In Pieces - Chapter 27.

27. Things aren’t the way they were before

- Na jó, most már tudni akarom, mi a franc folyik köztetek! – nézett hol rám, hol rá Mike. Összevillant a tekintetem Joe-éval. Nyugodt volt, semmi jelét nem mutatta, hogy esetleg megijedt vagy aggódott volna, amiért kiderülhet, miért is nem beszélünk egymással.

- Mi csak… - kezdtem, mivel Joe nem szólalt meg, de nem tudtam, mit mondjak. Belenéztem Mike sötétbarna szemeibe, és úgy éreztem, egyetlen hazugság sem jönne ki a számon.

- Ideges vagy – szórakozott mosollyal végigsimított egy ujjával az arcomon. – Ki vele!

- Semmi különös – hazudtam mégis. – Nem is vettem észre, hogy kevesebbet…

- Azt mondtam neki, hogy jobban örültem volna, ha ő hal meg Shiori helyett – mondta Joe halkan, mégis határozottan.

Mike pillantása még mindig az arcomon volt, de tisztán látható volt rajta, hogy egyszerűen ledermedt, és nem igazán tudja, mit reagáljon. Csak nézett rám, és szemében egyre inkább elhatalmasodott a düh, amit én viszont nem hagyhattam kitörni. Nem most, egy koncert előtt negyven perccel, nem itt, nem most… soha! 

Phoenix eddig nadrágot próbálgatott, de most egy szál boxerben lehuppant az egyik fotelbe, és csak bámult Joe-ra, de ezt is csak azért láttam, mert félig-meddig a látószögemben volt. Rob valahol mögöttem abbahagyta a térdén való dobolást, Brad pedig egy „haver, ezt ne!” felszólalással Mike mellett termett, és a vállára helyezte a kezét. Talán vissza akarta fogni, bár Mike jelét sem mutatta, hogy egyáltalán meg akarna mozdulni, és azt is, hogy él, onnan tudtam csak, hogy egyre gyorsult a légzése, és összeráncolta a szemöldökét.

Vágni lehetett volna a feszültséget a szobában, én pedig kérdőn pillantottam Bradre, pedig eléggé féltem megszakítani a szemkontaktust Mike-kal. Brad nem engem figyelt, hanem inkább Mike-ot, így én is arra jutottam, hogy jobb lesz rá összpontosítani.

- Mike… Mike… - szólongattam, mert bár rám nézett, a tekintetünk találkozott, mégis olyan távolinak tűnt. Egy kicsit megijedtem, és nem attól, hogy mi lesz a lépése Joe felé, hanem, hogy nincs-e valami baja.

- Menj, és szólj Chesternek! – mondta lassan és halkan, s a tekintetébe új élet költözött a fagyott dühön kívül.

 - Minek? – kérdeztem, hátha így húzhatom az időt, de már el is akart mellettem lépni. – Mike! – kaptam a karja után, és igyekeztem visszahúzni őt magam mellé. Brad idő közben elsétált fél útra Mike és Joe közé. – Figyelj, ez…

- Léni, csak menj, és keresd meg Chezt nekem! – rám nézett, erőltetett nyugalommal, és ekkor rájöttem, hogy nekem kellett volna elmondanom neki. A kapcsolatunk remek volt az utóbbi időben, és talán, ha tőlem hallja mindezt, és tudja, hogy bár iszonyúan szarul esett, de nem haragszom, akkor most nem így reagálna.

- Miért? – ragaszkodtam, hogy válaszoljon. Ha húzom az időt, talán kicsit lehiggad.

- Azt mondtam, hogy menj és keresd meg, ez egy parancs! – dörrent rám, amitől kissé meghökkentem, és ezt valószínűleg látta az arcomon, mert a pillantása kicsit meglágyult, és nyugtatóan végigsimított a karomon. – Csak keresd meg és küldd ide, kérlek!

Bólintottam, és nem is pillantva Joe-ra kisétáltam a szobából. Reméltem, hogy nem fognak egymásnak esni, és Chez egy jó adu lehet nekem. Körberohantam az egész létesítményt, mire megtaláltam az énekest. Éppen kiselőadást tartott valamelyik kis hülyelánynak a helyes levegővételekről éneklés közben, mikor szinte beestem az ölébe. A csajt elhajtottam, vagy hát jobban mondva rádörrentem, mint a kurva élet, hogy mi a szarért nem a dolgát végzi, úgyhogy elment melózni. Chez mondjuk eléggé érdekes képet vágott, nem nagyon értette, hogy mi bajom van, de aztán elkezdtem rángatni az öltözőszoba felé, és közben elhadartam neki, mi volt, meg azt is, hogy én hogyan élem meg ezt az egészet, és megkértem, hogy ne engedje, hogy Mike nekimenjen Joe-nak, ugyanis ezt a végkimenetelt nagyon is könnyen el tudtam képzelni.

