In Pieces - Chapter 15.

15. The Deathly Hallows

- Hoztam neked egy ajándékot! – lebegtette meg a szemem előtt a Micimackós ajándékszatyrot Tom, közben pedig leült mellém; véres arcán mosoly játszott.
- Ööö, köszönöm – motyogtam zavartan, hiszen még azt sem vettem észre, hogy itt téblábolt a közelemben. Kinéztem az ablakon, azon túl pedig az esti szürkületet láttam. Hát így elment az idő, gondoltam, és Tom felé fordultam. – És miért kapom?
- Azért, mert egyrészt szégyen, hogy még nem olvastad, másrészt, mert két hete ülsz itt a próbákon, de olyan, mintha itt sem lennél. Ideje, hogy valami visszahozzon az életbe, és mivel Chris és Amber feladták a próbálkozást, most én jövök.
- Mi az, hogy feladták?
- Amber szerint a vásárlás a legjobb módja, hogy jókedvre derülj, de mivel nem voltál hajlandó elmenni vele, így nem tud veled mihez kezdeni. Chris pedig… nos, elég kétségbe esett fejet szokott vágni, amikor rád néz, és nem hagy békén, hogy ugyan mondjam már el, hogy mi lelt téged, mióta visszajöttél, mert visszautasítottad a vacsorameghívásait.
- Csak nincs nagyon étvágyam – lehajtottam a fejem, mert Tomnak igaza van. Meg a többieknek is. Mióta visszajöttem Lisszabonból, mintha kicseréltek volna. Nem figyeltem sem rájuk, sem másra, csak léteztem. – Nem akartam megbántani.
- Tudja ő, ne aggódj! Csak nem érti, és aggódik.
- Mondtál neki valamit?
- Nem adom ki a titkaidat, és mind a ketten tudjuk, hogy ez előtte titok.
- Nem igazán titok, csak… - felnéztem rá, Tom kék szemeiben pedig gúnyos csillogás volt. – Jó, de az, titok.
- De még meddig? – kérdezte, de nem várva választ a kérdésemre, a kezembe nyomta a szatyrot, és mivel JJ épp érte kiabált, felállt és puszit nyomott az arcomra, majd elsétált.

Pár pillanatig csak ültem ott, és néztem a sétáló Tom után, akinek az arcán most az egyik jelenet miatt csúnya vágások és sebek voltak – persze, hála a sminkeseknek. A próbák két hete zajlottak, és valóban, ez alatt a két hét alatt nem is tudtam, mi történik. Mindenki közeledését elutasítottam, és csak Tom volt az, akivel beszéltem arról, mi volt Portugáliában, és csak neki engedtem, hogy valamelyest velem legyen.

De ez így nem jó, hangzott fel a kis hang újra meg újra, és megráztam a fejemet. Valóban el kell szakadnom attól, ami ott történt, a srácoktól, és most erre a filmre kellene összpontosítanom… legfőképp pedig az új barátaimra.

Ám ez eléggé nehéz, mikor tudom, hogy hazajöttek. Már legalább hat teljes napja Los Angelesben voltak, mégsem történt semmi. Igaz, hogy a városnak én a lehető legtávolabbi pontján voltam, de azért mégis. Vártam, hogy legalább dobnak egy üzenetet, hogy hazaértek vagy valami.

Bár, ha jobban belegondolok, melyikük dobott volna akármit is? Phoenix-szel ezer éve nem beszéltem, lehet, haragszik rám, hogy elhanyagoltam. Joe és Rob sosem voltak olyan közeli barátaim, hogy Mike és Chez háta mögött keressenek… mert valljuk be, ha mást nem is, de azt biztosan megtudták, hogy ott voltam Lisszabonban, és hát vannak olyan jó barátok, hogy talán mindenről tudjanak. Akkor pedig marad három ember. Brad, aki Mike legjobb barátja, és velem is eléggé jóban van… de így megragad kettőnk között, és nyilván nem „engem választ”. Mike pedig olyan dolgot mondott nekem, ami megsértette a legbelsőbb lelki békémet is, és ezzel most valami tényleg megszakadt kettőnk között. Chester pedig… még mindig nem érti, vagy csak nem akarja érteni, mit is érzek iránta. Pláne, hogy leakasztottam neki egy jó nagy maflást.

