In Pieces - Chapter 24.

24. A little Heaven in Hell

Nehéz volt lélegezni. Nem azért, mert fizikailag meggátolt benne valami, hanem mert olyan érzésem volt, mintha egy láthatatlan kéz nyomná össze a mellkasomat. Shiori halálának híre sokkolt, és fájt, mérhetetlenül, de ahogy éreztem Chris heves szívverését az ölelésében, mintha egy kicsit könnyebb lett volna. Igyekeztem én is olyan szorosra fonni a karjaimat körülötte, ahogy ő, de sajnos a testem nem engedelmeskedett úgy, ahogy szerettem volna. Még mindig zsibbadtnak éreztem a jobb felemet és a fejem is fájt.

Chris igyekezett lenyugtatni a légzését, én pedig a tarkójánál beletúrtam a hajába. Ő is és én is nagyon szerettük ezt a mozdulatot. A nyakamnál éreztem a nedvességet, a könnyeinek nyomát, ahogyan arcát odafúrta. Én is nagyokat szipogtam, és kissé elhajoltam tőle, miközben a másik kezemmel az arcomat törölgettem. Épp csak annyira távolodtam el tőle, hogy a szemébe nézhessek.

Kék tekintete zavaros volt. Egyszerre volt ijedt, és egyszerre próbálta magát lenyugtatni. Ismertem őt, nem akart mindenki előtt kiborulni, vagy azt mutatni, hogy gyenge. Nem mintha én annak tartottam volna, fordított esetben én még jobban kiborultam volna, mint ő. Karjai még mindig a derekam körül pihentek, s kicsit úgy tűnt, nem is fog elengedni.

Csak néztünk egymás szemébe. Mondani akartam valamit, vagy kérdezni, de nem jött ki hang a torkomon. Utáltam, hogy veszekedtünk. Igaz, valamikor be kellett következnie, hiszen még nem fordult elő soha ilyesmi, de hogy pont most és pont Mike miatt…

-          Hogyan… - a kérdés elhalt, mielőtt feltehettem volna. Olyan mindegy volt már, hogy történt.

-          Egy másik autós belétek rohant. Elaludt a volánnál. Meghalt – válaszolta halkan Brad, én pedig odafordítottam a fejemet.

Brad éppen a kibotorkáló Luxot nézte, aki most jött ki a szobámból. Szorosan magához húzta, és egy puszit nyomott a feje búbjára.

Mike érintése szakított ki a megindító pillanatból. Egyszerűen tudtam, hogy az ő ujjai futnak végig a vállamon, és finoman maga felé fordított. Chris elengedett, és megdörzsölte az arcát.

Mike-ra néztem. Az arca mintha jéggé fagyott maszk lett volna, a vonásai kemények voltak, elszántak. Talán így próbálta ő is meggátolni, hogy szétessen. A szemeiben viszont ott játszott valami…

Tudtam mi az: a fájdalom és a döbbenet, hogy Shiorit elvesztettük, és a megkönnyebbülés, hogy én nem kerültem Odaátra.

Kinyitottam a számat, hogy megkérdezzem, hol van Joe, de nem tudtam. Csak tátogtam, majd inkább becsuktam a számat. Úgy tűnt, a torkomban vákuum keletkezett és összeszippantotta a hangszálaimat. Abban sem volt biztos, hogy megvannak-e még.

Mike mellé Fanni lépett, és hirtelen bevillant egy régi emlék. Az, amikor annyira igyekeztünk a mamámtól hazaérni biciklivel, hogy beszélhessek Mike-kal neten, mielőtt először kijöttem volna. Akkor nagyot estem, a bordáim is megrepedtek, és abban a pillanatban, mikor elterültem az úton, Csicsi arcán valami hasonló félelem játszott. A félelem attól, hogy elveszít engem.

Egyszerre öleltem magamhoz mindkettejüket. Képtelen letten volna Chris előtt Mike nyakába borulni, és nem is nagyon akartam. Ezek a pillanatok Chrishez tartoztak, őt illették. Megérdemelte, hogy ő lehessen az egyetlen, aki a legeslegjobban örül, hogy nem alulról szagolom az ibolyát. Az, hogy kettejüket egyszerre öleltem meg… helyesnek tűnt.

