The Catalyst - Chapter 7.

7. Freedom

Nem igazán volt időm arra, hogy az életem szerelmi szakaszán gondolkodjak, mert az európai turné vészesen közeledett. Nem mintha nem lettem volna felvillanyozva tőle, hogy a srácokkal, és főleg hogy Mike társaságában utazgassak a világban és a koncerjeiken segédkezzem, de mégis a szívem leginkább maradt volna Los Angelesben.

Még az indulás pillanatában is a könyv miatt aggódtam. Reed nem igazán állt továbbra sem a helyzet magaslatán, ami kicsit bosszantott. Mit kicsit? Nagyon. Nem is anyagi okokból, hanem mert nem akartam elveszíteni a kiadó bizalmát. Könyvek tucatjait szerettem volna még kiadni életem során, rengeteg ötletem volt, és Reed nem volt épp segítőkész, pedig ez félig az ő „gyermeke” is volt.

Úton Berlinbe, a repülőn kiosontam a mosdóba, elővettem a telefonomat és tárcsáztam Zach számát. Fogalmam sem volt, hogy épp ráér-e, valami új sorozatot forgatott éppen.

- Szia Hel! – köszöntött pár csengés után.
- Szia, nem zavarlak? – nagy levegőket vettem, és megkapaszkodtam a mosdó szélében. Nem voltam túl boldog a szűk helyiségben, attól meg pláne nem, hogy a gép megrázkódott. Nem féltem a repüléstől, de ilyenkor azért megugrik az ember szívverése.
- Nem, épp ráérek. Mondd csak! Valami baj van?
- Hát… mondhatjuk bajnak is. Reedről lenne szó – vártam egy picit, hogy helyet hagyjak az esetleges tiltakozásának, de csak hümmögött egyet. – Nincs jól, és tudom, hogy magának köszönheti, de… nem tudál vele beszélni?
- Mégis miről, Helena? Most komolyan, nincs mit mondanom neki.
- Akkor hagyd, hogy ő beszéljen!
- Mégis miről?
- Bármiről. Akármiről, csak hívd el kávézni, vagy mittudomén.
- És attól neki jobb lesz?
- Zach… túl vagy Reeden? – ha így volt, nem lett volna értelme tovább győzködni.
- Megvagyok nélküle, fogalmazzunk így.
- De hiányzik. Talán léphetnél te. Tudod milyen egy fafejű – nagyot sóhajtott a vonal másik végén.
- Rendben, majd meglátom, mit tehetek az ügy érdekében.
- Köszi! Ez már fél siker.
- És amúgy mi a helyzet?
- Épp egy repülőgép mosdójában kucorgok a kuka tetején ülve.
- Nagyon meghitt lehet. Telefonálsz a gépen?
- Ne mondd, hogy tőlem fogunk lezuhanni!
- Oké, nem mondom – hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Figyelj… - tétováztam. Szerettem volna Chrisről kérdezni. – Beszéltél mostanában…
- Chrisszel? Úgy két hete, miért? – az nekem nem volt jó, hiszen az a majdnem csókunk alig egy hete volt.
- Csak… hiányzik…
- Hel! – mormogta figyelmeztetően a telefonba.
- Mondták már, hogy szexi hangod van? – próbáltam elütni a helyzet komolyságát.
- Persze, tudom. De mit akar az jelenteni, hogy hiányzik? – ebbe nem akartam belemenni. Nem lett volna elég idő elmagyarázni neki, és igazából szégyelltem is magam miatta. Mike barátnője voltam, vele bújtam ágyba, nem volt helyes, hogy Chrisről álmodoztam.
- Zach, sajnos mennem kell! Később majd beszélünk.
- Rendben – mindketten tudtuk, hogy az a később jóval később lesz, sokára, amikor már nem ég a pofám emiatt a beszélgetés miatt. Elköszöntünk és bontottam a vonalat.

