The Catalyst - Chapter 12.

12. The return of the King

Egyik nap beültem egy étterembe, miután vettem magamnak végre egy telefont. Azonnal írtam is egy üzenetet haza anyuéknak, hogy ne aggódjanak. Míg ettem, nyomkodtam a telefont, még sosem volt ilyen hiper-szuper kütyüm, ez az egyik legújabb cucc volt. Elnyomtam még pár üzenetet, Mike-nak, a testvéreimnek, Reednek, hogy tudják, ezentúl itt keressenek. Gondoltam rá, hogy Chrisnek is írnom kéne, hátha még kapcsolatba akar lépni velem, de képtelen voltam rá. Megírtam az SMS-t de nem küldtem el. Fájón emlékeztettem magam rá, hogy barátnője van.

Hazafelé végig próbáltam nem gondolni semmire. Túl nagy volt ez a stressz mostanában, nagyon megviselt, így most igyekeztem magam kivonni ezalól.

A lakásom ajtaján egy cetli várt, Fannitól. A városban volt, leírta a címét. Ma járhatott itt, vagy tegnap este, mert Reednél aludtam. Egy szálloda címe volt rajta, ismertem, nem messze volt Mike házától. Biztosan nem véletlen.

Mivel elég energikusnak éreztem magam egy kis sétához, elindultam, hogy meglátogassam. Csak nem írta volna meg, ha nincs ott, ugye?! Mindegy, legalább sétálok egyet. Út közben bedugtam a fülembe egy kis zenét, megtanultam, hogy ne legyen túl hangos, különben nem hallom a közlekedési zajokat körülöttem. Amióta volt az a baleset… még most is megborzongtam tőle, ahogy Shiorira gondoltam.

Mivel ma valamiért nem éreztem magam annyira a béka segge alatt, nem akartam erre gondolni. Miközben sétáltam, nézelődtem, a zenére igyekeztem figyelni. Szerencsémre olyan ember voltam világ életemben, hogy fel tudott dobni, ha vidámabb zenéket hallgattam. Persze ez fordítva is működött.

Éppen egy kirakat felé fordítottam a tekintetem, és megbámultam benne menet közben egy Converse dorkót, mikor a másik oldalamról valaki elkapta a karom. Mivel nem hallottam semmit a zenén kívül, így a hirtelen inger eléggé megijesztett, és ösztönösen elhúztam a kezem, megálltam.

A fülemben még mindig valami Justin Timberlake szám hangoskodott, mikor felismertem azt, aki megállásra késztetett. Chris egy meglepett, de örömködő mosollyal az arcán nézett szembe velem mikor odafordultam, és mozgott a szája. Ja, hogy húzzam ki a fülemből a zenét?! Annyira váratlanul ért a találkozás, bár nem tudom miért, errefelé azért elég gyakoriak a sztárok, hogy nem is tudtam értelmesen gondolkodni. A gyomrom a torkomba ugrott, a szívem ezerrel kezdett kalapálni.

Megint mondott valamit, és a tekintete a kis füldugókra siklott. Jesszus, Léni, ne legyél már ekkora kretén! Kihúztam a fülemből a zenét, és a zsebembe gyűrtem a dugókat. Naná, hogy pont akkor futok bele, vagyis ő belém, mikor a legkevésbé sem számítanék rá. Mikor pont épp nem rá gondolok, és egyetlen pillanatra elfelejtem, hogy milyen nyomorúságos is vagyok valójában. Na akkor elkapja a kezem az egyik legforgalmasabb útszakaszon, mert persze hogy kiszúr a több száz ember között.

-          Bocs, nagyon elmerültem a nézelődésbe… meg a zenébe… nem vettelek észre – szabadkoztam, bár valójában tök normális dolog volt, ami történt. Gondolom. Két másik ember között ez egy általános összefutás lenne.

-          Igen, az feltűnt – kaptam egy kis kuncogást. Csinálnak egyáltalán olyat a pasik? Mindegy. – Pedig már a zebrától láttalak – intett az átkelő felé, ahonnan ő jött és amerre én tartottam. – Nagyon néztelek, hátha észreveszel, de kénytelen voltalak fizikailag rávenni.

