The Catalyst - Chapter 19.

19. "Let the past die. Kill it, if you have to. That's the only way to become what you are meant to be."

Elég későn értünk Adam lakására a forgatásról, mégsem éreztem magam elég fáradtnak az alváshoz. Egyszerűen elcsigázott voltam, de ugyanakkor eléggé izgatott is amiatt, hogy együtt vagyunk. Ja és nem mellesleg fájt a kezem.

-          Adjak valamilyen gyógyszert? – kérdezte, mikor letettem a táskámat a hálószobájába az ágy mellé.

-          Nem, köszi. Nem hiszem, hogy kellene. Meg valahogy… - vállat vontam és inkább körbepillantottam.

-          Meg valahogy?

-          Most inkább… nem szívesen – ráztam meg a fejem. – Túl… - felemeltem a kezem és a szívemhez érintettem, de nem tudtam kifejezni magam.

-          Vacsorázunk? Tegnap rendeltem, van belőle. Vagy rendelhetünk megint, ha mást szeretnél.

Bólintottam és a konyhában megmutogatta, hogy mi volt itthon enni. Persze nekem mindegy volt, szóval mondtam, hogy jó lesz ez. Vártam, hogy kérdezzen, hogy faggasson, de nem tette. Egyszerűen egy nyugodt pasi volt. Egy nyugodt, masszív pasi. Le se tudtam venni a szemem a vállairól, meg a hátáról, ahogy pakolta a kis kajásdobozokat meg a tanyérokat. Csodaszép teste volt.

Egész jó hangulatban megvacsoráztunk. Egy csomó témát érintettünk, de nem volt olyan erőltetett, mindent-azonnal-tudni-akarok-a-másikról típusú este. Boldog voltam, hosszú idő óta először. Persze ezelőtt is nevettem és mosolyogtam, és nem mondtam volna azt, hogy boldogtalan voltam. Csak nem voltam boldog egészen.

Persze most is ott volt az árnyék fölöttem, az, ami Reeddel történt. Tudtam, hogy amint megpróbálok aludni, ahogy elvesztem a kontrollt a gondolataim fölött, megint látni fogom álmomban, ahogy ott fekszik, és…

-          Szóval akkor nem probléma, hogy együtt alszunk? – kérdezte, amikor adott egy törölközőt a zuhanyzáshoz. Az ujjai végigsimítottak az enyémeken, pont ahogy akkor, a felolvasóesten is. – Mert van ám igazából még egy szobám.

-          Nekem nem probléma. De ha te szeretnél inkább…

-          Nem! Nem – rázta meg mosolyogva a fejét, olyan arcot vágva, mint amikor tényleg jelezni akarod, hogy a kérdésed száz százalékban csak az udvariasságon alapult. – Csak látom rajtad, hogy kicsit… fáradt vagy, talán. Nem akartam, hogy azt hidd, elvárom, hogy velem aludj.

-          Pedig nyugodtan elvárhatod.

-          Ennek örülök – adott egy csókot, aztán magamra hagyott a fürdőben.

Kellemes idegességet éreztem, miközben próbáltam minél gyorsabban végezni a fürdőben. Nem is tudom, mikor vártam utoljára ennyire, hogy közelebb kerülhessek valakihez. Talán még akkor, Chrisszel volt ilyen. Nagyon tetszett, és minden alkalommal, mikor találkoztunk reménykedtem, hogy ő is úgy kedvel engem, mint én őt. De Adam… vele más. Mert már az első találkozással tudtam, hogy mit szeretne. Nem volt zsákbamacska, de nem is támadott le azonnal. Végre egy igazán jó kapcsolatba léphetek be, persze csak ha nem szúrom el. Mert abban elég jó vagyok.

Elszórakoztam egy darabig, mert a gipszemre nem mehetett víz, és amúgy is a bal kezem a rosszabbik kezem volt. A nevemet se nagyon tudtam vele leírni soha, szóval most érdekes lesz, ha egy hónapig, vagy még tovább ezt kell majd erőltetnem.

