The Catalyst - Chapter 8.

8. Destruction

Reed egy újabb rókacsaláddal látta el a fürdőszobámat. Felsóhajtottam. Megmondtam neki, hogy én nem takarítok fel utána. Nem azért, mert nem akartam, csak képtelen lennék rá, tutira én is kidobnám a taccsot. Egy hete voltam itthon, és épp készültem meglátogatni Christ a forgatásán, hogy elmondjam neki, mit érzek. Na Reed ez alatt az egy hét alatt többet ivott, mint egész ismertségünk során. Mint kiderült, Zach felhívta… és megint összevesztek.

-          Azt hiszem… - lépett ki a fürdőből, és leült mellém a falnál a földre -, sikerült kihánynom az epémet is.

-          Az agyadat kéne kiadnod magadból, és akkor talán képződne helyette egy normálisabb. Tudod, mint a gyíkoknál a farkuk visszanövesztése.

-          Úr Isten, ne beszélj nekem a farkam elvesztéséről! – nyögött fel keservesen.

-          Mutathatnál egy kis karakterfejlődést!

-          Megint helyettem írtál? – fátyolos tekintete kereste az enyémet, mintha fel is fogná, amit mondok, de ugyanakkor fogalma se lenne róla, hogy hol van.

-          Igen, de nem erre gondoltam. Komolyan, már hónapok óta itt sírsz, mint egy tizenhárom éves kislány, pedig az ok, amiért szétmentetek, az te voltál. Huszonkilenc éves vagy, Reed, basszus… - kék tekintetével bűntudatosan bámult el mellettem. – Komolyan, az egy dolog, hogy az ember elveszít valakit, hogy nélküle kell folytatnia, és ezt megszenvedi. De amit te leművelsz szenvedés címszó alatt, az már több, mint amit bárki valaha képzelt volna rólad!

-          De én…

-          Nem, itt nincs de! Te vagy a kiskirály a szakmában, mindened megvan, amit csak akarsz. Ne szólj közbe! – nyomtam a tenyerem a szája elé, mielőtt még belekezdhetett volna a siránkozásba. – Zach nincs veled, ez igaz. Nem akar veled lenni, és ezt már hosszú-hosszú hónapok óta tudjuk. Ideje lenne, hogy ne vedelj ennyit, hogy ne rókázd tele a házam összes fürdőszobáját, meg ne fetrengj szánalmasan az előkertemben se.

-          A hátsó kertben voltam – mormogja szomorúan.

-          Én nagyon sajnálom, Reed! Komolyan! – szegény, tényleg nagyon szánalmasan néz ki így szétcsúszva, a szívem szakad meg érte. De végre talpra kellene állnia.

-          Tudom. Te beszélted rá, hogy hívjon fel.

-          Legalábbis megpróbáltam. Nem tudtam, hogy fel is fog hívni, nem tűnt túl… lelkesnek az ötletem hallatán.

-          Úgy érzem… - nyelt egy nagyot és szemeiben könnyek homályossága tűnt fel. Őszintén megdöbbentett, még sosem láttam ennyire megsebzettnek. Eddig mindig csak mondta a magáét, hogy hiányzik neki Zach satöbbi. De még sosem volt ennyire nyitott könyv előttem. – Úgy érzem, hogy ebből nem tudok… hogy innen már nem tudok felállni, Hel. Sosem voltam szerelmes, és tudom, hogy ez megint rinyálásnak hangzik, de most őszintén, fáradt és kimerült, darabokra tört, de teljesen biztos szívvel mondhatom neked, hogy ez túl sok volt. Ha van egy perc, amikor azt érzem, hogy igen, fel akarok állni innen, akkor is van rá száz másik, amikor reménytelennek érzem ezt. És az esetek kilencvenkilenc százalékában nem is akarok jobban lenni, mert… nem is tudnék.

Ültem az utolsó megmaradt igazi barátom mellett a hideg járólapon, néztem szomorú arcát, és nem tudtam neki vígasztalást hozni. Bármennyire is legyek jó író, nem tudtam olyat kitalálni, ami segíthetett volna rajta, a szavak cserbenhagytak.

Reed arcáról legördültek az első könnycseppek, és legbelül sajnáltam őt, de ugyanakkor óriási megkönnyebbülést is éreztem, hogy nekem helyrejönnek lassan a dolgaim. Rettentő rossz barát voltam abban a percben, de látva Reed nyomorúságát, csak az járt a fejemben, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy évek munkájával ugyan, de végre össeszedtem magam és úton voltam a boldogságom felé.