-          Hát… - barátnője van! – Csak célirányosan haladtam.

-          Eléggé – bólogatott, én meg elidőztem az arcán. A napszemüvegen, ami takarta azt a gyönyörű szemét, a szép ívű orrán, a csókolnivaló száján, meg a hosszú borostáján.

-          Forgatási szünet van? – kérdeztem, mivel erre asszociáltam az arcszőrzetéből, és hogy ne tűnjek már úgy, mintha lefagytam volna.

-          Aha, még két napig.

-          Az jó, legalább tudsz pihenni – tök hülye, általános megállapítás volt, de hát mi mást lehet erre mondani?

-          Igen. És veled? Hova igyekszel?

-          Fanni a városban van – húztam elő a címkét a hátsó zsebemből, csak úgy demonstrációképp. – Megírta hol szállt meg, gondoltam elugrok hozzá. Beköszönök.

-          Aha – mindjárt lejjebb lankadt a kedve, a mosolya kissé megkopott. Nem mondom, hogy nem kedveli Fannit, de valami nyilván nem stimmel a témával kapcsolatban. – Gondolom akkor együtt csináltok programot meg ilyesmi…

-          Nem tudom – vontam vállat. – Azt se tudtam, hogy jön, csak ez a cetli várt az ajtómon.

-          Mondjuk téged se egyszerű elérni – jegyezte meg, és bár a szemüveg takarta a szemét, mégis mintha kis zavartságot olvastam volna le róla. – Kerestelek párszor, de ki voltál kapcsolva.

-          Uh… - a rohadt életbe! Végre kivágom a régi telefont a francba, és pár napig offline vagyok, hát naná, hogy akkor keres! Hirtelen rendbeállt a szívverésem, vagy legalábbis lassult, és normálisan tudtam viselkedni. Azt hiszem. – Hát kicsit bedobtam az óceánba, és csak ma vettem újat. El akartam küldeni neked is a számom, de még nem jutottam el addig – oké, kis hazugság.

-          De miért végezte a vízben?

-          Lejárt az ideje. Tudod egy csomó ember kéri, hogy a hamvait odaszórják, gondoltam miért ne.

-          Azért a kártyát megtarthattad volna.

-          Igen, ebben van valami.

-          Hát szóval, ha nem leszel ma sokáig Fannival, esetleg elmehetnénk enni valahová?!

-          Persze! Tök jó lenne! – le se lehetett volna törölni az arcomról a vigyort, és ez őt is vigyorgásra késztette.

Olyan furcsa érzés volt, nem olyan, mint amikor ránézel a másikra és mosolyognod kell pusztán csak mert ő is mosolyog, hanem mert ő Chris. Ő és én. És valahogy mindig olyan volt, mintha a mi mosolyunk többet jelentene. Régen többet is jelentett, mikor egy pár voltunk. Kommunikálni is tudtunk csak egy-egy mosolyból, egy grimaszból, egy fél pillantásból. Most persze ez halványult, de mégis olyan, mintha tudná, hogy erre vágytam, és hogy most legszívesebben körbeugrálnám örömömben a Földet.

-          Akkor hagylak is, hogy töltsd Fannival a délutánt – látszólag jót mosolygott rajtam. Örült, hogy örülök.

-          Ja, igen – erről már szinte el is feledkeztem. – Biztos tovább marad, majd még úgyis találkozhatunk.

-          Gondolom elsősorban úgysem hozzád jött – jegyezte meg lazán, aztán azonnal kapcsolt, hogy esetleg megbánthat ezzel, láttam az arcán, hogy már mentené a helyzetet. Viszont erre semmi szükség nem volt.

-          Igen, nekem is van egy olyan érzésem, hogy inkább Mike miatt jött ki – vontam vállat.

-          Lehet – hagyta annyiban a dolgot. Úgy tűnik sosem lesz már kevésbé kínos kettőnk között, ha szóba jön Fanni és Mike. – Akkor érted megyek mondjuk hétre, ha az jó?

-          Tökéletes.