Ahogy kiléptem a fürdőből a hálóingemben, kissé zavarban voltam, ahogy szinte azonnal szembejött velem a folyosón Adam, kezében a telefonommal. Tekintete végigfutott rajtam, a szája sarkában tetszését kifejező kis mosollyal. Elpirultam, éreztem, hogy ég egy kicsit az arcom, de hát hogy ne lett volna így, mikor ő is megint póló nélkül volt. Elképesztően jó érzés volt, hogy egy ilyen férfi így reagál rám. Imponáló és zavarba ejtő. Izgató.

-          Folyton csörögsz – adta a kezembe a készüléket, de nem vette le a szemét az arcomról, és ahogy ő mosolygott, úgy nekem is egyre jobban kellett. Szóval ott álltunk mindketten vigyorogva, és tudtuk mit gondol a másik. Meg éreztem is, ott lent a lábaim között. Erre a gondolatra a tekintetem lesiklott a farmerére, amitől meg végképp vöröslött az arcom. – Megint – mondta vidám hangon, mikor a kezemben megint felcsendült a telefon.

-          Mi? Ja, hm… - felnyitottam a telefontokot, és a kijelzőn Zack neve jelent meg. – Picsába! – nagy levegőt vettem és ki akartam nyomni a hívást, de Adam megérintette a karom. Felnéztem rá. A jókedvemnek annyi volt és láttam rajta, hogy ő is elkomolyodott.

-          Ha eltörted a kezed az arcán, akkor talán beszélhetnétek…

-          Kifejeztem a véleményem! – ráztam meg a fejem és megnyomtam a piros gombot.

-          Akkor pihenj le, mindjárt jövök én is.

Düh és félelem keveredett bennem, mert most megint egyre-másra sem tudtam semmi egyébre gondolni, mint arra a szörnyű helyre, arra a mocsokkal és halálszaggal teli rémületkastélyra.

Zach kurvára elmehet a picsába!

Adam szobája nagy részét az ágya és egy nagy gardróbszekrény foglalta el. Két éjjeliszekrény, egy fotel és egy könyvespolcocska volt még bent. Mind mélybarna színben, az ágynemű meg sötétzöld, hatalmas puha párnákkal, és nagyon puha ágytakaróval. A jobb oldalára feküdtem az ágynak, mert a bal oldali éjjeliszekrény tűnt jobban belakottnak. Volt rajta egy US Army-s bögre, egy kis notesz szerű könyvecske, toll, néhány papírfecni, amit bolti nyugtának vagy bankkártyás számlának néztem. Össze voltak gyűrődve, mint aki csak odaborította őket, amikor kihalászta a zsebéből. Volt ott még egy óra, egy karóra. Réginek tűnt, vastag fekete szíjjal, ami már betöredezett.

-          Azt hittem már beájultál – jött be kedves mosollyal az arcán, egy szál alsógatyában. Az óra után most már az ő testére tudtam csak összpontosítani. Ahogy mozogtak az izmai, miközben befeküdt mellém. Szexi! Istenem, még mennyire!

-          Azt hitted, hogy elaludtam? – eszméltem fel, mikor magára borította a takaró rá eső részét.

-          Aha. Mondtam, hogy fáradtnak tűnsz. Azt hittem, amint párnát ér a fejed, engedsz neki.

Ezen elgondolkodtam pár pillanatig. Először az, hogy ha akarom, alhatok a másik szobában, most meg hogy már elaludtam volna? Az ember lánya nem gondolná, hogy a férfi, akivel először tölti együtt az éjszakát, hagyná hogy… hogy csak úgy aludjak.

Szembe fordultam vele, ő eleve felém helyezkedett és néztem őt. A fekete tincseit, amik a homlokába hullottak, a sötét szemeit, az orra ívét, a szája telt kívánatosságát. Vajon nem akar engem, vagy tényleg ennyire úriember?

