In Pieces - Chapter 26.

26. Dead love

Tom felém nyújtotta a poharat, amiben hideg víz lötyögött. Remegve vettem el tőle, rossz volt a tudat, hogy ennyire szarul vagyok. Kék szemei aggódva pislogtak felém, míg belekortyoltam a vízbe.

- Nem akarod elmesélni, mit álmodtál? – kérdezte, mire csak megcsóváltam a fejem. Újra elmerültem az álmom részleteiben, ami egyre inkább a hatalmába kerített. – Kikészített, Léni!

- De legalább már tudom… - motyogtam, mire morogva a homlokomhoz nyomott egy hideg vizes törölközőt. Szinte csurom víz voltam az álom miatt.

- Mit tudsz?

- Kell a laptopom! – már álltam volna fel, de visszanyomott a helyemre.

- Léni, állj már le, kérlek! – dörrent rám, ami viszonylag kijózanítóan hatott rám.

- Jól vagyok, csak volt egy furcsa álmom, ami ihletet adott – eszembe jutottak Zach szavai, hogy arról kellene írnom, amiről szeretnék, és egy ilyen fantasy világban megláttam a lehetőséget.

- Oké – bólintott Tom lassan, de még mindig aggódónak tűnt. – Most zuhanyozz le, aztán leülhetsz írni, oké?

Nehéz volt neki megmagyarázni, sőt, saját magamnak is nehéz volt elfogadnom, hogy habár remegtem, mint a nyárfalevél, mégis valahogy teljesebbnek éreztem magam az álmom által. Mindig is sejtettem, hogy nem egészen vagyok normális, de most kezdtem benne egészen biztos lenni. Ráadásul Tom és Chris, mivel közben ő is hazaért, két különböző véleménnyel voltak az új agyszüleményemről. Chris zavartnak tűnt, és habár nyílt titok volt annak, akinek van egy kis esze és használja a szemét, hogy éreztem – érzek? – valamit Mike iránt, mégsem értette az álmomat, a jelentőségét. Tom ezzel ellentétben csak bizalmasan, már-már idegesítően méregetett a beszámolóm után egy darabig, majd gratulált, hogy végre kitaláltam valami igazán egyedit. Akár meg is sértődhettem volna, de nem tettem. Igaza volt, most én is úgy éreztem, hogy ez más, jobb, egy magasabb színvonal, amihez talán felnőttem végre.

Tom és Chris az elkövetkező pár napban elég sokat voltak velem. Volt, hogy Tommal a Star Trek forgatásán lebzseltünk, volt, hogy csak sétálgattunk a városban. Chris igyekezett lesni minden óhajom és sóhajom, míg Tom ugyanolyan volt, mint mindig – a legjobb barátom. Mike és Eve is sokszor kerestek, voltunk bent a kórházban Olivernél, majd amikor kijöhettek, Tom és én az egész napunkat náluk töltöttük, és csodáltuk Olivert.

Persze ez nem is lenne Los Angeles, a filmipar nagyvárosa, a pletykák tárháza, ha nem foglalkoztak volna velünk az újságok. Eddig is volt, hogy megjelentek rólam és róluk képek, bár ezek főleg az online médiában voltak megtalálhatóak, de Shiori halála óta már több újságban is szerepeltünk, és sajnos én is, nem csak a többiek.

Előszeretettel fényképeztek le, amint Tommal sétálgattunk, vagy beültünk egy étterembe. Rendszerint találgatták, hogy vajon Chris miért nem gyanakszik arra, hogy viszonyt folytatunk egymással, de volt olyan is, hogy skalpvadásznak neveztek, aki igyekezett nem csak Tomot, de mindenkit megszerezni maga körül. Ez akkor vált viccessé, mikor Zach-et is megemlítették, mint lehetséges célpontot. Elém állt és megkérdezte, hogy ugyan mikor akarom berángatni az ágyamba, mert nem ér ám rá mindig, így jó lenne, ha egyeztetnénk. 

Tehát az élet nem állt meg, bármennyire is jó lett volna kicsit lazítani. Készültünk a temetésre, ahol számítottam rá, hogy egy hét után összefutok Joe-val. Tomon kívül senki sem tudta, mit is mondott nekem aznap este, ő pedig csak mogorván tudomásul vette, hogy nem szeretnék ebből balhét, és így nem is tette szóvá többé.