**

Rendőrök jöttek és kikérdeztek bennünket. Nem igazán tudtam mit mondani, nem emlékeztem szinte semmire. Miután ők elmentek mind a szobámban voltunk: Chris, Mike, Fanni, Brad, Lux, Amber és Phoenix.

Ültünk az ágyon és a székeken, de senki sem tudott megszólalni. Valójában néhány percig jó is volt így. Nem kellettek a szavak. Pedig sok kérdésem lett volna. Kettő biztosan.

Bal kezemmel Chrisét szorongattam, a másikkal Mike felé intettem, hogy magamra vonjam a figyelmét. Mióta bejöttünk csak a padlót bámulta.

Rám pillantott azokkal a nagy, barna szemeivel, és szavak nélkül kérdezett.

-          Joe? – hosszabbra nem futotta, de Mike így is értette.

-          Otthon van – suttogta rekedten, majd megköszörülte a torkát, és átkarolta Csicsi derekát. – Amikor megtudtuk, hogy mi történt, bejöttünk ide. Evelin ragaszkodott hozzá, hogy ide hozzanak titeket. Aztán mikor… Joe megtudta, hogy Shi meghalt, hazament. Rob elkísérte, írt is, hogy hazaértek, de Joe elküldte őt.

Phoenixre kaptam a pillantásom, mire ő nemet intett a fejével. Persze ez a többieknek nem mondott sokat, de nekünk annál inkább. Kíváncsi voltam, vajon nem kell-e attól tartanunk, hogy Joe esetleg el akarja dobni az életét. Ahogy én is akartam egykor.

-          Eve? – ez volt a másik legfontosabb kérdésem.

-          Rob fent van, azt mondta, szól, ha van valami – intett a mennyezet felé Mike, majd újra rám nézett. – Csak azt remélem, nem ma születik meg, hanem inkább holnap – motyogta.

Igen, ebben én is reménykedtem most, hogy így felhozta. Ez a nap a gyász napja lesz a jövőben, elég furcsa lenne, ha a Bennington örökös ugyanazon a napon jönne a világra.

-          Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha Evelin is veletek megy – suttogta Csicsi.

-          Abba Chester beleőrült volna – csóválta a fejét Brad.

Igen, valóban. Csak egy hajszál híja volt, hogy Eve nem velünk jött. Csak mert úgy gondolta, nem fértünk volna el, ami nem volt igaz. Talán nem akarta egyedül hagyni Csicsit, talán tényleg csak ezért volt, de nem számított. Ezzel megmentette a saját és a babája életét is. Mert ha velünk utazik, könnyen elveszthette volna a gyereket, és akkor…

Mindannyian csendesen ültünk tovább.

**

-          Szerettem volna felmenni Evelinhez – suttogtam bele Chris pólójába a sötétségben. A kórházi ágyamon feküdtünk, a többiek már elmentek haza.

-          Mhm… Nem fáj a fejed?

-          De, eléggé.

-          Kirázott a hideg, amikor megláttam, hogy vérzik a sebed.

-          Úgy is néztél ki, mint aki menten elájul – értettem egyet.

-          Sajnálom, hogy olyanokat mondtam neked!

-          Igazad volt. Legalábbis abban, hogy bejárhattam volna hozzád, amikor tehettem.

-          De nem jöttél – még most is éreztem a hangjában a kérdést, hogy vajon miért nem.

-          Zoe miatt nem mentem a közeledbe gyakrabban – motyogtam végül.

-          Zoe… miatt…

-          Aha… - kicsit mindketten csendben voltunk, végül ő szólalt meg.

-          De miért? Nem kedveled vagy mondott valamit, esetleg tett? – megmozdult mellettem, vagyis félig alattam, és éreztem, ahogyan az ajkai a homlokomat súrolták.

-          Beszéltél nekem arról, hogy én hogyan nézek Mike-ra, emlékszel?

-          Hogy is feledhetném?