-          De előbb még – elhalászta tőlem a telefonom, és megcsörgette magát róla. Ezen elmosolyodtam, olyan jó érzés ez az egész. – Csak hogy mostantól el tudjalak érni.

-          Írtam volna – motyogtam még, ahogy visszaadta a készüléket, de azt hiszem, ő is tudta, hogy ez nem igaz.

-          Akkor este – kaptam még egy bugyiolvasztó mosolyt, aztán elindult.

-          Várj, nem is tudod, hol lakom – szóltam utána. Ettől megtorpant és hátravetett fejjel felnevetett. Annyira meglepődtem a reakcióján, hogy csak zavartan néztem a vállaira feszülő pólót, a napsütésben mogyoróbarna haját, és azt hiszem levegőt is elfelejtettem venni.

-          Hidd el, – vette le a napszemüveget, és ahogy felém fordult, végre megint belenézhettem abba a szép szempárba. – nagyon is tudom, hogy hol élsz – olyan mosolyt kaptam, olyan csibészes, nőzős mosolyt!

-          Tényleg? – semmi értelmesebb nem jutott eszembe.

-          Tudod, ha kérdezek valamit, Zach válaszol is rá – kacsintott rám, majd ezzel tova is sétált az utcán.

Még jó darabig néztem, ahogy távolodik, igazából egészen addig, amíg már nem tudtam kivenni messzi alakját a város forgatagából. Valami pedig azt súgta, hogy ő ennek nagyon is tudatában volt. Mint amikor a nők direkt egy kicsit jobban ingatják a csípőjüket, vagy dobálják a hajukat, és tudják, hogy ezzel maguk után fordítják a mellettük elhaladókat. Chrisnek ehhez semmi különöset nem kellett tennie, elég volt az a kacsintás, az a pillantás, és az a mondat. Mert szóval… kérdezett rólam Zachtől. Valamiért érdekelte mi van velem. Nem tudom, hogy ez csak mostanában volt-e vagy már régebben, de teljesen mindegy is. Örömömben a levegőbe boxoltam, mert hirtelen, egyetlen találkozással az életem egyszerre boldogabbnak tűnt. Reménnyel telinek.

Még mikor már kopogtattam Fanni szobájának az ajtaján, akkor is egy bárgyú vigyor ült az arcomon, viszont ahogy meghallottam odabentről a motoszkálást, inkább eltűntettem magamról a jelet, hogy valami nagyon jó történt velem. Nem mintha annyira nagyon titkolni akartam volna Fanni elől, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy ez a dolog most csak rám és Chrisre tartozik. Akaratlanul is Mike-hoz kötöttem Csicsi megjelenését, és semmiképp sem akartam, hogy a múlt megint beárnyékolja ezt a nagyon is vidám és színes jelenemet.

Beinvitált, miután megöleltük egymást, ami merőben nagy haladás volt részünkről. Habár a távolság és az idő tényleg gyógyítgatta a sebeinket, mégsem voltunk már ugyanazok, akik anno.

Most kicsit rövidebb, csak vállig érő haja volt, aminek a tincsei feketék és karamell színűek voltak. Ez volt rajta a legszebmetűnőbb változás, de ahogy elkezdtünk beszélgetni, és figyeltem a mozdulatait, az arcát, a szavait, észrevettem mennyivel másabb, mint volt. Hogy mennyivel érettebb, felnőttebb, nyugodtabb nő ült velem szemben, mint aki akkor volt, mikor összetörtem Mike konyhájában azt a bögrét.

Az életéről mesélt, hogy mit csinál otthon, milyen a munkája, és hogy azon kívül milyen új barátokat szerzett. Hogy a családunk hogy van, mesélt a bővülésről, született gyermekekről, új szerelmekről, és elvesztett rokonokról. Persze ezekről is mind tudtam, mert anyáékkal minden héten beszéltem, de érdekes volt más szemszögéből megtudni mindezt, így nem szakítottam félbe.

Én is meséltem, hogy milyen eseményeken vettem részt az elmúlt időszakban, hogy hogyan teljesített a legutóbbi könyvem a boltokban, és Reedről meg Tomról is beszéltünk kicsit, bár neki ők nem voltak sosem igazi közeli barátai.