A temetés szörnyű volt, de hát melyik nem az, igaz? Chris állt az egyik oldalamon, Tom a másikon, mindketten fogták a kezem. Sokan voltunk, Shit nagyon sokan ismerték, de a legközelebb a sírhoz mégis mi álltunk, középen a szüleivel és Joe-val.

Amikor eljött az ideje, hogy részvétet nyilvánítsunk, elkerültem Joe-t, és habár szerettem volna azt hinni, hogy ez kettőnkön kívül nem tűnik majd fel senkinek, nem volt ilyen szerencsém. Mike észrevette, hogy szándékosan nem mentem oda Joe-hoz, és meg is kérdezte, hogy miért, de csak annyit mondtam neki, hogy mivel én már elmondtam neki, mennyire sajnálom, hogy ez történt, nem akartam feltartani, mert látszott rajta, hogy már inkább otthon lenne. Mondanom sem kell, hogy nem hitt nekem, láttam az arcán, de mégsem faggatott és ennek örültem. El nem tudtam képzelni, hogy reagálna arra, ha megtudná, miért is nem nézünk egymásra Joe-val.

**

- Szia, Léni! – Zach vidáman kiáltott nekem, mikor Chrisszel beléptek a házamba. Napsütéses április eleji nap volt.

- Hello! – szökkentem elé a lépcsőről, és szorosan megöleltem, a válla felett pedig rávigyorogtam Chrisre.

- De jó kedved van! – a kék szemek örömtelin vizslattak, én pedig leszállva Zachről, bólintottam.

- Jól haladok! A harmadik könyvet elfogadta a kiadó, és az újból most írom a második fejezetet.

- Azokról a szárnyas világvége lényekről fog szólni még mindig? – kérdezte Zach, közben pedig besétáltunk a nappaliba, és lehuppantunk a kanapéra.

- Persze! Egy világot felépítek nekik. Rájöttem, hogy ha ide helyezem őket a Földre, abban sok a korlát, így egy saját világot kreálok, ami hasonlít ehhez, de azért azt csinálok benne, amihez csak kedvem van.

- Sikerült nevet találnod nekik? – pillantott rám kérdőn Chris, mire csak megcsóváltam a fejem.

Na igen, nem nevezhettem el őket Mike-nak meg Chesternek. Egyszerűen lehetetlen lett volna, nem akartam balhét senkivel sem, így egyelőre különböző betűk jelölték a különböző szereplőket.

Elmentek a hetek, teltek a hónapok, de egyáltalán nem mondhattam, hogy ez nyugodtan történt.

Május elején megvolt a filmünk premiere, amin a Los Angelesin ott voltam a többiekkel, de más helyszínekre nem mentem el. Éreztem Chrisen, hogy nem tetszik neki, vagy hogy szerette volna, ha mindenhol látom a sikert és az érdeklődést, de nekem a banda körül tornyosultak fel a dolgaim, hiszen egyre közeledett az európai turné, meg a Projekt Revolution, és egyszerűen nem tudtam kétfelé szakadni. Volt is ebből egy kisebb vitánk, már ha ezt annak lehet nevezni.

- De Londonban találkozhatnál megint Danielékkel is – próbált megfogni a Harry Potter iránti rajongásommal, és aduásznak már a komplett stábot is bevetette Tom révén.

- Nem megy, Chris – sóhajtottam, mert úgy éreztem, képtelen vagyok visszatartani a dühömet, hogy miért nem képes megérteni, hogy nem mehetek, de nem akartam vele összeveszni. – Sok a melóm.

- Most már nem kellene nekik dolgoznod – amint kimondta, Tom szeme érdekesen megvillant felé, de Chris nem vette ezt észre. Tom tudta, hogy sosem mondanék le a Linkin Parkról. Mike-ról. – Van elég pénzed, és… - kitárta a karját végigmutatva a Tommal közös házunkon.

- Nem azért dolgozom, mert nekem annyira kell a fizetés. Bár, be kell vallanom, baromi jól keresek, de amennyi dolgot elintézek, meg is érdemlem. De nekem ez szórakozás.

