In Pieces - Chapter 21.

21. The Wedding

Az esküvő reggelén – vagy inkább hajnalán – én már fél ötkor felkeltem, tekintve, hogy valamikor el kellett mennem futni Chrisszel, viszont hétre már Evelinnél kellett lennem az új házukban. Nem mondom, hogy nem voltam kómás, amikor szinte kiestem a szálloda ajtaján…

-          Látom sikerült kialudni magad! – vigyorgott ezer wattosan Chris, aki viszont nagyon is ébernek tűnt.

-          Írtam – ennyit kellett csak mondanom, ő máris értette, mire gondoltam pontosan.

-          Hogy haladsz? – kérdezte, miközben magához húzott egy csókra.

-          Remekül…

-          Miért hallatszik nálad ez mindig úgy, hogy „rohadt szarul és ne kérdezz hülyeségeket”? – erre felvigyorogtam rá. – Indulhatunk? – intett végig az utcán, mire bólintottam.

Szokásunkká vált, hogy megteszünk egy nagyobb kört a városban, pontosabban a szálloda körül, ahol még mindig laktam, végül pedig a Central Parkban lyukadunk ki. És ekkor jött mindig a dolognak az érdekesebb része. Chrisszel futni minden reggel nagyon is jó dolog volt, nem csak azért, mert bomba formába hozott, hanem mert közben sosem azon agyaltam, hogy menten meghalok, hanem mindig beszélgettünk. Olyan érzés volt, mintha a tématárunk kiapadhatatlan lenne. Viszont néhány hete, mióta a körünk a Central Parkban ér véget, jött egy igazán érdekes dolog – a verseny. Természetesen egyikünk sem vállalja magára az ötletgazda szerepét azóta sem, de tény, hogy egy kedves kis csípkelődésből nőtte ki magát az egész. Szóval egy ideje amint belépünk a Park egyik kapuján, úgy igazán futásnak eredünk. A nehézség nem csak az benne, hogy le kell sprintelnünk a másikat, hanem hogy minden nap más útvonalon haladunk az ösvényeken. Egyik nap Chris dönt, másik nap én, méghozzá abban a pillanatban, hogy belépünk a kapun. Így elméletileg legalább az egyikünknek tisztában kéne lennie vele, hogy merre is akarunk haladni – és így előnyre tehetnénk szert -, de gyakorlatilag mi magunk sem vagyunk ezzel tisztában. Arra fordulunk éppen, amerre úgy sejtjük, hogy kicsit leelőzhetjük a másikat.

A mai reggelen Chris volt előnyben, én pedig minden maradék energiáimat összeszedve szorosan a nyomában futottam. Kevés alkalom volt, amikor én nyertem, bár ezen senki sem lepődik meg, és azon alkalmak mindig azok voltak, amikor én választottam irányokat. Az egyetlen reményem mindig, amikor Chris vezetett, hogy mivel minden nap ugyanazon a kapun kellett kimennünk, előtte volt egy hosszú egyenes szakasz, amin esetleg lesprintelhetném. Hát, eddig sosem sikerült ez a taktika, bár ez annyira nem bosszantott, mint az, amikor egymás után többször is legyőz, mikor én választok ösvényt.

A mai nap sem volt sokkal másabb, ő vagy két méterrel előrébb futott, és így is tudtam, hogy ez közel sem a maximális sebessége. A végső, hosszú egyenesnél bár küzdöttem, nem értem utol. A kapu előtt hirtelen megfordult, én pedig az ölébe ugrottam, és szorosan átöleltem a nyakát és arcomat nevetve a vállára hajtottam.

-          Mennyi is az állás? Jaj, nem emlékszem pontosan… - játszotta meg, mire még jobban felnevettem, bár így levegőért kapkodva kicsit nehézkes volt a dolog. Leugrottam róla, és megpaskoltam a mellkasát.

-          Harminckettő-tizenhárom – válaszoltam tettetett szomorúsággal, de zihálásom közepette nem ment az ajaklebiggyesztés, így felemásra sikerült a produkcióm.

-          Ó, tényleg – csapott a homlokára, majd magához rántott, és csókot nyomott a számra. – Reggeli hazafelé?

-          Oké, de csak valami könnyűt – egyeztem bele.

Általában együtt szoktuk tölteni az éjszakákat, vagy nála, vagy a szállodában nálam, de most az esküvős mizéria miatt külön aludtunk. Ám Chris így is visszakísért, út közben pedig ettünk egy-egy hot-dogot.

-          Délután találkozunk – búcsúzott, én pedig mosolyogva hozzábújtam.

-          Bárcsak túllennénk már ezen! – sóhajtottam. – Semmi kedvem ahhoz a sok emberhez.

-          Aha… vagy inkább Mike-hoz.

Vetettem rá egy amolyan „ki se kellett volna mondanod” pillantást, majd egy csókkal később elindultam a szobám felé. Már tényleg olyan volt, mintha mindig is itt éltem volna, a személyzet szinte minden tagja ismert, ahogyan én is őket, így mindig integetve és köszöngetve mentem végig az épületen.

