The Catalyst - Chapter 15.

15. This is how galaxies collide

Ebben az esetben egyáltalán nem zavart, hogy Adam tudja a számomat, de azért meggondolandó volt megkérni az ismerőseimet, hogy azért ne mindenkinek adják ki. Mert most fülig ért tőle a szám, viszont amikor az újságírók zaklatnak a cikk miatt, az már nincs ennyire az ínyemre. Igazság szerint gondolkodtam is rajta azóta, hogy lecseréltetem a számom. Igaz, lassan akkor már a családom se fogja tudni, hogy épp hogy érjen el, hiszen nemrég dobtam az óceánba a régit. De hát mi értelme ennek az újnak, ha egyszer szó szerint zaklatnak rajta? Ma is kinyomtam tizenhárom hívást, amikről már tudtam, hogy kb újságírók meg riporterek a tévéből.

Már épp pötyögtem volna a választ neki, vagyis elgondolkodva várakoztak az ujjaim a betűk fölött, mikor hallottam, hogy valaki becsapja maga mögött az ajtót. Mi a fene? Ijedten felültem a kádban, de aztán berobogott Reed, a mosdó előtt lévő puha kis puffot odahúzta a kád mellé és leült rá. Eltakartam magam a hatalmas habokkal és cseppet sokkoltan néztem rá.

-          Van ide is kulcsom – vont vállat.

-          Az meg hogy lehet?

-          Pénz – vont vállat kedvetlenül.

-          Összevesztetek?

-          Nem, csak… vitatkoztunk. Amúgy se értem, hogy miért kell nekünk kettőnknek ebbe belefolyni? Én csak így rád akartam hagyni, hogy tégy, ahogy tetszik, de úgy éreztem a liftben, hogy meg kell, hogy védjelek. Aztán egyik dolog hozta a másikat és…

-          Elment?

-          Nem, fürdik ő is. Hangsúlyozta, hogy egyedül. Mondtam, hogy fasza, mire ő hogy addig megvigasztalhatlak téged, szóval itt vagyok.

-          Nem hiszem, hogy szó szerint értette.

-          Leszarom.

-          Dehogyis. Nagyon kedves tőled, hogy mellém álltál, de tényleg nem szükséges miattam ezt csinálnotok.

-          Nem én kezdtem! Én tök felnőttesen akartam kezelni ezt az egészet. Mert hogy kapcsolat és minden.

-          Oké, de… nem fogok haragudni, ha… - tehetetlenül gesztikuláltam a kezemmel.

-          Ha? Ha nem állok melléd? Ha nem találkozok veled, mert ő így akarja? Ez nem fog megtörténni. Te akkor is hittél bennem, mikor ő nem. Nagyon szeretem őt, de nem fog irányítani, főleg nem ellened!

Erre nem tudtam mit mondani. Hálás voltam és kicsit még jobban szerettem ezért, de azt is tudtam, hogy milyen szarul volt, mikor szakítottak. Hogy legyek ilyen helyzetben jó barát? Mi lenne a helyes?

Ránéztem a telefonomra aztán Reedre. Miattam van ez az egész, mert választottam. Azt, hogy továbblépek. Nem… ez így nem is igaz. Abban a percben, hogy Adam belépett, nem is volt választásom.

Anno azt gondoltam, hogy ez a Sors meg a Megváltás, amikor megismertem Christ, és az is ilyen villámcsapás volt. Most már nem gondolkodtam így, valahogy ez túl… más volt. Oké, abban nem, hogy megint válságban voltam, hiszen ez akkor is így volt. De ezt is másképp élem meg most. Nagyon szeretem Christ, szívemből, mégis… azt hiszem, el tudom engedni. Mert ma bebizonyosodott, hogy nem ő az egyetlen olyan ember, akire fel tudok nézni, akire úgy tudnék tekinteni, mint…

-          Mi jár a fejedben? – bökött vállon.

-          Adam írt egy üzenetet – lengettem meg a telefont a kezemben.

-          És mit írt?

-          Hogy a macska él.

-          Jesszus Isten, ti totál nem vagytok komplettek – sóhajtott. – De legalább tényleg összeillenétek.

-          Kössz, amúgy – lőttem felé egy elnéző pillantást. – Egy estéből még nem lehet ezt leszűrni, de… reménykedem. És hát… arra gondoltam, hogy… el tudnám engedni Christ. És nem csak mert Adam… hanem hogy… nem értem. Én nem így szoktam az ilyesmire reagálni. Összezavarodtam.

-          Oké, ne analizáld túl! Adam jó pasi, bár bővebben te beszélgettél vele, én nem. De végre úgy tűnik, hogy mindketten kicsit érettebben tudunk kezelni bizonyos helyzeteket. Ez nem feltétlenül rossz. Nem kell minden alkalommal hotelek tetején kikötnöd.

-          Igaz. Csak... meglep.

-          Nem baj. Az nem gáz. Oké, írjatok csak egymásnak, én pedig megnézem, hogy a harmadik érett személyt meg tudom-e békíteni.

„Az attól függ, hogy ki figyeli meg. Miért nem alszol már, ha reggel dolgozol?”

Reednek lehet igaza volt, hogy furák vagyunk, de nekem tetszett a helyzet. Még ha ilyen kis semmiségen is indul el a beszélgetés, de legalább megtörténik.

Közben kiszálltam a kádból, mert elég későre járt már és amúgy is elment a kedvem az egésztől. Nem mertem Reednek is írni, hogy mi a helyzet odaát. Majd kifúrta az oldalamat a kíváncsiság, de nem akartam még rosszabbá tenni a dolgokat.

„Jó napom volt, ilyenkor nehezebben alszom el. És te?”

„Szintúgy. Találkoztam valakivel, aki leköti a gondolataimat.”

„:) 7kor. Jó éjt!”

„Várom!”

Még órákig nem tudtam elaludni, hiába próbáltam csitítani magam. Csak feküdtem, forgolódtam, egy csomószor visszaolvastam ezt a pár üzenetet és vigyorogtam. Azon is gondolkodtam, amit Reednek említettem. Hogy akkor most miért nem szenvedek olyan Isten igazából? Felszínes lennék? Mégsem szeretem Christ annyira, amennyire mondom? Igaza lenne Zach-nek is, hogy feleslegesen kevertem magunkat ebbe a helyzetbe, ha egyszer ilyen könnyen elmegyek mással vacsorázni?

