Olyan álmos voltam, hogy alig láttam kettőig, nem ám még én figyeljek is oda arra, hova lépek. Ha Chris nincs mellettem, akkor tutira úgy zuhantam volna ki a hotel ajtaján. Persze, neki mindenképpen mellettem kellett lennie, hiszen ő ébresztett fel, és ő rángatott le ide.
- Elárulod, mit is csinálunk mi lent az utcán hajnali fél ötkor, Herceg? – igyekeztem bosszús képet vágni, de annak ellenére, hogy baromira álmos voltam, azért mégsem tudtam haragudni rá. Elég volt csak belenézni abba az igéző kék szempárba.
- Emlékszel, hogy amikor Miamiban voltunk, te… hm, hogy is mondjam szépen… hisztiztél egy sort a parton, mert szerinted nincs jó alakod?
- Emlékszem – azért annyira még nem voltam ébren, hogy vitatkozni kezdjek vele, miszerint ténylegesen igaz, hogy nincs jó alakom, és nem csak szerintem van így.
- Nos, most elkezdünk edzeni, hogy ezen segíthessünk – olyan tompán pisloghattam rá, hogy szavak nélkül is értette a kérdésemet. – Futni fogunk, ezentúl minden reggel.
- Felejtsd el! – ráztam meg a fejemet azonnal, és visszafordultam az ajtó felé azzal a szánt szándékkal, hogy én most visszafekszem aludni, és kihasználom, hogy még van két és fél órám az ébresztőm csörgéséig.
- Nem, nem! – elkapta a kezemet és visszahúzott magához. Erőtlenül dőltem neki a mellkasának, homlokomat a vállának támasztva.
- Chris, én fizikailag, gén-ügyileg képtelen vagyok futni. A szervezetem nem bírja, vashiányos, vérszegény kis csibe vagyok, ráadásul alig aludtam három órát, ahogyan tegnap is. Szóval, kérlek…
- Nem azt mondtam, hogy versenyzünk. Ha kocogunk már az is jó lesz, és amúgy is itt leszek melletted. Egyébként meg te nem egy kis csibe vagy, hanem egy ragadozó tigris, úgyhogy ez nem jött be – ezen sikerült elvigyorodnom. Azóta hívott így, mióta hallotta, hogyan ordítok telefonon az egyik szervezővel, aki a koncertekkel foglalkozik. – Amúgy miért aludtál csak három órát?
- Mert valakinek írnia kell a következő könyvet. Volt pár dolog a végén, amit finomítottam – erre csak hümmögött.
- Ha most eljössz velem, akkor utána ígérem, valami nagyon szép dolgot kapsz tőlem.
- Egy szivárványszínű, éneklő unikornist? – pillantottam fel rá tréfálkozva, mire felnevetett.
- Majd meglátod.
Remek. Én és a sport. A biciklizésen kívül semmit sem szoktam csinálni, és azt is már nagyon régen. Még Mike-kal, évekkel ezelőtt, egy FM koncert után volt az utolsó ilyen alkalom. Ennek ellenére végül belementem abba, hogy nekifussunk a távnak – szó szerint. Hiszen Chris csak kedves akart lenni, és segíteni szeretett volna, habár ő fennen hangoztatta, hogy szerinte jól nézek ki, de szeretné, ha én is jól érezném magam a bőrömben.
Míg így köröztünk Los Angeles utcáin a hajnali fényben – és én igyekeztem nem kiköpni a tüdőmet -, Chris mindenféle történetekkel szórakoztatott. Némelyik olyan viccesre sikerült neki, hogy kénytelen volt megállni, amíg kiröhögöm magam, különben tényleg ott pusztulok ki mellette.
Ezért is szerettem vele lenni – többek között -, mert állandóan pozitívan szemlélte a világot, és engem is erre ösztönzött. S valljuk be, szükségem is volt rá.
Olyan hat körül nagyon is ismerős környékre tévedtünk. Abba az utcába fordultunk be, ahol a stúdió volt, amelyben a legtöbb jelenetet felvettük a filmhez. Út közben már a derekam köré kötöttem a cipzáras felsőmet, mert a szeptemberi levegő még mindig kellemesen meleg volt, rólam pedig folyt a víz. Chris persze már eleve csak egy pólóban és szabadidőnadrágban jött, így neki könnyebb volt.
- Bemegyünk – közölte egyszerűen, majd megfogta a kezemet és odavezetett a bejárathoz.