Ott toporogtam az ajtó előtt a folyosón, de természetesen pont most kellett mindenkinek megtalálnia a gondjával, bajával, így nem tudtam hallgatózni, bár már azt egy jó jelnek vettem, hogy nem hallatszik ki ordítás. Egy idő után nagyon úgy nézett ki, hogy késve fogjuk kezdeni a koncertet.

Nem akartam beleszólni abba az… akármibe, ami folyt most köztük, de kénytelen voltam egy hangosabb kopogás után bemenni a szobába hozzájuk.

- Huh, még mind éltek! – szaladt ki a számon a megkönnyebbült felszólalás, de ahogy rám néztek, talán jobb lett volna csendben maradnom. – Mi van?

- Jobb lett volna, ha elmondod – mondta csendesen és meglepően szomorúan Phoenix. Talán bántotta, hogy nem avattam be annak ellenére sem, hogy bizony ő tudta közülük egyedül a legféltettebb titkomat.

- Minek? Ez Joe-ra és rám tartozott, senki másra – védekeztem azonnal.

- Lefogadom, hogy Chris meg Tom tudják – Mike hangja nem volt sértődött vagy vádló, de igaza volt.

Erre mit mondjak? Csak néztem rá, ő meg nézett rám, és a szemében annyi volt a lemondás! Mintha az a kapcsolat, ami kettőnk között volt, mára a múlté lenne. Olyan volt a pillantása, mint azokban a szomorú, szerelmes filmekben a búcsúzkodókénak. Én felszállok a vonatra, ami messze visz tőle, és ő csendes beletörődéssel int búcsút.

- Öt perc múlva a színpadon kell lennetek, és még be se vagytok drótozva – mondtam végül, és sarkig tártam az ajtót.

- Ezzel nem végeztünk – suttogta a fülembe Mike, mikor elment mellettem.

Vetettem egy kérdő pillantást Chezre, aki csak nyugtatóan intett egyet a kezével és puszit nyomott a homlokomra.

Segítettem a színpadra állniuk, aztán a koncert alatt végig idegesen álltam a színpad mellett. Alig tudtam figyelni, pedig lett volna dolgom. Egyszerűen nem értettem, miért kellett Joe-nak elmondania, hogy mi volt. Bár, ha jobban belegondolok, ők egy család, a legszorosabb értelemben barátok, és így ez volt a legjobb, amit tehetett. Mike feltett egy kérdést, ő pedig őszintén válaszolt. Valójában csodálkoznom kellene, hogy az utóbbi hónapokban ezt nem tette meg már sokkal korábban. Kicsit úgy éreztem, hogy mind csalódtak bennem, talán csak Chester nem, amiért nem mondtam el. De hát nekem egyszerűen nem volt mit mondanom. Joe így kezelte a fájdalmat, és ezért nem hibáztathattam, de nem is akartam. Elveszíteni azt, akit szeretünk, ráadásul örökre és végérvényesen, a legnagyobb fájdalom a világon.

**

Az ágyán feküdtünk egymás mellett. Mike a plafont bámulta, a kezeit összekulcsolta a feje alatt, én pedig oldalt könyökölve néztem az arcát. Most megengedtem magamnak a leplezetlen bámulását, hiszen ez egy különösen elbaszott egy pillanat volt. Ha jobban belegondolok, az egész nap eléggé el volt cseszve.

- Chester jól elrontotta a Valentine’s Dayt – motyogtam.

- Csodálkozol? Amiket Joe mondott… - tett egy suta mozdulatot, mintha meg akarta volna csóválni a fejét. – Te nem hallottad őt.

- Nem. Csak szemtől szemben álltam vele, amikor azt mondta, bárcsak én haltam volna meg a balesetben – rám pillantott a szavaim súlya miatt, és még most is elszörnyedést láttam a tekintetében. – Túltettem magam rajta, Mike.

- Ezen nem lehet túltenni magad, az istenért! – mordult fel indulatosan.