-          De Reed azért jól van? – kérdezte váratlanul, mire én nem tudtam másképp reagálni, csak bólintottam. Szóval több van itt, minthogy pusztán szexeljünk-e vagy sem. Megértett engem, szavak nélkül is. Felém nyúlt, hosszú ujjai végigsimítottak az arcomon, letörölték a könnyeimet.

-          Bocs – motyogtam és pislogtam párat, hogy elhessegessem a sírást. – Garantálom a jó első éjszakánkat – grimaszoltam.

-          Ugyan, semmi baj. Ilyen az élet, közbeszól.

-          Jó, de mégis… - éreztem, hogy elpirulok. Megint. – Vártuk ezt.

-          Vártuk, de nincs miért sietnünk. Nem kell… - felvonta a szemöldökét.

-          Óh… mármint úgy érted…

-          Úgy. Nekem az is jó, ha csak alszunk.

-          Óh… öhm…

-          Nem, félreérted – kuncogott fel kicsit zavartan. – Hidd el, szeretném! Nagyon is – jelentőségteljesen megigazgatta a takarót az ágyékánál, amin elnevettem magam.

-          De?

-          De nem vagyok ősember, Helena. Gyere, bújj ide – sóhajtott túljátszott bosszúsággal, amin csak mosolyogni tudtam. Tényleg megértett.

-          Hát ha ennyire akarod – csúsztam közelebb és amikor átölelt, élvezettel simultam hozzá. Oké, igaza van. Talán jobb is, ha csak alszunk. Még a végén ilyen fáradtan és bénán csak beégetném magam. Az én szerencsémmel képes lennék rá.

-          Nem vagyok ölelkezős típus – suttogta a fülembe, mikor lekapcsolta a lámpát.

-          Mi?

-          Mármint itt oké, veled – puszilt a hajamba, én meg viszonoztam a vállán, majd a nyakán. – Csak úgy általában nem szeretem az ölelést. Valamiért kényelmetlenül érzem magam olyankor… tudom, ez fura lehet.

-          Szóval nem igazán tetszik az ölelkezés, hm? – nedves csókot nyomtam az állára, majd a szája szélére és végighúztam a nyelvem az ajkain.

-          Nem könnyíted meg, hogy úriember legyek – mormolta.

-          Csak szerettem volna megmutatni, hogy jó érzés, ha ölelkezel velem.

-          Ó, tudom én azt. Amikor sétáltunk és utána csókolóztunk, akkor is nagyon jó volt ölelgetni téged.

-          Tényleg? Gondoltál rám utána?

-          Tipikus női kérdés – mormolta, és ettől a mély, érdes hangtól vigyorognom kellett. – Persze, hogy gondoltam rád. Bár gyanítom nem agyaltam annyit, mint te – túrt a hajamba, kedveskedve öklébe szorította a tincseimet.

-          Tény – lehunytam a szemem, arcomat a nyaka és a válla közötti gödörbe rejtve. – De teljesen érthető, mert-

-          Léni?!

-          Hm?

-          Kapcsolj ki! Aludj! Nyugi! - nagyot sóhajtottam, igaza volt. Látta rajtam, hogy fáradt vagyok és kimerült. És őszintén? Tetszett ez az egész. Kicsit még közelebb simultam hozzá, lábamat az övére húzva, élvezve az izmos combot az enyém alatt. Néhány pillanatig csendesen feküdtünk, aztán éreztem, hogy mocorog alattam, és a combommal éreztem is, hogy minek. Felnevettem.

-          Kinek is kell lenyugodnia? – lecsúsztattam a kezem a takaró alatt a hasára.

-          Egy kívánatos Bestia fekszik mellettem.

-          Bestia? – haraptam a nyakába kissé.

