The Catalyst - Chapter 19.

19. "Let the past die. Kill it, if you have to. That's the only way to become what you are meant to be."

Elég későn értünk Adam lakására a forgatásról, mégsem éreztem magam elég fáradtnak az alváshoz. Egyszerűen elcsigázott voltam, de ugyanakkor eléggé izgatott is amiatt, hogy együtt vagyunk. Ja és nem mellesleg fájt a kezem.

-          Adjak valamilyen gyógyszert? – kérdezte, mikor letettem a táskámat a hálószobájába az ágy mellé.

-          Nem, köszi. Nem hiszem, hogy kellene. Meg valahogy… - vállat vontam és inkább körbepillantottam.

-          Meg valahogy?

-          Most inkább… nem szívesen – ráztam meg a fejem. – Túl… - felemeltem a kezem és a szívemhez érintettem, de nem tudtam kifejezni magam.

-          Vacsorázunk? Tegnap rendeltem, van belőle. Vagy rendelhetünk megint, ha mást szeretnél.

Bólintottam és a konyhában megmutogatta, hogy mi volt itthon enni. Persze nekem mindegy volt, szóval mondtam, hogy jó lesz ez. Vártam, hogy kérdezzen, hogy faggasson, de nem tette. Egyszerűen egy nyugodt pasi volt. Egy nyugodt, masszív pasi. Le se tudtam venni a szemem a vállairól, meg a hátáról, ahogy pakolta a kis kajásdobozokat meg a tanyérokat. Csodaszép teste volt.

Egész jó hangulatban megvacsoráztunk. Egy csomó témát érintettünk, de nem volt olyan erőltetett, mindent-azonnal-tudni-akarok-a-másikról típusú este. Boldog voltam, hosszú idő óta először. Persze ezelőtt is nevettem és mosolyogtam, és nem mondtam volna azt, hogy boldogtalan voltam. Csak nem voltam boldog egészen.

Persze most is ott volt az árnyék fölöttem, az, ami Reeddel történt. Tudtam, hogy amint megpróbálok aludni, ahogy elvesztem a kontrollt a gondolataim fölött, megint látni fogom álmomban, ahogy ott fekszik, és…

-          Szóval akkor nem probléma, hogy együtt alszunk? – kérdezte, amikor adott egy törölközőt a zuhanyzáshoz. Az ujjai végigsimítottak az enyémeken, pont ahogy akkor, a felolvasóesten is. – Mert van ám igazából még egy szobám.

-          Nekem nem probléma. De ha te szeretnél inkább…

-          Nem! Nem – rázta meg mosolyogva a fejét, olyan arcot vágva, mint amikor tényleg jelezni akarod, hogy a kérdésed száz százalékban csak az udvariasságon alapult. – Csak látom rajtad, hogy kicsit… fáradt vagy, talán. Nem akartam, hogy azt hidd, elvárom, hogy velem aludj.

-          Pedig nyugodtan elvárhatod.

-          Ennek örülök – adott egy csókot, aztán magamra hagyott a fürdőben.

Kellemes idegességet éreztem, miközben próbáltam minél gyorsabban végezni a fürdőben. Nem is tudom, mikor vártam utoljára ennyire, hogy közelebb kerülhessek valakihez. Talán még akkor, Chrisszel volt ilyen. Nagyon tetszett, és minden alkalommal, mikor találkoztunk reménykedtem, hogy ő is úgy kedvel engem, mint én őt. De Adam… vele más. Mert már az első találkozással tudtam, hogy mit szeretne. Nem volt zsákbamacska, de nem is támadott le azonnal. Végre egy igazán jó kapcsolatba léphetek be, persze csak ha nem szúrom el. Mert abban elég jó vagyok.

Elszórakoztam egy darabig, mert a gipszemre nem mehetett víz, és amúgy is a bal kezem a rosszabbik kezem volt. A nevemet se nagyon tudtam vele leírni soha, szóval most érdekes lesz, ha egy hónapig, vagy még tovább ezt kell majd erőltetnem.

Ahogy kiléptem a fürdőből a hálóingemben, kissé zavarban voltam, ahogy szinte azonnal szembejött velem a folyosón Adam, kezében a telefonommal. Tekintete végigfutott rajtam, a szája sarkában tetszését kifejező kis mosollyal. Elpirultam, éreztem, hogy ég egy kicsit az arcom, de hát hogy ne lett volna így, mikor ő is megint póló nélkül volt. Elképesztően jó érzés volt, hogy egy ilyen férfi így reagál rám. Imponáló és zavarba ejtő. Izgató.

-          Folyton csörögsz – adta a kezembe a készüléket, de nem vette le a szemét az arcomról, és ahogy ő mosolygott, úgy nekem is egyre jobban kellett. Szóval ott álltunk mindketten vigyorogva, és tudtuk mit gondol a másik. Meg éreztem is, ott lent a lábaim között. Erre a gondolatra a tekintetem lesiklott a farmerére, amitől meg végképp vöröslött az arcom. – Megint – mondta vidám hangon, mikor a kezemben megint felcsendült a telefon.

-          Mi? Ja, hm… - felnyitottam a telefontokot, és a kijelzőn Zack neve jelent meg. – Picsába! – nagy levegőt vettem és ki akartam nyomni a hívást, de Adam megérintette a karom. Felnéztem rá. A jókedvemnek annyi volt és láttam rajta, hogy ő is elkomolyodott.

-          Ha eltörted a kezed az arcán, akkor talán beszélhetnétek…

-          Kifejeztem a véleményem! – ráztam meg a fejem és megnyomtam a piros gombot.

-          Akkor pihenj le, mindjárt jövök én is.

Düh és félelem keveredett bennem, mert most megint egyre-másra sem tudtam semmi egyébre gondolni, mint arra a szörnyű helyre, arra a mocsokkal és halálszaggal teli rémületkastélyra.

Zach kurvára elmehet a picsába!

