The Catalyst - Chapter 21.

21. Not that You knew me back then, but it all comes back to me in the end

Bevallom őszintén, ahogy elnéztem a kék véraláfutást a szeme körül, már nagyon is elhamarkodott és túl impulzív tettnek ítéltem meg, hogy megütöttem. Mégis milyen ember folyamodik erőszakhoz, pláne ha az illető nő?

Ő a kezemet figyelte, amit az asztalon pihentettem, várva hogy kihozzák a rendelésemet. Az ujjaim meg-megmozdultak a gipsz alatt, az izmok és inak önkéntelen rángása volt csupán, erős fájdalmat hagyva maga után. Megérdemeltem.

-          Tartozom egy bocsánatkéréssel – mondtam végül, mikor megérkezett a teám és elment a pincér.

-          Én meg Reednek tartoznék egyel. Ha elmondanád, hogy hol van pontosan.

-          Nem beszélhetsz vele. Senki sem. Az első négy hétben nem. Ez a szabály.

-          Hülye szabály – motyogta. Láttam rajta, hogy bántja a dolog. Persze hogy is lenne másként? Elvileg szeretik egymást.

-          Az ő javát szolgálja – húztam el a számat. Legszívesebben én is beszélnék vele minden nap.

-          Tudom.

Kis ideig némaságba burkolóztunk, kortyolgattuk a megrendelt italainkat, és mindketten csak néztünk magunk elé. Néha egymásra.

Elég kemény, amikor találkozik a pillantásod valakiével, akivel abszolút a szakadék szélén álltok. Bűntudat, harag, szomorúság, együttérzés. Ezek mind kavarogtak bennem, ahogy a sötét szemekbe néztem. Végül ő törte meg a csendet, és betalált a szavaival.

-          Emlékszel, hogy előbb az én barátom voltál?

Végigszáguldott rajtam a hideg és a meleg egyaránt, mert igaza volt. Persze ez nem írta felül a szoros kapcsolatomat Reeddel, de volt igazság a csendes és kissé vádló szavakban. Igen, előbb volt Zach közelebb a szívemhez, de az élet mégis másképp alakította a viszonyunkat.

-          Emlékszem, de…

-          Tudom. Nem is azért… vagyis… - sóhajtott és megvonta a vállát.

-          Azt hiszem elmondtam az… incidenssel kapcsolatban, amit gondolok – pillantottam a kék foltra az arcán. – Szóval nem fogok megint belemenni. Nem is az én tisztem. Az én körömet leróttam. Meg azt is gondolom, hogy Reed nem fog örülni a végeredménynek – grimaszoltam.

-          Te rosszabbul jártál. Nem tört el – intett az orra és arca felé.

-          Óh… az jó. Mármint… - bólintottam.

-          Tudod én se rongyoltam be hozzád, amiért megint tönkrevágtad az életét.

-          Tudom.

-          De azért nem értem. Elég gyorsan váltottál.

Megint csak mélyre süllyedt a gyomrom, mert megint igaza volt. Viszonylag gyorsan Adamnél kötöttem ki, amit még én magam sem értettem.

Nem tudtam válaszolni, mert nem volt jó válaszom. Minden csak mellébeszélésnek tűnt volna.

-          Egyezzünk meg abban, hogy ha találkozhatok Reeddel, elmondom neki, hogy szeretnéd látni. Aztán ő majd eldönti, mit akar, oké?

-          Rendben. Még nem köszönöm meg, ha nem baj.

-          Ne köszönj nekem semmit. Tőle kérj bocsánatot.

-          Fogok. Sokszor… - kicsit hallgatott. – Szeretem. Tudom, hogy úgy tűnhet, hogy nem így van, de…

-          Az emberek hibáznak – mondtam ki helyette azt, amit ő csak keresgélt hosszú csendes pillanatokig. Egymásra néztünk, láttam a szemében a kimondatlan igazságot „Nem is vagyunk annyira különbözőek, ugye?”

