One Step Closer - Chapter 18

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet. Remélem kicsit kárpótol benneteket, mert a másik történetet egyelőre nem hoztam. Tudjátok az okait a lassabb tempónak, és úgy éreztem, hogy a One Step Closer kapcsán több a kérdés, nagyobb az izgalom most. A fejezethez jó olvasást kívánok, a végén látjátok, hogy hányadán is állnak a dolgok! Köszönöm a komikat, most is várom őket! :)



18. One step closer to the edge…

Azt mondják, minden el van rendelve. Anyám szerint nincsen olyan, hogy véletlen, szerinte minden okkal történik. Először kinevettem ezen állítását, és hiába akart meggyőzni az ellenkezőjéről, nem hittem neki. Azt állította, hogy ha az utcán a fejemre esik egy tégla, az sem véletlen. Mert hogy én mentem arra, tök mindegy, hogy miért épp arra vettem az utamat. Pedig én nem akarom, hogy a fejemre essen a tégla! Hiába, olyan makacs vagyok, mint ő, értelemszerűen sem én nem tudtam az én igazamról meggyőzni, se ő engem az övéről. Most már kezdem elhinni az állítását. Hogy minden okkal történik. Hogy nincsenek véletlenek. Bár én ezt csak úgy hívom: árulás.

Szóval mindennek megvan az oka. Még az árulásnak is. Még annak is, hogy az döfjön kést a hátadba, akitől a legkevésbé várnád. Én nem maradtam ott megvárni, hogy mégis milyen magyarázata van arra, amit tett. Nem érdekelt. Egyszerűen összetörtem. Soha nem fájt még semmi ennyire, mint ez a mostani eset. Nem akartam én kiborulni, nem akartam sírni, és sikerült is ezt elkerülnöm. Viszont belül minden elromlott. Hányszor képes egy pasi összetörni egy lány szívét? Mármint egy, ugyanazon pasi? Sokszor! Mert szeretjük, ha bánt, még az is élvezetes. De hát most sem a pasi volt a baj. Végülis Ő is csak egy a sok közül ilyen szempontból. Neki még meg is bocsátanék, sőt, egyszer biztosan meg is teszem. De az árulónak… Soha!

Fanni beköltözése nem változtatott semmit a Mike-kal való kapcsolatomon. Ezt úgy kell érteni, hogy Ő még most is szinte minden második reggelen behozott nekem egy csésze kakaót, vagy forró csokit a szobámba, és ugyanúgy együtt jártunk melózni. Fanninak Rob segített munkát találni. Az egyik barátjának van egy étterme a belvárosban, és oda segített bejutni Csicsinek. Felszolgáló volt, amit ő egyáltalán nem bánt, azt mondja, szereti.

Természetesen a srácok nekiláttak az új Linkin Park albumnak is, beköltöztek a házba, és sok idő után újra a közös projektre koncentráltak. Persze kezdetben mindent csináltak, csak nem zenét szereztek. Beszélgettek, az udvaron kosaraztak, vagy ping-pongoztak… És én is játszottam velük, amikor ott voltam. A ház maga nagy volt, mindenkinek jutott benne egy saját kis zug, egy hely, ahol alkothat. Nekem is nagyon tetszett, megvolt a maga varázsa. Így hát azért kevesebb időnk jutott együtt lenni, de jól elvoltam a Machine Shop-nál. Az SOB mindig ott volt, velük pedig jól kijöttem, még Tak is normális volt. Így mentek a hetek, és augusztusban találtuk magunkat, én pedig kaptam egy telefonhívást.

- Hallo? – magyarországi szám volt, így automatikusan magyarul szóltam bele a készülékbe. Mike velem szemben ült az asztalnál az irodában, és érdeklődve pillantott fel rám. Tudta, hogy anyáékkal csak neten szoktunk beszélgetni, hogy ne kerüljön sokba.
- Szia Léni, Kovács László vagyok! – az egyetlen olyan tanárom, akinek kikértem anno a véleményét, mikor elhagytam a sulit.
- Jó napot, tanár úr! – nem kicsit lepődtem meg.
- Hogy tetszik neked Amerika? – ő sokat volt itt kint, ezért is állt pozitívan ahhoz, hogy passzívkodjak az egyetemen. Tudta, hogy mennyire tetszene nekem ez.

Elmeséltem neki, hogy jól érzem magam, és a munkámról is beszéltem. Nagyon érdeklődő volt, ezt szerettem benne. Nem csak a munkájáról tudott beszélgetni az emberrel, hanem bármi másról is. Az ajánlata pedig, vagyis a kérése megdöbbentett, de nagyon boldoggá is tett.

- Az egyik tanárom volt az… - mondtam, mielőtt még Mike kérdezhetett volna. Elmosolyodott, és intett, hogy folytassam. – A kollégáival imádják járni Amerikát, de most nem ide akarnak jönni. Kanadába készülnek, Vancouverbe és a közelbe. Meg akarják nézni az öt Sziklás-hegységi nemzeti parkot is, és hát… Elhívott, hogy tartsak velük.
- Tessék? – elkerekedtek a szemei és hitetlenkedve pillantott rám.
- Ez miért olyan meglepő?
- Hát nem tudom. Te nem lepődtél meg, hogy elhívott?
- De, igen nagyon. De tudja, hogy imádom az ilyen dolgokat – megrántottam a vállamat, és vártam. Kíváncsi voltam, mit szól hozzá.
- Hát… gondolom igent mondtál – bólintottam. – És mikor indulsz?
- Egy hét múlva. Három hét az egész, és…
- Három hét? – zengte, én pedig bólintottam. – De akkor… Akkor lemaradsz nyolc fellépésről.
- Aha, igen. Örülök, hogy nem hiányozni fogok, hanem a személyi gárdád összefogásával vannak bajaid… - mormogtam utalva arra, hogy azonnal a munkámban való hiányzáson járt az agy, és tekintetemet visszafordítottam a papírjaimra.
- Hé, ne kezdd megint! Persze, hogy hiányozni fogsz, ne hülyéskedj! – békítőleg átnyúlt az asztal fölött, és megsimogatta az arcomat.
- Néha… mindegy. Szóval elengedsz?
- Hogy mi van?
- Hát… Mégsem léphetek le, mint mondtad, lemaradnék egy csomó fellépésről. Nem akarom, hogy a hiányom felvessen némi problémát – elnéző mosolya melengette a szívemet. Felállt, elém sétált, felhúzott a székemből, és magához ölelt.
- Hiányozni fogsz, de megérdemled a kikapcsolódást. És biztos jó lesz velük, tudom, hogy szerettél ott tanulni.
- Igen, ez igaz… Köszönöm! – én is szorosan öleltem Őt, egyszerűen túl gyenge voltam, túlságosan buta ahhoz, hogy ne vonzódjak Hozzá, és ne használjak ki minden alkalmat, ami adódik, hogy ilyen közel legyek Hozzá.

Fanninak este mondtam el, miután hazajött az étteremből, és ő is jó ötletnek tartotta. Tényleg kicsit olyan volt ő nekem, mintha kihúzott volna a vízből, amibe bele akartam fulladni. Meghallgatott mindig, ha Mikeról akartam beszélni, sőt, sokszor ő maga kérdegetett dolgokat. Nekem eddig fel sem tűnt, hogy mennyire hiányzott az, hogy egy lánnyal is megbeszélhessem a dolgaimat. Ráadásul úgy láttam, tényleg szeret velünk élni és ez jól esett. Otthon nem volt neki jó, és örültem, hogy végre boldog.

Az utazásom előtti este ketten ültünk a nappaliban Mikekal. Ő csak tologatta a villájával a tányérján lévő ételt, én pedig Őt néztem. A szomorú, barna szemeket, a telt ajkakat, a szakállal keretezett állat. Szerettem, nagyon szerettem Őt.

- Nem ízlik? – böktem a makaróni felé, mire bágyadtan bólintott.
- De, nagyon finom. Csak azon gondolkodtam, hogy milyen lesz itt nélküled.
- Nem leszel egyedül, Fanni is itt lesz.
- Tudom. Na mindegy, végülis visszajössz, nem? – mosolyodott el halványan, én pedig felnevettem.
- Persze, hogy visszajövök! Tudod, hogy nem bírom nélküled! – kuncogtam, s egy puszit nyomtam az arcára. Ez a kijelentésem látszólag Őt is felderítette.
- Tudom, ellenállhatatlan vagyok! – vigyorgott, majd enni kezdett.

Néztünk valami filmet, bár nem nagyon figyeltem rá. Mike átkarolta a vállamat, ahogyan a földön ültünk a kanapé előtt, és ujjai a vállamat cirógatták. Abban a percben úgy éreztem, mégsem akarok menni, de tudtam, hogy butaság. Ez is csak egy olyan véletlen furcsa dolog Tőle, de nem jelent semmi komolyat. Semmi olyat, amit szeretném, hogy jelentsen.
Másnap ketten kísértek ki a repülőtérre, Fanni kért pár óra kimenőt, amit a jófej főnöke meg is adott neki.
Mike eléggé rosszul viselte, hogy elmegyek, de nem értettem, hogy miért. Hiszen mostanában azért jó párszor összevesztünk, azt hinné az ember lánya, hogy majd örül, hogy egy kicsit nem leszek a közelben.

- Vigyázz magadra! – motyogta a hajamba, majd rám mosolygott.
- Csak három hétre megyek el! – nevettem, bár belül baromira jól esett, hogy szomorú a távozásom miatt.
- Tudom, de akkor is furcsa – kötötte az ebet a karóhoz, és hát igazat kellett adnom Neki. Nekem is hiányozni fog.
- Menj, mert lekésed a géped! – ölelt magához Fanni, én pedig puszit nyomtam az arcára.
- Hívlak titeket mindig! – Mike nem vágott túl lelkes képet, így ismét közelebb hajoltam Hozzá. – Ígérem! – suttogtam, puszit nyomtam az arcára, és elindultam. Rossz is volt, hogy három hétig nem látom Őt, de jó is, mert most láttam csak igazán, hogy szeret velem lenni, hogy hiányozni fogok… és hogy fontos vagyok Neki.

Nos az út nem tartott sokáig, és négyen vártak rám Kanadában. Négy olyan tanárom, akiket szerettem. Kicsit furcsa volt, hogy én vagyok az egyetlen nő köztük, de rettentő könnyű volt kijönni velük. Mondjuk azt már az első túra után megállapítottam, hogy a ezt túlélem, akkor bármit. Nem voltak már olyan fiatalok, mint én, mégis annyival jobban bírták az egészet! Azonban olyan helyekre vittek el, amiről eddig csak álmodni mertem volna. Kanada legszebb helyein fordultunk meg, az biztos! Nekem legjobban a Banff és a Jasper tetszettek, de az összes álomszép volt.
És ahogy ígértem, hívtam Mike-ot minden este. Két hét múlva pedig végre tényleg vidám volt a hangja.

- Van egy meglepetésem! – titokzatoskodott.
- Csak nem egy új dal? – kérdeztem érdeklődve, s közben egy pohár forró csokit ittam a szobám kis teraszán.
- Akkor úgy mondom, hogy Fanninak és nekem van egy meglepetésünk!
- Tényleg? Remélem nem az, hogy felrobbantottátok a házat! – nevettem, mire Ő is felkacagott.
- Nem, nem az. De ne is kérdezz, majd itthon megtudod!

És tényleg hiába faggatóztam, nem mondott semmit sem Ő, sem Fanni. Kezdtek az agyamra menni, úgy éreztem a hangjukból, hogy valami nagyon jó dolog lehet, úgyhogy fúrta az oldalamat a kíváncsiság. A srácok közben megfordultak pár nap erejéig Japánban is, de egyébként otthon voltak.

Végülis hamar eltelt a maradék egy hét, mi pedig elbúcsúztunk egymástól Kanadában. A többiek New Yorkba repültek, és pedig egyenesen LA-be. Úgy terveztem, hogy rögtön a házba megyek a srácokhoz, ráérek később is lepakolni otthon. Hiányoztak nagyon. Chesterrel csak sms-ben tartottam a kapcsolatot, és furcsa módon a repülőn kaptam is tőle egyet. Még jó, hogy van ilyen repülős üzemmód is a telefonokon. Azt írta, kijön elém, higgyem el, jobb lesz így. Nagyot néztem, kicsit olyan felhangja volt az üzenetnek, mintha valaki meghalt volna, de örültem, hogy nem kell taxiznom, mert ő tutira kocsival jön majd.

Mikor kiléptem a LAX termináljába a folyosóról, ami a géptől vezetett, először nem is láttam ismerős arcot. Megálltam és lassan körbeforogtam, hogy merre lehet az énekesem. Azonban nem várt látvány fogadott. Kiszúrtam végül Chestert, akinek az arcán talán még életemben nem láttam ennyi komolyságot, és fásultságot. Fa arccal nézett vissza rám, de én pontosan értettem az okát. Mert mellette ott állt Ő is. Mosolya vigyorrá alakult, ahogyan összetalálkozott a tekintetünk, majd felemelte a jobb kezét, hogy megmutassa mi is az a meglepetés. Az ujjai Fanniéval voltak összefűzve majd, hogy biztosan értsem a dolgot, egy futó csókot nyomott az unokahúgom szájára.

Életemben nem döbbentem meg még annyira, mint akkor. Esküszöm, hogy még sírni is elfelejtettem! Olyan érzés volt, mintha a fejemtől a lábam ujjáig, minden apró eremben végigfutott volna valami jeges áradat, de egyben nagyon melegem is lett. Tekintetem összefonódott ujjaikon nyugodott, majd mikor észhez tértem, felnéztem Fanni szemeibe. Egy pillanatig mintha félelmet láttam volna megcsillanni a sötét íriszekben, aztán megmutatta mit is gondol valójában: dac, győzelem és gúny. Egy japán kimonószerű felsőt viselt, amit persze gondolom Miketól kapott nem is olyan rég. Szóval lehet, hogy még ebben is hazudtak nekem, és Fanni nem is maradt itthon, hanem elment velük. Az áruló!

- Örülök, hogy épségben hazaértél! – lépett elém végül Fanni. Fel sem fogtam, hogy elindultak felém, már csak az ölelését éreztem magamon. Nem gondolkoztam, azonnal félre löktem az utamból, és Mikera néztem.
- Szóval ez a meglepetés? – kérdeztem, hangom remegett a dühtől, szemeimet pedig ellepték a könnyek. Sűrűn pislogtam párat, hogy eltűntessem őket, nem akartam gyengének látszani. Most nem! Mike arca megnyúlt, láttam a szemeiben az értetlenséget.
- Nem örülsz nekünk? – magához húzta Fannit, és kérdőn, kicsit szomorúan nézett rám. Chester a hátuk mögött, intett, hogy nyugodjak meg, én pedig igazat adtam neki.
- De… Én csak… Csak… Nem számítottam rá… - hebegtem össze-vissza. – Örülök nektek! – odahajoltam Mikehoz és szorosan megöleltem. Ő is viszonozta ezt, hallottam, ahogyan kicsit elneveti magát, lehelete meglibbentette a hajamat, s a válla fölött a háta mögött álló Fannira néztem. Elkomorult, ahogyan meglátta a pillantásomat. Ő már jól ismert, tudta, hogy most mindennek vége. Látta, hogy ha gyilkolni tudnék a szemeimmel, ő már halott lenne.
- Reméltem, hogy így lesz! – motyogta a hajamba megkönnyebbülten Mike, majd egy puszit nyomott a homlokomra. – Gyere, menjünk!
- Chez! – úgy kaptam a szón, mintha fuldokolnék. Na igen, nem Fanni húzott ki a vízből, ő nyomta a fejem alája. – Kocsival jöttél? – reméltem, hogy igent mond.
- Aha – bólintott még mindig komolyan. Most egy csepp jókedvet sem láttam rajta.
- Mehetek veled?
- De hát miért? – jött a kérdés Mike felől. Hiába nem akartam kimutatni, hogy belül tombolok, úgy villantottam rá a tekintetem, mintha megölte volna a macskámat.
- Csak… - morogtam, és Chez felé léptem. Átkarolta a derekamat, éreztem, hogy támogatni akar, és erre most nagy szükségem volt.
- Léni, jól vagy? Eléggé sápadtnak tűnsz? – Fanni olyan ártatlan aggódással a hangjában szólt hozzám, hogy legszívesebben képentöröltem volna. Mike is közelebb lépett, szemügyre akarta venni a vonásaimat.
- Jól, csak kimerített ez a pár hét. Otthon találkozunk! – és már húztam is el onnan Chestert.