Oké, nem mintha olyan könnyű lenne. Nem mintha ne szenvednék attól, amit okoztam, és amit kaptam cserébe Christől. Fájt az elutasítása, hogyne fájt volna. Vele akartam leélni az életem, minden szót komolyan gondoltam és komolyan éreztem, amit leírtam.

Most mégis abban reménykedtem, hogy ezúttal más lesz, hogy Adammel tiszta lapot kezdhetek. Nem mintha már most elterveztem volna az esküvőnket, nyilván ez badarság lenne, de jó kezdetnek éreztem ezt az estét.

Nagyon zavart, hogy igent mondtam. Hogy kezdeményeztem. Vagyis az zavart, hogy nem zavart a dolog, mert ha nem így lenne, akkor nem agyalnék ezen. Az nyugtalanított, hogy készültem továbblépni. Hogy elhívtam, és aztán örültem.

Nagyon kuszák voltak már a gondolataim, úgyhogy inkább nagy levegőket vettem és próbáltam nem gondolni semmire. Végül azt hiszem már annyira kimerített az utazás, a felolvasás, meg az egész agyalás, hogy sikerült néhány órát aludnom. Viszont reggel, mikor felébredtem, szinte azonnal Chris szavai jutottak eszembe.

„Nem az számít, hogy hogyan akarod jóvá tenni. Az számít, amit jóvá akarsz tenni… de ez már túl kevés, túl későn.”

Talán azon kellett volna gondolkodnom, míg vártam a reggelimre, hogy Chris szavai ellen kellene tennem. Hogy meg kellene próbálnom újra és újra bizonyítani neki. Viszont pont arra gondoltam inkább, hogy ha most lemondanám az estét Adammel, akkor ez lenne az a dolog, amit később jóvá akarnék tenni. És nem akartam vállalni a kockázatot, hogy túl kevés legyen, túl későn.

-          Nem volt jó éjszakám – masírozott be Reed, mikor meghozták a reggelim, és egyből kisajátította a rántottát.

-          Nekem se. Veled mi volt? Tovább vitáztatok?

-          Nem, de érezhetően nem tetszik neki, hogy nem álltam mellé.

-          Szerintem hagynod kéne most, hogy mondjon rám, amit akar.

-          Szerintem meg fel kéne nőnie. Úgy értem, eddig ő volt a komoly meg felelősségteljes. Én el lettem mondva mindennek, amiért úgy éltem ahogy. Erre nézd meg, úgy csinál, mintha gimis lányok lennénk.

-          Kiáll a barátja mellett, Reed – simogattam meg békítően a karját.

-          Én is kiállok érted, de pont nem hoztam fel a témát, ugye? Sose bántottam Christ előtte, mert van ennyi eszem. Neki miért nincs?

-          Lehet csak rosszabb napja volt.

-          Hát de így… - megrázta a fejét és gondterhelten kibámult az ablakon.

Mivel Zach már visszament melózni és ketten maradtunk Reeddel, mondtam neki, hogy nézzünk meg egy filmet vagy csináljunk valamit, míg el nem érkezik a hét óra. Tudtam, hogy ha egyedül maradok, akkor csak szanaszét stresszeltem volna magam ezen az egész illik-e-már-randiznom-és-miért-veszem-ezt-most-így dolgon.

Hatkor leültem, hogy kezdjek valamit a hajammal. Eddig sose bántam igazán, hogy olyan semmilyen tartással nem rendelkező hajam van, most viszont jó lett volna valami. Tíz perces hullámzási próbálkozás után inkább csak egy magas póniba fogtam. Egy kis szemhéjtus és spirál, meg korallos beütésű piros rúzs volt a sminkem. Reed amúgy is mindig azt szokta mondani, hogy a legjobb egy nőn a parfüm és kész. Eddigi életében összesen öt nővel volt együtt, és azt állította, hogy mind az öt az illatával fogta meg őt.

Ezekkel még nem is lett volna baj, hanem amikor eljött a mit is vegyek fel kérdés, kikelt magából. Mármint csak szolidan, de azért mégis.

-          Ezeket hoztad el? – meredt az ágy szélére terített ruháimra.

-          Aha – vigyorogtam, mert olyan vicces volt, amikor kiakadt a stílus-kérdéseken. Egy fekete, feszülős, de szakított és egy másik sötétkék farmer volt ott, meg négy másik póló, két kardigánnal. Ennyi. – Nem tudtam, hogy randim lesz.

-          És akkor mást hoztál volna? Nem azért, de egy ideje szörnyű, amit ruházkodás terén művelsz! Mondhattad volna, hogy menjünk el vásárolni, de nem, te egy szót sem szóltál erről! Ez… ez… - intett vagy inkább kapálózott a ruhák felé. – Szörnyű!

-          Te folyton ingben és nyakkendőben vagy, és ez oké is. Mert ez vagy te. Ez meg én.

-          Nem, Hel! Ez – mutatott az ágyra – a középiskolás lázadó kamaszlány.

-          Ezt választom – vettem el a fekete nadrágot és egy fehér felsőt.

Láttam rajta, hogy vitába szállna, de nem volt értelme, hiszen nem volt más „normálisabb” darab, amit választhatott volna. Míg öltöztem, előadta a szöveget, hogy legközelebb inkább öljem meg, minthogy hagynia kelljen, hogy így menjek el randizni valakivel. Igazság szerint kicsit reménykedtem is, hogy Adam nem olyan helyre akar majd vinni, ahova ki kellett volna öltözni.

Míg az utolsó simításokat végeztem magamon, Reed nagyon eltűnt a hideg erkélyen telefonálni. Sokat nevetett, ahogy kukkoltam bentről, és valahogy olyan rossz érzésem volt, hogy valaki olyannal beszél, akivel nem kéne. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért gondoltam ezt, nevezzük női megérzésnek. Mikor rákérdeztem, hogy kivel beszélt, csak annyit mondott, hogy szervezett magának egy kis társaságot ma estére, beülnek valahova páran. Nem is csodálkoztam tovább, Reed rengeteg embert ismert országszerte.