- Mi? Az, hogy van, hogy este tízkor jössz ki az MS-ből? – nem volt vád vagy düh a hangjában, egyszerűen tényleg nem értette a dolgot.

- Az a része annyira nem. De a koncertek már annál inkább – Chris csak értetlenül megcsóválta a fejét, én pedig összenéztem Tommal. Nem fogja megérteni, de el fogja fogadni.

**

Mike-nál ültünk a konyhában, a nagy asztal tele volt dobozokkal, amikben különböző éttermekből rendelt kaják voltak, és éppen nagyban vacsoráztunk, miközben a turnéról beszélgettünk.

- Tehát, most utoljára mondom, hogy ha valakinek van valamilyen különleges kívánsága, az most szóljon. Amiket múlt héten összeszedtem, azokat már kiküldtem a helyszínekre, de ha eszetekbe jutott még valami, most mondjátok! – mondtam két falat thai csirke között, amit Phoenix tányérjáról lopkodtam el.

- Szerintem nincs semmi más – vonogatta a vállát Mike, Joe pedig hozzátett egy „ja” mormogást. Ezen kívül még mindig nem beszéltünk egymással szinte semmit.

- Léni, tudsz nekem kurvákat szerezni? – kérdezte Rob, aminek hatására Brad majdnem megfulladt, és mind ránéztünk a dobosra. Csak ült ott, majdnem velem szemben, és halálosan komolyan nézett rám.

- Hát… attól függ, hova. Melyik helyszínre. De biztos megoldható – válaszoltam, bár nem voltam benne teljesen biztos, hogy kit kéne ehhez felhívnom, és cseppet meghökkentett, hogy Rob ilyesmit kérdezett. Mike úgy nézett rám, mintha kinőtt volna egy második fejem.

- Jó tudni, hogy mindent el tudsz intézni – bólintott Rob -, de csak viccből kérdeztem.

Megvolt aznap estére is a röhögés oka, és a piszkálódás tárgya – én magam.

**

Többek között azért is volt rettentő jó dolog, hogy volt saját házam, nagy kerttel, és viszonylag távolabbi szomszédokkal – már ami az eddig megszokottal való összehasonlításból fakadt -, hogy maximumon hallgathattam a kedvenc ihletadó zenéimet. Mikor Tom itt volt a temetés miatt, és nekem ötletem támadt az új könyvemhez, rájöttem, hogy csak úgy tudom ezt megírni, ha közben zenét hallgatok. Pontosabban egyetlen album jöhetett csak szóba és az a Reanimation volt. Minden mást is kipróbáltam, más előadóktól, de a borús világvége hangulatom csak így jött elő, így adott kellő inspirációt a zene. És amikor ez kiderült, Tom megkönnyítette a helyzetemet azzal, hogy a nappaliba beszereltetett egy olyan zenelejátszó csodát, aminek hangfalai majdhogynem kivitték az ablakokat a helyükről. Volt, hogy órákig mászkáltam fel és alá, ugráltam egyik bútorról a másikra fülessel a fejemen, és mivel ez mégsem volt olyan igazi élmény, Tom közbelépett. Így most ott álltam a dohányzóasztal tetején, csukott szemmel, és - jobb szó híján - hadonásztam magam előtt.

- Ez egy merőben új taktikád az írásra – hasított bele a hirtelen támadt csendbe Mike hangja, én pedig azonnal felé perdültem, közben sikeresen lerúgva az utolsó épen maradt vázát is, ami eddig a kis asztal dísze volt.

- Úgy érzem, ez a dolog meghaladja a képességeimet – húztam el a számat. – Egyszerűen hihetetlen, hogy a zenétekkel mennyi mindent el tudok képzelni belőle, de bizonyos részek egyszerűen… kimaradnak – sóhajtottam, és egyenesen ráugrottam a fotelre, ami egy hangos zökkenéssel odaszánkázott Mike elé. – És pont azok a részek maradnak ki, amikből építkezhetnék. Amiből alkotnom kéne. Most olyan, mintha a történet legvége és néhány nagyobb mozdulat meglenne belőle, és az egész közepe hiányzik – előrehajoltam, és két puszit adtam neki.

- Sosem voltál még válságban… vagy csak én nem tudok róla.