Odasétáltunk a csomagkiadó szalaghoz, és vártunk. Persze, majd megköszönöm nekik, hogy kijöttek elém, mi? Úr Isten, hogy gondolta Mike, hogy örülni fogok? És az a szemét szuka? Akit a testvéremként szerettem, és megadtam neki az új élet lehetőségét?! Életemben nem gyűlöltem még embert ennyire, pedig voltak jelentkezők, de Fanni vitte a pálmát.
Chez nem szólt semmit, leemelte a táskáimat a szalagról, majd kifelé kormányzott a parkolóba. Olyan voltam, mint aki vak, vagy ilyesmi. Állandóan tolnia kellett a megfelelő irányba, még az üvegajtónak is simán nekisétáltam volna, ha ő nincs.

- Hel… - tétován szólított meg, mikor beültetett a kocsiba, és ő is helyet foglalt mellettem.
- Köszönöm, hogy… kijöttél te is! Nem tudom mi lenne, ha nem lennél itt! – rebegtem a könnyeimmel küszködve, mégis inkább ordítottam volna. Az agyam sebesen dolgozott, valamiféle megoldást keresve a kínjaimra.
- Tudod, hogy rám bármikor számíthatsz! Csak mondd, mire van szükséged! – a szemébe néztem, éppen egy piros lámpánál álltunk. Azokban a sötét szemekben volt most minden mentsváram. És ekkor eszembe jutott a megoldás.
- Emlékszel, mit tett Bekka, mikor megtalálta a képeket Mikenál? – kérdeztem, mire ő zavartan bólintott. Hát, ha Mike olyan lányt akar, most megkapja! Úgy néztem rá, mintha elsiklott volna a legegyértelműbb dolog fölött, és így is volt. Pár másodperc múlva a tekintetében megláttam a felismerést.
- Össze kell pakolnom néhány cuccot – motyogta, és sávot váltott, hogy a jó irányba menjünk. Zihálva vettem már a levegőt, egyszerűen nem voltam képes elfogadni, amit kint láttam és hallottam a reptéren. Képtelen voltam rá.
- Nem… Nem lesz baj, ha… Ha pont most… - dadogtam az elfojtott sírástól, bár tudtam, hogy a könnyeimmel nem oldok meg semmit.
- Egy hetet kibírnak nélkülem. Gondolod, annyi elég lesz neked?
- Nem tudom… - kétségbe esetten néztem rá, ő pedig csak bólintott.

Nem láttam a szemében sajnálatot, vagy szánalmat, és ez tökéletes volt. Nem arra volt szükségem, hanem arra, hogy valaki erős legyen mellettem. És Chester az volt. Azt kell, hogy mondjam, Chester Bennington volt az életem megmentője. Nem Mike, nem Fanni, nem más, csakis ő.

Gyötrelmes képek kínoztak. Ha lehunytam a szememet, őket láttam. Eddig, amikor a pilláim elnehezültek, mögöttük Mike szívszorítóan gyönyörű mosolyát láttam, most viszont már ketten vetültek lelki szemeim elé. Nem kísértem be Chester a lakásába, lent vártam az autóban. Valamiért furcsa módon visszaszólt, hogy ne csináljak semmi butaságot. Mégis mit tehettem volna? Hátradöntöttem a fejemet, és mélyeket lélegeztem. A fülemben ott csengett Mike hangja, éreztem, ahogyan átölel. A fene abba az élénk képzelőerőmbe! Elvesztem, meghaltam… Meggyilkolták a lelkemet!

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen sietve fogom elhagyni Los Angeles gyönyörű városát. Szinte rohanni lett volna kedvem vagy átúszni a hatalmas óceánt, csak hogy minél távolabb lehessek a mostanra otthonomnak vallott helytől. Sőt, annak ellenére, hogy nem tudtam úszni, inkább belefulladtam volna a kék, végtelennek tűnő vízfátyolba, mintsem a mostani érzéseimmel kelljen együtt élnem.

Szinte éreztem, ahogyan a sötét pillantás a hátamba fúródik, bár tudtam, hogy Ő nincs itt. Nem is lehetne itt. Ő már mással van, máshol, messze tőlem és messze attól, akik mi voltunk együtt. A hangja mélysége és lágysága ott csengett a fülemben, de tudtam, ezt is csak képzelem. Ez is csak az elmém csúf játéka volt velem.

- Gyere, el kell érnünk a gépet! – ragadta meg a kezemet, és gyorsabb tempóra váltva eliramodtunk a hetes terminál felé.

Jól esett, hogy itt van velem, bár benne nem is kellett kételkednem soha. Sosem fordult ellenem, mindig mellettem állt, és sosem vert volna át úgy, ahogyan más megtette helyette. Ő igaz barát volt, egy olyan barát, akinél jobbat kívánni, rajzolni, körülírni sem tudtam volna. A szívem ki akart szakadni a helyéről, s még lélegezni is nehéz volt. Túl sok volt ez nekem. Túl sok árulás és harc, de tudtam, hogy ha itt maradok, megmérgezem a saját lelkemet is, és ezt már képtelen lettem volna elviselni.

- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte csendesen, mikor a kapu előtt álltunk, ahol egy fiatal stewardess várta, hogy belépjünk a folyosóra, ami a géphez vezetett.
- Vesztettem! – néztem rá, s szemében megláttam megcsillanni az együttérzést.

Bólintott, majd szorosan magához húzott, és megölelt. Szorosan, óvón, ahogyan azt a legjobb barát teszi, amikor a másik szenved. Pár perccel később a lány kezébe nyomta a jegyeinket, aki bólintott, és kellemes repülést kívánt.
A gépen elfoglaltuk a helyünket, s nem sokkal később megkezdtük a felszállást. Annyira gyűlöltem magam, és Őt is, amiért megfutamodásra késztetett! Hogy is hihettem, hogy majd az álmaim itt valóra válhatnak? Naiv fruska voltam, nem más.

Kezemmel az ülés karfáját szorítottam, és szemeimet szorosan lehunytam, hogy ne kelljen elviselnem a legördülő könnycseppeket az arcomon. Nem akartam sírni, többet már nem, de tudtam, hogy úgysem tudom megállni.

Ha azt hittem, hogy életem hátralévő része akkor kezdődött el, mikor először iderepültem, akkor nagyot tévedtem. Az még a régi életem lezárásának egy fejezete volt csupán, mert az új most fog kezdődni. Méghozzá keserves szívfájdalmak között… Nélküle.

End of One Step Closer

One Step Closer - Chapter 17

Sziasztok!
Meg is hoztam a következő fejezetet. Látom Mike viselkedése nem hagyott Titeket hidegen. :) Köszönöm azoknak, akik írtak! Nagyon hálás vagyok!



17. Fight with me!

Márciusi, napsütéses reggelre ébredtem, de nem magamtól. Beszélgetés, pontosabban nevetés hangjai szűrődtek be a szobámba, én pedig álmosan dörzsölgettem a szemeimet. Valószínűleg az elmúlt éjjel való meló, és az, hogy hajnali ötkor estem haza, tette velem azt, hogy nem is érzékeltem a mosakodás után sem, hogy valami esetleg nem stimmel. Olyan álmosan és fáradtan másztam le a lépcsőn, és fordultam be a konyhába, hogy csak ott vettem észre, hogy a nevetés egy nőtől származott. Azonnal összehúztam magamon a selyemköntösömet, amit Ausztráliában kaptam Ryutól, pedig egy sima kis hálóinget viseltem. Mégis úgy éreztem, védenem kell magamat még jobban, talán a lelkemet. Tudtam, ki ő, hogyne tudtam volna? Kétszer is láttam már. Mike kissé zavartan járatta köztem, és a tűzhely mellett ácsorgó között a tekintetét.

- Szia, Léni! Ő itt Kim… - Wellington óta meg sem említettük, erre most tessék. De hát így a leghatásosabb nem? Hirtelen, váratlanul. – Kim, ő Léni, együtt lakunk – láttam én Mike-on, hogy zavarban van, de megérdemli! Most az egyszer nagyon megérdemli.
- Szia, már sokat hallottam rólad! – sokat, mi? – Te vagy az, aki ideköltözött, onnan abból a kicsi kis országból, igaz? – most ez sértés, vagy mi a szar?
- Aha, én. Örülök, hogy végre szemtől szemben is találkozhatunk! – gúnyosan mosolyogtam Mikera, aki idegesen megnyalta az ajkait, és zavartan pislogott párat. Hiába nyújtotta felém a kezét a csaj, már a mozdulata közben elfordultam, és visszamentem a szobámba.

Felöltöztem, s közben írtam egy üzenetet Chesternek, amiben megkérdeztem, hogy ráér-e. Persze igent mondott, így megírtam neki, hogy hol találkozzunk. El sem köszöntem a két jómadártól, ha jól hallottam, már pedig a hallásommal semmi gond, akkor nagyon jól elvontak a konyhában nélkülem is.
A parkban aztán adtam két puszit Chez arcára, aki rettentő megértően nézett rám.

- Most mi van? – mordultam rá, miközben odasétáltunk egy hot-dog árushoz, és megvettük a kvázi reggelinket. Hiszen már tizenegy óra is elmúlt.
- Mike írt, közvetlenül miután te írtál, hogy Kim miatt valószínűleg kiakadtál.
- Honnan tudta, hogy eljövök otthonról? És hogy veled akarok majd találkozni?
- Talán, mert tudja, hogy imádsz velem lenni, és hogy az elragadó személyiségem vonz téged, mint a méz Micimackót! – az a mosoly az arcán! Istenem, hihetetlen ez a pasi! Más, mint Mike. De pont ez benne a jó. Ma például egy bőrkabátot viselt, egy sötét nadrággal, meg egy sportcipővel. A haja most sötét volt, már nem festegette ötpercenként, kicsit göndörödött is egy-két tincs, és az arcán pár napos borosta díszelgett. Egyszóval szívdöglesztő volt! Mike-nál nem tetszett jobban, de másként hatott rám…
- Az a baj, hogy nem tudok ellentmondani neked! – mosolyogtam fel rá, mire életünkben először, irtóra zavarba ejtően nézett rám. Mármint eddig is, ha hülyéskedtünk, előfordult, hogy úgy tettünk, mintha lenne valami. Mint az első találkozásnál is, ahogyan végigmért. Most viszont kicsit más volt ez. Talán, mert haragudtam Mikera, talán nem ezért. De kiszáradt a szám és a gyomromban valamilyen madarak kezdtek csapkodni a szárnyaikkal.
- Az sosem baj, egyszer kihasználom ezt! – mosolygott, majd enni kezdtünk. Leültünk egy padra és csak nézelődtünk.
- De érted, ott kotyvaszt valamit az én konyhámban! – morogtam kicsivel később.
- És bűvöli Mike-ot…
- Mi van köztük? Nekem nem mondott semmit.
- Csodálkozol? – pillantott le rám kérdőn, mire értetlenkedve néztem fel rá. – Mióta hazajöttetek, és az több, mint egy hete volt, fújsz rá! Látja, nekem elmondta.
- Látja? Miből? Én ugyanúgy viselkedem vele, ahogyan eddig.
- Azt mondja, megjátszod – na erre köpni-nyelni nem tudtam.
- Mi van? – nyöszörögtem végül.
- Szentül hiszi, hogy színészkedsz, mert, idézem: „Nem lehet, hogy Bekka és Mike pont akkor vesszenek össze, mikor Léni látványosan kiakad Kim miatt. Tutira haragszik rám, csak nem meri mutatni!”
- Ó – ennyit tudtam mondani. Csak pislogtam magam elé. Honnan a francból vesz ilyeneket? És miért foglalkozik azzal, hogy mit írok le a történetekben? Az nem tartozik a való életünkhöz!
- Nézd, én tudom, hogy téved. Mármint tudom, hogy semmi köze a kettőnek egymáshoz.
- Ezt megmondanád neki is? – hördültem fel, mire békítőleg rám mosolygott.
- Az én tisztem?
- Nem, bocs… - sóhajtottam, majd a zöldellő fákat kezdtem szuggerálni. – Nem csinálunk valamit?
- Mihez lenne kedved?
- Őszintén? – kérdeztem vissza, mire fény gyúlt a szemében.
- Bármiben benne vagyok, lökjed!

A székben ültem, Chester fogta a kezemet, és közben a sráccal beszélgetett, aki előkészítette a műszereket. Én inkább oda se néztem, ha megláttam volna a nagy hatalmas tűszerű valamit, tutira sírva rohanok ki innen. Igaz, az én ötletem volt, Chez meg naná, hogy benne volt a dologban, de azért mégis… Azonnal elindultunk, persze volt neki ismerőse, hogy ne lett volna? Nem is olyan régen még neki is volt ilyenje, csak nem ott, ahova én tervezem tetetni. A srác megkérdezte, hogy kész vagyok-e, én pedig újult lelkesedéssel bólintottam. Chester felhúzta a hasamról a pólómat, és bíztatóan vigyorgott rám. Neki tetszett ez az egész, és ez rám valahogy jó hatással volt. A srác kedves volt meg jó fej, beszélt hozzám közben. Lefertőtlenítette a bőrömet, majd a hatalmas, hajlított tűvel közelített. Chester sötét szemeibe fúrtam a pillantásomat. Más volt, mint Mike. Mikenak is sötétbarna szemei voltak, de nem ennyire. Mást is sugárzott a kettejük tekintete. Mike magabiztos volt, komoly, mégis kedves és már a pillantásából is megmondja az ember, hogy rettentő okos férfi. Chester ezzel szemben a tekintetével is tükrözte, hogy élvezi az életet, mindig vidám volt, rendkívül játékos és őrjítően vad – a női szótár legjobb értelmében vad -.

- Áucs! - szisszentem fel, mikor a srác átbökte a köldökömnél a tűt, és oda is pillantottam. Ez azért nem ment egy csettintésre, mintha egy pisztollyal csak a fülemet szúrattam volna át.
- Nézz rám, Hel! – Chester hangja határozott volt, s ahogyan felé fordítottam a pillantásomat láttam, hogy mosolyog. Valószínűleg nem akarta, hogy rosszul legyek a látványtól, de az őszinte, kedves pillantásától azonnal elmúlt minden félelmem.
- Kész is vagyunk! – szólt Max, én pedig mosolyogva néztem a köldökömre.

Hazafelé kaptam egy olyan piercinget Cheztől, amit majd a gyógy darab után tehetek be, két hét múlva. Néztem a kék kövecskét benne, és mosolyogtam. Kicsit fájt a köldököm körül, de ez normális volt. Belépve az ajtón szerencsére már nem találtuk ott Kimet, úgy tűnik Mike gyorsan letudta a csajt…

- Hát ti merre…? – kérdezte volna, mikor beléptünk a nappaliba, de azt hiszem a kezemben tartott, átlátszó kis zacsiban lévő tárgyról már volt egy sejtése, hogy merre voltunk.
- Elvittem Lénit kicsit erre-arra. Ettünk, ücsörögtünk a parkban, beszélgettünk…
- És csináltattatok egy piercinget? – vágott közbe Mike, és lassan felkelt a kanapéról, majd odasétált elénk.
- Igen – bólintottam.
- Nem is mondtad, hogy akarsz! – pillantott le rám, én pedig halványan elmosolyodtam. Te sem mondtad, hogy ma reggel a lotyódat találom a konyhánkban! Legszívesebben ezt mondtam volna.
- Improvizáltam – megrántottam a vállamat.
- Na, én megyek! – egy puszit kaptam Chestertől, majd Mike elment vele, hogy kikísérje. Felmentem a szobámba, és eltettem az egyik fiókomba a kis ékszert, majd elővettem a laptopomat. Habár tegnap azért maradtam bent éjszaka az irodában, mert mindent elintéztem, volt még egy apróság, amit neten lerendeztem öt perc alatt. Közben Mike is feljött, és leült mellém. Nem szólt, csak nézett, én pedig miután lecsuktam a laptop fedelét, kérdőn néztem rá.
- Mi az?
- Nem mutatod meg? – nem feleltem, csak elfeküdtem az ágyamon, és felhúztam a pólót a hasamról.
- Még semmi különös, csak sima ezüst.
- Piros… - motyogta, én pedig lenéztem.
- Bőrpír, ez normális – legyintettem. – Nem tetszik – nem kérdeztem, hanem kijelentettem. Láttam az arcán.
- Nem, nem erről van szó. Csak nem hittem volna, hogy olyan lány vagy, aki szeretne ilyesmit – a szavai cseppet voltak csak felkavaróak…
- Miért milyen lánynak tűnök én? – próbáltam nyugodt maradni, egy álarcot felvenni, és ahogy elnéztem sikerült is. Tök nyugodtan kezdett beszélni.
- Nem tudom, csak… Tudod, mikor van egy érzésed egy emberrel kapcsolatban. De neked ezt tudnod kéne. Te írtál rólam úgy is, hogy nem ismertél. Biztos vannak olyan dolgaim, amikkel megleptelek.
- Ez nem válasz a kérdésemre! – belenéztem a barna szemekbe, és tényleg egy őszinte választ vártam.
- Hát olyasvalakinek néznélek, mint Bekka. Persze a többiekben is van belőled valami, de leginkább rá hasonlítasz… - nagyobbat nem is tévedhetnél! Legszívesebben a képébe üvöltöttem volna ezt, de inkább lenyeltem a kikívánkozó szavakat.
- Hát… - megvontam a vállamat, és elfordítottam róla a pillantásomat. – Együnk valamit, én éhes vagyok…

Hogy milyen érzés volt ezzel szembesülni, hogy olyan lánynak néz, mint Bekka és társai? Sosem leszek olyan. Én nem vagyok olyan tökéletes. Se nem értek a zenéhez, se a rajzoláshoz, az énekléshez, sőt, még olyan okos sem vagyok, hogy tanár legyek. Hiszen pont hogy az ellenkezője az igaz, otthagytam az egyetemet. Kiábrándító volt hallani ezt. De nem belőle ábrándultam ki, hanem magamból. Így hát most már tökéletesen látszik, hogy nem illenék mellé, mint a barátnője.

