The Catalyst - Chapter 20.

20. And the Sun will set for You

Reggel egy meglehetősen nagy fejfájással ébredtem, mikor Adam mocorogni kezdett mellettem. Mivel a konyhában lekerült rólam a pólója és ölben hozott vissza ide, megint meztelenül voltam, de legalább ő is. Hiába volt olyan érzés, mintha kalapáccsal vernék a fejemet, meg végülis a kezemet is a gipszben, mégis inkább felé fordultam és a beszűrődő halvány fényben néztem őt. A takaró épp eltakarta a csípőcsontját, az a kis izgató sötét vonal, ami eltűnt a köldökétől a takaró alá szinte vonzotta a kezemet. Mégsem ébresztettem fel, mert nem sokat pihent miattam és ma forgatnia kell majd, szóval csak néztem.

A sötét haját, ami a homlokába lógott, az orrának az ívét, ami csak karakteresebbé tette az arcát. A telt ajkakat, amik olyan odaadással csókoltak az éjszaka. Ezek mellett pedig a legjobban az a pár elszórt barna anyajegy pöttye tetszett a legjobban. Fiatalnak és valahogy szexibbnek tűnt velük.

Jó fél órát nézhettem, mikor megszólalt az ébresztője és kis keresgélés után kikapcsolta. Rámosolyogtam, mikor felém fordult, mert ez volt az első dolga. Visszamosolygott, kissé álmosan, és néhány percig csak feküdtünk egymással szemben, szigorúan nem ölelkezve. Ahogy ez eszembe jutott, még inkább mosolyogtam.

-          Mi az?

-          Csak hogy nem ölelkezel, az jutott eszembe.

-          Azért veled mégis szoktam – csúszott közelebb, egyik karját a párnám alá dugva, hogy még jobban magához tudjon húzni. Nem ellenkeztem, bal kezemmel a vállát cirógattam.

-          Mikor kell menned?

-          Még egy óra, nem jössz velem?

-          Később csatlakozom, oké? Beszélnem kellene anyukámmal, és az időeltolódás miatt mostanra ígértem neki.

-          Persze, nem gond. Odatalálsz majd, ugye?

-          A cím megvan, beülök egy taxiba. Nagylány vagyok ám.

-          Mutasd mennyire!

A derekára emeltem a lábamat, kissé feljebb csúsztam és számmal máris az övét kerestem. Mély, izgató csókja volt, a csípőm ösztönösen mozdult az övé felé, csak hogy megérezzem, hogy reggel ide vagy oda, de nagyon is kíván engem. Belemordultam a szájába, amire ő úgy reagált, hogy tenyerébe vette a mellem, és masszírozni kezdte. Ettől csak még jobban tudtam nyögdécselni, de ő csak csókolt, nyelve kereste az enyémet, megint erősen, határozottan. A testünk hullámzott a takaró alatt, ringattuk magunkat és egymást. Egyre nedvesebb lettem, amitől csak könnyebben csúszott kemény farka a szeméremajkaim közé, egyre erősebben dörzsölve a csiklómat. Szinte remegtem, éreztem, ahogy épül bennem a gyönyör, nem bírtam volna már sokáig.

Adam viszont nem adta meg a kielégülés lehetőségét, épp hogy talán az utolsó cérnaszál előtt húzódott el, ezzel elégedetlen hangokat előcsalva belőlem. De nem volt okom panaszra, mert villámgyorsan végighúzta a nyelvét a nyakamon, a mellemen, le a hasamon át az ölemig. Nem várt, nem teketóriázott, még alig tudtam egy nagyobb levegőt venni, mióta elszakadt a számtól, és máris megéreztem, ahogy ajkai megérintenek.

-          Basszus! – leheltem szinte hangtalanul, de aztán sok más káromkodás is kiszaladt a számon ezután a gyönyörtől.

Mert nem volt lassú, nem volt lepkeszárny finom. Felfalt. Az akjai elnyíltak és szívott, nyalt és harapott, miközben három ujját is belém nyomta. Lerántottam róla a takarót, mert látni akartam, ahogyan ő is nézett engem múlt éjszaka. Képtelenség lett volna ezt sokáig bírni, így is már annyira nagyon felizgatott, de ez túltett mindenen. Tátott szájába szívta a csiklómat, aztán megharapta az egyik majd másik oldalon a puncimat, és végem volt.

