The Catalyst - Chapter 15.

15. This is how galaxies collide

Ebben az esetben egyáltalán nem zavart, hogy Adam tudja a számomat, de azért meggondolandó volt megkérni az ismerőseimet, hogy azért ne mindenkinek adják ki. Mert most fülig ért tőle a szám, viszont amikor az újságírók zaklatnak a cikk miatt, az már nincs ennyire az ínyemre. Igazság szerint gondolkodtam is rajta azóta, hogy lecseréltetem a számom. Igaz, lassan akkor már a családom se fogja tudni, hogy épp hogy érjen el, hiszen nemrég dobtam az óceánba a régit. De hát mi értelme ennek az újnak, ha egyszer szó szerint zaklatnak rajta? Ma is kinyomtam tizenhárom hívást, amikről már tudtam, hogy kb újságírók meg riporterek a tévéből.

Már épp pötyögtem volna a választ neki, vagyis elgondolkodva várakoztak az ujjaim a betűk fölött, mikor hallottam, hogy valaki becsapja maga mögött az ajtót. Mi a fene? Ijedten felültem a kádban, de aztán berobogott Reed, a mosdó előtt lévő puha kis puffot odahúzta a kád mellé és leült rá. Eltakartam magam a hatalmas habokkal és cseppet sokkoltan néztem rá.

-          Van ide is kulcsom – vont vállat.

-          Az meg hogy lehet?

-          Pénz – vont vállat kedvetlenül.

-          Összevesztetek?

-          Nem, csak… vitatkoztunk. Amúgy se értem, hogy miért kell nekünk kettőnknek ebbe belefolyni? Én csak így rád akartam hagyni, hogy tégy, ahogy tetszik, de úgy éreztem a liftben, hogy meg kell, hogy védjelek. Aztán egyik dolog hozta a másikat és…

-          Elment?

-          Nem, fürdik ő is. Hangsúlyozta, hogy egyedül. Mondtam, hogy fasza, mire ő hogy addig megvigasztalhatlak téged, szóval itt vagyok.

-          Nem hiszem, hogy szó szerint értette.

-          Leszarom.

-          Dehogyis. Nagyon kedves tőled, hogy mellém álltál, de tényleg nem szükséges miattam ezt csinálnotok.

-          Nem én kezdtem! Én tök felnőttesen akartam kezelni ezt az egészet. Mert hogy kapcsolat és minden.

-          Oké, de… nem fogok haragudni, ha… - tehetetlenül gesztikuláltam a kezemmel.

-          Ha? Ha nem állok melléd? Ha nem találkozok veled, mert ő így akarja? Ez nem fog megtörténni. Te akkor is hittél bennem, mikor ő nem. Nagyon szeretem őt, de nem fog irányítani, főleg nem ellened!

Erre nem tudtam mit mondani. Hálás voltam és kicsit még jobban szerettem ezért, de azt is tudtam, hogy milyen szarul volt, mikor szakítottak. Hogy legyek ilyen helyzetben jó barát? Mi lenne a helyes?

Ránéztem a telefonomra aztán Reedre. Miattam van ez az egész, mert választottam. Azt, hogy továbblépek. Nem… ez így nem is igaz. Abban a percben, hogy Adam belépett, nem is volt választásom.

Anno azt gondoltam, hogy ez a Sors meg a Megváltás, amikor megismertem Christ, és az is ilyen villámcsapás volt. Most már nem gondolkodtam így, valahogy ez túl… más volt. Oké, abban nem, hogy megint válságban voltam, hiszen ez akkor is így volt. De ezt is másképp élem meg most. Nagyon szeretem Christ, szívemből, mégis… azt hiszem, el tudom engedni. Mert ma bebizonyosodott, hogy nem ő az egyetlen olyan ember, akire fel tudok nézni, akire úgy tudnék tekinteni, mint…

-          Mi jár a fejedben? – bökött vállon.

-          Adam írt egy üzenetet – lengettem meg a telefont a kezemben.

-          És mit írt?

-          Hogy a macska él.

-          Jesszus Isten, ti totál nem vagytok komplettek – sóhajtott. – De legalább tényleg összeillenétek.

-          Kössz, amúgy – lőttem felé egy elnéző pillantást. – Egy estéből még nem lehet ezt leszűrni, de… reménykedem. És hát… arra gondoltam, hogy… el tudnám engedni Christ. És nem csak mert Adam… hanem hogy… nem értem. Én nem így szoktam az ilyesmire reagálni. Összezavarodtam.

