The Catalyst - Prológus

Prológus: The Catalyst 

Úgy nézett rám, mintha valami hülyeséget mondtam volna. Ajkai lassú mosolyra húzódtak, de láttam rajta, hogy erővel tartja vissza a nevetést. Persze, ő ezt nem értheti, de majd később. Ó, fog ő még aggódni, abban biztos vagyok!

- Nyugodtan nevethetsz, de hidd el, nekem lesz igazam! – intettem felé az ujjammal, de azért én is mosolyogtam.
- Hát persze, de mi van akkor? – még mielőtt válaszolhattam volna, folytatta a mondandóját. – Különben is, az még sokára lesz. Egyelőre nem kell ilyesmin aggódnunk.

Erre már nem mondtam semmit, inkább elkezdtem összeszedni a koszos tányérokat az asztalról. Ilyenkor érzem csak a hátrányát annak, hogy ennyien számítunk egy családnak – ünneplés idején cseppett fárasztó mindenkit kiszolgálni.

A konyhában igyekeztem gyorsan, de törésmentesen bepakolni mindent a mosogatógépbe, közben pedig az emeletről lehallatszó zajokon vigyorogtam. Hát, ő akarta inkább vállalni azt, mint a rendrakást, én szóltam előre!

Később, mikor már nagyjából mindent a helyére raktam, én is felmentem a szobánkba, és leheveredtem az ágyra. Minden porcikám fájt, de tudtam, csak egy kiadós pihenésre lesz szükségem… amit, ugyebár nem fogok megkapni az elkövetkező egy évtizedben, az fix!

- Fáradt vagy? – jött a kérdés azon a csodálatos mély hangon, majd társult a hozzá tartozó személy is. Néhány pillanat alatt fölém mászott, és hozzám simulva puszit nyomott a számra.
- Egy kicsit… most, hogy itt vagy, már nem is akarok annyira aludni – fontam körbe a kezemmel és a lábammal is, hogy még közelebb húzhassam magamhoz.
- Nocsak, mire gondolsz pontosan, kedves Hel? – mormolta a fülembe, aztán a nyelvét kezdte húzogatni a nyakamon.
- Pontosan tudod te azt – beletúrtam a hajába, és csak élveztem a kényeztetést. Minden perc, amit kettesben tölthettünk, ajándék volt.
- Hm, mondtam ma már, hogy szeretlek? – nézett a szemembe egy pillanatig, aztán lehajolt, hogy megcsókolhasson.
- Ma még nem – sóhajtottam, mikor elszakadt tőlem, hogy a pólómat kezdje levenni rólam. Amikor végigsimított a mintán, a csukott dobozon, amiben a macska volt feltehetően, elmosolyodtam.
- Hát akkor… - újra felnézett. – Nagyon szeretlek!
- Én is szeretlek! – mosolyogtam, aztán hirtelen fordítottam a helyzetünkön, és a matracba préselve őt ráültem a csípőjére. – Viszont a mai napért büntetés jár! – vigyorogtam le rá, mire felnevetett és látványosan szétdobta a karjait, amikkel eddig a csípőmet ölelte.
- Legyen! Alávetem magam a kínzásnak – adta meg magát pajkos mosollyal, tekintetében buja vággyal.
- Túlságosan is elkényeztettelek! – csóváltam meg a fejem, de azért lehajoltam, hogy megcsókoljam.

Ujjai újra befurakodtak a pólóm alá, és a hátamat kezdte simogatni, miközben én újra és újra megízleltem az ajkait.