18. Reed
Először úgy tűnt, hogy csak
random kérdések hangzanak el a történtekről. Egymással nem egészen összefüggő
dolgok, mint hogy hogyan tudtuk meg, hogy ott van, és hogy a bejárónő
viselkedése milyen volt, amikor fogadott bennünket a kapunál. Aztán az egész
kezdett egy formát ölteni, elkezdték összekötni a pontokat és összefüggéseket
véltem felfedezni a sémában.
Még mindig ragadt egy kicsit a
kezem, de javarészt már megszáradt rajta Reed vére, mire végre elengedtek a
rendőrök. Charles nem volt hajlandó maradni és válaszolni a kérdéseikre, ő
kiharcolta magának, hogy elmehessen, mikor elszállították Reedet. Még most sem
tudta levenni a tekintetét róla. Én meg egészen biztos voltam benne, hogy még
akkor is látni fogom magam előtt, amikor már évtizedek teltek el és még azt is
elfelejtem, hogy hogyan kell becipzárazni a kabátomat. De ezt… ezt biztos, hogy
sosem fogom tudni kiverni a fejemből.
A látványt, a szagokat, a
tapintást. Ahogy sápadt bőre úgy kitűnik a sötét ágyneműk közül. A levegő
illatát abban a szobában, amit már sosem fogok mással azonosítani, csakis Reed
halálának a szagával. Az érzést, ahogy eltöröm a bordáját, és az utána
következő rettegést, hogy csak meggyalázom a testét, ami tehetetlenül feküdt
előttem a kemény padlón.
A kérdések végeztével azt sem
tudtam, mihez kellene kezdenem. Csak ültem egy faragott kőoroszlán talapzatán a
hűvös március végi időjárásban és teljesen üresnek éreztem magam. Bámultam le a
lépcsőkre, ahol szaladtak le és fel a helyszínelők és mentősök. Nem zavart,
hogy ennyi ember vett körül és mind tanúja lehetett annak, mekkora sokk ért. De
valójában ahogy én sem zavartam őket, ahogy ott ültem, ők sem zavartak engem.
Úgy tűnt pont elégszer bámultak meg az elmúlt másfél órában és elvesztették az
érdeklődésüket.
Tudtam, hogy talpra kellene
állnom, hogy tovább kellene haladnom, mert legbelül minden sejtem azért
kiáltott, hogy menjek innen minél messzebb, de úgy éreztem, hogy kell még egy
perc. Aztán még egy. És még egy.
-
Kisasszony, elvigyük a kórházba? – kérdezte halk,
megértő hangon az egyik rendőr.
-
Én ööö… - körülnéztem, de aztán rájöttem, hogy Charles
már nincs itt és a sofőrjét se láttam sehol. – Igen, azt megköszönném.
Felém nyújtotta a kezét, hogy
lesegítsen a pillérről, ami mint kiderült, nagyon is szükséges volt, mert a
térdeim nagyot reccsentek, ahogy leszálltam és szinte összecsuklottam volna, ha
nem kap el. Nem csodálkoztam ezen, bár sosem volt különösebb bajom, de nem
igazán tudtam sokáig térdelni soha. Most aztán…
Harmincnyolc percig térdeltem
abban a szobában Reed mellett, mire kiértek a mentők és átvették tőlem a
feladatot. Az csak alig több, mint fél óra, de egy ilyen helyzetben inkább egy
örökkévalóságnak tűnt.
A kórházban volt egy nagyobb
kórterem, ahol úgy tűnt, hogy paravánokkal és függönyökkel elválasztva ugyan,
de mindenki itt volt abból a házból, tehát engem is ide hoztak. Nem akartam
mondani senkinek, de legszívesebben az összesbe belerúgtam volna kettőt.
Legalább.
Odajött hozzám egy nővér meg egy
orvos és elkezdték ellátni a térdeimet. Levágták a farmerem szárát, matattak
valamit a fájó pontokon, de nem is figyeltem oda rájuk. Semmi sem érdekelt.
