In Pieces - Chapter 3

3. Face to face

Heléna:

Kisétáltunk a repülőtérről, én két puszival, meg a torkomban dobogó szívvel búcsúztam Cheztől, míg Mike és Rob a csomagjaimat süllyesztették a kocsi hátsó ülésére. Nem kellett volna, hogy szorongjak, hiszen megbeszéltük Chesterrel, hogy semmi sem fog kitudódni, és magamban már lezártnak is tekintettem a mi kis kalandunkat, csak hát mégis… Hiába, én kötődtem egy bizonyos szinten hozzá, hiszen lefeküdtünk egymással. Valami olyat is megmutattunk a másiknak, amit előtte nem, kicsit úgy éreztem, hogy minden percben felém fordulhat, és megcsókolhat, habár tudtam, nem így lesz. Ő csak mosolygott, le mertem volna fogadni, hogy magában jót röhög rajtam, ugyanis biztosra vettem, hogy kiült az arcomra, amit gondoltam.
Végül Robnak is cuppantottam az arcára, aztán háromfelé indultunk.
Mikor Mike beült mellém, egy pillanatig úgy nézett rám, mintha várna valamit tőlem, amit nem értettem.

- Mi az? – kérdeztem zavartan. Valahogy most, hogy van barátnője (arra gondolni sem mertem még nagyon mélyen, magamban sem, hogy ki is az) valahogy olyan volt, mintha bűn lenne az, ahogyan egymásra nézünk. Tiszta hülye vagyok!
- Hát azt hittem, majd mesélsz. Keveset tudtunk beszélni telefonon, és aggódtam anyukád miatt is – na igen, csak ő tudja elérni, hogy annak ellenére, hogy irtóra utálnom kéne Őt, én mégis inkább szégyenkezést érezzek, amiért hazudtam neki.
- Ó, anya jól van, semmi komoly, ne aggódj! – legyintettem, és nagy figyelmet szenteltem inkább az övem becsatolásának.
- És, más nem volt? Ne legyél már ilyen, Léni! – mosolygott bánatosan. – Egy hónapja alig láttalak, és most kukulsz meg? – Uram Isten! Hát lehet rá haragudni?
- Hát… Találkoztunk apámmal. Mármint az igazival.
- Tényleg? – szemében furcsa fény csillant.
- Mi a baj?
- Hát csak… Kicsit féltékeny vagyok Chesterre, amiért ő előbb megismerte édesapádat, mint én – most erre mit lehet mondani? Csak kamilláztam. Lassan leesett már nekem is, hogy Mike a legjobb barát kategória alól kilóg. És ezt neki is észre kellene vennie! Nem mintha nem tetszene a dolog, csak… Akkor meg minek ez az egész Fanni ügy?
- Hát nem vesztettél semmit, hidd el! Ittunk egy kicsit – kurva sokat -, aztán táncoltunk – én kurvás táncot lejtettem Chez körül -, aztán hulla fáradtan ágyba dőltünk – nem, nem voltunk hulla fáradtak, mert rémlik, hogy órákig szexeltünk. – Apa meg le is lépett a felénél, szóval mindegy is – még jó, hogy a kurvás táncomat nem látta!
- Jól hangzik – mosolygott. Ó, anyám!
- Ja… Én meg írtam, főként… - motyogtam halkan, kicsit reméltem is, hogy nem hallotta, de csalódnom kellett.
- Tényleg? Az jó… - bólogatott, de nem kérdezte meg, hogy mit, és ez jó volt. Nem tudott a saját kis regényemről még, és nem egy kocsiban akartam megbeszélni ezt vele. – Fanninak nagyon hiányoztál ám, meg nekem is! – az a futó pillantás, amit kaptam Tőle, jelenleg majdnem beleolvasztott a bugyimba.
- Te is nekem! – igyekeztem eltitkolni, hogy Fanni nem hiányzott egyáltalán. Jaj, Istenem, hogy fogom én játszani a szerepemet? Nem színésznő vagyok, basszus! – És írtál valami jót? – tereltem a szót a zenére.
- Hát, van egy-két kósza ötletem – hamiskásan elmosolyodott, én pedig a fejemet csóválva felnevettem.
- Na ja, el tudom képzelni. Az ilyen kósza ötleteidből szoktak születni a slágerlistákat vezető számok!
- Remélem, hogy így lesz… Amúgy tényleg van valami, amit írtam, és még nem volt módom megmutatni – ezzel előhúzott egy CD-t a sok közül, és az ölembe tette. A borítóját saját kezűleg rajzolta, s ahogy kinyitottam a kis tokot, megpillantottam egy sima, fekete lemezt, amire fehér betűkkel a „Qwerty” volt írva. A szívem a torkomban dobogott, majdnem felsikítottam, hogy csak ezt ne! De nem tettem meg, helyette becsúsztattam a lemezt a lejátszóba, és elindítottam. Néma csendben, balta arccal hallgattam végig a számot, és próbáltam úgy tenni, mint aki először hallja. Nem néztem Rá, tudtam, hogy akkor talán olyat mondanék, amit nem kellene. A dal lassan véget ért, és újra csak a kintről behallatszódó kocsik hangja töltötte meg a teret. – Egyszer mondtad, hogy vágysz valami zúzósra… Ha jól emlékszem, pont ezeket a szavakat használtad! – oké, ha már ő támad engem, még ha nem is tud róla, akkor én sem maradok tétlen!
- Ezt nekem írtad? – olyan hitetlenkedve pillantottam Rá, ahogy csak tudtam, Ő pedig halványan elmosolyodott.
- Igen, neked – teljes képszakadás. Hogy mi az a mi és izé?!!! – Léni, jól vagy? – nézett az arcomra kissé ijedten, mire megráztam a fejemet, és erőltetetten elmosolyodtam.
- Köszönöm szépen! – csak ennyit mondtam, a CD-t kivettem a lejátszóból, és visszatettem a helyére, majd csak néztem kifelé az ablakon.
- Igazán nagyon szívesen! – oké, még ha nem is szándékosan szórakozik velem, akkor is felképelném most!