Adam szobája nagy részét az ágya és egy nagy gardróbszekrény foglalta el. Két éjjeliszekrény, egy fotel és egy könyvespolcocska volt még bent. Mind mélybarna színben, az ágynemű meg sötétzöld, hatalmas puha párnákkal, és nagyon puha ágytakaróval. A jobb oldalára feküdtem az ágynak, mert a bal oldali éjjeliszekrény tűnt jobban belakottnak. Volt rajta egy US Army-s bögre, egy kis notesz szerű könyvecske, toll, néhány papírfecni, amit bolti nyugtának vagy bankkártyás számlának néztem. Össze voltak gyűrődve, mint aki csak odaborította őket, amikor kihalászta a zsebéből. Volt ott még egy óra, egy karóra. Réginek tűnt, vastag fekete szíjjal, ami már betöredezett.

-          Azt hittem már beájultál – jött be kedves mosollyal az arcán, egy szál alsógatyában. Az óra után most már az ő testére tudtam csak összpontosítani. Ahogy mozogtak az izmai, miközben befeküdt mellém. Szexi! Istenem, még mennyire!

-          Azt hitted, hogy elaludtam? – eszméltem fel, mikor magára borította a takaró rá eső részét.

-          Aha. Mondtam, hogy fáradtnak tűnsz. Azt hittem, amint párnát ér a fejed, engedsz neki.

Ezen elgondolkodtam pár pillanatig. Először az, hogy ha akarom, alhatok a másik szobában, most meg hogy már elaludtam volna? Az ember lánya nem gondolná, hogy a férfi, akivel először tölti együtt az éjszakát, hagyná hogy… hogy csak úgy aludjak.

Szembe fordultam vele, ő eleve felém helyezkedett és néztem őt. A fekete tincseit, amik a homlokába hullottak, a sötét szemeit, az orra ívét, a szája telt kívánatosságát. Vajon nem akar engem, vagy tényleg ennyire úriember?

-          De Reed azért jól van? – kérdezte váratlanul, mire én nem tudtam másképp reagálni, csak bólintottam. Szóval több van itt, minthogy pusztán szexeljünk-e vagy sem. Megértett engem, szavak nélkül is. Felém nyúlt, hosszú ujjai végigsimítottak az arcomon, letörölték a könnyeimet.

-          Bocs – motyogtam és pislogtam párat, hogy elhessegessem a sírást. – Garantálom a jó első éjszakánkat – grimaszoltam.

-          Ugyan, semmi baj. Ilyen az élet, közbeszól.

-          Jó, de mégis… - éreztem, hogy elpirulok. Megint. – Vártuk ezt.

-          Vártuk, de nincs miért sietnünk. Nem kell… - felvonta a szemöldökét.

-          Óh… mármint úgy érted…

-          Úgy. Nekem az is jó, ha csak alszunk.

-          Óh… öhm…

-          Nem, félreérted – kuncogott fel kicsit zavartan. – Hidd el, szeretném! Nagyon is – jelentőségteljesen megigazgatta a takarót az ágyékánál, amin elnevettem magam.

-          De?

-          De nem vagyok ősember, Helena. Gyere, bújj ide – sóhajtott túljátszott bosszúsággal, amin csak mosolyogni tudtam. Tényleg megértett.

-          Hát ha ennyire akarod – csúsztam közelebb és amikor átölelt, élvezettel simultam hozzá. Oké, igaza van. Talán jobb is, ha csak alszunk. Még a végén ilyen fáradtan és bénán csak beégetném magam. Az én szerencsémmel képes lennék rá.

-          Nem vagyok ölelkezős típus – suttogta a fülembe, mikor lekapcsolta a lámpát.

-          Mi?

-          Mármint itt oké, veled – puszilt a hajamba, én meg viszonoztam a vállán, majd a nyakán. – Csak úgy általában nem szeretem az ölelést. Valamiért kényelmetlenül érzem magam olyankor… tudom, ez fura lehet.

-          Szóval nem igazán tetszik az ölelkezés, hm? – nedves csókot nyomtam az állára, majd a szája szélére és végighúztam a nyelvem az ajkain.

-          Nem könnyíted meg, hogy úriember legyek – mormolta.

-          Csak szerettem volna megmutatni, hogy jó érzés, ha ölelkezel velem.

-          Ó, tudom én azt. Amikor sétáltunk és utána csókolóztunk, akkor is nagyon jó volt ölelgetni téged.

-          Tényleg? Gondoltál rám utána?

-          Tipikus női kérdés – mormolta, és ettől a mély, érdes hangtól vigyorognom kellett. – Persze, hogy gondoltam rád. Bár gyanítom nem agyaltam annyit, mint te – túrt a hajamba, kedveskedve öklébe szorította a tincseimet.

-          Tény – lehunytam a szemem, arcomat a nyaka és a válla közötti gödörbe rejtve. – De teljesen érthető, mert-

-          Léni?!

-          Hm?

-          Kapcsolj ki! Aludj! Nyugi! - nagyot sóhajtottam, igaza volt. Látta rajtam, hogy fáradt vagyok és kimerült. És őszintén? Tetszett ez az egész. Kicsit még közelebb simultam hozzá, lábamat az övére húzva, élvezve az izmos combot az enyém alatt. Néhány pillanatig csendesen feküdtünk, aztán éreztem, hogy mocorog alattam, és a combommal éreztem is, hogy minek. Felnevettem.

-          Kinek is kell lenyugodnia? – lecsúsztattam a kezem a takaró alatt a hasára.

-          Egy kívánatos Bestia fekszik mellettem.

-          Bestia? – haraptam a nyakába kissé.

-          Na ugye – nyögött fel, és fölém gördülve megcsókolt, belepréselt az ágyneműbe. – Ha megjelölsz, fél órával tovább kell a sminkben ülnöm holnap.

-          És ez zavarna? – suttogtam a szájára, kezeim bejárták a vállait. Olyan széles és izmos volt, hogy tudtam volna egy órán át is simogatni és már az is elég izgató lett volna.

-          Hát így most? – ujjai a combjaimba martak és egy határozott mozdulattal terpeszbe húzta a lábaimat és hozzámnyomta a csípőjét, hogy érezhessem, mennyire kemény az alsójában. – Nem igazán zavarna.

-          Ó Istenem, Adam!

-          Igen, erről nem szóltam – csókolt meg mosollyal az ajkain. – Nagy.

-          Ó, igen – dörgölőztem hozzá még inkább.

-          Megnézzük, hogy befér-e a szádba? – felkattintotta a kis lámpát és vigyorgó szemmel nézett le rám, miközben csípője körkörösen mozgott felettem.