A kezemre már teljesen rászáradt
a vér, úgyhogy elkezdtem összedörzsölni az ujjaimat, hogy leperegjen róla. Száraz
kis forgácsokként hullottak le a fehér kórházi lepedőre.
Hagytam, hogy valami hűvöset
kenjenek a térdemre aztán meg bekötözték. Amint végeztek, a nővér megkért, hogy
nyújtsam ki a karom és akkor végre felébredtem. Olyan érzés volt, mint mikor a
házban elszántam magam, hogy mit fogok tenni. Mintha átszakadt volna egy gát.
Újra élesen érzékeltem a körülöttem lévőket, és tudatába kerültem, hogy mi is
történt.
-
Van valami híre? – kérdeztem a nőtől, mikor tűt bökött
a karomba.
-
Kap egy infúziót, amiben van egy kis nyugtató és
folyadék. Trauma után ez a bevett szokás – mosolygott rám kedvesen. –
Rengeteget sírt, kedveském, nem szabad, hogy kiszáradjon.
-
Nem, nem magamra gondoltam. Felőlem akár le is vághatná
egy fűrésszel a karomat érzéstelenítés nélkül, az se érdekelne most – egy
kicsit meghökkenve nézett rám. – Nem vagyok őrült – sóhajtottam. – Reed
Bennett, őt hozták be… nem tudom, mikor.
-
Ön a családtagja?
-
Igen, a felesége vagyok – vágtam rá azonnal. Mit ez a
kis hazugság, ha megtudhatom, hogy mi van vele?
-
Óh – kis sajnálkozást véltem felfedezni a vonásaiban.
Nyilván már tudta, hogy mi történt a házban. Én voltam a megcsalt feleség, aki
aztán küzdött a halott férjéért.
-
Helena! – Charles sietett be a terembe és azonnal
átölelt, ahogy hozzám ért. – El sem tudom mondani mennyire… - kezdte, aztán
elcsuklott a hangja a fojtott sírástól.
**
Kissé zavart kék tekintettel
nézett rám, amikor megszorítottam a kezét, amit olyan nagyon dédelgettem már
vagy három órája. Egy ideje már ébredezni kezdett, de mindig
vissza-visszazuhant az öntudatlanságba. Hiába akartam hagyni pihenni,
egyszerűen jobban vágytam rá, hogy halljam a hangját és elmondhassam neki,
mekkora idióta.
-
Szia! – köszönt reszelős hangon, én pedig alig tudtam
visszatartani a kitörni készülő zokogásom.
-
Reed… - kezdtem és remegő kezeimmel megint
megszorítottam az övét.
-
Látom jól alakult a buli – mosolyodott el.
-
Jól – nyeltem egyet és olyan intenzíven belenéztem a
szemébe, hogy akkor se tudja elkapni a pillantását, ha nagyon akarja. – Négy
napig nem tudtam rólad semmit. Négy napig idegeskedtem, hogy vajon hol és
milyen módon ártasz magadnak.
-
Hel, én nem ártottam magamnak, ez csak…
-
Harmincnyolc percig – szóltam közbe erélyesebben, hogy
beléfojtsam a szót. – Harmincnyolc percig térdeltem melletted! Próbáltalak
megmenteni! Amikor megtaláltalak abban a szobában halott voltál, Reed! Érted te
ezt? Felfogod egyáltalán, milyen érzés volt rájönni, hogy talán órák óta ott
fekszel és senki sem vette észre, mi történik, mert ők is majdnem ugyanolyan
állapotban… - elhallgattam, ahogy felült az ágyban, de fintorgott, és szabad
kezével a bordáihoz kapott.
-
Meghaltam?
-
Igen! Igen, kurvára is igen! És azt sem tudtam,
pontosan mit kellene tennem. Próbáltalak újraéleszteni, de nem lehettem benne
biztos, hogy nem egy órák óta halott ember testét gyalázom-e épp meg teljesen
feleslegesen. És eltörtem közben egy bordád, amit kurvára meg is érdemeltél.