A liftből kilépve végigsétáltam a folyosón, s az ajtó mellett támaszkodó alakra csak akkor lettem figyelmes, mikor végre sikerült előhalásznom a kártyámat a zsebemből.

-          Hello, Helena – a hangja ugyanolyan volt, mint ahogy emlékeztem rá. Ugyanúgy irritált.

-          Mit keresel itt? – kérdeztem rögtön, nem vettem a fáradtságot arra, hogy köszönjek neki. Szőke haját átdobta a vállán, s beleharapott dús alsóajkába. Hogy gyűlöltem! Olyan meseszép volt. Bár ugye egy alma lehet gyönyörű piros kívülről, semmi haszna, ha belül rohad.

-          Téged, természetesen.

-          Miért?

-          Bemehetnénk esetleg? – intett az ajtó felé. Nyilvánvaló volt, hogy olyasmiről akar velem beszélni, amiről senki más nem tudhat… vagy ki akar nyírni, ki tudja?!

-          Hogy találtál meg?

-          Vannak ismerőseim erre-arra…

Igyekeztem nem pofáncsűrni ezt a ribit, így gyorsan kinyitottam a szobámat és beljebb tessékeltem, remélve, hogy így hamarabb letudhatom az egészet.

-          Szóval, Kim, mit tehetek érted? – nem mintha bármit is akartam volna tenni érte!

-          Nos, valójában tudom, hogy éppen… nagyon szerelmes vagy Chris Pine-ba… állítólag – kezdte vontatottan, gonoszul mosolyogva. – Ennek ellenére te is, meg én is tudjuk, hogy Mike-ot szereted.

-          Chö… - ennyi volt a reakcióm és keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt. Habár csapzott voltam, és meglehetősen izzadt, mégis egy percre sem engedtem, hogy meglássa, fáradt vagyok, és legszívesebben lehuppantam volna egy tíz percre pihenni. Úgy éreztem, mintha egy csatatér kellős közepén ácsorognék, velem szemben az ellenséggel, Kimmel.

-          Lenne pár ötletem, hogyan szabaduljunk meg Fannitól – ezen elképedtem volna, de továbbra is rezzenéstelen arccal néztem rá. – Ő veszélyes ránk nézve, de nem kivitelezhetetlen, hogy valahogy megoldjuk, hogy Mike szakítson vele.

-          Miért most? Már majdnem egy éve eljegyezte.

-          Mert hezitál – vigyorgott elégedetten, én pedig felvontam a szemöldököm. – Ó, hát nem vetted észre? Szerinted miért nem intézik még az esküvőt? Nem is jártak egy évig, és megkérte a kezét, de tovább nem lépett. Meg sem fordult a fejedben a kérdés, hogy miért?

-          Van saját életem, nem érek rá azon agyalni, hogy Mike miért nem vette még el Fannit – kétségtelen, hogy volt valami abban, amit mondott.

-          Aha, hát persze – bólintott nyugodtan, látszólag nem akarta kihúzni a gyufát. Tényleg abban hitt, hogy belemegyek a játékaiba. – Mindenesetre el tudnánk szakítani őket, hidd el nekem!

-          És aztán mi lenne? – kérdeztem szenvtelenül.

-          Te meg én… mi már egyforma esélyekkel indulnánk. Fanni csak egy betolakodó. Elcsavarta Mike fejét, de nem több egy senkinél… - várt pár pillanatig, majd felnevetett. – Látva, hogy meg sem próbálod védeni a saját rokonodat, feltételezem, hogy te is gyűlölöd őt. Akkor miért ne? Közülünk pedig nyerjen a jobbik.

Néhány percig csak álltunk ott, és néztük a másikat. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy itt van és tényleg Fanni kikuglizásába akar bevonni. Ez a nő nem ép, az biztos! Ennek ellenére nem mutattam semmilyen érzelmet, de mivel késésben voltam Evelintől, végül rávettem magam, hogy „hozzam a formámat”.

-          Sosem ártanék Mike-nak! Márpedig Fanni bármilyen nemű csőbe húzásával ezt érnénk el - nem akartam az orrára kötni, hogy egyáltalán nem beszélünk egymással Mike-kal, és látszólag ő ezt nem tudta. – De ne hidd azt, hogy hagyni fogom neked, hogy akár egymagad árts nekik! – az arca elfehéredett. Talán a dühtől, talán a döbbenettől, hogy tulajdonképpen fenyegetni próbálom. – Bármikor keresztbe tehetek neked. Amikor csak akarok, és hidd el, tudni fogom, ha valamiben mesterkedsz! Ami pedig azt illeti… bármikor le tudnám gyűrni a húgomat, amikor csak akarnám. De nem akarom. Ezen van a hangsúly. Mike Fannival van, én is megtaláltam a páromat. Neked is így kéne tenned, és leszállni róluk! – figyelmeztetően pillantottam rá, és magam is meglepődtem, hogy milyen jól megy a fenyegetőzés. Mikor lettem ilyen kegyetlen?

