nem, ezt beképzeltségnek, rátartiságnak, seggfejségnek hívják.
- Seggfej lennék? – tettettem felháborodást.
- Csak annyira amennyire még egészséges – válaszolt diplomatikusan biccentve.
- Viccet félre téve, Tom, te jó színész vagy. Semmi okod aggódni, hidd el nekem!

Tom, ahogy egyre idősebb lett, és ahogy egyre több időt töltött Draco Malfoyként, egyre jobban félt attól, hogy az emberek örökre a mardekárost fogják benne látni. Rettegett, hogy ha befejezik ezt az egészet, semmilyen más szerepet nem kap, vagy ha kap is, belebukik. Valójában nem értettem, miért gondolta így, hiszen tehetséges, méghozzá nem csak a színészethez értett, ennek ellenére ő viszolygott az egész jövő kérdése témától.

- Erre valók a barátok, nem? – mosolyodott el félszegen egy kis hallgatás után. – Eddig én szedtelek össze téged, most rajtad a sor.
- Ha akarod egy napon belül ott vagyok, ahol te. Még kiskanalat is viszek.
- Vicces… - csóválta meg a fejét, majd kék szemei érdeklődve és kicsit hamiskásan csillantak fel. – Mostanában feltűnően jó kedved van.
- Ezzel mire akarsz célozni? – vontam össze a szemöldökömet.
- Természetesen arra, hogy jót tett neked Chris és Amber társasága.
- Amberről szerintem lassan lemondhatok, mivel összejöttek Phoenix-szel.
De hiszen Phoenix az egyetlen, aki valójában is foglalkozik veled, és szeret téged. Bármi is történjen.
- Néha idegesítően sok mindent tudsz rólam.
- Nem tehetek róla, hogy ellenállhatatlan személyiségem magával ragadott, és megosztottál velem mindent, ami a szívedben rejtőzött. Ez a Felton-sárm, magával ragad, és nem tudsz ellene tenni semmit.
- Na akkor ki is az egoista? – nevettem.
- Ez magabiztosság – ismételte, amit pár perce én mondtam.
- Nem, Édes, ez seggfejség, rátartiság és beképzeltség.
- Na ugye, én megmondtam!
- Úgy tűnik, egyformák vagyunk.

Hallgattam Tomra, így kerültünk december elején mind Mike-ékhoz, hogy végre ők is megismerhessék Christ.

Nos, a reakciók elég különbözőek voltak. Shiori, mint kiderült egyszer már találkozott Chrisszel, így ismerték egymást, rögtön meg is találták a közös hangot. Evelin és Lux barátságosak voltak, Fanni kicsit távolságtartó, Brad, Joe és Rob olyanok, mint mindig, Phoenix már ismerte őt, Mike és Chester pedig ellenségesen méregették újdonsült páromat, míg Amber próbálta bennem tartani a lelket azzal, hogy elterelte a figyelmemet róluk.

Chris mindenkivel kedves volt, vicces, mint általában, elragadó a nőkkel, és látszólag nem tűnt fel neki, hogy Mike és Chester hadjáratot indítottak ellene. Reméltem, hogy ez így is marad, amíg el nem kapom a töküket, hogy tanuljanak meg már viselkedni.

Persze az élet nem egyszerű, pláne nem az enyém.

- Na és, Chris – kezdte Mike -, mivel sikerült meghódítanod Lénit? Chester után eléggé rossz passzba került – még szerencse, hogy nem mindenki tömörült egy helyen, és így ezt a beszélgetést se hallotta mindenki, csak Chez, Eve, Csicsi, én és hát maga Mike.
- Nem tudom – vont vállat a párom – Megtetszett, megismertem…
- Mike amúgy is csak viccel, igaz? Elvégre nem faggatunk egy vendéget ilyen kérdésekkel! – mosolyogtam Chrisre, majd vetettem egy figyelmeztető pillantást Mike-ra.
- Csak kíváncsi vagyok, Léni, ne legyél ilyen feszült!

Ne legyek feszült, igaz? Fanni is nyugtatólag megfogta Mike kezét, majd elterelte a témát. Hálás voltam neki ezért. Chester persze nem mondott le a faggatózásról, Evelin pedig csak bocsánatkérően nézett rám. Abban biztos voltam – többnyire -, hogy Chez azért csinálja ezt, mert segíteni akar Mike-nak, és nem azért, mert tényleg nem kedvelné Christ. De hogy Mike miért művelte ezt, abban már nagyon nem voltam biztos, sőt, ötletem se volt.