-          Ne legyél ilyen! – kértem halkan, és feljebb csúsztam, hogy adhassak neki egy csókot. – Mike és köztem nincs semmi. Nem is akarok tőle semmit. De az, ahogyan Zoe rád néz… Egyszerűen… nem akartam harcolni, nem volt kedvem átmenni olyan idegbeteg, féltékeny barátnő stílusba.

-          Szóval szerinted Zoe… akar tőlem valamit? – ha világos lett volna, akkor sem lehettem volna biztosabb benne, hogy most kék szemei olyan intenzíven csillognak, mint megannyi kis égő a karácsonyfán.

-          Talán, ha én nem lennék. Nem mondom, hogy várja az alkalmat, hogy rád vethesse magát, csak azt mondom, hogy… látom, hogy érdekled.

-          És? – zavarában nevetgélt.

-          Chris, te néztél már tükörbe úgy Isten igazából? Tudod te, hogy mennyire jó pasi vagy? Tudod te, hogy… hogy az olyanok lennének a melléd valók, mint Zoe?

-          Léni, ne kezdd! Eddig nem volt kisebbségi komplexusod, ne most kezdődjön el!

-          Nem mondom, hogy… így érzem. De tudom, hogy vannak nálam ezerszer szebb, tehetségesebb, okosabb, kedvesebb lányok is a világon, és annak a nagy része igenis szívesen elfogadna téged.

-          Mintha valami kiskutya lennék? Befogadnának? – gúnyolódott kételkedve.

-          Hidd el, nagyon-nagyon sok nő bármit megtenne neked és érted, itt és világszerte!

-          Szeretlek. Ennyi számít.

-          Én is szeretlek!

Nehezen aludtam el. Rémálmaim voltak. Zaklatottan, rémülten ébredtem fel reggel. Chris a plafonra pislogott, majd rám nézett. Sajnált. Én is sajnáltam magamat.

Később bejött az orvosom, megvizsgált, és azt mondta, elmehetek, ha szeretnék. Chris nem ment be dolgozni, és első utunk egyel feljebb vitt, Evelinhez.

Chez mellette ült az ágyon, és fáradtan mosolygott le rá, barátnőm arca pedig piros volt, a homloka gyöngyözött az izzadtságtól.

-          Jézusom, Léni! – kiáltott fel, amint megpillantott. Chester is felénk nézett, s azonnal leolvadt a mosoly az arcáról. Rob, aki az egyik fotelben aludt, felriadt a hangra. – Gyere ide! – kért, és máris sírva fakadt. Elszorult a torkom, de teljesítettem az akaratát, és odaléptem hozzá. Szorosan megölelt.

-          Hogy vagy? – kérdeztem, miután elengedett.

-          Remekül! – morogta, és végigsimított a hasán.

Chester és Rob egyszerre léptek felém, és mindketten megöleltek. Chez úgy simogatta a hajamat, és motyogta, hogy minden rendben lesz, mintha egy riadt öt éves kislány lennék, akit egy égő házból hoztak ki. Valahogy úgy éreztem magam. Vagy még rosszabbul.

Bent maradtunk délutánig. Evelint dél körül eltolták a szülőszobára és Chez is vele tartott. Robbal beszélgettem egy kicsit, elterelte a figyelmemet. Júniusban európai turnéra mennek, ahova én is velük tartok. Májusban meglesz a filmem premiere, és utána csak a srácokkal leszek. Ezekről beszélgettünk, míg vártunk a baba születésére. Chris ráhajtotta a fejét a vállamra.

A táskámat az egyik nővér adta még vissza reggel, amiben a telefonom is volt. Az a telefon, amit még Mike-tól kaptam, mikor kijöttem ide, ami még régen az övé volt. A kis készülék most sokkal több karcolással rendelkezett, mint amikor megkaptam, vagy mint amennyivel rendelkezett még tegnap reggel, de működött. Tom hívott. Rendesen lecseszett, hogy mi a fészkes fenéért nem hívtam fel. Bocsánatot kértem. Aztán sírtam. Sokat. Nem vígasztalt és ezért hálás voltam. Nem volt itt mit mondani. Csak a szörnyű valóság létezett.

Végül befutott Chez, valamikor az után, hogy Rob zsebkendőt szerzett nekem, és hogy Chris meg Rob kibeszéltek engem a fülem hallatára.