-          Oké, ne analizáld túl! Adam jó pasi, bár bővebben te beszélgettél vele, én nem. De végre úgy tűnik, hogy mindketten kicsit érettebben tudunk kezelni bizonyos helyzeteket. Ez nem feltétlenül rossz. Nem kell minden alkalommal hotelek tetején kikötnöd.

-          Igaz. Csak... meglep.

-          Nem baj. Az nem gáz. Oké, írjatok csak egymásnak, én pedig megnézem, hogy a harmadik érett személyt meg tudom-e békíteni.

„Az attól függ, hogy ki figyeli meg. Miért nem alszol már, ha reggel dolgozol?”

Reednek lehet igaza volt, hogy furák vagyunk, de nekem tetszett a helyzet. Még ha ilyen kis semmiségen is indul el a beszélgetés, de legalább megtörténik.

Közben kiszálltam a kádból, mert elég későre járt már és amúgy is elment a kedvem az egésztől. Nem mertem Reednek is írni, hogy mi a helyzet odaát. Majd kifúrta az oldalamat a kíváncsiság, de nem akartam még rosszabbá tenni a dolgokat.

„Jó napom volt, ilyenkor nehezebben alszom el. És te?”

„Szintúgy. Találkoztam valakivel, aki leköti a gondolataimat.”

„:) 7kor. Jó éjt!”

„Várom!”

Még órákig nem tudtam elaludni, hiába próbáltam csitítani magam. Csak feküdtem, forgolódtam, egy csomószor visszaolvastam ezt a pár üzenetet és vigyorogtam. Azon is gondolkodtam, amit Reednek említettem. Hogy akkor most miért nem szenvedek olyan Isten igazából? Felszínes lennék? Mégsem szeretem Christ annyira, amennyire mondom? Igaza lenne Zach-nek is, hogy feleslegesen kevertem magunkat ebbe a helyzetbe, ha egyszer ilyen könnyen elmegyek mással vacsorázni?

Oké, nem mintha olyan könnyű lenne. Nem mintha ne szenvednék attól, amit okoztam, és amit kaptam cserébe Christől. Fájt az elutasítása, hogyne fájt volna. Vele akartam leélni az életem, minden szót komolyan gondoltam és komolyan éreztem, amit leírtam.

Most mégis abban reménykedtem, hogy ezúttal más lesz, hogy Adammel tiszta lapot kezdhetek. Nem mintha már most elterveztem volna az esküvőnket, nyilván ez badarság lenne, de jó kezdetnek éreztem ezt az estét.

Nagyon zavart, hogy igent mondtam. Hogy kezdeményeztem. Vagyis az zavart, hogy nem zavart a dolog, mert ha nem így lenne, akkor nem agyalnék ezen. Az nyugtalanított, hogy készültem továbblépni. Hogy elhívtam, és aztán örültem.

Nagyon kuszák voltak már a gondolataim, úgyhogy inkább nagy levegőket vettem és próbáltam nem gondolni semmire. Végül azt hiszem már annyira kimerített az utazás, a felolvasás, meg az egész agyalás, hogy sikerült néhány órát aludnom. Viszont reggel, mikor felébredtem, szinte azonnal Chris szavai jutottak eszembe.

„Nem az számít, hogy hogyan akarod jóvá tenni. Az számít, amit jóvá akarsz tenni… de ez már túl kevés, túl későn.”

Talán azon kellett volna gondolkodnom, míg vártam a reggelimre, hogy Chris szavai ellen kellene tennem. Hogy meg kellene próbálnom újra és újra bizonyítani neki. Viszont pont arra gondoltam inkább, hogy ha most lemondanám az estét Adammel, akkor ez lenne az a dolog, amit később jóvá akarnék tenni. És nem akartam vállalni a kockázatot, hogy túl kevés legyen, túl későn.

-          Nem volt jó éjszakám – masírozott be Reed, mikor meghozták a reggelim, és egyből kisajátította a rántottát.

-          Nekem se. Veled mi volt? Tovább vitáztatok?

-          Nem, de érezhetően nem tetszik neki, hogy nem álltam mellé.

-          Szerintem hagynod kéne most, hogy mondjon rám, amit akar.