-          Azt hiszed, hogy zavarba tudsz hozni ezzel? – kuncogtam.

-          Ó én egyáltalán nem azért mondtam, hogy zavarba hozzalak!

-          Térdeljek vagy jó lesz itt az ágyban fekve?

Felcsillant a szeme, vállat vont és a hátam alá nyúlva megfordította a helyzetünket, most én voltam felül. Talán nem hitte, hogy megteszem, hogy tényleg komolyan veszem, amit mond, de hát hogy ne akartam volna?

Persze elsietni sem akartam ezt az együttlétet, úgyhogy a csókosztást az állánál és a nyakánál kezdtem. Nem csak ártatlan puszikat adtam, hanem csókolóztam a bőrével, a nyelvemet és a fogaimat is bevetve.

Tetszett neki, ezt az elfojtott nyögései bizonyították, és minél inkább vissza akarta fogni magát, én annál jobban igyekeztem kihozni belőle a vadabb énjét.

El tudtam volna csókolni egész nap, egész éjjel. Már csak ez olyan izgató volt, hogy akár órákig tudtam volna simogatni a mellkasát, harapdálni a válla ívét és óvatosan, nem nyomot hagyva szívogatni a hasán és a csípőcsontján a finom bőrt.

Mindezt azért nem tudtam sokáig húzni, mert éreztem, ahogy egyre keményebb az alsójában, és elemi késztetést éreztem, hogy minél előbb levegyem róla a zavaró ruhadarabot és a számba vegyem.

Ahogy lehúztam róla a fekete alsónadrágot, önkéntelenül is a combjához hajoltam és apró csókokkal és harapásokkal borítottam be azt. Izmos volt, és annyira vonzott, hogy képtelen voltam ellenállni neki.

Nem éreztem azt, hogy furcsa lenne ez a helyzet, vagy hogy tényleg egy új férfival voltam együtt és hogy most félnem kéne vagy finomkodni, vagy igyekezni, vagy hogy nem tehetem meg amit akarok, mert hogy ez még csak az első. Nem mondom, hogy nem izgultam egy kicsit, de igazából inkább csak a vágyat éreztem, hogy minél előbb eljussunk a csúcsra. Annyira kívántam, olyan nagyon.

Simogatni kezdtem, közben belecsókoltam a puha szőrszálak közé és elvigyorodtam. Igaz, tényleg nagy farka volt, és egyértelmű volt már elsőre is, hogy nem tudtam volna rendesen kényeztetni. A hajamba túrt, mikor hezitáltam, és felnéztem rá. Láttam rajta, hogy mondani fog valamit, de nem kellett.

A számba szívtam, amitől ő már cseppet sem visszafogottan nyögött. Igyekeztem minél több ilyen reakciót kicsalni belőle, de a legjobb mégis az volt, ahogy markolta a tincseimet és igyekezett nem túl erősen irányatni engem. Tetszett ez a fajta viselkedés, hogy itt van ez az ízig-vérig férfi és ennyire vágyik az érintésemre.

Mikor elváltam tőle, hogy sürgetésére vissztérjek a szájához és csókolhassam, hozzányomtam az ölem az övéhez. Vadul csókolóztunk, haraptuk a másikat, a nyelvünk olyan erőszakosan csatázott, hogy biztos voltam benne, hogy reggel érezni fogom a fájdalmat. Mégis ez volt a legérzékibb, legizgatóbb dolog a világon.

Megmarkolta a fenekem és még inkább magához húzott, kemény férfiasságát nedves bugyimhoz nyomta, fel és le mozgatva magán. Így is simán el tudtam volna élvezni, és ezt azt hiszem ő is észrevette. Talán abból, ahogy a szájába nyögtem minden mozdulatnál vagy talán abból ahogy a vállát szorítottam.

Egyszercsak felült, én pedig a hirtelen mozdulattól megijedtem és a nyaka köré kulcsoltam mindkét karom. A számba mormolt valamit, de nem értettem mit, aztán felállt és a falhoz vitt, nekidöntött és ott csókolt tovább. Ujjai sürgetően bújtattak ki a hálóingből és a bugyiból, aztán már csak a simogatást éreztem és élveztem.

Nem sokáig tudta ezt folytatni, mert nem hagytam neki. Habár baromira élvezetes volt, ahogy az ujjaival kényeztett, minden mozdulattal egyre mélyebben, jobban akartam már rendesen is magamban érezni.

Hiába volt ez az első együttlétünk, se ő, se én nem éreztük vagy gondoltuk úgy, hogy ennek hű de romantikus, lágy szexnek kellene lennie. Lábamat a csípőjéhez emelve ösztönöztem a továbblépésre, amit ő készséggel meg is adott nekem.

Egyetlen lassú de erőteljes mozdulattal hatolt belém, minden pillanattal élvezetet okozva, egy pont után pedig édes fájdalmat. Nagysága lévén elég szűknek bizonyulhattam neki, a nevemet ismételgetve mart a csípőmbe, én pedig remegtem az élvezettől.

Pár pillanatig nem mozdultunk, ahogy teljesen elmerült bennem hangosan nyögtem, talán kissé fájdalmasan is, de cseppet sem bántam, és ezt vele is tudattam. Élveztem. Azt hogy nem finomkodtunk, azt hogy hosszú volt és vastag és hogy feszítette a határaimat. Pont ezen a határon találtam meg a legnagyobb élvezetet.

Az éjszaka közepén verítékben úszva ébredtem fel és hirtelen nem tudtam hol vagyok. Reed kék ajkai és véres csuklója eltelítette az agyamat, és nehezen szedtem össze a gondolataimat. Ösztönösen törölgettem a könnyemet, de a torkomat elszorító zokogást nem tudtam visszafogni.

Összeraktam az eseményeket, hogy Adamnél vagyok New Yorkban, Reed meg az elvonón, és él és jól van. Vagy hát legalábbis él. Hogy jól van-e az kérdés.

Akárhogy is kutattam a sötétben a hálóingem után, nem találtam, így kénytelen voltam meztelenül kimenni a fürdőszobába. Egy kis takarosan összetűrt kupacban találtam egy pólót, ami rám túl nagy volt, de a célnak tökéletesen megfelelt.