A telefonkönyvben Chris számához lapoztam, rákattintottam a névjegyére. A címétől elkezdve volt mindenféle feljegyzés mellette. Az is ott volt, hogy éppen a ’This means war’ című filmet forgatja. Azt nem tudtam pontosan, hogy éppen hol van, mivel több forgatási helyszínt is említett, de elképzeltem, ahogy a menő, jóképű ügynök szerepébe bújik, hogy elcsábítsa Reese Witherspoon karakterét. Kissé dühösen meredtem a bejegyzésre, mert egyszerűen féltékeny voltam bárkire, aki vele volt ott. Mindenkire, mert én nem lehetettem. Egy pillanatra elképzeltem, milyen jó lenne, ha a forgatáson dolgoznék, mint mondjuk sminkes, és nap mint nap láthatnám és beszélhetnék vele. Aztán feleszméltem az álomból, mert a valóság a 3A székben várt, Mike személyében. A helyzet az volt, hogy Mike nem változott, csak én. Már nem volt elég, amit ő adni tudott, de ezt a világért sem vallottam volna be senkinek, főleg nem neki. Adnom kell egy esélyt magunknak, ha már ennyit vártunk… vártam, mert ő ugye boldog volt nélkülem is. De végül is, én is az voltam. Chrisszel az voltam. Ő volt a megváltás.
Végül kiléptem a névjegyből, nem volt merszem felhívni. Mégis mit mondhattam volna neki? „Szia, hiányzol, bár épp Mike-kal tartok Európába…” – hülyeség.

Mike még a gépen is dolgozott, a laptopján, fülessel a fején nyomkodott valamit. Hiába dolgoztam már vele évek óta, a mai napig nem értettem ezt a bonyolult módszert, ahogyan ő zenét szerzett. Mikor leültem mellé, kaptam egy csókot. Gyors volt és nélkülözött mindenféle érzelmet. Chris sosem csókolt így, vele mindig éreztem, hogy szeret. Nem csak egy semmitmondó érintést akart, még akkor sem, ha éppen sietett valahová.

Az első koncert után Berlinben, egy szép szállodai szobában ücsörögtem. Egyedül. Mike átment Phoenixhez megbeszélni valamit a holnapi koncerthez. Végiggondoltam, hogy a zenekar tagjaival régen mennyire jóban voltam, de mostanra egyszerűen csak nem volt a társaságuk kellemes. Phoenix kutyáját még én neveztem el, Joe régen beszámolt a szerelmi életéről, Chester meg Chester volt. Mára azonban ezek a kapcsolatok elhalványultak, és nem láttam reményt a javulásra. Joe tulajdonképpen Shiori halála óta utál, Chester meg mostanában fura, nem beszél velem, Phoenix meg még mindig fúj rám Amber miatt. Mintha mindenki szaros élete rajtam múlna!

- Oké, most már pihenhetünk – lépett be a szobába Mike, összecsapva a tenyerét. Elfeküdt mellettem az ágyon, ujjai cirógatni kezdték a hátamat. Kissé felé fordultam ültömben, és lenéztem rá.
- Mi lesz Kimmel? – fogalmam sincs, hogy jutott eszembe pont most, de jobb téma hiányában ez is megteszi.
- Mi lenne? – vont vállat. – Semmi. Ne foglalkozz vele!
- Oké – bólintottam, de a hozzáállása egyáltalán nem tetszett. Néhány hete még ő is zabos volt miatta. Az egész úgy bűzlött, ahogy volt.
- Gyere, menjünk fürdeni, aztán aludjunk! – megfogta a kezem, és a fürdőbe húzott.

A turné során Linzben voltam a legközelebb a szülőföldemhez, a régi otthonomhoz, és mivel a lelkemben dúló háború is eléggé megviselt, megkértem Mike-ot, hogy nélkülözzenek pár napra, hogy hazamehessek. Nem volt ellene kifogása, bár ha lett volna, akkor is elmentem volna.

Repülővel és busszal mentem haza, hosszú órákat utaztam Magyarország délnyugati része felé, volt időm kitalálni, mit is szeretnék csinálni. Mivel a családomat ezer éve nem láttam már, így egyértelmű volt, hogy végig otthon töltöm majd az időt. Anyáéknak meglepetés volt az érkezésem, a munkahelyén leptem meg. Könnybe lábadt a szeme, amikor beléptem az irodájába, amitől azonnal rossz érzésem lett. Nagyon elhanyagoltam őket, pedig Chris sokszor mondta, hogy jöjjünk el.