Hét előtt öt perccel már a bejárat előtt szobroztam a hideg márciusi szélben, és jól összefogtam magam előtt a bélelt bőrkabátomat. Rengeteg ember volt az utcán. Nem mintha ez Los Angelesben ne így lett volna, egyszerűen ott mintha nagyobb lett volna a hely, vagy nem is tudom. Lehet csak túlságosan beskatulyáztam a fejemben New Yorkot a rengeteg magas házzal és hogy több mint nyolc millióan éltek itt. Magyarország nyolcvan százaléka volt, ami számomra durvának hangzott még ennyi idő eltelte után is.

-          Szia! – köszönt Adam és a hirtelen hangra kissé megijedtem. Pedig komoly erőfeszítésekkel pásztáztam a tömeget, hogy honnan fog felbukkanni, mégsem sikerült elkapnom a pillanatot.

-          Szia! – mosolyogtam fel rá. Jóval magasabb volt nálam, ami valahogy tetszett. Fekete bőrkabátot, alatta sötét inget viselt, farmerral. Kicsit megnyugodtam, hogy annyira talán nem vagyok alulöltözve.

-          Mehetünk? Taxizunk kicsit, oké?

-          Persze, menjünk.

Beültünk egy taxiba és fogalmam sincs merre indultunk, csak mondott egy címet a sofőrnek, ami akár a Holdon is lehetett volna. A kocsiban aztán beszélgettünk kicsit, ami közben volt időm megint megfigyelni.

Nyugodt volt. Egyszerűen így tudtam volna leírni. Furcsa volt valakit így látni, ilyen… összeszedetten, felnőtten, higgadtan, vagy nem is tudom hogy mondjam, akiről tudtam, hogy katona volt. Valahogy másnak képzeltem volna egy pasit, akiről azt mondják, hogy katona volt. Sokkal… izgő-mozgóbbnak, mondjuk. És figyelmes volt. Már úgy, hogy amikor beszéltem, tényleg figyelt rám. És nem csak arra, amit mondtam, hanem láttam rajta azt is, hogy megfigyeli a szemem, meg a szám mozgását, a kezem, amikor gesztikuláltam valamit. Odafigyelt. Egy pillanat sem volt, amikor másfelé nézett volna, még akkor sem, mikor a sofőr hirtelen fékezett vagy dudált.

-          Hol vagyunk? – kérdeztem, mikor kiszálltunk egy étterem előtt, ahol elég sokan voltak.

-          Brooklynban. Itt lakom a közelben.

-          Szeretsz itt élni? – kérdeztem, miközben kinyitotta előttem az ajtót és intett, hogy lépjek be előtte. A keze a hátamra simult egy pillanatig.

-          Igen, nekem nagyon is megfelel. Tetszik itt. Tudom mi a közhiedelem, de meg lehet találni a magad helyét itt is.

-          Még nem igazán voltam itt úgy körülnézni.

-          Te Los Angelesben élsz, ugye? – most is engem figyelt, ahogy kihúzta az asztalunknál nekem a széket.

-          Igen, mióta eljöttem otthonról csak LA-ben laktam.

-          Szép város, az tény.

-          Jó az időjárás. Az nagyon tetszik benne. Néha nagyon melegnek érzem, de az király, hogy télen sincs hű de hideg.

-          Na igen, az itt durva tud lenni – közben jött a pincér, és kérdezte, hogy tudjuk-e már mit kérünk. Adam kérdezett, hogy válasszon-e nekem, én meg mondtam, hogy persze, csak ne tengeri valamit. – Egyébként tetszik a pólód. Újfent – mosolygott, de olyan édes, teli mosollyal, hogy majdnem elolvadtam tőle.

-          Köszönöm – húztam ki magam, hogy még jobban láthassa és mindketten nevettünk. A pólón most a kilenc bolygó volt, viccesen lerajzolva, például a Merkúrnak nagyon melege volt, a Szaturnusz meg hullahoppozott a gyűrűivel. A kilencedik, a Plútó, kicsi volt és morcos képet vágott, távolabb állt a többiektől, háttal nekik, maga előtt összefont karokkal. Az első nyolc fölött az „Other people” felirat volt, mert azok mind egymással beszélgettek, meg játszottak, a Plútó fölött pedig a „Me” díszelgett.

-          Ha kerítünk valahonnan majd egy filcet, odarajzolok még egy kerek, hát mondjuk üstököst melléd, és fölé írom hogy „Adam”, hogy ne legyél egyedül.

-          Szerintem van filcük valahol – hecceltem.

Persze még az étel kihozatala előtt kerített egy fekete filcet, és mindenki minket nézett a közelünkben, amikor letérdelt a székem mellett, és a bal mellem oldalán rajzolni kezdett. Folyamatosan vigyorgott, ahogy én is, és habár azt hiszem, hogy mindketten zavarban voltunk, mégis élveztük a dolgot.

The Catalyst - Chapter 14.

14. A New Hope

A kávézó egyik leghátsó asztalánál ültem, törökülésben a széken, előttem egy gőzölgő bögre forrócsoki. Reed elöl épp elhelyezkedett az olvasáshoz és dobott az asztalom felé egy mosolyt. Persze a mosoly most nem nekem szólt, hanem a mellettem ülő Zach-nek. Most érkezett majdnem öt perce, és még nem volt alkalmuk beszélni vagy legalább egyetlen szolid érintést váltani. Lehet, hogy csak azért, mert tudtam, hogy egy párt alkotnak, de mintha éreztem volna a köztük feszülő várakozást.

Zach sosem volt velem ellenséges, vagy még akár csak távolságtartó sem, most mégis éreztem, hogy nem a legszívesebben mulatja az idejét a társaságomban. Egy halk sziát és egyetlen puszit kaptam, mikor leült mellém. Nem most jöttem le a falvédőről, tudtam, hogy mi az ábra. Nyilván ő is úgy látta a cikk-helyzetet, ahogy Chris, vagyis hogy az ő párját fogta. Ami nem is volt baj, hiszen barátok voltak. A baj ott kezdődött, vagyis hogy gondoltam rá, hogy ott fog kezdődni, hogy Reed vajon erre hogyan reagál. Most kapta csak vissza a szerelmét, így nem voltam benne biztos, hogy mellém állna, ha mondjuk Zach nem akarna velem találkozni, vagy hasonló. Persze ez nem azt jelentette, hogy Zach ilyesmit tenne, csak mi van ha mégis?