Annyira erősen próbáltam visszafogni a sírást, a kiborulást, hogy éppen ezzel idéztem elő, hogy csak rosszabb legyen. Vagy húsz percig ültem a kis fürdőszobai szőnyegen és kapkodtam levegőért, halkan nyüszítve, mint valami kisállat.

Valljuk be őszitén, értettem a drámához, de most tényleg nem akartam volna szétzuhanni, pont itt, pont most. Hogy Adam egy roncsot lásson? Nem! Ennél már erősebb voltam, muszáj volt. Annyi mindent átéltem már, úgyhogy kényszerítettem magam, hogy próbáljak lehiggadni. Legalábbis annyira, hogy elmúljon ez a hisztérikus kiborulás.

Megmostam az arcom, először hideg majd kicsit melegebb vízzel, aztán nagyokat lélegezve támaszkodtam a mosdó szélén. Nem tudtam jó dolgokra gondolni.

A karom még mindig remegett, nem értettem, hogy miért. Ismeretlen volt számomra ez a fajta reakció. A sírás oké, az ismerős volt, de az nem hogy szinte leblokkol az agyam és csak remegjek és nyöszörgjek. Félelmetes volt.

-          PTSD – jött a halk hang a hátam mögül és megfordulva Adamet pillantottam meg. Az arcából ítélve éppen elég régóta figyelt már az ajtórésen át.

-          Gondolom… – megtöröltem újból a szemem, elfeledkezve a gipszemről, amivel sikeresen homlokom nyomtam magam. – Au! – Adam elém sétált, puszit nyomott az ütés helyére, aztán figyelmes tekintettel nézett a szemembe.

És csak nézett. Nem bámult, hanem kommunikált. Azt mondta a tekintete, hogy tudja, vagy legalábbis ismerős számára, min megyek keresztül. És sajnált, de nem lesajnált. Együttérzett. Segíteni szeretett volna. De nem úgy, ahogy egy baráton akarna segíteni az ember, köztünk már most több volt, mint szimpla érdeklődés.

-          Elfelejtettem a számolást – bukott ki belőlem. – Amikor… tudod amikor újraélsztesz valakit, úgy… úgy tanultam, hogy harmincig kell számolni. Egy-kettő-három és így tovább és akkor mondod hogy tíz… és akkor megint egy-kettő és aztán húsz, és így harmincig. Mert így biztos, hogy… hogy jó ahányszor… hogy… - nem tudtam rendesen elmagyarázni, de ő így is értette. – Én csak tízig számoltam és nem tudom, hogy elégszer-e. Hogy nem kevesebb volt végül, mint harminc, vagy sokkal több és akkor meghal. Hogy… hogy… annyira szétestem, hogy hiába akartam megmenteni az életét… Mert elfelejtettem, hogyan kell számolni – nem sírtam, most nem jött könny egy sem, mégis úgy kapkodtam levegőért, mintha zokognék. – És hogy megölöm, hogy nem tudok segíteni és azon gondolkodom most is, hogy miért nem számoltam jól, miért? Meghalhat. De… de tudom, hogy már nem… hogy él. De mégis…

Adam nem rótta fel nekem, nem kérdezgetett, hogy mégis miről beszélek. Azokkal a szép, íves, telt ajkaival párszor megpuszilt, aztán kivezetett a konyhába, elmondta, hogyan próbáljak lélegezni, néhányszor le is kellett hajolnom a térdeim közé hajtva a fejem, aztán adott egy pohár hideg vizet.

Akadozva, néha ide-oda ugrálva az időben, de elmeséltem neki, hogy mi történt. Nyilván tudta amúgy is, hogy valami nincs rendben, mikor nem jöttem vissza hozzá, amikorra megbeszéltük, és a rövid üzenetváltásokból is sejtette, hogy valami nagyobb dolog van a háttérben. Megértette, hogy akkor nem akartam róla beszélni, hogy nem voltam kész beavatni, bár őszintén, mikor nem találtam Reedet napokig, tényleg nem azon agyaltam, hogy el kéne panaszolnom neki. Azért az ember lánya mégsem így akar nyitni egy kapcsolatban.

-          Neked sem ártana beszélned egy szakemberrel – egymással szemben ültünk a konyhapult melletti magasított székeken. Kezei a térdemen pihentek, megnyugtató, meleg érintése segített leragadnom a jelenben.

-          Majd elmúlik – ráztam meg a fejem.

-          Nyilván átvészeled valahogy, de hidd el, ez… amit átéltél, hatalmas trauma. És láthatod, hogy benneragadsz, és azon jár az eszed, hogy meghal-e ha rosszul próbálsz segíteni. Pedig tudod, hogy él. Hogy az a múlt, de ezt néha nem tudod. Ez nagyon komoly sérülés, Léni. Nem szabad elhanyagolni, ugyanúgy segítségre szorulsz, mint ő. Más szinten, de azért mégis.

-          Én csak… alig aludtam az elmúlt három napban, mióta… csak egy kis idő kell – nem akartam egy idegen dokinak beszélni ezekről, mert tudtam, más dolgokra is ráterelődne a figyelme és nem akartam analizáltatni magam. Eddig is túltettem magam egy csomó mindenen, szerettem volna magam megoldani ezt is. – Menni fog egyedül is.

-          Nem kell, hogy menjen egyedül is – szorította meg a térdem és már majdnem hallottam lelki füleimmel, hogy megadja egy jó terapeuta számát, de ehhez képest teljesen mással állt elő. – Én itt vagyok.

Felnéztem rá, mert eddig masszívan a gipszemet bámultam. Nem volt ott velem abban a rémálom-házban, nem látta, hallotta, érezte azt, ami ott uralkodott, mégis ahogy a szemébe néztem, láttam benne, hogy tudta. Tudta, hogy még most is érzem azt a füsttel átitatott szex szagot a nappaliból, hogy még mindig rémülettel néztem le a por és füstcsíkos levegőn keresztül Reed mozdulatlan testére. Hogy az elmém még most is ott van, abban a szobában, és a horror megüli a szívemet. És ezzel együtt, vagy pont ezért sokkal több dolog kötött össze kettőnket, mint egyébként történne. Nem csak két fiatal voltunk, akik vonzalmat találtak a másikban. Osztoztunk egy életeseményben, egy sötét órában, valamiben, ami komoly kapcsot jelentett köztünk. Nem romantikus értelemben, sokkal inkább egyfajta lelki azonosulás, amikor találsz valakit, aki nem a külsejével fog meg, de nem is a hasonló gondolkodásával, hanem hogy ami legbelül alkotja az embert, ami valakit tényleg emberré tesz, és hogy milyen emberré. Nem csak megértette, felfogta a fájdalmamat és rettegésemet, hanem érezte a mögöttes kínlódást. A kínlódás azért, hogy tovább éljek, hogy menjek tovább, hogy egyáltalán képes voltam felállni onnan a legjobb barátom mellől arról a kemény padlóról.

