The Catalyst - Chapter 13.

13. The Two Towers

Várakozásteljes szombat délután volt. A nap sütött, habár a vékony felhők el-eltakarták néha az eget és a szél is megmozdult olykor. Ezt a kissé hajladozó fákból állapíthattam csak meg, mert éppen egy palacsintázóban ültem, szemben Mike-kal. Nem sokan voltak, ő mégis kissé jobban a szemébe húzta a sapkáját és körbekémlelt. Csendben voltunk, ő is és én is. A világért sem kezdtem volna el a beszélgetést, nem akartam megkönnyíteni a helyzetét, és amúgy is ő kezdeményezte a találkozót, mikor felhívott tegnap.

Belekortyoltam a csokis italomba és ettem egy szálat a sültkrumplimból. Mert miért is kérjek palacsintát egy palacsintázóban, nem?

Mike vetett egy pillantást a telefonjára, ami egy pillanatra felvillant, majd félretolta az eddig is érintetlen kávéját, és a pitéjét kezdte böködni a villájával.

Én is lestem a telefonom minden percben, mióta megjelent az Online magazinban a vallomásom, de senki sem keresett. Vagyis hogy Ő nem. Mert az tény, hogy rengetegen elértek – azt hiszem Reeden és Luxon keresztül tudták meg a számom – és egy csomóan akartak beszélni velem a cikkről. Nem csak ismerősök, de random könyvkiadók, filmes cégek, újságírók. Mindenkitől elzárkóztam ezen a téren, ugyan mit is mondhatnék nekik? Minden teljesen világos, minden sor magáért beszél. A szavaim egyértelműek voltak. Talán túl egyételműek is, hiszem Mike a következőképp fejezte ki véleményét a dologról, mikor megunta a néma ücsörgést.

-          Jól megaláztál.

-          Nem ez volt a célom – néztem egyenesen a mélybarna szemekbe. – Nem gondolom, hogy itt rád fókuszálna bárki is. A kapcsolatunk olyan rövid volt, hogy ne-

-          De én tudom, mi van a sorok között!

-          Nem Fannival vagy együtt? – kérdeztem és félrebiccentettem a fejem.

-          Lényeg ez? – sóhajt.

-          Naná hogy az, ne viccelj!

Újabb csend következett és nekiláttam a hamburgeremnek is. Tényleg nem hittem, hogy foglalkoztak volna azzal, hogy Mike is szerepelt a történetben. Mindenki csak Chrisről érdeklődött.

-          Miért itt találkozunk? – intett körbe, mikor elment mellettünk két lány és összesúgtak egymás között. Utánukvigyorogtam.

-          Lassan tanulok, ez igaz. De tanulok – néztem rá felvont szemöldökkel, jót mulatva rajta.

-          Nyilvános hely. Még a végén azt hiszik, mégsem csak Chrisre vágysz – jegyezte meg csúfondáros grimasszal.

-          Nyilvános hely, ahol nem titkos, hogy együtt mutatkozunk ÉS – nyomtam meg a szót. – ahol nem tudsz velem kiabálni.

-          Miért, két felnőtt vagyunk, mindig is tudtuk rendezni a konfliktusainkat.

-          Nem. Két felnőtt vagyunk, ez igaz, de a konfliktusaink olyasmikkel értek véget, mint hogy kirúgtál a Machine Shoptól – pislogott párszor és néhány pillanatig kibámult mellettünk az ablakon.

-          Fannival vagyok – ismerte be végül.

-          Sejtettem. Elég átlátszó volt, hogy megjelent ennyi idő után. Nem hozzám jött, ez nyilvánvaló.

-          El fogom venni feleségül – nézett rám komolyan.

-          Ez alkalommal tényleg szívből tudok neked gratulálni! Legyetek nagyon boldogok – mosolyogtam rá, amitől eléggé meglepődött.

-          Na nézd már… tényleg felnőttünk?

-          Neked jó sokáig tartott, valljuk be – nevettem, amin ő is elmosolyodott végre.

-          Túlságosan ragaszkodtam valamihez, amit még magamnak sem tudtam megmagyarázni. De a végén mégis Fanni mellett érzem magam teljesen boldognak.

-          Ismerős.

-          Ti hogy vagytok?