-          Nem, Helena… - csóválta meg a fejét lassan, elgondolkozva. – Nem nyomnád le, és ezt te is tudod. Mike választott… de nem téged – mosolygott gonoszul.

-          Nem, Kim – most rajtam volt a sor, hogy gúnyosan vigyorogjak rá. – Valójában nem választott, mert sosem adtam a tudtára, hogy lenne igazán választása. Most pedig takarodj a szobámból, és ne feledd, hogy figyellek! – újra falfehér lett, a tekintete pedig villámokat szórt.

Reméltem, hogy eléggé komoly – fenyegető? - voltam ahhoz, hogy lemondjon a terveiről, de azért eldöntöttem, hogy szólok valakinek a dologról.

A megbeszéltek szerint a srácok és a lányok külön töltik a nap nagy részét. Evelin, Fanni, Shiori, Lux, Amber és én Eve és Chez új házában, míg a srácok Bradnél gyűltek össze. Christ is hívták, mert persze pofátlanság lett volna kihagyni a pasimat a dologból, de Chris kedvesen visszautasította az ajánlatot, hiszen ő Tomot várta ma.

Nyolcra oda is értem, persze le is lettem cseszve, hogy mégis hol a pokolban voltam. Erre csak azt válaszoltam, hogy pont ott. Hát mindenki csak lesett, de nem mondtam többet.

Evelin eléggé furcsa volt az utóbbi időben. Nagyon terhes volt. A hangulata úgy ingadozott, mint ahogy a pleisztocén eljegesedések követték egymást. Chester ezen csak nevetett – állítólag -, én meg forgattam a szemem álló nap. Nem volt elviselhetetlen, csak néha minden ok nélkül elszomorodott. Legtöbbször azon, hogy kövér. Mondtam neki, hogy nem kövér, csak kurvára terhes. Közölte, hogy a kettő nem szinonimája egymásnak.

A délelőtt szépüléssel telt, ahogyan Shi hívta az eseményeket. Mindenféle arcpakolások, frizurakreálás, körömfestegetés, lányos csevej – nekem lecsúszott pár pohár vodkanarancs is.

Egyébként ezeket a dolgokat rábíztuk Shiorira, már ami a hajat és a sminket illette. Ő volt a modell, ő értett ezekhez, így hagytuk magunkat.

Szerencsére Eve nem ragaszkodott ahhoz, hogy mi, a koszorúslányai – én egyben tanú is voltam – ugyanolyan ruhában legyünk.

Fanni egy mélybordó, hosszú ruhát viselt, a haját göndör tincsekben feltűzték, és a sminkje is hasonlóan bordós lett. Igazán szép volt.

Shiori egy barack színű, feszülős, rövid ruhát vett fel, hosszú, szőke haját pedig szabadon hagyta lógni, a sminkelést pedig nem vitte túlzásba. Egyszerű volt, és gyönyörű.

Lux egy zöld ruhát viselt, amely a földet súrolta, és a sminkje is igazodott a zöldhöz, a haját pedig hullámosan hagyta.

Amber ruhája volt talán a legszebb az összes közül, nekem legalábbis. Vörös volt, olyan igazi, élénk vörös, ami tökéletes kontrasztot alkotott fehér bőrével, és világoskék szemeivel. A sminkje nagyjából kimerült egy kis tusban és vörös rúzsban. Ő volt a legszebb, persze Evelin után.

Maga a menyasszony egy csodaszép, kismamának készült csipke és selyemruhában volt. Hosszú uszályt húzott maga után, és a sminkje kellemesen lágy lett. Tökéletesen illett hozzá, a haját pedig egy elegáns kontyba tűzte.

Ami engem illetett, én Chris szemszínéhez öltöztem, így talán én lógtam ki a legjobban a sorból. Még sosem láttam sötétkék, rövid ruhás koszorúslányt. A cipőm fekete volt, magas sarokkal, amin kék strasszkövek díszelegtek. A sminkem is kék volt, és a hajamban a kontytűkön is kék, virágot mintázó kövek sorakoztak. Nagy nehezen rászántam magam, hogy a Cheztől és Mike-tól kapott születésnapi ékszereket viseljem. Valahogy nehéznek éreztem a gyémántokat, persze tudtam, hogy ez csak lelki eredetű dolog.

Délután háromra elkészültünk, és a kocsiban ülve már nézegettem, hogy Chris üzent, hogy Tom megérkezett, és már a helyszínen vannak.

A helyszín maga a tengerparton volt, egy kisebb hotelben, amit szinte csak esküvőkre használtak. Így a vendégek tényleg addig mulattak, amíg csak bírták, és a szobák a rendelkezésükre álltak. Ez Chez ötlete volt, ami valljuk be, jó volt, tekintve a sok Magyarországról érkező vendéget. Evelinnek is „csupán” három másik testvére volt, akiknek már saját családjuk volt.