Nos, melyikük is keresne? Egyikük sem.

A kis Micimackó az év legjobban várt könyvét rejtette, amelyet nem volt alkalmam megvenni, hála annak, hogy ez az év volt eddig a legelfoglaltabb az életemben. A címet megpillantva azonnal elmosolyodtam.

Harry Potter and The Deathly Hallows

Igaza volt Tomnak, szégyen, hogy még nem olvastam. Meg kell neki köszönnöm rendesen is, hiszen ebből is látszik, hogy ismer engem, amennyire csak ennyi idő alatt lehetséges volt megismernie, és törődik velem.

Kinyitottam a könyvet, és lassan olvasni kezdtem, habár most, hogy kvázi felébredtem végre, kíváncsi voltam a próbára is.

A könyvet így is másfél nap alatt olvastam ki úgy, hogy nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, de megérte. Amiatt is, amiről szólt, de legfőképp azért mindenképpen, amit Tom írt bele az utolsó oldal aljára.

„Tudom, hogy ezer és egyféleképpen elképzelted ennek a történetnek a végét, ismerlek már ennyire. Remélem, te is gazdagítod majd a fanfiction-világot valamivel, és ezennel ünnepélyesen engedélyt adok rá, hogy Draco történetét úgy tálald, ahogy szeretnéd, BÁRKIT is szánj neki társul. Remélem ettől most jobb kedved lett!
Szeretlek, Tom”

És életemben ezen a napon először, úgy mondtam valakinek, hogy én is szeretem, hogy egészen biztos voltam benne: ez az érzés nem okoz majd csalódást… soha az életemben.

**

- Nem gondoltam volna, hogy egészen Santa Claráig kell eljönnöm, ha látni akarlak végre! – a nevetős hangot azonnal felismertem, és minden előző elképzelt hülyeségeimmel ellentétben nem megrémültem, hanem boldog voltam ettől a hangtól.
- Szárnyaid is vannak, miért nem repültél, Phoenix? – ahogy megfordultam, és ő ott állt velem szemben, elöntött a megkönnyebbülés. Azért valakinek még mindig hiányzom közülük.
- Ki mondta, hogy nem úgy érkeztem? – megöleltük egymást, majd elnavigáltam őt ki az udvarra. Éppen egy házban vettünk fel pár jelenetet, aminek csodálatos udvara volt, mi pedig leültünk a medence széléhez. – Szóval, elkezdődött?
- Hát igen – mindketten a házra, és a benne sürgő-forgó emberekre pillantottunk. – De egy hét múlva már otthon leszünk, és LA-ben folytatódnak a felvételek.
- Akkor már nem leszünk otthon – és itt elérkeztünk a témánkhoz, gondoltam magamban, és elhúztam a számat. – Hel, igazán nem értem, mit csináltok, de talán te elmondhatnád nekem.
- Mintha nem tudnád! – morogtam kelletlenül, és zavaromban belelógattam a lábamat a hűs vízbe, és nem néztem rá.
- Nem, nem tudom. A roadoktól meg a testőröktől hallottuk, hogy kiabáltál Mike-kal és, hogy felpofoztad Chestert – felpillantottam rá, olyan nézéssel, ami azt súgta, hogy ugyan akkor mit nem tud? – De az nem derült ki, hogy mi volt az oka – ezen elcsodálkoztam.
- Nem mondták el?
- Nem. Chester tiszta bolond azóta is, Mike pedig olyan, mint akit leöntöttek egy vödör hidegvízzel. Chez tombol, Mike pedig bezárkózott a csigaházába… amiről, megjegyzem, senki sem tudott, hogy van neki.
- Na, igen, nem az a magába forduló típus – morfondíroztam.
- Hát nem. Szóval elmondod, mi volt?
- Ezért jöttél ide?
- Igen, meg azért, mert hiányoztál – halványan elmosolyodott, nekem pedig összeszorult a szívem. Elhanyagoltam őt, pedig mindig mellettem állt. – Több, mint egy hónapja nem láttalak.
- Igaz – bólintottam, aztán a farmerem hátsó zsebéből előhúztam a gyűrött kis kártyát, és odanyújtottam neki.
- Boldog két évet?
- Ezt küldte nekem, egy olyan csokorral, amiben két szál virág volt – vallottam be kelletlenül. – Mérges lettem rá, hogy mégis miért küldte, és elmentem utána Lisszabonba. Ott aztán öt perc alatt összevesztem Mike-kal, hozzávágtam a csokrot, és felpofoztam Chestert, mert azt mondta, hogy az, hogy szakítottunk, jobb nekem. Mintha ugyan én akartam volna, hogy kavarjon Evelinnel…
- Hogy micsoda? – Phoenix meglepetten hajolt be elém, és értetlen arccal nézett rám.
- Te… te nem tudod?
- Nem, nem tudok semmi ilyesmiről. Miről beszélsz?
- Mit mondott nektek Chez, miért szakítottunk?
- Semmit, csak hogy szétmentetek és kész – tanácstalanul nézett rám, nekem pedig leesett az állam. Eltitkolta? Miért?

