In Pieces - Chapter 28.

 28. I shouldn’t…

- Nem mondom, hogy nem jó, csak azt, hogy… nem jó. 

- Köszönöm, Reed, ezzel igazán sokat segítettél! – morogtam a kamerába, és kedvem lett volna csak úgy lecsapni a laptop fedelét, hogy alhassak egy kicsit végre. – Alig két hétre jöttem el, nem lehetne megbeszélni, amikor hazaérek? 

- Ha jól értesültem, a születésnapodra Magyarországra mész, és ott töltesz szintén két hetet. És ez a két hét, meg az a két hét, már egy teljes hónap. Felhívnám a figyelmed rá, hogy karácsonykor lesz egy éve, hogy kijött a Hidegvérrel utolsó része, szóval lassan eléred az egy éves csendet! 

- Mindig évente jött ki egy könyvem… 

- De most nem így lesz, mert nem tartunk sehol. Mindig eltolod Michaelt a jók felé, pedig neki tisztán gonosznak kellene lennie. 

- Nincs tisztán gonosz ember, Reed! Az lehetetlen. Mindenkinek kell, hogy legyen gyenge pontja. 

- Neki nincs, megbeszéltük – tárta szét a karjait, és kék szemeivel várakozóan pillantott rám a kamerán keresztül. – Hel, te akartál kilépni a szerepkörödből, rémlik? 

- Igen. Én irányítom a dolgok világpusztító részét. Engem fognak utálni. 

- És ez zavar? Egyébként nem fognak utálni. Zseniális író vagy, és tudod, hogy ezt nem szoktam csak úgy mondani. 

- Tudom, de… kicsit furcsa ez nekem. Minden eddigi karakteremet megpróbáltam olyannak megírni, aki… Hagyjuk! – dőltem hátra az ágyon. – Átírom még holnap, jó? 

- Látod, ezért mondom, hogy hihetetlen író vagy – erre csak kérdőn pillantottam rá, mikor felültem. – Azt írod meg, amit akarsz az eszeddel, és nem azt, amit a szíveddel. Olykor erre kell hallgatni. 

- Ó, ezt már nagyon is megtanultam az életben! 

** 

A szülinapom hosszú évek óta nem volt Magyarországon ünnepelve, így most egészen különleges alkalomnak számított. Sajnos Chris nem tudott eljönni, pedig nagyon szerettem volna, ha megismeri a családomat, még ha ez azzal is járt volna, hogy fordítógépet kell játszanom, de persze megértettem, hogy nem utazgathat a filmjei miatt csak úgy. Szóval ez az október végi, esős nap azért mégis eléggé kilógott a sorból mindenki számára. Rengeteg rokon jött el, aki látni akart, hiszen volt, akivel évek óta nem találkoztam. Nem igazán számítottam különösebb meglepetésre, de amikor a nyikorgós kiskapu nyílt, én pedig megláttam befelé igyekezni a barátaimat, hát bizony elsírtam magam. Chez, Mike, Phoenix, Lux, Tom és Reed esernyőkkel tolultak be az ajtón, hogy aztán veszekedve magyarázzanak a másiknak, hogy ki miért nem fér el a kis helyiségben. Én meg csak álltam ott velük szemben, és nem hittem el, hogy eljöttek. Tomot láttam a legrégebben, így először az ő nyakába borultam, aki nevetve fogadta bordaropogtató ölelésemet, aztán intettem a többieknek, hogy jöjjenek közelebb. Ahogy így heten egy nagy halmazban ölelgettük egymást… hány családja lehet egy embernek? Van, akinek egy sincs. Nekem több is jutott, és ezért nagyon is hálás voltam. 

- Hol van Fanni? – az evidens volt valamilyen szinten, hogy Eve nem jött „haza” Ollie-val, de az unokahúgom nem megjelenése furcsa volt. 

- Gondok vannak az étteremben, és nem tudott elszabadulni. 