-          Sehogy – vontam vállat, és igyekeztem, hogy ne látsszon az arcomon, hogy ez mennyire nagyon fájt. – Forgat, nincs is a városban.

-          Sajnálom. Ezt meg én mondom őszintén. Azt hittem azok után… szóval elég őszinte vallomás volt… és nagyon is látszott benne, hogy tisztában vagy a… - kereste a szavakat.

-          A hibáimmal? – bólintott. – Felnőtt, rémlik? Felelősséget kell vállalnom azokért a tettekért, amikkel bántottam őt.

-          Na igen, ország-világ előtt, hah? – vigyorgott kissé cukkolósan.

-          Legalábbis azok előtt, akik tudnak angolul.

-          Merész és bátor.

-          Inkább csak őszinte akartam lenni.

Hiába nem érkezett semmilyen válasz a tettemre Chris felől, mégsem bántam meg a dolgot. Habár tényleg országszerte rólunk beszéltek, még talán sosem kaptam ekkora nyilvánosságot. Még akkor sem, mikor film készült a könyvemből, vagy végig amíg Chrisszel voltam együtt. Nyilván ez most mindenkit jobban érdekelt, mint mikor csak megvoltunk boldogan. Persze a boldogság relatív, erre már rájöttem azóta.

A médiának sokkal jobban ízlik az, amikor valaki megaláztatását asszisztálhatja végig. Sokan tekintettek így a történtekre, néha kicsit én is, mégis újra és újra megtettem volna, ha kell. Mert hát mennyivel jobb arról írni és beszélni, hogy Chris Pine hallgatásba burkolózik régi barátnője szerelmi vallomásával kapcsolatban, nem igaz? Mindketten ismert emberek vagyunk, ő persze jó pár kört rámver ezen a téren, de ezt szeretik az emberek.

Gondoltam rá, hogy Chris ezt rossz néven veszi, hogy kelletlen nyilvánosságot hozok neki ezzel, többet felfedve az elválásunkból, mint amit ő megosztana, de… De. Megtettem. Lehet, hogy ez is a rossz tetteim listáját fogja gyarapítani, ám inkább vállaltam volna ezért is a felelősséget, mint hogy meg se próbáljam kifejezni hogy érzek iránta.

Hiba volt.

***

Igazából sokszor áldottam az eszemet, hogy adtam kulcsot Reednek. Mármint ki tudja, mikor esek össze holtan, és akkor legalább nem úgy kell rámtörnie az ajtót. Ma viszont egyáltalán nem örültem neki, mikor bemasírozott a szobámba. Ráugrott az ágyra mellettem, de olyan energiával, hogy majdnem le is estem a másik oldalon.

-          Behoztam a postád – jelentette be, de hallottam is, hogy ledobta a borítékokat az éjjeliszekrényre.

-          Kösz – bólintottam, és letöröltem a nyakamról a vizet, ami a szememen lévő borogatásból csepegett le.

-          Úgy tűnik, napok óta nem nézted – nem reagáltam, mire oldalba bökött. – Jól vagy? Mi ez a bigyó rajtad?

-          Borogatás.

-          Azt minek?

-          Bedagadtak a szemeim.

-          Hel.

-          Sírtam, oké? Hagyjál már!

-          Miért, mi történt? – felkönyökölt, éreztem ahogy besüppedt az ágy a súlyától.

-          Itt volt Chris. Eléggé… igaza volt.

-          Hogy?

-          Hogy most mindenki a cikk miatt zaklatja és nem kellett volna ezt tennem.

-          De ő hívott el randira.

-          Ja ezt én is mondtam neki. A válasz az volt, hogy azt hitte menni fog. Ahogy ezt végülis mondta azon az éjszakán. De azt is mondta, hogy mégsem. Hogy nem. És én ezt miért nem tudom elfogadni és tiszteletben tartani a magánéletét. Össze-vissza zaklatják az újságírók meg riporterek, meg úgy az egész média.

-          Sajnálom! – közelebb csúszott, és magához húzott egy ölelésbe. Ledobtam a nedves ruhát a szememről, hogy ne vizezzem össze őt is, és hagytam, hogy simogassa a karom. – Majd megbocsát és jó lesz megint minden, meglátod.

-          Nem. Elvesztettem, Reed. És teljesen meg is értem.

