In Pieces - Chapter 23.

23. Death’s door

Valójában mi az emberek életének célja? Ezen nem sokszor gondolkoztam, mivel az enyém is az volt, ami mindenki másé. Hogy új ruhát tudjak vásárolni a boltban, legyen mit ennem és innon, hogy legyen szép, tiszta környezetem, ahonnan kiindulva egyszer meghódíthatom a világot. Hogy az álmaimban létező összes tervemet megvalósítsam, kezdve ezt azzal, hogy egyszer találkozhassak Mike-kal, és ha szerencsém van, a közelében is maradhassak. Írtam immáron majdnem három könyvet, amit emberek milliói olvastak el, s amiből azt tanulhatták meg: ölni nem nehéz, és még kifizetődő is. Elköltök nap mint nap több száz dollárt a városban ételre, italra, ruhákra, cipőkre, apró kis csecsebecsékre, amiknek haszna nincs, csak szeretem őket.

Mi tehát az emberi élet célja? Hát nem az, amit egész eddigi életemben hajszoltam. Az emberi élet célja maga az élet, amit olyan könnyedén elvehetnek tőlünk, ahogyan én leírok pár sort egy papírra. Minden gondolkodás és minden megpróbáltatás nélkül.

Belépve a szobámba megint csak megakadt a szemem Mike ajándékán, amit a házavató buli alkalmával hagyott itt néhány napja. Azt a bizonyos táblát hagyta az ágyam mellett a falnak támasztva, amivel annak idején várt engem a reptéren. A nevem mozaikos sokszínűséggel ott díszelgett a kartonlapon, a szélei kicsit meghajlottak az idők folyamán, de a szeretet, amivel készítette, csak úgy sütött belőle. Ilyenkor mindig rájövök, hogy nem hiába szerettem én őt annyira. Csak a dolgok változnak, az emberek is változnak… az érzéseim is változnak… de nem eleget. Még mindig összeszorul a torkom, és gombóccá zsugorodik a gyomrom, ha a nyugodtabb pillanatokban Mike-ra gondolok. Még mindig…

Chris motoszkálása egyre közelebbről hallatszott, így biztosra vettem, hogy már végzett a fürdőszobában, így felkaptam a vizes törölközőt az ágyról, és elindultam megszárítani a hajam. Út közben összefutottam vele, váltottunk egy puszit, majd mindenki ment a dolgára.

Miközben a hajszárító zúgása betöltötte a fürdőt, azon gondolkoztam, vajon szeretem-e eléggé Christ? Nem az érzésben magában voltam bizonytalan, hanem a tetteim súlyában. Vajon nem kellene-e többször mondanom neki? Vajon nem kellene ragaszkodnom hozzá, hogy bizony minden este együtt aludjunk el? Vajon nem kellene jobban támogatnom, még ha ő nem is kér erre? Néha látom a szemében… valamit, amitől rossz érzésem lesz.

Ami a támogatás részét illette, azt szándékosan elmismásoltam egy ideje. A Star Trek forgatásán mindössze kétszer voltam bent kifejezetten Chrisnél, és mikor rájöttem, hogy Zoe Saldana úgy néz Chrisre, ahogyan nem kellene, egyszerűen igyekeztem kerülni őket. JJ-vel találkoztam többet, velük kevesebbet, és én így… jól voltam. Nem voltam boldog a ténytől, hogy van valaki, aki talán el akarja tőlem venni a páromat, a szerelmemet, de egyszerűen jobb volt a fejemet a homokba dugni. Őszintén szólva túlságosan is elfáradtam az évek alatt, hogy állandóan harcoljak.

Az egyetlen pozitívum a forgatással kapcsolatban, az összes többi színész volt. Chris Hemsworth ugyan körülbelül kettő percet beszélgetett velem, de végig kedves volt, és elbűvölő; Karl Urban például vett nekem egyszer egy hatalmas, kerek nyalókát, mert meséltem neki, hogy mikor kicsi voltam, beleragasztottam egy ilyet a hajamba; Simon Pegg és Anton Yelchin pedig leálltak velem vitatkozni – de csakis a jó értelemben – a könyvem harmadik részéről, hogy szerintük minek hogy kellene történnie benne. Legyen elég annyi, hogy szerepelt benne két gnóm, egy hercegkisasszony és három mindenre elszánt vadász.