-          Csak ne csinálj semmi butaságot, amíg nem leszek itt, oké?! – öleltem át a vállát, ő pedig, mint egy bábu, úgy dőlt nekem.

-          Ne kössem fel magam a kinti fák egyikére, míg te a herceged karjaiban leszel? – szavai pofonként csattantak az arcomon, annyira nagyon egyértelmű volt, amit mondott, pontosabban, amire célzott. Reed sosem beszélt nekem ilyen dolgokról, mivel tudta, hogy egyszer már voltam közel ahhoz, amire most ő is utalt. Most realizálódott csak bennem igazán, hogy Reed valójában mennyire mélyen is van.

-          Ne! Csak… kérlek, ne! – alig tudtam kisajtolni magamból ezt a pár szót. Nehéz volt, mert sok mindenkit vesztettem már el, rengeteg barát távolodott el tőlem, a szerelmeim is sokszor csaptak már be, és Shiorit ténylegesen is el kellett engednem. Reeddel ez nem eshet meg, nem akarom, hogy ne legyen az életem része.

-          Pff, Helena, ez még tőled is nagyon… érzelgős! – a szavai bár viccesek lehettek volna, de nem voltak azok, hála az ürességnek a szemében, amivel rám nézett.

-          Reed, komolyan mondom! Nem akarlak elveszíteni azért, mert valaki, aki lehet, hogy meg sem érdemel téged…

-          Hűha, hát ennyire kétségbe ejtettelek? – vágott közbe egy csúfos, torz mosollyal. -  Hogy Zachet állítod be inkább a rosszfiúnak, holott mindig is kimondtad, hogy én csesztem el? Alig két perce is.

-          Miért baj az, hogy ki akarom verni a fejedből az öngyilkos gondolatokat, ha kell, bármilyen eszközzel?!

-          Hozz talán hozzá egy baseball ütőt! – kelt fel mellőlem, és bizonytalan léptekkel a lépcső felé indult.

-          Hová mész? – siettem utána, megfogtam a karját. Az kell még csak, hogy leessen innen.

-          Haza. Nincs szükségem rád, Hel… Ma nincs!

-          Jó, de…

-          Jól leszek, na! – fordult szembe velem hevesen és egy kemény puszit nyomott a homlokomra. – Hívj fel, ha visszajöttél!

-          Rendben. Vigyázz magadra! – a válasza csak mormogásként jutott el hozzám, mert már a bejárón sietett a kapu felé.

Egyáltalán nem nyugtatott meg a sebtében elhadart ígéretével. Reedet nagyon céltudatos, erős és nem kicsit szemtelen és arrogáns férfinek ismertem meg néhány éve, viszont az a pasi, aki most lépett ki az utcára egyáltalán nem hasonlított hozzá. Az írás abszolút nem érdekelte már, lassan hónapok óta vittem az ő karaktereinek a sorsát is, ami egyáltalán nem volt biztos, hogy jól sül majd el, mivel nem voltam velük szemben igazságos, szemben az enyémekkel. A Zach elvesztése utáni időszakában még megértettem, hogy kicsapong, sőt, talán akkor volt igazán önmaga, hiszen ugyanúgy pasizott, mint előtte, és lazának de elégedettnek tűnt. Nagyobbat nem is tévedhettem volna vele kapcsolatban, és ahogy az idő haladt előre a dolog nemhogy jobb lett volna, de egyenesen a katasztrófa, a tragédia felé hajlott.

Jobb megoldás híján kénytelen voltam felhívni Mr Bennettet. Reed olyan volt a szüleivel kapcsolatban, mintha hullámvasúton ülne. Egyszer nem akarta őket látni sem, főleg a pénzüket nem, máskor meg Bentleyket vetetett magának velük csak úgy szórakozásból. Nem tudtam, hogy éppen most hogy állnak, de ha valaki helyre tudta rántani őt, akkor az bizony az apja volt. Nem sokszor találkoztam eddig vele, de amolyan sármos, hidegvérű ragadozó volt, ami mondjuk nem is volt épp hátrányára az ingatlanpiacon. Szerte a világon voltak villái, hotelei, még luxushajói is. Majdnem olyan volt, mint a Hiltonok, csak kevésbé paparazzibarát. Elsősorben üzletember volt, aztán családapa és férj, valahol ezek után jöhettek a menő partik és bulik.