Elmeséltem Phoenixnek mindent, ami azon a napon történt, mikor Chez szakított velem, és Mike megkérte Fanni kezét, valamint azt is, hogy Mike miket mondott nekem Portugáliában. Egyszerűen hihetetlen volt számomra, hogy erről nem tudott semmit. Ráadásul senki sem tudta, nem csak ő nem. Nem gondoltam volna, hogy Chester titkolózni fog előttük, hiszen ezer éve ismerték már egymást, és egy családnak számítottak ők hatan.

- Szóval Lux ezért viselkedik olyan furcsán! Gondolom már rájött, hogy hibát követett el, viszont nem gondolom, hogy ezt Chester a bosszantásodra csinálta volna. Talán tényleg csak segíteni akart, hogy népszerűbb legyél. Chester nem akarna rosszat neked, Hel. Ahhoz ő túlságosan szeret téged…
- Ne mondd ezt, ez nem igaz! Különben nem tette volna azt, amit!
- Az ember néha tesz olyan dolgokat, amivel megbánt másokat. Ám ez nem jelenti azt, hogy ez volt vele a szándéka – kedveskedve megsimogatta az arcomat, én pedig a vállára hajtottam a fejem.
- Túl racionálisan gondolkodsz ahhoz, hogy kidühönghessem magam melletted – ezen felnevetett, de gyorsan el is csendesedett.
- És most már azt is értem, mi van Mike-kal. Rémesen megbánta, amit mondott, hidd el! Különben mi is tudnánk róla.
- Na, már miért?
- Mert mindenről tudni szoktunk, de ezt nem mondta el. Szerinted miért? Mert szégyelli, még előttünk is. Ami érthető, mert valószínűleg tudja, hogy úgyis megvédtünk volna téged. Joe és én biztosan, és félt, hogy még tőlünk is azt hallaná, amit a kis hang a fejében skandál, hogy elbaszta.
- Joe? – néztem fel rá kérdőn.
- Ismered Mr. Hahnt, nem igaz? Ő mindig ésszerűen gondolkozik, és mindig megmondja azt, amit gondol. Sosem köntörfalazik, még Mike-kal sem.
- Egyébként hogy jutottál be?
- Terelsz? – vigyorgott rám, én pedig elmosolyodva az ingje ujját kezdtem gyűrögetni, amin ő jót nevetett. – Nos, itt mindenki tudja, hogy milyen kapcsolatban vagy a zenekarral. Legalábbis, mikor megmondtam, hogy ki vagyok, és kit keresek, azonnal elmondták, hol talállak.
- Legalább itt, ezzel a dologgal minden jól megy – sóhajtottam, és végül elengedtem a kockás inget, és hátradőltem, elfeküdve a fűben.

Phoenix egy darabig csak ült, és nézett le rám, aztán anélkül, hogy kérdeztem volna, mesélni kezdett. Tudta, hogy kíváncsi vagyok, hogy mentek a dolgok Európában, ráadásul még mielőtt minden a feje tetejére fordult volna, én készítettem elő a terepet nekik. Legalábbis a munka egy részét én csináltam, hiszen a Machine Shop mellett ezzel is foglalkoztam. Bár, ez a kettő lassan összefonódik, de azért még volt egy határvonal a kettő között.