Mégis a legszerethetőbb ember számomra Zachary Quinto volt, aki nyugodt de vicces természetével és mindig mosolygós arcával levett a lábamról.

Egyik nap felvetettem a témát telefonon Tomnak, hogy szerinte nem kellene-e többet Chrisszel lennem, mire azt mondta, hogy Chrisnek van szája, majd jelzi, ha ezt szeretné. Szerettem volna igazat adni neki, de a lelkiismeretem valahogy nem engedte.

-          Mi lesz a mai program? – kérdeztem Christ, mikor végre száraz hajjal visszasétáltam a szobámba. Az ágyam szélén ült és a telefonját nyomkodta nagy beleéléssel.

-          Felveszünk egy amolyan kocsmai jelenetet, aztán nem tudom, amit mondanak.

Sosem beszélt nekem pontosan arról, hogy mi lesz a filmben, és a forgatáson sem kíváncsiskodtam annyira. Hiszen pont ez lesz benne a lényeg, egyben látni majd az egészet… és ámulni rajta.

-          Neked? – kérdezett vissza, majd elsüllyesztette a készüléket a zsebében, és elkapva a csuklómat, lehúzott az ölébe.

-          Találkoznom kell Lux-szal a könyv miatt, meg a kiadó egyik fejesével, aztán összegyűlünk Shiorinál és onnan megyünk vacsorázni. Csak csajok, ki akarjuk faggatni Evelint a nászútról, mivel a bulin nem tudtuk rendesen.

-          Jól hangzik – bólintott, én pedig belefúrtam az arcomat a nyakhajlatába és beszívtam az illatát. – Akkor két nap múlva találkozunk csak?

-          Akarod, hogy átmenjek, ha végeztünk? – dörmögtem az ingébe, de tudtam előre a választ. Úgyis későn szabadulnék meg a csajoktól, és holnap Chrisnek forgatás.

-          Nem kell. Majd jövök valamikor.

Igazából ez mindig is így volt, sosem voltunk összenőve vagy ilyesmi, de mégis lelkifurdalásom volt. Talán Chris pillantása miatt, ami most komor volt, talán amiatt a beszélgetés miatt Mike-kal. Majdnem beleestem a csapdájába. Ki akarta szedni belőlem, hogy még mindig szeretem-e. Mert azt tudta, hogy éreztem iránta valamit, ezt kisakkozta már, és a kis elszólásom csak megerősítette ebben.

De nem kell neki mindent tudnia. Főleg nem azt, hogy még érzek iránta valamit, és főleg nem azt, hogy majdnem leugrottam a tetőről.

De bárcsak ne kavart volna fel ennyire a vele való beszélgetés!

Lux-szal eltöltöttem az egész délelőttöt, amibe beiktattuk Greg meglátogatását is az irodában, aki a kiadó egyik vezetője volt. Lehet, hogy nem kellett volna meglepődnöm, hogy megkérdezte, van-e már ötletem a következő művemhez, mert hogy természetesen a kiadó szeretne megtartani engem. A válaszom kimerült abban, hogy „öhm, hát, én nem is tudom”. Mert ötletem az tényleg lett volna, de épp ez volt a baj. Sok kusza dolog kergetőzött a fejemben, amiket nem tudtam összetenni egy nagy történetté.

Persze azt megígértem neki, hogy amint lesz valamim, az mind az övék lesz.

Később hazaszaladtam Lux társaságában, hogy átöltözzek a délutánhoz a csajokkal, s miközben én a gardróbban kutattam, ő a szobámban volt.

-          Te, Hel! – szólt elgondolkodva, én pedig kihümmögtem kérdésképpen a pólómból, amit levenni készültem. – Milyen volt Brad, mikor megismerted? – ránéztem, amikor kibújtam végre a ruhámból. Azt a képet nézte, amin a Grammy-díj átadóján pózoltunk.

-          Kedves, mosolygós, és én magamban rá és Phoenixre mindig úgy gondoltam, mint ikrekre. Nekem egyformák valamilyen szinten. Csendesen aranyosak és viccesek.