-          Szerintem meg fel kéne nőnie. Úgy értem, eddig ő volt a komoly meg felelősségteljes. Én el lettem mondva mindennek, amiért úgy éltem ahogy. Erre nézd meg, úgy csinál, mintha gimis lányok lennénk.

-          Kiáll a barátja mellett, Reed – simogattam meg békítően a karját.

-          Én is kiállok érted, de pont nem hoztam fel a témát, ugye? Sose bántottam Christ előtte, mert van ennyi eszem. Neki miért nincs?

-          Lehet csak rosszabb napja volt.

-          Hát de így… - megrázta a fejét és gondterhelten kibámult az ablakon.

Mivel Zach már visszament melózni és ketten maradtunk Reeddel, mondtam neki, hogy nézzünk meg egy filmet vagy csináljunk valamit, míg el nem érkezik a hét óra. Tudtam, hogy ha egyedül maradok, akkor csak szanaszét stresszeltem volna magam ezen az egész illik-e-már-randiznom-és-miért-veszem-ezt-most-így dolgon.

Hatkor leültem, hogy kezdjek valamit a hajammal. Eddig sose bántam igazán, hogy olyan semmilyen tartással nem rendelkező hajam van, most viszont jó lett volna valami. Tíz perces hullámzási próbálkozás után inkább csak egy magas póniba fogtam. Egy kis szemhéjtus és spirál, meg korallos beütésű piros rúzs volt a sminkem. Reed amúgy is mindig azt szokta mondani, hogy a legjobb egy nőn a parfüm és kész. Eddigi életében összesen öt nővel volt együtt, és azt állította, hogy mind az öt az illatával fogta meg őt.

Ezekkel még nem is lett volna baj, hanem amikor eljött a mit is vegyek fel kérdés, kikelt magából. Mármint csak szolidan, de azért mégis.

-          Ezeket hoztad el? – meredt az ágy szélére terített ruháimra.

-          Aha – vigyorogtam, mert olyan vicces volt, amikor kiakadt a stílus-kérdéseken. Egy fekete, feszülős, de szakított és egy másik sötétkék farmer volt ott, meg négy másik póló, két kardigánnal. Ennyi. – Nem tudtam, hogy randim lesz.

-          És akkor mást hoztál volna? Nem azért, de egy ideje szörnyű, amit ruházkodás terén művelsz! Mondhattad volna, hogy menjünk el vásárolni, de nem, te egy szót sem szóltál erről! Ez… ez… - intett vagy inkább kapálózott a ruhák felé. – Szörnyű!

-          Te folyton ingben és nyakkendőben vagy, és ez oké is. Mert ez vagy te. Ez meg én.

-          Nem, Hel! Ez – mutatott az ágyra – a középiskolás lázadó kamaszlány.

-          Ezt választom – vettem el a fekete nadrágot és egy fehér felsőt.

Láttam rajta, hogy vitába szállna, de nem volt értelme, hiszen nem volt más „normálisabb” darab, amit választhatott volna. Míg öltöztem, előadta a szöveget, hogy legközelebb inkább öljem meg, minthogy hagynia kelljen, hogy így menjek el randizni valakivel. Igazság szerint kicsit reménykedtem is, hogy Adam nem olyan helyre akar majd vinni, ahova ki kellett volna öltözni.

Míg az utolsó simításokat végeztem magamon, Reed nagyon eltűnt a hideg erkélyen telefonálni. Sokat nevetett, ahogy kukkoltam bentről, és valahogy olyan rossz érzésem volt, hogy valaki olyannal beszél, akivel nem kéne. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért gondoltam ezt, nevezzük női megérzésnek. Mikor rákérdeztem, hogy kivel beszélt, csak annyit mondott, hogy szervezett magának egy kis társaságot ma estére, beülnek valahova páran. Nem is csodálkoztam tovább, Reed rengeteg embert ismert országszerte.

Hét előtt öt perccel már a bejárat előtt szobroztam a hideg márciusi szélben, és jól összefogtam magam előtt a bélelt bőrkabátomat. Rengeteg ember volt az utcán. Nem mintha ez Los Angelesben ne így lett volna, egyszerűen ott mintha nagyobb lett volna a hely, vagy nem is tudom. Lehet csak túlságosan beskatulyáztam a fejemben New Yorkot a rengeteg magas házzal és hogy több mint nyolc millióan éltek itt. Magyarország nyolcvan százaléka volt, ami számomra durvának hangzott még ennyi idő eltelte után is.