- Riga tök szép város, nem?

- Ne tereld el a szót!

- Imádtam a Petrifiedot ma is. Annyira jól felidéződött bennem az a turné, amin először voltam veled és az FM-mel.

- Kiakasztasz… - mormogta, és felém fordulva magához húzott. Meglepetten és kissé esetlenül feküdtem a karjai között. – Nem bírnám elviselni, ha…

- Nem is kell! – köré fontam a karjaimat, és szorosan hozzá bújtam.

Eszembe jutott Chris, de képtelen voltam elszakadni Mike-tól. Nem ugyanaz a Mike volt, akit megismertem, hanem valaki más. De egy olyan férfi, akit soha, de soha nem tudnék kitépni a szívemből. Ezt próbálom már évek óta, különböző módszerekkel, és nem megy. Túlságosan is tökéletes volt, minden hibája ellenére, és ha azokba a sötétbarna szemekbe néztem, minden alkalommal fájdalmasan sajdult egyet a szívem, hogy ez a férfi bizony nem lehet az enyém. Szerettem Christ. Nagyon, már az első perctől fogva, és ezt mondogattam magamnak minden alkalommal, amikor úgy éreztem, hogy Mike lénye porrá zúz engem, és képtelen vagyok ellenállni neki. Pedig még csak nem is csábított, nem flörtölt velem. Vagy nem tudatosan. Nem ez volt a célja, ismertem jól. Lehet, hogy szeret. Lehet, hogy ő is érez valamit irántam, de akkor is tudtam legbelül, hogy ő úgy gondolja, hogy nem lehet köztünk semmi. Nem próbálkozik. Nem úgy.

- Graz után hazaugrok egy fél napra. Eljössz velem?

- Persze, szívesen! – és ekkor megtörtént az, amit három másodperce még tagadtam. Közelebb hajolt, és meg akart csókolni. Olyan fürgén ugrottam fel mellőle, mintha megcsípett volna valami, ő pedig csalódottan nézett fel rám.

 - Nem fogom feladni Christ, mert van egy gyenge pillanatod! – egy pillanatig meglepettség suhant át a tekintetén. – A dolgok, amiket tettünk, amivel bántottuk a másikat, nem múlnak el, örökké velünk maradnak – nem mondott semmit, bár valószínűleg erre én se nagyon tudnék mit. - Aludj, holnap találkozunk!

Mikor már visszamentem a szobámba, rettentve tudatosult bennem, hogy olyan volt, mintha nem ismerném Mike-ot. A csók kísérlete előtti másodpercekben még arra gondoltam, hogy nem próbálkozna, mert nem lehetünk együtt, erre tessék. Bár abban biztos voltam, hogy ez sem volt egy komoly dolog, és éppen ezért nem csalnám meg Christ. Volt már ilyenben részem, ilyen csókban, hála Mike-nak, és annak sem lett jó vége. Meglepődtem magamon, hogy milyen könnyen ellenálltam az igazi kísértésnek. Egy ölelés az egy dolog, a csók meg egy egészen más. Már nem voltam többé az a naiv kislány, aki megismerte Mike-ot. Valamikor út közben értettebbé váltam. Hiába szerettem őt, Chris fontosabb volt, biztosabb. Mike mindig ott lesz mellettem, mintha csak vonzanánk egymást, de sosem lesz az a férfi, akivel leélhetném az életem. 

Graz után tényleg hazamentem, csak nem Mike-kal. Bocsánatot kért másnap, amiért megpróbált megcsókolni, és belátta, hogy hiba volt. Örültem, hogy eljöttem, és nem hagytam magam, mert amíg hibának tekint, addig semmi komoly nem lehetne köztünk. Mondtam, hogy hagyjuk a dolgot, felejtsük el, mégis azt mondta, hogy inkább nem jön velem. Így tehát Chesterrel indultam el, hiszen őt már jól ismerte a családom, még akkor is, ha most az egyik barátnőm a felesége, reméltem, nem skalpolják meg. Vagy nem nagyon. Nem is volt semmi különös, alig tudtunk fél napot maradni, aztán mentünk tovább Velencébe, de azért jó volt kicsit a szüleimmel és a tesóimmal lenni, hiszen régen találkoztam már velük.

Alapjában véve az egész európai turné viszonylagos jó hangulatban telt el. Joe és én az incidens után lassan újra elkezdtünk beszélgetni, bár a nagyja rajta múlt, hiszen ő volt az, aki éket vert kettőnk közé.