- Ó – nagyjából ennyire tellett tőlem, hiszen annyira nagyon azért nem hiányzott. Nagyban ettük a sütemények maradékát, és mind a heten fent voltunk a régi szobámban. Ki az ágyon ücsörgött, ki a földön a falnak dőlve, de legalább együtt voltunk. 

- Sajnálom, hogy Zach nem tudott eljönni – mormolta halkan Reed, mire felnevettem, de a többiek nem nagyon értették, hogy miért. Reed kék szemei aztán vidáman rám villantak, ő maga is jól szórakozott a többiek értetlenségén. 

- Volt valami előrelépés az ügyben? 

- Nem sok. Meglehetősen nehéz eset. 

- Az, de megéri, nem? – vontam fel a szemöldököm, mire álmodozva lehunyta a szemét. 

- Az biztos – válaszolta egy vigyor kíséretében, amin megint csak nevettem. 

- Miről is van szó? – szólt közbe Phoenix, ő unta meg elsőnek a tudatlanságot. Reedre néztem, ő pedig csak megvonta a vállát, jelezve, hogy neki édesmindegy, hogy beszélek-e. 

- Reednek nem kicsit bejön Zach. Találkoztak, amikor otthon voltunk szeptemberben. Azóta próbálja meghódítani. 

- Várj, állj! – emelte maga elé a kezeit Mike, aki mellettem ült az ágyon. Barna szemeiben olyan mély megdöbbenés ült, amilyet nem gyakran látni nála. – Te… meleg vagy? – pillantott Reedre, aki rávigyorgott. 

- Mondjuk, hogy biszexuális. 

- Hát ez… - hebegte Chez, és mindannyian úgy nézték Reedet, mintha még nem látták volna. Nevetnem kellett. – Te tudtad – mutatott rám. 

- Hogyne tudtam volna? Jó, persze, nekem is csak akkor árulta el, amikor megismerte Zach-et, de azóta tudom. 

- Hát ezt nem hiszem el! Akkor… de… - hápogott. 

- Nyugi, Bennington, te nem jössz be! 

- Habár szőke vagy és kékszemű, nem cserélném le Evét! 

Eléggé érdekes volt, amikor reggel Mike is felkelt velem, hogy elkísérjen futni. Még sosem láttam őt sportolni, kivéve azt az egy alkalmat, amikor még az első FM turné alatt bicikliztünk Szingapúrban, de azt sem lehetett volna kifejezetten sportolásnak hívni. Most viszont ott ácsorgott mellettem, melegítőnadrágban meg kapucnis pulcsiban, a fülében zenével – ahogy én is sokszor zenét hallgattam futás közben -, és várta, hogy mutassam az utat. Nem értettem, hogy miért csinálja, de jól esett ez a gesztus. Amúgy is rengeteget futok egyedül, hiszen Chris nem ér rá minden reggel, de most valahogy igazán jól esett a társaság, pláne az ő társasága. Kicsit lassabb tempót diktáltam, de mondjuk jó kondiban volt, hiszen nem hiába tudta lenyomni sorozatosan a koncerteket. Utcáról-utcára kocogtunk, de végül a nyirkos idő ellenére elvezettem a tóhoz. Ez már kívül esett a falun, de közvetlenül az egyik kisebb utcából lehetett lemenni. Kikapcsoltuk a zenét, és az egyik padra ültünk, minden szó nélkül. Az alacsony fűzfák szomorúan hajladoztak az enyhe szellőben, a víz viszont nyugodt volt, és minden nagyon csendes meg békés. 

- Nehéz? – kérdezte halkan, még kicsit levegőért sóhajtozva. 

- Micsoda? 

- Ez – intett körbe. – Olyan szép és ez az otthonod. Nem hiányzik? El sem tudnám képzelni, hogy hónapokig ne lássam a szüleimet, vagy az öcsémet. 

- Eleinte szinte menekültem innen, utáltam ezt. Amikor először kimentem hozzád, és utána hazajöttem, olyan érzésem volt, mintha az egyik felem ottmaradt volna Los Angelesben, és kimondhatatlanul boldog voltam, amikor végleg kiköltöztem. Aztán elkezdett hiányozni a családom… de tudod, ti nagyon fontosak vagytok nekem, és olyan mintha ott is lenne családom. 