- Mindenesetre én azért furcsállom, hogy ti nem vettetek észre semmit – tértem vissza a Chester-Evelin témához. – Nem egyértelmű abból, ahogy mondjuk… teszem azt, viselkednek egymással?
- Nem, mivel nem viselkednek máshogy, mint eddig – pillantásunk találkozott, én pedig felvontam a szemöldököm. – Nem járnak, ha ezt gondoltad. Eve is köztünk van olykor, mint eddig is, de nincsenek együtt.
- De miért titkolják? Biztos vagyok benne, hogy járnak. Miért ne tennék, most már nincs akadály – Phoenix lassan megvonta a vállát, én pedig sóhajtottam egyet. – De azért ne mondj a többieknek semmit! Chez okkal nem teregeti ki ezt a… mi dolgunkat – fintorogtam.
- Nem fog eljárni a szám, bízhatsz bennem!
- Tudom… tudom…
- Akkor miért is voltam én is hanyagolva ennyi ideig? – kérdezte viccelődve, de azért mindketten tudtuk, hogy ez egy komoly kérdés.
- Van, amit nem mondtam el neked… - ránéztem az arcára, és tudtam, hogy benne megbízhatok. – Tudnod kell, hogy ezt rajtad kívül egyetlen más ember tudja csak a világon – kérdőn pillantott le rám. – Tom – még kérdőbb pillantás.
- Mármint Felton?
- Igen.
- Szóval, tényleg ilyen jóban lettetek… de hallgatlak, mondd az elejétől, és most, ha lehet, ne hagyj ki semmit! – mosolygott.

Phoenixnek sokkal nehezebb volt mesélnem arról a bizonyos éjszakáról. Talán azért, mert őt régóta ismertem, és ő végigkövette az egész életemet, ami „közös volt” Mike-kal. Talán csak azért, mert tudtam, mire számíthatok tőle. Mindenesetre megkaptam azt, amit már régóta vártam volna legbelül.