Milton Keynesben Tom is velünk volt, meghívtam, hiszen ez volt a legközelebbi helyszín, és el is tudott szakadni két napra a forgatásról. Persze ez eléggé stresszes hely volt, mivel ebből szándékoztak a srácok koncert DVD-t kiadni, és szerettük volna, ha minden klappol, és gondolom pont ezért nem stimmelt egy csomó dolog. Kezdődött mindjárt azzal, hogy a Meet & Greet-ről egy csomó rajongó lemaradt, mert az időpont nem stimmelt a meghirdetettel. Mike tajtékzott vagy tíz percig, de aztán megbékült.

- Mindig úgy képzeltem el, hogy állsz a színpad szélénél, és csak hallgatod a zenét – mondta kezdés előtt néhány perccel Tom, amikor tényleg a színpad mellett álltunk, csak éppen rádión kommunikáltam a világosítókkal.

- Mindig úgy helyezkedem, hogy láthassam a közönséget is. Hihetetlen érzés, amikor ennyi ember egyszerre mozdul és énekel. Szeretem látni, hogy amiért dolgozunk, főleg persze a srácok, az ennyire sikeres.

- Mi lenne veled nélkülük? – kérdezte mosolyogva, beletúrva tejfölszőke hajába. Elnéztem a válla fölött Bradre és Robra, akiknél már ott volt a gitár és a dobverő.

- Nem tudom – motyogtam elgondolkodva.

Mi lenne? Az életem elég üres lenne, az már egyszer biztos. Hat olyan embert ismertem meg, akik mind különböző személyiségek, mégis egy családot alkotnak. Kijavítják a másik hibáit és megdicsérik az erényeit. Ez egy olyan csapat, amit egy normális, hétköznapi ember nem sűrűn találhat magának. Én régen azt hittem, Evelin és Fanni örökké a barátaim és a családom lesznek, de ez a teória megdőlt két év alatt. Most itt van nekem Tom, Chris és Zach, akikkel rettentő jól kijövök, de akiket egyszerűen képtelen vagyok összehozni Mike-kal és a többiekkel. Más világ, más emberek, és hiába erőltettem, nem ment ennek az összekovácsolása.

A koncerten aztán Tommal egész jót buliztunk. Mindig hatalmas élmény egy Linkin Park koncert, de ez valahogy különösen hangulatos volt. Tényleg rengeteg ember volt ott, akik imádták és szerették a zenekart. Bár persze voltak gondok, nem is egy és nem is kicsik. Amikor Chester a Given Up alatt a torkához kapott, már tudtam, hogy itt bizony van valami. Előző nap is mondta, hogy érzi, hogy fáj, úgyhogy bele is diktáltunk vagy három liter teát, de most előjött ez, én pedig rohantam a következő adagért. Volt körülbelül két perc, amikor lejött a színpadról, itta a meleg teát, én meg melegvizes törölközőt tekertem a nyaka köré.

- Megvagy? – kérdeztem hangosan, közben Mike szövegelt valamit a színpadon a turnéról. Ezeket a bennfentes dolgokat mindig meg akartuk tartan magunk között, nem kellett mindenkinek tudnia, hogy lehetnek esetleges hibák.

- Ja, rendben vagyok! – bólintott, majd a kezembe nyomta a termoszt, amiből ivott. – Mi lenne velem nélküled? – kérdezte, miközben már ment is vissza a színpadra, én pedig mosolyogtam. Ez az egy mondat… ezért már megérte minden kapkodás, intézkedés és rohangálás.

Végignézni, és táncolni, tombolni az egész koncertet a legjobb barátommal, tényleg felbecsülhetetlen dolog volt, bár amikor az a rohadt hátsó kivetítő nem azokat a képeket mutatta, amiket kellett volna, hát majdnem felrobbantam. Viszont, amikor az In The End közben Mike elindult lefelé a színpadról, idegesen nyomkodtam a rádióm gombját, és azt ismételgettem a biztonsági embernek, hogy „Menj utána! Tartsd erősen! Védd meg!”. Egyszerűen ez volt a halálom, amikor ezt csinálta. Mert ki tudja milyen emberek voltak odalent a tömegben, és rettegtem attól, hogy valami baja eshet. Amikor végre visszament a színpadra, én pedig visszasétáltam Tom mellé, barátom elég furcsán nézett rám. És én tudtam, mit jelent ez a nézés, de jobb volt, hogy egyikünk sem mondta ki. Skizofrénnek éreztem magam, aki nem tud dűlőre jutni két férfi szerelme között – persze ez nem volt igaz. Én választottam, és ki is tartok Chris mellett, mert szeretem őt. Ő volt nekem a megváltás a szenvedéseimre. Most már csak ilyen extrém esetekben éreztem azt, hogy Mike a mindenség. Amikor a színpadon volt, mindig magával ragadott az a megmagyarázhatatlan kisugárzás, ami áradt belőle. Mégis, valahogy megtanultam úgy élni, hogy ne függjek tőle száz százalékosan.