-
És kurvára elmész elvonóra – lépett be a szobába Mr
Bennett, és megállt az ágy mellett. Most már nem tűnt olyan szétesettnek, mint
ott a házban. Szigorú volt és szikla szilárd.
Reed nem is vitatkozott, bár sok
esélye nem is lehetett volna. Közben jött be néhány orvos meg nővér, és
mindenféléket mondtak, hogy miért lett mindenki rosszul, ecsetelték, hogy
milyen szereket nem lehet keverni, mert leállítja az ember szívét.
Én csak fogtam Reed kezét és bár
rohadt dühös voltam rá, annyira hogy legszívesebben órákig kiabáltam volna
vele, hogy mekkora egy felelőtlen barom, de képtelen voltam szidalmazni.
Mesélhettem volna még neki arról is, milyen érzés volt megtalálni ott és
küzdeni az életéért, de azt sem tettem. Csak fogtam a kezét, és tudtam, hogy
tényleg ő volt az egyik legfontosabb ember az életemben. Több mint ami Mike
valaha is volt, vagy mondjuk Chris.
-
Azt mondtam, hogy a feleséged vagyok – motyogtam a
vállába. Charles elment, de előtte elintézte nekem, hogy maradhassak, amíg
szeretnék, szóval befeküdtem Reed mellé a nővérek minden rosszallása ellenére.
– Még mielőtt apád megtalált volna, tudod.
-
Hogy elmondják mi van velem? – kérdezte nagyon álmos
hangon. Nem csodáltam, hogy oda volt, hiszen eléggé szétcsapta magát. Finoman
fogalmazva.
-
Yep.
-
Jól tetted. Úgyis úgy lenne a legjobb, ha szerelmesek
lennénk egymásba.
-
Igazán?
-
Aha. Elvennélek feleségül, beköltöznénk valami nagy
kertes házba Seattle-ben és lenne két-három gyerekünk. Mindketten továbbra is
ontanánk magunkból a sikerkönyveket, morognánk az adó miatt, suliba vinnénk a
gyerekeket, aztán fizetnénk a baromi drága egyetemi kalandjaikat. Együtt ülnénk
a tornácon és várnánk az unokáinkat, miközben te folyton azon keseregnél, hogy
nem hiszed el, hogy rábeszéltelek Seattle-re, pedig azért akartál te is oda
menni, mert nincs olyan meleg nyáron, mint itt, de nem szeretsz kompozni és ez
öreg korunkig elkísérne minket.
-
Ezt… ezen szoktál gondolkozni? – könyököltem fel, és
figyeltem a most nyugodt arcát, a szőke szempilláit és a még mindig sápadt
arcát.
-
Néha – bólintott picit, de nem nyitotta ki a szemét. –
Amikor komplikált minden. Amikor elbaszok valamit. Ami gyakran előfordul, ugye.
-
És akkor ránk szoktál gondolni?
-
Igen. Elég régóta te vagy az a személy, akivel… el tudnám
képzelni az életem. Ha szeretnélek szerelemmel, érted… Sokszor próbáltam,
tudod?! – folytatta lassan, álmos hangon. – Szerelmesnek lenni beléd. Mikor
szakítottunk és mikor ti is szakítottatok és te annyira… vonzó vagy. Akkor…
akkor tetszel a legjobban, amikor van az a pillanat a sírás után. Amikor
könnyes a szemed, de látom benne, hogy már elsirattad a bánatod, a múltad és
ott van benne az a kis szikra, hogy úgyis felállsz ebből is.
-
Most mégis szerelmet vallasz? – simogattam meg újra és
újra szőke haját. Sosem hallottam még ilyesmiről beszélni, és nagyon meghatott
vele. Most meg ezért sírtam majdnem.
-
Úgy ismersz?
-
Nem igazán.