Minden izmom összerándult, a takarót markoltam magam mellett, fejemet hátravetettem a párnán. Cseppet sem lehettem halk, de nem is fogtam fel semmit, csak őt éreztem és a gyönyört, amit okozott.

Aztán megéreztem a súlyát magamon és a száját az enyémen. Éreztem az ízem a nyelvén, de készséggel csókoltam, ugyanolyan hevesen, ahogy ő is csókolt engem. Az egyik lábamat felhúzta az oldalához, a másikat leszorította az ágyra, és megint magamban érezhettem. Nem hittem volna, hogy én vagyok szűkebb az átlagnál, inkább ő volt átlag feletti. Fájt, ahogy kitöltött, és nem értettem igazán, hogy lehet az, hogy ezt élvezem. Egyszerűen csak azt akartam, hogy tegye meg újra és újra, mert amikor így teljesen, tövig bennem volt, úgy éreztem nem vagyok elég neki, de ő meg pont fantasztikus volt nekem. A hangjából ítélve mondjuk neki is pont ez volt a jó benne.

Egy órával később már frissen zuhanyozva beszélgettem anyuval a laptopon, aztán tíz körül el is indultam Adam felé. Mikor ránéztem a telefonomra, ahogy kiléptem az épületből, sokkolódtam. 113 nem fogadott hívás, 21 üzenet és 63 e-mail.

A hívások pedig újságíróktól, televízióktól jöttek, ismertem nagyjából a számokat. Egy részük mondjuk Zach volt, ahogy az SMS-ek nagy része is. Első utam így inkább a szolgáltatóm helyi üzletébe vezetett és kértem egy új számot. Megkértem, hogy az összes számot mentsék rá, de egyszerűen arra nem volt szükségem, hogy bárki és mindenki engem tudjon zaklatni.

Azoknak, akik számítottak jelen pillanatban írtam is, hogy ezentúl itt tudnak elérni. Hihetetlen volt, hogy alig most cseréltem pár hónapja számot, és ennyi mindenki mégis megtudta. Erről pedig a kiadónál tehettek, ebben tuti biztos voltam, szóval most majd elég nyomatékosan közlöm velük, hogy ki hova menjenek, ha megint kiadják a számomat.

A forgatáson megismerkedtem Adam kollégáival, kicsit a sztorival is, de egyébként a temérdek e-mailre próbáltam válaszolni egy kuka tetején ücsörögve. Nehéz volt a rosszabbik kezemmel, nagyon lassan ment, szóval be is tartott egy ideig. Egy kisebb szünetben Adam elém lépett és egy puszit nyomott a számra.

-          Küldtél nekem üzenetet, hogy új számod van? – nézte a telefonját meglepetten.

-          Igen, még a városban voltam, aztán nem akartam, hogy ne érj el, ha van valami.

-          Igen, ebben van valami – bólogatott.

Kettő körül jött megint egy szünet, ebédelni ültünk le, én Adam és egy Jemima nevű lány közé kerültem. Lena, a producer meg író meg főszereplő, vagy hogy is volt, végig beszélt. Egyszercsak nekem szegezte a kérdést, hogy ugye nem fogok hisztizi a szexjelenetek miatt.

-          Nem hinném – vontam vállat és kérdőn Adamre néztem.

-          Van benne pár… - a szemei enyhe bocsánatkérést tükröztek, de tényleg nem éreztem, hogy ez baj lenne.

-          Nem fog zavarni, ha látom – biztosítottam a lányt.

-          Tuti, mert elég intim, nagyon is valódi szexjelentek? Nem olyan szépen koreografált, hanem néha kicsit bizarr is.

-          Te és Adam?

-          Igen.

-          Nem zavar. Komolyan nem.

-          Akkor jó. Csak gondoltam fel kéne készülnöd, hogy mindenki látja majd a pasidat, tudod.

