The Catalyst - Chapter 9.

9. Lift me up, let me go

Tom villogó arca bosszúságot tükrözött, ahogy a kissé már megviselt webkameráját állítgatta. Éppen valahol Japán felé járt a Halál Ereklyéi első részének bemutatókörútján. Nemrég kaptam tőle postán egy ezüstláncot, rajta az Ereklyék medáljával.

-          Na most mondd! – áll meg a kép és belemosolyog a kamerába.

-          Azt mondtam, hogy te úgyse jössz LA-be lakni és egymagamnak ez kicsit sok.

-          De imádod azt a házat!

-          Tudom, csak… üres – nyelek nagyot, és a billentyűzetet bámulom.

-          Mi az?

-          Semmi – ránézek, ő felvonja a szemöldökét, aztán a tekintete egészen elkomolyodik.

-          Én vagyok az. Mindent tudok rólad, emlékszel?!

A minden alatt tudom, mit ért. Tudja, hogy milyen vagyok, ha mélypontra kerülök az életemben.

-          Most egészen másképp van minden – néztem fel rá egy pici mosollyal. Keserédes mosoly ez. – Tudom, mire gondolsz. A hotel tetejére. Most viszont… nem éreztem, hogy oda kell mennem. Én… nagyon fáj. Chris volt… azt hittem, ő a nagy ő.

-          Múlt időben?

-          A nagy ő nem hiszem, hogy így viselkedne. Hogy ilyen fájdalmat okozna.

-          Ez nem egy tündérmese, Hel, ez az élet! – összevontam a szemöldököm. – Azt hittem, ennyi idős korodra már megtanultad, hogy a dolgok nem csupán feketék, vagy fehérek.

Igaza volt. Az emberek sokrétűek, a kapcsolatok még inkább. Én sem voltam kimondottan jó, bennem is volt rossz, de még mennyi! Én sem voltam fekete vagy fehér. Heléna Hunyadi voltam, aki egy kis országból jött ide, semmilyen konkrét céllal. Persze Mike egy cél volt, de nem ilyesmire gondoltam. Otthagytam az egyetemet, mert egyszerűen feladtam. Kijelentettem, hogy én azokat a dolgokat nem tudom megtanulni és egyszerűen lusta voltam időt szánni rá, hogy legalább megpróbáljam. Itt kint mégis mennyit güriztem a Machine Shopnak. Régi szép idők… Aztán megint feladtam, azt mondtam, képtelen vagyok elviselni, hogy Mike nem engem választott, hogy eljegyezte Fannit és majdnem olyat tettem, amit mindig mélységesen szégyellni fogok, már csak azt is, hogy megpróbltam. Ennek ellenére elég sikeres író lettem, erre nem sajnáltam az időt. És amikor nem ment Mike-kal… amikor úgy éreztem, nem ő kell nekem, feladtam. Pedig hosszú évekig szerelmes voltam belé, ő volt a minden.

Az igazság az, hogy már magam sem tudtam, hogy mit érzek. Azok után, ami Chrisszel történt, elgondolkoztam, hogy valóban egy nap leforgása alatt el tudtam dönteni, hogy elhagyom Mike-ot? Mert összesen tuti nem gondolkoztam rajta többet. És most mindketten hiányoznak. Azt hittem végleg leszámoltam vele, amikor kisétáltam a koncertről, de most mégis úgy éreztem, hibát követtem el. Viszont így éreztem Chrisszel kapcsolatban is. Pokoli volt az érzés, hogy egy másik nővel van.

És ezekből az érzésekből pontosan tudtam, hogy nem vagyok szerelmes egyikükbe sem. Nem úgy, ahogy kéne. Ez csak valami rajongás és szeretet és valami felfoghatatlan szükség, hogy legyen valaki mellettem. Lehetőleg kettejük közül valaki. Erre úgy jöttem rá, hogy elkezdtem a történéseket úgy figyelni, mintha én magam egy szereplő lennék egy megírt történetben. Néztem, miket tettem, miket mondtam, és rájöttem, ha ezt én írtam volna, akkor bizony ez nem szerelem. Valami más. Nem tudom pontosan mi, de talán nem is kell minden érzelmet azonosítanom állandóan. Nem kell skatulyába tennem minden gondolatom és érzésem. Most egyedül vagyok, szingliként, és ez van.