- Inkább beszéljünk valami másról – tereltem Chester azon kérdése után, hogy mégis pontosan Chris és köztem hogyan csattant el az első csók és hogy ezek után mennyire gondolja komolyan velem. Meg se vártam, hogy Chris reagáljon valamit, mert ehhez már tényleg semmi közük nem volt. – Mindenki figyeljen rám egy percig, kérem! – szóltam kicsit hangosabban, mire mindenki felénk fordult és elcsendesedett. – Én… huh, nos, lenne egy kérdésem, ami egyben egy kérés is.

Valójában ezt a kérdés-kérést mindannyiuknak szántam, az összes srácnak, de ösztönösen Mike-ra szegeztem a pillantásomat. Tudtam, hogy a legnagyobb része a döntésben neki van, még ha ez így nem is teljesen igaz. Sosem ismernék el, és nincs is így, de valahogy mégis a többiek hajlamosak voltak rá hallgatni. Amit mondjuk meg is értettem, mert ilyen zene-ügyileg övé volt a legutolsó szó – és jelen esetben a legelső is. Izgultam, de azért eléggé magabiztos voltam, mert mégiscsak, amit kérni akartam, az olyan dolog volt, amiben nem mondanának nemet. Mike soha.

- Szóval arról lenne szó, hogy a filmnek kellene egy dal, ugye az, ami kötődik a filmhez. A hivatalos előzetesben mutatnánk meg először, ami valamikor február elején jönne ki – Mike szemében megcsillant a felismerés, láttam rajta. Éreztem, hogy megkönnyebbülök, hiszen azonnal tudta, mit szeretnék. – Természetesen rátok gondoltam, hiszen nélkületek a könyvből nem lett volna semmi. Ahogyan az életem egy részét, azt, amelyiket itt kint élhetem, szintén nektek köszönhetem. – a szemem sarkából láttam, hogy Chris mosolyog mellettem a kanapén.
- Hűha… - motyogta Chester meglepve, és ő is Mike-ra pillantott.

Életemben nem vert még le olyan gyorsan a víz, mint akkor, amikor Chezről visszanéztem Mike-ra. Láttam a sötét szemekben, hogy… érzéketlen. Semmi örömöt, boldogságot nem láttam benne, semmi olyasmit, amiből egyáltalán azt szűrhetném le, hogy érdekli a dolog, vagy hogy akarná. Elengedte Csicsi kezét, a térdein megtámaszkodott, és kissé előrehajolva a szemembe nézett. Mélyen, őszintén, amiben ott volt a még kimondatlan döntés.

- Nem. Sajnos-ez-nem-fog-menni – tagolta lassan, de valahogy az a sajnos nem hangzott igazán sajnosnak.
- Mi… miért nem? – nyögtem ki nagy nehezen a kérdést, és letaglózva, csalódottan néztem rá.
- Egyszerűen nincs már rá időnk, te is tudod, hogy elfoglaltak vagyunk.
- Több mint egy hónapig nem lesz koncert, és… - rezignáltan megcsóváltam a fejem, de nem tudtam levenni a szemem az arcáról. Komor volt, és rideg. – A What I’ve Done-t adtátok a Transformershez, és nekem… nem jut semmi?
- Talán… - kezdte Joe, de Mike leintette.
- Sajnálom, de ez van. Szólhattál volna előbb is, vagy valami.
- Nem hiszem el, hogy ezt mondod! – úgy nézhettem rá, mintha életemben először látnám, és tudnám, hogy rossz ember. Bántott. Most is. De miért?
- Sajnálom Léni, de biztos vagyok benne, hogy találsz mást.
- Ez az én filmem, Mike. Az én könyvemből van, és te nem… - nem tudtam befejezni, elcsuklott a hangom, miközben az arcomon végigfolytak az első könnycseppek.

Megfeszült az állkapcsa és a pillantása is megváltozott, de én már nem tudtam rá figyelni. Csak bámultam a padló mintáit, és igyekeztem nem felzokogni. Alig tudtam elhinni, hogy ezt komolyan megcsinálja velem, és hogy ezt a többiek hagyják neki. Hogy senki sem szól egy árva szót sem. Hát tényleg ennyire nagyon az ő véleménye volt a fontos? Vagy csak velem szemben hagyták, hogy azt tegyen, amit csak akar? Valószínűleg.