Másnap megint Adam forgatásán ültem, ölemben laptoppal, hogy írjam Reed történetét. Nem mondom, szenvedtem rendesen. Nem értettem egyet a történet alakulásával, a karakterek sorsával. Fogalmam sem volt, hogyan fejezhetném be helyette így ezt könyvet.

Amúgy is el-elkalandozott a figyelmem a forgatás miatt, és néha azt vettem észre magamon, hogy fintorgok. A sorozat címe Girls volt, és ahogy egyre jobban figyeltem a dialógusokat és  színészi járékot csak az járt a fejemben, hogy „ez mi a szar?”.

Adam karaktere, akit szintén így hívtak egy eléggé sajátságos személyiséggel rendelkező fiatal művész volt. És ha azt mondom, hogy sajátságos, úgy értem, hogy számomra irtó ellenszenves és idióta. Nem mintha a többi jobb lett volna. A főszereplő csaj is, akit Lena játszott, egy idióta volt.

Ez volt állatólag az ő sajátságot görbe tükre a new yorki fiatalságról, amolyan önmagukat kereső fiatalok. Mégis szörnyen groteszknek tűnt számomra, pedig tényleg nem zavartak a szexjelenetek… legalábbis úgy nem, hogy léteztek, de hogy mi folytmagában a jelenetben, jesszus!

-          Nem bírtad tovább köztünk? – kérdezte, mikor visszaért a lakására és ott talált engem a kanapén, még mindig a könyvön szenvedve.

-          Egyedül jobban tudok dolgozni – mosolyogtam fel rá, magtartva magamnak a véleményemet a munkájáról. Hiszen ő jó lehetőségnek tartotta, és ez amúgy is csak egy szerep volt, ezt Chris mellett már megtanultam. Az ő gondolatára viszont összeszorult a gyomrom.

A követkető két hétben tovább szenvedtem az írással. Még a saját anyagaimat sem tudtam képernyőre vetni, nem ám valaki másét. Adam dolgozott, én meg különböző kávézókban, fülhallgatóval próbáltam előrébb jutni, emellett pedig minden nap beszéltem Reed apjával. Őt naponta tájékoztatták, hogy hogyan alakulnak a dolgok és mindent tudni szerettem volna. Még mindig kísértettek álmok annak a szörnyű napnak az emlékeivel.

Mike-kal kialakult köztünk egy e-mail féle levelezős kapcsolat. Sok mixet küldött, tudta, hogy az ő zenéjével megy a munkám a legjobban és mindig beszámolt a Fannival alakuló kapcsolatáról is. Tervezték az esküvőt, ezúttal tényleg-igazán.

Egyik nap Adam kifejtette véleményét a dolgaimmal kapcsolatban. Már amúgy is éreztem, hogy a kezdeti összhangunk meg az újdonság varázsa kezd elmúlni kissé, de azért ilyen kritikára nem számítottam.

-          Mert mindig visszafelé nézel.

-          Adam, ez az életem – vontam vállat elnéző mosollyal. – Hogyan ne foglalkoznék a legjobb barátommal, aki ilyen nagy pácban van?

-          Nem csak róla van szó. De ebben az esetben nem azon kellene agyalnod állandóan, hogy mit fogsz neki mondani a találkozón, mert még te sem vagy rendben – erre összevontam a szemöldököm. – Az álmok, például. Meg azóta be sem jössz nagyon a forgatásokra. Ami nem gond, csak… feltűnt. Meg ott van Mike is, aki naponta többször is ír.

-          Tudod, hogy dolgoznom kell – hárítottam, mert nem akartam vele közölni, hogy az általuk megformált karakterekről hányni támad kedvem.

-          Oké, ezt értem – bólogatott a kanapé másik feléből. – De hogyan akarsz előre jutni, ha folyton az exeddel, meg a barátod könyvével foglalkozol? Hogy fog így Heléna továbbléni? Hogyan leszel híres író.

-          Én híres író vagyok – mondtam komoran, mert kezdett felmenni a pumpám. – Amúgy meg pont te mondod ezt, mikor egy olyan szervezetet vezetsz, ami segít az embereken, akiknek szükségük van erre?