Közeledett Chester szülinapja, de mivel huszadika hétfőre esett, így azon a héten szombaton tartottuk meg az ünneplést. Úgy beszéltük meg, hogy nem megyünk el sehova, hanem összehívunk mindenkit valakihez. Chester is tudta a dolgot, nem titkoltuk előle, amúgy is rettentően várta már, hiszen idén lesz harminc éves kereken. Alig várta, hogy mind összegyűljünk, és bulizzunk egyet. Így hát mondtam Mikenak, hogy ha neki nem gond, vállaljuk be a házigazda szerepét. Én majd szépen összekészítek mindent a segítségével, és el is tudunk majd takarítani együtt másnap. Belement, kifejezetten tetszett neki az ötlet.

Így hát szombaton együtt elmentünk bevásárolni, amit természetesen egy-két fotós is megörökített. Mike mormogott egy kicsit, de végül nevetésbe torkollott a dolog. Kis morcos!
Este szinte meg sem lehetett mozdulni a lakásban, annyian voltunk. Rengeteg embert ismertem már én is tavaly nyárról, de főleg a mostani időszakból, de mégis egy csomóan voltak, akik ismeretlennek bizonyultak. Persze nem sokáig, mert hol Mike és Brad, hol Chester cibált ide-oda hogy bemutasson még valakinek.
Az ivászat adott volt, minden csúszott, amit vettünk, és amit a többiek hoztak. Éjfél felé Chez felbontotta az ajándékokat, és ahogy láttam mindnek örült. Mike és én közösen ruháztunk be, és örültem, hogy tetszik neki. Bár nem is kételkedtem abban, hogy Mike eltalálja-e a megfelelő meglepetést.
Szólt a zene, de beszélgettünk is, táncoltunk, ittunk, nevettünk. Tényleg nagyon jó volt, jobb, mintha valami puccos helyre mentünk volna. Éjjel fél három felé kezdtek elindulni a vendégek haza, és négyre már csak a Linkin Park tagjai maradtak és én. Valahogy mindig is így képzeltem, hogy ők tényleg egy csapat, és nem csak a színpadon, hanem az életben is. Végülis már tíz éve együtt vannak, összeszoktak.

- Hát, tényleg köszönöm nektek srácok! – vigyorgott Mikera és rám az ünnepelt, én pedig odasétáltam és megint megöleltem.
- Igazán nagyon szívesen! Örülök, hogy tetszett.
- Lehet, hogy ezentúl róla fogsz írni? – Mike hangja, de főleg a kérdése eléggé meglepett mindünket. Idővel mindannyian megtudták, hogy Mikeról és róluk írok, így mind olvassák a fordításokat, amiket Mike készíttet. Tudták, miről van szó.
- Mi van? – kérdeztem vissza, és szembefordultam Vele. Mérgében felkapta az asztalon lévő egyik poharat, és megitta a benne lévő valamit.
- Hát, csak mostanában többször összezördültünk, és gondoltam Chester kedvesebb is veled, meg hát gondolom neked jóképű is.
- Megint itt tartunk? Egyszer már megkérdeztél felőle, nem? Amúgy meg nem értem mi a fene bajod van velem! Nem csináltam semmi rosszat!
- Hát hallod, én sem értem, hogy neked mi bajod van velem! – kezdett benne felmenni a pumpa, láttam rajta. Ismertem már annyira, hogy tudjam, kihúztam a gyufát. Pedig nem is akartam!
- Az a bajom, hogy hülye vagy! Furcsán viselkedsz. Egyszer minden rendben, olyan, mint tavaly nyáron, máskor meg pont ilyen vagy, mint most!
- Tavaly nyáron? Tavaly nyáron alig ismertük egymást! – kiáltott fel.
- És? Akkor az a jó, ha azt se tudod, hogy ki vagyok? Úgy könnyebb kedvelned? Ennyire idegesítelek?
- Ne forgasd ki a szavaimat! Te viselkedsz furcsán, nem én. Igen, Wellington óta egy… egy…
- Na, igen? Mondd csak, mi vagyok azóta? – provokáltam Őt, szerettem, ha az emberek a szemembe mondták, amit gondoltak rólam, Tőle meg pláne elvártam ezt.
- Egy idegbeteg liba! – vágta rá, és összeszűkített szemekkel meredt rám az asztal túloldaláról.
- Ó, hát köszönöm szépen, ez még egészen kedves megfogalmazása volt a dolgoknak. Mr. Mike „Megkefélem A Volt Barátnőmet Az Öltözőben” Shinoda!
- És ez neked miért fáj?
- Mert a legjobb barátom vagy, és baszol beavatni ezekbe a dolgaidba. Együtt élünk, de néha olyan, mintha nem is ismernélek! – oké, most én voltam a gyáva, de jobban hazudtam, mint gondoltam volna. Nem azt mondtam, hogy mert szeretlek, hanem előjöttem a barát kártyával. Na szép! Az arcán most láttam csak igazán, hogy kiakadt. Furcsán grimaszolt egyet, majd nekem esett.
- Ha a legjobb barátom vagy, akkor miért úgy beszélsz, mint egy sértett barátnő? Nem csaltalak meg vele, vagy ilyesmi. És jogom van az életemmel, és a volt barátnőmmel is azt csinálni, amit csak akarok!
- Hát tudd meg, hogy nekem is jogom van Chestert megölelni, ha akarom! Ki a faszom akkor a féltékeny?
- Ugyan, ne nevettesd ki magad! – kiáltott fel egy széles kézmozdulat kíséretében.
- Te ne! Ne csináld ezt! Most miért veszekszünk? Ma minden olyan jó volt… - szaporán kapkodtam levegő után, mert bár békítőnek szántam a szavaimat, mégis visítottam őket.
- De, mondd ki, mondd ki, hogy mi bánt!
- Az hogy lefeküdtél vele! – ordítottam. – Az, hogy idehozni is volt képed!
- Hát akkor bocsánatot kérek, szólnom kellett volna! – gúnyolódott.
- Az, hogy most a szádba adom a szavakat, már nem ment meg a szememben, pláne, ha üvöltözöl velem!
- A francba is, én ezt az egészet nem így akartam! – a pohár hangosan csattant az asztalon, én pedig tehetetlen dühvel néztem, ahogyan három darabra tört az üveg, felsértve ezzel Mike kezét. A többiek csak némán és döbbenten álltak körülöttünk.
- Mégis hogyan akartad másképp? Nem te tetted ezt az egészet velünk? – kiabáltam az arcába, bár egy asztal választott el tőle.
- Miért nem vagy képes megbocsátani az Isten szerelmére? Miért nem vagy kicsit megértőbb?
- Mit értsek meg ezen, hm? – dörrentem rá, majd mérgesen lesöpörtem az asztalról egy borosüveget, ami hangos koppanással ért földet. – Miért én legyek a megértő, miért nekem kell elnéznem neked mindent?
- Nem is tudom, talán mert nekem köszönhetsz mindent, amid van! Lehetnél kicsit hálásabb is! Miért van az, hogy a kurva fanficeidben tudod, hogyan viselkedj velem, de az életben nem? – ököllel az asztallapra csapott, a vére csíkot húzott a barna fán, és egy pillanatra azt hittem, hogy átugrik fölötte és felpofoz, vagy hasonló. Viszont a szavai mély tőrt döftek a szívembe.
- Nem vagyok Bekka, Mike! – ordítottam magamból kikelve. – Sajnálom, ha nem vagyok olyan tökéletes, mint ő! És nem vagyok olyan sem, mint Sarah, nem vagyok hozzád hasonló, nem értelek úgy meg! Nem vagyok Rose, nem vagyok Amy! Heléna vagyok… - üvöltöttem, Ő pedig döbbenten nézett vissza rám. – Aisha, Jo, Netti mind kitalált alakok, fogadd el, hogy neked nem ők jutottak! Egy sem közülük!

Nem vártam meg, míg megint valamit a fejemhez vág, inkább felmentem a szobámba, jelzésképp olyan erősen csaptam be magam mögött az ajtót, ahogyan csak bírtam, majd úgy, ahogy voltam befeküdtem az ágyamba.

Teltek a napok, mi pedig úgy tettünk, mintha az egész meg sem történt volna. Csupán a kezén lévő kötés jelezte, hogy nagyon csúnyán összevesztünk. Látszólag neki a tettetés könnyebben ment, mint nekem, bár én is jól játszottam úgy érzem, de belül pokolian fájt. Közben Fanni is egyre többször hívott, nagyon kikészült az otthoni dolgok miatt. Nem győztem vigasztalni, és mondani neki, hogy szedje a sátorfáját és jöjjön ki utánam. Már volt annyi spórolt pénzem, hogy a repülőjegyét kifizettem volna, bőven volt annyim, több is. Mike nem kis fizetést adott nekem, bár néha úgy éreztem megérdemlem. Ez a következő fellépéseknél ez egyre jobban bebizonyosodott. Olyan helyzetek elé állított néha, hogy még Ő is meglepődött. Végül persze megoldottunk mindent.

Elment az április, a május és a június is, mind a legnagyobb rendben. A legnagyobb tettetett rendben! Én egyre jobban belejöttem a dolgokba, Mike egyre többször mosolygott rám ismét, én pedig voltam olyan idióta, hogy megint csak fülig belezúgtam. Na persze jó kérdés lett volna, hogy mikor nem volt így?
Július elején aztán Fanni igenlő válaszára kénytelen voltam Mike elé állni.

- Mike, lenne itt valami… - ültem le mellé a nappaliban egyik este.
- Igen? – le nem vette volna a szemét a sorozatról, amit úgy imádott, én pedig csak megcsóváltam a fejemet. Szerettem benne ezt is.
- Fanni végre eldöntötte, hogy kijön. És… szóval akkor nekem el kell költöznöm.
- Micsoda? – úgy fordult felém, mintha csak azt mondtam volna neki, hogy kitört a harmadik világháború és mind itt pusztulunk.
- Hát nem hagyom egyedül, nem ismeri Los Angelest. És amúgy sem lenne egyedül pénze bérelni egy lakást.
- De te… el akarsz költözni tőlem? – az arcára kiült a döbbenet és főleg a félelem. Ez pedig jól esett nekem.
- Nem akarok, dehogy! Szeretek itt élni. De nem mondhatom neki, hogy álljon meg a saját lábán rögtön.
- Ó, hát igen. Értem… - dörmögte, és szomorúan lehajtotta a fejét.
- Na, Mike… - odacsúsztam mellé, és magamhoz öleltem. – Ettől mi még minden nap találkozhatunk…
- Az nem elég… - morogta, amin elmosolyodtam.
- Tudom, nekem sem… - na igen, megint egy olyan furcsa szituációban voltunk, amit félre lehetett volna érteni.
- Hát miért nem jön ide? Van lent még egy szobánk… - pillantott rám reménykedve, én pedig eltátottam a számat.
- Nem várhatom el Tőled, hogy…
- Figyelj, nekem az mindennél fontosabb, hogy téged magam mellett tudjalak!

Ez a mondata volt az, mikor képtelen voltam ellenkezni. Nem volt számára ismeretlen Csicsi, szóval tudta, hogy milyen, és nem volt kifogása. Fanni is csak csodálkozott, és habogott össze-vissza, mikor elmondtam, hogy ez lesz. Két hét múlva pedig már a LAX-on ölelhettem magamhoz a régen látott unokahugicámat. Hiányzott nagyon, és ez csak most tudatosult bennem, hogy itt volt. Mikenak a hazafelé vezető úton legalább ezerszer köszönetet mondott, és hogy majd egyszer meghálálja. Én csak nevettem. Mike kicsit zavarban volt a sok köszönettől, Fanni pedig életében nem volt még ilyen lelkes. Úgy tűnt most már minden rendben lesz.

One Step Closer - Chapter 16

16. Do you feel the same? … No, you don’t.

- Fáradt vagy? – halk hangja most is melegséggel töltötte el a szívemet.
- Kicsit… - hiszen nem aludtam semmit, tettem hozzá magamban. De neki ezt nem kellett tudnia. – Ugye nem hagytad otthon az asztmagyógyszered? – pillantottam rá kérdőn, mire elmosolyodott. Kedvesen, elnézően.
- Nem – bólintottam, majd hátrahajtottam a fejemet az ülésen.
- Alszom egy kicsit…

A puszit tisztán éreztem az arcomon, ezzel kívánt szép álmokat. Olyan dolgokat csinál mindig, amikkel összezavar. Ez is egy ilyen volt. Halkan még hallottam, ahogyan hátrafordult Ryu felé, akivel beszélgetni kezdett a koncertekről, de én már álomba zuhantam.

**

- Hol van az a sapkám, amin volt az a…? - Mike úgy rohangált össze-vissza, mint a mérgezett egér. Csak magamban somolyogva odasétáltam az egyik erősítőhöz, felvettem róla a sapkát, majd elkaptam a mellettem éppen eligyekvő Mike-ot.
- Itt van, gyere már ide! – visszarántottam hozzám, és lábujjhegyre állva a fejére csúsztattam a sapkát.
- És a jack, ami való a keverőhöz?
- Már bedugtam, ne aggódj! – nevettem rajta, imádtam, hogy így pörgött.
- Ne röhögj ki! – meglökte a vállamat, amitől kicsit hátra léptem, de két másodperccel később már a mellkasához szorított, és szorosan ölelt magához. – Kívánj szerencsét!
- Nem lenne rá szükséged, de sok szerencsét! – motyogtam a mellkasának.

Beatdown még megtalált a fellépés kezdete előtt, és valamit nagyon magyarázott a wellingtoni koncerttel kapcsolatban. Idegesen rohantam kifelé a helyszínről, hogy telefonálhassak, de sajnos helyre már nem tudtam hozni a dolgokat.
Visszamentem, hogy legalább élvezhessem kicsit a zenét. Az In the end közepére értem vissza, s kicsit bosszankodtam, hogy lemaradtam az It’s going down-ról és a Dolla-ról.
A színpad mellett táncoltam és mondtam a szöveget, s lassan kezdtem felengedni. Mike csak megérti a dolgot!

- Úr isten, végem van! – lihegett mellettem, Spencer, az egyik road, akinek el kellett rohannia, szó szerint, egy új erősítőkábelért.
- A lényeg, hogy megoldottad! – veregettem meg a hátát.
- Te oldottad meg, halvány fingom nem lett volna róla, hogy itt hol a fenébe lehet ilyet szerezni ilyenkor!
- Ez a dolgom… - legyintettem, bár tényleg én magam is csodálkoztam. Még Pécsen is képes vagyok a mai napig eltévedni, vagy nem megtalálni dolgokat, helyeket, épületeket. Erre Szingapúrban tudom, hova kell menni? Furcsa. Bár mondhatnám, hogy Mike-ért mindent!
- Egyszerűen nincs kedvem lejönni onnan! – Ryu ugrott le elénk a színpadról, de már nézelődött is visszafelé. A többiek is lefelé jöttek lassan, de annyira tapsoltak és visongtak az emberek, hogy vigyorogva hajoltak le a színpadról és pacsiztak le velük.
- Menj, tegyél minket népszerűvé! – picit oldalba böktem, és rámosolyogtam, amitől ő csak még jobb kedvű lett.
- Jól bánsz velük ahhoz képest, hogy lány vagy! – mondta Spencer, majd elindultak szétszedni a cuccokat a színpad háta mögött.