-          Tudom milyen a színészek élete, nem fogok elfutni vagy kiborulni – komolyan idegesített, úgy éreztem, rám akarja erőltetni ezt, hogy igenis mondjam hogy hát én ezt nem akarom, vagy valami.

-          Azt hittem író vagy – oké, határozottan kiborított.

-          Az, egy nagyon sikeres, nagyon jó író – szólt közbe Adam.

Ez a téma nyert Lenánál, mert végre leszállt a szexről és inkább erről kezdett kérdezgetni. Szívesebben beszéltem az írásról, de most már sajnos megvolt egy alap ellenszenvem iránta. Meg hát igazából tudtam volna neki mondani, hogy miért zavarna valami eljátszott, több tucat statiszta előtt lezajló közjáték szexnek címkézve, mikor Adam velem nagyon is igazi és élvezetes dolgokat csinál? Ugyan.

Hazafelé sétáltunk, Adam szerint volt olyan szép idő, hogy ne texizzunk, úgyhogy kézenfogva nekiindultunk. Épp a rendelésünkre vártunk egy görög étterem kiadópultja előtt az utcán, mikor megint azt csinálta, mint mikor először találkoztunk randizni. Megcsókolt és hogy kiküszöbölje a magasságkülönbségünket, felemelt a földről. Tetszett, kezdtem úgy érezni, hogy ez olyan szokásunk, közös dolgunk. Míg vártunk a neten barangoltam és megszorongattam a kezét.

-          Nézd, találtam egy tanulmányt, ami leírja, hogy a pasiknak meg a nőknek melyek a leginkább megerőltető és kényelmetlen meg nehéz szexpózok – mutattam a telefonom kijelzőjére, de ő le se vette a tekintetét az arcomról.

-          És melyik az első?

-          Azt írja, hogy egyaránt a „legkevésbé kellemes” – macskakörmöztem a levegőbe a törött kezem kilógó ujjaival – a hatvankilenc állva.

-          Érdekes – villantott farkasvigyort.

-          Nem állok kézen! Nem is tudok – néztem rá hitetlenül mosolyogva.

-          Én tudok.

-          Adam… - nevettem fel, mert nem tudtam, hogy most komolyan beszél-e vagy csak hülyül velem. A telefonom csörgése szakította félbe beszélgetésünket. – Szavad ne feledd! Szia Lux! – fogadtam barátnőm hívását, közben Adam átvette a vacsoránkat és tovább indultunk. Összekulcsolta az ujjainkat.

-          Szia, Hel!

-          Hogy van Benji? Mesélj!

-          Nagyon cukkancs, de most figyelj. Hol a fenében van Reed? Mindenki őt hajtja a kiadónál és kurvára nincs sehol.

-          Reed? Elment… szabadságra – ez jutott először eszembe, bár rémesen gyenge hazugság volt.

-          Ugyan, szabadságra? Három hét múlva le kell adnia a könyvét, Hel! Rohadtul nem mehet szabadságra, és örülnék, ha szólnál neki, hogy kapcsolja be a kibaszott telefonját.

-          Mi az, hogy három hét?

-          Igen, annyi! Már így is itt kellene a kezemben tartanom a nyers változatot és képzeld, sehol semmi! Olyan ideges vagyok, hogy aludni is alig tudok tőle. Hogy a fenébe képzeli, hogy egy szó nélkül lelép?

-          Lux… - most mit kéne mondanom? Charles azt mondta, senkinek ne szóljunk erről, mert baromi rossz fényt vetne Reedre. És igaza is van, de akkor most?

-          Kerítsd elő és mondd meg neki, hogy három hét múlva az asztalon legyen a könyve, különben szerződést fognak vele bontani. Nagyon ki vannak rá rúgva, Hel. Az elmúlt időszakban még egész tűrhető volt, de előtte… meg hát most ez, hogy se szó se beszéd…

-          Oké, oké, elég! – a vállammal tartottam eddig a telefont, de most elengedtem Adam kezét, hogy rendesen tudjak gondolkodni.

-          Hel…

-          Lux, várj! Várj egy kicsit! – kértem és lázasan agyaltam.