-          Baszd meg! – ezzel a felkiáltással robbant be az ajtón. Én Evelin ágyában ültem, mellettem az egyik oldalon Chris ült az egyik széken, míg Rob a másik oldalamon terpeszkedett a már emlegetett fotelben. Mindannyian ránéztünk.

-          Aha… - bólintottam, de azért kérdőn pislogtam rá. – Minden oké?

-          Nem! – a választól egy pillanatra megállt bennem az ütő. – Megint apa lettem! Már kétszer! Vágod ezt? – beletúrt az amúgy is rövid hajába, és úgy mászkált körbe-körbe, mint a mérgezett egér. Vadul Chrisre nézett. – Kétszer, Chris! Ez kettővel több, mint amennyiszer téged beválogattak a nemzeti válogatottba – senki sem értette a hasonlatot, de azért ezt követte egy még jobb. Robra mutatott. – Meg egy-kettővel több – mutatta az ujjain. –, mint ahányszor te az űrben jártál!

-          Chez! – mosolyodtam el zavartan, mert eléggé arra hajlott ez az egész, hogy egyszerűen elmentek neki otthonról. Kiszálltam az ágyból, és odasétáltam hozzá, megállítva ezzel a körözését. – Hogy vannak?

-          Kisfiú! – nevetett fel, és szorosan megölelt. – FIÚ!

Oliver Bennington volt a legédesebb csecsemő az összes közül az üveg túloldalán. Pici volt és ráncos, de azért pár szál szőke hajszál volt a feje búbján, és egyszer résnyire ki is nyitotta sötétkék szemét. Csak álltunk ott négyen, Chez, Rob, Chris és én, és bámultuk. Új élet született. Egy nappal azután toppant be a kis jövevény, hogy elvesztettük Shiorit. Sírnom kellett. Boldog voltam, hogy Oliver végre itt van, és szomorú, mert Shi itt hagyott bennünket.

Chris simogatta a hátamat, puszikat adott, és csendesen támogatott. Rettentő jó volt, hogy velem volt, és hogy tudtam, ez így lesz mindig.

**

-          Holnap ott vagyok. Mentem volna már ma, érted, de nem tudok olyan könnyen átruccanni az Államokba.

-          Tom! – sóhajtottam a telefonba. Hazafelé tartottunk késő délután a kórházból. Chris vezetett, én pedig mellette ültem. Nem féltem, pedig azt hittem, rettentő rossz lesz újra kocsiba szállni, pláne elöl ülni. De Chris mellett valahogy nem féltem. Reméltem, hogy nem is fogok soha, senki mellett. – Semmi szükség rá, hogy ide gyere! Jól vagyok!

-          Léni, rohadtul nem érdekel, hogy szerinted jól vagy-e, vagy sem! Megyek, mert látni akarlak a saját szememmel, és a temetésre is el szeretnék menni – néhány pillanatig hallgattunk, majd viccelődve hozzátette. – Tudod, van egy házam, amiben még nem is aludtam, szóval illene kipróbálnom.

Ez hatott, nevettem. Igaza volt. Valószínűleg, ha őt érte volna baleset, én is azonnal intézkednék, hogy mellette lehessek. Még akkor is, ha azt mondaná, hogy jól van. Pedig jól voltam. Fizikailag jól. Lelkileg ugyan megviselt voltam, olyan érzésem volt, mintha a szívemet, amivel érzek, kimosták volna nem kímélő programon, aztán odaadták a kutyáknak, hogy játszanak vele egy kicsit. De egyben voltam.

Aznap éjjel nem aludtam semmit. Chris mellettem olyan mélyen aludt, hogy az állandó mászkálásommal sem ébresztettem fel.

Odaálltam az ablakba, és lenéztem az udvarra. A medence víztükrén megcsillant a hold fénye, egyébként minden sötétségbe borult. Nem kapcsoltam fel az udvarban az éjszakai fényeket. Vágytam egy kicsit a magányra a sötétségben.