- Bemehetünk mi csak így? – néztem fel rá kétkedőn, de közben éreztem, hogy a szívem még gyorsabb ütemre kapcsolt, mert összekulcsolta az ujjainkat és félszegen rám mosolygott.
- Elintéztem már előre.
Ezzel nem szálltam vitába, az őrök tényleg simán beengedtek, amikor elhangzott JJ neve, meg hasonlók. Látszólag tényleg számítottak a felbukkanásunkra. Követtem Christ az egyik – pontosan a 3. számú stúdióba -, és hagytam, hogy megállítson a terem közepén. Kérdőn néztem rá, kicsit még mindig gyorsabban szedtem a levegőt, hiszen teljesen új volt nekem ez a reggeli edzés dolog, és eléggé kifáradtam, de ő nem szólt semmit, csak mosolygott. Úgy mosolygott, ahogy még sosem. Volt benne valami teljesen új, magával ragadó látvány. Magabiztos volt, de egyben olyan, mint aki vár valamire már régóta. Nem értettem, hogy mit akar itt csinálni. Ha nekiáll tornáztatni, biztos, hogy itt hagyom!
Hát nem ez történt, sőt semmi ehhez hasonló. Chris velem szemben állt, ajkán azzal a nagyon csábító, nagyon furcsán szexi mosollyal, és csak nézett rám. Azok a szemek mintha lyukat égettek volna belém, mégsem bántam. Kellemes elégedettséggel töltött el a tudat, hogy a hajnali szunyókálás helyett engem választott, és itt van velem… bármire is készül éppen. Ebben a pillanatban akár ki is téphette volna puszta kézzel a szívemet, azt sem bántam volna. Olyan békés, meghitt, és egyben izgalmas volt vele itt, hogy innen már szívesen meghaltam volna és akkor is teljes maradt volna az életem.
Valahonnan egy dal első dallamai hangzottak fel, Chris pedig most már nem mosolygott. Komoly volt, szemeiben puszta félelem ült, amit nem tudtam mire vélni. A számot felismertem, a címe Come Clean volt. Kellemes, vidám, üde. Chris közelebb lépett egy kicsit, ha kinyújtottam volna egy picit is a kezem, megérinthettem volna.
- Nem tudom, pontosan mire vágysz, Léni. Olyan más vagy néha, mint amikor megismertelek – megleptek a szavai, és hirtelen még levegőt is elfelejtettem venni. Mire megy ki ez az egész? Eddig olyan jókedvű volt. – Mégis, amikor elképzeltem, milyen lenne az ideális pillanat, ez ötlött fel bennem – intett körbe, a zene még mindig halkan szólt, az énekesnő az első sorokat énekelte. – Író vagy, nem is akármilyen, és azt hiszem, megérdemled a tündérmesékbe illő jeleneteket. Megérdemled, hogy átélhesd őket.
- Chris… - ebben a pillanatban felhangzott a refrén.
Let the rain fall down and wake my dreams…
És esett az eső. Ott, a hármas számú stúdió kellős közepén, ahol velem szemben a félisten, a Herceg ácsorgott, hullottak ránk az apró cseppek.
- Táncolnál velem? – kellemes mély hangja halkan törte át a zene hangjait, és kinyújtotta felém a kezét.
Hirtelen elszorult a torkom a felismeréstől, hogy mit is művel velem. Szó szerint megadja nekem az álomvilágot. Melyik lány ne akarna a Herceggel táncolni az esőben? Amúgy sem voltam egy érzéketlen lány, sok mindenen tudtam sírni, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy az összes könny egyszerre akar kiszakadni belőlem. A hajam és a ruhám lassan elázott, rátapadt a testemre, és a látásom is elhomályosult. Arrafelé néztem, ahol Chris kezének elmosódott foltja volt, és belecsúsztattam az ujjaimat a tenyerébe. Reméltem, hogy nem vár szóbeli beleegyezést is, mert arra képtelen lettem volna.
Közelebb húzott magához és lassan táncolni kezdtünk a zenére. Csak lépkedtünk, forogtunk lassan körbe-körbe, de a legszebben megkomponált táncnak éreztem a világon. Tényleg nem tudtam megszólalni, a dal újra és újra elkezdődött, mi pedig táncoltunk. A könnyeim a vízcseppekkel együtt folytak le az arcomon, de maximálisan boldog voltam. És nagyon meghatott. Chris mosolygott, láttam, éreztem, ahogyan az arcom hozzáért az övéhez, de ez nem egy elégedett mosoly volt. Ez egy olyan igazi boldog és gyengéd mosoly volt. Olyan, amikor tudod, hogy azért mosolyog, mert legbelül valahogy hasonlóan érez ő is, mint te.