-          Na ugye – nyögött fel, és fölém gördülve megcsókolt, belepréselt az ágyneműbe. – Ha megjelölsz, fél órával tovább kell a sminkben ülnöm holnap.

-          És ez zavarna? – suttogtam a szájára, kezeim bejárták a vállait. Olyan széles és izmos volt, hogy tudtam volna egy órán át is simogatni és már az is elég izgató lett volna.

-          Hát így most? – ujjai a combjaimba martak és egy határozott mozdulattal terpeszbe húzta a lábaimat és hozzámnyomta a csípőjét, hogy érezhessem, mennyire kemény az alsójában. – Nem igazán zavarna.

-          Ó Istenem, Adam!

-          Igen, erről nem szóltam – csókolt meg mosollyal az ajkain. – Nagy.

-          Ó, igen – dörgölőztem hozzá még inkább.

-          Megnézzük, hogy befér-e a szádba? – felkattintotta a kis lámpát és vigyorgó szemmel nézett le rám, miközben csípője körkörösen mozgott felettem.

-          Azt hiszed, hogy zavarba tudsz hozni ezzel? – kuncogtam.

-          Ó én egyáltalán nem azért mondtam, hogy zavarba hozzalak!

-          Térdeljek vagy jó lesz itt az ágyban fekve?

Felcsillant a szeme, vállat vont és a hátam alá nyúlva megfordította a helyzetünket, most én voltam felül. Talán nem hitte, hogy megteszem, hogy tényleg komolyan veszem, amit mond, de hát hogy ne akartam volna?

Persze elsietni sem akartam ezt az együttlétet, úgyhogy a csókosztást az állánál és a nyakánál kezdtem. Nem csak ártatlan puszikat adtam, hanem csókolóztam a bőrével, a nyelvemet és a fogaimat is bevetve.

Tetszett neki, ezt az elfojtott nyögései bizonyították, és minél inkább vissza akarta fogni magát, én annál jobban igyekeztem kihozni belőle a vadabb énjét.

El tudtam volna csókolni egész nap, egész éjjel. Már csak ez olyan izgató volt, hogy akár órákig tudtam volna simogatni a mellkasát, harapdálni a válla ívét és óvatosan, nem nyomot hagyva szívogatni a hasán és a csípőcsontján a finom bőrt.

Mindezt azért nem tudtam sokáig húzni, mert éreztem, ahogy egyre keményebb az alsójában, és elemi késztetést éreztem, hogy minél előbb levegyem róla a zavaró ruhadarabot és a számba vegyem.

Ahogy lehúztam róla a fekete alsónadrágot, önkéntelenül is a combjához hajoltam és apró csókokkal és harapásokkal borítottam be azt. Izmos volt, és annyira vonzott, hogy képtelen voltam ellenállni neki.

Nem éreztem azt, hogy furcsa lenne ez a helyzet, vagy hogy tényleg egy új férfival voltam együtt és hogy most félnem kéne vagy finomkodni, vagy igyekezni, vagy hogy nem tehetem meg amit akarok, mert hogy ez még csak az első. Nem mondom, hogy nem izgultam egy kicsit, de igazából inkább csak a vágyat éreztem, hogy minél előbb eljussunk a csúcsra. Annyira kívántam, olyan nagyon.

Simogatni kezdtem, közben belecsókoltam a puha szőrszálak közé és elvigyorodtam. Igaz, tényleg nagy farka volt, és egyértelmű volt már elsőre is, hogy nem tudtam volna rendesen kényeztetni. A hajamba túrt, mikor hezitáltam, és felnéztem rá. Láttam rajta, hogy mondani fog valamit, de nem kellett.

A számba szívtam, amitől ő már cseppet sem visszafogottan nyögött. Igyekeztem minél több ilyen reakciót kicsalni belőle, de a legjobb mégis az volt, ahogy markolta a tincseimet és igyekezett nem túl erősen irányatni engem. Tetszett ez a fajta viselkedés, hogy itt van ez az ízig-vérig férfi és ennyire vágyik az érintésemre.