Akiken osztoztunk, azokról mindketten mélyen hallgattunk. Fogalmam sem volt, hogy ő mennyire tartja a Linkin Park tagjaival a kapcsolatot, és én sem hoztam szóba, hogy néha összefutok Chezzel, vagy hogy váltunk egy-két szöveges üzenetet. Sejtettem, ahogy azt Chrisnek is mondtam, hogy ő most nem nyaralni vagy nem hozzám jött, hanem egy bizonyos személy invitálására, de ezt sem akartam megkérdezni. Persze nyilván érdekelt volna, hogy ő és Mike mennyit beszélnek, vagy hogy milyen úton-módon került most ide, pláne nem is olyan messze régi közös otthonunktól, de nem érdekelt annyira a dolog, hogy ezzel esetleg régen lezárt sérelmeket szakítsak fel benne vagy épp magamban. Ezzel ő is így lehetett, így tehát maradtunk a semlegesebb témáknál. Annak ellenére, hogy a múltkor felhívtam Chris miatt, és elmondtam neki, hogy még mindig szeretem, ezt sem emlegettük. Mindketten betudtuk pillanatnyi elmezavarnak, azt hiszem.

Két órával később már otthon voltam és a gardróbszekrényem előtt ácsorogtam a megfelelő ruha után kutatva. Bárcsak itt lenne Reed – gondoltam, mert ő mindig tudta, milyen alkalomhoz mi illik, és még az én nem túl gazdag választékomból is tudna valami egészen különlegeset kreálni. Ám mivel már három napja a színét sem láttam, sejtettem, hogy ennek köze lehet ahhoz a bizonyos forgatási szünethez, amit valószínűleg együtt töltenek Zach-kel, így nem is zavartam meg ebben.

Végül egy egyszerűbb, sötétzöld ruha mellett döntöttem, amit egy kényelmes de csinos kis cipővel egészítettem ki. Végülis Chris és én évekig voltunk együtt, tudja milyen vagyok, és nálam ez a kiöltözés egy randihoz. Lehet más nők Los Angelesben mindenféle csillogó és kivágott darabot hordanának egy ilyen estén, gyilkos cipővel és órák hosszú során belőtt frizurával meg sminkkel is bíbelődnének, de az nem én lennék. Már nem.

Összességében valamit nagyon eltalálhattam, mert amikor Chris értem jött hétre, és megpillantott, láttam hogy tetszem neki. Ahogy mondjuk ő is nekem, ez nem is lehetett kétséges. Szürke ingben volt és egy sötét nadrágban, de hát neki még egy krumplis zsák is jól állt volna.

-          Nagyon csinos vagy – mondta, miközben közelebb hajolt és adott két puszit. Erősen kellett koncentrálnom, hogy ne csókoljam meg, de azért nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni magunkat, ha ő mégsem ilyesmi találkozóra gondolt.

-          Te sem panaszkodhatsz.

-          Látod, még meg is borotválkoztam – simított végig az arcán egy mosollyal.

-          Igen, Kapitány, látom. De tudod, hogy engem nem zavar – vontam vállat, hogy valamivel leplezzem, mennyire nagyon tetszik így. Meg mindenhogy.

-          Azért egy ilyen… vacsorára mégsem jöhettem csak úgy – már majdnem azt mondta, hogy randi, tudom én!

Beültünk egy számomra ismeretlen autóba, bár ez Hollywoodban nem számított hírnek, ha egy sztárnak új autója volt, és az egyik olyan étterembe mentünk, ahol még a kapcsolatunk elején elég sokszor megfordultunk. Ez volt az egyik kedvence, nem túl puccos, de sok híresség kedvelt helye volt. Persze nekem igazából egy csomó ember fel sem szokott tűnni, mert nem nézek meg olyan sok filmet, ragaszkodom a jól beváltakhoz, amiket akár százszor is meg tudnék nézni. Ugyanígy vagyok a sorozatokkal is, kevés újat szoktam elkezdni, így akár ülhetett volna a szomszédos asztalnál akárki, nekem fel se tűnt volna. Mindig csak Chris által vettem észre őket, mert őt mindenki ismerte, és fordítva. Így most is míg elértük az asztalunkat, köszönt pár embernek, engem pedig csak mint Heléna Hunyadit mutatott be. Megint belémvágott a felismerés, hogy mennyire jó érzés volt, amikor a nevem után a „barátnőm” vagy épp a „kedvesem” jelzőt is használta.