**

Milton után volt nem egészen két hetem, amit Chrisszel tölthettem. A viszontlátás öröme elsöprőbb volt, mint gondoltam, szinte nem is tudatosult bennem az alatt a majdnem egy hónap alatt, hogy ennyire hiányzott nekem. A kék szempár, amely mindig szerelmesen tekintett rám, vagy a kívánatos, telt ajkak, amiket imádtam csókolni.

Ebben a kis szabadidőmben kellett megismernem Reed Bennettet. Már fel voltam készülve rá, hogy az agyamra fog menni, és hogy le fogok vágni Luxnak egy rohadt nagy hisztit, amiért ebbe belement, és főleg, hogy nekem is igent kellett mondanom.

Verőfényes napsütés volt azon a szombat délutánon, amikor Reed meg én találkoztunk a McArthur parkban, egy kis kávézóban. Azonnal kiszúrtam, amikor megjelent. Szőkésbarna haja most is mesteri összevisszaságban állt, ahogyan a nők annyira szerették, kék inget meg zakót viselt – mindig elegáns volt, erre nagyon odafigyelt -, valamint egy napszemüveget.

- Hello, biztos te vagy Helena – lépett az asztalomhoz, mire nagy nehezen felálltam, hogy kezet foghassak vele.

- Igen, én vagyok, üdv! – ahelyett, hogy megrázta volna a kezemet, halvány csókot hintett a kézfejemre, amitől én rögtön a plafonon voltam. Micsoda ficsúr!

Levette a szemüveget, s végre én magam is belenézhettem a kék szemekbe, amik bár nem voltak olyan különlegesen kékek, mint Chrisé, vagy Tomé, de el kellett ismernem, hogy Reed valóban irtó helyes volt – főleg amikor elővillantotta azt a híres-hírhedt nőcsábász mosolyát.

- Őszinte leszek veled, Helena – mondta, mikor már kezdett kínos lenni a csend. – Azért mondtam igent arra, hogy veled dolgozzak, mert bár a fantasy az én világom, most szeretnék egy szinttel feljebb lépni benne, és a barátnőd, Lux esküdözött, hogy fantasztikus ötleteid vannak. Nem vagy már kezdő, ezt mind a ketten tudjuk, végülis a te könyvedből csináltak egy elég sikeres filmet, nem az enyémből. De azt mindenképpen tudnod kell, hogy nem fogom hagyni, hogy úgy garázdálkodj a közös világunkban, ahogy szeretnél. Szeretném, ha lennének szabályaink, kezdve ott, hogy amit olvastam tőled, azt a kis írásodat, amit leadtál a szerkesztőségben, úgy láttam, hogy te a gonosz karaktereket akarod behozni jobban, és én ezt tisztelni is fogom, de akkor el kell fogadnod, hogy csak olyat írsz, én meg az ellenkezőjét.

- Még meg sem beszéltük, hogy mi fog történni, de te máris eldöntötted, hogy én csak gonosz jellemeket fogok írni?

- Igen. Hisz azért csináljuk ketten, mert te értesz valamihez, de én viszont jobban. Úgyhogy úgy lesz, ahogy mondom, és ne aggódj, hatalmas siker lesz.

- Ha nem nyírjuk ki egymást közben…

- Hidd el, Hel, meg fogsz kedvelni engem! – villantott egy megnyerő mosolyt, amire én csak megforgattam a szemem.