De persze, amint lopva felnéztem az arcára, elszállt minden haragom. Picsába! Miért nem vagyok képes haragudni Rá? De mondjuk mindegy is, mert hiába kérdezgetem ezt magamtól, egyszerűen így hat rám a közelsége, és kész. Közben kaptunk egy telefont Bradtől, így végül nem is haza mentünk, hanem a Házba. Ott találkoztunk a többiekkel is, akik mind részt vettek az album munkálatain. Némelyiküket már jól ismertem, de azért voltak, akik idegenek voltak elsőre.
Brad végül leültetett az ő kis kuckójában egy puffra, és megkért, hogy hallgassam, amit játszik. Mike közben eltűnt, Rick hívta, így ketten maradtunk Braddel. Ő játszani kezdett, én pedig hallgattam. Mosolyra húzódott a szám, ahogy ismerős dallamok ütötték meg a fülemet.

- Szerinted is, mi? – kérdezte magában nevetgélve.
- Túl Rage Against The Machine? Igen, az. Olyan, mint a Wake eleje.
- Na mindegy… még dolgozom rajta. Mi újság? Jó, hogy itt vagy végre! Egy hónap nélküled… - csóválta a fejét, én meg csak értetlenkedve néztem rá.
- Ennyire hiányoztam?
- Igen – mosolygott –, de most éppen Mikera gondoltam – még mindig értetlenül hunyorogtam rá.
- Mi van Vele?
- Az, hogy látszott mennyire megviseli, hogy nem vagy vele.
- Először talán, aztán jött Fanni, nem igaz? – morogtam, mire Brad elmosolyodott.
- Kedves lány – én csak bólintottam. – Szándékozod megtépni?
- Már miért tenném? – tettem a közömböst, nem is olyan rosszul.
- Mert elvette tőled őt…
- Sosem volt az enyém!
- Ez igaz. Sosem.