Reed olyan előkelően és mégis lazán ült azon a bárszéken, amin néhány perce még én is, hogy komolyan irigyeltem. Órákat kellene ebből adnia, de tényleg. Mindig úgy tűnt, hogy a legkisebb erőfeszítésre sincs szüksége ahhoz, hogy az alkalomhoz illően jelenjen meg. Az olvasása pedig… nem hiába nevezték koronázatlan királynak, tényleg nagyon fantasztikus író volt, és ehhez az is társult, hogy milyen jól elő is tudta ezt adni. Mindenki rá figyelt, mert nem is lehetett volna másképp. Nagyon magával ragadó részt választott, és pont úgy is olvasta és hangsúlyozta.

Mindennek ellenére a gondolataim visszakalandoztak a napokkal ezelőtt történtekre. Hogy Chris milyen dühös és csalódott volt. Hogy hiába akartam neki imponálni és szerelmet vallani, abszolút az ellenkezőjeként sült el a dolog.

Borús elmélkedésemből egy halk széknyikorgás zökkentett ki, ahogy Adam leült mellém. Elém tett egy kis tányéron egy nagyon finomnak tűnő csokis sütit, és halvány mosollyal az étel felé gesztikulált. Bólintottam köszönetképp, meg hogy szót fogadok és megeszem.

Miközben a sütit majszoltam és Reed dallamos és energikus hangja betöltötte a helyet, Adam kezdte lekötni a figyelmem. Az, hogy hátrafésülte az ujjaival a haját, hogy ne lógjon a szemébe. Hogy mennyivel sötétebbnek tűntek a tincsei a gyérebb fényben, mint egy órája a mosdóban. Igazán mélyfeketének. És hogy hosszú ujjai voltak, meg erős karjai. A mellkasa is izmosnak tűnt, ahogy a fekete pólóban meg tudtam állapítani. Akkor amikor levegőt vett, ahogy megfeszült az anyag a vállain, a hátán és a mellkasánál. Magas volt, izmos, de nem túl izmos, nem úgy mintha minden nap az edzőteremben lenne, hanem hogy az élet edzette ilyenre, ilyen volt alapból… végülis katona, az elképzelt álomkatona. Ívelt orra volt, kissé nagy, de valahogy nem ütött el tőle, inkább ez tette még vonzóbbá az arcát.

Észrevette, hogy figyelem, és összetalálkozott a pillantásunk. Ekkor jutott csak el a tudatomig, hogy egy ilyen pasinak nyilván lehet barátnője vagy felesége. Gyorsan a kezére pillantottam, de nem viselt gyűrűt. Nem zavart, hogy valószínűleg ebből lejött neki, hogy mit is keresek az ujján. Valahogy minden mindegy volt. Én voltam a macska a dobozban. Akár halott is lehettem és akkor meg mit számít?

Megrándult a szája széle, amikor visszanéztem az arcára, de amúgy nem reagált mást. Vagyis először azt hittem, aztán hátradőlt a széken, ujjait összekulcsolta az asztalon, de nem is ez volt az említésre méltó. Hanem hogy ahogy hátrébb csúszott a széken a térde hozzáért az enyémhez. Így, hogy én a szék „tetején” trónoltam törökülésben pont egymagasságba kerültünk.

És a térde az enyémhez simulva maradt egész végig, míg Reed olvasott.

Baromi régen éreztem már ennyire szikrázónak valami ilyesmi kis apróságot, de ez valahogy most nagyon is hatott rám. Még a sütimet is félbehagytam, a tányér szélét simogattam az ujjammal, szememmel Reed kézmodulatait követtem, ahogy beleélte magát a történetbe, de az elmémet az a kis érintés kötötte le. Méghozzá azért, mert ez egy tudatos reagálás volt arra, ahogy én megnéztem magamnak őt, mint nő. Ő pedig válaszolt, mint férfi.

Amikor Reed befejezte a felolvasást, mindenki tapsolt. Valahol a tudatom peremén érzékeltem, hogy ez cseppet hangosabb, mint amit én kaptam, de nem érdekelt igazán a dolog. Adam elmozdult az eddigi helyzetünkből, de most meg a kezünk ért össze az asztalon.

Tetszett a dolog, és én magam lepődtem meg a legjobban, hogy nyílt voltam a dologra. Sőt, hogy én kezdtem.

Vonzott Adam, tetszett, már elsőre ott a kis mosdóhelyiségben, habár ott nem volt alkalmam jobban us megfigyelni őt. És hát egyedülálló voltam, akkor meg miért ne mutathatnám ki neki, nem? Amúgy is a macska halott is lehetett a dobozban...

-          Megyek, csatlakozom hozzájuk – intézte hozzám a szavait Zach és a kis tömegre mutatott, aminek a közepén Reed volt. Hallgatta a kérdéseket, beszélgetett a jelenlévőkkel. Ő sokkal jobb volt ezekben, mint én.

-          Menj csak – biccentettem, és ekkor kapta el Zach pillantását is, hogy Adam és én milyen közel ülünk egymáshoz. Láttam a szemében, hogy elraktározta az infót. Egy pillanatra úgy éreztem, el kell húzódnom, hogy ne jusson a dolog Chris fülébe. De mégsem tettem. Jobban akartam ezt a pici érintést mint azt, hogy ez ne jusson ki ebből a kávézóból.

-          Ők együtt vannak, ugye? – pillantott utána Adam.

-          Igen.

-          És Reed meg te kollégák vagytok.

-          Elsősorban már inkább barátok vagyunk. Ő és én… olyan nekem, mintha a testvérem lenne. Sőt, több. Az igazi tesóimmal sosem volt ilyen kapcsolatom.

-          Szóval vannak testvéreid?

-          Aha. Három bátyám, de ők Európában vannak.

-          De már megszoktad ilyen messze, gondolom, nem?

-          Meg. Ha nagyon hiányoznak már, akkor haza szoktam utazni, de ritkán. Sok minden köt ide, főleg meló terén. Látod, Reed mindig helyettem intézi a programokat – intettem mosolyogva az említett felé.

-          Nem élvezed?

-          A felolvasást annyira nem. Nem szeretek ennyi ember előtt beszélni, beszari vagyok.

-          Pedig jól csináltad. Persze nyilván van, akinek jobban megy, de szerintem teljesen rendben volt az előadásod.

-          Köszönöm – közben kénytelenek voltunk megmozdulni, hogy kissé egymás felé nézzünk, és megszűnt az érintkezés. – És te katona vagy?