A hotel maga gyönyörű volt és rettentő bájos. Hatalmas kertje volt hátul, ahol pálmafák és virágok ezrei sorakoztak. Most egy hófehér sátor és tánctér is helyet kapott, körülötte asztalokkal és székekkel. A díszek halvány rózsaszínek és kékek voltak. Ahogy körbenéztem, úgy éreztem, egy ilyen helyen én is szívesen férjhez mennék.

Evelint gyorsan feltessékeltük a legfelső emeletei lakosztályba, ahol majd a nászéjszakájukat is töltik. Senki sem akarta, hogy a vőlegény meglássa a menyasszonyt a szertartás előtt.

Láttam én Evén, hogy ideges egy kicsit, de úgy gondoltam, hogy nem szólok neki semmit, ahogy a többiek sem. Ezt magában kell lerendeznie, és szerintem teljesen normális, ha valaki kicsit ideges az esküvője előtt. Ez normális, pláne az ő állapotában.

-          Most írt Chester, hogy ők is megérkeztek – adtam a tudósítást. – Beszélnem kell vele, nemsokára visszajövök – már tettem is vissza a telefonomat a kis táskámba, és rájuk sem nézve igyekeztem kifelé, de Evelin megállított.

-          Miről? – a hangja halk volt, és ahogy szembefordultam vele láttam a szemében valamit. Nem tudom mit.

-          Semmiség – legyintettem, és már ott sem voltam.

Beszálltam a liftbe, és lementem három emeletet, majd benyitottam a szobába.

Igazából meglepődtem, hogy Chris és Tom is itt voltak, ott ültek Brad és Phoenix között. Elsőként Rob toppant elém, megölelt, megpuszilt, majd őt követte Phoenix. Ők ketten maradtak nekem a bandából igaz barátnak, a többiek… elvesztek út közben. Ennek ellenére Brad is mosolyogva fogadott, ahogy Joe is, Mike csak biccentett, míg Chez érdeklődve mért végig. Elég furcsa helyzet alakult ki. Annyira fontosak voltak nekem, hogy rettentően fájt, hogy Mike miatt majdnem mindüket elvesztettem.

-          Nocsak, a szőke herceg! – pillantottam Tom felé, miután Joe is elengedett. Olyan igazi Felton-mosolyt villantott, majd felpattant a kanapéról, én pedig meg sem álltam addig, míg a karjai közt nem végeztem.

-          Hiányoztál! – motyogta a hajamba, én pedig a válla fölött a nagy ölelkezésben Chrisre pillantottam. Gyönyörű kék szemeivel minket nézett, ajkain édes mosollyal. Ő pontosan tudta, mennyire fontos nekem Tom.

-          Te is nekem! És milyen fess vagy – néztem végig rajta, mikor kicsit eltávolodtam tőle. Egy szürke öltönyt viselt, fehér inggel és kék nyakkendővel. Ugyanolyan színe volt, mint Chrisének, és mint az én ruhámnak. Direkt alakítottuk így, az összetartozásunk jele. Hadd pukkadjon meg a nép!

-          Köszönöm! Te is igazán gyönyörű vagy! – éreztem, hogy elpirulok, így csak bólintottam.

-          Minden rendben volt? – kérdeztem Chrisnek célozva, aki csak bólintott. – Chester, beszélni szeretnék veled!

Egyből elindultam kifelé a folyosóra, majd mikor ő is követett, becsuktam az ajtót. Felnéztem a sötét szempárba, majd elkezdtem igazgatni a nyakkendőjét.

-          Ideges vagy – állapította meg.

-          Ma elég érdekes reggelem volt – kezdtem.

-          Képzelem… - forgatta meg a szemét, mire megütöttem a mellkasát.

-          Seggfej! – persze, hogy arra gondolt, hogy Chris és én mit is művelhettünk az ágyban, pedig ilyesmiről aztán tényleg szó se volt. – Nem mintha közöd lenne a nemi életemhez… - erre csak hallgatott. – Szóval reggel volt egy látogatóm. Kim.

-          Kim? – kérdezett vissza azonnal, ő is sejthette, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni.

-          Igen. Tett egy ajánlatot.

-          Ajánlatot? – most már igazán láttam rajta, hogy aggódik. Összeráncolta a szemöldökét.

-          Arra, hogy valahogy elszakítsuk Fannit Mike-tól – erre csak hatalmas szemekkel pislogott. – Nem tudom, hogy pontosan mit akar, és elég rendesen a tudtára is adtam, hogy vonuljon vissza, mert széttépem, de…

-          Ráállítok valakit.

-          Köszönöm! – tudtam, hogy Chester ismer pár magánnyomozót, és egyszerűen tudtam, hogy segíteni fog. Hiszen olyan masszívan kiáll mindig Mike mellett.

-          Igazán nincs mit. Ha lesz valami, szólok.

-          Oké.