Több szó nem esett köztünk kettejükről. Elfogadtam, hogy Brad megkedvelte Fannit. Meg is értettem, hiszen nem hiába szerettem én is annyira az unokahúgomat… anno. Ám én nem tudtam szemet hunyni az árulása felett. Tudta, mit érzek. Ezen nincs mit szépíteni.
Később értünk haza, mint terveztük, és meglehetősen fáradtan is bandukoltam a garázsból befelé a lakásba, viszont amint beléptem, megdermedtem. Ott állt Fanni, a konyha ajtajának támaszkodva, és rém’ komoly tekintettel nézett rám. Nem úgy történt, mint a filmekben, nem estek ki a kezeimből a csomagok, épp ellenkezőleg, csak még jobban szorítottam egy pillanatig a fogantyúkat. Mike a hátam mögül beoldalazott a konyhába, és mosolyogva, jókedvűen ment oda hozzá, és nyomott csókot a szájára. Alapjában véve rendült meg a kis világom, amiben én itt éltem már egy ideje. Olyan volt, mintha a konyha falai, és a talpam alatt remegne a föld, és minden össze akarna omlani. Aztán persze rájöttem, hogy nincs földrengés, és semmi egyéb, hanem valószínűleg inkább a szívemben rengett meg az a fal, ami mögé betuszkoltam az összes érzésemet még otthon, és próbálom ott is tartani őket. Mindannak ellenére, hogy egy rémesen érzelgős lány voltam, most mégsem történt igazából semmi. Még csak egy könnycsepp sem csordult le az arcomon. Hiába a nagy érzelmi sokk, amitől olyan érzésem volt pár pillanatig, hogy menten dobok egy hátast, nem történt semmi. Nem itt, nem most!
Fanni elmosolyodott, ahogyan Mike kedveskedve beszélt hozzá pár szót, aztán mindketten felém fordultak. Mindvégig az Áruló szemébe nézve odaléptem hozzá, és táskákkal a kezemben megöleltem. Igyekeztem úgy a bordái közé nyomni az egyik fogót, hogy fájjon, de ne szisszenjen fel. Adtam neki két puszit, és mosolyogva még váltottam velük pár szót, aztán fáradtságra hivatkozva elvonultam az emeletre, és becsukva magam után az ajtót, lerogytam a földre. Oké, most mihez kezdjek? Tudtában annak, hogy a másik szobában lesznek és… és… Oké, erre inkább ne is gondolj, Léna!
Gondosan – azaz olyan sokáig, hogy azt bárki megirigyelhette volna – pakoltam ki a bőröndökből és táskákból, aztán leültem az ágyra és néma csendben meredtem a falakra. Az én szobám volt a világ legcsodásabbja, most mégis félelemmel töltött el a tudat, hogy itt kell lennem. Viszont tényleg nem akartam összetörni, ahogyan ezt sikerült is eddig elkerülnöm. Csak túl akartam élni, ennyi. Nagyot sóhajtottam, majd kis hallgatózás után, mikor megállapítottam, hogy senki sincs a folyosón, elosontam a fürdőbe, és egy gyors zuhany után lefeküdtem aludni.
Csak reggel vettem észre az SMS-t, ami Cheztől jött, hogy minden rendben van-e. Gyorsan pötyögtem neki egy választ, aztán mentem is le reggelizni. Mike nem volt otthon, de Fanni legnagyobb bánatomra igen. Nem nézett rám, talán nem mert, és miután én megjelentem a konyhában, ő gyorsan el is tűnt otthonról. Csak úgy fortyogtam belül, de hallgattam.
Később én is bementen az irodába, és szembesültem a nagy irathalommal, ami fogadott. Az egész délelőttöm ráment, hogy mindent átnézzek, aztán egy gyors forró csoki után elmentem a Házba. Chester két puszival fogadott, és egy olyan nézéssel, ami zavarba ejtett egy pillanatra, de aztán jött Mike. Na ja, megint szánalmas voltam, de annyira jól nézett ki a bő farmerben és fehér pólóban, hogy csak na!