-          Voltam, tengerészgyalogos. Leszereltek, mert volt egy biciklibalesetem. Utána elmentem a Juilliardra és színész lettem.

-          Óh… - hirtelen rohadtul zavarba jöttem, mert hát basszus ismernem kéne gondolom. – Ne haragudj, én… nem tudtam... nem mindig vagyok otthon a hírességek körül.

-          Semmi baj, ne viccelj! – nevetett. – Nem vagyok én olyan híres.

-          Szóval akkor leszereltél és utána alapítottad ezt a szervezetet?

-          Igen. Úgy tapasztaltam, hogy kellenek az ilyen élmények, az ilyen fajta foglalkozások, csoportok, terápiák, ha úgy tetszik. Segíteni szeretnék, mert tapasztaltam, milyen ez. Kemény és sokszor nagyon is embert próbáló.

-          Szóval te jó ember vagy.

Ahogy ezt kimondtam, rájöttem, hogy kicsit hülyén hangzik, de hát ez volt az első, ami eszembe jutott. Láttam rajta, hogy ezen ő is megdöbbent egy kicsit. Valljuk be, soha senki se szokott ilyesmit kimondani a másiknak.

-          Nem kérdésnek szántam, nem kell rá válaszolnod – nyugtattam meg őt vagy inkább magamat. Aztán elég meglepően válaszolt.

-          Tetszik a pólód.

-          Köszi, én csináltattam. Szeretnél egyet? – ez is milyen kérdés, Léni? Jesszus!

-          Kicsit nagyobb méret kellene – kuncogott.

-          Megoldható. Ilyen színben jó lesz?

-          Persze, ez tök jó. Nyithatnál valami ilyen vállakozást.

-          Talán egyszer.

Tovább beszélgettünk, kérdeztem, hogyan került be a tengerészethez, ő pedig készséggel mesélt néhány dolgot. Önmagáról is, hogy milyen érzések kavarogtak benne akkor, meg általában arról is, milyen volt a kiképzés, meg a többiek. Többre nem volt időnk, mert Reed és Zach csatlakoztak hozzánk, így négyesben kezdtünk dumálni, aztán fogyott kicsit az összegyűlt népesség, de körülbelül tizenöten maradtunk egészen zárásig.

Azt hittem, mielőtt elkezdődött volna ez az est, hogy majd alig várom, hogy visszamehessek a hotelbe, és az egész tök semmilyen lesz, de nagyon is tetszett, így maradtam is végig. Mind nagyon beszédesek voltunk, még én is meséltem, hogyan lettem író, meg ők is a katonaságról. Érdekes volt hallgatni és sok mindenben felnyitották az ember szemét, hogy milyen dolgokkal kell szembenéznie másoknak, és hogy milyen apró dolgokkal lehet segíteni azoknak, akik rászorulnak.

Adam és én továbbra is egymás mellett ültünk, volt hogy a csoporton belül kisebb beszélgetések alakultak ki, néhányszor kettőnk között is. A szülőhazámról kérdezett olyankor, az ottani katonaságról, meg egyáltalán van-e ott valami háború. Életemben előszr éreztem magam igazán szerencsésnek, hogy mondjuk nem a Közel-Keleten kellett élnem. Elfeleztünk egy cappucinót is, nagy csodálkozva vette a tényt, hogy egyáltalán nem kávézom.

-          Pont az ember azt hinné, hogy az írók kávézós fajták.

-          Éjszakai munka miatt? – kérdeztem ő meg bólintott, és ahogy elvette tőlem a poharat, összeértek az ujjaink. – Ha ihletem van, nem vagyok fáradt. Egyszerűen az annyira elönt adrenalinnal, hogy olyankor nem érzek álmosságot – belekortyolt a bögrében lévő italba és a tekintete egy pillanatra a kezemre siklott, ahol összeértünk.

-          Ez ismerős. Ha játszom én is nehezen fáradok el. Legalábbis úgy, hogy aludni is akarjak. De azért a kávé kell.

-          Pedig már eléggé késő van.

-          Ebben nincs sok koffein, alig – rázta meg a fejét, a haja megint a szemébe hullott, amit ő eltűrt.

-          Figyelj - kezdtem, de nehezen találtam a szavakat. Ő mondjuk türelmesen várt, szóval… - Azt hiszem még pár napig a városban leszek. Ha esetleg lenne kedved találkozni…

-          Holnap forgatáson leszek, de végzek öt körül. Utána?

-          Az teljesen jó. Hol találkozzunk?

-          Hol szálltál meg?

-          A belvárosban, a Four Seasonsben.

-          Akkor ott találkozunk. Elviszlek vacsorázni.

És ennyi, megkérdeztem, ő meg igent mondott. Elképesztően felvillanyozott a dolog, le se lehett volna vakarni a vigyort az arcomról. Persze azért nem tarthatott a boldogságom olyan sokáig, mert a hotelben a liftben Zach nem állta meg szó nélkül a történteket.

-          Most akkor miért is kellett azt a cikket írnod? – kérdezte, miközben metszőn rám nézett.

-          Hetek teltek el, és Chris nemet mondott. Nem is egyszer és elég érthetően – védekeztem kissé talán esetlenül.

-          Az ilyesmi nem múlik csak úgy el, az már mindig ott lesz a köztudatban.

-          Én ezt értem, de miért zavar? Chrisszel most egy csomót együtt vagy, szóval tudod, mi a véleménye. Akkor meg?

-          Attól még megvédem. Ha annyira szereted, akkor vajon hogyan lehettél ma olyan kacér Adammel?

-          Kacér? – horkantott fel Reed. – Ugyan, Hel cseppet sem volt kacér. Beszélgettek, elhívta. Én kacér szoktam lenni veled, és tudod hogy a kettő között van különbség.

-          Flörtölt vele, nyíltan. Ott ültem, nem vagyok vak, Reed!

-          Miattam igazán ne legyen nézeteltérésetek! És tényleg sajnálom, ami Chris és köztem történt, de ez csak egy vacsora.

-          Nem csak egy vacsora, ugyan már, hiszen… – hirtelen Reedre meredt, kissé ingerülten. Azt hiszem megszorította a kezét és ez Zach-nek nem tetszett.