Nem kellett válaszolnom semmit, és neki sem kellett továbbszőnie a mondanivalóját. Kommináltunk a tekintetünkkel, beszéltünk, azt mondtam vele köszönöm és hogy remélem tudod, mennyire különleges teremtés vagy.

A szem a lélek tükre, ez igaz volt, már egy jó ideje tudtam, hogy nem csak egy szólás-mondás, de Adammel ez teljesen új értelmet nyert. Vagy inkább új megértést, új rácsodálkozást. Hogy ez a magas, izmos, elsőre kissé talán visszahúzódó és szerénynek tűnő ember ennyire nagyon megért. Elgondolkodtatott, hogy vajon miért. Vajon az ő múltja mit rejt.

Azon a reggelbe forduló éjszakán szeretkeztünk először. Ott a konyhában, a pulton ülve. Most nem voltunk vadak, most ennél sokkal többről volt szó. Nem elsősorban a testünk kielégülése végett szexeltünk, hanem amiatt a kapocs miatt, amit Adam teremtett köztünk pusztán a csendes, de éles életlátásával. Azzal, hogy nem mondta, hogy sajnálja, hogy nem mondta, hogy feküdjünk vissza aludni és majd reggel minden rendben lesz.

Ez már nagyon is romantikus kapcsolódás volt és tudtam, hogy expressz sebességgel fogok beleszeretni ebbe a férfibe.

The Catalyst - Chapter 18.

18. Reed

Először úgy tűnt, hogy csak random kérdések hangzanak el a történtekről. Egymással nem egészen összefüggő dolgok, mint hogy hogyan tudtuk meg, hogy ott van, és hogy a bejárónő viselkedése milyen volt, amikor fogadott bennünket a kapunál. Aztán az egész kezdett egy formát ölteni, elkezdték összekötni a pontokat és összefüggéseket véltem felfedezni a sémában.

Még mindig ragadt egy kicsit a kezem, de javarészt már megszáradt rajta Reed vére, mire végre elengedtek a rendőrök. Charles nem volt hajlandó maradni és válaszolni a kérdéseikre, ő kiharcolta magának, hogy elmehessen, mikor elszállították Reedet. Még most sem tudta levenni a tekintetét róla. Én meg egészen biztos voltam benne, hogy még akkor is látni fogom magam előtt, amikor már évtizedek teltek el és még azt is elfelejtem, hogy hogyan kell becipzárazni a kabátomat. De ezt… ezt biztos, hogy sosem fogom tudni kiverni a fejemből.

A látványt, a szagokat, a tapintást. Ahogy sápadt bőre úgy kitűnik a sötét ágyneműk közül. A levegő illatát abban a szobában, amit már sosem fogok mással azonosítani, csakis Reed halálának a szagával. Az érzést, ahogy eltöröm a bordáját, és az utána következő rettegést, hogy csak meggyalázom a testét, ami tehetetlenül feküdt előttem a kemény padlón.

A kérdések végeztével azt sem tudtam, mihez kellene kezdenem. Csak ültem egy faragott kőoroszlán talapzatán a hűvös március végi időjárásban és teljesen üresnek éreztem magam. Bámultam le a lépcsőkre, ahol szaladtak le és fel a helyszínelők és mentősök. Nem zavart, hogy ennyi ember vett körül és mind tanúja lehetett annak, mekkora sokk ért. De valójában ahogy én sem zavartam őket, ahogy ott ültem, ők sem zavartak engem. Úgy tűnt pont elégszer bámultak meg az elmúlt másfél órában és elvesztették az érdeklődésüket.

Tudtam, hogy talpra kellene állnom, hogy tovább kellene haladnom, mert legbelül minden sejtem azért kiáltott, hogy menjek innen minél messzebb, de úgy éreztem, hogy kell még egy perc. Aztán még egy. És még egy.

-          Kisasszony, elvigyük a kórházba? – kérdezte halk, megértő hangon az egyik rendőr.

-          Én ööö… - körülnéztem, de aztán rájöttem, hogy Charles már nincs itt és a sofőrjét se láttam sehol. – Igen, azt megköszönném.

Felém nyújtotta a kezét, hogy lesegítsen a pillérről, ami mint kiderült, nagyon is szükséges volt, mert a térdeim nagyot reccsentek, ahogy leszálltam és szinte összecsuklottam volna, ha nem kap el. Nem csodálkoztam ezen, bár sosem volt különösebb bajom, de nem igazán tudtam sokáig térdelni soha. Most aztán…

Harmincnyolc percig térdeltem abban a szobában Reed mellett, mire kiértek a mentők és átvették tőlem a feladatot. Az csak alig több, mint fél óra, de egy ilyen helyzetben inkább egy örökkévalóságnak tűnt.

A kórházban volt egy nagyobb kórterem, ahol úgy tűnt, hogy paravánokkal és függönyökkel elválasztva ugyan, de mindenki itt volt abból a házból, tehát engem is ide hoztak. Nem akartam mondani senkinek, de legszívesebben az összesbe belerúgtam volna kettőt. Legalább.

Odajött hozzám egy nővér meg egy orvos és elkezdték ellátni a térdeimet. Levágták a farmerem szárát, matattak valamit a fájó pontokon, de nem is figyeltem oda rájuk. Semmi sem érdekelt.

A kezemre már teljesen rászáradt a vér, úgyhogy elkezdtem összedörzsölni az ujjaimat, hogy leperegjen róla. Száraz kis forgácsokként hullottak le a fehér kórházi lepedőre.