-          Léni… én… ne haragudj! – kért halkan, nekem pedig bár jól esett ez, mégsem tudtam teljesen szemet hunyni az elmúlt időszak felett.

-          Nem haragszom, Chester. Egyszerűen csak szeretném élni az életem.

-          De már nem leszünk ugyanolyan jóban, igaz? – szomorúnak tűnt.

-          Én ugyanúgy szeretlek, mint mikor megismertelek, de kell egy kis idő, míg helyreállnak bennem a dolgok – egy kicsit álltunk csendben és néztünk egymás szemébe. Tudtam, hogy bánja a dolgot. Mindent. – Amúgy sem te vagy a hunyó, ezt mindketten tudjuk.

-          Mike is bánja, hidd el! – nem tudtam válaszolni, mert Brad lépett ki az ajtón.

-          Lassan kezdünk. Küldd a lányokat le, meg mit tudom én, amit kell… - legyintett, de még vigyorogva hozzátette. – Lux?

-          Dögös – bólogattam nagyokat, és hamisan mosolyogtam. – Majd csorgathatod a nyálad!

Visszamentem a lányokhoz, Fannit, Luxot, Ambert és Shit kitessékeltem a szobából, majd lekísértem őket. Elmondtam újra – nem mintha nem vettük volna át ezt már ezerszer -, hogy ki mikor indul, és mit kell csinálnia, köszöntem az ismerősöknek, majd elindultam vissza Evelinért, akit a lenti hallba kellett hoznom, hogy onnan majd az apjával az „oltár” elé sétálhasson.

**

Mike ott állt Chez mellett, a vendégsereg ott ücsörgött a székeken, én pedig végigsiettem a sorok között, ahol Evelin is végig fog sétálni. Célzatosan Mike-ra szegeztem a pillantásomat, aki rögtön érdeklődve fordult felém.

-          Mike, anyukád keres a benti telefonon. Azt mondja, hogy van valami… gond, és nem tud elérni, bejönnél kérlek? – úgy szuggeráltam, hogy féltem, túl feltűnő. Mike szemöldöke a homloka közepéig szaladt, és már nyúlt volna a zsebéhez, hogy elővegye a mobilját, de elkaptam a kezét, és kicsit megszorítottam.

-          Rendben – mondta lassan. – Mindjárt jövünk! – mondta Cheznek, aki biccentett, én pedig behúztam Mike-ot a hotel halljába.

-          Van egy kis… problémánk! – suttogtam, s kicsit megugrottam a hátamra simuló érintéstől. Chris volt az, szemében pedig csak idegességet láttam.

-          Miféle probléma?

-          Hát… - kezdtem, de Chris kimondta helyettem.

-          Eve eltűnt.

Csend. Mike csak pislogott hol rám, hol Chrisre, majd kifelé Chez felé. Láttam az arcán, hogy nem tudja hova tenni a dolgot, és eléggé kétségbeesett fejet vágott.

-          Figyelj, mi elmegyünk megkeresni. A lányokat már izzítottam, átkutatják a hotelt. Amint megtaláljuk minden mehet az eredetiek szerint.

-          És ha nem? Szerinted miért tűnt el? Nyilván nem akar…

-          De, akar. Nem tudom miért ment el, de majd kiderül! – hurrogtam le. – Állítsd rezgőre a telefonod, és majd értesítelek.

-          Léni, körülbelül tíz perc múlva kezdünk!

-          Csinálj valamit, tartsd fel őket! Főleg Chezt! Nem tudhatja meg, világos?

Tomnak meghagytam, hogy maradjon a vendégek között. Chesternek így is feltűnhet hogy se egy koszorúslány, se Chris nincs a helyszínen.

Természetesen Eve nem volt a hotelben, és mikor ezt közöltem Mike-kal sms-ben, nem volt épp boldog. Chester kezdett nyugtalan lenni. Ám mivel Eve terhes volt, ráfoghattuk arra, hogy rosszul lett, és csak egy kis idő kell, míg helyre jön. Mike-nak elég nehéz volt visszatartania az aggódó vőlegényt, hogy ne menjen fel Evéhez.

Nem volt könnyű kisakkozni, hol lehet. Chris vezetett, én pedig navigáltam. Evelin ott gubbasztott a régi lakásában, menyasszonyi ruhában, és kedvetlenül. Szemeiben könnycseppek csillogtak, ahogy a kanapén összekuporodva ült.

Chris rám pillantott, és láttam a szemén, hogy egyáltalán nem érti, miért van ez. Valójában én sem tudtam.

-          Eve, már fél órája el kellett volna kezdeni a szertartás. Mi a baj? – leguggoltam elé, és kérdőn néztem rá, miközben megfogtam a kezét.