A liftút további részében fagyos volt a hangulat, ők ketten meg néma kommunikációt folytattak. Szerettem volna mondani Reednek, hogy tényleg, miattam ne veszekedjenek, komolyan nem akartam ezt, de nem tudtam megszólalni. Mert az meg olyan lett volna, mintha bele akarnék szólni a kapcsolatukba, és azt a legkevésbé sem akartam, hogy Zach még emiatt is haragudjon rám. Barátok voltunk, annak tartottam magunkat, és habár ez a dolog Chrisszel most tényleg verhetett volna egy kis éket közé, de mégiscsak a legjobb barátom párja volt. egyáltalán nem akartam vele rosszban lenni.

A szobámban aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy mit is kéne tennem? Most hívjam fel Christ, hogy „de biztos, hogy nem szeretsz már eléggé?” hátha valami kedvező választ ad? Már március vége felé jártunk az időben, a reakciója is késett majd’ egy hónapot, és azóta se jött semmilyen jel tőle.

És itt volt ez a férfi, aki fogadta a kezdeményezésem, és úgy tűnt, érdeklődik irántam. És vicces is volt, visszafogott mégis karizmatikus, mind megjelenésében, mind viselkedésében. Csak ennyiből, egy estéből leszűrtem, hogy tényleg nagyon jó lelke van, jószívű, törődő pasi volt. Nagyon tetszett.

Végre olyasvalaki volt, aki nem kötődött a régi életemhez, aki a teljes Mike-Chester-Chris mizériából kimaradt és úgy ismert meg, aki most voltam. Egy írónő, aki szingli és viccesek a pólói. Nem a lány voltam, aki szerette Mike-ot, vagy Christ, aki koncerteken dolgozott, és egy hotel tetején is állt már a teljes kétségbeesésben.

Az új telefonomban nem voltak meg a régen váltott üzeneteim. Se a Mike-kal folytatottak, se az a rengeteg, amit Chrisszel írtunk. Ma valami új kezdődött el, kicsivel éjfél után, mikor egy hatalmas kád vízben áztattam magam.

„Szerintem a macska életben van. Adam”

The Catalyst - Chapter 13.

13. The Two Towers

Várakozásteljes szombat délután volt. A nap sütött, habár a vékony felhők el-eltakarták néha az eget és a szél is megmozdult olykor. Ezt a kissé hajladozó fákból állapíthattam csak meg, mert éppen egy palacsintázóban ültem, szemben Mike-kal. Nem sokan voltak, ő mégis kissé jobban a szemébe húzta a sapkáját és körbekémlelt. Csendben voltunk, ő is és én is. A világért sem kezdtem volna el a beszélgetést, nem akartam megkönnyíteni a helyzetét, és amúgy is ő kezdeményezte a találkozót, mikor felhívott tegnap.

Belekortyoltam a csokis italomba és ettem egy szálat a sültkrumplimból. Mert miért is kérjek palacsintát egy palacsintázóban, nem?

Mike vetett egy pillantást a telefonjára, ami egy pillanatra felvillant, majd félretolta az eddig is érintetlen kávéját, és a pitéjét kezdte böködni a villájával.

Én is lestem a telefonom minden percben, mióta megjelent az Online magazinban a vallomásom, de senki sem keresett. Vagyis hogy Ő nem. Mert az tény, hogy rengetegen elértek – azt hiszem Reeden és Luxon keresztül tudták meg a számom – és egy csomóan akartak beszélni velem a cikkről. Nem csak ismerősök, de random könyvkiadók, filmes cégek, újságírók. Mindenkitől elzárkóztam ezen a téren, ugyan mit is mondhatnék nekik? Minden teljesen világos, minden sor magáért beszél. A szavaim egyértelműek voltak. Talán túl egyételműek is, hiszem Mike a következőképp fejezte ki véleményét a dologról, mikor megunta a néma ücsörgést.

-          Jól megaláztál.

-          Nem ez volt a célom – néztem egyenesen a mélybarna szemekbe. – Nem gondolom, hogy itt rád fókuszálna bárki is. A kapcsolatunk olyan rövid volt, hogy ne-

-          De én tudom, mi van a sorok között!

-          Nem Fannival vagy együtt? – kérdeztem és félrebiccentettem a fejem.

-          Lényeg ez? – sóhajt.

-          Naná hogy az, ne viccelj!

Újabb csend következett és nekiláttam a hamburgeremnek is. Tényleg nem hittem, hogy foglalkoztak volna azzal, hogy Mike is szerepelt a történetben. Mindenki csak Chrisről érdeklődött.

-          Miért itt találkozunk? – intett körbe, mikor elment mellettünk két lány és összesúgtak egymás között. Utánukvigyorogtam.

-          Lassan tanulok, ez igaz. De tanulok – néztem rá felvont szemöldökkel, jót mulatva rajta.

-          Nyilvános hely. Még a végén azt hiszik, mégsem csak Chrisre vágysz – jegyezte meg csúfondáros grimasszal.

-          Nyilvános hely, ahol nem titkos, hogy együtt mutatkozunk ÉS – nyomtam meg a szót. – ahol nem tudsz velem kiabálni.

-          Miért, két felnőtt vagyunk, mindig is tudtuk rendezni a konfliktusainkat.

-          Nem. Két felnőtt vagyunk, ez igaz, de a konfliktusaink olyasmikkel értek véget, mint hogy kirúgtál a Machine Shoptól – pislogott párszor és néhány pillanatig kibámult mellettünk az ablakon.

-          Fannival vagyok – ismerte be végül.

-          Sejtettem. Elég átlátszó volt, hogy megjelent ennyi idő után. Nem hozzám jött, ez nyilvánvaló.

-          El fogom venni feleségül – nézett rám komolyan.

-          Ez alkalommal tényleg szívből tudok neked gratulálni! Legyetek nagyon boldogok – mosolyogtam rá, amitől eléggé meglepődött.

-          Na nézd már… tényleg felnőttünk?

-          Neked jó sokáig tartott, valljuk be – nevettem, amin ő is elmosolyodott végre.

-          Túlságosan ragaszkodtam valamihez, amit még magamnak sem tudtam megmagyarázni. De a végén mégis Fanni mellett érzem magam teljesen boldognak.

-          Ismerős.

-          Ti hogy vagytok?

-          Sehogy – vontam vállat, és igyekeztem, hogy ne látsszon az arcomon, hogy ez mennyire nagyon fájt. – Forgat, nincs is a városban.