Mikor elváltam tőle, hogy sürgetésére vissztérjek a szájához és csókolhassam, hozzányomtam az ölem az övéhez. Vadul csókolóztunk, haraptuk a másikat, a nyelvünk olyan erőszakosan csatázott, hogy biztos voltam benne, hogy reggel érezni fogom a fájdalmat. Mégis ez volt a legérzékibb, legizgatóbb dolog a világon.

Megmarkolta a fenekem és még inkább magához húzott, kemény férfiasságát nedves bugyimhoz nyomta, fel és le mozgatva magán. Így is simán el tudtam volna élvezni, és ezt azt hiszem ő is észrevette. Talán abból, ahogy a szájába nyögtem minden mozdulatnál vagy talán abból ahogy a vállát szorítottam.

Egyszercsak felült, én pedig a hirtelen mozdulattól megijedtem és a nyaka köré kulcsoltam mindkét karom. A számba mormolt valamit, de nem értettem mit, aztán felállt és a falhoz vitt, nekidöntött és ott csókolt tovább. Ujjai sürgetően bújtattak ki a hálóingből és a bugyiból, aztán már csak a simogatást éreztem és élveztem.

Nem sokáig tudta ezt folytatni, mert nem hagytam neki. Habár baromira élvezetes volt, ahogy az ujjaival kényeztett, minden mozdulattal egyre mélyebben, jobban akartam már rendesen is magamban érezni.

Hiába volt ez az első együttlétünk, se ő, se én nem éreztük vagy gondoltuk úgy, hogy ennek hű de romantikus, lágy szexnek kellene lennie. Lábamat a csípőjéhez emelve ösztönöztem a továbblépésre, amit ő készséggel meg is adott nekem.

Egyetlen lassú de erőteljes mozdulattal hatolt belém, minden pillanattal élvezetet okozva, egy pont után pedig édes fájdalmat. Nagysága lévén elég szűknek bizonyulhattam neki, a nevemet ismételgetve mart a csípőmbe, én pedig remegtem az élvezettől.

Pár pillanatig nem mozdultunk, ahogy teljesen elmerült bennem hangosan nyögtem, talán kissé fájdalmasan is, de cseppet sem bántam, és ezt vele is tudattam. Élveztem. Azt hogy nem finomkodtunk, azt hogy hosszú volt és vastag és hogy feszítette a határaimat. Pont ezen a határon találtam meg a legnagyobb élvezetet.

Az éjszaka közepén verítékben úszva ébredtem fel és hirtelen nem tudtam hol vagyok. Reed kék ajkai és véres csuklója eltelítette az agyamat, és nehezen szedtem össze a gondolataimat. Ösztönösen törölgettem a könnyemet, de a torkomat elszorító zokogást nem tudtam visszafogni.

Összeraktam az eseményeket, hogy Adamnél vagyok New Yorkban, Reed meg az elvonón, és él és jól van. Vagy hát legalábbis él. Hogy jól van-e az kérdés.

Akárhogy is kutattam a sötétben a hálóingem után, nem találtam, így kénytelen voltam meztelenül kimenni a fürdőszobába. Egy kis takarosan összetűrt kupacban találtam egy pólót, ami rám túl nagy volt, de a célnak tökéletesen megfelelt.

Annyira erősen próbáltam visszafogni a sírást, a kiborulást, hogy éppen ezzel idéztem elő, hogy csak rosszabb legyen. Vagy húsz percig ültem a kis fürdőszobai szőnyegen és kapkodtam levegőért, halkan nyüszítve, mint valami kisállat.

Valljuk be őszitén, értettem a drámához, de most tényleg nem akartam volna szétzuhanni, pont itt, pont most. Hogy Adam egy roncsot lásson? Nem! Ennél már erősebb voltam, muszáj volt. Annyi mindent átéltem már, úgyhogy kényszerítettem magam, hogy próbáljak lehiggadni. Legalábbis annyira, hogy elmúljon ez a hisztérikus kiborulás.