- Nem vagy normális! – nem volt dühös, csak kissé zavart. – Hogy jutott eszedbe ilyesmi? Komolyan nem számított volna, hogy mi lesz azokkal, akiket itthagysz? – lehunytam a szemem, mert nem tudtam állni a vádló tekintetét. – Nézz rám, Hel! – most már erélyesebben szólt hozzám, én pedig, mint egy jó kislány, felültem, és felé fordultam. Egyenesen a kavargó zöldesbarna szempárba néztem. – Bele sem gondoltál, mit éreztek volna a szüleid és a családod? Chester, és mi? Na, és Mike?
- Nem érdekelt, David! – nem sokszor hívtam a rendes nevén, de ez a beszélgetés megkívánta. Valahogy komolyabban hatott. – Abban a pillanatban pont miattuk akartam véget vetni mindennek.
- Szerinted mit érzett volna Mike? – kérdezte számonkérőn, én pedig kissé csalódottan megráztam a fejem.
- Nem tudom.
- De gondolj csak bele! Akarom, hogy agyalj rajta, gyerünk! Ha már akkor nem volt ennyi eszed, hát most legyen.
- Miért csinálod ezt? – pillantottam rá most már mérgesen.
- Mert akarom, hogy érezd a súlyát! Nem vagy már taknyos kisgyerek, aki meggondolatlanul cselekedjen!
- Én… - végre valaki leszúrt azért, amit majdnem megtettem, mégsem éreztem magam jobban tőle. Csak még rosszabb volt. – Nem… nem tudom…
- Chester magát hibáztatta volna, de ezt gondolom, te is tudod. Remélem, azt is sejted, hogy valószínűleg mihez kezdett volna a halálod után! – tudtam, mire gondolt, ő is tudta, hogy tudom, de azért is kimondta, kíméletlenül. – Újra drogozni kezdett volna. Tudod, elmenekülni a tompultságba, ahol talán elbújhatott volna az emléked elől. De minden tiszta pillanatában, még ha csak néhány ilyen is lett volna, újra és újra rád gondolt volna, és arra, hogy miatta történt. Hogy miatta ugrottál le… és talán rövid időn belül ő is követett volna téged. Tudod, találkozás odaát, meg ilyesmik…
- Ez nem…
- Biztos? – vágott a szavamba befejezve a megkezdett mondatom, én pedig könnyekkel küszködve bólintottam. – Dehogynem. Mert Chester szeret téged. De persze, a kapcsolatotok már nem tartozik rám, szóval ugorjunk a másik, és talán legfontosabb szereplőre, Mike-ra – ezt nem akartam volna hallani, de nem tudtam megszólalni, és valószínűleg akkor is elmondta volna, ha arra kérem, hogy ne tegye. – Összetörne. De úgy, ahogy még soha életében. Fontos vagy neki, bármennyire is szeresse Fannit. Te mindig mást fogsz neki jelenteni, mint mindenki más. Fanni a barátnő, mi a barátai, vannak szülei, testvére, rokonai, ismerősei, kollégái… te egyikbe sem illesz bele, és talán soha nem is fogsz. Mert te valami más vagy neki, valami több, sokkal megfoghatatlanabb. Dühös lett volna, először magára, mert nem volt veled, hanem az eljegyzését ünnepelte. Aztán rájönne, mit tett Chester. Szerinted mi lenne kettejükkel, ha Mike megtudná, hogy te azon a napon lettél öngyilkos, mikor Chester szakított veled? – egy pillanatig várt, de én nem tudtam mit mondani. A torkom elszorult, a mellkasomra mintha mázsás súly telepedett volna. – Chester nyolc napon túl gyógyult volna, ebben biztos vagyok. Mert bármi is az, ami bennünket összetart, ha ez a dolog okozza a bántódásod, esetleg a halálod, Mike kérdés nélkül bármelyikünkkel szembeszállna. A hatosunknak annyi lenne, de Chester sem hagyná magát. Abban a pillanatban, amint elég dühös lenne, és már nem csak bűntudatos, elmondaná Mike-nak, hogy te hogyan éreztél iránta. Mike-nak azzal a tudattal kellene most élnie, hogy bizony nem csak Chester az oka annak, hogy téged el kell temetnünk. Sosem tudná megbocsátani magának, ami veled történt. Arra kárhoztatnád őt, hogy egy beteljesületlen szerelem árnyékában kelljen élnie. Mert ő jobb annál, mint hogy véget vessen az életének. Hisz, nem azokat kell sajnálni, akik már nincsenek velünk, hanem azokat, akiknek tovább kell élniük nélkülük. Jelen esetben Mike-nak nélküled – egy percig mindketten hallgattunk. Phoenix most már nyugodtan és kissé engesztelően nézett rám, én pedig szipogva törölgettem a könnyeket az arcomról. – Soha többé nem tehetsz ilyet, még ha most is visszaléptél. Az oka mindegy, miért. De soha nem szabad ezt még csak fontolóra sem venned! Érted?
- Igen, értem – motyogtam, aztán már csak azt vettem észre, hogy szorosan magához ölelt.

Kíméletlenül lefestette előttem, milyen is lenne, ha én már nem lennék. És bármennyire drasztikusnak is hathatott volna ez a kép másoknak; én és ő, akik ebben a világban éltünk, az én és Mike világában, mi tudtuk, hogy ez valóságos is lehetne. Nem kételkedtem benne, hogy szinte mindenben igaza lenne.

Még egy jó darabig ültünk ott, és halkan beszélgettünk. Többet nem hozta fel ezt a témát, és én sem beszéltem róla. Azt hiszem, ez éppen elég volt, és másokkal nem is fogok tudni erről diskurálni, csak Tommal és Phoenix-szel.

