The Catalyst - Chapter 16.

16. Love

Vacsora után csak úgy sétáltunk és közben be nem állt a szánk. Közben fogtuk egymás kezét, néha mindkét tenyerét rázárta összekulcsolt ujjainkra, mert baromira fáztam. Mégsem akart egyikünk sem véget vetni a randinak, szóval mozgásban maradtunk és élveztem, ahogy melengetni próbált.

Beszélgettünk a gyerekkorunkról egy kicsit, aztán én kérdezgettem a katonaságról meg a munkájáról ennél a szervezetnél. Jó meglátásai voltak, sütött róla, minden egyes szavából, hogy segíteni akart másokon. Aztán a könyveimről kérdezett, a bennük szereplőkről. Főleg a Reeddel közösről beszéltünk, az élt bennem legfrissebbként és azt könyveltem el magamban a legjobban sikerült alkotásaimnak.

Olyasmiket kérdezett, hogy milyen gondolataik lehettek bizonyos események kapcsán a szereplőknek. Ő bővebben csak kettőről tudott, amiket olvasott, de jó volt, hogy végre valaki a háttérről is kérdezett. A sorok mögül, amik nem voltak megírva. Ő értette, hogy az író keze is meg van kötve, nem lehet mindent leírni, mert akkor sose lenne vége a történetnek, de ő tudta, hogy vannak olyan motívumok, amik csak említés szintjén vannak, vagy csak utalva vannak rájuk. És ez érdekelte.

Ő most egy frissen induló sorozatot forgat, ami nem is volt rossz, legalább ezt nem kellett volna ismernem, hiszen még nem játszották a tévében. Azt is mondta, hogy ezt csak New Yorkban forgatják, szóval valószínűleg ide lesz kötve egy ideig, ami távolságot jelentett köztünk, nem is kicsit. Bár erről így nyíltan nem beszéltünk, de mindketten tudtuk, hogy ez mit jelentett.

-          Rádkerestem ám a neten – mosolygott, mint aki tényleg várja a vicces pillanatot. Azt hiszem el is pirultam, mert tudtam, hogy mostanában mik terjengtek rólam, és ciki volt. Most már beláttam, hogy abszolút külső szemlélőként az a cikkem nagyon nagy visszhangot keltett, és valószínűleg szánakoznak rajtam meg kibeszélnek, hogy mekkora ribanc vagyok. Mert ha utánakeresett valaki, ahogy Mike is rávilágított erre a palacsintázóban, mindenki tudhatja mi történt pontosan. Hogy kik között történt. És az emberek ilyenkor elkönyvelték a nőt olyan nőnek.

-          Azt kívánom, bár ne tetted volna.

-          Miért? Nagyon… széles látókört tárt elém.

-          És mit gondolsz rólam most rólam? – léptem elé a járdán, félrevontam a házfal mellé, hogy elférjenek mellettünk a járókelők, és felnéztem a szemébe.

-          Milyen roadnak lenni? – kérdezte.

-          Fárasztó.

-          És írónak?

-          Megerőltető.

-          Szinglinek?

-          Magányos.

-          Chris Pine barátnőjének?

-          Mintha kettészakadna a lelkem.

-          És Mike Shinodáénak?

-          Mintha fél ember lennék.

-          Reed társírójának?

-          Őrületbe kergetős.

-          És a barátjának?

-          Fontos. Boldog. Vidám. Néha szomorú.

-          Majdnem geográfusnak lenni?

-          Anno unalmas.

-          Tegnap a felolvasás?

-          Rémisztő először, de aztán csodálatos embereket ismerhettem meg. Újra megtenném.

-          És velem randizni?

-          Izgalmas, várakozó… boldog, szabad… kíváncsi… nagyon tetszik.

-          Ilyennek látlak – mosolyodott el megint olyan nagyon, és megszorította a kezem.

-          Milyennek? – vontam össze a szemöldököm. – Nem értem.

-          Nyíltnak. Őszintének. Viccesnek. Sérülékenynek. Szépnek. És főleg harcosnak.

-          Ezt mind abból szűrted le, amit a neten olvastál?

-          Nem, dehogy – rázta meg a fejét. – Abból, amiket most válaszoltál a kérdéseimre.

-          Óh…

-          Nem az számít nekem, hogy azt olvastam rólad, hogy road voltál aztán pedig író lettél, meg hogy voltak híres szerelmeid… Hanem az, ahogyan te megélted ezeket. Pontosabban, ahogy most látod ezeket. Aki vagy. Most. Figyelj, most már én is másképp látom a múltam, habár nem bánok belőle semmit. Ahogy te sem, legalábbis nem a nagy és fontos döntéseket. Mert azok vezettek ide. Szóval engem nem az érdekel, hogy megírtad azt a cikket. Az érdekel, hogy most itt akarsz lenni.