Az előétel meg a leves alatt a forgatásról beszélgettünk, mindig is nagyon szerettem hallani, hogyan zajlik az ilyen, meg úgy általában szerettem, ha mesélt. Olyan jó, férfias hangja volt, amit bármeddig elhallgattam volna. Még a főételt is kibírtuk a múlt felemlegetése nélkül, de aztán talán úgy látta, hogy eleget kerülgettük a forró kását.

-          Szóval te és Mike – se kérdés nem volt, se kijelentés, és még a nevét is egész semlegesen tudta kiejteni, de tudtam, mit takar ez az egész.

-          Hát az már régi történet – letettem a sütis villát és ránéztem. – Nem is voltunk együtt igazán. Néhány hét volt csupán.

-          Az addig oké, de köztetek nem is kellett lennie romantikus kapcsolatnak, mégis mindig harmadiknak érezhette magát az ember – hoppá, kemény szavak. Kemény, de igaz szavak.

Nem tudtam, hogy miért hozta fel ezt a témát. Mármint csak úgy, mint hogy két barát beszélget és ebbe beletartoznak az emlékek is a vélt és/vagy valós sérelmekkel együtt, vagy hogy azért hozta fel, mert ő viszont romatikus kapcsolatban gondolkodna velem? És akkor felmerül a kérdés, mi van az ő barátnőjével?

Ahogy ebben a néhány fagyott másodpercben egymásra néztünk, ahogy vizsgálgattuk a másik reakcióit, rájöttem, hogy igazából a részemről mindegy is, mert tartozom neki annyival, hogy végre egyszer őszintén beszélhetünk az életünkről. Még akkor is, ha az nem fog összefonódni újra. Tudtam, mennyire tud fájni a múlt, még akkor is, ha már úgy gondolja az ember, hogy lezárta, hogy továbblépett, hogy többé nem fog ugyanabba a gödörbe esni. Még ha nem is akar tőlem többé semmilyen komolyabb kapcsolatot, akkor is tartozom neki ennyivel.

-          Régen így volt – ismertem be egy kis sóhajjal. – Akkor is, amikor veled voltam – szavaimra egy pillanatra összeszorította az állkapcsát, és lenézett a terítőre. Kegyetlen szavak ezek, tudtam én is. Sosem mondtam ki, és igazából ő sem. De tudtam, milyen kegyetlen az, ha valamit tudni vélsz, de nem mondod ki, hátha mégis tévedsz. Néhány pillanatig csendben maradtam, hogy legyen ideje… nem is tudom mire. Ezt nem lehet ennyi idő alatt feldolgozni rendesen. – Már nem ez a helyzet. Amikor szakítottam vele, azért tettem, mert…

-          Kérlek! – szakított félbe és magában örlődve megrázta a fejét. – Inkább ne. Nem kellett volna felhoznom a témát.

-          Chris…

-          Ne! – nézett rám. – Tudom, vagyis sejtem mit akarsz mondani, de nem akarom hallani. Tudom, hogy én kezdtem, de…

És tessék itt volt, a „tudni vélem, de inkább nem akarom hallani, mert akkor csak rosszabb lesz” helyzet. Nagyot nyeltem, de tiszteletben kellett tartanom a kérését. Nem azért jöttem el vele, hogy fájdalmat okozzak neki, habár tudom, hogy ezzel már elkéstem.

-          Semmi baj, megértem – nyúltam át az asztalon, hogy egyetlen másodpercig végigsimítsak a kézfején, mielőtt elhúzta volna.

-          Ne haragudj! Azt hittem… tudod, hogy… első randink lehet vagy valami, de…

-          Nincs tiszta lap – bólintok.