Másnap délelőtt, míg a LAX-ra taxiztam, akkor ejtettem meg a hívást, ami egyáltalán nem volt olyan nyögvenyelős, mint elsőre gondoltam. Habár a téma egyértelműen borzasztó volt, mégis újdonságként köszöntöttem Mr Charles Bennett kissé beszédesebb oldalát. Megtudtam, hogy Reed nem először volt ilyen helyzetben, habár az öngyilkosság gondolata még nem merült fel soha, de elmesélte, hogy tizenkilenc éves korában komoly drogfüggő volt, még elvonóra is vitték. Háromszor. Csodálkozott, hogy most a fia megelégedett csak a piával.

Nem mondhatnám, hogy az úton Vancouverbe nem Reeden járt az eszem, viszont az izgatottság kicsit elnyomta az aggodalmamat, mert még mindig bennem volt, ami tegnap is, hogy hála az égnek, hogy nekem ott lesz Chris. Vele az oldalamon könnyebb lesz Reedet is összekaparni, még ha Chris Zach barátja is.

Amúgy is… szinte már sóvárogtam utána, a csókja, az ölelése, a teste után. Hogy szerethessem és hogy érezzem megint, ahogy ő is szeret.

Ezerszer elképzeltem, milyen lesz, hogy mit kéne neki mondanom. Még az is eszembe jutott, hogy ha lehetne, megcsinálnám azt az esőben táncolós dolgot, amit ő nekem még akkor régen, de végül ezt elvetettem. Az akkor a mi stábunk volt, a mi filmünk stúdiója, de most nem így volt, nehéz lett volna, és amúgy is meglepetés lesz a megjelenésem. Alig vártam gyönyörű kék szemeinek meglepett csillogását, mikor meglát.

Persze az egészet nem tudtam volna rendesen megoldani, ha nem szólok Chris menedzserének, aki segített, hogy mikor hol forgatnak, de megígérte, hogy nem mondja el neki.

Mikor végül eljutottam abba a pillanatba, hogy megláttam őt, lenyűgözőbb volt, mint arra emlékeztem, vagy mint ahogy elképzeltem. Sötétkék öltöny volt rajta, a haja tökéletesen fésülve, és amúgy is, az egész férfiről sugárzott, hogy mennyire jóképű… jó kiállású, ahogy a nagymamám mondaná.

A meglepettség azonnal megjelent az arcán, én pedig olyan nagyon boldognak éreztem magam, ahogy összeakadt a pillantásunk. Valamiféle irodahelyiség díszletei között álltunk, egy nővel beszélt a forgatókönyvről, amit a kezében tartott. Kellett pár pillanat, míg feldolgozta a látványomat, ez tisztán kivehető volt a tekintetéből. Meglepetést okoztam neki, és örültem, hogy sikerült. Alig vártam, hogy elmondhassam végre, hogy miért jöttem.

Lassan lépett felém, óvatosan, mintha nem akarna elijeszteni. Egy rémült állat felé szokás így közeledni. Elmosolyodtam rajta, és kissé lazítottam a tartásomon. Észre sem vettem, hogy eddig ennyire ideges voltam.

-          Hel!? - a nevem a szájából, mint a legszebb szó a világon.

-          Szia… – valahogy el kellett kezdenem. Most éreztem csak, hogy lehet, le kellett volna írnom, mit akarok mondani.

-          Én nem… nem is számítottam rád – jelent meg halvány hitetlenkedő mosoly az arcán.

-          Tudom… szerettem volna, ha meglepetés lesz.

-          Hát az lett – nevetett fel zavartan. Volt valami furcsa, feszült tónus a hangjában, amit nem tudtam hova tenni. – Mi szél hozott?

-          Én… - kissé zavarba jöttem, mert rajtunk kívül még csomóan voltak a teremben, habár hagytak nekünk bizonyos teret, de azért mégis. – Van valami… - átsuhant az agyamon, hogy talán a forgatás után kellene neki elmondanom, amikor ténylegesen kettesben lehetünk, de már nagyon kikívánkozott belőlem a vallomás. – Szóval… röviden és tömören, annyi lenne, hogy szakítottam Mike-kal. Mert… nem őt akarom magam mellett tudni a hátralévő életemben, hanem téged. Te vagy az, akit tiszta szívemből szeretek.