Adtam egy puszit az arcára, amit
ő is viszonzott, aztán tényleg hagytam pihenni. Csak csendesen odabújtam hozzá,
és hálát adtam az égnek, hogy sikerült visszahoznom az életbe. Rá sem mertem
gondolni, mi lett volna, ha tényleg elveszítem. Bőven sok volt az a néhány óra,
míg kiderült, hogy élni fog-e, és hogy szerencsére nem esett komolyabb baja.
Persze elvonóra el kell mennie, és a rendőrségen is lesz még párszor jelenése,
de a fő, hogy itt van biztonságban és úgy-ahogy épségben.
Egész éjjel nem aludtam. Baromira
fáradt és kimerült voltam, de nem tudtam tíz percnél tovább csukva tartani a
szemem. Figyeltem Reedet, simogattam a haját és a kötéseket a csuklóin, amiket
attól a rémes kötéltől szerzett. Figyeltem és óvtam, ahogy már akkor is kellett
volna, amikor hazajöttünk New Yorkból.
**
-
Akarsz róla beszélni? – leültem mellé az ágyra, mikor
kiment a doki, aki levezényli, hogy bekerüljön az elvonóra. Elbeszélgetésre
jött, hogy felmérje Reed állapotát.
-
Nem nagyon – rázta meg a fejét és fájósan megtapogatta
az oldalát. – Hogy tudtad eltörni a bordám?
-
Úgy éreztem… - kezdtem, de nem tudtam kimondani. Hogy
úgy éreztem nem csinálom elég jól, hogy talán az én bénázásomon múlik az élete.
– Sajnálom!
-
Tegnap még azt mondtad, hogy megérdemlem – vigyorgott
és fejét a vállamra hajtotta, ahogy egymás mellett de egymással szemben ültünk.
Átkaroltam és óvatosan magamhoz öleltem.
-
Nem tudnék tovább élni, ha… - ha meghalnál. Ha
tönkretennéd magad és a végén ugyanott kötnénk ki. Ha feladnád megint. Nem
tudtam helyesen megfogalmazni.
-
Hé, itt vagyok! – támasztotta a homlokát az enyémnek. –
Hála neked.
-
De miért csináltad?
-
Nem akartam, hogy ez legyen. Egyikünk sem. Csak…
szórakozni akartunk.
-
Reed, az a srác kikötözött téged és a kötél majdnem a
csontodig hatolt.
-
Nem igazán éreztem akkor – mosolyodott el kissé szomorúan.
– Nem tudtuk, hogy a cucc nem jó. Hogy nem az, aminek mi hittük.
-
Egyáltalán nem kellett volna ezt tenned. Olyan sokáig
tiszta voltál, én… nem értem.
-
Igen, de… - nagyot sóhajtott, majd megfogta a kezem és
lenézett az ujjainkra. – Nem volt rémes gyerekkorom. Ezt tudod is. Gazdag,
elkényeztetett gyerek voltam. Apám és anyám sokat dolgoztak, de sose bántak
velem rosszul. A legelső szerelmem, Annie… ő függő volt. Még alig voltunk
tizenöt évesek. Az anyja már kiskorában rászoktatta és mikor összejöttünk
valahogy olyan egyértelmű volt, hogy hasonlítani akartam hozzá. De persze nem
maradtunk együtt sokáig, tiniszerelem volt, de a drogok viszont nagyon
bejöttek. És én nem füveztem, Hel, én keményebb dolgokat használtam már akkor
is. Tizenhat se voltam, mikor apám először bezáratott. Okos voltam, tudtam mit
akarnak hallani az orvosok és a terapeuták. Baromi nehéz volt, de valahogy
kibírtam és próbáltam úgy játszani, hogy minél gyorsabban elhiggyék nekem, hogy
jó úton haladok. Amikor kiengedtek, tudtam, hogy ha szeretném megtartani azt az
érzést, ami mindennél többet jelentett nekem, akkor nem csinálhatom ész nélkül.