-          Sajnálom. Ezt meg én mondom őszintén. Azt hittem azok után… szóval elég őszinte vallomás volt… és nagyon is látszott benne, hogy tisztában vagy a… - kereste a szavakat.

-          A hibáimmal? – bólintott. – Felnőtt, rémlik? Felelősséget kell vállalnom azokért a tettekért, amikkel bántottam őt.

-          Na igen, ország-világ előtt, hah? – vigyorgott kissé cukkolósan.

-          Legalábbis azok előtt, akik tudnak angolul.

-          Merész és bátor.

-          Inkább csak őszinte akartam lenni.

Hiába nem érkezett semmilyen válasz a tettemre Chris felől, mégsem bántam meg a dolgot. Habár tényleg országszerte rólunk beszéltek, még talán sosem kaptam ekkora nyilvánosságot. Még akkor sem, mikor film készült a könyvemből, vagy végig amíg Chrisszel voltam együtt. Nyilván ez most mindenkit jobban érdekelt, mint mikor csak megvoltunk boldogan. Persze a boldogság relatív, erre már rájöttem azóta.

A médiának sokkal jobban ízlik az, amikor valaki megaláztatását asszisztálhatja végig. Sokan tekintettek így a történtekre, néha kicsit én is, mégis újra és újra megtettem volna, ha kell. Mert hát mennyivel jobb arról írni és beszélni, hogy Chris Pine hallgatásba burkolózik régi barátnője szerelmi vallomásával kapcsolatban, nem igaz? Mindketten ismert emberek vagyunk, ő persze jó pár kört rámver ezen a téren, de ezt szeretik az emberek.

Gondoltam rá, hogy Chris ezt rossz néven veszi, hogy kelletlen nyilvánosságot hozok neki ezzel, többet felfedve az elválásunkból, mint amit ő megosztana, de… De. Megtettem. Lehet, hogy ez is a rossz tetteim listáját fogja gyarapítani, ám inkább vállaltam volna ezért is a felelősséget, mint hogy meg se próbáljam kifejezni hogy érzek iránta.

Hiba volt.

***

Igazából sokszor áldottam az eszemet, hogy adtam kulcsot Reednek. Mármint ki tudja, mikor esek össze holtan, és akkor legalább nem úgy kell rámtörnie az ajtót. Ma viszont egyáltalán nem örültem neki, mikor bemasírozott a szobámba. Ráugrott az ágyra mellettem, de olyan energiával, hogy majdnem le is estem a másik oldalon.

-          Behoztam a postád – jelentette be, de hallottam is, hogy ledobta a borítékokat az éjjeliszekrényre.

-          Kösz – bólintottam, és letöröltem a nyakamról a vizet, ami a szememen lévő borogatásból csepegett le.

-          Úgy tűnik, napok óta nem nézted – nem reagáltam, mire oldalba bökött. – Jól vagy? Mi ez a bigyó rajtad?

-          Borogatás.

-          Azt minek?

-          Bedagadtak a szemeim.

-          Hel.

-          Sírtam, oké? Hagyjál már!

-          Miért, mi történt? – felkönyökölt, éreztem ahogy besüppedt az ágy a súlyától.

-          Itt volt Chris. Eléggé… igaza volt.

-          Hogy?

-          Hogy most mindenki a cikk miatt zaklatja és nem kellett volna ezt tennem.

-          De ő hívott el randira.

-          Ja ezt én is mondtam neki. A válasz az volt, hogy azt hitte menni fog. Ahogy ezt végülis mondta azon az éjszakán. De azt is mondta, hogy mégsem. Hogy nem. És én ezt miért nem tudom elfogadni és tiszteletben tartani a magánéletét. Össze-vissza zaklatják az újságírók meg riporterek, meg úgy az egész média.

-          Sajnálom! – közelebb csúszott, és magához húzott egy ölelésbe. Ledobtam a nedves ruhát a szememről, hogy ne vizezzem össze őt is, és hagytam, hogy simogassa a karom. – Majd megbocsát és jó lesz megint minden, meglátod.

-          Nem. Elvesztettem, Reed. És teljesen meg is értem.

Tök jó volt csak így feküdni és hallgatni a márciusi esőt odakintről. Nem mintha a lelkem megnyugodott volna tőle, de az eszem igen. Legalább nem gondoltam újra és újra végig ami történt, csak az esőre koncentráltam.

-          Figyu, Hel… - kezdte kis csend után, és én már tudtam a hanglejtéséből, hogy bánni fogom, hogy kulcsot adtam neki. – Tudod az apám imádja ezeket a jótékonysági izéket.

-          Aha – bólintottam óvatosan.

-          Szóval van ez a barátja, mármint igazából anyámnak, tudod még a Juilliardról. Ismer egy pasit, aki valami katona volt néhány éve, és most van neki valami nonprofit szervezete.

-          Mi a lényeg, Bennett?

-          Szóval van ez a cucc, ami valahogy beleviszi a művészetet a katonaságba. Tudod, hogy… érzékenyít vagy tököm tudja.

-          Ez teljesen értelmetlen! Mármint amit te mondasz. Megint mire akarsz kilyukadni?

-          El kéne mennünk egy felolvasásra. Beígértelek téged is.

-          Hogy tudtam, hogy valami baromsággal állsz elő megint! – fortyantam fel talán kissé túl hangosan és dühösen. – Mint ez a szar valentin napi hülyeség! Elvállalod a nevemben, aztán tessék! Az életem romokban, gondolod, hogy ehhez van most kedvem?

-          New Yorkba kell csak menni – vont vállat teljesen nyugodtan.

-          Megöllek! Komolyan, egyszer megfojtalak a puszta két kezemmel!

-          Tudom, hogy szeretsz – kacsintott.

Felkeltem az ágyról, és odaálltam az ablak elé. A sötét esőfüggöny ellepte egész Los Angelest, szinte semmit sem lehetett látni az utcáról. Hallottam néhány dudálást, és mintha néha kivettem volna a szürkeségből egy-egy színesebb esernyőt is odalent. Talán az időjárás a hangulatomat tükrözte, talán ez teljesen sületlenség volt, de mintha a lelkemben dúló háború megmutatkozott volna a környezetemben is. Lehet, hogy mondjuk kétszáz méteres körzetben esett csak, és odakint sütött a nap és a csiripeltek a madarak.