Hagytam, hogy valami hűvöset kenjenek a térdemre aztán meg bekötözték. Amint végeztek, a nővér megkért, hogy nyújtsam ki a karom és akkor végre felébredtem. Olyan érzés volt, mint mikor a házban elszántam magam, hogy mit fogok tenni. Mintha átszakadt volna egy gát. Újra élesen érzékeltem a körülöttem lévőket, és tudatába kerültem, hogy mi is történt.

-          Van valami híre? – kérdeztem a nőtől, mikor tűt bökött a karomba.

-          Kap egy infúziót, amiben van egy kis nyugtató és folyadék. Trauma után ez a bevett szokás – mosolygott rám kedvesen. – Rengeteget sírt, kedveském, nem szabad, hogy kiszáradjon.

-          Nem, nem magamra gondoltam. Felőlem akár le is vághatná egy fűrésszel a karomat érzéstelenítés nélkül, az se érdekelne most – egy kicsit meghökkenve nézett rám. – Nem vagyok őrült – sóhajtottam. – Reed Bennett, őt hozták be… nem tudom, mikor.

-          Ön a családtagja?

-          Igen, a felesége vagyok – vágtam rá azonnal. Mit ez a kis hazugság, ha megtudhatom, hogy mi van vele?

-          Óh – kis sajnálkozást véltem felfedezni a vonásaiban. Nyilván már tudta, hogy mi történt a házban. Én voltam a megcsalt feleség, aki aztán küzdött a halott férjéért.

-          Helena! – Charles sietett be a terembe és azonnal átölelt, ahogy hozzám ért. – El sem tudom mondani mennyire… - kezdte, aztán elcsuklott a hangja a fojtott sírástól.

**

Kissé zavart kék tekintettel nézett rám, amikor megszorítottam a kezét, amit olyan nagyon dédelgettem már vagy három órája. Egy ideje már ébredezni kezdett, de mindig vissza-visszazuhant az öntudatlanságba. Hiába akartam hagyni pihenni, egyszerűen jobban vágytam rá, hogy halljam a hangját és elmondhassam neki, mekkora idióta.

-          Szia! – köszönt reszelős hangon, én pedig alig tudtam visszatartani a kitörni készülő zokogásom.

-          Reed… - kezdtem és remegő kezeimmel megint megszorítottam az övét.

-          Látom jól alakult a buli – mosolyodott el.

-          Jól – nyeltem egyet és olyan intenzíven belenéztem a szemébe, hogy akkor se tudja elkapni a pillantását, ha nagyon akarja. – Négy napig nem tudtam rólad semmit. Négy napig idegeskedtem, hogy vajon hol és milyen módon ártasz magadnak.

-          Hel, én nem ártottam magamnak, ez csak…

-          Harmincnyolc percig – szóltam közbe erélyesebben, hogy beléfojtsam a szót. – Harmincnyolc percig térdeltem melletted! Próbáltalak megmenteni! Amikor megtaláltalak abban a szobában halott voltál, Reed! Érted te ezt? Felfogod egyáltalán, milyen érzés volt rájönni, hogy talán órák óta ott fekszel és senki sem vette észre, mi történik, mert ők is majdnem ugyanolyan állapotban… - elhallgattam, ahogy felült az ágyban, de fintorgott, és szabad kezével a bordáihoz kapott.

-          Meghaltam?

-          Igen! Igen, kurvára is igen! És azt sem tudtam, pontosan mit kellene tennem. Próbáltalak újraéleszteni, de nem lehettem benne biztos, hogy nem egy órák óta halott ember testét gyalázom-e épp meg teljesen feleslegesen. És eltörtem közben egy bordád, amit kurvára meg is érdemeltél.

-          És kurvára elmész elvonóra – lépett be a szobába Mr Bennett, és megállt az ágy mellett. Most már nem tűnt olyan szétesettnek, mint ott a házban. Szigorú volt és szikla szilárd.

Reed nem is vitatkozott, bár sok esélye nem is lehetett volna. Közben jött be néhány orvos meg nővér, és mindenféléket mondtak, hogy miért lett mindenki rosszul, ecsetelték, hogy milyen szereket nem lehet keverni, mert leállítja az ember szívét.

Én csak fogtam Reed kezét és bár rohadt dühös voltam rá, annyira hogy legszívesebben órákig kiabáltam volna vele, hogy mekkora egy felelőtlen barom, de képtelen voltam szidalmazni. Mesélhettem volna még neki arról is, milyen érzés volt megtalálni ott és küzdeni az életéért, de azt sem tettem. Csak fogtam a kezét, és tudtam, hogy tényleg ő volt az egyik legfontosabb ember az életemben. Több mint ami Mike valaha is volt, vagy mondjuk Chris.

-          Azt mondtam, hogy a feleséged vagyok – motyogtam a vállába. Charles elment, de előtte elintézte nekem, hogy maradhassak, amíg szeretnék, szóval befeküdtem Reed mellé a nővérek minden rosszallása ellenére. – Még mielőtt apád megtalált volna, tudod.

-          Hogy elmondják mi van velem? – kérdezte nagyon álmos hangon. Nem csodáltam, hogy oda volt, hiszen eléggé szétcsapta magát. Finoman fogalmazva.

-          Yep.

-          Jól tetted. Úgyis úgy lenne a legjobb, ha szerelmesek lennénk egymásba.

-          Igazán?

-          Aha. Elvennélek feleségül, beköltöznénk valami nagy kertes házba Seattle-ben és lenne két-három gyerekünk. Mindketten továbbra is ontanánk magunkból a sikerkönyveket, morognánk az adó miatt, suliba vinnénk a gyerekeket, aztán fizetnénk a baromi drága egyetemi kalandjaikat. Együtt ülnénk a tornácon és várnánk az unokáinkat, miközben te folyton azon keseregnél, hogy nem hiszed el, hogy rábeszéltelek Seattle-re, pedig azért akartál te is oda menni, mert nincs olyan meleg nyáron, mint itt, de nem szeretsz kompozni és ez öreg korunkig elkísérne minket.

-          Ezt… ezen szoktál gondolkozni? – könyököltem fel, és figyeltem a most nyugodt arcát, a szőke szempilláit és a még mindig sápadt arcát.