- Gondolhatod, milyen képet vágott Rob, mikor megtudta. Még sosem volt olyan csaja, aki ilyeneket csinált – nevetett, és én sem állhattam meg kacagás nélkül.
- Szegénykém!
- Meglepődött, de azért egész jól fogadta – nyugtázta, közben ujjaival megérintette a csuklómat. A fehér hegek körülölelték a tetoválásokat, de már csak ennyi emlékeztetett a fürdőszobai akciómra.
- Sziasztok! – kúszott be a látóterünkbe Tom, aki éppen egy alsónadrágban, házipapucsban, és fekete trikóban volt a jelenetéhez mérten. Elvigyorodtam, és elkezdtem vonogatni a szemöldökömet, mire Tom csak szórakozottan legyintett.
- Az én szőke hercegem.
- Ugyan, Léni, tudod, hogy a mi szerelmünk nem helyénvaló! Hello, Tom Felton vagyok – Phoenix felpattant, és ő is bemutatkozott egy kézfogás kíséretében.
- Miért is nem helyénvaló? – kérdezett vissza ezután Phoenix.
- Mert barátok vagyunk – vágtuk rá egyszerre, majd miután ők is visszaültek mellém, megérdeklődtem, hogy haladnak a felvételek.
- Tök jól, bár Chris nem győzött forgolódni, hogy hova tűntél – kacsintott rám Tom, mire mosolyogva lehajtottam a fejem.
- Nocsak! – Phoenix is idült fejjel nézett rám, mire csak megvontam a vállamat.
- Lassan talán alakul köztük a dolog – válaszolt helyettem a szőke.
- Pedig abban voltam, hogy majd ti jöttök össze – persze, mind a ketten, sőt, megkockáztatom, hogy mindhárman tudtuk, hogy ez Mike és talán Chez gondolata volt elsősorban.
- Hát nem állt szándékunkban – válaszoltam, de Tom meg én tudtuk, hogy azért ez nem teljesen igaz, így elnevettük magunkat. Phoenix csak nézett bennünket, és valami furcsa mosoly játszott az arcán, de rákérdezni már nem tudtam, mert közeledő léptekre lettünk figyelmesek.

És ez volt az a pillanat, amiről a csodaszép Amber beszélt nekem a múltkor. Amint rápillantott Phoenixre láttam a szemében, hogy valami megváltozott. Az a mosoly, az a pillantás, az, ahogy a kezét nyújtotta bemutatkozáskor, és hogy egész végig szinte le sem vette a pillantását barátomról. Ez Tomnak és Chrisnek is feltűnt, és mindketten mindentudó pillantással néztek rám, én pedig Phoenixet bámultam. Soha nem láttam még így ránézni egy nőre sem, pedig jópár megfordult már körülötte, ő mégsem viszonozta az éhes pillantásokat, vagy a kacér mosolyokat. Most viszont, egyetlen pillanatra minden érzése kiült az arcára, én pedig tudtam, hogy ez a találkozás bizony sorsfordító. Phoenix sosem engedte, hogy bárki is belásson a lelkébe csak úgy. Mindenkivel kedves volt, vicces, velem is már az első találkozáskor is közvetlen volt, ám az a bizonyos pillanat, amikor számomra megmutatkozott rajta, hogy igenis felkeltette a figyelmét a szőke lány, nem maradt titokban. Bíztatóan rávigyorogtam a mellém lépő Chrisre, és Tom felé is küldtem egy kacsintást, majd ártatlan képpel kapcsolódtam be a kibontakozó beszélgetésbe.

Viszont, amilyen jól ismerem én Phoenixet, legalább olyan jól ismer ő is engem, és láttam a szemén, hogy feltűnt neki, hogy másképp pislogok a mellettem ácsorgó Chrisre, és amikor ez a kék szemű félisten a derekamra tette a kezét, csak még áthatóbb pillantással illetett kedves barátom. Aztán Tom is odalépett, és ő a vállamat karolta át, így két oldalról is közre lettem fogva. Ez volt a megszokott felállás, mintha csak a srácok megbeszélték volna, hogy míg Chris a derekam öleli – ezzel tökéletesen érzékeltetve, hogy milyen kapcsolat bontakozik ki köztünk -, addig Tom a vállamra támaszkodik lépten-nyomon – ezzel jelezve, hogy barátok vagyunk -, és ez így volt jól.

Phoenix mellénk állította Ambert is, és készített rólunk képet mondván, hogy a többieknek is tudniuk kell, hogy jól vagyok. Csak bólintottam, és belemosolyogtam a kamerába, ahogy a többiek is. Persze ez volt az eddig készült legjobb kép rólunk: Tom az alsónadrágos, amolyan „most keltem” stílusban – ahogy a jelentben is -, Chris, aki sötét, szűk szabású farmerben, és kék inges zakóban feszített, mint egy igazi FBI ügynök, Amber a maga rövid kis kosztümjében, és hát én, a Tomtól kapott nyári kisruhámban. De az egészben nem is az öltözékek voltak a legjobbak, hanem az, ahogyan mi négyen festettünk azon a képen. Most először láttam magam én is boldognak egy képen hosszú idő óta.