Egy idő után rávettem magam, hogy abbahagyjam a pityergést, és felnézzek rá. Olyan közel volt hozzám, istenem! Kék szemei most mintha még kékebbek lettek volna, soha életemben nem láttam még hasonlót igaziból, és azok az ajkak… azok a telt, csókolnivaló ajkak! Egyszerűen nem tudtam simán csak a szemébe nézni, muszáj volt rápillantanom a szájára is. Úgy sóvárogtam a csókja után, mint még soha senki máséra. Annyit vártam rá, annyiszor elképzeltem, hogy vajon milyen lenne, ha végre megcsókolna!
Úgy tűnt, ezt választotta annak a pillanatnak, amikor végre meglépi ezt. Be kell ismernem, nem is szúrhatott volna ki ennél tökéletesebb alkalmat. Valószínűleg erre ment ki ez az egész, megteremtette a tökéletes első csók helyszínét.
Közelebb hajolt, végig a szemembe nézve, s csak akkor hunyta be, amikor összeért a szánk.
Csend. Csend volt most is, a legjobb csend ezen a világon. A zene mintha megszűnt volna, és csak az érzés maradt, ahogyan az ajkai az enyémeket becézgetik. Nyelvével lassan végigsimította a szám vonalát, én pedig készséggel engedtem neki utat. Úgy csókolt, ahogyan az álmaimban sem! Tökéletes volt, nem fogható senki máséhoz sem, pedig volt már tapasztalatom.
Csak álltunk ott a mesterségesen kreált esőben és csókolóztunk. Karjaimat a nyaka köré fontam, lábujjhegyre emelkedtem, hogy még közelebb kerülhessek hozzá. Már-már eggyé akartam olvadni vele, hogy sose kelljen elszakadnom tőle. Mert tökéletes volt. Az első percekben csak élveztem, hogy simogatta a derekamat, lágyan csókol és érezhetem a közelségét. Aztán mindez már nem volt elég. Nem volt elég, hogy ennyit kaptam belőle, többet akartam, sokkal többet.
A csók elvadult, óvatosan megharaptam az alsó ajkát, közben pedig a tekintetét kerestem. Abban a kékségben is vágy villant fel. Kezei lecsúsztak a derekamról a fenekemre, belemarkolt, én pedig felnyögtem az érzéstől, ahogyan magához húzott. Éreztem, mennyire akar, mennyire kívánt ő is engem, és egyszerűen nem tudtam elképzelni olyan okot, amiért én most itt megálltam volna. Nem, nekem igenis kellett! Kellett Chris Pine, kellett az érintése, a csókjai, a hangja, ahogy a nevemet suttogja, miközben mindketten majd’ megőrülünk a vágytól. Akartam, hogy nyögve kérjen, követeljen még többet, hogy végigcsókolja a testemet, hogy megremegjen, amikor én teszem vele ugyanezt.
Mocskos gondolatok. Pokolra fogok kerülni! De akkor már beleviszem a bűnbe, hadd ne legyek ott egyedül.
Közelebb nyomtam a csípőmet az övéhez, jelezve, hogy én készen állok többre is, amit ő egy elégedett mordulással fogadott. Tulajdonképpen nem is gondoltam arra, hogy mi éppen a stúdió kellős közepén állunk, és nem éppen volt megfelelő a hely ahhoz, hogy elmélyítsük a kapcsolatunkat, de legalább ő észnél volt.
Az a húsz perc, amíg visszajutottunk a szállodába egy örökkévalóságnak tűnt, ráadásul vizes ruhákban mintha lassabban is tudtunk volna haladni. Ennek ellenére egy pillanatra sem engedtük el egymás kezét, nem szóltunk egy szót sem, csak váltottunk néhány jelentőségteljes pillantást az úton.
Azzal sem foglalkoztam, hogy a recepciós csaj mit szól ahhoz, hogy konkrétan csöpögött belőlünk a víz, csak sürgetően elkértük a kulcsainkat és siettünk is felfelé. Az egész letépem-a-ruhád-és-nagyon-vadul-fogok-veled-mindenfélét-csinálni projekt már a liftben elkezdődött, ahol is rögtön a falhoz lettem préselve. Nem mintha bántam volna, hogy Chris úgy csókolt, mintha az élete múlna rajta.