- Komolyan mondom, hogy ki fogok akadni! – morogta halkan, és közben körbenézett, hogy nem hall-e bennünket valaki.
- Mi baj van? – kérdeztem rögtön, és valamiért én is azonnal körbekémleltem.
- Á, csak… semmi, hagyjuk! – nem volt valami jó kedve, ezt láttam, és ahogy elviharzott mellettem, az is ezt bizonyította.
- Mi baja? – fordultam Chez felé.
- Csak a meló – megrántotta a vállát, aztán ő is intett, és továbbállt.

A továbbiakban Phoenix-szel lógtam együtt. Kimentünk az udvarra és kosarazni kezdtünk. Sosem voltam jó a sportokban, de azért értettem ehhez-ahhoz egy kicsit. Kezdetben persze engedékeny volt velem szemben, mert hogy mégiscsak lány vagyok, meg hát, ahogyan ő hívott mostanság, a Trójai Heléna, de később rájött, hogy nem érdemes átengednie nekem a labdát, mert nem leszek elnéző. Én simán nekimentem, egyszer-kétszer nézett is nagyot, de én csak nevettem. Ha már játszunk, akkor csináljuk jól! Jó volt kicsit másra is koncentrálni, ami elvonta a figyelmemet arról, hogy lassan megint este lesz, és az egyet jelentett Fannival is. Habár tízig szokott melózni az étteremben, mégis tudtam, hogy találkozunk. Én nem szoktam aludni akkor még, és sejtettem, hogy Mike is keresni fogja a társaságomat este otthon. Otthon… Már ezen is gondolkoztam, hogy akkor az a ház kinek is az otthona tulajdonképpen?
Meglehetősen fáradtan ültünk a kőkorlát tetején, a teraszon. A csillagok már fent voltak az égen, ebből is gondoltam, hogy már közel járhatunk ahhoz a bizonyos este tízhez. Mike meg is jelent mellettünk, de ahelyett, hogy rámszólt volna, hogy készüljek, felült mellém, és egy üveg vizet nyújtott felém. Hálásan mosolyogtam, majd ittam egy kicsit, megkínáltam Phoenixet is, aki kis csendes ücsörgés után elbúcsúzott. Ketten maradtunk.

- Minden rendben van? – halk hangja most is elkábított, pedig ennek Ő talán nem is volt tudatában.
- Persze – hazudtam. – Miért?
- Tudod… nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy te talán nem örülsz nekem és Fanninak – őszintesége nem lepett meg, mert alapjában véve Ő ilyen volt. Persze az már más tészta, hogy Chez szerint akart tőlem valamit, csak titkolta. Ez már nem számított.
- Én csak… - mit is mondjak? Hogy szerelmes vagyok belé? Hogy Ő nekem a mindenség, és sosem fogok senki iránt úgy érezni, mint iránta? Kimondtam volna! Isten lássa lelkemet, most tényleg majdnem elmondtam Neki mindent, viszont az arcán nem kíváncsiságot láttam, hátha tényleg bevallok neki mindent, hanem szomorúságot. Szomorú volt, mert nem fogadom el Fannival. És ez volt az, ami megállásra késztetett, ezért temettem újra el mindent, amit mondani akartam. – Furcsa, de egyáltalán nincs ellenemre – nyögtem ki végül.
- Tényleg? Nincs semmi, amit titkolnál? – pillantott rám, de szemeiből most az egyszer nem tudtam kiolvasni semmit.
- Mire gondolsz, Mike? Nekem te mindig is az első számú leszel az életemben, bárkivel is legyél, bárhova is menj, bármit is tegyél! – természetességgel jöttek a számra a szavak, mert igaz volt, mégsem volt újdonság. Ezt Neki is tudnia kellett.
- Te is… te is nekem… - motyogta, de lesütötte a szemét, és ettől nem éreztem ezt igaznak. Tehát nekem van igazam, és nem csak úgy van együtt Fannival. Nem csak mert nem volt jobb dolga, hanem mert már érez iránta valamit!