Hát köszi - tudtam volna mondani, de inkább csendben maradtam. Könnyű volt velük, úgy kezeltek, mint egy havert, szóval nem volt nehéz. Bár én nem dirigáltam nekik, nem voltam én itt senki. Mike volt a főnököm, amit mondott, elintéztem. Vagy elintéztettem. Oké, a roadok fölött voltam valahol a ranglétrán, de ki foglalkozott ezzel? Mind egyenlők voltunk.

- Milyen volt a hang? – Mike kérdése váratlanul ért, azt sem vettem észre a nagy elmélkedésben, hogy lejöttek az emelvényről.
- Tak halk volt kicsit, de nem vészes!
- Nem tudom miért mindig velem van a baj… - mormogta rögtön az említett, mire kedveskedve megsimogattam a vállát.
- Nem volt ez baj, attól még jó volt. Csak halkabb voltál, mint a többiek…
- Na mindegy… - úgy sétált el mellettem, mintha vérig sértettem volna, pedig nem állt szándékomban. Ijedten pillantottam fel Mikera, aki összepréselte kicsit az ajkait, és Tak után nézett, aki kisétált az egyik ajtón.
- Én nem úgy értettem – motyogtam megilletődötten. Nem értettem, mi lelete Takot.
- Tudom. Mindig megbeszéljük ezeket, szerintem nem ez a baja – még meg is rázta kicsit a fejét. Levette a baseball sapkáját és megdobott egy mosollyal. – Semmi gáz, nyugi! Hogy tetszett? – átkarolta a vállamat, és elindultunk mi is kifelé.
- Nekem nagyon! – vígan karoltam én is át a derekát, és mosolyogva bújtam közelebb hozzá.

Kint kattant pár fényképezőgép, de nem érdekelt bennünket soha, Mike aláírt pár papírt meg CD-t, majd beszállt mellém a kocsiba. Amúgy is írtak már ez alatt az egy hónap alatt rólunk pár dolgot otthon, LA-ben. A média úgy tálalta a költözésemet, ahogyan éppen kedve tartotta. Voltam én eltartott partipicsa, igaz szerelem, és titkolt terhes is. Ezeket a cikkeket sosem olvastam végig, a képeket megnéztem, aztán elhajítottam a lakás vagy az iroda másik felébe őket. Aki őrizgeti ezeket, az Mike, de hogy hol pontosan azt nem tudom. Annyit szokott mondani, hogy jobb, ha mindegyikből van egy példányunk. Hát felőlem rendben!

- Van egy kis meglepetésem Wellingtonban! – mosolygott rám, miközben ráhajtottam a fejemet a vállára.
- Jaj, most hogy mondod nekem is! – inkább felültem rendesen, hogy ha akarja leszedhesse a fejemet. – Szóval Beatdown-t hívták otthonról, mondjuk nem tudom miért nem engem, de ezért még kapni fognak – itt kicsit mintha zavarba jött volna, kettőt is pislogott egymás után. Már meg tudtam mondani, hogy ezek a jelek mit jelentenek. – Wellingtonban a szállodában teltház van és nekünk eggyel kevesebb szobát foglaltak le valamiért.
- Ó… - ennyit mondott, miközben kibámult az ablakon.
- Ne haragudj, én nem is sejtettem, hogy ezzel baj lesz! Azt a számot mondtam, amit te adtál, de ők elkevertek szerintem valamit, vagy nem tudom. Bocsáss meg! – nem akartam galibát okozni, de tényleg.
- Jaj, semmi baj! Majd mi alszunk együtt, nem nagy cucc! – legyintett, és bíztatóan rám mosolygott, nekem pedig hatalmas kő esett le a szívemről.
- Igen… - bólogattam, s visszadőltem a vállára, de aztán gondolkodni kezdtem. – Te, Mike!?
- Hm?
- Nem lenne az a többieknek… furcsa, meg hát… nem is tudom – makogtam.
- Senkinek semmi köze hozzá, hogy együtt alszunk-e vagy sem! – vágta rá csípőből. Hát igen, ez volt Mike. Ha elhatározott valamit, az úgy is volt, punktum.
- Nincs hát, csak gondoltam megemlítem…
- Túl sokat agyalsz, Hel! – kuncogta, s a karját átdobta a vállam felett, majd puszit nyomott az arcomra. Ilyenkor totálisan úgy éreztem, hogy járunk, és egy pár vagyunk.

Szingapúr gyönyörű város volt, tele színes, éjszakai fényekkel, hömpölygő embertömeggel, csodás épületekkel. Sosem gondoltam volna, hogy eljutok egyszer ide. És hogy miközben taxizom a városban, közben Mike cirógatja a vállamat, azt meg pláne nem hittem volna. Nem szabadott beleképzelnem ezekbe a mozdulataiba semmit, tudtam jól. Már nem egyszer csalódtam kicsit miatta, és nem akartam megint átesni annak a bizonyos lónak a másik oldalára. Ám ahogyan közelebb hajolt az ablakhoz és engem is húzott magával, hogy mutathasson valamit, mégsem tudtam megállni, hogy ne gyönyörködjek Benne. Ahogyan az ajkai mozogtak, vagy ahogyan kifelé lesett azokkal a nagy, barna szemeivel…

- Mike? – susogtam közel az arcához. Érdeklődve rám nézett, szinte fájt, ahogyan a pillantása láthatatlanul simogatta az én bűnös lelkemet.
- Igen? – kérdezte, majd visszadőltünk a helyünkre, s Ő mosolyogva várta, hogy kinyögjem, amit akarok.
- Egyszer megtanítasz zongorázni? – igen, ez is egy kérésem lett volna, de nem most. Valahogy nem jött a számra: te is ugyanezt érzed?
- Ó, persze! Imádni fogod, valami fantasztikus érzés, ahogyan az ujjaid alatt egy zene születik… - és csak mondta és mondta, én meg bólogatva figyeltem.

Átestem a ló másik oldalára, bizony. Sürgősen le kellett állítanom magamat!
Nem is mertem többet hozzászólni, és inkább csendesen figyeltem a várost. Mike ujjai még mindig a karomat simogatták, valamikor - talán teljesen öntudatlanul - beletúrt kicsit a hajamba, és puszit nyomott a fejemre. Mintha ez olyan totálisan mindennapi és természetes dolog lenne. Nos, nem is lenne ezzel semmi baj, ha néha nem kattanna el az agya odabent, és nem menne át bolondba.

A koncertek nagyon jól sikerültek, bár volt egy-két fennakadás, amit nekem kellett megoldanom. Na persze nem egyedül, Mike segített. Egyrészt, mert még csak most indultam ebben a szakmában – ami egyébként nem is tudtam, hogy micsoda, én vagyok a mindenes, vagy mi? -, meg hát Mike szeretett mindenben részt venni, és azt hiszem ez így volt jól.

Wellingtonban aztán valóban egy szobába költöztünk be. A többiek nem szóltak egy rossz szót sem, minta nekik sem lenne ebben semmi különös. És tényleg volt egy meglepetése is. El sem akartam hinni, hogy a koncert napján hajnali ötkor ébresztett. Úgy nézhettem rá, mint egy hülyére, mert egész reggel rajtam nevetett. Hétig összekészültünk, reggeliztünk, majd elindultunk. Amikor megláttam, hogy hova megyünk, felnevettem. Bérelt nekünk biciklit, tudta, hogy ez volt az egyetlen sport féle, amit űztem még Magyarországon, és hogy ez hiányzik nekem. Körbe-körbe tekertünk a város körül, kettesben, és rengeteget beszélgettünk. Jó volt, és örültem, hogy végre más közegben is vagyunk kicsit, nem ott, ahol a többiek. Mert azért közöttük nem ugyanolyan minden. Imádtam őket, az, hogy megismerhettem a srácokat, nekem rettentően sokat jelentett, de néha jó volt csak Mikekal lenni.

Este a koncert kezdete előtt viszont Mike kissé megőrült. Megint. Folyton idegesen mászkált, kérdezgetett mindenkit, kiabált, amit nem szokott, és úgy egyáltalán láttam rajta, hogy valami nem stimmel. Csak néztem, figyeltem az arcát, hátha rájövök, hogy mi is van, de semmi tippem nem volt.

- Hé, higgadj le egy kicsit! – kaptam el a karját, és rántottam magam mellé a kezdés előtt nem sokkal. A falnak nyomtam, kezeimet a vállaira simítottam, és nyugtatóan próbáltam rá pillantani.
- Jól vagyok, csak nem tudom, miért nem lehet megérteni, hogy a Wedd-féle erősítők nem jók! – a végét már üvöltötte a roadoknak címezve, akik úgy iszkoltak el messzebbre, mintha maga a Sátán üldözte volna őket, én meg fintorogva befogtam a fülemet.
- Mike, kérlek… Mi a fene bajod van? – kérdeztem fáradtan. Egyrészt korán keltett ma, másrészt már jócskán csinált nekem plusz munkát, elfáradtam.
- Semmi – sóhajtotta, de nem nézett rám, elnézett a vállam fölött. Hazudik! Ez is egy jel volt, amit az én antennáim már tökéletesen fogtak.
- Mondd el! – kértem.
- Mondtam, hogy semmi, Léni! – kiabált rám, én pedig hátrahőköltem tőle. A kezeimet azonnal levettem a válláról, és hátráltam két lépést. Megijedtem, még sosem beszélt így velem. Az Ő szemében is láttam a felismerést, hogy most túl messzire ment. Kissé megijedt, láttam rajta, és már szólni akart volna valamit, de nem hagytam.
- Kezdünk, menj! – utasítottam, majd futólépésben megindultam a kijárat felé. A fülemből kiszedtem a fülhallgatót, amin hallottam a többieket, és a kicsi mikit is elhajítottam az egyik asztalra. Kiszálltam mára.

Nem kívántam sok szerencsét, nem öleltem meg, nem adtam neki egy bátorító puszit. Egyszerűen kiléptem a helyről, és megálltam a fal mellett az utcán. Oké, talán kicsit túlzásba estem, de kezdem unni, hogy mikor úgy tartja kedve, akkor úgy csinál, mintha az ellensége és nem a barátja lennék. Mély levegőket vettem, leültem a járdára, és csak néztem magam elé. Mikor már sejtettem, hogy a vége felé jár a koncert, visszamentem. Odaálltam a színpad mellé, és csak néztem Őt. Azt, ahogyan mozgott, ahogyan ajkai a szavakat formálták, és a mindenre elszánt tekintetet. Amikor Fort Minort ad elő, akkor más. Olyan érzés nekem is, egyy egyszerű hallgatónak, mintha mindenre képes lennék. A dallam, a szöveg, mindben benne van az érzés, hogy „és én vagyok a legjobb, mindenki más kapja be!”. Imádtam ezt, szerettem, hogy felvértezett a zenéjével a mindennapok ellen. Hogy úgy érezhettem egy kicsit, hogy én is része vagyok ennek a világnak, hogy valami különleges részese vagyok. És azt hiszem, az emberek többsége szintén ezt érezte, azért is szerették ennyire őket. Mike-ot.
Nem is lett volna minden jó, ha megint nem találnak meg engem is valamivel! Alá kellett írnom még pár papírt, a főszervező megkeresett velük, így nem állhattam ott, mikor lejöttek a színpadról. Elmentünk egy csendesebb helyre, amolyan ideiglenes irodának néztem. Átolvastam a papírokat, Mike azt tanította, hogy sose írjak alá semmit anélkül, hogy ne bizonyosodnék meg róla, hogy átverés-e vagy sem. Szóval kicsit később értem vissza, és a srácokat sehol sem láttam. Már vagy háromnegyed órája lecsengett a koncert, a nézők elindultak kifelé, én pedig Mike öltözője felé vettem az irányt. Sejtettem, hogy ott vannak, de arra nem is számítottam, hogy nem egészen így van.

Hosszú, szőke haj, karcsú testalkat, gyönyörű arc. Legalábbis én így láttam őt, Kimet. Mike és ő önfeledten csókolóztak, és a lány éppen azon szorgoskodott, hogyan bontsa ki minél előbb Mike övét, míg Mike már a melltartó kikapcsolásával foglalatoskodott. Visszacsuktam az ajtót, halkan, hogy meg ne hallják, és letaglózva álltam a folyosón. Hogyan kerül ide, Wellingtonba Kim? Mike hívta? Vagy véletlen? Persze, hogy nem véletlen, a lány biztosan így akarta. Lehet, hogy ezért volt olyan Mike? De idegesnek látszott, mintha zavarná valami, ezzel ellentétben itt azonban nem úgy tűnt, hogy idegesíti a lány. A vérem felforrt, rettentően dühös lettem. Mikera is, és magamra is.

Talán csak most esett le igazán, hogy Ő is ember. Hogy Ő is csak egy egyszerű férfi.
Megfordultam, gyorsan le akartam lépni, nehogy valaki megtudja, hogy láttam ezt, de nem jött össze.

- Ezt ne mondd senkinek! – Tak hangja halk volt, sötét szemei komolyan csillogtak, szinte már vádlón nézett rám. Láttam a tekintetében, hogy nem tudja elfogadni a tényt, hogy kémkedtem Mike után.
- Nem fogom! – ígértem suttogva. Ő viszont nem állt el az utamból, úgy nézett le rám, mintha megöltem volna valakit. Szinte remegtem az indulattól, a felgyülemlett feszültségtől, és direkt úgy mentem el mellette, hogy a vállaink összekoccantak. Sosem vesztem össze egyikükkel sem, sosem volt feszültség köztünk. Most viszont láttam Tak szemében a vádat, hogy én csak egy újonnan jött betolakodó vagyok.

Egyértelművé vált számomra, hogy Tak valamiért mostanság nem kedvel, de nem tudtam az okát. Viszont most kicsit sem izgatott, hogy ő nem bír, sokkal inkább foglalkoztatott, hogy Mike kis légyottot szervezett Kimmel. Fájt, baromira. Az utcán sétáltam, nem volt kedvem taxizni. Nem volt messze a hotel, de nem is érdekelt volna, ha kilométereket is kellett volna megtennem. Egyedül éreztem magam, mint a kisujjam. Előkaptam a mobilt, amit Mike nekem adott, és azonnal tárcsáztam.

- Szia! – az álmos hangon elnevettem magam, de a szemeimből már folytak a könnyek. Nem tehettem róla.
- Ne mondd, Fanncs, hogy aludtál!
- Dehogynem! Álmos voltam… - hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Mi újság?

Elmeséltem neki mindent, majd két órán keresztül beszélgettünk még. Már a szobánkban voltam, Mike pedig sehol. Igyekeztem arra összpontosítani, amit Csicsi mond. Otthoni gondok, a suli meg az apja. Elege volt, most már tényleg. Sajnáltam szegényt, nagyon szerettem őt, szerettem volna, ha végre boldog.

- Kijöhetnél hozzám!
- És lakjak én is Mikenál? Nem hiszem…
- Akkor keresnénk nekünk lakást… - persze nem gondoltam komolyan egy percig sem, hogy otthagynám Őt, annak ellenére sem, hogy éppen Kimmel hetyegett. – Gondold meg! Én várlak bármikor.

Még beszéltünk kicsit, aztán elköszöntünk. Csak álltam az erkélyen és egyik szál cigit szívtam a másik után. Tudtam, hogy Mike utálja, ha bagózom, mondta, de nem érdekelt. Annyira megbántott, hogy majd’ belehaltam. Tudni, hogy mást csókol, és mást szeret – akár lelkiekben, akár testileg -, maga volt a megtestesül kín.