Szóval huszonegy éves koromig nagyon vigyáztam. Persze apám tudta, hogy nem
vagyok tiszta, vagy sejtette legalábbis. Aztán utána olyan pasim lett, aki
szintén szerette a keményet. Megint elvonóra mentem, ezúttal magamtól, mert a
pasim belehalt. Be volt állva és leugrott egy ház tetejéről. Szóval akkor
először láttam, hogy mi lehet belőle, úgyhogy megpróbáltam leszokni. Nem ment…
Mielőtt megismertelek téged, akkor egy hónapja jöttem ki ötödször az elvonóról,
és akkor csináltam végig úgy igazán először. Nem azért, mert ne szerettem volna
tovább úgy élni, csak… - vállat vont, én meg lélegzet visszafojtva hallgattam.
Először mondta el ezeket nekem. – Tudtam, hogy nem helyes, ezért elszántam
magam. Tudod, akkor már nagyon híres voltam, és nem csak az apám révén, hanem
mert én megdolgoztam érte. És tiszta maradtam egészen múlt hétvégéig. Tudod az
évek során nagyon megtanultam bánni ezzel a kényszerrel. Amikor iszom például szinte
mindig vágyom rá, vagy bevegyek mellé valamit, mert tudom, hogy milyen
felszabadult lennék utána. De megálltam mindig. Mert erős akartam lenni. Nem
másokért, nem az apámért, vagy érted, hogy ne csalódjatok. Nem azért voltam
tiszta, hogy kiemelkedjek a tömegből, az én függőségemben nem volt semmilyen
nagy sztori, nem vertek, nem kényszerítettek bele… Nem tudnám sehogy sem úgy
elmesélni neked, hogy sírva fakadj, hogy együtt tudj érezni. Egyszerűen
rászoktam, mert megvolt rá a pénzem és tetszett a dolog. Aztán eldöntöttem,
hogy egy nap gyereket akarok meg társat és… magamért akartam erős lenni. És ez
ment is egészen vasárnapig.
-
De… akkor most… miért?
-
Nem tudom, de sajnálom, hogy így sült el. Nem akartalak
ilyesminek kitenni, komolyan. Gondoltam néhány napig, néhány hétig ez lesz
aztán... – vállat vont.
-
De ennek nincs értelme. Pont az előbb mondtad, hogy
magad miatt szoktál le, és hogy milyen erősen kidolgoztad azt, hogy meg tudd
állni… miért döntöttél egyszer csak úgy, hogy sutba dobod ezt, hogy aztán hónapokat
tölts el azzal, hogy kilábalj belőle?
-
Mondtam, itt nincs semmi szívszorító…
-
Reed! – szóltam rá, mert láttam rajta, hogy hazudik.
-
Hülyeség! – szusszantott. – Saját magam döntöttem úgy,
hogy akkor New Yorkban felkeresem Felixet.
-
De miért? Miért? Mondd el az igazat! Épp túl voltunk
egy tök klassz felolvasáson és… - ekkor rámnézett, bele a szemembe és tudtam.
Tudtam, legalábbis körvonalaiban sejtettem, hogy mit fog mondani.
-
Holnap elvisznek és tényleg ezen akarsz rágódni, mikor
majd egy egész hónapig nem találkozhatunk?
-
Reed, ne csináld! Légy velem őszinte.
-
Veszekedtünk.
-
Tudom, de veszekedtetek máskor is.
-
Ja, csak… - sóhajtott, és kibámult az ablakon. A
tekintete hatalmas megbántottságot tükrözött.