Mintha kést döfött volna a szívembe. Ő nem hátulról, ahogyan Fanni, hanem szemtől szemben. Senki mástól nem fájt volna ennyire, mint Tőle, mégis senki másnak nem tudnék megbocsátani ezért, csak Neki. Neki már a tette utáni első másodpercben megbocsátottam. Az én gyengeségem, az én keresztem. Az én lelkem hóhéra, az én életem összetörője Mike volt.
Hazafelé felvázoltam neki a könyvem történéseit, és elmondtam azt is, mit ígért Chez. Azt mondta, hogy szerinte igaza is lesz, tutira elintézi, hogy annál a kiadónál elolvassák a könyvemet. Onnan pedig minden rajtam múlik, vagyis azon, amit írtam.
Otthon aztán tényleg belefutottunk Fanniba. Nézni, ahogy csókolóznak valami eszméletlenül szar volt. Viszont csak mosolyogtam egyet, és kész. Felültem a pultra, és egy zacskó chipset kezdtem majszolni. Mike látván, hogy nem szándékozom mozdulni és Fanni sem, közölte, hogy akkor befoglalja a fürdőt, mire bólintottunk.
Fanni megint az ajtóban állt, de most már nyíltan engem bámult.

- Na mi a szar van? – vakkantottam oda magyarul, hogy ha esetleg Mike valamiért visszajönne, ne értse a beszélgetést.
- Haragszol.
- Mindig is tudtam, hogy okos vagy, de hogy ennyire?! – gúnyolódtam, majd lassan ráemeltem a pillantásomat. Nem úgy tűnt, mint aki fél, de láthatóan eléggé zavarban volt.
- Te nem léptél semmit… - mondta egyenesen a szemembe nézve, magabiztosan, de mikor a „Fanni” feliratú bögréje csattant nem messze mellette a falon, már megugrott egyet.
- Fogd be a szádat! – rivalltam rá. – Van pofád ezzel takarózni? – leugrottam a pultról, és elé sétáltam. – Undorító vagy! Idehoztalak, hogy végre ne kelljen otthon lenned, és te… - fenyegetően intettem felé az ujjammal, ő pedig élénken figyelt. – Erre mondják, hogy kígyót melengettem a keblemen, igaz?
- Nézd én…
- Mosolyogni és nevetni fogok, de ez ne tévesszen meg téged! Akarom, hogy tudd, hogy mikor rádmosolygok és kedves vagyok veled, belül mérhetetlenül utállak, és hányingerem van tőled! Akarom, hogy tudd, hogy nem csak haragszom rád, hanem teljes szívemből, őszintén gyűlöllek téged! – mondtam lassan, hogy felfogja.
- Na ne mondd! – sziszegte. – Akkor csak, hogy tudd, mire kell gondolnod, miközben hamisan mosolyogsz rám… Megszereztem azt, amihez te kevés voltál… Túlságosan is lekötött az, hogy mindenkivel megszerettesd magad. A Fort Minor, a Linkin Park, az összes road és mindenki, nem igaz? Közben pedig nem mertél Mike felé lépni… - mindkét kezem remegett, miközben hallgattam a szavait. – Tudod, milyen jó egy pasinak az, ha ő az első valakinek? Mikor megcsókolt, megkérdezte, hogy volt-e már valakim. Én bevallottam, hogy a csókon túl még nem mentem soha – gonoszan elvigyorodott, és most mintha nem is azt a Fannit láttam volna magam előtt, akit régen ismertem. – Ezután már tényleg nem kellett sokat sakkoznom, hogyan szerezzem meg magamnak. Ő volt az első, Léna, aki megérintett úgy igazán, és ez neki is sokat jelent. Engem akar, csak engem… jusson ez eszedbe, mikor a boldog lányt játszod. Képzeld el, ahogyan a te ágyadban fekve tett a magáévá!