-          Léni… - ez már nem a legszebb szóra hajazott, inkább egy elkeseredett sóhajra. – Röviden és tömören… - kék pillantása kerülte az enyémet. Nem olyan szándékosan és nyíltan, mert rám-rámpillantott, de azért mégis. – Én azt hiszem, hogy ezzel elkéstél, mert… van valaki, akivel… randizunk és… eléggé kedvelem.

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy elállt a lélegzetem és most nagyon nem jó értelemben. Ő a padlót fixírózta, én meg próbáltam keresni a szemkontaktust. Az egész annyira nem volt helyénvaló, nem így kellett volna történnie!

-          De én azt hittem… - nem tudtam befejezni. Azt mondta, kivárja, hogy akarjam a csókját. És én hittem a szavának, mégis csalódnom kellett.

-          Elmentél a turnéra – nézett fel rám végül kissé tartózkodón, mintha az a kettőnk között kialakult bizalom és meghittség már nem létezne többet. Mintha ő és én nem lennénk többé ’mi’. – Döntöttél, és én is döntöttem.

Erre mit kellene mondania az embernek? Mert engem megint cserbenhagytak a szavak, egyszerűen csak néztem rá, a gyomrom picire zsugorodott össze, a torkom szinte összeforrt.

Azt hiszem, egyszerűen csak hátat fordítottam neki egyetlen szó nélkül, és gyorsan elsiettem, de igazából már csak a taxiban tértem magamhoz. Nem emlékeztem rá pontosan, mikor és hogyan jutottam el ide, csak arra lettem figyelmes, hogy a sofőr a dugóra panaszkodik a repülőtér felé vezető úton.

Mint egy robot, szinte úgy kértem magamnak egy jegyet a következő gépre, ami ment LA-be, és úgy ültem az egyik széken, míg vártam, mintha minden erőm kiszállt volna a testemből. Valószínűleg így is volt.

Sosem jutott eszembe, hogy mi van, ha Chris már nem vár rám, hogy mi történik majd, ha azt mondja, amit mondott ma. Pedig ha belegondolok, teljesen logikus volt. Várt rám, megígérte, de nem azt, hogy a sírig nőtlen lesz miattam. Eltelt több mint egy hónap azóta, hogy majdnem megcsókoltam a fotózás után, mégis mit vártam?

Habár teljesen megértettem, hogy összejött valakivel, mégis a fájdalom szinte elviselhetetlen volt. A tudat, hogy valaki mással megy vacsorázni, hogy mást ölel és csókol, hogy majd másnak mondja, hogy szereti. Semmi az égvilágon nem volt olyan fontos most az életemben, mint hogy visszakapjam őt, és a bukás lehetőségére nem gondoltam.

Nem olyan érzés volt, mint mikor Chester szakított velem, vagy mikor Mike megkérte Fanni kezét, sőt ahhoz sem hasonlított, mikor Chris mondta ki a végszót köztünk két hónapja. Őt teljesen másképp szerettem (és szeretem most is), mint ahogyan az előtte lévő férfiakat. Chester csak a pasim volt, habár az árulása akkor baromira fájt, Mike-ról mindig is szerettem volna azt hinni, hogy a nagy őm, de Chrisnél most tényleg, száz százalékig biztos voltam benne, hogy ő az. Hogy vele élhetem le az életem, vele alapítok majd családot. A szerelmem iránta olyan lángoló, hogy ez most felemészt.

Ebben a pillanatban teljesen megértettem Reed szavait és tetteit. Ha ő is így érez, ahogy én, akkor a kétségbe esése, a padlón fetrengése teljesen normális reakciónak tűnt. Sőt, még kívántam is, hogy én is megtehessem végre, hogy ne egy emberekkel túlzsúfolt repülőtéren legyek, hanem a házam magányában és végre leroskadhassak a földre, hogy elmerüljek a bánatomban. Minden szó, amit vígaszképp Reednek mondtam az elmúlt hónapokban, közhelynek, elcsépelt frázisnak tűnt. Az is volt. Chris elvesztése minden eddigi mélypontomat meghaladta, olyannyira, hogy alig tudtam tartani magam, hogy ne kezdjek el zokogni mindenki előtt.

Még mindig tisztán emlékszem, milyen volt, mikor legelőször megpillantottam. A tiszta, kék tekintete, a szép mosolya. Azt gondoltam róla, hogy ő az én megváltásom a sok rossz után… és mint Megváltóm, végül porrá zúzott belül, rosszabb, nehezebb és fájdalmasabb érzéseket hagyva maga után, mint bárki előtte.