-          Igazad van – sóhajtottam végül. – Kell egy kis idő, míg rendesen tudok gondolkozni. Azt hiszem ez a néhány év… túl sok volt.

-          Persze, hagyj magadnak rá időt!

A házat mindenesetre meghirdettem eladásra. Tényleg túl nagy volt ez nekem, habár nagyon szerettem, meg kellett válnom tőle. Amúgy is lehetetlen lenne hosszú távon fenntartani az írói fizetésemből. Nem mondom, hogy rosszul kerestem, mert igazából több pénzt kaptam, mint egy átlagos amerikai, de akkor is. Visszhangzott a ház, már nem volt itt se Tom, se Chris. Reed is egyre jobban összeszedte magát, és szerinte is el kellett adnom. Így hát meghirdettem és naponta volt legalább két potenciális vevő, akiket körbe is vezettem. Igazából baromi szép helyen volt a ház, nem hiába szerettem én is bele azonnal, így nem volt nehéz eladni. Nem kellett hozzá egy hónap sem. Volt három hetem rá, hogy elköltözzek, szerencsémre már kinéztem egy lakást a belvárosban.

Még sosem laktam ennyire a város középpontjában. Igazából eddig pont azt szerettem Los Angelesben, hogy város volt, mégis nagy hely volt benne, nem is lehet összehasonlítani a zsúfolt New Yorkkal, ahová olykor elszólított a kötelesség. Szerettem, hogy bár eddig mindig családi házban éltem itt, mégis egy feljlett nagyváros volt körülöttem, ahol mindent azonnal elérhettem. Most viszont a munkám miatt, ami inkább kötött a város központjához, úgy döntöttem, ott keresek magamnak otthont, és nem is kellett sokáig nézelődnöm. Egy modern, mégis otthonos lakást találtam, két szobával, erkéllyel – fura mód itt ezeket villának hívták, bár már hozzászokhattam volna az itteni dolgokhoz. És azért, hogy tényleg könnyebb legyen a dolgom, még a jogosítványnak is nekikezdtem. Nagyon nem volt eddig hozzá kedvem, egyszerűen nem érdekelt, hogy autót vezethessek, és míg otthon, Magyarországon éltem, nem volt olyan furcsa, de itt, ahol már a középiskolába is kocsival mennek, idejét láttam így huszonhat évesen.

Közben nem hagytam fel a futással sem, habár már nem volt velem Chris, hogy ne legyen olyan unalmas, és célt is adjon. Most már saját célom volt: nem elengedni magam. Nem akartam megint magamba roskadni, és szomorkodni, mert nem volt okom rá. Volt egy csodálatos állásom, volt szép otthonom, és barátaim is akadtak. Igaz, a szerelem még mindig nem talált rám úgy igazán, de nem is éreztem úgy, hogy muszáj lenne valakihez tartoznom. Ebben a tekintetben olyan voltam, mint mielőtt ideköltöztem volna, még Mike előtt. Nem volt baj, hogy nincs pasim, nem úgy, mint annak a sok lánynak és nőnek, akik képtelenek voltak egyedül lenni. Én pedig újra megláttam a szépséget abban, hogy így voltam.

Közben néha összefutottam Chesterrel a városban, kiderült, miért volt olyan fura a turné alatt, míg ott voltam. Evelinnel szétmentek, nem volt már olyan jó a kapcsolatuk, mint az elején. Igazából már az esküvőjük napján is sejteni lehetett, hogy nem tartanak ki egymás mellett sokáig, de ezt azért nem kötöttem Chez orrára. Mondjuk annyira már nem tűnt megviseltnek, és másik nővel randizott már egy ideje. A többiekről nem kérdeztem, mert ő sem említette őket. Most már megértettem, hogy nem is kell sajnálnom az ilyen barátságok felbomlását, hiszen úgysem voltak igaziak.