Három teljes napig voltunk a házunkban, az udvarból ki se tettem a lábam. Itt nőttem fel, sosem éltem azelőtt máshol, de most úgy éreztem, hogy a szobák, a tárgyak már nem emlékeznek rám, minden egy kicsit idegen volt. Éjszaka a régi ágyamban fekve a sötétbe bámultam, és azon gondolkoztam, hogyan lehet az, hogy megvan minden, amire vágytam: Mike, gyönyörű ház Los Angelesben, remek munka a bandánál, pénz és a könyveim, mégis… boldogtalan voltam. Az, amit szeptember elején éreztem, az a röpke, felemelő, szinte megrészegítő boldogság mintha nem is létezett volna. Mintha egy másik életben örültem volna annyira annak, hogy végre Mike-kal lehetek.

Tekintve, hogy a születésnapom volt az utolsó napom otthon, anyuék sütöttek-főztek, és pár rokonunk is átjött. A bátyáim tették ki a nagy részét a dolognak, mivel már mindegyiknek legalább két gyereke volt. Hármat nem is ismertem közülük, és még a vér szerinti tesómmal is csak úgy beszélgettünk, mintha csupán ismerősök lennénk. Rájöttem, hogy igazából már mindenki hozzászokott, hogy távol vagyok, hogy nem igazán számítok közeli családtagnak. Nem tudom, nekik ez mennyi időbe telt, de én észre sem vettem, hogy egyre kevésbé hiányoztak. Persze mindig beszéltünk, de a távolság átalakította azt a régi, szoros kapcsolatot köztünk.

Fanni is átjött, és hosszú évek óta először nem volt kínos egymás társaságában lennünk. Tekintve, hogy huszonhat lettem, és felnőttem, és igazából már ő sem volt épp hátulgombolós a maga huszonnégy évével, az egész csak normálisnak tűnt. Két nő voltunk, akiknek ugyanaz a pasi tetszett, de ebben már nem volt semmi bosszantó vagy bántó. Ő elfogadta, hogy együtt vagyunk, én elfogadtam, hogy ők együtt voltak.
Könnyű lett volna elmondani neki, hogy mit érzek, hogy mit gondolok, hogy a legnagyobb háborút vívom magamban életem során, de mégis tudtam, hogy a kapcsolatunk sosem lesz már olyan bensőséges, mint annak idején.

A búcsú mindettől függetlenül nehéz volt a szüleimtől, a testvéreimtől és a mamámtól, mert mindannyian sejtettük, hogy csak jövőre találkozunk legközelebb. Furcsa érzés, ha az embernek a családja már nem igazán mindennapos dolog az életében.

Hamburgban csatlakoztam újra a csapathoz, a koncert helyszínére mentem azonnal. Volt pár dolog, amit ellenőriztem, bár igazából nélkülem is ugyanolyan jól folyt minden a medrében, ahogyan akkor, ha itt lettem volna. Magamban felhorkantam azon, hogy a munkám igazából nem is fontos, csak egy névleges valami.
Az öltöző felé lépkedve próbáltam magam meggyőzni, hogy ez butaság, hogy igenis értékes tagja vagyok a csapatnak, egy nagy csapatnak ugyan, de akkor is. Annyira el voltam merülve a gondolataimban, hogy későn vettem észre a szőke hajú nőt előttem, és sikeresen nekiütköztem. Automatikusan kértem elnézést, de arra nem számítottam, hogy akibe belebotlottam, az Kim volt. Az öltözőben. Ahol rajta kívül csak Mike volt bent, éppen öltözött. Önkéntelenül is beugrott az a régi, wellingtoni éjszaka, amikor láttam őket együtt egy majdnem ugyanilyen öltözőben.
Egy pillanatra azt sem tudtam, hogy mit kéne gondolnom, de Mike megelőzött.