- Van is – csúszott közelebb, és átkarolta a vállamat. – Emlékszem, mennyire jó volt az az egy hónap! – mosolygott. – Láttam, hogy az Eiffel-tornyos kulcstartót még mindig használod. - Igen, nagyon szeretem, elvégre ajándékba kaptam. 

- Még mennyivel másabbak voltunk… 

- Hát igen – bólogattam elgondolkodva. – Feltétel nélkül megbíztam benned. 

- Ami megváltozott – egymásra néztünk, és a tekintetében nem láttam szemrehányást. 

- Most is bármit megtennék érted. 

- Az nem ugyanaz, mint a bizalom, ami volt köztünk, és ezt te is tudod - erre nem tudtam mit mondani, mert valahol igaza volt. Más volt a viszonyunk, olyan üvegszilánkon-járós. – De ez az én hibám, nem kellett volna összejönnöm Fannival. 

Levegőt is elfelejtettem venni. Csak néztem rá, ő meg nézte a vizet, még mindig átkarolva a vállamat, és… hogy lehetséges ez? Miért most? Miért? Annyi minden történt már velünk, hogy néha még nekem is el kell gondolkodnom, hogy mikor mi volt, pedig én átéltem mindent. Mostanában, hogy nyíltabban is vállalja, hogy érez irántam valamit, csak még nehezebb ellenállnom. Mert szerethetem Christ akármennyire, és szeretem is, de… Mike mégiscsak Mike marad örökre. A tökéletes, az ideális. 

- Menjünk vissza, a többiek már biztos felkeltek! – állt fel, és engem is felhúzott magával. 

- Oké – motyogtam magamban, és elkezdtünk visszafelé kocogni. – Mike! – szóltam utána, mikor bekanyarodtunk az utcánkba. Megállt, és visszanézett rám. – Tényleg nem kellett volna összejönnöd vele – szomorúan biccentett. 

- Tudom. 

** 

A karácsonyt és a szilvesztert is partikon töltöttem Chrisszel, ráadásul Zach és Reed is jelen voltak. Igazán érdekes volt nézni, ahogy egymással viselkedtek. Mintha csak jó barátok lettek volna, de mi tudtuk, hogy több van köztük. Persze Reedről a mai napig sem tudta szinte senki, hogy a férfiakhoz is vonzódik, de azért jó volt látni, ahogy erőlködik. Zach nem volt könnyű eset, a szíve ugyanolyan sebezhető volt, mint bárki másé. 

Tavasszal Reeddel befejeztük a könyvünket, amit a kiadó elfogadott, és szeptemberre ígérte a kiadását. A filmstúdió megkeresett, a film miatt is. Tetszett nekik mindkét könyv, a Hidegvérrel folytatásai, de válaszút elé állítottak. Vagy változtatunk a történeten és így két film lesz belőle, vagy nem változtatunk és akkor egy. Hihetetlen dolog volt, hogy ez tőlem függött ebben a pénzorientált világban, de persze ezt is Luxnak köszönhettem, aki anno olyan rafinált szerződést készíttetett. Chrisszel és Tommal nagyon sokat beszéltem erről és végül az egy filmnél maradtam. Nem akartam megváltoztatni a történéseket, hiszen én így képzeltem el. Persze a stúdióban érezhető volt a megbeszélésen, hogy nem éppen ez a legjobb, amit akartak, de végül mindent megbeszéltünk és nekiálltak megírni a forgatókönyvet. 