-          De nem volt veled soha… furcsa? – kérdezte, szemeiben pedig valamilyen szorongást láttam, amit nem értettem.

-          Nem igazán. Joe, na ő néha kegyetlenül őszinte, Rob meg néha nem szól hozzám. De tudtam mindig is, hogy ez nem ellenem irányul, hanem ők ilyenek.

-          Aha… - bólogatott, és leült az ágyam szélére.

-          Minden oké?

-          Hát persze, csak kérdeztem.

Ennyiben hagytam a dolgot. Lux úgysem mondott semmit, ha nem akarta, próbálkozhattam volna akármilyen keményen is.

Útban voltunk már Shiorihoz, amikor Chris küldött egy üzenetet, hogy esetleg nem tudnék-e beugrani hozzá a stúdióba.

Eléggé meglepődtem, mert nem szokott ilyesmit kérni. Lux elszállított a helyre, de mondtam, hogy ne várjon itt, menjen el Shihez, és majd ott találkozunk.

Nem mondom, hogy sok kedvem volt látni Zoét, amint kedvesen mosolyog rám, és úgy csinál Chris előtt, mint aki majdnem a barátnőm, pedig eddig csak kétszer találkoztunk. Az a kettő is túl sok volt…

-          A kedvenc íróm! – JJ hangja most is vidám volt, én pedig készséggel megölelgettem.

-          Mi újság, főnök?

-          Semmi, semmi, minden a legnagyobb rendben. Készen állsz a promóciós körútra?

-          Még van addig két hónapunk – mondtam, mire felnevetett.

-          Én mindenesetre már alig várom.

-          Én is – biztosítottam. – Merre van Chris?

-          Arrafelé láttam elsietni Zach-kel – intett egy folyosó felé, mire búcsúzásképp adtam neki két puszit és elindultam arra, amerre mutatta.

Ránéztem az órámra. Már jócskán késésben voltam, igaz, hogy tudtam, a csajok úgysem haragszanak majd meg. A folyosó nem volt hosszú, de nyílt rajta három ajtó is, és egyiken se volt tábla. Sejtettem, hogy öltözők voltak mögöttük, de nem tudtam, hogy melyikbe is kéne bemennem. Végül Zach megjelenése miatt vetettem el az ötletet, hogy felhívom Christ, melyikben van.

-          Szia! – köszönt rám, mikor kilépett az egyik ajtón, és azonnal halványan elmosolyodott.

-          Hello! Mi újság? – közelebb lépkedtem, de zavartan megtorpantam előtte. Valahogy nem tudtam, hogy adjak-e neki puszit vagy se, hiszen nem találkoztunk még olyan sokszor. Mindig eszembe jutott, hogy Tommal mennyire egyszerű volt minden.

-          Chris bent van, már vár. Egyébként semmi különös, vennem kell egy gyógyszert Noah-nak – meglebegtetett egy receptet előttem, amit a farzsebéből halászott elő. - Meg sikerült egy újabb jelmezemet elszakítanom – mutatott a ruha ujjára, amit viselt.

-          Ez már a sokadik?

-          A harmadik. Janet meg fog ölni! – sóhajtotta, majd egy intéssel elment.

Kedveltem őt. Olyan pont eléggé barátságos, de pont eléggé távolságtartó volt. Ezt pedig tiszteltem benne, hiszen kell idő, míg megismerjük a másikat, és ő tökéletesen korrektül csinálta. Néha el is gondoltam rajta, hogy én mennyire más vagyok. Én valakit vagy kedvelek elsőre, vagy utálok. Más lehetőség nem nagyon van.

Beléptem a helyiségbe, ami tele volt eldobált ruhákkal, néhány újsággal, valamint helyet kapott egy spanyolfal és egy kanapé is, kicsi asztallal. Chris most a kanapén ült, egy fehér pólót és egyszerű farmert viselve, és kék szemeivel érdeklődve pillantott rám. Aztán, ahogy realizálódott benne, hogy én vagyok az, elkomorult.

