The Catalyst - Chapter 14.

14. A New Hope

A kávézó egyik leghátsó asztalánál ültem, törökülésben a széken, előttem egy gőzölgő bögre forrócsoki. Reed elöl épp elhelyezkedett az olvasáshoz és dobott az asztalom felé egy mosolyt. Persze a mosoly most nem nekem szólt, hanem a mellettem ülő Zach-nek. Most érkezett majdnem öt perce, és még nem volt alkalmuk beszélni vagy legalább egyetlen szolid érintést váltani. Lehet, hogy csak azért, mert tudtam, hogy egy párt alkotnak, de mintha éreztem volna a köztük feszülő várakozást.

Zach sosem volt velem ellenséges, vagy még akár csak távolságtartó sem, most mégis éreztem, hogy nem a legszívesebben mulatja az idejét a társaságomban. Egy halk sziát és egyetlen puszit kaptam, mikor leült mellém. Nem most jöttem le a falvédőről, tudtam, hogy mi az ábra. Nyilván ő is úgy látta a cikk-helyzetet, ahogy Chris, vagyis hogy az ő párját fogta. Ami nem is volt baj, hiszen barátok voltak. A baj ott kezdődött, vagyis hogy gondoltam rá, hogy ott fog kezdődni, hogy Reed vajon erre hogyan reagál. Most kapta csak vissza a szerelmét, így nem voltam benne biztos, hogy mellém állna, ha mondjuk Zach nem akarna velem találkozni, vagy hasonló. Persze ez nem azt jelentette, hogy Zach ilyesmit tenne, csak mi van ha mégis?

Reed olyan előkelően és mégis lazán ült azon a bárszéken, amin néhány perce még én is, hogy komolyan irigyeltem. Órákat kellene ebből adnia, de tényleg. Mindig úgy tűnt, hogy a legkisebb erőfeszítésre sincs szüksége ahhoz, hogy az alkalomhoz illően jelenjen meg. Az olvasása pedig… nem hiába nevezték koronázatlan királynak, tényleg nagyon fantasztikus író volt, és ehhez az is társult, hogy milyen jól elő is tudta ezt adni. Mindenki rá figyelt, mert nem is lehetett volna másképp. Nagyon magával ragadó részt választott, és pont úgy is olvasta és hangsúlyozta.

Mindennek ellenére a gondolataim visszakalandoztak a napokkal ezelőtt történtekre. Hogy Chris milyen dühös és csalódott volt. Hogy hiába akartam neki imponálni és szerelmet vallani, abszolút az ellenkezőjeként sült el a dolog.

Borús elmélkedésemből egy halk széknyikorgás zökkentett ki, ahogy Adam leült mellém. Elém tett egy kis tányéron egy nagyon finomnak tűnő csokis sütit, és halvány mosollyal az étel felé gesztikulált. Bólintottam köszönetképp, meg hogy szót fogadok és megeszem.

Miközben a sütit majszoltam és Reed dallamos és energikus hangja betöltötte a helyet, Adam kezdte lekötni a figyelmem. Az, hogy hátrafésülte az ujjaival a haját, hogy ne lógjon a szemébe. Hogy mennyivel sötétebbnek tűntek a tincsei a gyérebb fényben, mint egy órája a mosdóban. Igazán mélyfeketének. És hogy hosszú ujjai voltak, meg erős karjai. A mellkasa is izmosnak tűnt, ahogy a fekete pólóban meg tudtam állapítani. Akkor amikor levegőt vett, ahogy megfeszült az anyag a vállain, a hátán és a mellkasánál. Magas volt, izmos, de nem túl izmos, nem úgy mintha minden nap az edzőteremben lenne, hanem hogy az élet edzette ilyenre, ilyen volt alapból… végülis katona, az elképzelt álomkatona. Ívelt orra volt, kissé nagy, de valahogy nem ütött el tőle, inkább ez tette még vonzóbbá az arcát.