- Nem, valóban nem nagyon esett meg.

- Akkor mutasd! – intett az asztal felé, majd a távirányítóval felhangosította a With You-t. – Hadd lássam, amit te! – kiabálta túl a zenét.

Egy pillanatra élveztem, hogy elveszek a barna pillantásban, aztán erőt vettem magamon, és megfogva a kezét, felmásztam vele az asztalra.

Annyira nem érdekelt most senki más! Egyszerűen nem gondoltam másra, csak arra, hogy ő, akit annyira szeretek, elégedett legyen velem, és ehhez most az kellett, hogy láttassam vele, amit én már láttam az elmémben. Szorosan elé álltam, a hátamat a mellkasának vetve, lehunytam a szemem és hátranyúlva beletúrtam a hajába és közelebb húztam a fejét hozzám, miközben lábujjhegyre emelkedtem, hogy mindketten egyforma magasak lehessünk.

- Hunyd be a szemed! – szóltam hátra, és inkább csak éreztem, hogy bólint, semmint hallottam a beleegyezést. – Ott elöl – mutattam a szemközti falra, de az agyamban más kép jelent meg. – Hatalmas hegyek sziklás ormai vannak. Az egyik szélén egy erős férfi áll, a hátából ezüstös szárnyak merednek ki. Olyan csillogósak, mint a hal pikkelyei, de erősek, mint a gyémánt.

- Mhmm… - aprót bólintott, és még közelebb préselődött hozzám. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem.

- Az ég sötét, viharos. Fekete felhők takarják el a Hold fényét, és a hó lassan szállingózik a hegyek fölött. A távolban megjelenik egy lény. Először csak körvonalakat látunk – a kezemmel apró körkörös mozdulatot tettem, mintha ugyan meg akarnám érinteni a kibontakozó képet. – Aztán felismerjük, hogy egy sárkány az. A szárnyai eltakarják az ég nagy részét, hatalmas pofáját üvöltésre tátja, és kormos parázs tölti be körülötte a levegőt. Azonnal köd ereszkedik elénk, a hópelyhek megolvadnak, majd elpárolognak. A férfi a hegyen megfeszül, tudja, hogy mi közeleg. Kezét az oldalához kapja és előránt egy véres tőrt… egyenesen a bőre alól… Az ég megdörren, a szél felerősödik, ahogy a sárkány közelít, és ekkor nevetés hangzik fel mögöttünk – hirtelen fordultam meg, és Mike tökéletesen követte a mozdulatot. – Hosszú, fekete haj, igézően kék szemek, melyek szélein vörös árnyalat vibrál. Egyetlen mozdulatával lerombol egy csúcsot a hegyről, és a levegőben lebegve összeüti a sarkainál égő tűzgömböket, amivel repülni tud… Három lény összecsapása, de ki marad élve, és milyen áron?

Csak álltunk ott a zene hangos zajai között, és vártunk. Én arra, hogy Mike lépjen hátrébb, különben olyat tehetek, amit egyáltalán nem kéne, hiszen a közelsége megzavar, és magával ragad, ő meg talán arra, hogy a kép megmozduljon. De nem tudtam, hogyan tovább.

- Ez nagyon… hatásos – mormogta a fülembe, majd miután nyomott egy puszit az arcomra, leugrott az asztalról, és lekapcsolta a zenét. – Biztos vagyok benne, hogy fantasztikus lesz – mosolygott rám, én pedig újra beleszerettem. Bár mikor nem szerettem őt? Viszont olyan volt, mintha ez egy halott szerelem lenne. Olyan, mintha a szerelmem iránta egy személy lenne, aki azt suttogja a fülembe, hogy „szép dolog ez, de lehetetlen, úgyhogy ne is strapáljuk magunkat!”

- Ötlet, hogyan folytatódjon?

- A sárkány szerepelt ezelőtt a történetben? Úgy értem, tudjuk honnan jött, mi ez, meg hasonlók?

- Nem nagyon, csak hogy léteznek – vonogattam a vállamat, mire ő elgondolkodva nézett rám.

- Legyen ember! Úgy értem, a sárkány. Legyen egy ember – egy pillanatig csak hökkenten néztem rá, aztán rávigyorogtam.