-          Szia! – köszönt Adam és a hirtelen hangra kissé megijedtem. Pedig komoly erőfeszítésekkel pásztáztam a tömeget, hogy honnan fog felbukkanni, mégsem sikerült elkapnom a pillanatot.

-          Szia! – mosolyogtam fel rá. Jóval magasabb volt nálam, ami valahogy tetszett. Fekete bőrkabátot, alatta sötét inget viselt, farmerral. Kicsit megnyugodtam, hogy annyira talán nem vagyok alulöltözve.

-          Mehetünk? Taxizunk kicsit, oké?

-          Persze, menjünk.

Beültünk egy taxiba és fogalmam sincs merre indultunk, csak mondott egy címet a sofőrnek, ami akár a Holdon is lehetett volna. A kocsiban aztán beszélgettünk kicsit, ami közben volt időm megint megfigyelni.

Nyugodt volt. Egyszerűen így tudtam volna leírni. Furcsa volt valakit így látni, ilyen… összeszedetten, felnőtten, higgadtan, vagy nem is tudom hogy mondjam, akiről tudtam, hogy katona volt. Valahogy másnak képzeltem volna egy pasit, akiről azt mondják, hogy katona volt. Sokkal… izgő-mozgóbbnak, mondjuk. És figyelmes volt. Már úgy, hogy amikor beszéltem, tényleg figyelt rám. És nem csak arra, amit mondtam, hanem láttam rajta azt is, hogy megfigyeli a szemem, meg a szám mozgását, a kezem, amikor gesztikuláltam valamit. Odafigyelt. Egy pillanat sem volt, amikor másfelé nézett volna, még akkor sem, mikor a sofőr hirtelen fékezett vagy dudált.

-          Hol vagyunk? – kérdeztem, mikor kiszálltunk egy étterem előtt, ahol elég sokan voltak.

-          Brooklynban. Itt lakom a közelben.

-          Szeretsz itt élni? – kérdeztem, miközben kinyitotta előttem az ajtót és intett, hogy lépjek be előtte. A keze a hátamra simult egy pillanatig.

-          Igen, nekem nagyon is megfelel. Tetszik itt. Tudom mi a közhiedelem, de meg lehet találni a magad helyét itt is.

-          Még nem igazán voltam itt úgy körülnézni.

-          Te Los Angelesben élsz, ugye? – most is engem figyelt, ahogy kihúzta az asztalunknál nekem a széket.

-          Igen, mióta eljöttem otthonról csak LA-ben laktam.

-          Szép város, az tény.

-          Jó az időjárás. Az nagyon tetszik benne. Néha nagyon melegnek érzem, de az király, hogy télen sincs hű de hideg.

-          Na igen, az itt durva tud lenni – közben jött a pincér, és kérdezte, hogy tudjuk-e már mit kérünk. Adam kérdezett, hogy válasszon-e nekem, én meg mondtam, hogy persze, csak ne tengeri valamit. – Egyébként tetszik a pólód. Újfent – mosolygott, de olyan édes, teli mosollyal, hogy majdnem elolvadtam tőle.

-          Köszönöm – húztam ki magam, hogy még jobban láthassa és mindketten nevettünk. A pólón most a kilenc bolygó volt, viccesen lerajzolva, például a Merkúrnak nagyon melege volt, a Szaturnusz meg hullahoppozott a gyűrűivel. A kilencedik, a Plútó, kicsi volt és morcos képet vágott, távolabb állt a többiektől, háttal nekik, maga előtt összefont karokkal. Az első nyolc fölött az „Other people” felirat volt, mert azok mind egymással beszélgettek, meg játszottak, a Plútó fölött pedig a „Me” díszelgett.

-          Ha kerítünk valahonnan majd egy filcet, odarajzolok még egy kerek, hát mondjuk üstököst melléd, és fölé írom hogy „Adam”, hogy ne legyél egyedül.

-          Szerintem van filcük valahol – hecceltem.

Persze még az étel kihozatala előtt kerített egy fekete filcet, és mindenki minket nézett a közelünkben, amikor letérdelt a székem mellett, és a bal mellem oldalán rajzolni kezdett. Folyamatosan vigyorgott, ahogy én is, és habár azt hiszem, hogy mindketten zavarban voltunk, mégis élveztük a dolgot.