-          Én… te és Chez… - felpillantott Chrisre, és mintha ettől összezavarodott volna. – Azt hittem… szóval… amikor elmentél, hogy beszélj vele…

-          Ah, Eve, ne idegelj! – csattantam fel. – Komolyan az esküvőd előtt öt perccel kezdesz kételkedni? És mégis kiben nem bízol? Benne vagy bennem? – nem zavart, hogy most, a terhessége alatt először beszélek vele csúnyán. Tekintete újra Chrisre tapadt. – Chris van itt velem, Evelin, mert ő a párom. Mert őt szeretem. Neked viszont döntened kell, akarod-e Chestert vagy nem?

**

A szertartás nem volt hosszú, de igazán szépre sikerült. Természetesen nem bírtam megállni könnyek nélkül, és a legszebb az volt benne, amikor össze-összepillantottunk Chrisszel. Vajon ő is arra gondolt, amire én? Hogy mi is állhatnánk majd egyszer egymás előtt örök hűséget és szerelmet fogadva? A mosolyából ítélve valószínűleg igen.

Heléna Pine…

-          Mi volt ez az egész? – kérdezte suttogva Mike, mikor mindenki az ifjú pár köré gyűlt, hogy gratulálhassanak. Intettem neki, hogy húzódjunk kicsit arrébb, és az egyik sátortartó oszlop mögé álltunk.

-          Evelin elbizonytalanodott.

-          Nem mondod! Magamtól rá se jöttem volna. De miért? – megforgattam a szemem cinikus hanglejtésén.

-          Félreértette, amikor ma mondtam, hogy beszélnem kell Chezzel. Azt gondolta, hogy még van köztünk valami.

-          És nincs?

Olyan pillantással jutalmaztam a kérdését, hogy azonnal bűnbánó fejet vágott, és visszakozott. Én nem tudom miért ilyen szemét velem állandóan, de már kezdek ebbe nagyon belefáradni.

-          Mintha ugyan nem tudnád, hogy nincs! – sziszegtem dühösen. – Szeretem Christ, ezt jó lenne, ha végre mindenki felfogná!

-          Remek, köszönöm, de nem kértem ömlengést a pasidról! Csak gondoskodj róla, hogy Chester sose tudja meg, hogy Eve lelépett! – morgott, én pedig már léptem is volna le, hiszen seggfejsége ma sem ismert határokat, de egy hang félbeszakított minden gondolatmenetet a fejemben.

-          Hogy mit csinált?

-          Uram Isten! – suttogtam, és megfeledkezve Mike összes stiklijéről, a mellkasához nyomtam a homlokom és szorosan lehunytam a szemem. Csak ezt ne! – Mondd, hogy ez nem Chester! – susogtam, és Mike automatikusan a derekam köré fonta a karjait, mintha ezzel megvédhetne és eltakarhatna a világ elől.

-          Léna! – reccsent rám Chester, de egyszerűen nem tudtam kinyitni a szemem. Ebből mi lesz! Sosem szabadott volna megtudnia! Micsoda fájdalom!

-          Chester, figyelj, ez nem… - kezdte volna Mike, de nem tudta befejezni, Chez faképnél hagyott bennünket.

**

Csak ültem a folyosón Chris mellett a padlón és néztem, ahogy Mike fel-alá járkál, míg Csicsi velünk szemben támasztotta a falat. Az ajtón keresztül tompán kiszűrődtek hangok. Chester kiabálása.

-          Na, mi a helyzet? – sétált felénk Tom a liftből. – Lent már nagyon kérdezősködnek, és így, hogy minden tolódik elég nagy a fejetlenség a konyhán is.

-          Kit érdekel a konyha most? – zendült fel Mike.

-          Mike! – szóltam rá figyelmeztetően, de ő rám se nézett. Fannira pillantottam, akinek az arcáról tisztán le lehetett olvasni a feszültséget.

-          Hagyd csak! – legyintett Tom, és leült a másik oldalamra.

A szobából többször kihallatszott a nevem, és hát az világos volt, hogy Chester tajtékzik.

Nagy levegőt vettem, odanyúltam Chris karjáért és rápillantottam az órájára. Tényleg kínos csúszásban voltunk. Ránéztem az arcára, és intettem egyet a fejemmel az ajtó felé, mire megvonta a vállát.

Felpattantam, megigazítottam a ruhámat, majd végignéztem a többieken.

-          Mindjárt jövök! – mondtam csendesen, és benyitottam a szobába.

Mike szemszöge:

Valójában felesleges lett volna Léninek becsuknia az ajtót maga mögött, mert kristálytisztán lehetett hallani az ordítását. Sosem hallottam még ennyire hangosan kiabálni, pedig összevesztünk már egy jó párszor.

Kihasználva az alkalmat, hogy nincs itt, újra rápillantottam a földön ülő párosra.

Tom Felton nem volt ellenfél – legalábbis a jobb napjaimon ezt mondtam volna, de mostanra világosabb volt, mint a nap, hogy Léni szívében nagyon is előkelő helye van az angolnak. Valószínűleg előrébb van a ranglistán, mint én, vagy bárki más a baráti körünkből.