Közben lassan eljött a Star Trek bemutatója, amin végigkísértem Christ egy csomó helyre. Fantasztikus volt látni azt a sok embert, akik mind szerették ezt a kitalált világot, és akik szerették Christ. Ilyenkor mindig hálás voltam, hogy az enyém lehet. Zach rendre az anyukáját hozta el, Reed nem igazán akarta nyilvánosságra hozni, hogy ők ketten egy pár. Ezt mondjuk én egyáltalán nem értettem, hiszen szerették egymást. Zachen meg egyre jobban látszott, hogy bár ő sem szereti kiteregetni a magánéletét a nyilvánosságnak, de kezdett belefáradni abba, hogy bujkáljon. Így nem lehetett egy kapcsolatot rendesen megélni, ez nem volt az igazi elsöprő szerelem, és nekem nagyon rosszul is esett, hogy Reed így bánik Zach-kel. 

- Fantasztikus, hogy csak a négy fal között tud boldoggá tenni, nem igaz? – mormogta szarkasztikusan Londonban, az ottani premier after partiján. Most is elegáns volt, mint mindig, valójában rengeteg nő átkozta az eget, hogy Zach a férfiakat szerette. Én is közéjük tartoztam, mert nekem ott volt Chris, de ha nem lett volna, bizony nagyon is tetszett volna, ha Zach lehet a párom. De ilyen az élet. 

- Akarod, hogy megverjem? – kérdeztem viccelődve, de azért megsimogattam a vállát. Szomorú volt, és ez engem is azzá tett. 

- Kár lenne a szép arcáért – mosolygott keserűen. 

- Hel! – lépett mellénk Tom. – Lépek. Majd akkor két hét múlva megyek LA-be, és találkozunk! – nyomott két puszit az arcomra, kezet fogott Zach-kel, és már ott sem volt. 

- Pedig még korán van – nézett az órájára Zach. 

- Mostanában elég furcsa, nem tudom, mi lehet vele! – ráztam a fejemet tanácstalanul. 

- Nem megyünk? – ölelt át hátulról Chris, és csókot nyomott a vállamra. 

- De, felőlem mehetünk. Minden kötelező dolgon túlestünk már – helyeselt Zach. 

Nem sokkal később a szállodai szobánkban ültünk mindhárman. Chris és én az ágy szélén, Zach pedig nem messze előttünk a földön, törökülésben. Mindannyian kissé már fáradtak voltunk, de Chris behívta Zach-et még egy italra, amit én sem bántam, mert nem szívesen hagytam volna társaság nélkül. 

- Rossz rád nézni, haver – húzta el a száját Chris, amire Zach csak egy szemforgatással válaszolt. – De most komolyan! 

- Mégis mit csináljak, Chris? Ne nézz rám! – mormogta válaszként. Nagyot sóhajtottam, majd felálltam, és hátranyúlva lehúztam a hosszú, elegáns ruhám cipzárját, aztán hagytam, hogy lehulljon rólam. Chris azonnal végignézett rajtam, tekintetében kisebbfajta éhséggel, Zach meg nem jött zavarba, hogy csak pánt nélküli melltartót meg bugyit viselek egy harisnyával. Ezért jó, ha az ember lányának az egyik legjobb barátja meleg. Utáltam a csipkés ruhát, amit csak azért vettem fel, mert baromi gyönyörű volt, de viselni nem volt épp leányálom. 

- Reed a barátom, és tényleg nagyon kedvelem, de nem tesz neked jót – pislogtam le rá. 

- Te mit tennél a helyemben, Léni? 

- Én nem mondhatom meg, hogy mit tegyél, és nem vagyok a helyedben – visszaültem Chris mellé és belékaroltam. – De az élet nehéz és… nem is lesz könnyebb. Vannak döntések, amiket rettentő nehéz meghozni. Neked kell érezned, hogy vele akarsz-e lenni annak ellenére, hogy nem nagyon akarja a kapcsolatotokat nyilvánosság előtt is vállalni. 

- Ő nem „nem nagyon” nem akarja, hanem semennyire! 

- Figyelj, Zach! – dőlt előrébb Chris a térdére támaszkodva. – Szerintem szakítanod kellene vele, mert… egyszerűen látni lehet rajtad, hogy bánt. És aki téged bánt, az bassza meg, menjen a Pokolba! – ezzel a kis monológ végére érve felállt, és megpaskolgatva szomorkodó barátja vállát, a fürdő felé indult. – Velem tartasz? – fordult vissza Zach felé, aki hátranézett rá, mikor elnevettem magam, és ezzel leesett neki, hogy Chris bizony hozzá beszélt. 