Észrevette, hogy figyelem, és összetalálkozott a pillantásunk. Ekkor jutott csak el a tudatomig, hogy egy ilyen pasinak nyilván lehet barátnője vagy felesége. Gyorsan a kezére pillantottam, de nem viselt gyűrűt. Nem zavart, hogy valószínűleg ebből lejött neki, hogy mit is keresek az ujján. Valahogy minden mindegy volt. Én voltam a macska a dobozban. Akár halott is lehettem és akkor meg mit számít?

Megrándult a szája széle, amikor visszanéztem az arcára, de amúgy nem reagált mást. Vagyis először azt hittem, aztán hátradőlt a széken, ujjait összekulcsolta az asztalon, de nem is ez volt az említésre méltó. Hanem hogy ahogy hátrébb csúszott a széken a térde hozzáért az enyémhez. Így, hogy én a szék „tetején” trónoltam törökülésben pont egymagasságba kerültünk.

És a térde az enyémhez simulva maradt egész végig, míg Reed olvasott.

Baromi régen éreztem már ennyire szikrázónak valami ilyesmi kis apróságot, de ez valahogy most nagyon is hatott rám. Még a sütimet is félbehagytam, a tányér szélét simogattam az ujjammal, szememmel Reed kézmodulatait követtem, ahogy beleélte magát a történetbe, de az elmémet az a kis érintés kötötte le. Méghozzá azért, mert ez egy tudatos reagálás volt arra, ahogy én megnéztem magamnak őt, mint nő. Ő pedig válaszolt, mint férfi.

Amikor Reed befejezte a felolvasást, mindenki tapsolt. Valahol a tudatom peremén érzékeltem, hogy ez cseppet hangosabb, mint amit én kaptam, de nem érdekelt igazán a dolog. Adam elmozdult az eddigi helyzetünkből, de most meg a kezünk ért össze az asztalon.

Tetszett a dolog, és én magam lepődtem meg a legjobban, hogy nyílt voltam a dologra. Sőt, hogy én kezdtem.

Vonzott Adam, tetszett, már elsőre ott a kis mosdóhelyiségben, habár ott nem volt alkalmam jobban us megfigyelni őt. És hát egyedülálló voltam, akkor meg miért ne mutathatnám ki neki, nem? Amúgy is a macska halott is lehetett a dobozban...

-          Megyek, csatlakozom hozzájuk – intézte hozzám a szavait Zach és a kis tömegre mutatott, aminek a közepén Reed volt. Hallgatta a kérdéseket, beszélgetett a jelenlévőkkel. Ő sokkal jobb volt ezekben, mint én.

-          Menj csak – biccentettem, és ekkor kapta el Zach pillantását is, hogy Adam és én milyen közel ülünk egymáshoz. Láttam a szemében, hogy elraktározta az infót. Egy pillanatra úgy éreztem, el kell húzódnom, hogy ne jusson a dolog Chris fülébe. De mégsem tettem. Jobban akartam ezt a pici érintést mint azt, hogy ez ne jusson ki ebből a kávézóból.

-          Ők együtt vannak, ugye? – pillantott utána Adam.

-          Igen.

-          És Reed meg te kollégák vagytok.

-          Elsősorban már inkább barátok vagyunk. Ő és én… olyan nekem, mintha a testvérem lenne. Sőt, több. Az igazi tesóimmal sosem volt ilyen kapcsolatom.

-          Szóval vannak testvéreid?

-          Aha. Három bátyám, de ők Európában vannak.

-          De már megszoktad ilyen messze, gondolom, nem?

-          Meg. Ha nagyon hiányoznak már, akkor haza szoktam utazni, de ritkán. Sok minden köt ide, főleg meló terén. Látod, Reed mindig helyettem intézi a programokat – intettem mosolyogva az említett felé.

-          Nem élvezed?

-          A felolvasást annyira nem. Nem szeretek ennyi ember előtt beszélni, beszari vagyok.

-          Pedig jól csináltad. Persze nyilván van, akinek jobban megy, de szerintem teljesen rendben volt az előadásod.

-          Köszönöm – közben kénytelenek voltunk megmozdulni, hogy kissé egymás felé nézzünk, és megszűnt az érintkezés. – És te katona vagy?

-          Voltam, tengerészgyalogos. Leszereltek, mert volt egy biciklibalesetem. Utána elmentem a Juilliardra és színész lettem.