Hol vannak már azok az idők, amikor mi mind jóban voltunk és Léni meg én elválaszthatatlanok voltunk?

Tom elvette tőlünk őt. Ahogyan Chris is. Inkább bele sem akartam gondolni, hogy milyen lehet, amikor kettesben van Lénivel. Egyszerűen furcsa volt. Még jó, hogy nekem itt van Fanni…

Léni szemszöge:

Miután hárman kiléptünk a szobából, rekedten ugyan, de közöltem, hogy mehetünk vissza a násznéphez. Összekulcsoltam a kezem Chrisével, és a fülébe suttogtam, hogy minden rendben. Chez és Evelin is fogták egymás kezét, és mindkettejük arcán látszott, hogy bánnak mindent és ezután csak jól szeretnék magukat érezni a lagzijukon. Helyes!

A kis, kerek asztalnál öten ültünk: Chris, Tom, Amber, Phoenix és én. Mi öten legalább el tudtunk beszélgetni egymással, Phoenix jófej volt a srácokkal. Én Tom és Chris között ültem, és nagyban csipegettem az ínycsiklandozó vacsorából, míg a többiek beszélgettek.

Csak ültem ott, szabad bal kezem Chris combján pihent. Annyira sok minden történt már ma, hogy egy kicsit ki kellett kapcsolnom az agyam.

Olyan jó lenne, ha csak simán mehetne az életem. Tommal jókat beszélgetnék telefonon, skype-on, elmennék hozzá Angliába nyaralni, Chrisszel pedig úszkálhatnék a rózsaszín porcukorban. De nem. Nekem ez nem jár.

-          Kérsz valamit inni? – suttogta a fülembe Chris, mire felé pillantottam. Olyan közel hajolt, hogy szinte összeért az orrunk, így mosolyogva röviden megcsókoltam.

-          Igen, kérek. Amit te is iszol az jó lesz – Chris elment italokért, Tommal együtt, így hárman maradtunk. Phoenix ezt ki is használta.

-          Mi volt ez az incidens a szertartás előtt? – kérdezte, mire Amberre pillantottam.

-          Nem mondtam el, gondoltam… - nem fejezte be a mondatot barátnőm, csak megvonta a vállát.

-          Semmi különös, majd elmesélem – hárítottam. Nem akartam, hogy bárki is meghallja, mi történt.

Miután Chris visszatért, beszélgetni kezdtünk a filmről, meg a harmadik könyvről, és Phoenix igazán érdeklődő volt. Sokat meséltem az elképzeléseimről. Olyan jól esett a saját kis munkámról csevegni!

Miután Chez és Eve megnyitották a táncot, Mike toppant mellénk, és felkért. Dobtam egy mosolyt Chrisnek, majd belecsúsztattam a kezem Mike-éba, és követtem a parkettre.

-          Nem lesz féltékeny, ugye? – kérdezte halkan, én pedig, hála a magas sarkú cipőmnek, most ugyanolyan magas voltam, mint ő, így a szemébe néztem.

-          Nem. Tudja, hogy szeretem, és nem az a fajta, aki ugrana az ilyesmire.

-          Aha… - kicsit csendesen topogtunk körbe. – Mi van velünk?

-          Mi lenne? – vontam fel a szemöldököm.

-          Jó régóta nem beszéltünk, és még a melóban sem nagyon látlak.

-          Megcsinálom a munkám, de ehhez nem kellesz te is – igen, kicsit kemény voltam, de egyszerűen belefáradtam a csatákba és rövidre akartam ezt zárni.

-          Mikor lettünk ellenségek, Léni? – szemeiben kíváncsiság bujkált.

-          Ellenségek lennénk?

-          Úgy néz ki.

-          Te vagy az, aki folyton veszekszik, és keresztbe tesz nekem – elnéztem a válla felett a többi táncolóra. Nem tudtam a szemébe nézni többet.

-          Mindig nyomós okom van rá, amikor…

-          A nagy szart! – sziszegtem dühösen. Valahogy mindig elérte, hogy a kedvetlenségből és fásultságból átcsapjak mérgesbe. – Csak nem tudod elviselni, hogy az életem nélküled is megy tovább – olyan erősen szorította meg a jobb kezemet, hogy szinte felmordultam. De csak szinte.

-          Ez nem igaz, Léni!

-          Akkor? Csak ennyire nem érdekel, hogy a film, ami az én kibaszott könyvemből készült, kap-e rendes zenét? Inkább a robotok, mint én?

-          Autobotok.

-          Kapd be, Mike! – morogtam, és továbbra is kitartóan elnéztem mellette.

-          Nélkülem azért kevés lettél volna ehhez! – azonnal megtorpantam, ő pedig nekem ütközött, de mindketten szilárdan álltunk a lábunkon. Mit mondott?

-          Fejezd be, hogy undorító módon viselkedsz velem! – mondtam keményen, és elengedtem a kezét. – Igazad van, ellenségek vagyunk. De mindez miattad van, és nem fogom többé lenyelni a szemétségeidet.