Most mondjam el neki? Hogy Reed elvonón van és az első hónapban egyáltalán nem fogadhat hívásokat? Hogy a legkisebb gondja is nagyobb, mint a könyv befejezése? Azt sem tudtam mennyi van meg belőle. Sőt abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán ez folytatása-e az elkezdett sorozatának, vagy új szerzemény. Nem igen beszélgettünk a melóról mióta én megakadtam benne.

-          Baj van? – kérdezte Adam. Ott toporogtam a járda közepén, ő pedig aggódva nézett rám. Az utcai lámpa fényétől egészen világos, kicsit borostyán színű volt a szeme. Néhány pillanatig csak néztem, nagyokat lélegeztem és próbáltam gondolkodni.

-          Nem, semmi – ráztam meg végül a fejem.

-          Kivel vagy? – kérdezte Lux.

-          New Yorkban vagyok, de megpróbálok beszélni Reeddel, oké? Holnap reggel visszahívlak.

-          Mit csinálsz New Yorkban? Nem volt betervezve semmi program.

-          Van magánéletem is.

-          Mostanában csak az van, ezer éve nem írtál semmit.

-          Oké, köszi! Akkor holnap – kinyomtam a hívást és megint megfogtam Adam kezét. – Ne haragudj, munka ügy.

-          Reeddel?

-          Igen. A szerkesztőm, vagyis a szerkesztőnk keresett, azt mondja, hogy három hét múlva várja Reed könyvét de nem tudja elérni. És hát tudjuk miért nem, de… ez titok, vagy mi. Szóval nem mondtam semmit.

-          Hívd fel az apját. Biztos elrendezi.

-          Igen, igaz.

Fel is hívtam Charlest, de bár hagytam volna holnapra. Mire hazaértünk Adamhez, zsongott a fejem. Mr Bennett ragaszkodott ahhoz, hogy ne zavarjuk meg Reed gyógyulási folyamtát, pláne ne ilyen hamar. Persze erre én is gondoltam, elmondták, hogy az első hónapban nem foglalkoznak a külvilággal, se család, se barátok, se munka. Hogy Reed csakis a lelki és testi épségén tudjon dolgozni. Ezzel pedig elértünk oda, ami a fejtörést okozta, miszerint meg kellene írnom Reed könyvét. Legalábbis befejezni. Charles egyszerűen felvázolta: feltöri Reed gépét, elküldi nekem a fájlokat és hajrá. Elvégre én vagyok az árnyéka, nem okozhat problémát.

-          És tényleg nem okoz? – kérdezte Adam vacsora közben.

-          Dehogynem. Reed klasszisokkal jobb író, mint én. Amikor közös könyveket írtunk-

-          Tisztán ki lehetett venni, melyik fejezetet ki írta – bólintott. – Ez igaz.

-          Te is tudod, művészként, hogy lemásolni valaki mást… utánozni még oké, de hogyan kellene olyat írnom, amin nem veszik észre, hogy az nem Reed?

-          Jó kérdés. Fogalmam sincs. Elolvashatom?

-          Persze, nyugodtan.

-          Ez a folytatás?

-          Igen, az ötödik könyv. Miért, ismered amúgy?

-          Aha. Az elmúlt két hétben elolvastam a tieidet is, meg az övét is.

-          Ejha, akkor nem sokat aludtál, mi?

-          De ez a teljesítményemből mit sem von le, nem igaz? – vigyorgott futólag rám, miközben elhúzta előlem a laptopom, amin meg volt nyitva ’Az élővilág főbb nevezetes ragadozói vol. 12.4” című fájl. Reed állandóan ilyen barom címeket adott a munkafolyamat alatt a könyveinek.

-          Nem, a teljesítményed bámulatra méltó. Abszolút.

Néhány percig csak olvasott, a tekintete falta a sorokat, szinte meglepő volt nézni, milyen gyorsan csinálta. Közben elmosogattam és elővettem egy doboz fagyit a hűtőből. Adam amúgy egészen változatos dolgokat tartott otthon, konzervektől a tortáig egy csomó minden volt neki.

-          Egyébként ez háromszáz oldal már így önmagában. Az nem sok?