Megtorpantam az ajtónál. Behajtottam magam mögött, és csak néztem le rá. Olyan érzésem volt, mint amikor valami rosszat csináltam kisgyerekként, és anya megszidott érte. Hirtelen még a kedvenc, fekete ruhám is kényelmetlen lett, és zavartan lesütöttem a szemem.

-          Hívott anya, hogy jó lenne, ha eljönnél hétvégén a tesóm születésnapi bulijára. Szeretne jobban is megismerni.

-          Nem érek rá, Mike-kal és…

-          Tudom, mondtam neki – szakított félbe, mire végre visszanéztem rá.

Nyugodtan ült egy helyben, mégis a tartásán láttam, hogy feszült. Az arca sem árult el különösebb érzelmet, viszont a tekintete felért egy pofonnal.

-          Megkérdezte, hogy te meg én hogy vagyunk egymással. Hogy jó-e nekünk együtt…

Nem értettem, mire akart kilyukadni. Miért mondja ezt most el nekem? Mire vár? Mert várt volna valamiféle választ, de nem igazán tudtam mit mondani neki. A kérdést az anyukája neki tette fel. Akkor meg?

-          És? – kérdeztem vissza halkan, ügyelve rá, nehogy kihívóan hangozzak.

-          Hogy vagyunk mi, Léni?

Olyan képet vághattam, mint aki a legmegdöbbentőbb kérdést hallotta a világon.

-          Jól – motyogtam egyik lábamról a másikra nehezedve.

-          Igen, jól – bólintott ő is.

Hátradőlt, a fejét hátrahajtotta a kanapé támlájára, és kezeivel megdörzsölte a szemeit. Most fáradtnak és csalódottnak tűnt, kissé talán zavartnak. Közelebb araszoltam, és leültem vele szemben az asztalra.

-          Mi bánt, Chris? Nem szoktál idehívni, szóval tudom, hogy van valami – tétován megsimogattam a térdét, mire rám nézett.

-          Valóban nem szoktál idejönni, mert nem érdekel téged ez – mutatott körbe.

-          De, engem érdekel – védekeztem azonnal.

-          Akkor?

Most mondjam, hogy egy nő megijesztett pusztán a jelenlétével? Azzal, ahogyan kinéz, és ahogyan viselkedik? Nem. Tényleg túl fáradt voltam harcolni.

-          Semmi, Chris – hárítottam. – Nem tudtam, hogy ennyire fontos neked, hogy itt lábatlankodjak.

-          Tudod, még el is hinném ezt, ha nem ismernélek ennyire. Tekintve, hogy te imádod mindezt. Legalábbis imádtad a Hidegvérrel forgatását. Mi változott?

-          Semmi. Csak nem érek rá annyit.

-          Te is tudod, hogy ez nem igaz – csattant fel kissé emelt hangerővel, én pedig elhúztam a kezem tőle. – Mike miatt van?

-          Tessék? – na, erre nem számítottam.

-          Szereted. Még mindig.

-          Ez nem igaz! – hazugságnak éreztem a szívem mélyén a szavakat, mégis természetesen jöttek a számra.

-          Te nem látod magadat! Nem látod, hogy néha hogyan nézel rá!

-          Nem értem miről beszélsz! – ráztam meg a fejemet, és felpattantam a helyemről.

-          Nem? Múlt héten egy órás kiselőadást tartottál a Fort Minoros turnéról, ami nekem nem lenne baj, mert szeretek tudni rólad mindent, de az már más kérdés, hogy te hogyan beszéltél erről.

-          Miért, hogy beszéltem róla? – tudtam, hogy lehet néma igazsága, de komolyan nem gondoltam volna, hogy olyan nagyon elragadtattam volna magam.

-          Mintha magáról Istenről szónokoltál volna!

-          Oké, Chris, én nem tudom, hogy mi lelt téged, mert reggel még semmi bajod nem volt…

-          Vagy csak nem vetted észre.

-          De nekem mennem kell! – el is léptem az ajtó felé.

-          Remek, menj csak el az első vitánknál, mert ez aztán a normális dolog! – dühösen levágta az egyik díszpárnát a földre, és felkelve mérgesen pillantott felém.