-          Óh… - hirtelen rohadtul zavarba jöttem, mert hát basszus ismernem kéne gondolom. – Ne haragudj, én… nem tudtam... nem mindig vagyok otthon a hírességek körül.

-          Semmi baj, ne viccelj! – nevetett. – Nem vagyok én olyan híres.

-          Szóval akkor leszereltél és utána alapítottad ezt a szervezetet?

-          Igen. Úgy tapasztaltam, hogy kellenek az ilyen élmények, az ilyen fajta foglalkozások, csoportok, terápiák, ha úgy tetszik. Segíteni szeretnék, mert tapasztaltam, milyen ez. Kemény és sokszor nagyon is embert próbáló.

-          Szóval te jó ember vagy.

Ahogy ezt kimondtam, rájöttem, hogy kicsit hülyén hangzik, de hát ez volt az első, ami eszembe jutott. Láttam rajta, hogy ezen ő is megdöbbent egy kicsit. Valljuk be, soha senki se szokott ilyesmit kimondani a másiknak.

-          Nem kérdésnek szántam, nem kell rá válaszolnod – nyugtattam meg őt vagy inkább magamat. Aztán elég meglepően válaszolt.

-          Tetszik a pólód.

-          Köszi, én csináltattam. Szeretnél egyet? – ez is milyen kérdés, Léni? Jesszus!

-          Kicsit nagyobb méret kellene – kuncogott.

-          Megoldható. Ilyen színben jó lesz?

-          Persze, ez tök jó. Nyithatnál valami ilyen vállakozást.

-          Talán egyszer.

Tovább beszélgettünk, kérdeztem, hogyan került be a tengerészethez, ő pedig készséggel mesélt néhány dolgot. Önmagáról is, hogy milyen érzések kavarogtak benne akkor, meg általában arról is, milyen volt a kiképzés, meg a többiek. Többre nem volt időnk, mert Reed és Zach csatlakoztak hozzánk, így négyesben kezdtünk dumálni, aztán fogyott kicsit az összegyűlt népesség, de körülbelül tizenöten maradtunk egészen zárásig.

Azt hittem, mielőtt elkezdődött volna ez az est, hogy majd alig várom, hogy visszamehessek a hotelbe, és az egész tök semmilyen lesz, de nagyon is tetszett, így maradtam is végig. Mind nagyon beszédesek voltunk, még én is meséltem, hogyan lettem író, meg ők is a katonaságról. Érdekes volt hallgatni és sok mindenben felnyitották az ember szemét, hogy milyen dolgokkal kell szembenéznie másoknak, és hogy milyen apró dolgokkal lehet segíteni azoknak, akik rászorulnak.

Adam és én továbbra is egymás mellett ültünk, volt hogy a csoporton belül kisebb beszélgetések alakultak ki, néhányszor kettőnk között is. A szülőhazámról kérdezett olyankor, az ottani katonaságról, meg egyáltalán van-e ott valami háború. Életemben előszr éreztem magam igazán szerencsésnek, hogy mondjuk nem a Közel-Keleten kellett élnem. Elfeleztünk egy cappucinót is, nagy csodálkozva vette a tényt, hogy egyáltalán nem kávézom.

-          Pont az ember azt hinné, hogy az írók kávézós fajták.

-          Éjszakai munka miatt? – kérdeztem ő meg bólintott, és ahogy elvette tőlem a poharat, összeértek az ujjaink. – Ha ihletem van, nem vagyok fáradt. Egyszerűen az annyira elönt adrenalinnal, hogy olyankor nem érzek álmosságot – belekortyolt a bögrében lévő italba és a tekintete egy pillanatra a kezemre siklott, ahol összeértünk.

-          Ez ismerős. Ha játszom én is nehezen fáradok el. Legalábbis úgy, hogy aludni is akarjak. De azért a kávé kell.

-          Pedig már eléggé késő van.

-          Ebben nincs sok koffein, alig – rázta meg a fejét, a haja megint a szemébe hullott, amit ő eltűrt.