-          De, rengeteg – mellé léptem, a kilencedik oldalon tartott. Elolvastam néhány sort. – „Helios végigkövette szemével Clio mozdulatát, tudta, mire készül a lány. Egy percig sem gondolkozott, látta előre ezt az összecsapást, már fel volt rá készülve. Megpörgette maga körül rövid tőrét, és míg a Mágik Nagyasszonya az ékkövek erejét hívta össze, ő egyetlen hatalmas csapással rést ütött a lány pajzsán és egy szempillantással később már csak tőre markolatát látta, ami vértengert indított meg a nő mellkasából. Clio azonnal elvesztette erejét a varázslata felett és holtan esett össze a márványborítású templomkövezeten.”

-          Megölte? Már az elején? Nem ő volt az egyik kulcsszereplő?

-          De – bólintottam és felsóhajtottam. Ez sokkal nehezebb lesz, mint gondoltam. – Reed fantasztikus és nincsenek korlátai. Én állandóan azon dolgozom, hogy megmentsem a főhöseimet, feszegetve azok határait. És látod, ő meg simán beáldozza és lefogadom, hogy a könyv végére fel sem fog tűnni a Nagyasszony hiánya, mert olyan fantasztikus új karaktert alkot helyette.

-          Hát ez most rajtad is függ. Akár vissza is hozhatod Cliot, ha úgy érzed.

-          Attól is függ, mi van a maradék kettőszázkilencvenegy oldalon.

Leültünk a nappaliban és együtt olvastunk tovább. Míg Adam mindig bevárta, hogy lapozhassunk, mert én jóval lassabban haladtam, mint ő, addig apró csókokat hintett a vállamra és az arcomra, ujjai az enyémekkel játszottak és átölelt. Ezen kicsit majdnem vigyorogtam is, de nem akartam elrontani a pillanatot. Pillanatokat.

-          Te egyébként hogy írsz?

-          Mármint?

-          Mármint az első könyved és az utolsó között van egy kicsike különbség.

-          Hát… Amikor kezdem… Vannak szabályok, amiket lefektetek, mielőtt egyáltalán elkezdek írni. Amikor a Hidegvérrel trilógiát írtam, utáltam, megmondom őszintén. Jó lett és most már jó szívvel gondolok vissza rá, meg hát sikeres is lett, de fúj… megkötöttem a saját kezem. Krimit írni nagyon nehéz. Egy csomó olyasmiről írsz benne, ha igazán fondorlatos történetet akarsz, amiről szart se tudsz, ergo utána kell nézni. És nagyon sok mindent még így se nagyon értesz meg. Legalábbis én így voltam vele. Ezért írok természetfelettit. Nem szeretem, ha ez a fizikai világ, a Föld nevű bolygó, ez a társadalom, ez az evolúció és a fizikai törvények megkötik a kezem. Mert akkor megint csak ott lyukadsz ki, hogy térképeket bújsz, városokról olvasol, emberekről, fizikai szabályokról, viselkedésmintákról és sosincs vége a kutatásnak. Persze az enyémben is sok a kutatás, és rengeteg jegyzetem van hozzá. De ezt én alkotom, én találom ki. Szóval szabályokat alkotok. Adott egy bolygó, oké. Földrészek, ugyanazok, mint amit mi ismerünk? Vagy másképp helyezkedjenek el? Ha igen, találjam ki az időjárástól kezdve a hegységekig mindent. De legalább az én művem, érted?! Az időszámításától kezdve, a civilizációkig minden. Tudom, hogy mire képes a világom. A Reeddel közösben péndául erős szörnyetegeim voltak, itt, amit most írok, varázslat van. Ugyanolyan emberek, mint mi, csak mágiát használnak. És akkor kitalálom, milyen legyen a hierarchia, ki legyen az ellenség, honnan eredjen a mágia, hogy ez vajon megfogható dologból származik, vagy csak úgy van, mint például a Harry Potterben vagy a Star Warsban az Erő. És akkor tudom, mik a korlátaim és persze feszegetni is tudom. Mindig tudok még hozzáadni, ha kell, és nem fog hiteltennek tűnni, ha jól csinálom.