-          Szóval… nem zavar, hogy… ha esetleg együtt leszünk és… mit írnak majd össze? Hogy mondjuk egy újabb áldozat vagy? – húztam el a számat.

-          Téged érdekel majd, hogy azt írják, Chris esetleg helyesebb nálam, mert túl nagy a fülem mondjuk?

-          Furcsa lennél kisebb fülekkel.

-          Látod? Te is furcsa lennél a múltad, önmagad nélkül!

Csak álltam ott vele szemben és nem tudtam megszólalni. Nem azért, mert ne tudtam volna mit mondani, nagyon is sok minden kikívánkozott volna belőlem, de ő egyszerűen olyan fantasztikusan összefoglalta azt a sok mindent, hogy hülyeség lett volna mást hozzátenni. Elrontotta volna a konklúziót amire rávezetett, és ami olyan nagyon igaz volt. Tiszta lappal szerettem volna kezdeni vele, és ő meg is adta ezt nekem. Tudomásul vette a múltamat, hogy az csak a múltam, és ez sokkal több volt, mint amiben így első randin reménykedhettem.

Lábujjhegyre emelkedtem, belekapaszkodtam a kabátja gallérjába és megcsókoltam. Nagyban segített, hogy lehajolt hozzám és a derekam köré fonta a karjait. A csókja fantasztikus volt. Először lágy és puha, de érezte, hogy felgyorsult a légzésem, hogy szinte vadul túrtam a hajába, és így átváltottunk egy egyre szenvedélyesebb csókba, aminek csak az utca forgataga szabott határt. Hogy nem egyedül voltunk. Kicsit megemelt, éreztem, ahogy a lábam elhagyja a földet, ahogy ő felegyenesedett, és belenevettem a csókjába. Igen, pici voltam, de ő tett róla, hogy ez ne legyen akadály. Tovább csókolt, nyelve vadul játszott az enyémmel, ajkai irányították az enyémet. Rájöttem, hogy habár én kezdtem ezt a csókot, átvette az uralmat felettem, és ez baromira tetszett. Egy férfival voltam. Igazi férfival, aki nem rettent meg egy nő talán túlságosan is elhamarkodott múltbéli döntéseitől, aki nem tartotta ezért kevesebbre, sőt inkább többre.

***

Visszatérve a hotelbe bekopogtam Reedhez. Ahogy lifteztem felfelé eszembe jutott, hogy milyen rossz érzésem volt vele kapcsolatban, és ellenőrizni szerettem volna, hogy jól van-e. Ami azt illeti, túl jól is volt. Ahogy ajtót nyitott, elnevette magát, és beljebb invitált. A pupillái túl tágak voltak, és a mosolya is idegen volt. Körbenéztem a szobában, de nem láttam semmi különöset. Nem is tudom, talán arra számítottam, hogy a kisasztalon fehér por tűnik fel, vagy valahol egy tű…

-          Mit vettél be? – kérdeztem, mire legyintett.

-          Csak ittam.

-          Reed!

-          Hel?!

-          Miért csináltad ezt?

-          Mit? Nem csináltam semmit.

-          Egy perced van, hogy elmondd, vagy felhívom az apádat!

-          Mi? Dehogy hívod! Én csak… elmentem sörözni pár régi haverral. Ennyi.

-          Holnap visszamész LA-be. Jövök veled én is.

-          Nem, nem kell ezt…

-          Dehogynem! – ragadtam meg a vállait. Az aznapi boldogságom azonnal tovaszállt, ahogy ajtót nyitott és megláttam így. – Nem fogsz megint abba a gödörbe lépni, mint anno!

-          De legalább nem csaltam meg – motyogta letörten.

Színtiszta döbbenetet éreztem a szavai hallatán. Reed sosem volt jó a kapcsolatokban, legalábbis mióta én ismerem. És igen, önpusztított rendesen, míg külön voltak Zach-kel, de annak legalább volt értelme, vagy alapja. Azzal azonosulni tudtam. Hogyne tudtam volna, pont én, aki majdnem… De most együtt voltak, szerelmesek voltak. Volt egy vitájuk. Ezt pedig Reed csak megcsalással tudta volna kezelni. De nem akarta bántani a párját, ezért inkább önmaga ellen fordult. Na most hogyan legyen jó barát az ember? Melyik viselkedést bátorítsam? A hűtlenséget vagy az önpusztítást? Mert Reed számára nem volt más választás, csak ez a kettő.

Szerettem volna segíteni neki, elmagyarázni, hogy egy vita még nem a világ vége, amire nem kell így reagálni. De az igazsághoz hozzátartozott, hogy hibásnak éreztem magam, nem is kicsit. És akkor meg hogyan okoskodjak itt neki, hogy hogyan is kellene viselnie a bukkanókat?

-          Nem a te hibád – döntötte a homlokát az enyémhez. – Az enyém.