-          Igen. A dolgok nem feketék vagy fehérek, túl sok az árnyalat.

Pont azt mondta ki, amit én is gondoltam, mikor Tommal beszélgettem erről, több mint egy évvel ezelőtt, és amit Reednek mondtam Zach-kel kapcsolatban.

„Van, aki látja az árnyalatok közti különbséget. És van, aki nem. Van, akinek megbocsátható a megbocsáthatatlan is, és van, akinek egy kis hiba is elég ahhoz, hogy elengedje a másikat. Mert minden embernek más a lelke, a szíve. Mást bír el, más terheket, más fajdalmakat.”

Ezek után hagytam, hogy hívja az egyik pincért, fizessen, aztán meg hazavigyen. Csendben voltunk megint, sem ő, sem én nem szóltunk. Tippre azt mondanám, neki azért lett volna mit mondania, de talán nem akart. Nem akarta, hogy jobban felszakadjanak a sebei, vagy hogy egy veszekedés kerekedjen a dologból.

Nem tudom, hányszor lehet egyetlen embert elveszíteni, de ismét így éreztem. Chris délután még olyan közeli volt, most pedig egy szakadék húzódott közöttünk, amit az én hazugságom és hűtlenségem ütött közénk. Egyedül pedig hiába is próbálnék hidat építeni, ha ő nincs ott a másik oldalon, és nem vár rám.

Az épület előtt leparkolt, ahol a lakásom volt, és csak ültünk még egy picit ott a sötétben. Visszafojtottam a lélegzetem párszor, mert nagyon közel álltam a zokogáshoz. Alig tudtam megállítani a kitörni vágyó érzelmeket, néhány könnycseppet még így sem tudtam visszatartani. Gyötrő érzés volt, szorongás és rettegés, hogy ez az utolsó pillanat, és többet nem lehetek vele. Viszont nem tehettem meg, hogy kínzom ezzel, hogy még én csinálok magamból áldozatot. Tartoztam neki ennyivel.

-          Köszönöm a vacsorát – mondtam, miután leküzdöttem a késztetést a sírásra.

-          Én is, hogy eljöttél – kezei az ölében pihentek, most nem tűnt pattanásig feszülve, mint mikor vezetett és úgy szorította a kormányt, hogy elfehéredtek az ujjai.

-          Bármikor – válaszoltam, és hiába vártam, hogy rám nézzen, nem tette. – Jó éjt! – motyogtam még és kiszálltam a kocsiból.

Ahogy matattam a kulccsal, hogy beletaláljak a hülye zárba, végig azt vártam, hogy utánamszól, mert nem hajtott még el, de nem tette. Így hát bármennyire is nehéz volt, bementem, és nem néztem vissza.

A liftben engedtem a sírásnak, aztán az ajtómon lévő cetlire bámultam. Reed lendületes kézírással üzent nekem. Mi van ma mindenkivel, hogy nem használják mondjuk az SMS-t vagy az e-mailt?

„Ne felejtsd a Valentin napi marhaságot! Holnap határidő! R.”

Felnyögtem. Reed még decemberben elvállalta a nevemben, hogy az egyik simert netes újságba mindketten írunk Valentin nap alkalmából egy-egy… akármit. Azt mondták lehet rövid történet, novella, vers vagy bármi. Vers, hogyne! Akkor csak kicsit csesztem le ezért őt, mert mostanában nem ment az írás, de most ebben a percben legszívesebben megfojtottam volna egy kanál vízben.

Bementem és tekintve hogy csak fél kilenc volt, leültem a laptop elé, hogy írjak valamit. Bármit. Még a könnyeim se száradtak fel, mikor egyszerűen a billentyűk fölé emeltem a kezem és bepötyögtem a teljesen random szöveget, ami épp eszembe jutott.

Szerelemben és háborúban mindent szabad. Ez az általánosan elfogadott megállapítás. Szólás-mondás, de sokan eszerint élik meg a szerelmi életüket. Én mást használnék, egy ennél rövidebb, de szerintem sokkal igazabb frázist.

Mindenki hazudik.