- Szeretnéd, Chris? – kérdezte mély, bársonyos hangon. 

- Ó, én meg nézni akarom! – tapsikoltam jókedvűen. 

- Rosszak vagytok! – fújt visszavonulót vigyorogva Chris, és eltűnt a fürdőajtó mögött. Zach lehúzta az aranyszínű italát, és eldőlt a szőnyegen. 

- Ígérem, hogy két perc múlva itt sem leszek! 

- Örülök, hogy itt vagy! 

- Tényleg? Furcsa egy lány vagy, Léni! – mosolygott. 

- Tudom – grimaszoltam. 

- Nehezebb, mint gondoltam. Csak egyetlen dolog járt a fejemben, mikor randizni kezdtünk: ne szeress bele! Erre tessék. 

- A szívnek nem lehet parancsolni, szokták mondani. 

- Te mire hallgatsz? – kérdezte, én meg csak bámultam le rá. Meglepett a kérdés, mert a válaszom nem lehet őszinte, pedig ebben a beszélgetésben nem kéne hazudnom neki. 

- A szívem egy kettéosztott áruló – suttogtam mégis halkan. Az egyik fele Mike-ot szerette, a másik Christ. Talán ő is rájött ebből, hogy ez elég komoly téma, és felült, aztán a szemembe nézett. Ő volt Chris legjobb barátja, mégis mit mondjak neki? 

- Miért Chris? 

- Mert tudom, hogy vele boldog lehetek. 

- Az agyam azt mondja, dobjam ki Reedet – örültem, hogy nem akadt fent a témán, és nem hozta fel Mike-ot. 

- Sajnos azt kell, hogy mondjam, igaza van – együttérzően néztem rá, ő meg bólintott. 

- Akkor most megyek. Holnap találkozunk! – búcsúzott, én meg elkísértem az ajtóig. – Köszönöm… - motyogta, majd megpuszilt. 

- Bármikor. Ha valami… baj van, vagy csak… - megvontam a vállam. – Mi itt vagyunk. 

- És ezt nem tudom elégszer megköszönni! 

Borzalmas dolog a szerelmi csalódás, ezt talán mindenkinél jobban tudtam. Reed olyan, amilyen, és mi nem tudunk rajta változtatni. Ha Zach nem az, akiért megváltozna, akkor ennek tényleg vége kell, hogy legyen. 

Chris lépett mögém, mellkasa a hátamnak nyomódott, ágyéka pedig a fenekemnek. Egyértelműen kívánt. Halkan felsóhajtottam, és hagytam, hogy kibújtasson a maradék ruhámból is. A kezeimmel megtámaszkodtam az ajtó lapjában, ő pedig megszabadulva a törölközőjétől, egyetlen, édes mozdulattal belém hatolt. A halk nyögések a fülem mellett és a nyakamra célzott csókok mind-mind magukkal ragadtak, s minden figyelmem csak Chrisre irányult, és most nem létezett senki más. 

Nyáron egy hónapra megint turnén voltunk a srácokkal, de néhány helyre Chris, Zach és Reed is eljött, például Németországba meg Angliába. Tomot is hívtam, mert ő is tudott volna jönni Chrisszel, mivel együtt forgatták már a könyveimből készülő filmet, így ráért volna, de nem jött. Ami pedig még aggasztóbb volt a számomra, hogy egyre kevesebbet tudtam vele beszélni, pedig egy házban laktunk. 

Aztán szeptember elején megtartottuk Lux és Brad esküvőjét is, amin nekem beszédet kellett mondanom. 