Megmostam az arcom, először hideg majd kicsit melegebb vízzel, aztán nagyokat lélegezve támaszkodtam a mosdó szélén. Nem tudtam jó dolgokra gondolni.

A karom még mindig remegett, nem értettem, hogy miért. Ismeretlen volt számomra ez a fajta reakció. A sírás oké, az ismerős volt, de az nem hogy szinte leblokkol az agyam és csak remegjek és nyöszörgjek. Félelmetes volt.

-          PTSD – jött a halk hang a hátam mögül és megfordulva Adamet pillantottam meg. Az arcából ítélve éppen elég régóta figyelt már az ajtórésen át.

-          Gondolom… – megtöröltem újból a szemem, elfeledkezve a gipszemről, amivel sikeresen homlokom nyomtam magam. – Au! – Adam elém sétált, puszit nyomott az ütés helyére, aztán figyelmes tekintettel nézett a szemembe.

És csak nézett. Nem bámult, hanem kommunikált. Azt mondta a tekintete, hogy tudja, vagy legalábbis ismerős számára, min megyek keresztül. És sajnált, de nem lesajnált. Együttérzett. Segíteni szeretett volna. De nem úgy, ahogy egy baráton akarna segíteni az ember, köztünk már most több volt, mint szimpla érdeklődés.

-          Elfelejtettem a számolást – bukott ki belőlem. – Amikor… tudod amikor újraélsztesz valakit, úgy… úgy tanultam, hogy harmincig kell számolni. Egy-kettő-három és így tovább és akkor mondod hogy tíz… és akkor megint egy-kettő és aztán húsz, és így harmincig. Mert így biztos, hogy… hogy jó ahányszor… hogy… - nem tudtam rendesen elmagyarázni, de ő így is értette. – Én csak tízig számoltam és nem tudom, hogy elégszer-e. Hogy nem kevesebb volt végül, mint harminc, vagy sokkal több és akkor meghal. Hogy… hogy… annyira szétestem, hogy hiába akartam megmenteni az életét… Mert elfelejtettem, hogyan kell számolni – nem sírtam, most nem jött könny egy sem, mégis úgy kapkodtam levegőért, mintha zokognék. – És hogy megölöm, hogy nem tudok segíteni és azon gondolkodom most is, hogy miért nem számoltam jól, miért? Meghalhat. De… de tudom, hogy már nem… hogy él. De mégis…

Adam nem rótta fel nekem, nem kérdezgetett, hogy mégis miről beszélek. Azokkal a szép, íves, telt ajkaival párszor megpuszilt, aztán kivezetett a konyhába, elmondta, hogyan próbáljak lélegezni, néhányszor le is kellett hajolnom a térdeim közé hajtva a fejem, aztán adott egy pohár hideg vizet.

Akadozva, néha ide-oda ugrálva az időben, de elmeséltem neki, hogy mi történt. Nyilván tudta amúgy is, hogy valami nincs rendben, mikor nem jöttem vissza hozzá, amikorra megbeszéltük, és a rövid üzenetváltásokból is sejtette, hogy valami nagyobb dolog van a háttérben. Megértette, hogy akkor nem akartam róla beszélni, hogy nem voltam kész beavatni, bár őszintén, mikor nem találtam Reedet napokig, tényleg nem azon agyaltam, hogy el kéne panaszolnom neki. Azért az ember lánya mégsem így akar nyitni egy kapcsolatban.

-          Neked sem ártana beszélned egy szakemberrel – egymással szemben ültünk a konyhapult melletti magasított székeken. Kezei a térdemen pihentek, megnyugtató, meleg érintése segített leragadnom a jelenben.

-          Majd elmúlik – ráztam meg a fejem.