Először csak annyiban, hogy megpróbálsz csinosabbnak tűnni az első randikon, és hogy lázasan nézel utána mindenféle témának, hátha felmerülnek majd, és tudj miről beszélgetni az aktuális kiszemelttel. Aztán abban, hogy mit szeretsz csinálni, hogy milyen éttermeket szeretsz, hogy ki a kedvenc íród, vagy melyik a kedvenc televízióműsorod. Tudod, csak hogy legyenek közös pontok. Aztán csak azt veszed észre, hogy kezdesz változni, kezdesz alkalmazkodni a párodhoz, mert nyilván egy kapcsolatban igyekezni kell megfelelni a másiknak. Természetesen ugyanezt várjuk el attól a bizonyos személytől is.

Tehát a megállapítás, hogy mindenki hazudik, teljesen helytálló. Szerelemben és háborúban mindent szabad, főleg hazudni. Aztán eljön a pillanat, amikor tovább kell lépni a kapcsolatban. Először csak közös nyaralás, aztán esetleg közös otthon, majd házasság és gyerekek. Mindenki álma, nem igaz? Az ember társas lény, ez a normális. Együtt megöregedni, mert mégiscsak jobb ketten ücsörögni a tornácon, mint egyedül. De aztán azt veszed észre, hogy esetleg nem Bermudára mész nyaralni, csak a legközelebbi üdülőhelyre. Hogy a ház, amit szerettél volna, amiről mindig is álmodtál, a valóságban két szobával kisebb és csak egy fürdője van, medence meg sehol. Hogy az esküvődön nem a kedvenc zenekarod játszik, de még csak a műfaj és a stílus sem egyezni, és habár te két gyereket szerettél volna, barátságosan kiegyeztetek négyben. Mert hát meg kell felelni a másiknak.

Mindenki hazudik.

Persze a szerelem védői most mind már kétszer lecsapták a laptop fedelét, és felzendültek, hogy ez nem is igaz. A szerelemben ezek nem hazugságok, csak kompromisszumok, és hogy persze mi is visszakapjuk ezeket. Mert hát mégiscsak tengerhez mentünk, van egy saját otthonunk, az esküvőn mindenki jót táncolt és a gyerekek meg milyen aranyosak, a legnagyobb ajándékok az élettől.

Mindenki hazudik.

Bármit megtennék, ha akkor jobban tudtam volna hazudni. Ha nem vetted volna észre, és lett volna rá időm, hogy rájöjjek, a hazugságom az, ami megmentett, ami éltetett. Hogy a hazugságom egy idő után nem is volt az, hogy amikor a szemedbe néztem, és azt mondtam, hogy szeretlek, azt a szívem minden szerelmével mondtam.

Mindenki hazudik.

Bármit megtennék azért, ha te is jobban tudtál volna hazudni. Hogy még tovább tetteted volna, hogy nem vetted észre, és hogy adsz még nekem időt. Azon a napon, amikor elköszöntél tőlem, nem is sejtettem, hogy ez rövid időn belül mekkora fájdalommá fog válni, mert a hazugság nem hazugság volt többé.

Arra kértek, írjak ebbe az online magazinba egy kedves történetet, esetleg egy romatikus hangvételű verset Valentin nap alkalmából. Csalódást kell okoznom nagyon sok embernek ezzel az írásommal, mert nem tudnék olyet alkotni most. Egyetlen személy szívéhez szeretnék csak eljutni, de rengeteg a hibámmal és rossz döntésemmel eljátszottam ezt a lehetőséget.

Mert Ő mindenkinél jobban tudja, milyen hazug a lelkem.

Sosem mondtam neked, de mindig is a Megváltásnak tartottalak téged. Habár legbelül mindig ott volt egy másik fény a szívemben, te ragyogtál legfényesebben az egemen! Minden együtt töltött percért hálás vagyok, és most, hogy erre már nincs lehetőségem többé, jobban őrzöm ezeket az emlékeket, mint bármi mást, ezek a legnagyobb kincsek számomra.

Tiszta szívemből szeretlek téged!

Chris, az én Hazugságom te voltál… és minden vágyam, hogy a jövőm Igaza légy!