Megértettem Reedet, nem arról volt szó, hogy ne tudtam volna azonosulni a barát szerepével. Hiszen amikor ő szenvedett én is mindig megpróbáltam valahogy terelni a figyelmét és vígasztalni. Ezt teszi egy barát.

Megadtam magam az akaratának. Amúgy sem tűnt túl bűnbánónak. Mióta megint Zach-kel volt szinte mindig boldognak tűnt. Ha megkérdeztem volna, hogy így van-e, biztos hogy először kiröhög, aztán közli, hogy egyszerűen csak él és kész. A világért sem ismerné be, hogy az egész Zach miatt van… oké, ez nem teljesen igaz. Amikor szakítottak, nyíltan kibeszélte magából, hogy mi fáj. De csak nekem. Éppen ezért is tudtam, hogy ami köztünk van, az rettentően erős kötelék. Erősebb, mint ami a testvéreimhez köt, és jóval erősebb, mint ami a Linkin Park tagjai és köztem volt.

-          Rendben, elmegyek – bólintottam kelletlenül. – De te fizeted!

-          Lófaszt, apám fizeti – nevetett fel. – Ez a legjobb az egészben. Lefoglaltattam vele két lakosztályt a Four Seasonsben, minden lesz amit akarsz.

-          Zach is? – vontam fel a szemöldököm.

-          Naná. Miért, neked nem hiányzik?

-          Gondolod, hogy bejövök neki úgy? Rá kéne hajtanom?

-          Azt megnézném – nevetett. – De tényleg, vicces lenne.

-          Nem is haragudnál? – ültem mellé vissza és csak bámultam ki a fejemből.

-          Nem lenne miért. Ő hűséges, te meg egy roncs vagy. Érthető lenne mindkét reakció, az övé is, ami egy nem lenne, és a tiéd is, ami kétségbeesés.

-          Ilyen egy igaz barát! Aki roncsnak nevez.

-          Igen, aki még akkor is veled van, amikor az vagy. Ahogy te is velem voltál – ült fel mellém, és végre igazán komolyan nézett rám. Nem szánakozva, csak szeretettel és aggódva.

-          Lehet rád kéne inkább hajtanom – mondandómra nevetése betöltötte az egész lakást.

***

Egy kávézó mosdójában ültem a kuka tetején. Reed éppen a haját igazgatta, mintha ugyan nem nézett volna ki már így is épp eléggé szívdöglesztően. Farmert, bokacsizmát és szürke pólót viseltem. A pólóra egy doboz volt rajzolva, becsukva a teteje, és mellette a „Cat or alive” felirat volt látható. A póló alján a varrás fölött apró betűkkel írva a „Made in Schrödinger” címke volt.

-          Mostanában nem értem az öltözékeidet – nézett rám már vagy századszor, rohadt kritikusan Reed. – Mint a múltkor, amikor a két T-Rex volt rajta boxkesztyűben.

-          Mert nem tudnak boxolni. Túl rövid a mellső lábuk… kezük… tudod.

-          De ennek mi értelme? Mármint… Nem stílusos.

-          Belső állapotot jelez.

-          Mármint? – támaszkodott neki a mosdó szélének, és kissé zavartan nézett rám, mintha nem lennék egészen normális.

-          A T-Rexek nem tudnak boxolni, mert nem érik el így egymást. Az emberek viszont… tudnak. Eléred őket, és ott ütsz, ahol a legjobban fáj. Ahogy a macska… élő vagy halott? Én se tudom, melyik állapotban vagyok. Benne vagyok a dobozban és amíg valaki meg nem figyeli a dobozt, magát az állapotot, akk—

Megálltam, mert láttam rajta, hogy tényleg hülyének néz. Hogy azon gondolkodik, hogy a felolvasás helyett inkább ne vigyen-e elmeorvoshoz. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, és tényleg láttam, hogy próbálkozik valamivel, gondolom bármivel, amivel felmérheti az elmeállapotomat, de nem ment neki. Aztán a kopogás megmentett.

-          Gyere! – szóltam ki, hogy hallja az illető, és vészesen meginogtam a billegetős fejű kuka tetején. Ha benne végzem, az lesz a nap fénypontja!

-          Hát itt bújkáltok. Nem zavarok? – dugta be a fejét egy sötét hajú pasi, és rám majd Reedre nézett.

-          Nem, dehogy, máris idő van? – pillantott az órájára Reed.

-          Még nem, de már elég sokan vagyunk – lépett beljebb az illető. Nagyon magas volt. Legalábbis hozzám képest, néztem vagy 190 centinek. Hosszabb haja majdnem az arccsontjáig ért, és szinte éjfekete. Nagyon erőteljes pillantása volt, a tekintete olyan… komoly, éles.

-          Tuti, hogy én menjek ki oda? – kérdeztem tőle kissé szorongva.

-          Hogy érted?

-          Hát… katonák – intettem az ajtó felé, amit becsukott maga mögött. – Komoly, erős, sok mindenen keresztülment pasik és nők. Az én műveim nem tudom mennyire illenek ide. Eléggé… tele vannak szörnyekkel és… - vállat vontam.

-          És érzésekkel. A karaktereid, a jók és rosszak is, mindig küzdenek önmagukkal. Pont mint mi mindannyian. Nem az számít, hogy szörnyek, nem a megjelenésük és a képességük a fontos, hanem hogy mi van ezek mögött. És ebben te jó vagy.

Meglepődtem a szavain, valahogy nem számítottam erre. Elmosolyodtam, azt hiszem kicsit el is pirultam. Túl régen hallottam már olvasói véleményt. Közben kezet fogott Reeddel, ők ismerték egymást, ahogy elnéztem.

-          Olvastad a könyveimet? – kérdeztem, mikor felém nyújtotta a kezét. Az enyém szinte elveszett az övében, ahogy röviden megrázta.

-          Nem mindet. Csak kettőt. Szóval Helena, ugye? – nézett rám kérdőn. Basszus, de idétlen tudok lenni!

-          Igen. Heléna Hunyadi – így túl a kézfogáson már jó hogy bemutatkoztam.

-          Köszönöm, hogy eljöttél, sokat jelent. Igazi híresség vagy – ejtett meg egy kis mosolyt. – Én vezetem a szervezetet. Adam vagyok. Adam Driver.