- Mindenki azt hiszi, hogy a szavak embere vagyok – kezdtem zavartan, mert elég sok szempár szegeződött rám. – Pedig, ha tudnátok, hogy néha milyen lassan megy az írás! – ezen jó néhányan felkuncogtak. – Brad kért meg, hogy szóljak néhány szót a szerelemről. Hát… nem igazán tudtam jól megfogalmazni, de van egy nagyon jó író barátom – Reedre néztem, aki Zach mellett ült, kissé komoran. -, aki az egyik könyvében rámerészkedett a szerelem ingoványos talajára, és valamit nagyon eltalált. Nos, így hangzik… „Valaha voltam én, egyedül, és voltak ők, a tömeg. Mindig tökéletesen jól éreztem magam, elvonulva a nagyvilág elől, a saját kis életemben, és akkor kiváltál te a tömegből. Többé már nem létezett az ’én’ és a ’tömeg’, hanem voltunk ’mi’ és a ’többiek’. Megszereztél magadnak, pedig nem is akartam neked adni a szívemet. Meg úgy semmit sem. Még csak egy virágot sem akartam venni neked, sőt, azt akartam, hogy menj el, hogy ne beszélj hozzám, és hogy ne hajtogasd, hogy minden rendben lesz. De te nem adtad fel, megláttad bennem azt, amiről én nem is tudtam, hogy létezik. A képességet és a hajlandóságot a szerelemre. Sosem akartalak szeretni, nem akartam érezni, hogy milyen jó, hogy vagy nekem, és hogy milyen rossz, ha mással látlak! Mégis, mindennek ellenére most, amikor itt állok mindennek a végén, te itt vagy velem. Mert szeretsz. És én nem félek, mert én is szeretlek. Jöhet eztán bármi, mindig is szeretni foglak, mert te voltál az egyetlen, aki teljes mértékben képes volt a lelkembe hatolni. Tudod, már nem bánom! Sőt, köszönöm neked, hogy nem adtad fel, mert én is nagyon szeretlek téged!” – néhány pillanat erejéig rámosolyogtam Reedre, majd az ifjú párra néztem, és koccintásra emeltem a poharam. – A szerelemre, ami kiemelt benneteket a tömegből! – egy pillanatra találkozott a tekintetem Mike-éval. A francba, sosem fogok kiszeretni belőle! 

Nos, nem ez volt életem legjobb beszéde, de legalább túl voltam rajta. Chrisszel éppen táncolni indultunk olyan tizenegy óra körül, mikor Phoenix lépett elénk. Látszott rajta, hogy az este alatt tetemes mennyiségű alkoholt sikerült elfogyasztania. 

- Tudod… én értem, hogy neked, kedves Heléna, Tom kurva kibaszott jó barátod lett, de baszd meg, ezt nem vártam tőled! – sosem szokott ilyen csúnyán beszélni, így a szavai jobban megleptek, mint hogy részeg. 

- Miről beszélsz? 

- Arról, hogy Amber… - itt elhallgatott, és összeráncolta a homlokát, mintha gondolkodnia kellene azon, hogy mit is akart mondani. Segélykérően pillantottam fel Chrisre, aki már a tekintetével gyanítom az említett Ambert kereste a tömegben. – Amber szakított velem! És, hogy rohadjon meg, tudod, ki miatt? A te kibaszott legjobb barátod miatt! – szemrehányó pillantása és a hangneme csak hab volt a tortán. 

- Hogy mi van? – kérdeztem vissza, mert nem akartam elhinni, amit mondott. Részeg, hátha összekevert valamit. 

- Amber és Tom egy pár! Egy pár! Most léptek le, Amber nemrég mondta el, hogy Tomnak sikerült megba… ágyba döntenie őt néhány hónapja. 

Nem voltam képes megszólalni, és csak Chrisnek köszönhettem, hogy Phoenix nem esett össze ott helyben, mert eltámogatta a legközelebbi székig. Tom és Amber? Ezért lett volna olyan furcsa Tom mostanában? Ezt titkolták előlem? Chris mellé Mike is megérkezett, és együtt támogatták ki Phoenixet az esküvőről. Hát itt voltam egy esküvőn, ahol Braden és Luxon kívül mindenki hadban állt. Zach és Reed, Phoenix és Amber… meg néha én saját magammal.