-          Néha – bólintott picit, de nem nyitotta ki a szemét. – Amikor komplikált minden. Amikor elbaszok valamit. Ami gyakran előfordul, ugye.

-          És akkor ránk szoktál gondolni?

-          Igen. Elég régóta te vagy az a személy, akivel… el tudnám képzelni az életem. Ha szeretnélek szerelemmel, érted… Sokszor próbáltam, tudod?! – folytatta lassan, álmos hangon. – Szerelmesnek lenni beléd. Mikor szakítottunk és mikor ti is szakítottatok és te annyira… vonzó vagy. Akkor… akkor tetszel a legjobban, amikor van az a pillanat a sírás után. Amikor könnyes a szemed, de látom benne, hogy már elsirattad a bánatod, a múltad és ott van benne az a kis szikra, hogy úgyis felállsz ebből is.

-          Most mégis szerelmet vallasz? – simogattam meg újra és újra szőke haját. Sosem hallottam még ilyesmiről beszélni, és nagyon meghatott vele. Most meg ezért sírtam majdnem.

-          Úgy ismersz?

-          Nem igazán.

Adtam egy puszit az arcára, amit ő is viszonzott, aztán tényleg hagytam pihenni. Csak csendesen odabújtam hozzá, és hálát adtam az égnek, hogy sikerült visszahoznom az életbe. Rá sem mertem gondolni, mi lett volna, ha tényleg elveszítem. Bőven sok volt az a néhány óra, míg kiderült, hogy élni fog-e, és hogy szerencsére nem esett komolyabb baja. Persze elvonóra el kell mennie, és a rendőrségen is lesz még párszor jelenése, de a fő, hogy itt van biztonságban és úgy-ahogy épségben.

Egész éjjel nem aludtam. Baromira fáradt és kimerült voltam, de nem tudtam tíz percnél tovább csukva tartani a szemem. Figyeltem Reedet, simogattam a haját és a kötéseket a csuklóin, amiket attól a rémes kötéltől szerzett. Figyeltem és óvtam, ahogy már akkor is kellett volna, amikor hazajöttünk New Yorkból.

**

-          Akarsz róla beszélni? – leültem mellé az ágyra, mikor kiment a doki, aki levezényli, hogy bekerüljön az elvonóra. Elbeszélgetésre jött, hogy felmérje Reed állapotát.

-          Nem nagyon – rázta meg a fejét és fájósan megtapogatta az oldalát. – Hogy tudtad eltörni a bordám?

-          Úgy éreztem… - kezdtem, de nem tudtam kimondani. Hogy úgy éreztem nem csinálom elég jól, hogy talán az én bénázásomon múlik az élete. – Sajnálom!

-          Tegnap még azt mondtad, hogy megérdemlem – vigyorgott és fejét a vállamra hajtotta, ahogy egymás mellett de egymással szemben ültünk. Átkaroltam és óvatosan magamhoz öleltem.

-          Nem tudnék tovább élni, ha… - ha meghalnál. Ha tönkretennéd magad és a végén ugyanott kötnénk ki. Ha feladnád megint. Nem tudtam helyesen megfogalmazni.

-          Hé, itt vagyok! – támasztotta a homlokát az enyémnek. – Hála neked.

-          De miért csináltad?

-          Nem akartam, hogy ez legyen. Egyikünk sem. Csak… szórakozni akartunk.

-          Reed, az a srác kikötözött téged és a kötél majdnem a csontodig hatolt.

-          Nem igazán éreztem akkor – mosolyodott el kissé szomorúan. – Nem tudtuk, hogy a cucc nem jó. Hogy nem az, aminek mi hittük.

-          Egyáltalán nem kellett volna ezt tenned. Olyan sokáig tiszta voltál, én… nem értem.

-          Igen, de… - nagyot sóhajtott, majd megfogta a kezem és lenézett az ujjainkra. – Nem volt rémes gyerekkorom. Ezt tudod is. Gazdag, elkényeztetett gyerek voltam. Apám és anyám sokat dolgoztak, de sose bántak velem rosszul. A legelső szerelmem, Annie… ő függő volt. Még alig voltunk tizenöt évesek. Az anyja már kiskorában rászoktatta és mikor összejöttünk valahogy olyan egyértelmű volt, hogy hasonlítani akartam hozzá. De persze nem maradtunk együtt sokáig, tiniszerelem volt, de a drogok viszont nagyon bejöttek. És én nem füveztem, Hel, én keményebb dolgokat használtam már akkor is. Tizenhat se voltam, mikor apám először bezáratott. Okos voltam, tudtam mit akarnak hallani az orvosok és a terapeuták. Baromi nehéz volt, de valahogy kibírtam és próbáltam úgy játszani, hogy minél gyorsabban elhiggyék nekem, hogy jó úton haladok. Amikor kiengedtek, tudtam, hogy ha szeretném megtartani azt az érzést, ami mindennél többet jelentett nekem, akkor nem csinálhatom ész nélkül. Szóval huszonegy éves koromig nagyon vigyáztam. Persze apám tudta, hogy nem vagyok tiszta, vagy sejtette legalábbis. Aztán utána olyan pasim lett, aki szintén szerette a keményet. Megint elvonóra mentem, ezúttal magamtól, mert a pasim belehalt. Be volt állva és leugrott egy ház tetejéről. Szóval akkor először láttam, hogy mi lehet belőle, úgyhogy megpróbáltam leszokni. Nem ment… Mielőtt megismertelek téged, akkor egy hónapja jöttem ki ötödször az elvonóról, és akkor csináltam végig úgy igazán először. Nem azért, mert ne szerettem volna tovább úgy élni, csak… - vállat vont, én meg lélegzet visszafojtva hallgattam. Először mondta el ezeket nekem. – Tudtam, hogy nem helyes, ezért elszántam magam. Tudod, akkor már nagyon híres voltam, és nem csak az apám révén, hanem mert én megdolgoztam érte. És tiszta maradtam egészen múlt hétvégéig. Tudod az évek során nagyon megtanultam bánni ezzel a kényszerrel. Amikor iszom például szinte mindig vágyom rá, vagy bevegyek mellé valamit, mert tudom, hogy milyen felszabadult lennék utána. De megálltam mindig. Mert erős akartam lenni. Nem másokért, nem az apámért, vagy érted, hogy ne csalódjatok. Nem azért voltam tiszta, hogy kiemelkedjek a tömegből, az én függőségemben nem volt semmilyen nagy sztori, nem vertek, nem kényszerítettek bele… Nem tudnám sehogy sem úgy elmesélni neked, hogy sírva fakadj, hogy együtt tudj érezni. Egyszerűen rászoktam, mert megvolt rá a pénzem és tetszett a dolog. Aztán eldöntöttem, hogy egy nap gyereket akarok meg társat és… magamért akartam erős lenni. És ez ment is egészen vasárnapig.