-          Igen, de ezt is csak az után tudtam elkezdeni, hogy én magamban helyretettem a dolgokat.

Ellentmondásosnak tartottam, ahogy viselkedik, mintha kettős mércét használna. Persze ebben én is ismerős voltam a Chris-Mike ügyben, de na! Most komolyan néhány hét ismeretség után megmondja nekem a frankót?

Ezek után érezhető volt egy kis feszültség köztünk, így a Reedel való találkozás előtt négy nappal már vissza is utaztam LA-be. Elvégre basszus, én ennél többet nem tudtam tenni, hiszen ott voltam nála, vele, hiszen őt oda köti a munkája, és mindig együtt voltunk, ha nem forgatott. Tényleg a legjobb Lénit próbáltam előhozni magamból, hogy ez a kapcsolat ne induljon stilivel, mint eddig mindegyik másik.

Bementem a kiadóhoz és életemben nem kamuztam még annyit, amennyit ott, hogy adjanak Reednek még egy hónap haladékot. Szerencsémre az apja is megejtett egy telefont, miszerint családi problémák miatt késik az anyag, és hát ki mondana ellent Richard Bennettnek?

Érdekes módon, amint visszaértem a városba a rémálmok elmúltak. Persze átszőtte őket a tudat, hogy mi történt, de nem arról a házról álmodtam, hanem arról, amit Reed rólam és róla mondott a kórházban. Ezt betudtam annak, hogy egész nap próbáltam az ő fejével gondolkodni a könyve miatt.

Aztán végre elmentünk az intézménybe, amiben kezelték, mert letelt az egy hónap. Ideges voltam, de ez az a jó fajta volt, mikor inkább izgatott vagy, nem pedig aggódó. Először Richard és a felesége mentek be hozzá, de mindössze tíz percet voltak bent a szobájában, aztán el is köszöntek. Nem igazán lepett meg a dolog, ők így voltak egymással.

Beléptem a szobába és eltátottam a számat. A legjobb szálloda is ebújhatott mellette, leszámítva, hogy nem volt minibár odabent. Reed a hatalmas teraszon állt, a korlátnak támaszkodva és mosolygott.

Nem is tudtam igazán felfogni, hogy eddig mekkora mázsás kőtömb nehezedett a mellkasomra, csak mikor szinte belerepültem az ölelésébe, és éreztem, hogy lélegzik és jól van. Igazság szerint több, mint jól volt, elmondása szerint unaloműzésből napi kétszer járt az edzőterembe és ezt meg is éreztem rajta. Furcsán bizsergető volt, ahogy tenyerem izmos karjára simult, arról nem is beszélve hogy szerintem túl sokáig bámultam a mellkasára tökéletesen illő drága inget. Persze csak az érdekes mintája miatt!

-          Szerintem még egy hónap és lelépek – mondta azzal a féloldalas csibészes mosolyával, amivel minden lélegző lényt le szokott venni a lábáról.

-          Fenéket! Addig maradsz, amíg kell.

-          Ugyan, Hel, ez önkéntes. És jól vagyok.

-          Most. Most jól vagy. Itt. Ahol nincs kísértés.

-          Nem – rázta meg a fejét, és mielőtt ellenkezhettem volna, nagyon is komolyan pillatott rám, így inkább becsuktam a számat. – Tudom, hogy mekkora fájdalmat okoztam neked. Éppen neked, akit… De tényleg nem olyan vészes a helyzet. És hidd el, én már csak tudom. Volt ennél rosszabb is.

-          Tényleg? Hányan rohangálnak még a világban, akik megmentettek a haláltól?

-          Jó, ezt megérdemeltem. Az a nap… az valahol nagyon félrecsúszott, de nem akartam meghalni.

-          Soha többet nem nyúlhatsz semmilyen szerhez, Reed! Kérlek, nem teheted ezt velem! – megmarkoltam a térdét és próbáltam nem nagyon kétségbeesettnek tűnni, kevesebb mint több sikerrel.

-          Nem teszem!

-          Túl könnyen kijelented ezt, nem is gondolod komolyan!