- Menjünk! – mordultam fel, letöröltem a könnyeket az arcomról, és felállva a kanapéról magammal húztam Christ is.
- Léni! – ez volt az a hangszín Mike-tól, amikor legszívesebben a lábai elé vetettem volna magam, és még dorombolni is képes lettem volna, mint egy engedelmes kiscica. De nem most. – Léni, kérlek!
- Nem! – pördültem szembe vele, mert már lépett volna utánunk. – Értettem, nem akarod. Felfogtam elsőre is. Csak azt nem értem – hallottam, hogy a hangom egyre mélyebben cseng a dühtől, de nem tehettem ellene semmit. És nem is akartam. -, hogy mi a picsáért nincs annyi bőr a képeden, hogy ezt bevalld szemtől szemben.
- Nem arról van szó, hogy nem…
- Ne próbálj meg a szemembe hazudni, Mike Shinoda!

Láttam az arcán, hogy ideges, de most nem rám, hanem saját magára. Nem tudom mi volt a célja, de sikerült magára haragítania. Annyira igazságtalannak éreztem, ahogy bánt velem, újfent, hogy nem is érdekelt, hogy mi játszódik le benne.

Összekulcsoltam az ujjaimat Chrisével, és kisétáltam a régi otthonomból. Shiori rohant utánam, Lux-szal a nyomában, és megpróbálták kimagyarázni a helyzetet. Meghallgattam őket, de valójában senki sem tudott volna normális magyarázatot adni Mike viselkedésére. ÚJFENT! Rosszabb volt, mint egy menstruáló nő, vagy mint Evelin, aki terhes volt. A hangulatingadozásaival tele volt a hócipőm.

Elköszöntünk a lányoktól, és mikor beszálltunk Chris autójába, a bejáratnál Csicsit láttam. Ott állt az ajtókeretnek támaszkodva, és komor pillantással bámulta az utcát. Nem tudtam mire vélni a jelenést, de nem is igazán gondolkodtam rajta.

- Volt köztetek valami? – Chris hangja vonta el a figyelmemet. A kezem a combján pihent, már-már ösztönösen szükségem volt, hogy hozzáérhessek.
- Mike és köztem? – bólintott, de a tekintetében, amit az úton tartott, nem láttam rosszallást. – Egyszer megcsókolt – még most is rossz érzés fogott el, ha eszembe jutott, hogy mit tett velem akkor is, mikor ez történt. Rákényszerített valamilyen misztikus módon, hogy elfelejtsem mi történt. Emlékeztem a napra, amikor újra felrémlettek előttem azok a képek, mikor megcsókolt. Chester aznap reggel bújt az ágyam alá. Ezen elmosolyodtam. – De az régen volt, és egyikünk sem emlegette soha.
- Értem.

Nem is feszegette tovább a témát, és ez jól esett, mert így tudtam, hogy bízik bennem. Igazából nem is hazudtam neki soha, de nem akartam, hogy tudja, hogy szerettem Mike-ot… hogy még mindig szeretem valamennyire. Nem akartam, hogy úgy higgye, ahogyan anno Chez, hogy ő csak a második. Mert nem így volt. Szeretem Christ. Már az első pillanattól fogva megfogott… akárcsak Mike. Sóhajtottam.

- Nincs miért aggódnod! – böktem ki végre, mikor Chris beállt a háza parkolójába. Egy gyönyörű, kétszintes házban élt, aminek volt egy beépített garázsa és egy, a városra néző erkélye. Fent volt a hegyen, így a kilátás tényleg csodás volt.
- Úgy nézek ki, mint aki aggódik? – villantott felém egy mosolyt.
- Elvégre színész vagy.
- Veled sosem játszanék, Léni!

Olyan őszintén mondta, hogy tényleg nem tudtam volna akkor se kételkedni benne, ha akartam volna. De mivel nagyon is szerettem őt, akartam is, hogy igazat mondjon. Kiszálltunk a kocsiból a halványkék világításban, ami jelezte, hogy nincs áram a házban, és csak a pótgenerátorok mentek. Chris felnézett az apró izzókra, mintha csak tőlük várt volna választ a kimondatlan kérdésre, de a kintről behallatszódó hatalmas dörgés megadta azt. Ahogy ott álltam a nyitott hátsó ajtónál a kocsinak támaszkodva, és elnéztem az amúgy is kék szemeiben a halványkék fényt… e.s.z.m.é.n.y.i.

El is felejtettem, hogy a hátsó ülésről ki akartam venni a kabátomat, inkább felé nyújtottam a kezem, belemarkoltam a bőrkabátja szélébe, s közelebb húztam magamhoz. Mosolyogva lépett elém, de amikor lenézett rám, láthatta a szememben, hogy mit is akarok pontosan, mert abban a kék mélységben is megláttam felcsillanni valamit.