Szóval így ismertem meg Reedet, aki rövid úton az agyamra ment. A nyár további részét is turnéval töltöttük, de közben ez a szőke istencsapása mindig megtalált, és már mindennapossá vált, hogy valamiért vitatkozunk telefonon keresztül. Lerakni egy természetfeletti lényekkel teli világ alapjait és szabályait nem volt könnyű. Ő csak jó karakterekkel dolgozott, míg én csak rosszakkal, és mindenáron túl akartunk járni a másik eszén, de ez nem mehetett át valami eszetlen összevisszaságba. Mindennek ellenére be kellett ismernem, hogy mindenképpen jó hatással volt rám, mert amennyit tudtam írni a koncertek között, az mind elnyerte végül a tetszését – igaz, hogy volt olyan rész, amit háromszor is átdolgoztatott velem, de cserébe én is belekötöttem még az élő fába is. Mire augusztus végén hazaértem, egész jóban lettünk, habár mind a ketten rendesen ontottuk magunkból a beszólásokat, mégis valahogy megkedveltem őt, Reed Bennettet, aki a fantasy koronázatlan királya volt.

In Pieces - Chapter 26.

26. Dead love

Tom felém nyújtotta a poharat, amiben hideg víz lötyögött. Remegve vettem el tőle, rossz volt a tudat, hogy ennyire szarul vagyok. Kék szemei aggódva pislogtak felém, míg belekortyoltam a vízbe.

- Nem akarod elmesélni, mit álmodtál? – kérdezte, mire csak megcsóváltam a fejem. Újra elmerültem az álmom részleteiben, ami egyre inkább a hatalmába kerített. – Kikészített, Léni!

- De legalább már tudom… - motyogtam, mire morogva a homlokomhoz nyomott egy hideg vizes törölközőt. Szinte csurom víz voltam az álom miatt.

- Mit tudsz?

- Kell a laptopom! – már álltam volna fel, de visszanyomott a helyemre.

- Léni, állj már le, kérlek! – dörrent rám, ami viszonylag kijózanítóan hatott rám.

- Jól vagyok, csak volt egy furcsa álmom, ami ihletet adott – eszembe jutottak Zach szavai, hogy arról kellene írnom, amiről szeretnék, és egy ilyen fantasy világban megláttam a lehetőséget.

- Oké – bólintott Tom lassan, de még mindig aggódónak tűnt. – Most zuhanyozz le, aztán leülhetsz írni, oké?

Nehéz volt neki megmagyarázni, sőt, saját magamnak is nehéz volt elfogadnom, hogy habár remegtem, mint a nyárfalevél, mégis valahogy teljesebbnek éreztem magam az álmom által. Mindig is sejtettem, hogy nem egészen vagyok normális, de most kezdtem benne egészen biztos lenni. Ráadásul Tom és Chris, mivel közben ő is hazaért, két különböző véleménnyel voltak az új agyszüleményemről. Chris zavartnak tűnt, és habár nyílt titok volt annak, akinek van egy kis esze és használja a szemét, hogy éreztem – érzek? – valamit Mike iránt, mégsem értette az álmomat, a jelentőségét. Tom ezzel ellentétben csak bizalmasan, már-már idegesítően méregetett a beszámolóm után egy darabig, majd gratulált, hogy végre kitaláltam valami igazán egyedit. Akár meg is sértődhettem volna, de nem tettem. Igaza volt, most én is úgy éreztem, hogy ez más, jobb, egy magasabb színvonal, amihez talán felnőttem végre.

Tom és Chris az elkövetkező pár napban elég sokat voltak velem. Volt, hogy Tommal a Star Trek forgatásán lebzseltünk, volt, hogy csak sétálgattunk a városban. Chris igyekezett lesni minden óhajom és sóhajom, míg Tom ugyanolyan volt, mint mindig – a legjobb barátom. Mike és Eve is sokszor kerestek, voltunk bent a kórházban Olivernél, majd amikor kijöhettek, Tom és én az egész napunkat náluk töltöttük, és csodáltuk Olivert.

Persze ez nem is lenne Los Angeles, a filmipar nagyvárosa, a pletykák tárháza, ha nem foglalkoztak volna velünk az újságok. Eddig is volt, hogy megjelentek rólam és róluk képek, bár ezek főleg az online médiában voltak megtalálhatóak, de Shiori halála óta már több újságban is szerepeltünk, és sajnos én is, nem csak a többiek.