-          Esküszöm, komolyan… na, gyere ide! – magához húzott, mert minden igyekezetem ellenére elsírtam magam. Kapaszkodtam az ingébe a vállánál, és olyan szorosan öleltem, ahogy csak tudtam. – Inkább azt áruld el, miért vagy gipszben – mormolta a hajamba és egy puszit is éreztem a fejem búbján.

Itt jött az ideje, hogy célkavörösre váltott az arcom, mert el kellett mesélnem neki az egész sztorit Zach-kel. Le mertem volna fogadni, hogy dühös lesz, hiszen az ember általában az arra az emberre, aki bántja szerelmét, de Reed csak kuncogott és a fejét csóválta.

-          Találkozni szeretne veled – mondtam, mikor már alábbhagyott a jókedve, lábamat átvetettem az övén, így közelebb lehettem. Az ölelésből még mindig nem bontakoztunk ki teljesen.

-          Nem hiszem, hogy akarom. Még nem. Megmondanád neki, hogy jól vagyok és majd keresem, ha visszamegyek a városba?

-          Persze, ahogy szeretnéd – bólintottam. Kicsit meg is könnyebbültem, valahogy nem örültem volna, ha engedi Zachnek, hogy ő is bejöjjön hozzá. Igaza volt, még nem. – Azért hálás vagyok neki, hogy nem jelentett fel.

-          Ugyan, apám elintézte volna az ügyet – legyintett.

-          Apropó, apád jól intéz dolgokat – beavattam a könyvírási krízisembe. – Nem dolgozhatsz innen?

-          De, dolgozhatok, ha becsempészed a gépemet.

-          Úgy kell csempészni?

-          Igen, még nem foglalkozhatnék a kinti dolgokkal – vont vállat. – De nem izgat nagyon.

-          Nem, akkor megoldom.

Beszélgettünk még erről, elmondtam, hogy miért nem tudok haladni, mire egyszerűen csak úgy reagált, hogy alakítsam úgy a sztorit, ahogy szeretném. Bárhogy. Bár ő abba is belement volna, hogy egyszerűen ne jelenjen meg a könyv, de erről meg én nem akartam hallani. Csodálatos karriert épített fel, és nem akartam, hogy ez csorbát szenvedjen. Persze győzködött, hogy ez csakis az ő hibájából lenne, de mégis, ha egyszer tudtam segíteni, miért ne tenném meg?

Hamar eltelt a látogatási időm, egy doki vagy kicsod jött, és megkért, hogy jöjjek majd el Reedhez terápiára. Persze ebből is parázs vita alakult ki hármunk között, Reed utálta ezt az egészet, de én persze belementem. Bármit megtettem volna, csak minél előbb jól legyen és hazajöhessen. Ez mondjuk azt ereményezte, hogy heti egyszer jönnöm kell majd, szóval ide leszek kötve Kaliforniába, de igazából nem zavart a dolog.

Adamről egy szó sem esett köztünk, egyikünk sem hozta fel, és amúgy is csak egyszer beszéltünk, mióta eljöttem. Nem igazán tudtam, hogy most mi is van, de annyira örültem Reednek, hogy igazából nem is zavart a dolog. Gondoltam rá, hogy na itt fogom elcseszni a dolgot kettőnk között, de őszintén? Olyan volt, mintha az a Léni, aki annyira lázba jött tőle a felolvasáson egy szakadék másik szélén állna és csak a körvinalait látnám halványan.

Reed kikísért a parkolóig, még ott is loptunk magunknak tíz percet. Egy csomót beszélt végig, még most is és folyton mosolygott. A lemenő nap narancsszínű fényében úgy tűnt, mint egy jóképű félisten.

Jól volt és így én is jól voltam. Összemosolyogtunk, mikor gyengéden megpusziltuk egymást, mikor elindultam. Behajolt a lehúzott kocsiablakon, mint azokban a filmekben, rákönyökölt az ajtóra, elsütött valami poént a törött kezű sofőrökről, aztán vigyorogva az arcomhoz hajolt.

Jól voltunk.