- Szia! – nem is hallottam, hogy nyílt volna az ajtó. Hátrafordultam, s megpillantottam, ahogyan az erkélyajtóban ácsorog. Ajkain kedveskedő mosoly, szemeiben csillogás. Ez pedig most tudtam, nem nekem szól. A szívem mintha kőből lett volna, éreztem azt is, hogy az arcom megfeszül.
- Hello! – motyogtam, majd újra beleszívtam a szálamba. Elgondolkodva nézte, ahogyan kifújom a füstöt. Sejtettem, hogy azon agyal, hogy beszóljon-e vagy sem. Végül nem tette.
- Azt hittem, alszol már.
- Minek? Holnap megyünk haza, majd kialszom magam otthon – megrántottam a vállamat, és elfordultam tőle. Képtelen voltam ránézni, mikor tudtam, előtte mással volt.
- Baj van?
- Nincs – morogtam kelletlenül. Mögém lépett, kezei végigfutottak a karjaimon, és fejét a vállamra hajtotta. Megremegtem a dühtől, szinte ordítottam belül. Miért teszi ezt velem?
- Nekem elmondhatod! – suttogta a fülembe. Oké, Léni, nem sírhatsz! Nem teheted!
- Máskor, ha szeretnél a volt barátnőddel lenni, szólj, és elintézem. Mert mint láthatod, bárki rátok nyithatott… - halkan beszéltem, de így is érezhető, vagyis hallható volt, hogy mennyire mérges vagyok.
- Te… - nem tudta, mit kérdezzen. Csak álltunk ott, éreztem, ahogyan a mellkasa a hátamhoz simult, de azt is, hogy most teljesen lefagyott.
- Azt hitted, eltitkolhatod? – kérdeztem végül. Szembefordultam Vele, de csapdába estem. A korlátba kapaszkodott kétoldalt, el volt vágva a menekülő utam.
- Azt – suttogta, de olyan áthatóan nézett a szemembe, hogy egy percig azt sem tudtam, mit mondjak. – Neked erről nem kellett volna tudnod.
- Ahogyan senkinek sem? Tak figyelmeztetett engem – rebegtem, és sűrűn pislogni kezdtem, nehogy kibuggyanjanak a könnyeim.
- Pontosan. Miért látom úgy, hogy ez neked fáj? – közelebb hajolt hozzám, ajkai alig voltak tőlem néhány centire. Kavargó érzésekkel a szívemben pillantottam hol a szájára, hol a szemeibe.
- Mert… - szeretlek, akartam volna mondani, de gyáva voltam. Nyílván Ő nem így érez, hiszen most kufircolt Kimmel. – Mert a legjobb barátom vagy, és rossz, hogy eltitkolod, hogy újra vele vagy – elmosolyodott, hitetlenkedve kicsit megcsóválta a fejét. – Nem ezt a választ vártad? – suttogtam a kérdést, most szerettem volna én sarokba szorítani Őt.
- Nem – megint egyszerűen és őszintén válaszolt, ami meglepett. Csak így kimondta! Mi van ilyenkor?
- Hanem? – addig üsd a vasat, amíg meleg!
- Őszintén? Nem is tudom… - mosolygott, majd még közelebb hajolt, és egy puszit hintett a számra. Na most határozottan nem a méregtől remegett meg a térdem! – Alszunk?
- Ennyi? – utaltam mind a beszélgetésre, mind a majdnem csókra.
- Kim és én nem vagyunk együtt. Eljött, megkívántam… - megvonta a vállát. – Gyere, feküdjünk le! – behúzott a szobába, becsukta az erkélyajtót, majd a fürdőbe vonult.

Na igen, megválaszolta, hogy miért feküdt le Kimmel. És mit is vártam volna mást? Ő is férfiből van, de nem vetettem meg ezért. Csupán meglepett a tudat, hogy sejthettem volna, hogy Ő is egy a sok közül bizonyos szempontból. A szájra puszi meg örök rejtély marad! Lezuhanyzott, majd én is, aztán befeküdtünk a nagy ágyba, és aludtunk. Sokáig bámultam bele a sötétségbe, de végül elnyomott az álom. És sajnos, nem volt kellemes. Újra láttam magam előtt, ahogyan Kim vetkőzteti Mike-ot, és a jó fantáziámnak hála, tovább is folytatódott a történet. Mindent láttam álmomban, amit valójában elmulasztottam.

One Step Closer - Chapter 15

15. Secret surprises

Februári reggel volt, mikor rámtörtek. Chester és Mike lehuppantak az ágyam szélére, és keltegetni kezdtek. Nem akartam én még csak életjelet sem adni magamról, de ők aljas módszerhez folyamodtak.

- Ne, légyszi! – nyüszítettem, mint akit nyúznak. Nem tehettem róla, hogy marhára csiklandós voltam, és ezt mindketten tudták, és ki is használták.
- Felkelsz? – hajolt az arcom elé Mike, és a közelségétől hirtelen még levegőt is elfelejtettem venni. Csak bólogattam, mint azok a kutyusok az autóban.
- Király! - harsogta Chester, majd kihajított a fotelbe pár ruhát. – Futni megyünk!
- Hogy mi? – bukott ki belőlem a kérdés, és felültem az ágyban. Mikera néztem, aki pedig a takarómat bámulta. Követtem a pillantását, s csak akkor vettem észre, hogy a hálóingem felcsúszott a combomon, ami most kilátszott a takaróm alól. Azonnal kipattantam az ágyból, és zavartan kisiettem a fürdőbe. – Egy perc! – kiáltottam vissza, majd mosakodni kezdtem.

Időm sem volt kérdezgetni őket, olyan gyorsan kipateroltak otthonról. Az ajtó becsukódott mögöttünk, Chez pedig kocogva elindult, majd várakozóan visszafordult felém. Meg voltam hökkenve. Mióta akar ő futni? Meg úgy egyáltalán sportolni? Mindig azt mondta, hogy elég, amit a színpadon művel. Mondjuk egyet is értettem vele.

- Indulunk végre? – hajolt meg színpadiasan, mire összevontam a szemöldökömet.
- Nem is reggeliztem… - motyogtam, de én is kocogó üzemmódba tettem magam.
- Van egy hotdog árus a harmadik utcában. Gyere!
- De hát az messze van! – rémüldöztem, mire csak felnevetett.
- Tudom.

Nos, nem vagyok egy kifejezetten atlétikus alkat. És akkor még enyhén fogalmaztam. Szabályosan gyűlöltem még gyalogolni is. Biciklizni szerettem, a saját kis tempómban, na de sietni valahova, főleg gyalog?! Vagy lépcsőzni? Ha tehetem, busszal és lifttel közlekedem.
Egy órával később sikerült eljutnunk addig a standig, és kértünk két hotdogot meg két üveg vizet, aztán beültünk egy parkba.
A padon ücsörögve csak néztem a kajámat, de nem tudtam egyelőre beleharapni. Úgy kifulladtam, hogy kellett egy kis idő, míg újra normálisan működik majd a szervezetem és befogadja az ételt.

- Te Léni… - motyogta Chester két falat között. – Mi van veled és Mikekal? – a kérdése nem lepett meg annyira, valahogy mindig is sejtettem, hogy tudja, hogy nem egészen barátként tekintek Mikera.
- Semmi – megvontam a vállamat, majd enni kezdtem. Lassan, nyugodtan. Tudtam, hogy úgysem hagyja annyiban.
- Azon kívül?
- A Grammy után mintha kicsit haragudott volna, de aztán nem volt semmi különös. Együtt élünk, együtt dolgozunk. Sokat segít, főleg a papírmunkával, mert azért nekem elég nehéz még megérteni a szakszöveget, de… Normális, kedves, aranyos.
- És mennyire tudod türtőztetni magadat a közelében?
- Kénytelen vagyok, nem? Ő csak egy barát, ezt mondogatom magamban.
- És várod a holnapot? – kérdezte vigyorogva.
- Igen is, meg nem is…
- Mert?
- Várom, mert még sosem jártam a világnak azon a részén. De viszolygok is kissé, mert nem itthon leszünk, nem hazai pályán. Mármint… Jaj, ezt nehéz elmagyarázni – bosszankodtam gondolkodva. – Tudod, itt ha esetleg történik valami, ha összebalhézunk vagy valami, akkor bevonulok a szobámba, vagy bemegyek az irodába. De ott nincs hova menekülni, és ott mindenki az Ő barátja, nem az enyémek.
- Félsz – mondta ki egyszerűen, mire elhúztam ugyan a számat, de bólogattam. – És sikerült mindent elintézned? – utalt újra a turnéra.
- Ja, hát igen. Bár nem mondom, mikor elém tette a listát, hogy akkor ezt intézzem el, kicsit meghökkentem.
- Beledobott a mélyvízbe – rötyögött jókedvűen.
- Bele, pedig tudja, hogy nem tudok úszni – vigyorogtam én is. Kicsit kezdtem fázni így egyhelyben, így felálltam, és intettem, hogy jöjjön ő is. – Amúgy te ismered Hollyt?
- Aha, kedves lány, annyi idős, mint te azt hiszem. Nem lesz vele gondod.

Nem is hittem, hogy lesz, csak arra lettem volna kíváncsi, hogy neki is annyira bejön-e Mike, mint nekem. Csak hogy elkerüljem a kínos pillanatokat. Végül nem kérdeztem rá Chesternél, bár az ábrázatomból rájöhetett, hogy mire akartam kilyukadni.

A napom nem is telhetett volna furcsábban. Chester még két órán keresztül kényszerített rá, hogy futkározzunk a városban, amit már rettentően untam. Nem számítottam rá, hogy az egész délelőttömet ezzel töltöm. Aztán Mike hívta Chezt, de engem keresett. Kedvesen emlékeztetett rá, hogy anno nyáron egyszer nem csikizett halálra, és hogy megígértem, hogy bármit megteszek, hogy békén hagyjon. Bőszen helyeseltem, ő pedig elmondta, hogy kitalálta, hogyan fizessem neki ezt vissza.

Így történhetett meg, hogy Chesterrel úgy, ahogyan voltam, futós szerkóban, izzadtan vágtam neki a városnak, hogy a másik felében lévő szalonból elhozzam Mike egyik gitárját. És nem az volt ám a pláne, hogy el kellett oda mennem, hanem, hogy MOST AZONNAL. Nem várhatott, majdnem nekiállt hisztizni a telefonban, mikor megemlítettem, hogy előtte hazaugranék átöltözni. Mert, hogy nem sokáig vannak ma nyitva satöbbi. A békesség kedvéért belementem a dologba.

És három, ismétlem, három óra múlva oda is értünk. Oké, hogy LA. sokkal nagyobb, mint például Pécs, de természetesen a taxiban ülve bele is futottunk egy dugóba. Mondjuk nem értettem miért arra mentünk, hiszen tudni lehetett, hogy ott mindig ez van, de Chez erősködött, hogy jó lesz. Nem is kell mondanom, hogy összefont kezekkel, durcásan ültem végig a taxiban, míg ő csak vigyorogva játszott a telefonjával. Hihetetlen a pasi, de nem tudtam rá haragudni. Imádtam őt is!

Végül sikerült elhoznunk a gitárt, és természetesen nem is zártak be az orrunk előtt… közel sem voltunk hozzá. Amint kiléptünk a gitárszalonból, megcsörrent Chester mobilja. Azt hittem, hogy megint Mike az, talán ellenőrizni akar bennünket, hogy elvégeztük-e a küldetést, de nem Ő volt, hanem Joe. Totál kétségbe volt esve, azt kérte, menjünk hozzá. A gitárral, és még mindig edzős cuccban újra taxiba szálltunk, és Joehoz mentünk. Kint ácsorgott az udvaron, és nagyon megörült mikor meglátott bennünket.

- Na mi az a vészhelyzet? – kérdezte Chester, és valamiért nagyon úgy nézett ki, mint aki menten elröhögi magát.
- Herold felmászott a fára! – mondta egyszerűen és a fa felé pillantott.
- Ki az a Herold? – kérdeztem, de tök fölöslegesen. Herold mint látható volt, egy vadászgörény. – Neked van ilyened? – vontam fel a szemöldökömet.
- Aha, nemrég kaptam. És nem hiszem, hogy le tud jönni! – húzta el a száját, és leguggolva meg ciccegetve hívogatni kezdte Heroldot.
- Nem macska, miben reménykedsz? – röhögött fel Chester.
- Valakinek fel kéne menni érte! – nézett Joe Chezre.
- Menj! – vágtam rá gondolkodás nélkül, mire nagyon csúnyán nézett rám. – Most mi van, a tiéd?!
- Úgy nézek ki, mint aki fára is tud mászni? – kérdezte szkeptikusan. Chester ekkorra már a hasát fogta a röhögéstől, és hát az én számat is elhagyta egy vihogás.
- Oké, akkor Bennington? – pillantottam felé.
- Meghúztam a lábamat, nem fog menni… - zavartan összepillantottak Joeval, de ekkor már nem foglalkoztam velük.
- Bénák! – morogtam, s közelebb mentem.

Nos, a fa magában elég magas volt, és meg nem mondtam volna, hogy milyen fajta. Az volt a jó, hogy nem volt magas a törzse, és sok kisebb ág nőtt rajta már lejjebb is. Persze én azért nem voltam elég magas, így arra megkértem a mi DJ barátunkat, hogy tartson bakot. Falusi lányzó lévén természetesen voltam olyan ügyes, hogy felmásszak a fára. Chester a telefonjával fényképezett közben, amit mondjuk nem díjaztam, de olyan öt méter magasan már lefostam, hogy mit csinál. Aztán Herold volt olyan aranyos és bájos, hogy mielőtt elérhettem volna, még egy kicsit magasabbra mászott. Jó fél óra múlva landoltam a földön, talpon, ahogyan kell, a zsebemben Herolddal. Joe rettentő hálás volt, és behívott bennünket egy üdítőre.

Háromfelé járt az idő, mikor eljöttünk tőle, és ismét be sem kellett még szállnunk a taxiba, csörgött a mobil. Már előre féltem, hogy most ki és mit akarhat. És volt is rá okom, Brad hívott, hogy van egy kis gubanc a turnéval.

- Milyen gubanc? – kérdeztem ijedten, mindjárt azon kezdtem agyalni, hogy minden rám osztott feladatot megcsináltam-e.
- Nem tudom, valamelyik szerződéssel a hellyel kapcsolatban – megvonta a vállát, és kinyitotta nekem a taxi ajtaját. Hirtelen fagyott le mellettem, és az utca másik oldalára bámult.
- Hé, hahó, Chez! – legyeztem az arca előtt, és én is arrafelé kezdtem sasolni.
- Menjünk! – szinte úgy nyomott be a kocsiba, és gyorsan ő is bepattant mellém. Azonban a szőke hajú széplányt még sikerült megfigyelnem.
- Chester Bennington menekül egy nő elől… - nevettem. – Ex?
- Az… - megforgatta a szemeit és fintorgott. Ezen csak nevettem.

Azonnal elindultunk az irodába, ahol röpke öt órát töltöttünk, mert valami balfék eltolta az egyik szerződést Ausztráliában. Este már csak ültem az asztalomnál és játszottam, miközben vártunk.

- Sudoku? – telepedett le mellém Chez.
- Szeretem – mosolyodtam el egy pillanatra.
- Jó gyorsan csinálod! – pillantott a már mellettem heverő, megfejtett kupacra.
- Vizsgák helyett mindig ezt csináltam.
- Hát az jó – kuncogott, majd ahogy csörgött a telefon, felvette. – Remek, köszi! – letette, majd vigyorogva nézett vissza rám. – Mehetünk!
- Végre! Veszünk út közben valami kaját?
- Ja, persze, el is felejtettem, hogy reggel ettünk csak.
- Nem baj, most már éhes vagyok, de eddig elvoltam.

Vettünk három nagy pizzát, majd végre valahára hazafelé vettük az irányt. Tekintve, hogy reggel óta nem voltam ott, már jó volt belegondolni, hogy csak pár perc az egész, és újra az otthonomban vagyok. Ahol Mike van, ott van az én otthonom is. Igen, szánalmas vagyok, ezt elkönyveltem magamban. De nem tehettem róla, hogy ennyire szerettem vele lenni, a közelében sertepertélni.

Az ajtóban ácsorogva, a három pizzásdobozzal meg a gitárral a kezemben vártam, hogy Chester kinyissa végre az ajtót. Annyira zörgette a kulcsokat, azt hittem beszakad a dobhártyám. Kedvem lett volna megkérdezni, hogy mégis mi a francot művel, de végül csak bejutottunk. Gyorsan levettem a cipőimet, a gitárt a nappaliba tettem, majd a pizzákkal egyenesen a konyhába mentem.