-          Figyelj - kezdtem, de nehezen találtam a szavakat. Ő mondjuk türelmesen várt, szóval… - Azt hiszem még pár napig a városban leszek. Ha esetleg lenne kedved találkozni…

-          Holnap forgatáson leszek, de végzek öt körül. Utána?

-          Az teljesen jó. Hol találkozzunk?

-          Hol szálltál meg?

-          A belvárosban, a Four Seasonsben.

-          Akkor ott találkozunk. Elviszlek vacsorázni.

És ennyi, megkérdeztem, ő meg igent mondott. Elképesztően felvillanyozott a dolog, le se lehett volna vakarni a vigyort az arcomról. Persze azért nem tarthatott a boldogságom olyan sokáig, mert a hotelben a liftben Zach nem állta meg szó nélkül a történteket.

-          Most akkor miért is kellett azt a cikket írnod? – kérdezte, miközben metszőn rám nézett.

-          Hetek teltek el, és Chris nemet mondott. Nem is egyszer és elég érthetően – védekeztem kissé talán esetlenül.

-          Az ilyesmi nem múlik csak úgy el, az már mindig ott lesz a köztudatban.

-          Én ezt értem, de miért zavar? Chrisszel most egy csomót együtt vagy, szóval tudod, mi a véleménye. Akkor meg?

-          Attól még megvédem. Ha annyira szereted, akkor vajon hogyan lehettél ma olyan kacér Adammel?

-          Kacér? – horkantott fel Reed. – Ugyan, Hel cseppet sem volt kacér. Beszélgettek, elhívta. Én kacér szoktam lenni veled, és tudod hogy a kettő között van különbség.

-          Flörtölt vele, nyíltan. Ott ültem, nem vagyok vak, Reed!

-          Miattam igazán ne legyen nézeteltérésetek! És tényleg sajnálom, ami Chris és köztem történt, de ez csak egy vacsora.

-          Nem csak egy vacsora, ugyan már, hiszen… – hirtelen Reedre meredt, kissé ingerülten. Azt hiszem megszorította a kezét és ez Zach-nek nem tetszett.

A liftút további részében fagyos volt a hangulat, ők ketten meg néma kommunikációt folytattak. Szerettem volna mondani Reednek, hogy tényleg, miattam ne veszekedjenek, komolyan nem akartam ezt, de nem tudtam megszólalni. Mert az meg olyan lett volna, mintha bele akarnék szólni a kapcsolatukba, és azt a legkevésbé sem akartam, hogy Zach még emiatt is haragudjon rám. Barátok voltunk, annak tartottam magunkat, és habár ez a dolog Chrisszel most tényleg verhetett volna egy kis éket közé, de mégiscsak a legjobb barátom párja volt. egyáltalán nem akartam vele rosszban lenni.

A szobámban aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy mit is kéne tennem? Most hívjam fel Christ, hogy „de biztos, hogy nem szeretsz már eléggé?” hátha valami kedvező választ ad? Már március vége felé jártunk az időben, a reakciója is késett majd’ egy hónapot, és azóta se jött semmilyen jel tőle.

És itt volt ez a férfi, aki fogadta a kezdeményezésem, és úgy tűnt, érdeklődik irántam. És vicces is volt, visszafogott mégis karizmatikus, mind megjelenésében, mind viselkedésében. Csak ennyiből, egy estéből leszűrtem, hogy tényleg nagyon jó lelke van, jószívű, törődő pasi volt. Nagyon tetszett.

Végre olyasvalaki volt, aki nem kötődött a régi életemhez, aki a teljes Mike-Chester-Chris mizériából kimaradt és úgy ismert meg, aki most voltam. Egy írónő, aki szingli és viccesek a pólói. Nem a lány voltam, aki szerette Mike-ot, vagy Christ, aki koncerteken dolgozott, és egy hotel tetején is állt már a teljes kétségbeesésben.

Az új telefonomban nem voltak meg a régen váltott üzeneteim. Se a Mike-kal folytatottak, se az a rengeteg, amit Chrisszel írtunk. Ma valami új kezdődött el, kicsivel éjfél után, mikor egy hatalmas kád vízben áztattam magam.

„Szerintem a macska életben van. Adam”