Kezeivel megtámaszkodott a kocsi tetején, és közelebb hajolt hozzám. Ahogy én incselkedve hátrébb hajoltam, egy az egyben megbillentem, és ha Chris nem kapja el a derekamat, beborulok a kocsiba. Úgy tűnt, ezt nem találta olyan rossz ötletnek, mert mikor végre megcsókolt, belökött a hátsó ülésre, és fölém helyezkedett. Abban a pillanatban az volt a legkényelmesebb hely a világon, és olyan nagy örömmel öleltem magamhoz őt, mintha ezer éve nem láttam volna.

A sötétbarna bőrkabát alatt nem viselt mást, még így decemberben sem, csak egy pólót, így ezektől rövid időn belül megszabadítottam, ahogyan ő is engem a pulcsimtól és a trikómtól. Felnyögtem az érzéstől, amikor végigcsókolta a bőrömet a melltartóm szegélyénél, mikor pedig levéve a felesleges ruhadarabot még inkább elhalmozott csókokkal, egyszerűen behunytam a szemem, és igyekeztem nem meghalni a vágytól.

Amikor Chesterrel szeretkeztem, az mindig fantasztikus volt, felemésztő és egyben felszabadító. De amit Chris művelt velem, az valami egészen más volt. Egyszerre éreztem úgy, hogy ez a legjobb dolog a világon, és hogy hatalmas bűnt követek el. Bűnt azzal, hogy csak magamnak akarom őt, és megfosztom a világ többié részét – nőjét – tőle. De ha kellene, puszta kézzel harcolnék érte. Szerettem őt. Nagyon, úgy, ahogyan azt hittem, nem fogok tudni szeretni senki mást, csak egy valakit.

Ujjaimat végigfuttattam a hátán, majd benyúltam a nadrágjába, s előrevezetve a kezemet, cirógatni kezdtem a férfiasságát, míg ő jóleső nyögések közepette azon dolgozott, hogy megszabadítson a többi ruhámtól. 

**

Tulajdonképpen elmondható volt, hogy a december további része csendesen telt. Én készülődtem haza, hogy végre láthassam a családomat, Chris pedig a szüleihez volt hivatalos az ünnepekre. Sokáig mondjuk nem maradhattam, mert a két ünnep között jelent meg a Hidegvérrel folytatása, így azon illett jelen lennem, de így is volt pár napom otthon.

Chris életében is igen érdekes korszak kezdődött, hiszen megkapta James T. Kirk szerepét a Star Trek következő filmjében, aminek kimondhatatlanul örült. JJ lesz a rendezője, így biztosra vettem, hogy jó film lesz ebből, a forgatást pedig az ünnepek után kezdik el, január vége felé. Ami engem nagyon megfogott, az a másik fontos szereplő, Spock megformálója, Zachary Quinto. Őt „csak” a Heroes-ban láttam, de ott olyan alakítást nyújtott, amitől mindig libabőrös lettem.

Így tehát a karácsonyt a szüleimmel, a családommal töltöttem. Igen ám, de amiről nem tudtam, az az volt, hogy Fanni és Mike is most mentek Magyarországra, ünnepelni az eljegyzést. Meglehetősen érdekes momentum volt, amikor a nagy családi összeröffenésen Mike szülei engem kezdtek faggatni Fanniról, mivel őt még nem ismerték nagyon. Mondhattam volna rossz dolgokat is róla, de olyan mindegy volt már.

Ami Mike és az én kapcsolatomat illette… hát olyan nem volt nekünk. Egyszerűen tudomást sem vettem róla, hogy egyáltalán létezik, és nem voltam hajlandó beszélni vele – egyetlen kivételt tettem, amikor kíméletesen közöltem vele, hogy nem tudok részt venni a januári Európa turnén, s érdekes módon nem kötekedett, bár lehet csak azért, mert ezt is e-mail-ben közöltem. Ez karácsonykor volt a legkellemetlenebb, mert mások is – olyanok, akiknek nem kellett volna a családból – észrevették ezt, de igyekeztem nem foglalkozni velük.

Persze Mike próbált velem kapcsolatba lépni, én viszont figyelmen kívül hagytam minden levelét, üzenetét, virágcsokrát és egyebeit. Ez kihatással volt a bandával való kapcsolatomra is. Csak Robbal és Phoenix-szel tartottam a kapcsolatot, a többiek valahol elvesztek.