Előszeretettel fényképeztek le, amint Tommal sétálgattunk, vagy beültünk egy étterembe. Rendszerint találgatták, hogy vajon Chris miért nem gyanakszik arra, hogy viszonyt folytatunk egymással, de volt olyan is, hogy skalpvadásznak neveztek, aki igyekezett nem csak Tomot, de mindenkit megszerezni maga körül. Ez akkor vált viccessé, mikor Zach-et is megemlítették, mint lehetséges célpontot. Elém állt és megkérdezte, hogy ugyan mikor akarom berángatni az ágyamba, mert nem ér ám rá mindig, így jó lenne, ha egyeztetnénk. 

Tehát az élet nem állt meg, bármennyire is jó lett volna kicsit lazítani. Készültünk a temetésre, ahol számítottam rá, hogy egy hét után összefutok Joe-val. Tomon kívül senki sem tudta, mit is mondott nekem aznap este, ő pedig csak mogorván tudomásul vette, hogy nem szeretnék ebből balhét, és így nem is tette szóvá többé.

A temetés szörnyű volt, de hát melyik nem az, igaz? Chris állt az egyik oldalamon, Tom a másikon, mindketten fogták a kezem. Sokan voltunk, Shit nagyon sokan ismerték, de a legközelebb a sírhoz mégis mi álltunk, középen a szüleivel és Joe-val.

Amikor eljött az ideje, hogy részvétet nyilvánítsunk, elkerültem Joe-t, és habár szerettem volna azt hinni, hogy ez kettőnkön kívül nem tűnik majd fel senkinek, nem volt ilyen szerencsém. Mike észrevette, hogy szándékosan nem mentem oda Joe-hoz, és meg is kérdezte, hogy miért, de csak annyit mondtam neki, hogy mivel én már elmondtam neki, mennyire sajnálom, hogy ez történt, nem akartam feltartani, mert látszott rajta, hogy már inkább otthon lenne. Mondanom sem kell, hogy nem hitt nekem, láttam az arcán, de mégsem faggatott és ennek örültem. El nem tudtam képzelni, hogy reagálna arra, ha megtudná, miért is nem nézünk egymásra Joe-val.

**

- Szia, Léni! – Zach vidáman kiáltott nekem, mikor Chrisszel beléptek a házamba. Napsütéses április eleji nap volt.

- Hello! – szökkentem elé a lépcsőről, és szorosan megöleltem, a válla felett pedig rávigyorogtam Chrisre.

- De jó kedved van! – a kék szemek örömtelin vizslattak, én pedig leszállva Zachről, bólintottam.

- Jól haladok! A harmadik könyvet elfogadta a kiadó, és az újból most írom a második fejezetet.

- Azokról a szárnyas világvége lényekről fog szólni még mindig? – kérdezte Zach, közben pedig besétáltunk a nappaliba, és lehuppantunk a kanapéra.

- Persze! Egy világot felépítek nekik. Rájöttem, hogy ha ide helyezem őket a Földre, abban sok a korlát, így egy saját világot kreálok, ami hasonlít ehhez, de azért azt csinálok benne, amihez csak kedvem van.

- Sikerült nevet találnod nekik? – pillantott rám kérdőn Chris, mire csak megcsóváltam a fejem.

Na igen, nem nevezhettem el őket Mike-nak meg Chesternek. Egyszerűen lehetetlen lett volna, nem akartam balhét senkivel sem, így egyelőre különböző betűk jelölték a különböző szereplőket.

Elmentek a hetek, teltek a hónapok, de egyáltalán nem mondhattam, hogy ez nyugodtan történt.

Május elején megvolt a filmünk premiere, amin a Los Angelesin ott voltam a többiekkel, de más helyszínekre nem mentem el. Éreztem Chrisen, hogy nem tetszik neki, vagy hogy szerette volna, ha mindenhol látom a sikert és az érdeklődést, de nekem a banda körül tornyosultak fel a dolgaim, hiszen egyre közeledett az európai turné, meg a Projekt Revolution, és egyszerűen nem tudtam kétfelé szakadni. Volt is ebből egy kisebb vitánk, már ha ezt annak lehet nevezni.

- De Londonban találkozhatnál megint Danielékkel is – próbált megfogni a Harry Potter iránti rajongásommal, és aduásznak már a komplett stábot is bevetette Tom révén.

- Nem megy, Chris – sóhajtottam, mert úgy éreztem, képtelen vagyok visszatartani a dühömet, hogy miért nem képes megérteni, hogy nem mehetek, de nem akartam vele összeveszni. – Sok a melóm.