Tök jó volt csak így feküdni és hallgatni a márciusi esőt odakintről. Nem mintha a lelkem megnyugodott volna tőle, de az eszem igen. Legalább nem gondoltam újra és újra végig ami történt, csak az esőre koncentráltam.

-          Figyu, Hel… - kezdte kis csend után, és én már tudtam a hanglejtéséből, hogy bánni fogom, hogy kulcsot adtam neki. – Tudod az apám imádja ezeket a jótékonysági izéket.

-          Aha – bólintottam óvatosan.

-          Szóval van ez a barátja, mármint igazából anyámnak, tudod még a Juilliardról. Ismer egy pasit, aki valami katona volt néhány éve, és most van neki valami nonprofit szervezete.

-          Mi a lényeg, Bennett?

-          Szóval van ez a cucc, ami valahogy beleviszi a művészetet a katonaságba. Tudod, hogy… érzékenyít vagy tököm tudja.

-          Ez teljesen értelmetlen! Mármint amit te mondasz. Megint mire akarsz kilyukadni?

-          El kéne mennünk egy felolvasásra. Beígértelek téged is.

-          Hogy tudtam, hogy valami baromsággal állsz elő megint! – fortyantam fel talán kissé túl hangosan és dühösen. – Mint ez a szar valentin napi hülyeség! Elvállalod a nevemben, aztán tessék! Az életem romokban, gondolod, hogy ehhez van most kedvem?

-          New Yorkba kell csak menni – vont vállat teljesen nyugodtan.

-          Megöllek! Komolyan, egyszer megfojtalak a puszta két kezemmel!

-          Tudom, hogy szeretsz – kacsintott.

Felkeltem az ágyról, és odaálltam az ablak elé. A sötét esőfüggöny ellepte egész Los Angelest, szinte semmit sem lehetett látni az utcáról. Hallottam néhány dudálást, és mintha néha kivettem volna a szürkeségből egy-egy színesebb esernyőt is odalent. Talán az időjárás a hangulatomat tükrözte, talán ez teljesen sületlenség volt, de mintha a lelkemben dúló háború megmutatkozott volna a környezetemben is. Lehet, hogy mondjuk kétszáz méteres körzetben esett csak, és odakint sütött a nap és a csiripeltek a madarak.

Megértettem Reedet, nem arról volt szó, hogy ne tudtam volna azonosulni a barát szerepével. Hiszen amikor ő szenvedett én is mindig megpróbáltam valahogy terelni a figyelmét és vígasztalni. Ezt teszi egy barát.

Megadtam magam az akaratának. Amúgy sem tűnt túl bűnbánónak. Mióta megint Zach-kel volt szinte mindig boldognak tűnt. Ha megkérdeztem volna, hogy így van-e, biztos hogy először kiröhög, aztán közli, hogy egyszerűen csak él és kész. A világért sem ismerné be, hogy az egész Zach miatt van… oké, ez nem teljesen igaz. Amikor szakítottak, nyíltan kibeszélte magából, hogy mi fáj. De csak nekem. Éppen ezért is tudtam, hogy ami köztünk van, az rettentően erős kötelék. Erősebb, mint ami a testvéreimhez köt, és jóval erősebb, mint ami a Linkin Park tagjai és köztem volt.

-          Rendben, elmegyek – bólintottam kelletlenül. – De te fizeted!

-          Lófaszt, apám fizeti – nevetett fel. – Ez a legjobb az egészben. Lefoglaltattam vele két lakosztályt a Four Seasonsben, minden lesz amit akarsz.

-          Zach is? – vontam fel a szemöldököm.

-          Naná. Miért, neked nem hiányzik?

-          Gondolod, hogy bejövök neki úgy? Rá kéne hajtanom?

-          Azt megnézném – nevetett. – De tényleg, vicces lenne.

-          Nem is haragudnál? – ültem mellé vissza és csak bámultam ki a fejemből.

-          Nem lenne miért. Ő hűséges, te meg egy roncs vagy. Érthető lenne mindkét reakció, az övé is, ami egy nem lenne, és a tiéd is, ami kétségbeesés.

-          Ilyen egy igaz barát! Aki roncsnak nevez.

-          Igen, aki még akkor is veled van, amikor az vagy. Ahogy te is velem voltál – ült fel mellém, és végre igazán komolyan nézett rám. Nem szánakozva, csak szeretettel és aggódva.