-          Szóval igazából itt is marha sokat kutatsz.

-          Igen, de tudom alakítani, mindig tudok kiskaput hagyni magamnak. Nem tudom, lehet én vagyok béna, de ezt nem találtam egyszerűnek az adott világban, a miénkben.

-          És miért szörnyek?

-          Mert imádom a gonoszt. Sokkal több potenciált látok benne, mint egy jó karakterben. Nyilván az is érdekes lehet, de… Reeddel mertem ezt először meglépni.

-          Igen, a tiéd volt a sötét része a dolognak.

-          Élveztem. Ott van például a történelem legjobb főgonosza, Darth Vader. Miket tett és mégis a végén ott a fény. Lehet árnyalni.

-          Egy jó karaktert is lehet árnyalni, sőt. Az nem elég érdekes? Egy jóból lett rossz szerintem inkább feszíti a határt, mint fordítva.

-          Szerintem nem. Mert egy jó, amikor elkezd rosszat tenni, elkezded mentegetni, hogy csak ezért és csak azért tette, és próbálod még szeretni. Egy darabig legalábbis. De valaki olyat megszeretni, akit az elejétől fogva utálsz… na az a kihívás. Azt megírni. Szerintem.

Megcsörrent a telefonom és néhány pillanatig csak néztem a nevet a kijelzőn. Nem akartam felvenni és egyáltalán honnan a francból tudja a számom? Most komolyan? Adam is elolvasta a nevet és mosolyogva annyit mondott, hogy telefonon keresztül legalább nem fogom megverni.

-          Találkozni akar. Idejön holnap – bosszankodtam, a telefont elhajítottam a fotelbe mellettünk. A kezem fájt, lüktetett minden ujjam a gipsz alatt, és a fejem is megint hasogatni kezdett.

-          Veled menjek?

-          Nem kell dolgoznod?

-          De.

-          Akkor meg? – adtam neki egy köszönetpuszit. – Megoldom. És sajnálom.

-          Mit?

-          Ezt az egészet. Az én… az én szennyesemmel van tele most minden. Az én szarjaim.

-          Nekem is vannak szarjaim, Helena. Csak én már nagyjából magam mögött hagytam ezt.

-          Bár én is már magam mögött tudnám ezt!

-          Idő.

-          Túl bölcs vagy és nyugodt – nyújtottam rá a nyelvem.

-          Megéltem már ezt-azt. Nem hiába vonultam be és… amíg idáig jutottam, ahol most vagyok, nem volt könnyű. De megtanultam kezelni. Régen sokkal dühösebb voltam a világra. A szüleimre is.

-          Miért?

-          Hát… - kicsit megtorpant, talán nem akarta elmondani, de aztán meggondolta magát. – Tudod anyám újraházasodott meg minden. Szeretnek, nem mondom, hogy nem. De például mikor nem sikerült a színészet először, mikor vissza kellett mennem hozzájuk, lakbért fizettettek velem azért az egy szobáért, amiben laktam. A saját szüleim. Akik amúgy jó emberek, csak talán én voltam túl bajos. Nem tudom… Bonyolult a kapcsolatunk… Mindenesetre ne szégyelld és bánd előttem, ami történik!

-          Csak úgy érzem, hogy túl sok nyomást helyezek ezzel rád. Ránk. Már így az elején.

-          Elbírom.

-          Mondom, nagyon is érett vagy ahhoz képest, milyen fiatal vagy.

-          Te is. Például amit tettél… az fantasztikus. Akkor is, ha féltél, és ha kísért. Ha neked ez rémálom. Ettől én csak mégjobban felnézek rád.

-          Felnézel rám? – kérdeztem vissza meghökkenve.

-          Igen. Ez nem meglepő, csak te nem látod magad tisztán.

-          Vagy csak te viselsz másfajta szemüveget – húztam végig az ujjam az orra ívén. Olyan nagyon jól estek a szavai!

-          Most olyan szemüveget szeretnék felvenni, amivel megnézem, hogyan tudsz négykézláb állni, oké? – erre felnevettem, de belémfojtotta egy éhes csókkal.