-          Mintha eddig lenyelted volna. Állandóan veszekedsz velem és mindenki mással is!

-          Ó, Mike! – nevettem fel cinikusan, mire többen is felénk néztek. – Nem lennék nélküled sehol? Kevés lennék mindehhez? Számtalanszor megköszöntem már, amit értem tettél, de vésd jól az eszedbe, hogy már nincs rád szükségem. Egyikőtökre sincs. És csak hogy tudd… mint az ellenséged, most figyelmeztetlek! – közelebb hajoltam hozzá, és mélyen, dacosan a szemébe néztem. – Porig égethetném a világodat, és meg is fogom tenni, ha továbbra is így folytatod. Darabjaidra foglak zúzni, mert megtehetem. Saját erőmből – olyan döbbenten nézett rám, mint még soha. A hangom karcos, rekedt volt a Chezzel és Evelinnel való ordítástól, s így valahogy még nyomatékosabban hangzottak a szavaim.

Elléptem előle, és visszamentem az asztalhoz. Chris halkan megkérdezte, hogy mi történt, nyilván látta a jelenetet. Csak legyintettem, hogy később elmesélem.

A továbbiakban mosolyogva néztük a násznépet, a játékokat, és Chrisszel nagyon sokat táncoltam. Néha Tom is lekért, de egyébként talált egy lányt, aki Eve kollégája volt, így ő se maradt egyedül annyira.

Megpróbáltam félretenni ezt az igen komolyra és véresre sikerült dolgot Mike-kal, és ez Chris mellett, vele táncolva, csókolózva, nevetve, egészen jól sikerült.

Így Mike-on kívül mindenkivel táncoltam a bandából, de igazából csak Chrisszel voltam elfoglalva. Úgy éreztem, ki sem látszom a szerelemből. Akárhányszor belenéztem azokba az igéző kék szemekbe, mindig úgy éreztem, hogy a lábaim megremegnek, és a szívem kiugrik a helyéről.

-          Tudod, hogy nagyon, de nagyon szeretlek? – suttogtam a fülébe egy lassabb zenénél, és arcomat a nyakhajlatába temettem. Apró csókokkal halmoztam el a bőrét. Imádtam.

-          Tényleg? – mosolygott. Imádtam.

**

-          Na, ezt a házat megnézhetnénk – mutatta a telefonja kijelzőjét Tom, én pedig végiglapoztam a képeket.

-          Hol van pontosan?

-          A Laurel Canyonban. Körbe van véve fákkal, szerintem pont jó lenne.

-          Phoenix, Chester akar veled beszélni – hallottuk meg Mike hangját, de nem fordultam felé. – Mit csináltok, srácok?

-          Házat mutatok Léninek – válaszolt Tom.

-          Minek? – jött a gyanakvó kérdés, majd éreztem, hogy megtámaszkodik a székem támlájában és közelebb hajol, rápillantva a telefonra.

-          Veszünk egy házat. Léni nem lakhat örökre egy szállodában – a szemem sarkából láttam, hogy Mike rám, majd Tomra, végül Chrisre pillant.

-          Mármint… Léni meg…

-          Én – bökte ki Tom, én meg továbbra is az úszómedencés, gyönyörű szobákkal teli házat néztem.

-          Te összeköltözöl Tommal? – a kérdést nyilván nekem tette fel, de basztam rá. – És te hagyod? – ezt meg Chrisnek.

-          Miért ne hagynám?

-          Mennyibe kerül? – kotyogtam közbe. Totál nem voltam ma már kíváncsi Mike-ra.

-          Kettő milla.

-          Azt a rohadt! – motyogtam. – Kurva drága, de gyönyörű.

**

Evelin, bár nagyon terhes volt, ragaszkodott hozzá, hogy a zene pörgős legyen. Így hát Chrisszel egész este pörögtem, forogtam, a kontyomból ki is bomlott pár tincs, és nagyon melegem is volt, de rettentő jól éreztem magam. Úgy hittem, Chrisszel még az Antarktiszon is jó lenne.

Aztán egyszercsak elhívott, kisétáltunk a kertbe, és elvezetett egy padhoz, ahol az ölébe húzott.

-          Tudod, hogy milyen nap van ma? – kérdezte mosolyogva, én pedig beletúrtam a hajába, ami kicsit nedves volt a sok tánctól.

-          Tudod, mi a véleményem a Valentin napról! – nevettem.

-          Tudom, ezért nem is vettem neked semmit. Csak gondoltam csendben, kettesben is elmondanám, hogy nagyon szeretlek! – azok a kék szemek úgy csillogtak, mint egy tűzijáték.

-          Én is nagyon szeretlek!

Szorosan hozzá bújtam, és alaposan megcsókoltam. Legszívesebben kigomboltam volna az ingét, hogy végigcsókoljam a testét, de nem volt alkalmas a hely. Viszont van egy egész élet, hogy ezt élvezhessem, és szerethessem őt.

Ugye van?