- Mondtam már, hogy imádlak?

- Nem elégszer.

**

Ott ácsorogtunk Chrisszel és Zach-kel a repülőtéren az újságosbódé mellett. Zach valami kutyás magazint keresett, Chris egy kávét iszogatott, én meg majdnem felrobbantam mérgemben.

- Brad mit csinál? – kérdezte lassan Chris, és érdeklődve nézte a távolban Brad furcsa táncát.

- Nem t’om, valami törzsi tánc lehet, szoktak fogadni Phoenix-szel, és akkor általában nagyon marhák – morogtam magam elé, és sötéten meredtem az emberekre körülöttünk.

- Érdekes – bólogatott elismerően Chris, ki tudja, miért, aztán magához rántott, és csókot nyomott a számra. – Ne legyél durcás!

- Chrisnek igaza van. Nem lehet olyan rossz a pasi, elvégre híres író – nyugtatott Zach is, s mivel sikerült megszereznie „A kutyám és én” nevezetű lapot, leültünk egy padra.

- Írd be a google-ba, hogy szoknyavadász, lehetetlen, idegesítő, beképzelt pojáca, és az első oldal, amit kiad az az ó-nagy-Reed-Bennett pont com lesz!

- Végül is érthető, hogy… - kezdte Zach, én meg kikaptam a kezéből az újságot, és mérgesen pislogtam rá.

- Hogy mi? Hogy rábíztak, mint egy óvodást? El tudod te képzelni, mennyi erőmbe és munkába tellett, mire megalkottam a tökéletes bestiákat és szörnyeket? És akkor most osszam meg az ötleteimet pont Reed Bennettel? Írjunk közös könyvet, közös világgal? Kicsinálom ezért Lux-ot, hogy ebbe belement! – pillantottam Brad és Lux kettőse felé.

- Nem hinném, hogy Brad örülne, ha megfojtanád a barátnőjét, pláne, hogy megkérte végre a kezét.

- De akkor is! Ez igazságtalanság!

- De ő a fantasy koronázatlan királya – mutatott rá a lényegre Chris.

- Lefogadom, hogy amilyen nagyképű, már csináltatott magának koronát!

- Jaj, Kicsim… - nevetett fel Chris, és boldogan megpuszilt. – Imádom, mikor ilyen vagy.

- Akkor nem imádnád, ha rád lennék dühös!

- De nem vagy – a vigyort képtelenség lett volna letörölni az arcáról, de valójában nem is akartam. Örültem, hogy boldog, még ha én most nem is volt az annyira.

- Ha hazajössz júliusban és találkozol vele, majd meglátod, milyen. Dönthetsz úgy, hogy nem dolgozol vele.

- Ja, és akkor kereshetek másik kiadót. Nem hiába van ám ez! Nem hisznek benne, hogy képes vagyok rá. Ez nem krimi, és állítólag csak ahhoz értek. Csak tudnám kék-szem-és-szőke-haj miért ment bele…

- Ki fog derülni, amint hazajössz a turnéról.

Nem mondom, hogy elvette a kedvemet a tegnap kapott hír, és hát újra Európában lehetek, ahol remélhetőleg újabb élményekkel és nagyon jó koncertemlékekkel gazdagodhatok majd, de azért egy kicsit aggódtam. Annyira megszerettem ezt a kis világot, amit felépítettem – igaz, hogy messze nem volt még kész -, hogy nem akartam egy olyan ripacsra bízni, mint Reed. Személyesen nem ismertem, csak a kiadónál láttam párszor. Állandóan flörtöl minden nővel, és olyan lehetetlenül csibészes mosolya van, amitől a falra mászok.

- Hagyd magad mögött most a gondokat, Léni – mondta Mike a repülőn, és egy csomag mogyorót nyújtott felém. – Turnézni megyünk, örülj!

- Tudod, hogy örülök! – mosolyogtam rá, és a vállára hajtottam a fejemet, majd a mogyorót kezdtem ropogtatni. – Remélem minden jól fog menni!

- Jó lesz, ne aggódj! – puszit nyomott a fejem búbjára, majd elfordult Chez felé, és halkan beszélgetni kezdtek, engem pedig álomba ringatott a duruzsolásuk.