Dühös voltam, és sértett. Az én ágyamban? Tudtam, hogy nem hazudik. Ilyet ő magától nem mondott volna, ha nem lett volna igaz. Legszívesebben felképeltem volna, és már a kezemben volt a lendület, mikor ellépett előlem, és nevetve közölte, hogy csatlakozik Mikehoz, a zuhany alatt.
Zihálva rohantam az ajtóhoz, és kapkodva írtam egy üzenetet Cheznek, hogy egyedül van-e otthon. Mikor jött az igenlés, futni kezdtem. Nem számított, hogy nem lakik valami közel. Úgy rohantam, mintha az életem múlt volna rajta. Nem is néztem magam körül senkit, többször is nekimentem az utcán lévő embereknek, de én csak bőszen motyogtam az ’elnézéseket’, és futottam. Az oldalam szúrt, a szemembe könnyek szöktek, és most éreztem azt, hogy nem bírom. Hiába nem akartam összetörni, nem bírtam tovább. Fanni szavai bőszen forgatták az általa, és Mike által belém szúrt késeket.
A kapunyitó számkombinációt négyszer is elrontottam, mire bejutottam. Átvágtam a rövid kis ösvényen, ami Chez ajtajáig vezetett, és kopogtam. Mit kopogtam? Dörömböltem. Még most is fájt az oldalam, mintha a bordáim beleálltak volna a tüdőmbe, és nem kapnék levegőt. Nos, nem is kaptam. Chester rövidesen kinyitotta az ajtót, én pedig besiettem mellette a kis előszobába.

- Hel… mi történt? – kérdezte elképedve, én pedig csak kapkodtam levegő után, és a könnyeket próbáltam kipislogni a szememből. – Hallod? Mi történt?
- Tűntesd el! – ziháltam, és kétségbe esve néztem bele a sötétbarna szemekbe. – Itt… - ütögettem a mellkasomat, ahol a szívem dobogott. – Fáj! Nem bírom! – ráztam a fejemet, mint akinek nincs ki mind a négy kereke. Talán nem is volt. – Tűntesd el! Csinálj valamit! Nem akarom ezt! – könyörögtem. – Tűntesd el… tűntesd el…

Úgy járkáltam ide-oda a pici helyen, mint egy űzött vad, akit sarokba szorítottak. Kezeimmel hol a szívemhez kaptam, hol a hajamba túrtam, s levegőért kapkodva néztem Chester megrökönyödött arcába. Nem tudtam eldönteni, hogy mennyi ideig csináltam ezt, és kántáltam azt, hogy ’tűntesd el’, de Chez megunta.
Lefogta a kezeimet, és a falhoz szorítva megcsókolt. Nyelve végigsimított az ajkaimon, aztán erőszakosan megcsókolt. Először meglepődtem, és ledermedtem egy pillanatra, de aztán rájöttem, hogy pontosan ezt akartam. A tűz, ami a szívemet marta, most átalakult a Chester iránti vágyódássá, és a karjaimat a nyaka köré fonva falni kezdtem a csókjait. Hogy pontosan hogyan kerültek le a ruháink, azt nem tudnám megmondani. Csak éreztem az ujjainak cirógatását a bőrömön, azt, ahogyan az ajkai nedves csíkot húztak a nyakamra és a vállamra… én pedig csak a falnak simulva élveztem, ahogy elfeledteti velem azt, hogy valóban a gyávaságom miatt nem lehetek azzal, akit szeretek. Viszont ebben a pillanatban, ahogyan a forró ajkak ízleltek és kényeztettek, csak ő létezett és én. Jobb volt, mint egy drog, jobb volt, mint bármi más. Megtette, amire kértem: egy időre eltűntette a fájdalmat a szívemből.

„Telling me to go”