- Mike, megjöttünk! – kiabáltam, de alig ejtettem ki a szavakat a számon Ryu termett mellettem.
- Szia Léni! – két puszit nyomott az arcomra, és azonnal a pizzákat kezdte nézegetni.
- Szia, nem is tudtam, hogy itt vagy! – elővettem volna én a tányérokat, de ezeknek minek? Ryu máris evett, szóval…
- És én is itt vagyok! – Phoenix lépett be az ajtón, és jól megölelgetett.
- Hagyjatok nekem is! – furakodott az asztalhoz Chez, és letámadta ő is a pizzát.
- Na hát… - hirtelen nem tudtam mit mondani, vágytam volna már egy zuhanyra.
- Szia! – suttogta az ismerős hang a fülembe, én pedig megborzongtam tőle. Ez megint egy olyan helyzet volt, mikor egy pillanatra olyan érzésem volt, mintha egy pár lennénk.
- Szia! – rebegtem, aztán inkább elléptem tőle. Kicsit nagy volt a kísértés, hogy háttal neki, belesimuljak az ölelésébe.
- Mutatni szeretnék valamit! – mosolygott rám, mikor felvettem egy szelet sonkás-kukoricás pizzaszeletet, és majszolni kezdtem.
- Oké… - motyogtam, s mivel kinyújtotta felém a kezét, nagy nehezen odabotladoztam újra Hozzá, és elindultunk felfelé.
- Remélem nem haragszol nagyon a mai nap miatt, de muszáj volt eltávolítanom téged a házból! – mondta, amikor felfelé sétáltunk a lépcsőn. Elkerekedett szemekkel néztem vissza Rá.
- Miattad kellett négyzetesen körbefutnom Los Angelest, meg fára másznom, meg nem létező szerződések után kajtatnom?
- Aha! – a mosolya miatt képtelen voltam Rá haragudni, így csak pislogtam.
- Hát én nem haragszom, csak furcsa volt, hogy minden összejött.
- Szerettem volna egy nap alatt elkészülni a meglepetéseddel, és a többiek segítettek – nem értettem miről beszélt, de mikor kinyitotta előttem a szobám ajtaját én esküszöm majdnem ott haltam meg.

A szemközti falon volt az ablak, ami előtt most egy plafontól földig érő Linkin Parkos függöny lógott. Középen volt egy vadi új dohányzóasztal és három fekete bőrfotel. A bal oldali falon ugyanaz a szekrénysor állt, ami eddig, de most már mindenhol az én díszeim – régiek és újak – voltak rajta, s a jobb oldalon ott állt a nagy franciaágyam, amin szintén Linkin Parkos huzat volt. De nem is igazán ez volt a lényeg, bár hihetetlen, hogy Mike ennyit vesződött, hogy ezeket beszerezze nekem, hanem, hogy a falakon az Ő keze munkája volt látható. Kép nem volt fent, sőt polc sem, semmi. Viszont így volt tökéletes, mert a fejem felett az ágynál ott díszelgett hatalmasban megfestve a The Rising Tied borítója, míg a többin szintén Mike festményei voltak. Azok a furcsa kis fejek, furcsa kis pálcikaemberek, halálfejes-angyalszárnyas muksók… Minden volt benne, amit imádok, LP és FM. És nem csak azért volt már ez fontos, mert halálosan imádtam a zenéjüket, mindkettőnek, hanem mert már én is ebben a világban dolgoztam. Az éjjeli szekrényemen egy pici, elég modernnek kinéző kis lemezjátszó állt, s az alatta lévő polcon ott sorakoztam az albumok. Az összes LP és FM, és minden más is, amit Mike szeretett, és úgy hitte hallanom kell. De a legdurvább az volt, hogy a plafonon ott voltak az aláírásaik nagyban. Nem tudom Mike hogyan készülhetett el ezzel egy nap alatt!

- Valahol még kicsit száradni kell a falnak, de amúgy kész van – mintha csak a fejembe látna!
- Én… - mit mondjak? Mondjuk azt, hogy totálisan, őrülten, halálosan szerelmes vagyok belé? – Köszönöm! – nem mertem megtenni.

Nem tudtam, hogy mi a franc folyt itt egész nap. Azt hittem, mind megőrültek, vagy valami, de most már értettem, mire készült. Mindennek ellenére most aztán még jobban összezavarodtam. Miért csinálta ezt? Mikor már úgy érzem, hogy minden oké, akkor történik valami, ami elront mindent. Mint a Grammyn is, bár a mai napig halvány lila gőzöm se volt róla, hogy mit is vétettem. Aztán most megint minden olyan, mint nyáron volt. A mosoly az arcán őszinte, lélegzetelállító, és a szemei is úgy csillogtak rám, mintha én lennék rajta kívül az egyetlen lény a földön. Nem tudtam mit mondani, csak tátottam a számat. A szemeimet ellepték a könnyek, és csak annyit tudtam tenni, hogy odasétáltam Hozzá, és szorosan magamhoz öleltem.

**

Később a fürdőből sétáltam vissza a vadi új, de mégis régi szobámba, mikor eszembe jutott, hogy megkérdezzem, hogy akkor az a szerződés most tényleg gázos, vagy csak az is csel volt. Ám mikor odasétáltam a szobájának az ajtajához, meghallottam, hogy telefonál. Suttogott. Sosem titkol előlem semmit, így már elsőre feltűnt, hogy valami nem stimmel. Nem akartam én rosszat, komolyan, de kíváncsi lettem. Lesiettem a konyhába, és óvatosan felvettem az ottani telefont. Chester hangját hallottam. Gondolhattam volna, hogy ismerős hívta az itthonin! Viszont nem értettem, miért telefonon beszélnek, ha nemrég ment csak el Chez?

- Léni tudja? – Mike hangja halk volt, alig értettem amit mondott. Gondolom, hogy én a másik szobából meg ne halljam.
- Nem, azt hiszi, hogy az egyik volt nőm volt az.
- Akkor jó. Nem akarom, hogy találkozzanak!
- Miért? Előbb-utóbb úgyis megismeri, ha már itt van megint. Keresni fog téged, Mike!
- Nem tudom… - nagyot szusszantott, ideges volt. – Kim szétszedné őt, ha tudná, hogy együtt élünk.
- Hel nem hagyná magát!
- Tudom…
- Akkor mégis kit akarsz védeni kitől? – válasz nem érkezett a kérdésre, én meg szédülni kezdtem, mivel még levegőt sem vettem, nehogy meghallják. – Szereted még?
- Én… Talán… - letettem. Igyekeztem nem lecsapni a kagylót, de nem akartam többet hallani.

Tehát az a szőke nő, Kim volt, Mike exe és nem Chezé. Hazudtak nekem! És Ő még mindig szereti? Legszívesebben a fejemet belevertem volna a falba. Hogyne szeretné? Írt neki egy dalt. Sosem írt előtte senkinek semmit.
Visszasiettem a szobámba, és most először, mióta ideköltöztem, előkerestem a cigimet a táskámból, és lesiettem az udvarra. Csak akkor egyszer jártam itt kint, mikor Mike beugrott velem a medencébe. Leültem az egyik székre, odahúztam a hamust, és rágyújtottam.
Olyan érzés volt, mintha vérezne a szívem. Fájt, sajgott, és a szememet is marták a könnyek. Rájönni, hogy a szerelmed, akit titkon imádsz, talán mást szeret, kegyetlen érzés. De talán nem így van, mert Mike nem találkozott vele… Tudom, mert együtt élünk. Bár, ami késik, nem múlik, szokták mondani.
A pillantását éreztem a hátamon, tudtam, hogy ott áll a mögöttem az ajtóban és engem néz. Mégsem fordultam meg, nem tudtam volna most beszélni Vele. S mintha Ő is érezte volna, hogy valami nincs rendben, nem szólt semmit. Isten tudja, meddig voltunk ott a kertben, mozdulatlanul, némán azon az éjszakán…

One Step Closer - Chapter 14

14. Only a dear friend

A kapuban anya még egyszer jó szorosan magához ölelt, aztán Mikenak is adott két puszit. Látni, hogy mennyire rossz neki, hogy elköltözök egy másik kontinensre, s most már egy óceán fog elválasztani bennünket… Rossz volt. Minden bátyám dolgozott, így tőlük már előző este elköszöntünk. Még egy utolsó „vigyázz magadra” után beültünk a kocsiba. Mike kinyitotta nekem az ajtót, majd lassan beült mellém. Bekapcsoltam magam, s könnyes szemekkel néztem vissza a sárga családi házra, és a kapuban síró-rívó anyukámra és apura. Intettem még egyet, mielőtt eltűntünk a szemük elől, majd ujjaimmal próbáltam minél gyorsabban letörölni a könnyeimet, mert a mama még hátravolt. Tőle talán még nehezebben ment a búcsúzás, még most is le akart beszélni a költözésről. Valószínűleg, ha Mike nem állt volna ott mellettem, nem érzem az illatát és azt, ahogyan végigsimít a vállamon vagy a hátamon, maradtam volna. Nem is gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz elmenni, hiszen mindig is ezt akartam.

- Jól vagy? – kérdezte, mikor már elhagytuk Pécset is, Pest felé menet. Ahogyan az arcára néztem, újra erősen megdobbant a szívem. Próbált egyszerre az útra és rám figyelni, s hol felém pillantott, hol az útra. És most ugyanazt láttam a szemében, mint mikor megcsókolt.
- Igen – nem tudtam hosszabban elmagyarázni neki, hogy mit érzek, mert a sírás mostmár nem csak a családomat való elhagyás miatt fojtogatott, hanem Őmiatta is.

**

Hetedikén este értünk haza, s ahogy beléptem Mike házába, én is otthon éreztem magam. Persze egy kicsit bennem volt a tudat, hogy ez nem az enyém, de ahol Ő ott van, ott nekem csak jó lehet. És jó is volt. Persze kipakolni és pihenni nem volt sok időnk, mert másnap tartották a Grammy díjátadót, ahol a srácokat nem csak hogy jelölték, de fel is fognak lépni.
Így a másnap eléggé kaotikusra sikerült. Mike reggel elment, mert próbáltak még egyet, én meg vásárolni indultam. Előtte persze jól összevesztünk, hogy miért nem szólt nekem erről előbb, mert egy ruhám sem volt, amit felvehettem volna. Ő persze csak a kezembe nyomta az egyik bankkártyáját, és dühösen elviharzott.
Csak pislogtam a becsukott ajtó előtt, és könnyek kezdtek gyűlni a szememben. Egyrészt az éjszaka nem aludtunk együtt, másrészt emiatt a nagy veszekedés miatt. Mert persze, nem kell nekünk folyton egy ágyban lennünk, hiszen nem vagyunk együtt, de hát lányból vagyok, és rosszul esett, hogy most hirtelen egy szó nélkül a saját hálójában tért álomra.
Időm nem volt nagyon ezen agyalni, nyakamba vettem a várost, hogy találjak valami göncöt. Út közben pedig írtam egy sms-t anyának, hogy minden rendben van velem, és hogy este hol leszünk.
Két óra alatt – és ez rekord gyors időnek számít nálam - sikerült találnom egy egyszerű fekete koktélruhát, meg hozzá egy kis táskát és egy magas sarkú cipőt. Nem akartam semmi extrát, örülni fogok szerintem, ha elvegyülhetek a tömegben.
Otthon aztán megmostam a hajamat, megszárítottam, és néztem, ahogyan tű egyenesen omlik a vállaimra. Még nem volt elég hosszú, szerettem volna egyszer olyan igazán hosszú hajat, és most ezen voltam. Csak lassan nőtt. Elhúztam a számat, miközben konstatáltam, hogy totálisan átlagos vagyok, majd egy köntösben lesétáltam a konyhába, hogy egyek valamit. Arra viszont nem számítottam, hogy Mike is itthon van már, és nem egyedül.

- Léni, micsoda kellemes meglepetés! – Rob állt velem szemben, míg a hűtőből Chester bújt elő.
- Sziasztok! – mosolyogtam rájuk. Chez persze egy pillanatig sem habozott, és azonnal magához ölelt. – Hiányoztam? – nevettem, miközben visszaöleltem, majd Robhoz sétáltam és puszit nyomtam az arcára.
- Nagyon! – lelkesedett Chez. Pillantásommal Mike-ot kerestem, s meg is találtam, miközben nagyon telefonált, éppen kaját rendelt.
- Sikerült megvenni, amit akartál? – Rob kedvesen beszélgetést kezdeményezett velem, amikor látta, hogy kétségbe esetten keresném Mikekal a szemkontaktust, Ő viszont nem volt hajlandó erre.
- Igen, szerencsére… - bólintottam, majd bocsánatot kértem, és elmentem fel a szobámba.

Lefeküdtem az ágyra, összehúztam magamat jó picire, és csak bámultam magam elé. Szépen elcsesztük ezt az egészet!
Nem mentem ki, míg a fiúk itt voltak, és csodálkoztam azon, hogy Chester nem jött fel hozzám. Bár volt egy sanda gyanúm, hogy Mike nem engedte neki. Felkiabáltak, hogy elmennek, én pedig vissza, hogy akkor este találkozunk. Féltem lemenni még ekkor is, így a szobámban maradtam. TV-t néztem, meg csak úgy járkáltam. Kintről neszezést hallottam, tudtam, hogy a házban mászkál, és ez bántott. Az, hogy fasírtban vagyunk, és ez Őt nem érdekli.
Lassan én is nekiláttam készülődni. Kénytelen voltam ekkor már kimerészkedni a fürdőbe, mert ott volt jó világítás, hogy sminkelhessek. Semmi feltűnőt nem akartam most sem, így egy kis alapozó, és tus került fel, szempillaspirál és egy kis szájfény. Bőven jó leszek így, ha meg nem, akkor legyen benne annyi, hogy mondja meg!
Miközben a szobám felé lépkedtem, láttam a szemem sarkából, hogy Ő is készülődik, s éppen kilépett a szobájából. Sietve magamra csuktam az ajtót, gyáva nyuszi voltam.

- Léni, készen vagy? – halkan szólt és kopogtatott be a szobámba kicsivel később.
- Igen, megyek! – még egyszer megigazítottam a szoknyámat, majd kiléptem kezemben a kis táskámmal. – Mehetünk.
- Rendben! – nem dicsért meg, hogy csinos vagyok, de rendesen végignézett rajtam. Karján egy fekete ruhás zsák pihent, de nem kérdeztem meg, hogy miért. Volt egy olyan sejtésem, hogy az öltönye lehet benne, mivel laza szerelésben volt.

Fehér baseball sapka, fehér felső, aminek hosszabb, barna ujja fel volt tűrve a könyökéig, farmer és DC cipő. Most is olyan volt, mint mindig. Én minden nap ezt látom, és megint csak elcsodálkoztam magamon, hogy hogyan nem ájultam még soha el Tőle? Rettentően jól nézett ki, és nem csak az, hogy jól állt Neki ez a stílus, hanem az arca markáns vonásai is egyedivé tették. A mélybarna szemek, a sűrű szemöldök, az egyenes orra és a telt ajkai. Hirtelen eszembe jutott, hogy milyen is volt azokat az ajkakat csókolni, és melegem lett.

A kocsiban ülve én csak figyeltem az esti város fényeit. Mike vezetett, míg hátulra felvettük Chestert és Robot is. Nem mondom, Chez is fantasztikusan nézett ki! Az a fekete haja középen kicsit hosszabb volt, tökéletesen állt, semmi zselé vagy valami, természetesen állt így. Farmer, póló, zakó és egy napszemüveg. Nem is hiszem el tényleg, hogyan bírom ezt ki!

- Bocs, ha szemét voltam! – a csöndet Mike törte meg, s hirtelen jött hangjára felé kaptam a fejemet. Látszólag nem zavarta, hogy a többiek is hallják a dolgot.
- Bocs, ha túlreagáltam! – motyogtam. A barna pillantás megtelt szeretettel, és az ajkai mosolyra húzódtak.
- Én voltam a hülye, mondhattam volna előbb is, csak hát… Annyira örültem, hogy igent mondtál a költözésre, hogy ezt elfelejtettem közölni.
- Örülök, hogy örülsz – tényleg így volt, jól esett hallani.
- Én is örülök! – kotyogott közbe Chez, mi pedig elnevettük magunkat. Mint valami buzgó kisfiú, aki nem akar kimaradni a beszélgetésből. Csak, hogy ő egy baszottul szexi férfi volt…
- Reméltem is!

Reményeimmel ellentétben, hogy nem lesznek ám itt olyan sokan, nagyon sok ember volt. Rengeteg fotós, zenész, színész, meg mindenféle gazdag ember. Amint kiszálltunk a kocsiból máris villantak a vakuk, én meg magamra ragasztottam egy mosolyt. Úr Isten, ezt hogy bírják ki? Felnézve a többiekre bizony láthattam, hogy cseppet sem zavarja őket ez a nagy figyelem. Na jó, hát akkor próbáljuk meg élvezni, vagy valami!

Mike a derekamra csúsztatta a kezét, és elhúzott interjút készíteni. Ott áll mellettünk még Brad is, és őket kérdezgették, míg én csak érdeklődve hallgattam őket. Aztán persze a riporter sem bírt magával, és hát rákérdezett a nyilvánvalóra:

- Mike, a kisasszony az új barátnőd?
- Nem, Helena nem a barátnőm, hanem az egyik legkedvesebb barátom, ezért érkeztünk együtt.
- Tényleg így van, vagy csak titkolni próbálják? – a riporter csaj most Brad felé tartotta a mikrofont, és viccesen kérdezte mindezt, nekem viszont kezdett nem tetszeni ez az egész.
- Ha titkolni próbálnák, szerintem Hel nem jött volna velünk – mosolygott kedvesen, én pedig fellélegeztem, mert jöttek a többiek, hogy menni kéne.