-          De… akkor most… miért?

-          Nem tudom, de sajnálom, hogy így sült el. Nem akartalak ilyesminek kitenni, komolyan. Gondoltam néhány napig, néhány hétig ez lesz aztán... – vállat vont.

-          De ennek nincs értelme. Pont az előbb mondtad, hogy magad miatt szoktál le, és hogy milyen erősen kidolgoztad azt, hogy meg tudd állni… miért döntöttél egyszer csak úgy, hogy sutba dobod ezt, hogy aztán hónapokat tölts el azzal, hogy kilábalj belőle?

-          Mondtam, itt nincs semmi szívszorító…

-          Reed! – szóltam rá, mert láttam rajta, hogy hazudik.

-          Hülyeség! – szusszantott. – Saját magam döntöttem úgy, hogy akkor New Yorkban felkeresem Felixet.

-          De miért? Miért? Mondd el az igazat! Épp túl voltunk egy tök klassz felolvasáson és… - ekkor rámnézett, bele a szemembe és tudtam. Tudtam, legalábbis körvonalaiban sejtettem, hogy mit fog mondani.

-          Holnap elvisznek és tényleg ezen akarsz rágódni, mikor majd egy egész hónapig nem találkozhatunk?

-          Reed, ne csináld! Légy velem őszinte.

-          Veszekedtünk.

-          Tudom, de veszekedtetek máskor is.

-          Ja, csak… - sóhajtott, és kibámult az ablakon. A tekintete hatalmas megbántottságot tükrözött.

-          Emlékszel, mondtam neked akkor, hogy úgy járok Zach-kel, mint te Mike-kal? Hogy mire megkaptam már nem biztos, hogy akarom? Hát… nem tudom, hogy igazán komolyan gondoltam-e, de ő beletrafált. Azt mondta… azt mondta, mikor visszamentem a szobánkba tőled, hogy valójában senki mást nem szeretek magamon kívül. Hogy ezért lettem függő, mert a magam extázisa többet jelentett mindennél. Hogy az apám hiába kísérgetett be állandóan az elvonóra, önző vadbarom voltam mindig is... Hogy valójában ő az én drogom. Hogy nem vagyok belé szerelmes, hanem függője vagyok, és hogy ez undorítja. Meg hogy sosem leszek tiszta, mert mindig találok majd valamit, ami olyan lesz nekem, mint a drog, és hogy az helyett, hogy most megpróbálom kiengesztelni, azonnal kereshetnék is egy dílert, egyszerűbb lenne mindkettőnknek.

**

„Most szállt le a gépem, nem akarlak hívni, hátha felvétel közben vagy. Úton vagyok a forgatásra, ott találkozunk.”

„Várlak!”

Elsüllyesztettem a telefonom a táskámba és nem telt el tíz perc, hogy oda is érjünk, ahol Adam forgatta a sorozatot. Bejutni nem volt túl vészes, szólt, hogy jövök, de azért elég nehezen ment a belépőlapon aláírni a nevem bal kézzel.

A díszletek között vezetett egy statiszta lány, mondta, hogy ez valakinek a lakása a sorozatban. Bólogattam, de őszintén szólva annyira nem érdekelt a dolog, inkább csak Adammel szerettem volna lenni.

Kellett várnom vagy húsz percet, mire felbukkant, addig is egy nagy kuka tetején ücsörögtem és próbáltam e-maileket írni a telefonomon, ami rohadtul nem ment.

-          Tetszik a pólód – hallottam meg a hangját. Egy mustársárga póló volt rajtam, aminek a közepén egy fekete lyuk rajza volt látható, körülötte pedig egy felirat volt, amit Adam oldalra biccentett fejjel olvasott, ahogy megállt tőlem egy lépésre. „Let’s do science, Honey! I’ll throw you into a black hole and we’ll see if you can return not being an ass-hole” A kis címke a sarokban a „Made in the Event Horizon” volt.

-          Nekem is a tiéd – vigyorogtam rá, mivel ő csak egy farmert viselt, felül pedig semmit. Ahogy megláttam a mosolyát, azonnal könnyebbnek éreztem a lelkem.

-          Nem vagyok nagy tudós, a szójátékot értem, de… - pillantott rám kérdőn, és egészen közel lépett.

-          A fekete lyuknak akkor a gravitációja, hogy a fény sem tud kiszabadulni onnan. Elméletben, ha áthaladsz a fekete lyuk eseményhorizontján, többé nem jössz vissza.

-          Hm… érdekes – hajolt a számra és máris csókolt. Most nem olyan mohón, mint múlt héten, nyilván munkában volt itt, és nem is bántam a gyengédséget. – Miért van rajtad gipsz? – emelte fel a jobb kezem, és puszit adott a gipsszel borított kézfejemre. – Eltörted?

-          Igen, el – húztam el a szám. – A három középső ujjam csontjait.

-          Aúcs.

-          Ja, és valószínűleg fel is leszek jelentve.

-          Tessék? – vonta fel a szemöldökét.

-          Nyolc napon túl gyógyul majd – még inkább kérdőn nézett. – Emlékszem Zach-re a felolvasásról? – bólintott. – Eltölrtem az arccsontját… meg hát azzal a megmozdulással a kezemet is.

-          Jó okod volt rá vagy csak úgy?

-          Nagyon jó okom volt rá. Elmesélem majd, de nem lehetne, hogy kihasználhassam, hogy végre látlak és pláne félmeztelenül? – simítottam szabad bal tenyerem a karjára, onnan a vállára majd a mellkasára.

-          Mit szeretnél? – kuncogott mély hangján, amitől végigszáguldott rajtam egy nagyon is kellemesen meleg érzés.

-          Még csókot, kezdetnek.