A szobámba való bejutás sem volt igazán egyszerű, tekintve, hogy egymással voltunk elfoglalva, de azért megoldottuk. És ami odabent következett… Minden mozdulata a kedvemre való volt, minden egyes érintése csak még jobban felkorbácsolta a vágyamat. Szinte úgy tépkedtük le egymásról a ruhát, s élvezettel csókoltam végig még mindig vizes bőrét.
**
- Nagyon elkéstem, tudom – hadartam, amint beléptem az irodába fél tizenegykor.
- Mike már vár – csak ennyit mondott az a kis cafka, akit szívemből utáltam. Fanni úgy ült az iroda előterében, mintha ő lenne a királynő.
Inkább nem válaszoltam neki semmit. Ránézni is nehezemre esett, így csak mentem tovább, és beléptem az irodámba, ami közös volt Mike-kal. Amint rám emelte sötét, dühös pillantását, tudtam, hogy bajban vagyok. Nem, mintha nem érte volna meg egész reggel ágyban lenni Chrisszel, viszont, ahogy végignézett rajtam, megváltozott a pillantása. Talán elfelejtettem ruhát felvenni? Lepillantottam magamra. Egy barna, boka fölé érő cipő volt rajtam, farmer, aminek a szárát betűrtem a cipő szárába, egy kék, mintás póló és a szegecses, rövidebb, fekete bőrkabátom. Olyan voltam, mint általában, bár Mike ezt másként látta.
- Furcsa vagy – mondta lassan, mire csak felvontam a szemöldökömet. – Nem is tudom, az arcod… történt valami? Kaptál valami jó hírt?
- Tessék? – komolyan nem értettem, hogy most mi is van.
- Süt rólad a boldogság.
- Tényleg? – adtam az ártatlant, de magamban már jót mosolyogtam. Még szép, hogy boldog voltam, de az okát nem akartam vele megosztani. Igazából semmi köze nem volt a magánéletemhez, tekintve, hogy az utóbbi időben még a munkakapcsolatunk is pocsék volt.
- Na, mindegy, de ha lehet máskor ne kelljen órákat várnom rád! Fannival programunk van.
- Milyen program? – kérdeztem csak úgy mellékesen, és ledobtam a táskámat meg a kabátomat a kanapéra.
- Eljegyzési vacsorát tartunk majd a családjainkkal, azt intézzük – egy pillanatra ledermedtem, de aztán magamra erőltettem egy mosolyt.
- Remek. Miről akartál velem beszélni?
- Megkaptuk az összes anyagot az ausztrál turnéhoz, jó lenne, ha elintéznél mindent, amit kell. Ne legyenek fennakadások! – bólintottam. – Akkor én megyek is, a saját dolgommal már végeztem – minden cuccát belesüllyesztette a zsebeibe, majd rám nézett, de nem mondott semmit.
- Mi van? – mordultam rá talán kissé túl durván is, de nem tette szóvá.
- Chester beszélni akar veled.
- Talán szeretne!
- Akar – dörrent rám, de már a szemem se rezzent. Már nem tudott olyan nagyon bántani, ahogyan azt régen. Valami megváltozott. Én változtam meg. – Ha végeztél menj el hozzá!
Köszönés nélkül sétált ki, én pedig még egy percig csak álltam ott. Hogy lehet ilyen… ilyen szemét? Mégis mi jogon viselkedik így velem? Miért? Szerintem rendes magyarázattal még ő sem tudna előállni, az fix!
Órákig dolgoztam a turné részleteivel, végül olyan este hat körül Tom telefonált, hogy van-e kedvem elmenni moziba, mivel két nap múlva hazamegy. Természetesen volt kedvem, hiszen ő volt a legjobb barátom. Összerendezgettem a dokumentumokat az asztalon, magamra kaptam a kabátom és a táskám, aztán leoltva minden lámpát bezártam az irodát.
Chester akaratáról tudomást sem véve igyekeztem a mozihoz. S az elkövetkező két napban sem látogattam meg az énekest, sőt, nem is beszéltem vele telefonon sem. Sejtettem, hogy ebből nagy vihar lesz, de arra nem számítottam, hogy ekkora.