A nő még sok sikert kívánt, majd elsétáltunk onnan. Mike bocsánatkérőn pislogott rám, én meg csak megráztam a fejemet, hogy semmi baj. Végülis érthető volt, hogy mindenki ezt hiszi. Bent elfoglaltuk a helyünket, de nem ülve. Folyamatosan jöttek az ismerősök, akik szintén a helyeikre igyekeztek, mi meg köszöngettünk nekik. Nem győztem ismételgetni a nevemet.

- Basszus, hogy ti mindenkit ismertek! – suttogtam oda Mikenak, mikor végre mindenki leült. Felnevetett.
- Ennyi év alatt, viccelsz? – a másik oldalán Jay ült, Beyonce-val. Na hát nem győztem csodálni itt mindenkit.

Nekem ez a világ annyira távoli volt még egy éve, erre most tessék! Itt ücsörgök egy Grammy díj átadón a kedvenc rockbandámmal. Hihetetlen még most is!
Esemény eseményt követett, egyszer csak már azt figyeltem, hogy Mike és a többiek felálltak mellőlem, hogy ők következnek.

- Figyelj, mert ilyet nem minden nap látsz! – súgta még a fülembe, majd elvonultak.

Vigyorognom kellett, vajon mit terveznek?
Nos Numb/Encore, ezt tudtam. De amikor Paul McCartney felsétált a színpadra melléjük, az én állam is a padlón kötött ki. Gyönyörűen elénekelték a Yesterdayt Chesterrel, akiben nem győztem gyönyörködni. Hű, nagyon jól nézett ki!
Mikor vége volt a dalnak, nem csak én tapsoltam állva. Kis idő múlva pedig már öltönyben jelent meg mellettem újra Mike, és mikor leült, vigyorogva nézett rám.

- Fantasztikusak voltatok! – vidámkodtam, s Hozzá hajoltam, hogy egy puszit nyomjak az arcára.
- Köszi! – motyogta meglepetten, pedig nem tudom, hogy egy pusziban mi volt ennyire furcsa.

Életemben nem izgultam még ennyire. Most már nem azon agyaltam, hogy le leszek fotózva Vele és velük, hanem hogy mi lesz most. Sorra néztük a jelölteket, Mike a kezemet a szorongatta, én pedig csak mosolyogtam. Legalábbis igyekeztem mosolyogni, mert a szívem a torkomban dobogott. Chester ült a másik oldalamon, aki halál nyugodtan, és vigyorogva pillantott Mikera, aki szintén mosolygott, de mi láttuk rajta, hogy izgul. Mikor elhangzott az első szó a „Numb” már tudtuk, hogy nyertek. Mike és én egyszerre pattantunk fel a székünkből, s rögtön felé fordultam, hogy megölelhessem.
Nagyon boldog volt, őszintén mosolygott, a fejét csóválta, mintha olyan hihetetlen lenne, hogy nyertek. Karjai csupán pár pillanatig fonódtak körém, de nekem ez is a világot jelentette. Két puszit nyomtam az arcára, majd engedtem, hogy ellépjen tőlem. Chezt is megöleltem, valamit súgott is a fülembe, de nem értettem, hogy mit, mert akkora volt a hangzavar. Kérdőn pillantottam rá, de menniük kellett, így továbbra is tapsolva néztem utánuk.
Ma éjjel ebből nagyon nagy ünneplés lesz, már láttam előre!

A színpadon szokás szerint össze-vissza tébláboltak, míg Mike köszönetet mondott Jaynek, hogy őket választotta egy közös album elkészítéséhez. Beyonce is örült, bár ránézni sem mertem nagyon. Nem tudom, miért. Ezért is lehet, hogy nem vettem észre, mikor közelebb sétált még mielőtt a srácok visszajöttek volna, és bizalmasan a fülemhez hajolt.

- Hallottam az interjút – kérdőn felé pillantottam, mire elmosolyodott. – Nagyobbat nem is tévedhettek volna!
- Hogy érted ezt?

Válaszolni már nem tudott, mert visszaértek a többiek, de egy cinkos mosolyt küldött felém, és nyomatékosan Mikera pillantott. Oké, ma mindenki megőrült! Ez már tuti biztos!
Jay felém nyújtotta a díjat, megcsodáltam, megforgattam, minden szögből megnéztem, majd visszaadtam neki. Mike arcáról ezután nem lehetett letörölni a mosolyt, de meg is értettem. Nagyon megérdemelték az elismerést!

Az egész amúgy nagyon sokáig tartott, főleg utána az interjúk, meg a fotózkodás. Fájt már a lábam a cipőben, de egy szót sem szóltam. Bár már elmúlott éjfél, mégsem akartam két veszekedést valahogy egy azon az ébren töltött napon. Meg amúgy is, hálás voltam, hogy elhoztak, hogy én is láthattam milyen ez.

Mike és Jay voltak azok akik a legtöbbet beszéltek, jól kijöttek egymással, így a végén már rájuk vártunk csak. Chester teljesen fel volt pörögve, le se lehetett volna lőni. Így eshetett meg az, hogy a parkolóban vele kellett táncolnom. A kocsiból valami zene szólt, ő pedig felkért táncolni. Nos, arra mindenképpen jó volt a dolog, hogy ne aludjak el állva, meg arra is, hogy Mike irtó furcsán pillantson rám, miután végre megérkeztek.

Nem kérdtem tőle, hogy mi baja, Phoenixszel beszélgettem, míg odaértünk a Lost-ba. Ott volt egy amolyan afterparty, ahol mindenki jelen volt, akit díjaztak, meg jó néhányan, akiket nem. Mike, amint beléptünk, ellépett mellőlem, és ott hagyott a többiekkel. Rob is vele ment, így négyen kerestünk asztalt: Phoenix, Brad, Joe és én. Chester már előbb ellépett mielőtt annyit mondhattunk volna: fapapucs.
Kértünk pezsgőt mindenkinek, s megvártuk míg az aranytorkú pacsirta is előkerül. Mivel Mike és Rob látszólag felszívódtak valahol, nem vártunk tovább, nélkülük koccintottunk.

Ment a beszélgetés, többen csatlakoztak hozzánk, én meg csak kamilláztam, hogy milyen híres emberekkel vagyok körülvéve. De nekem csak az az egyetlen egy híres ember hiányzott, aki nem volt itt. A zene nem olyan hangosan szólt, a jelenlévő előadóktól, én meg ezen csak mosolyogtam. Jó volt látni az arcukon, mikor felcsendült a saját számuk, hogy ez jól esik nekik.

Már kezdtem kétségbe esni, hogy megint valami rosszat csináltam, és Mike azért nem vesz rólam tudomást, de végül csak megérkezett egy pohár valamivel a kezében, és leült mellém. Rám mosolygott, majd megint felállt, engem is magával húzva. Nem tudtam, mit akarhat, de mikor megpillantottam a mellette ácsorgó, hosszabb hajú férfit, majdnem hanyattestem.

- Hel, ő itt Dave Grohl, Dave ő Hel egy barátom! – mutogatott köztünk.
- Hello, örülök, hogy megismerhetlek! – a mosolya kedves volt, és a kezét nyújtotta felém.
- Szia, enyém a megtiszteltetés! – vigyorogtam, mint a tejbetök.
- Igen, hallottam, hogy van egy kedvenc dalod tőlünk – Mikera pillantott futólag, én meg egyből tudtam, hogy ők már ismerik egymást, és Mike el is mondta neki a turnés dolgot.
- Nem csak egy – nevettem fel. – De egy, ami különleges, igen!
- Ennek örülök. Ha jól tudom azt is játsszák majd. Akkor megkereslek titeket és együtt elénekeljük, jó?
- Persze Dave, köszi! – Mikenak is fülig ért a szája, majd egy intéssel útjára engedtük Davet.
- Az ilyen találkozásokra fel kéne, hogy készíts! Majdnem színrohamot kaptam – a karjába kapaszkodtam, miközben leültünk, Ő meg csak vigyorgott.
- Chestert hol hagytad? – kérdezte furcsa hangon.
- Hát ott ül… - mutattam volna Joe mellé, de nem volt ott. – Pontosabban ült. Nem tudom, hova lett!
- Ó, értem…
- De miért tőlem kérdezed? Én egész este itt ültem.
- Nem tudom, gondoltam te vagy a nő a csapatban, hátha figyeltél – megrántotta a vállát, de olyan furcsán hangzottak a szájából ezek a szavak.
- Mi az, hogy én vagyok a nő, hátha figyeltem? – kezdett elszállni a jókedvem.
- Hallgasd csak! – kért, és hallottuk felcsendülni a Best of you első sorait.

A látóterünkben feltűnt Dave is, és vigyorogva intett, hogy menjünk oda. Mellette ácsorgott már Chester is.
Igaz, hogy szólt rendesen a zene, de mi énekeltünk. Itt ugyan nem voltak fotósok bent, de láttuk, hogy rengeteg kép készült. Nem is olyan rossz, igaz? Egy fotón szerepelni velük.

Tök jó volt az egész, élveztem, de az a nyomasztó érzésem még mindig megvolt, hogy Mike haragszik valamiért. Vagy nem is haragszik, mert beszélgetett velem, sőt ugyanúgy átölelt, mikor egy pillanatban megint gratuláltam Neki, csak más volt… A szemében volt egy tartás. Mintha messze akarna tudni magától, és mégsem. Nem értettem, hogy mit tehettem, amivel megbántottam, de mikor ismét a saját szobájába ment aludni elhatároztam, hogy ezután tényleg csakis barátként tekintek rá. Nem várom többé, hogy úgy közeledjen hozzám, ahogyan azok szoktak, akik éreznek egymás iránt valamit. Hiszen Ő mondta ma éjjel, én csak egy nagyon kedves barát vagyok, semmi több.

One Step Closer - Chapter 13

Nem húzom az időt, csak szeretném nagyon szépen megköszönni a kommenteket! Rengeteget jelentenek nekem a szavaitok! :)



13. Everything is changeless

Úgy dobogott a szívem, miközben ott ácsorogtam a terminálban, mintha valami bajom lenne. Na, bajom az épp nem volt, de azt a személyt vártam éppen Budapesten, aki a világot jelentette lassan a számomra. Fanni csak állt mellettem, és egy újságot olvasott. Különösebben nem izgatta, hogy Mike idejön, ugyanúgy nyugodtan, már-már unottam viselkedett, mint mindig.
A terminálba megérkeztek az utasok, én pedig izgulva, és mosolyogva vártam, hogy mikor lép ki azon az elektromos kapun végre Ő is. Az emberek csak jöttek, jöttek, én meg már majdnem szívinfarktust kaptam.

- Nyugi, jönni fog! – mordult rám az újság mögül Csicsi, mire csak egy rosszalló pillantást lövelltem felé.
- Ne legyél már ilyen! Nem hiszem el, hogy téged nem tesz izgatottá, hogy itt lesz!
- Engem ugyan nem – megvonta a vállát, majd összegurigázta az újságot, és elsüllyesztette a táskájában. – Ő is csak olyan pasi, mint a többi.
- Na azért ez nem igaz! – keltem rögtön Mike védelmére, mire Fanni most már igazán érdeklődve pillantott rám.
- Érzel iránta valamit? Mármint beleszerettél?
- Nem. Az luxus lenne, amit nem engedhetek meg magamnak… - motyogtam az igazsághoz hűen, majd vidáman felrikkantottam – Ott jön! – mutattam előre, majd elindultam felé. Nem kellett Neki sem sok idő, észrevett, és ezer wattos vigyorral az arcán tárta szét a karjait, hogy magához ölelhessen. Természetesen úgy simultam Hozzá, mint egy kiscica.
- Szia! – suttogta mosolygós hangon a hajamba, mire felnéztem az arcára.
- Neked is szia! – vigyorogtam, majd két puszi után, amitől nem remegett meg a térdem ám, áh nem, odasétáltunk Fannihoz. Ők is üdvözölték egymást, majd elmentünk összeszedni Mike táskáját, és hazafelé vettük az irányt.

Mike és én hátul ültünk a kocsiban, és Fanni vezetett. Nekem még most sem volt jogsim, és volt egy olyan érzésem, hogy soha nem is lesz. Valahogy nem nekem való ez a közlekedés téma.
Egész úton beszélgettünk, Mike illedelmesen Fannira is figyelt, tőle is kérdezett ezt-azt, de azért szinte folyton rám figyelt. A pillantása úgy cikázott néha az arcomon, mintha sosem látott volna még, és most fedezné fel a vonásaimat. Nem értettem, miért van ez, de nem is ez volt most a lényeg.

Otthon aztán elbúcsúztunk Fannitól, majd miután Mike lepakolt a szobámban, leültünk anyuékkal beszélgetni. Nos hát, anya nem repesett a boldogságtól, amikor bejelentettem, hogy nem végzem el az egyetemet. Igaza volt valamilyen szinten, mivel így szakmám nem lesz, de dolgozhatok. Persze megértettem azt is, hogy aggódik amiatt, hogy egy idegen országban szeretnék élni és melózni. Mike nagyon türelmes volt még a hosszú repülőút ellenére is, és én pedig igyekeztem rendre szépen lefordítani anyáéknak, amit mondott, és fordítva is. Apa csak hallgatott, néha feltett egy kérdést, de tőle nem is számítottam másra. Eldöntöttem, mit akarok, és ez neki elég is volt. Végül olyan éjfél körül jutottunk el addig, hogy vacsorázzunk is, aztán felvállaltam, hogy rendet teszek, míg anyuék elköszöntek és elmentek aludni. Mike felment lezuhanyozni, én pedig a konyhában pakolgattam. El sem hittem, hogy anya végül belement ebbe az egészbe, és nem haraggal kell elmennem. Ő is úgy látta, hogy Mike komolyan gondolja ezt az egészet, így kissé megnyugodott. Jobb volt, hogy személyesen is beszéltek, még ha tolmács is kellett hozzá.

- Azt hittem végzel, mire elkészülök – nem ért váratlanul Mike érkezése a konyhában, mert a lépcsőm felső két foka úgy nyikorgott, mintha csak erre találták volna ki.
- Már csak ezt a két poharat kell elmosnom, és akkor kész vagyok – pillantottam felé, és ahogy megláttam a fáradt arcát, elmosolyodtam. - Menj fel, és feküdj le nyugodtan!
- Nem, megvárlak – nekidőlt a falnak és bámult maga elé. Sietve elmostam, amit kellett, majd miközben a kezemet töröltem szárazra, végignéztem rajta. Egy szál fekete boxerben és egy szürke pólóban volt. Szívdöglesztő volt, ismét.
- Mehetünk – felsétáltunk az emeletre, majd a kicsi, zöld szobámba mentünk. Mike ledőlt az ágy szélére, és diadalittasan közölte, hogy én alszom belül. Az ágyam be volt tolva a falhoz, így ha le akarok majd szállni, kénytelen leszek átmászni rajta. Mikor ezt közöltem Vele, csak megvonta a vállát.
- Nem mintha nem másztál volna rám ezelőtt is! – mosolygott csukott szemekkel, én pedig csak néztem Őt. Ez most tényleg egy kétértelmű és pikáns mondat volt, vagy csak én képzelődöm?
- Lezuhanyzom, sietek! – hadartam, felkaptam a hálóingem és a fürdőbe siettem.

Gyorsan letudtam a zuhanyt, megtörölköztem, majd felvettem az alvós ruhám, megmostam a fogamat, s visszamentem a szobába. A TV halkan szólt, bevilágította a szobát, és Mike a takaró alatt aludt. A jobb oldalára volt fordulva, ami azt jelentette, hogy mikor bemásztam mellé, nekem háttal volt. Bal keze a takarón pihent, én pedig nem tudtam megállni, hogy ne simítsak végig a karján. Egyszerűen ez van, ha a közelében vagyok, muszáj hozzáérnem. Kell, hogy érezzem a bőrét az enyémen, a közelségét és az illatát. Nehéz volt ez, sosem voltam még ilyen szorult helyzetben. Még magamnak sem vallottam be az érzéseimet… Milyen érzéseimet? – kérdeztem magamtól. – Nekem nincsenek különösebb érzéseim!
Ő persze álmában is megfogta a kezemet, és a mellkasához húzta, így kénytelen voltam hozzábújni. Sosem aludtam még olyan jól!