-          Mert ez egy értelmetlen vita! – vágtam vissza én is kissé dühösen és sértetten.

-          Remek, menj csak, éld a víg életed, engem meg hagyjál itt! – indulatosan odalépkedett mellém, és lendületesen kinyitotta az ajtót.

-          Megbánod még, hogy ilyeneket mondtál nekem! – mondtam csalódottan, és kisiettem az épületből.

Talán volt igazsága. Talán. De nem éreztem akkor sem fairnek, amiket mondott. Szerettem őt, és már régóta az övé volt a szívem. Tényleg. Már az első találkozásnál elállt tőle a lélegzetem, és a személyisége rövid idő alatt levett a lábamról. Akkor most miért borult ki? Miért most? Miért ennyire?

Fogtam egy taxit, és Shiorihoz siettem. Szerettem volna most egy felszabadult csajos estét, így igyekeztem kiűzni a fejemből Chris parázsló kék pillantását, és amiket mondott.

-          Na végre, hogy megjöttél – mosolygott rám Evelin, mikor végre odaértem a házhoz. A nappaliban ültek mind és látszólag tényleg csak rám vártak.

-          Bocs! – motyogtam, és rögtön nekiláttam körbepuszilni mindenkit.

-          Akkor mehetünk? – kérdezte Fanni, én pedig bólintottam.

-          Csicsi kocsival jött, úgyhogy szerencsénk van, mert hatan sehogy se férnénk be az enyémbe – csicseregte Shi.

-          Velem pláne nem – morogta Eve. – Alig várom, hogy leteljen a két hét, és megszülessen, mert lassan tényleg akkora leszek, mint egy bálna.

-          Bolond vagy – mondtuk kórusban, mire ő csak fintorgott egyet.

-          Akkor én megyek Fannival, ti meg Shiorival – döntötte el a kérdést.

Így tehát Fanni és Eve elmentek Mike autójával; Lux, Amber, Shiori és én pedig Shiével.

-          Mit akart Chris? – kérdezte Lux a kocsiban, én pedig kissé hátrafordultam, hogy az anyósülésről rá nézhessek.

-          Nem tudom igazából – az öv kényelmetlenül vágta a nyakamat, így kissé eltartottam magamtól. – Valójában kicsit…

Már nem tudtam befejezni a mondatot. A csikorgásra előrekaptam a tekintetem, és még annyi ideig magamnál voltam, hogy az agyam feldolgozza a felénk száguldó teherautó képét, de utána se kép, se hang.

Zsibbadt a lábam és a karom, amikor legközelebb kinyitottam a szemem. Egy halványsárga szobában voltam, körülöttem pedig fehér köpenyes emberek ácsorogtak. Tehát kórházban vagyok – gondoltam, és megpróbáltam felülni. Nagy nyögések közepette sikerült is.

Egy orvos lépett elém, és kérdezett ezt-azt. Mim fáj? Hogy érzem magam? Legszívesebben a képébe üvöltöttem volna, hogy pont úgy, mint akin átment egy teherautó, viszont türtőztettem magam. Jobban mondva a mellém telepedő Lux simogatása vonta el a figyelmem az ordibálásról.

Nem látszott, hogy nagyon megsérült volna, az arcán volt egy vágás és pár lila foltot láttam még rajta, de látszólag komolyabb baja nem esett.

-          A többiek? – kérdeztem, mikor sikerült elhessegetnem az orvost végre.

-          Abban a magánkórházban vagyunk, ahol Evelin szülni készült – kezdte halkan, szemében pedig könnyek csillogtak. – Tulajdonképpen, amikor megtudta, hogy mi történt, annyira felizgatta magát, hogy megindult a szülés. Egy emelettel feljebb van, már három centit tágult – kinéztem az ablakon. Sötét volt, tehát eltelt legalább egy-két óra a baleset óta. – Biztos jól vagy? – kérdezte, és végigsimított az arcomon.

-          Ja, bár eszeveszettül fáj a fejem – morogtam.

-          Nem csoda, bár szerencséd volt, hogy épp félig hátrafordultál. Nem kaptál nagyobb ütést – megremegett a hangja.