-          Nyilván átvészeled valahogy, de hidd el, ez… amit átéltél, hatalmas trauma. És láthatod, hogy benneragadsz, és azon jár az eszed, hogy meghal-e ha rosszul próbálsz segíteni. Pedig tudod, hogy él. Hogy az a múlt, de ezt néha nem tudod. Ez nagyon komoly sérülés, Léni. Nem szabad elhanyagolni, ugyanúgy segítségre szorulsz, mint ő. Más szinten, de azért mégis.

-          Én csak… alig aludtam az elmúlt három napban, mióta… csak egy kis idő kell – nem akartam egy idegen dokinak beszélni ezekről, mert tudtam, más dolgokra is ráterelődne a figyelme és nem akartam analizáltatni magam. Eddig is túltettem magam egy csomó mindenen, szerettem volna magam megoldani ezt is. – Menni fog egyedül is.

-          Nem kell, hogy menjen egyedül is – szorította meg a térdem és már majdnem hallottam lelki füleimmel, hogy megadja egy jó terapeuta számát, de ehhez képest teljesen mással állt elő. – Én itt vagyok.

Felnéztem rá, mert eddig masszívan a gipszemet bámultam. Nem volt ott velem abban a rémálom-házban, nem látta, hallotta, érezte azt, ami ott uralkodott, mégis ahogy a szemébe néztem, láttam benne, hogy tudta. Tudta, hogy még most is érzem azt a füsttel átitatott szex szagot a nappaliból, hogy még mindig rémülettel néztem le a por és füstcsíkos levegőn keresztül Reed mozdulatlan testére. Hogy az elmém még most is ott van, abban a szobában, és a horror megüli a szívemet. És ezzel együtt, vagy pont ezért sokkal több dolog kötött össze kettőnket, mint egyébként történne. Nem csak két fiatal voltunk, akik vonzalmat találtak a másikban. Osztoztunk egy életeseményben, egy sötét órában, valamiben, ami komoly kapcsot jelentett köztünk. Nem romantikus értelemben, sokkal inkább egyfajta lelki azonosulás, amikor találsz valakit, aki nem a külsejével fog meg, de nem is a hasonló gondolkodásával, hanem hogy ami legbelül alkotja az embert, ami valakit tényleg emberré tesz, és hogy milyen emberré. Nem csak megértette, felfogta a fájdalmamat és rettegésemet, hanem érezte a mögöttes kínlódást. A kínlódás azért, hogy tovább éljek, hogy menjek tovább, hogy egyáltalán képes voltam felállni onnan a legjobb barátom mellől arról a kemény padlóról.

Nem kellett válaszolnom semmit, és neki sem kellett továbbszőnie a mondanivalóját. Kommináltunk a tekintetünkkel, beszéltünk, azt mondtam vele köszönöm és hogy remélem tudod, mennyire különleges teremtés vagy.

A szem a lélek tükre, ez igaz volt, már egy jó ideje tudtam, hogy nem csak egy szólás-mondás, de Adammel ez teljesen új értelmet nyert. Vagy inkább új megértést, új rácsodálkozást. Hogy ez a magas, izmos, elsőre kissé talán visszahúzódó és szerénynek tűnő ember ennyire nagyon megért. Elgondolkodtatott, hogy vajon miért. Vajon az ő múltja mit rejt.

Azon a reggelbe forduló éjszakán szeretkeztünk először. Ott a konyhában, a pulton ülve. Most nem voltunk vadak, most ennél sokkal többről volt szó. Nem elsősorban a testünk kielégülése végett szexeltünk, hanem amiatt a kapocs miatt, amit Adam teremtett köztünk pusztán a csendes, de éles életlátásával. Azzal, hogy nem mondta, hogy sajnálja, hogy nem mondta, hogy feküdjünk vissza aludni és majd reggel minden rendben lesz.

Ez már nagyon is romantikus kapcsolódás volt és tudtam, hogy expressz sebességgel fogok beleszeretni ebbe a férfibe.