**

- Mindenképpen nagyon fogsz hiányozni! – motyogta, de közben nem nézett sem rám, sem Mikera. Helyette azt a fekete követ birizgálta, amit egyszer még tőlem kapott.
- Te is nekem! – könnyek szöktek a szemembe, de nem akartam sírni, nem akartam elrontani még az utolsó napokat.
- Aztán vigyázz rá nekem, mert ha nem…! – fenyegette Mike-ot mosolyogva, de láttam az arcára kiülő szomorúságot.
- Hogyne vigyáznék? – mosolygott szelíden. – De te is kijössz majd a nyáron, és meglátod, hogy minden milyen jó lesz! – igen, ez volt Ő. Kedves, önzetlen és zabálnivalóan édes. Csicsi csak bólintott, majd elindította a lejátszást, ezzel lezártnak tekintve mindenféle érzelgősködést. Ezen csak elvigyorodtam, s hátamat Mike mellkasának vetve figyelni kezdtem a monitoron felvillanó képeket.

Mindig Fanninál néztük az Odaát új részét, és ez most, ezen a szombaton sem volt másképp, csupán annyi érdekesség volt benne, hogy Ő is itt volt. Mind a negyven perc alatt, míg lement a rész, csak Rá tudtam figyelni. Nem tudtam rendesen a cselekményre összpontosítani, csak arra, hogy Mike hol a hajamat piszkálta, hol a vállamon „zongorázott”. De komolyan, mást nem tudtam elképzelni, mint ezt. Vajon mi másért játszottak volna rajtam az ujjai, mintha titkos kis billentyűk ülnének a vállaimon?

Este elkezdtük összepakolni az életemet. Minden, amit magammal akartam vinni táskába került, amit pedig nem, azt csak otthagytam a polcon vagy a szekrényben. S így is rettentően furcsa volt, hogy ott vannak. Tudtam, hogy én többé már nem úgy tekintek az itthon hagyott dolgokra, mint a sajátjaimra, hanem mint olyanokra, amik anyáéknál maradnak az ő házukban.
Később Mike lezuhanyozott, majd követtem én is. Mire visszaértem a szobába már aludt. Olyan jó volt nézni, ahogyan az ágyamban durmol! Nem mintha nem lett volna a másik szobában is ágy, de még csak fel sem tettem Neki a kérdést, hogy akar-e külön ágyat. Valahogy mindketten egyből az együttalvásra gondoltunk. Befeküdtem mellé, és csak pislogtam a sötétben. Aztán megpróbáltam aludni, behunytam a szememet, de nem ment. Így később, sokkal később kikeltem az ágyból, vigyázva, hogy Őt fel ne ébresszem, majd kimentem a szobából. A dolgozómban elővettem az íróasztalom fiókjából a cigisdobozt, felvettem egy nacit, egy vastag zoknit és egy felsőt a hálóingemre, magamhoz fogtam egy plédet, s felhúzva a redőnyöm, kimentem az erkélyre. Tél lévén nagyon hideg volt, de nem érdekelt. Élveztem, ahogyan a jeges éjszakai, nyugodt levegő marja az arcomat, s leterítettem a plédet a földre, leültem, lábaimat átdugtam a korlát rácsai között, majd lóbálni kezdtem őket. Imádtam ezt, és régen is csináltam már. Elővettem egy szál cigit, meggyújtottam, s jó nagyot slukkoltam belőle. Hónapok óta nem gyújtottam rá, pedig teli volt idegeskedéssel ez az időszakom, és ilyenkor imádtam pöfékelni.
Nem sokkal később hallottam, hogy valaki belép a parkettázott szobába a hátam mögött, majd Mike telepedett le mellém. Egy vastag, szürke, kapucnis pulcsi volt rajta, egy farmerrel. Szívdöglesztő volt!

- Nem tudsz aludni? – kérdezte, s érdeklődve figyelte az ujjaim között tartott csikket.
- Nem. Valahogy nem megy, furcsa, hogy pár nap múlva elköltözöm… - bólintott, de le nem vette rólam a szemét, én viszont csak a sötét éjszakát figyeltem. Az alattunk elterülő udvart, a ködbe burkolózó levegőt és a bokrok halk rezzenéseit hallgattam.
- Sajnálod? – elég hülyén nézhettem Rá, mert elmosolyodott és javította a kérdést. – Mármint, hogy igent mondtál az ajánlatomra?
- Sosem sajnálom, ha igent mondok bármire is, amit kérsz… - oké, ez furcsa kijelentés volt, de hát na…
- Akkor? – unszolt tovább.
- Tudod… - elnéztem az arcáról, és újból a ködöt kezdtem kémlelni – Ez fog hiányozni… Hogy itt kint üljek, és szívjam a cigit. Hogy igyak mellette egy pohár pálinkát és csak én meg a gondolataim legyenek…
- Zavarok? – kérdezte tréfásan, de kissé komolyan.
- Te mindig a gondolataim része vagy! – mormogtam halkan, s újra beleszívtam a csikkbe. Még félig megvolt, és imádtam. Azt hittem, hogy majd ejti a témát, mert kellemetlenül érinti a közvetlenségem és őszinteségem, de nem így volt.
- Hel?
- Hm? – mormogtam vissza, s újra beleszívtam a csikkbe.
- Te mindig őszinte voltál velem? – kérdése nem kicsit ért váratlanul. Kifújtam a füstöt, és azonnal válaszoltam.
- Mindig az voltam, és az is leszek! – komolyan pillantottam a szemébe, azokba a mélybarna szemekbe.
- Akkor válaszolj nekem egy kérdésre… - érdeklődve figyeltem rá – Mit érzel irántam?
- Mielőtt megismertelek… - elnéztem Róla, mert ha az arcán pihentettem volna a tekintetem, hazudtam volna. Ahogyan Csicsinek mondtam az a „luxus” most megmutatkozott. – Te voltál a tökéletes! – újra slukkoltam egyet, hogy legyen időm kicsit erőt meríteni, hogy kimondjam, amit akartam. – Okos, ahogyan a nyilatkozatokból láttam elég mosolygós, tehetséges és abszolút helyes… Nagyon helyes. Aztán tényleg megismertelek…
- Mióta cigizel? – láttam rajta, hogy habozott. Nem ezt akarta kérdezni.
- Mindig is cigiztem, csak mióta megismertelek, nem gyújtottam rá. Igazából bulikban és akkor dohányzom, mikor ideges vagyok. Vagy, mint most, mikor így kiülök ide.
- Régen én is dohányoztam…
- És most miért nem? – az ajkaimhoz emeltem a csikket, beleszívtam, majd lassan kifújtam a füstöt. Ő csupán megigézve nézte a mozdulatomat, de nem tudtam miért így pillant rám.
- Hát… Kim miatt leszoktam még régebben…
- Értem… - nem mondom, rosszul esett hallani az ex barátnője nevét. Tudtam, hogy van, beszélt is róla, de valahogy nem tűnt valóságosnak eddig. És igazából most sem… Egészen addig, míg meg nem ismerem egyszer…
- De nem erre gondoltam! Mármint nem arra, amit válaszoltál! – úgy nézett rám, mintha világ életünkben ismertük volna egymást, és mégsem. A tekintete szinte belelátott a lelkembe, éppen ezért nem is mertem volna hazudni.
- Tudom… - bólintottam. – Most is ugyanolyan jóképű és sármos vagy, mint előtte, csak…
- Csak nem csesszük el a barátságunkat… - mondta halkan, miközben az ujjaim között tartott cigit figyelte, ami leégett. Rémesen ismerős volt ez a mondat, de nem tudtam honnan. Elnyomtam a csikket, és meggyújtottam egy másikat. Nem éppen stresszhelyzetben voltam, de valami hasonló volt.
- Nem bizony – feleltem végül. Az, ahogyan rám nézett, nem volt egy életbiztosítás. Teljesen mást sugallt a tekintete, mint amit mondott. A szája azt ígérte, hogy nem fog történni semmi, a pillantása és ezzel a lelke pedig azt, hogy igenis fog.
- Megkóstolom… - fejével a kezemben tartott szál felé bökött. Odanyújtottam Neki, mire megfogta a kezemet, és a szájához emelte.

Ajkai közé csípte a szálat, beleszívott, majd elengedte a kezemet. Megbabonázva néztem az arcára, minden vonását tanulmányozva, ahogyan kifújta a füstöt, közvetlenül az arcom felé. Ez sem zavart, nem tudtam levenni Róla a pillantásomat. Meg akartam jegyezni a pillanatot, mikor felém hajolt! Szemei lassan lecsukódtak, s ezt a mozdulatot követtem én is. Így már csak csukott szemmel, és remegő kezekkel éreztem, ahogyan ajkai az enyémhez érnek. Azonnal kiejtettem a kezemből a cigit, ami halkan leesett mellém a kövezetre, és ujjaimat a hajába fűztem. Most egy kicsit hosszabbak voltak a fekete tincsek, így könnyedén belemarkoltam, hogy aztán míg egyszer, kétszer majd háromszor is találkozott az Ő ajka az enyémmel, nyelveink is a játékba lépjenek.
Semmire sem voltam képes gondolni, az agyam teljesen kikapcsolt, csak az maradt meg, ahogyan az ujjai az arcomra csúsztak, és közelebb húzott magához. Megborzongtam a január végi hidegben, ujjaim megremegtek, így Ő csak még jobban magához vont, és szabad kezét a hátamra, majd a derekamra simította. Ujja végigfutott az alsó ajkamon, mikor egy pillanatra elváltunk egymástól. Végigsimítottam borostás arcán, majd most már én hajoltam oda, és csókoltam meg.
Hogy pontosan mennyi ideig ültünk ott, és ízlelgettük a másikat, azt nem tudtam, csak azt vettem észre, hogy a keze jéghideg, ahogyan végigsimított egy alkalommal a nyakamon. Kelletlenül bár, de elhúzódtam Tőle, megtörtem a varázst.

- Fázol! – suttogtam, s a csókomtól piros ajkakra pillantottam. Minden vágyam lett volna újra odahajolni, de nem tettem.
- Te is – aranyosan elmosolyodott, ahogyan az én arcomra is boldogság költözött.
- Nem tagadom, ez a mínusz pár fok nem a kedvencem.
- Hát nekem sem, Los Angeleshez képest főleg nem – felállt, kissé elfintorodott, ahogyan elzsibbadt lábait nyújtogatta, majd engem is felsegített.

Furcsa volt az egész. Megcsókolt. Ő tette, nem én, és ez így volt helyes. Mégis, amikor visszamentünk a szobámba, mindketten lefeküdtünk, de nem értünk a másikhoz. Ő is, és én is mozdulatlanul feküdtünk a takaró alatt, és hallgattunk. Rettentően rossz, fojtogató érzés költözött mind a szívembe, mind a torkomba. Próbáltam visszafojtani a kicsordulni készülő könnyeimet, s nagy nehezen, de sikerült is.
Végső soron érthető volt, hogy egyikünk sem szólt semmit, hiszen megtettük, amit nem lett volna szabad. Mi barátok vagyunk, nem több, és ez most sem változhat. Ő azért ismert meg, azért írt nekem anno, mert szerette volna megismerni az egyik leghűségesebb rajongóját. Így váltunk barátokká, de nem szabad elfelejtenem, hogy Ő sosem viszonyult másképp hozzám.
Összeszedtem minden bátorságomat, és jó egy óra feszült egyhelyben fekvés után felé fordultam, kezemmel megkerestem az övét, és közelebb csúsztam. Fel voltam készülve rá, hogy esetleg rámszól, hogy ezt nem kéne, de csendben maradt. Elfordult, s magával húzta a kezemet is, így a hátához simultam, ahogyan múlt éjjel is aludtunk. Mintha semmi sem történt volna! Minden változatlan…

**

- Cseppet frusztrálónak érzem, hogy én vagyok a képernyőkímélőd – bökött a gépem felé, ami sorban vetítette Róla a képeket.
- Miért, a háttér sem zavar?! – felvontam a szemöldökömet, de nem néztem felé. Éppen a könyveimet válogattam, hogy mit vigyek el és mit ne. Nem mintha Mike nem mondta volna el ötször, hogy megveszi nekem őket kint!
- Jó, mert azon te is rajta vagy, nem csak én.
- Ha akarod, átállítom másra – kérdőn, várakozóan pillantottam felé, mire hitetlenkedve felnevetett.
- Ne már, Hel! Csak azért, mert én mondtam, ne add fel magadat!
- Jó, hát akkor nem cserélem le… - megvontam a vállamat, és újra a könyveim felé fordultam. – Csak számít a véleményed, miért baj az?
- Nem baj, csak olyan furcsa, hogy ilyen könnyen lemondasz dolgokról.
- Mi van? – a földön ültem, Ő pedig az egyik fotelben egy nyomtatott, összefűzött könyvszerű valamit olvasott.
- Például, hogy epres fagyit vettünk, vagy hogy Tom és Jerry-t néztünk Inuyasha helyett…
- Amit a mai napig nem értek, mert az Inuyasha egy rohadt jó japán anime, szóval…
- Tudom, de épp Tom és Jerry ment! – úgy mondta, mintha ez lenne a világ legjobb dolga.
- Jó, mi a lényeg?
- Hogy lemondasz értem dolgokról…
- Én nálad vendégségben voltam. Így köszöntem meg, hogy nem hisztiztem, hogy márpedig én vaníliás fagyit akarok enni, vagy Inuyashát nézni – megvontam a vállamat, közben pedig félig-meddig közelebb másztam, hogy elolvashassam az első fehér lapra nyomtatott címet. Majdnem megállt bennem az ütő, éreztem, hogy elsápadok és megnyúlik az arcom a rémülettől.
- Jól érzed magad? – becsukta a „könyvet” és a kis olvasó asztalkámra tette, kihajolt a fotelből, és úgy tanulmányozta az arcomat.
- Honnan… Azt meg honnan… - makogtam, és közben veszettül mutogattam az összefűzött lapok felé. – Azt én írtam és… Rólad!
- Tudom – vidáman mosolygott, majd újra a kezébe vette. – Tudtad, hogy kinyomtatva majdnem négyszáz oldalnyi a novellákkal együtt?
- Nem – nyögtem, és rettentően kényelmetlenül kezdtem érezni magamat. – De hát hogyan? Én nem is mutattam meg Neked soha…
- Benne volt a laptopom látogatott oldalai között – a rohadt életbe, erre nem gondoltam, mikor nyáron kint voltam nála! – Aztán nézegettem, de nem értettem belőle semmit, így hát lefordíttattam. Igaz, hogy egy hónapig ült rajta a srác, de végül meglett. Ezt kinyomtattam, az új részeket meg e-mailben kapom tőle… Bár még ennek sem jutottam a végére. Meglepő dolgokat tudsz írni rólam!
- Soha a büdös életben nem terveztem, hogy beavatlak ebbe! – lesütöttem a tekintetemet, mert nagyon égett a fejem. Barátság, szerelem, szex dögivel. Sosem szabadott volna elolvasnia! Soha! Mi van, ha nem tetszik neki, ahogyan megformáztam a karakterét? Vagy ha soknak tartja mindezt? Tutira így van.
- Nem mondom, először furcsa volt olvasni, hogy milyennek képzelsz el. Meg hát több történet is van. Különösen tetszik az ITB, bár nem voltam ekkora seggfej fiatalon – felnevetett, ami nekem is mosolyt csalt az arcomra.
- Akkor nem haragszol?
- Miért haragudnék?
- Nem tudom… Ez olyan fura…
- Nem mondom, van, ami nem tetszik a szereplők, és főleg a saját viselkedésemben, de ezért is olvasom tovább. Várom, mi sül ki ebből… Remélem nem akarod abbahagyni!? – reménykedő pillantása elképesztett. Lehet Ő tényleg ennyire tökéletes?
- Hát… nem…
- Helyes! – mosolya töretlen volt, majd visszatemetkezett az általam kreált világba.

Estére sikerült mindent összepakolnom, és míg Mike telefonon jegyet foglalt nekünk pár nappal későbbre LA-be, én csak figyeltem Őt. Néztem, ahogyan elgondolkodva bámul maga elé, miközben a vonal másik végén magyaráznak Neki, ahogyan ujjaival a hajába túr, vagy mikor jellegzetes járásával elsétált mellettem, és rám mosolygott. Meg sem említette a csókot azóta, ahogyan én sem. Pedig nem csak egy kis csókocska csattant el, hanem sokáig faltuk egymás ajkát. Mégis úgy viselkedtünk, mintha semmi sem történt volna. Én senkinek sem mondtam el, sem anyának, sem senki másnak. Nem mertem.
Minden változatlan…