-          Nem. Ez most miattam van. De nem akarom, hogy azért, mert egyszer összeszólalkoztatok, ilyesmihez nyúlj!

-          Tudom. De rájöttem valamire…

-          Éspedig?

-          Hogy nem akarom őt annyira, mint eddig gondoltam.

-          Tessék?

-          Nem, várj – mutatott felfelé az ujjával. – Ez nem igaz. De valami igaz belőle.

-          Hogy érted?

-          Fogalmam sincs – rázta meg a fejét, az ablakhoz sétált és nekidőlt háttal, hogy szemben legyünk. – Te hogy csinálod? Hogy csináltad? Az egész hurrikánt? Bennington, Pine aztán Shinoda, majd megint és… mégis itt vagy. Elégedett vagy pár cinikus pólóval, eljársz kocogni, szar hamburgereket eszel és… mindezek után te jól vagy. Te jól vagy!

-          Sokáig nem voltam, ezt tudod. És sokszor még most sem vagyok. Az én szerencsém bennetek rejlik.

-          Bennünk?

-          Igen. Benned, mostanában főleg. És most Adamben. És magamban. Mert mindig fel kell állnom. Muszáj. Az, amit akkor tettem, mielőtt még megismertél volna, ott a hotel tetején… életem legnagyobb hibája volt. Már csak azt is bánnám most, ha csak gondoltam volna rá akkor, de én majdnem meg is tettem. Akkor az volt a jó, hogy véresre sikáltam a csuklóm. Most elég az, ha a pólóm jelzi, hogy mindenki más bekaphatja. Hogy szenvedek, de még itt vagyok. Még mindig egy lehetséges élő macska vagyok abban a dobozban.

-          Anyám, megint a macska! – nyögött fel nevetősen, amihez én csatlakoztam.

-          Tudod, hogy értem.

-          Tudom – néhány percig csendben voltunk. – Szeretem őt. De nem tudom, hogy eléggé-e. Tudod, mélyen legbelül sokszor teljesen bolondnak néztelek, amiért annyi idő után megkaphattad Mike-t és aztán mégsem kellett. És most ugyanott vagyok én is.

-          Az idő majd eldönti. Egyszer tudni fogod. De nem így, nem ilyen áron.

-          Tudom.

-          Akarod, hogy maradjak?

-          Köszi, hogy megkérdezed és nem csak eldöntöd helyettem – húzta el a száját hálás-bűnbánóan. – Maradj.

Lezuhanyoztam gyorsan és bebújtam Reed ágyába. Ő még vagy két órán keresztül csak mászkált fel-alá. Inkább nem kommentáltam a dolgot. Reménykedtem benne, hogy ez csak ilyen egyszeri dolog, bár tudtam, hogy aki egyszer függő volt…

„Bocsánat, hogy ilyen későn zavarlak (vagy korán) de le kell mondanom a mai találkozónkat. Vissza kell mennem LA-be Reeddel. Vészhelyzet.”

„Nem zavarsz, nyugodtan írj, amikor eszedbe jutok. Jól működő vagyok kevés alvással is. Sajnálom a ma estét, remélem semmi komoly. Mikor láthatlak legközelebb? Tudsz jönni mostanság? Sajnos nekem maradnom kell.”

„Semmi eget rengető, csak vele kell lennem egy kicsit. Mi lenne, ha pénteken visszajönnék? Ha esetleg szabad vagy hétvégére, csinálhatnánk valamit. Nyitott vagyok a javaslataidra.”

„A péntek jó. Egyelőre ezt a sorozatot forgatom, aztán nyáron lesz egy film. Szóval addig tervezhetünk itt a városban. Hétvégére én is tudok majd menni, ha szeretnéd.”

„Szavadon foglak majd. Akkor a mostani hétvégét tervezd meg te, a következőt meg én!?”

„Rendben. Foglaljak neked szállást, vagy alszol nálam?”

„Mivel LA-ben egyetlen hotelben sem lesz egyetlenegy szabad szoba sem jövő hétvégén, ahol megszállhatnál, így szerintem az lenne fair, ha nálad alhatnék, ahogy majd te nálam.”

„Igen, hallottam én is erről a hotelszoba-hiányról a nyugati parton.”

„Bizony. A tévében is bemondták, hogy a helyi lakosságnak segítőkésznek és befogadónak kell lennie az odautazókkal.”

„Alig várom, hogy segítőkész és főleg befogadó legyél.”

„Na de Mr Driver…”

„Tudom, hogy te is pont ilyesmin gondolkodsz.”

„Honnan tudhatnád?”

„A csókodból. Jó éjt, jó utat! Írj, ha leszálltatok.”

Mire Reed lefeküdt mellém sikerült eltűntetnem a vigyort a képemről, de még sokáig nem tudtam elaludni, mert a befogadáson járt az eszem.