Másnap reggel Chrisnek be kellett mennie a stúdióba forgatni, én pedig elkísértem. Muszáj volt találkoznom JJ-vel, mert hagyott pár üzenetet – tizenegyet -, hogy jól vagyok-e. Valahogy nem is értettem, miért aggódott ennyire, de amikor magához ölelt, és halványan elmosolyodva azt mondta „örülök, hogy köztünk vagy”, megértettem. Másoknak is fontos lehetek. Olyanoknak, akikről nem is gondolnám, és bár nagyon jól összebarátkoztunk JJ-vel a forgatáson, nem hittem volna, hogy ennyire a barátjának tart. Jól esett.

Kicsivel később egy székben ücsörögtem az Enterprise fedélzetén, míg a többiek kisebb csoportokba gyűlve beszélgettek, egyeztettek, JJ meg valahol telefonált éppen.

Tekintetemet makacsul a földre szegeztem, mert akárhányszor felnéztem, Zoe ott volt Chris körül, és nem akartam magam ezzel bosszantani.

Zach leült mellém, a földre, törökülésben, és rám nézett. Elmosolyodtam a furcsa frizuráján és a szemöldökén, aztán felé fordultam a székkel.

-          Igazán csinos vagy ma – jegyezte meg, én pedig zavartan végignéztem magamon. Egy fekete ruhát viseltem, fekete harisnyával, amin csíkok futottak végig, meg egy fekete bokacsizmát. Valóban, nem szoktam így bejönni ide.

-          Köszi! – motyogtam.

-          Zavarba jöttél – vigyorgott.

-          Öhm, lehet…

-          Nem lehet, hanem biztos.

-          Tudod, kicsit meglepett a bókod – mosolyogtam feszélyezetten.

-          Attól még, hogy meleg vagyok, van szemem, és ma tényleg csinos vagy – ezen felnevettem. Zach nem nagyon beszélt arról, hogy a férfiakhoz vonzódik, de persze tudtam róla korábban. Ő maga említette egyszer, még az első találkozásaink alkalmával, amikor biztosított róla, hogy meg sem próbálja elvenni tőlem Christ. Chris akkor egy „menjetek a francba!” felkiáltással és három perces röhögőgörccsel reagált, míg én megköszöntem Zach-nek, hogy nem kell vele harcolnom.

-          Igaz. Tudod, valahogy… nem is tudom. Most, hogy Shiori meghalt… szeretném meggyászolni, és hirtelen ez volt az első szebb ruhám, ami a kezem ügyébe akadt.

-          Jó választás. Egyébként fogadd részvétem! Nagyon sajnálom, ami történt – megszorította a kezem, én pedig hálásan rámosolyogtam.

-          Köszönöm!

-          Hogy viseled?

-          Jól, vagy legalábbis próbálom. Chris miatt. A többiek miatt is – lehunytam a szemem és megcsóváltam a fejem.

-          Beszélj róla! Látom, hogy van valami más is.

-          Tegnap éjjel leültem írni. Be kell fejeznem a harmadik és egyben utolsó könyvet. De képtelen voltam akár egy betűt is írni.

-          Azt hiszem, ez most érhető.

-          Igen, de félek, hogy… Shiori meghalt, pedig… Carla, a nő a könyvben, külsőre olyan, mint ő. Amíg nem volt Amber, Shit képzeltem a helyére… és most írjam le, ahogy… meghal… annyira képtelenség.

-          Ráérsz még, nem?

-          Nem annyira. De nem is ez a lényeg, hanem hogy… értelmetlen dolgokról írtam. Volt benne szerelem, meg barátság, meg család, de akkor is… gyilkoltak benne, tucatszám haltak meg az emberek. És érted, nem az a baj… nem a halál. Hanem hogy miért haltak meg – újra megcsóváltam a fejem, ő pedig közelebb csusszant a földön, és a szemembe nézett.

-          Tudom, hogy be tudod fejezni a könyvet. Vagy olyan jó író. Aztán írj másról! Amiről szeretnél.

-          És ha az teljesen más lesz, mint amit eddig írtam? Mi van, ha elrontom?

-          Nem számít, hogy más lesz. A más jó – mosolygott halványan. – Még ha el is rontod, nem baj. A lényeg, hogy neked számítson, amit csinálsz!