-          Lehet rád kéne inkább hajtanom – mondandómra nevetése betöltötte az egész lakást.

***

Egy kávézó mosdójában ültem a kuka tetején. Reed éppen a haját igazgatta, mintha ugyan nem nézett volna ki már így is épp eléggé szívdöglesztően. Farmert, bokacsizmát és szürke pólót viseltem. A pólóra egy doboz volt rajzolva, becsukva a teteje, és mellette a „Cat or alive” felirat volt látható. A póló alján a varrás fölött apró betűkkel írva a „Made in Schrödinger” címke volt.

-          Mostanában nem értem az öltözékeidet – nézett rám már vagy századszor, rohadt kritikusan Reed. – Mint a múltkor, amikor a két T-Rex volt rajta boxkesztyűben.

-          Mert nem tudnak boxolni. Túl rövid a mellső lábuk… kezük… tudod.

-          De ennek mi értelme? Mármint… Nem stílusos.

-          Belső állapotot jelez.

-          Mármint? – támaszkodott neki a mosdó szélének, és kissé zavartan nézett rám, mintha nem lennék egészen normális.

-          A T-Rexek nem tudnak boxolni, mert nem érik el így egymást. Az emberek viszont… tudnak. Eléred őket, és ott ütsz, ahol a legjobban fáj. Ahogy a macska… élő vagy halott? Én se tudom, melyik állapotban vagyok. Benne vagyok a dobozban és amíg valaki meg nem figyeli a dobozt, magát az állapotot, akk—

Megálltam, mert láttam rajta, hogy tényleg hülyének néz. Hogy azon gondolkodik, hogy a felolvasás helyett inkább ne vigyen-e elmeorvoshoz. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, és tényleg láttam, hogy próbálkozik valamivel, gondolom bármivel, amivel felmérheti az elmeállapotomat, de nem ment neki. Aztán a kopogás megmentett.

-          Gyere! – szóltam ki, hogy hallja az illető, és vészesen meginogtam a billegetős fejű kuka tetején. Ha benne végzem, az lesz a nap fénypontja!

-          Hát itt bújkáltok. Nem zavarok? – dugta be a fejét egy sötét hajú pasi, és rám majd Reedre nézett.

-          Nem, dehogy, máris idő van? – pillantott az órájára Reed.

-          Még nem, de már elég sokan vagyunk – lépett beljebb az illető. Nagyon magas volt. Legalábbis hozzám képest, néztem vagy 190 centinek. Hosszabb haja majdnem az arccsontjáig ért, és szinte éjfekete. Nagyon erőteljes pillantása volt, a tekintete olyan… komoly, éles.

-          Tuti, hogy én menjek ki oda? – kérdeztem tőle kissé szorongva.

-          Hogy érted?

-          Hát… katonák – intettem az ajtó felé, amit becsukott maga mögött. – Komoly, erős, sok mindenen keresztülment pasik és nők. Az én műveim nem tudom mennyire illenek ide. Eléggé… tele vannak szörnyekkel és… - vállat vontam.

-          És érzésekkel. A karaktereid, a jók és rosszak is, mindig küzdenek önmagukkal. Pont mint mi mindannyian. Nem az számít, hogy szörnyek, nem a megjelenésük és a képességük a fontos, hanem hogy mi van ezek mögött. És ebben te jó vagy.

Meglepődtem a szavain, valahogy nem számítottam erre. Elmosolyodtam, azt hiszem kicsit el is pirultam. Túl régen hallottam már olvasói véleményt. Közben kezet fogott Reeddel, ők ismerték egymást, ahogy elnéztem.

-          Olvastad a könyveimet? – kérdeztem, mikor felém nyújtotta a kezét. Az enyém szinte elveszett az övében, ahogy röviden megrázta.

-          Nem mindet. Csak kettőt. Szóval Helena, ugye? – nézett rám kérdőn. Basszus, de idétlen tudok lenni!

-          Igen. Heléna Hunyadi – így túl a kézfogáson már jó hogy bemutatkoztam.

-          Köszönöm, hogy eljöttél, sokat jelent. Igazi híresség vagy – ejtett meg egy kis mosolyt. – Én vezetem a szervezetet. Adam vagyok. Adam Driver.