Phoenix is csak nézte a képet, és nézte, majd a „Fantasztikus Négyes” jelzővel illette. Felnevettem a helyzet képtelenségén, de nem indokoltam meg, hogy azért, mert nem is olyan régen én pontosan így neveztem cinikusan a Fanni-Mike-Eve-Chez kvartettet.

- Amúgy, július másodikára foglaltattam jegyet – bökött oldalba Tom, mire vigyorogva bólintottam.
- Hova mentek? – jött a kérdés Phoenix felől.
- Londonba, a Harry Potter és a Főnix Rendje premierre – adta meg a tömör választ Chris, majd csalódottan vette tudomásul, hogy JJ utána kiabál, és mennie kell, ahogyan a többieknek is. Elköszöntek barátomtól, majd visszamentek dolgozni, de előtte még Chris megkérdezte, hogy akkor áll-e az esti randink. Természetesen igennel feleltem.
- Boldog vagy velük – sandított a ház felé kedvenc basszusgitárosom, én pedig halványan elmosolyodtam.
- Ők más világ, mint mi vagyunk.
- De neked jót tesz, és ennek örülök. És ne aggódj, tőlem nem tudja meg senki, hogy Chrisszel randizol!
- Nem titok, és rá fognak kérdezni… - kissé csalódottan pillantottam rá. – Az igazat kell mondanod, nem kell a viszály köztetek, ha kitudódik, hogy eltitkoltad.
- Amúgy is lesz, ha kiderül minden.
- Nos, remélem elkerülhető.
- Meglátjuk – az órájára pillantott, majd megfogta a kezem s a kijárat felé kezdett húzni. – Sajnos mennem kell, de örülök, hogy láttalak.

Még beszélgettünk egy rövid ideig, mert tényleg nagyon régen találkoztunk, és valahogy nem fogytunk ki a témából. Örültem, hogy eljött utánam, és meglepett. Igaz barát volt.

- Figyelj… – mondta még mielőtt beszállt a taxiba. - érezd jól magad Londonban! Tudom, hogy mennyire szereted ezt a Harry Potter dolgot.
- Tom meg teszi alám a lovat – nevettem, ahogy eszembe jutott, hogy éppen ő engedte meg, hogy olyan történetet írjak Draco Malfoy-jal, amilyet csak akarok.
- Örülök, hogy van, aki ki tud billenteni a mi közegünkből. Mert ugye tudod, hogy mi nagyon szeretünk téged, és szükségünk van rád? Mind a barátságodra, mind a munkádra. De tudom, hogy nem tesz jót neked, ha sokat vagy köztünk, hála azoknak a dolgoknak, amik történtek – elkomorodva bólintottam. – Szóval élvezd, aztán ahogy mondtad, majd találkozunk. És… szeretném, ha valahogy… bárhogy az eszedbe vésnéd, hogy szükségünk van rád, és szeretünk… és soha többé nem próbálkoznál azzal a dologgal! Ha kell, írd fel egy cetlire, és tartsd magadnál, vagy bármi… - kuncogott, mire én is mosolyogva átöleltem. – Bárhogy, de tudatosítsd magadban, hogy a halál nem megoldás, és le tudod győzni! Mindent le tudsz győzni, mert nem vagy egyedül, rendben?

Így történt, hogy miután Phoenix elment, amint volt egy szünet a forgatáson, megkérdeztem Tomtól, elkísérne-e valahová, ha végzett. És ezen a napon ültem be újra a tetoválószékbe, hogy megtegyem azt, amit Phoenix kért, és ami a szívem vágya volt. A Halál Ereklyéinek szimbóluma immáron ott virított a jobb oldalamon, hogy csak olyan láthassák, akik megérdemlik, engem pedig örökre emlékeztetni fog arra, hogy egyszer már én is legyőztem a Halált.