A legneccesebb az volt, hogy Eve és Chez Valentin napra tűzték ki az esküvőjük napját, és mivel Evelin volt a legjobb barátnőm, így nyilván segítenem kellett neki az előkészületekben, arról nem is beszélve, hogy koszorúslány is voltam – Fannival, Lux-szal, Amberrel és Shiorival egyetemben.

Szóval a két ünnep között akkor is visszamentem volna Los Angelesbe, ha az óceánt kellett volna átúsznom érte. Chris kísért el az első dedikálásra és felolvasásra azon a napon, amikor megjelent a könyvem. Nem volt velem se Chester, se Mike, se más, csak ő, mégis úgy éreztem, hogy ennél nem is lehetne jobb. Mi ketten valahogy tökéletesen jól megvoltunk.

 „Nem tudom elhinni, hogy ez a vége a könyvnek, de amúgy kurva jó lett! Gratulálok!”

Ezt az üzenetet kaptam Tomtól, akinek küldtem belőle egy példányt Angliába. Sejtettem, hogy így fog reagálni a történet alakulására, ahogyan Chris is csak leesett állal nézett rám, amikor végigolvasta. Mind úgy gondolták, hogy ez így volt tökéletes.

- Milyen érzés volt, amikor megölted a legjobb barátodat? – kérdezte egy alkalommal egy riporter, én pedig felnevettem.
- Tom valóban a legjobb barátom, de Colin halála szükségszerű volt, és nem is gondoltam arra, hogy csak azért, mert Tom játszotta a filmben, másképp legyen.
- De ebből is készül majd film, nem igaz? Milyen érzés lesz látni azt, hogy lelövik őt?
- Egyelőre nem tudok semmi biztosat arról, hogy lesz-e ebből is film, hiszen még az első sem jelent meg, de ha lesz, biztos rossz lesz látni Colin haláltusáját, amennyiben megtartják az általam írtakat. Viszont Tom fantasztikus színész, és biztosan megbirkózik a feladattal.
- Ő már olvasta? Mit szólt?
- Tetszett neki. Először csak egy üzenetet kaptam tőle, mert épp dedikáláson voltam, de amikor később beszéltünk telefonon, elmondta, hogy nagyon egyetért azzal, hogy Colinnak meg kellett halnia. Hiszen másképp Josh képtelen lenne Carlát elkapni. Mint láthatjuk a könyvben, számos alkalommal összefutnak, Josh mindig megleli a lányt, aki most is gyilkol, de képtelen elkapni őt. Hiába hazudta a terhességét, hiába ölt meg annyi ártatlan embert, köztük Josh húgát, Jent is… Joshnak szüksége volt arra, hogy valaki olyan haljon meg, aki tökéletesen ártatlan volt és aki… számít. És számára ez az ember Colin, hiszen ő nem folyt bele soha Josh és Carla nyomozási ügyébe, csupán a barátja volt, Carla mégis megölte.
- Akkor a harmadik részben Josh rászánja magát, hogy elkapja Carlát?
- Meglátjuk.

Januárban így én a könyvemet mentem népszerűsíteni, Chris pedig nekikezdett a forgatásnak. Elég nehézkesen tudtunk találkozni, legtöbbször csak hétvégén, amikor is összepakolva néhány cuccomat, átmentem hozzá. Innen jött Tom január végi, díjnyertes ötlete is.

- Úgy értem, nem zavar, hogy majdnem egy éve abban a hotelben élsz? Egy hotelszobában.
- Mégis mit kellene csinálnom?
- Vegyél egy lakást vagy házat.
- Persze, pont van nekem arra pénzem!
- Csak azt ne mondd, hogy csóró vagy! – nevetett fel a vonal másik végén.
- Na jó, ezt majd megbeszéljük az esküvőn, oké? Most rohannom kell Chrishez, mert így is késésben vagyok!
- Oké, aznap érkezem, majd beugrok hozzád, úgyis ott fogok megszállni, ahol te is laksz.
- Rendben. Már várom, egy kicsit hiányzol – motyogtam.
- Egy kicsit? – csend. – Még mindig nem beszéltél Mike-kal?
- Nem. Chezzel is csak annyit, amennyit a ruhapróbák után kellett, meg ilyesmi.
- Szép műsor lesz az esküvő… - sóhajtotta.

Igen, én is így hittem. Evelin is eléggé ideges volt miatta, és nem csak azért, mert már elég nagy hasa volt, hanem mert félt, hogy Mike és én felrobbantjuk a násznépet. Többek között ezért is hívta meg Tomot, hogy legyen, aki féken tart Chris mellett.

Tehát ilyen kilátásokkal néztünk az esküvő elé.