- Ez nem az, aminek látszik!
- Miért, szerinted minek látszik? – inkább rá szegeztem a pillantásom, mert Kimtől komolyan a hányinger kerülgetett, amióta csak megismertem.
- Csak beszélgettünk.
- Ha nem jöttél volna… - mormolta mellőlem Kim. Ribanc.
- Miről?
- Arról, hogy… tudod. Hogy ne piszkáljon téged.
- Piszkáljon? Hát neked az, amit mondott Fanninak, az piszkálódásnak tűnik?
- Kim, magunkra hagynál?! – pilantott rá nyomatékosan, mire ő nagy páváskodva kivonult, és ketten maradtunk.
- Hogy került ide?
- Repülővel.
- Mike!
- Hogy érted, hogy hogy került ide? – gombolta be gyorsan az ingét, egy ideges mozdulattal eltűrte a haját a szeme elől.
- Úgy, ahogy kérdeztem! Nem szokott elmászkálni a koncertetekre, pláne nem Európába, pláne nem az öltözőbe!
- Hát most eljött.
- Te hívtad ide?
- Igen, de csak miattad! Te akartad, hogy legyen elintézve.
- És miattam van a rúzsa a szádon?
- Én… - a szájához kapott, hogy letörölje.
- Nem, nincs ott – mosolyodtam el szomorúan. – De már tudom, hogy megcsókoltad! Sosem tudtál neki ellenállni, hm?
- Csak egy baráti puszi volt! Egyébként meg miért kell így csőbe húznod? Ez nagyon nem illik hozzád!
- Felnőttem. Már nem az a kislány vagyok, aki csendben hagyta, hogy kötélen rángasd!
- Nem rángatlak! Szeretlek, csak…
- Csak?
- Nézd, sajnálom! Nem kellett volna csókolóznom vele, de… tényleg sajnálom! Azt akarom, hogy működjön a kapcsolatunk!

Nem volt több az egész két pillanatnál, amíg álltunk egymással szemben csendesen. Nem voltam benne biztos, hogy igazat mond-e, de nem is érdekelt. Tudtam, mit akarok, és az nem az volt, hogy Mike oldalán repkedjek a világban, elhanyagolva a saját életem, és az övét éljem. És biztosan nem az, hogy örök életemben aggódnom kelljen a hűségét illetően. Abban a percben ott és akkor, szinte felnevettem, hogy annyit kínoztam magam az elmúlt hónapban azért, mert Chris emléke fontosabb volt minden másnál. Már nem éreztem magam többé árulónak és rossznak.

- Én viszont nem akarom – a válaszom őszintén meglepte, de valahogy nem tudtam igazán sajnálni. Az évek során annyira szerettem, ő meg annyit bántott, hogy többé nem éreztem úgy, hogy tekintettel kellene lennem az érzéseire. Már ha ő képes volt egyáltalán igazi mély érzéseket táplálni irántam. Megvolt az esélye nálam, nagyon sokáig, de ez elmúlt. – Hazamegyek.
- És… ez mit jelent ránk nézve? – rosszul esett neki, de még rosszabb lenne egy ilyen kapcsolatban élnünk.
- Azt, hogy többé nem vagyunk egy pár – nem mondott erre semmit, én pedig nem akartam tovább maradni. – A turné nélkülem is lemegy, szóval… sok sikert!

Mindannak ellenére, hogy mindketten követtünk el hibákat, főleg ő, mégsem haragudtam rá. Közelebb léptem, és megöleltük egymást. Legalábbis én őt. Nem tűnt boldognak, talán tényleg szeretett, már ha a Kimmel való csókot leszámítjuk, én viszont nem szerettem őt viszont… nem szerettem már eléggé.

Odakint a tömeg hatalmas volt, mindenki várt a kezdésre, és a hangos zajban felnevettem kifelé menet. Szabad voltam és végre az én döntésemből, végre én alakítottam igazán a jelenemet és jövőmet. A táskámat kikértem a bejáratnál, és amíg vártam a taximra, felbámultam a hatalmas poszterre az aréna falán. A hűvös, október végi éjszakában percekig néztem a hat arcot, és már nem fájt egyikük eltávolodása sem. Még ha nem is lenne LA-ben senkim a világon, akkor sem lennék szomorú, mert öt év elteltével, teljesen elégedett és boldog voltam a döntésemmel, hogy végre végleg szakítottam Mike-kal és a Linkin Parkkal.