-          Lux, az Isten szerelmére, kinyögöd végre, hogy mi van a többiekkel? – förmedtem rá.

-          Amber is jól van, bár mivel azon az oldalon ült, ahonnan a kocsi jött, eltört a bal karja. A melletted lévő szobában van.

-          És Shiori?

Lux nem felelt, ehelyett lehajtotta a fejét, és bőszen törölgette az arcáról a könnyeket.

Megdermedtem. Lux volt a legvidámabb és legerősebb lány, akit ismertem, most mégis itt volt és… annyira törékenynek tűnt. Sérültnek. Nem fizikailag, hanem lelkileg. A vállai rázkódtak, és a kezei remegtek.

Nem kérdeztem vissza, mint a filmekben, nem kezdtem el kiabálni. Tudtam. Csak nem teljesen fogtam fel. Nem elsőre. Hogy lehet, hogy én alig sérültem meg? Leszámítva a fejemben tomboló kis Rob Bourdont. Amber karja eltört. Az nem vészes. Lux néhány vágáson és folton kívül teljesen rendben volt. Shiori pedig…

Elöntött a rosszullét, és hirtelen hányingerem támadt. A szám elé kaptam a kezem, de aztán rájöttem, hogy egész nap nem ettem semmit. Nincs, ami kijöjjön, az émelygés mégsem múlt el.

Meghalt. Shiori meghalt.

Mindkét kezemmel a hajamba túrtam, és felnyögtem visszafojtott fájdalmamban.

Lux rám szegezte könnyekben úszó tekintetét, és megértően, szomorúan, részvéttel nézett rám.

A szőke hajú, kék szemű, mosolygós lány nincs többé.

Nem lélegzik.

Nem gondolkodik.

Nem érez.

Föld fogja fedni.

Kintről hangokat hallottam. Egy kérdés ismétlődött.  Hol van? Felismertem a hangot. Chris!

Hirtelen ugrottan le az ágyról, és Lux annyira összezuhanva ült a szélén, hogy meg sem próbált megállítani. Nem is tudott volna.

Kiléptem az ajtón. A fehér hálóingemre vércseppek csöpögtek a fejemről, éreztem, ahogy végigfolyik az arcomon a meleg vérem, mégsem zavart.

Rosszul voltam. A gyomrom háborgott. Shiori meghalt.

A folyosón először Csicsit pillantottam meg. Sápadt volt, és a szemei vörösek voltak a sírástól. Mellette ott állt Brad, és aggódva pislogott hol rám, hol az ajtóra, amin kijöttem. Mögöttük nem sokkal Mike állt, mellette Chris. Vitatkoztak, mielőtt kijöttem, ez látszott rajtuk. Mindketten rám néztek. Mike szemében kiismerhetetlen érzelmek tükröződtek. Chris arca sebes volt, az orra mintha vérzett volna, a szeme fölött is seb volt.

Belém hasított. Mintha villám járta volna át a testem.

Veszekedtünk. Pont ma.

Azt mondta, hagyjam csak ott.

Én azt feleltem, meg fogja bánni.

Shiori halott. Porból lett, porrá lesz nemsoká.

A fejem majd’ széthasadt.

Csak a kék szempár tudott lekötni. A lábam fájt, a karom is sajgott. Léptem párat, és máris felém mozdult. Szorosan a karjába zárt.

Sírt. Én is sírtam.

A fejemben a káosz nem szűnt meg. Olyan volt, mint: kopp-kopp! A halál dübörgött az ajtón.

Chris karjai fájdalmasan erősen szorítottak, a talpam elemelkedett a talajtól, ahogy felemelt kissé, hogy minél közelebb vonhasson magához.

Egy élet ma olyan könnyen veszett el, mint ahogy én kimondtam: meg fogod bánni.

Fáradt vagyok harcolni. Nem. Nem lehetek fáradt.

Chris könnyei átáztatták a ruhám anyagát.

Érte. Érte harcolnék.

Majdnem meghaltam.

Shiori meghalt.

A halál dübörgött az ajtómon, de ahogy Chris testéhez simultam, úgy éreztem, lassan eltávolodik.

Engem itt hagyott.

Shiorit elvitte.