**

Miután kijöttem délután Evelinéktől, hazafelé akartam venni az utamat, hogy kicsit rendbe szedjem a házat, mire Tom ideér, de aztán meggondoltam magam.

Mindenkit láttam, mindenkivel beszéltem, még Shi szüleivel is telefonon, egyedül Joe tűnt el. Tudtam, hogy valószínűleg még mindig otthon van, és úgy éreztem, meg kell látogatnom. Ő szenved most a legjobban közülünk.

A háza ablakain nem szűrődött ki fény, de azért bekopogtam. Egyszer, kétszer, háromszor. Lassan nyílt ki az ajtó, és amikor Joe megpillantott, átfutott valami az arcán. Valami, amit nem tudtam hova tenni annak ellenére sem, hogy évek óta ismertem őt.

Vonásai aztán megkeményedtek, és érzelemmentesen nézett rám. Hülyén éreztem magam, mert nem hívott be.

-          Szia! – motyogtam zavartan, majd meglengettem a kezemben a papírzacskót. – Hoztam neked vacsorát.

-          Gyere be! – mondta, de éreztem a hangján, hogy semmi kedve hozzám.

Besétáltam a házba, ahol tényleg elég sötét volt, de azért elbotorkáltam a konyháig, ahol letettem az asztalra a zacskót. Joe a konyhaajtóban állt, zsebre dugott kézzel, és engem nézett. Nagyon áthatóan, mintha csak először látna. Mintha tanulmányozott volna.

-          Joe, én… annyira sajnálom, ami történt! – suttogtam halkan. Valahogy a nagy csöndben nem akartam hangoskodni.

-          Tudod, oka volt annak, hogy nem mentem be hozzátok a kórházba – kérdőn pislogtam felé. A hangja határozott volt, tiszta. – Valójában Lux és Amber állapota nem is érdekelt annyira, ellenben a tiéd!

-          Nem értelek – zavartnak éreztem magam, mert nem tudtam, hova fog ez a beszélgetés kilyukadni.

-          Shiori meghalt… és… - most láttam először fájdalmat a szemében. Nagy fájdalmat, amit eddig eltitkolt vagy elrejtett inkább. – Nem mentem be, mert tudtam, hogy mit mondanék, és rossz ötlet volt idejönnöd most!

-          Miért?

-          Mert azt kívánom, bárcsak te lennél az! – megdöbbentem, és csak bámultam rá, miközben folytatta. – Ez szemétség, sőt, ez túl megy minden határon, tudom! De mégis jobb lenne, ha te lennél a helyében! Mert te nem tartozol közénk. Brad, Phoenix… az ő szerelmük a kocsiban volt, és túlélték. Mi lett volna, ha te halsz meg? Mike kicsit kiborul, ahogy Chester is, de ennyi. Mert nekik van párjuk, túl tudtak volna lépni, annyival könnyebb lett volna… Sajnálom, de azt kívánom, bárcsak te haltál volna meg!

Nem volt igaza abban, hogy nem kellett volna eljönnöm hozzá. Tudnom kellett.

Nem tudtam mit mondani. Nem én haltam meg, és vissza már nem forgathattam az idő kerekét.

Fojtogatott az érzés, még soha, senki sem kívánta a halálomat. Vagy legalábbis nem szemtől-szemben, és pláne nem egy barátom.

Igyekeztem nem elsírni magam előtte, mert az aztán tényleg sok lett volna.

Sűrűn pislogva bólintottam egyet, majd amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a házat.

Hazáig gyalogoltam, ami nem kis táv volt, de valahogy nem érdekelt. A könnyek akaratlanul is végigfolytak az arcomon, de nem érdekelt, hogy esetleg megbámulnak az utcán.

Nem is foglalkoztam már a takarítással, vagy rendrakással, inkább befeküdtem az ágyba úgy, ahogy voltam, és lehunytam a szemem. Nem ment az alvás. Olyan nehéz volt a fejem, és a szemem is fájt. Bámultam az egyre sötétülő szobát, miközben Joe szavai visszhangoztak a fejemben…

„Azt kívánom, bárcsak te haltál volna meg!”