-
Emlékszel, mondtam neked akkor, hogy úgy járok Zach-kel,
mint te Mike-kal? Hogy mire megkaptam már nem biztos, hogy akarom? Hát… nem
tudom, hogy igazán komolyan gondoltam-e, de ő beletrafált. Azt mondta… azt
mondta, mikor visszamentem a szobánkba tőled, hogy valójában senki mást nem
szeretek magamon kívül. Hogy ezért lettem függő, mert a magam extázisa többet
jelentett mindennél. Hogy az apám hiába kísérgetett be állandóan az elvonóra,
önző vadbarom voltam mindig is... Hogy valójában ő az én drogom. Hogy nem
vagyok belé szerelmes, hanem függője vagyok, és hogy ez undorítja. Meg hogy
sosem leszek tiszta, mert mindig találok majd valamit, ami olyan lesz nekem,
mint a drog, és hogy az helyett, hogy most megpróbálom kiengesztelni, azonnal
kereshetnék is egy dílert, egyszerűbb lenne mindkettőnknek.
**
„Most szállt le a gépem, nem akarlak hívni, hátha felvétel közben vagy.
Úton vagyok a forgatásra, ott találkozunk.”
„Várlak!”
Elsüllyesztettem a telefonom a
táskámba és nem telt el tíz perc, hogy oda is érjünk, ahol Adam forgatta a
sorozatot. Bejutni nem volt túl vészes, szólt, hogy jövök, de azért elég
nehezen ment a belépőlapon aláírni a nevem bal kézzel.
A díszletek között vezetett egy
statiszta lány, mondta, hogy ez valakinek a lakása a sorozatban. Bólogattam, de
őszintén szólva annyira nem érdekelt a dolog, inkább csak Adammel szerettem
volna lenni.
Kellett várnom vagy húsz percet,
mire felbukkant, addig is egy nagy kuka tetején ücsörögtem és próbáltam
e-maileket írni a telefonomon, ami rohadtul nem ment.
-
Tetszik a pólód – hallottam meg a hangját. Egy
mustársárga póló volt rajtam, aminek a közepén egy fekete lyuk rajza volt látható,
körülötte pedig egy felirat volt, amit Adam oldalra biccentett fejjel olvasott,
ahogy megállt tőlem egy lépésre. „Let’s do science, Honey! I’ll throw you into
a black hole and we’ll see if you can return not being an ass-hole” A kis címke
a sarokban a „Made in the Event Horizon” volt.
-
Nekem is a tiéd – vigyorogtam rá, mivel ő csak egy
farmert viselt, felül pedig semmit. Ahogy megláttam a mosolyát, azonnal
könnyebbnek éreztem a lelkem.
-
Nem vagyok nagy tudós, a szójátékot értem, de… -
pillantott rám kérdőn, és egészen közel lépett.
-
A fekete lyuknak akkor a gravitációja, hogy a fény sem
tud kiszabadulni onnan. Elméletben, ha áthaladsz a fekete lyuk
eseményhorizontján, többé nem jössz vissza.
-
Hm… érdekes – hajolt a számra és máris csókolt. Most
nem olyan mohón, mint múlt héten, nyilván munkában volt itt, és nem is bántam a
gyengédséget. – Miért van rajtad gipsz? – emelte fel a jobb kezem, és puszit
adott a gipsszel borított kézfejemre. – Eltörted?
-
Igen, el – húztam el a szám. – A három középső ujjam
csontjait.
-
Aúcs.
-
Ja, és valószínűleg fel is leszek jelentve.
-
Tessék? – vonta fel a szemöldökét.
-
Nyolc napon túl gyógyul majd – még inkább kérdőn
nézett. – Emlékszem Zach-re a felolvasásról? – bólintott. – Eltölrtem az
arccsontját… meg hát azzal a megmozdulással a kezemet is.
-
Jó okod volt rá vagy csak úgy?
-
Nagyon jó okom volt rá. Elmesélem majd, de nem lehetne,
hogy kihasználhassam, hogy végre látlak és pláne félmeztelenül? – simítottam
szabad bal tenyerem a karjára, onnan a vállára majd a mellkasára.
-
Mit szeretnél? – kuncogott mély hangján, amitől
végigszáguldott rajtam egy nagyon is kellemesen meleg érzés.
-
Még csókot, kezdetnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése