The Catalyst - Chapter 11.

11. The ugly truth

Másnap délután megjelent nálam Reed, mesélni akart, hogy mi történt közte és Zach között. Úgy nézett ki a dolog, hogy talán kibékülnek. Pontosabban, hogy lehet róla szó, hogy újra egy pár legyenek. De csak ha Reed megígéri, hogy nem fektet le többet senki mást. Érdekes módon könnyen belement, persze nem is nagyon lett volna más választása, hiszen ez evidens egy ilyen újrakezdésnél. Csak tőle volt kicsit furcsa, de abszolút támogattam.

-        Gondolom Chris nem vetette fel a folytatás lehetőségét azóta sem.

-    Nem beszéltem vele tegnap óta – ráztam meg a fejem, közben ruhákat tűrtem össze a szobámban. Reed lustán elheveredett az egyik fotelben.

-         Miért nem írtál neki, vagy hívtad fel? Elvégre el sem búcsúztál tőle tegnap.

-       Nem nagyon igényelte a búcsúmat, meg amúgy is, mit mondhatnék neki? Ez… ez az egész egyszerűen csak túl szép volt, hogy igaz legyen. Csak a fejemben létezett a lehetőség, hogy újra együtt lehetünk.

-        Talán nem tudja, hogy te ezt szeretnéd.

-        Ugyan, hisz elmentem hozzá, emékszel?

-        De az már régen volt! Azóta sok minden változott. Mint látod ő is. Közeledik hozzád.

-      Csak nem olyan értelemben. Nem érted? Semmi jelet nem adott tegnap, hogy többet akarna tőlem. És meg is értem. Én se akarnék magamtól semmit a helyében.

-        Ha nekem jár még egy esély, akkor neked is.

-        Reed… - pillantottam fel rá. – Az emberek különbözőek, máshogy látnak hasonló helyzeteket.

-        Ez hülyeség, ha…

-        Nem, nem az! Ez olyan, mint a színek…

-        Mi van?

-       Van, aki látja az árnyalatok közti különbséget. És van, aki nem. Van, akinek megbocsátható a megbocsáthatatlan is, és van, akinek egy kis hiba is elég ahhoz, hogy elengedje a másikat. Mert minden embernek más a lelke, a szíve. Mást bír el, más terheket, más fajdalmakat.

-        Akkor Zach jobb ember, mint Chris – mondta dacosan.

-        Nem. Csak megbocsátóbb.

És ez volt Reed nagy szerencséje. Persze nagy kérdés, hogy a kettőnk bűne összevethető-e. Ő megcsalta Zachet, nem is egyszer. Fizikai, testi kielégülést keresett más nőknél és férfiaknál. Jómagam pedig másba voltam szerelmes. Én lelki kielégülésre vágytam, hogy Mike viszonozza a szerelmem. Az én szememben a saját bűnöm nagyobb volt, mint Reedé. Én szerettem Christ, csak nem eléggé, nem ahogy megérdemelte volna, és hazudtam róla, ő pedig idővel rájött erre. Nekem mennyire fájt, hogy Mike Fannit szerette, pedig nem voltunk egy pár, mégis majd beleőrültem a fájdalomba… hát akkor Chrisnek, hogy én mást szerettem?

-       Mihez fogsz kezdeni most? – kérdezte végül, mikor elpakoltam az összes ruhát. Tudtam, hogy nem a következő házimunkámra gondol. – Új könyv? Bár őszintén csodálnám, ha lenne ötleted. Az elmúlt három évben csak írtál, folyton. Tavaly főleg. Én égtem ki attól, hogy néztelek – nevetett fel.

-        Én is – mosolyodtam el szomorúan.

-        Mi?

-        Én nem hiszem, hogy egyhamar megint írni fogok.

-        Óh… Akkor?

Először csak percekig terveztem ezen gondolkozni, aztán már órák teltek el válasz nélkül. Reed kényelmesen lezuhanyozott közben, és elfoglalta a kanapét, filmet keresett a tévében. Túl sok cucca van itt, fogalmazódott meg bennem. Érdekes módon én szinte sose aludtam nála, valahogy mindig inkább ő kötött ki itt, pedig neki olyan háza van, hogy jesszus!

-       Kérd el az apádtól a gépet! – mondtam végül. Csak úgy kibukott belőlem, az első ötletem, ami órák óta eszembe jutott.

-    Oké, hova megyünk? – vette azonnal kezébe a telefont. Ez megmosolyogtatott. Nem is érdekelte pontosan, mit akarok, azonnal cselekedett.

-        Vegasba.

-      Komolyan? – élénkült fel azonnal. – Végre! – boxolt a levegőbe. – Én rendezek mindent, te csak gondold végig, mit hozol magaddal – pattant fel izgatottan, és azonnal telefonálgatni kezdett.

Hogy mit is akartam Las Vegasban? Fogalmam sem volt, legalábbis nem biztosan. Egész délután azon rágtam magam, hogy mi lesz velem most, hogy nem tudok írni. Mert tényleg nem tudtam, ha rágondoltam elment a kedvem mindentől. Pedig ilyen még sosem volt velem, mindig az írás volt a vígaszom, a támaszom. Most viszont el kellett kezdenem élni nélküle. Hogy a kitalált világokon kívül is létezzek, ne csak ott találjam fel magam. És mikor is buliztam utoljára? Úgy isten igazából, kötöttségek nélkül? Amikor nem kellett egy pasira se figyelnem, aki épp szeretett, vagy pont hogy nem szeretett engem? Amikor nem rontották el a kedvem? Marha régen! Talán utoljára otthon, Magyarországon, Fannival. Az egyetemen. Mielőtt kijöttem volna ide először. Azóta mindig volt valami bajom, szívfájdalom legtöbb esetben. Sóvárgás. És most nem akartam ezt érezni, el akartam menni valahova, ahol annyian vannak és olyan hangos a zene, hogy egyszerűen kikapcsolhassam az agyam és csak élvezzem, hogy még fiatal vagyok. Mert az voltam, még nem kéne temetnem magam. Minden alkalommal ezt tettem, ha nem jött össze Mike-kal, Chesterrel, vagy Chrisszel. Most csak két napra, vagy akár mindössze egyetlen éjszakára ki akartam kapcsolni. És tudtam, hogy Reed ebben nagyon is segíteni fog.

**

A szívem ezerrel kalapált, éreztem, ahogy a homlokom gyöngyözik a nagy melegben, hajam a nyakamhoz tapadt. Nem hagytam abba a táncot, pedig már úgy éreztem, a lábaim nem bírnak el, mégis folytattam. Izgatott voltam és fáradt is egyben. Mosolyogtam, nevettem. Reed újabb koktélt nyomott a kezembe, amit sikerült félig a földre lötykölnöm, de ez most nem számított. Kikapcsoltam. A zene volt, a hangos, ütemes dallamok, a barátom Reed, a tánc, a sok ember, a jókedv.

Egy izmos férfitest ért hozzám. Kék szemek, barna haj, rövid szakáll. Elmosolyodtam és a nyaka köré fontam a karom. Összesimultunk, lassítottam a tempón, andalogtunk a lüktető zenére. Egy nekünk ütköző test kiverte a kezemből a poharat, de nem érdekelt, elvégre ez egy ilyen szórakozóhelyen mindennapos dolog volt. A pohár fogyóeszköz. Odahajtottam a fejem az ingje gallérjához, és beszívtam az illatát. Nem volt helyes az illat, nem tudtam beazonosítani. Mindegy. A csókját mindennél jobban akartam. Felpillantottam az annyira kívánt szájra… túl vékony volt, nem ismerős.

Hátraléptem.

A szívem még mindig eszeveszetten dobogott, de most az ijedtségtől.

A férfi kérdőn, mosolyogva nézett rám, hogy ugyan mi bajom lehet hirtelen.

Őt kerestem benne…

Minden férfiban, még akkor is, mikor biztos voltam benne, hogy nem teszem, hogy most biztos nem.

**

-        Hé, eltűntél! – ugrott be mellém az ágyba Reed. A lendületétől majdnem a földön kötöttem ki.

-        Írtam SMS-t.

-        Tudom, de először azért megijedtem, mikor nem láttalak sehol. Miért léptél le hirtelen?

-     Mert… - akartam volna mondani, hogy egy hülye vagyok, aki még mindig egy számára elérhetetlen férfi után teper. Teperne. De semmi értelme.

-         Chris? – kérdezte tőle szokatlanul csendes és megértő hangnemben.

-         Aham... – még előtte is majdnem szégyelltem ezt bevallani.

-     Pedig ma… megcsináltunk téged – felnevettünk, olyan érdekesen hangzott. – De tényleg, nagyon csinos voltál ma éjszaka… bárkivel elszórakozhattál volna, hogy kiverhesd a fejedből.

-         De én nem akarok csak úgy valakivel összefeküdni. Pláne nem egy vadidegen csókával.

Ez volt a lényeg. Sosem voltam az a könnyen kapható típus, szerettem ismerkedni előbb, és csak aztán rátérni a többi dologra. És nem vágytam senkit megismerni. Nem mást. Nekem Chris volt a fontos, és őt elvesztettem.

És megint itt tartottam, siránkozom egy férfi miatt. Franc!

Oké, ez nem olyan! Szeretem őt. De el is fogadtam, hogy ennyiben ki is merül a dolog, hogy ő nem viszonozza. Végülis ez már fejlődés.

**

A legfurább dolgot csináltam otthon, mikor sikerült kialudnom a töménytelen mennyiségű alkoholt Vegas után. Google. Chris Pine. Száz szám cikkek.

Mostanában főleg a ’This means war’ című filmje kapcsán, ami februárban kerül a mozikba. Vagy hatszor megnéztem egymás után az előzetesét. Nagyon tetszett, rendkívül jól kihangsúlyozták benne, hogy mennyire jóképű.

Aztán ráleltem egy oldalra, ami a szerelmi életével is foglalkozott. Miután velem szakított, egy Dominique nevű modellel randizott. Vagyis nem csak randiztak, jártak. Járnak. Jelen időben.

Eltoltam magamtól a laptopot az ágyon, ahogy a közös képeik felbukkantak az oldalon. Túl vidám volt rajtuk, túl boldog, túl sok volt az ölelés.

A nő gyönyörű. Hát több mint gyönyörű, nyilván, mivel modell. Megfordult a fejemben, hogy őt is beírom a Google-ba, de lefagytam. A képek váltakoztak a monitoron és csak bámultam. Vörös szőnyeges eseményeken persze mindketten csinosak voltak, ölelkeztek, pózoltak a fotósoknak. Ismerős volt a helyzet. De azok a képek jobban fájtak, ahol sima paprazzófotók készültek. Amikor bevásároltak, vagy sétáltak az utcán, a parton. A mindennapos dolgok, a biztonság, hogy van egy párod, a meghittség. Ami nekem is úgy hiányzott vele. A kedves mosolya, az, hogy utált civilben borotválkozni és mindig borostás volt… hogy imádta az olasz kaját, és képes volt velem focimeccset nézni a neten délutánonként, mikor a kedvenc csapatom játszott az óceánon túl.

Légszomjam támadt, ránéztem az ablakra, de az csak nem nyílt ki magától, megmozdulni viszont képtelen voltam. Fájt, jesszus, mintha a szívemet markolta volna egy hideg kéz. De kezdtem úgy hinni, hogy megérdemeltem, amit kaptam. Én vesztegettem el a lehetőséget, hogy boldog lehessek vele.

Az oldal szélén megláttam a korábbi kapcsolatok menü alatt a nevemet. Helena Hunyadi. Rá akartam kattintani, de nem mertem. Rólunk és voltak fotók, de nem akartam látni, milyen volt vele. Hogy milyen volt kettőnket kívülről látni. Most sehogy sem tudtam volna ezt kezelni. A veszteséget, az emlékeket.

Elnyújtózkodtam a telefonomig, ami már eléggé agyonhasznált volt. Még Mike-tól kaptam ezer éve. Vennem kell egy újat, fogalmazódott meg bennem. Beléptem a névjegyzékbe. Először Reedet akartam hívni, olyan evidensnek tűnt, magától ertetődőnek, hogy neki mondom el a bánatom. Aztán megakadt a szemem egy néven, és inkább őt tárcsáztam.

-          Igen? – szólt bele néhány csengés után.

-          Léni vagyok…

-          Jézus, itt csak… - kis motoszkálás. – Éjjel kettő van.

-          Itt csak este hat. Bocs, hogy felébresztelek, csak…

-          Baj van?

-          Nem… Nem olyan. Jól vagyok… Én csak… Csak… Totál szerelmes vagyok Chrisbe, de már mindent elrontottam jó régen – mondom ki végül.

-         Jaj, te nő! – sóhajtott Fanni. – Nem is beszéltek azóta?

-      Hát… pár napja találkoztunk, ő hívott, a városban forgat. De csak beszélgettünk kicsit és ennyi. Én ööö… elmondtam neki még régen, hogy vele szeretnék lenni, de azt mondta van valakije. És ma rájöttem, hogy tényleg van.

-         Az a modell csaj?

-         Szóval te is tudod.

-         Ja, néha unatkozom és netezek.

-         Idióta vagyok… - sóhajtottam.

-        Igen. Meg én is. És ők is. Mindenki. Ez ilyen. De Léni, nem tudok tanácsot adni. Nem vagyok jó a szerelmes dolgokban.

-        Tudom… mármint… tudom.

-        Sajnálom. Az egészet.

-        Én is…

Miután elbúcsúztam, hogy hagyjam aludni szegényt, megkerestem az üzenetek között azt a régi SMS-t, amit tőle kaptam. Amit akkor küldött, azon a napon, mikor Chris szakított velem, és ő meg Mike is szétmentek, és végleg hazaköltözött.

„Ma az öt órási járattal indulok haza a LAX-ról. Végleg hazaköltözöm. Gondolom, tudod ez mit jelent… Csak akartam, hogy tudd. A tiéd.”

Végigfutottam a sorokat újra és újra, és szörnyen éreztem magam miattuk. Mert ezt gondolhatta anno Chris is, hogy Mike-ra vágytam, és igaza is volt. Istenem, mennyi minden változott azóta! Viszont a bűntudatom valószínűleg már nem is számított volna neki, hiszen boldog párkapcsolatban él. Csak bámultam az SMS-ek tömegét. Rengeteg volt Christől, egyikbe-másikba beleolvastam.

„Holnap későn érek haza, de örülnék, ha megvárnál. Ne próbálj megint Mexikóit főzni, Szívem, extra szívás legyűrni! :D Szeretlek!”

„Hozz légyszi a boltból olyan gumicukor illatú sampont, mint a múltkor, apa nem győzött röhögni rajtam, mikor megérezte ma. Tervezem, hogy öntök az ő tubusába otthon. Szeretlek!”

„Hiányzol! Atlantában tökmeleg van, ahogy te mondanád. Szeretlek!”

„Tej, kenyér, sajtkrém, tampon!!! Ne felejtsd el, különben megint rajtam röhögnek a női eladók a szupermarketben, amikor elküldesz érte! :D Szeretlek!”

„Anyuéknál találkozunk, én csak hat körül érek oda. Ha lehet, dugd el a pucérsegges képeimet, mielőtt megmutogatja Zach-nek is. Szeretlek!”

„Hosszú nélküled ez a forgatás… marhára hiányzol, bárcsak itt lennél! Szeretlek!

„Szeretlek!”

Baszd meg, Hel, ennyiből akár a képeiteket is megnézhetted volna azon a weboldalon!

Felöltöztem, beültem az autóba és lehajtottam az óceánpartra. Még egyszer a mellkasomhoz öleltem a telefont, aztán egy erős hajítással a vízbe dobtam.

Nem éreztem megkönnyebbülést, nem volt felemelő, vagy magasztos érzés. Csak a szokásos. Egy új este, aztán egy új nap… amikor nem tudom, mihez fogok kezdeni ezután.