Mike és én sem beszéltünk a szakítás után egy jó darabig. Mire hazajött a turnéról, én elhoztam minden cuccomat a házából, a kulcsot otthagytam az irodájában. 2011 áprilisában találkoztunk először, véletlenül, az egyik bevásárlóközpontban. Egy nővel volt, randizott. Nem mondom, hogy jó érzés volt, sőt… De tudtam, hogy ez így helyes. Nem leszünk fiatalabbak, és az élet megy tovább.

Szerettem az új lakásom, Reed segített nagyon jól berendezni, neki tényleg volt érzéke az ilyesmihez. Igaz, eltartott vagy három hónapig, míg mindent beszereztünk és elrendezgettünk, de tök jó volt addig is, hogy a félig kész szobákban lehettem. Éreztem, hogy alakul az életem. Az a bizonyos egy dolog hiányzott, egy társ. Hogy ne legyek egyedül, hogy legyen kivel megosztanom, amim van… de már megbékéltem a gondolattal, hogy várnom kell a megfelelőre, az igazira.

Ha azt mondanám, hogy gyorsan eltelik az év, nem hazudnék egy cseppet sem. Persze néha, mikor egyedül voltam, unatkoztam és csak vánszorogni látszott az idő, de alapvetően rendesen elfoglalt voltam. A könyveim és cikkeim, novelláim miatt egyre ismertebb lettem, így egyre több helyre, eseményre hívtak meg, így utazgattam is, de főleg LA-ben jelentem meg sok helyen, és csak úgy repült az idő. A munka is nagyon ment, a Reeddel közös projektet lezártuk, befejeztük, és újra önállóan írtunk. Nekem pedig ezer és egy ötletem volt, szóval a szabadidőm nagy részében írtam, vagy edzettem – vagy hála ez utóbbinak, rengetegszer éttermekben kajáltam Reeddel.

Novemberben, egy fantasy íróknak megrendezett vacsorán voltunk Reeddel, és megkaptam életem legjobb lehetőségét – jobbnak éreztem, mint a Mike-hoz való kiköltözést, a filmet, vagy bármi mást eddig. Megismerkedtem több Forgotten Realms íróval, köztük Paul S Kemppel is. Reednek a Star Wars kapcsán rémlett, nekem viszont Erevis Cale miatt. A kedvenc szereplőm volt, és Kempet tartottam a legjobb fantasy írónak a világon. Sokat beszélgettünk a befejezett trilógiáiról, arról, hogyan alakul majd a Forgotten Realms. Pár nap múlva pedig felhívott, hogy nem lenne-e kedvem vele dolgozni, ötletelni egy kicsit a következő könyve kapcsán. Hát majd’ kiugrottam a bőrömből, és még ez enyhe kifejezés volt. Ezt a világot most nemrég megint megreformálták, és bizony rengeteg rajongó elpártolt tőlük a Mágiavész miatt, amit eszközöltek az írók. Nekem persze semmi gondom nem volt vele és kaptam az alkalmon, hogy az egyik legjobbtól tanulhatok és vele dolgozhatok.

Így telt el 2011, mintha nem is lett volna, és máris következő év januárja volt, én meg egy picit pihenhettem. A sok meló miatt eléggé kifáradtam, nem is fizikailag, inkább szellemileg, így néhány napot otthon töltöttem, filmeket és sorozatokat néztem, gyorskaját ettem és rengeteget lustálkodtam. Nagy semmittevésemben nem számítottam olyan váratlan és meglehetősen felkavaró dologra, mint egy egyszerű SMS.

„Szia! A Getty Centerben fogunk forgatni jövő keddtől. Eljöhetnél, beszélgethetnénk, ha van kedved!?”

Ismertem a helyet, tudtam is, mit forgatnak ott. Ez adott helyszínt a Csillagflotta parancsnokságának a Star Trekben.