- Most már nem kellene nekik dolgoznod – amint kimondta, Tom szeme érdekesen megvillant felé, de Chris nem vette ezt észre. Tom tudta, hogy sosem mondanék le a Linkin Parkról. Mike-ról. – Van elég pénzed, és… - kitárta a karját végigmutatva a Tommal közös házunkon.

- Nem azért dolgozom, mert nekem annyira kell a fizetés. Bár, be kell vallanom, baromi jól keresek, de amennyi dolgot elintézek, meg is érdemlem. De nekem ez szórakozás.

- Mi? Az, hogy van, hogy este tízkor jössz ki az MS-ből? – nem volt vád vagy düh a hangjában, egyszerűen tényleg nem értette a dolgot.

- Az a része annyira nem. De a koncertek már annál inkább – Chris csak értetlenül megcsóválta a fejét, én pedig összenéztem Tommal. Nem fogja megérteni, de el fogja fogadni.

**

Mike-nál ültünk a konyhában, a nagy asztal tele volt dobozokkal, amikben különböző éttermekből rendelt kaják voltak, és éppen nagyban vacsoráztunk, miközben a turnéról beszélgettünk.

- Tehát, most utoljára mondom, hogy ha valakinek van valamilyen különleges kívánsága, az most szóljon. Amiket múlt héten összeszedtem, azokat már kiküldtem a helyszínekre, de ha eszetekbe jutott még valami, most mondjátok! – mondtam két falat thai csirke között, amit Phoenix tányérjáról lopkodtam el.

- Szerintem nincs semmi más – vonogatta a vállát Mike, Joe pedig hozzátett egy „ja” mormogást. Ezen kívül még mindig nem beszéltünk egymással szinte semmit.

- Léni, tudsz nekem kurvákat szerezni? – kérdezte Rob, aminek hatására Brad majdnem megfulladt, és mind ránéztünk a dobosra. Csak ült ott, majdnem velem szemben, és halálosan komolyan nézett rám.

- Hát… attól függ, hova. Melyik helyszínre. De biztos megoldható – válaszoltam, bár nem voltam benne teljesen biztos, hogy kit kéne ehhez felhívnom, és cseppet meghökkentett, hogy Rob ilyesmit kérdezett. Mike úgy nézett rám, mintha kinőtt volna egy második fejem.

- Jó tudni, hogy mindent el tudsz intézni – bólintott Rob -, de csak viccből kérdeztem.

Megvolt aznap estére is a röhögés oka, és a piszkálódás tárgya – én magam.

**

Többek között azért is volt rettentő jó dolog, hogy volt saját házam, nagy kerttel, és viszonylag távolabbi szomszédokkal – már ami az eddig megszokottal való összehasonlításból fakadt -, hogy maximumon hallgathattam a kedvenc ihletadó zenéimet. Mikor Tom itt volt a temetés miatt, és nekem ötletem támadt az új könyvemhez, rájöttem, hogy csak úgy tudom ezt megírni, ha közben zenét hallgatok. Pontosabban egyetlen album jöhetett csak szóba és az a Reanimation volt. Minden mást is kipróbáltam, más előadóktól, de a borús világvége hangulatom csak így jött elő, így adott kellő inspirációt a zene. És amikor ez kiderült, Tom megkönnyítette a helyzetemet azzal, hogy a nappaliba beszereltetett egy olyan zenelejátszó csodát, aminek hangfalai majdhogynem kivitték az ablakokat a helyükről. Volt, hogy órákig mászkáltam fel és alá, ugráltam egyik bútorról a másikra fülessel a fejemen, és mivel ez mégsem volt olyan igazi élmény, Tom közbelépett. Így most ott álltam a dohányzóasztal tetején, csukott szemmel, és - jobb szó híján - hadonásztam magam előtt.

- Ez egy merőben új taktikád az írásra – hasított bele a hirtelen támadt csendbe Mike hangja, én pedig azonnal felé perdültem, közben sikeresen lerúgva az utolsó épen maradt vázát is, ami eddig a kis asztal dísze volt.

- Úgy érzem, ez a dolog meghaladja a képességeimet – húztam el a számat. – Egyszerűen hihetetlen, hogy a zenétekkel mennyi mindent el tudok képzelni belőle, de bizonyos részek egyszerűen… kimaradnak – sóhajtottam, és egyenesen ráugrottam a fotelre, ami egy hangos zökkenéssel odaszánkázott Mike elé. – És pont azok a részek maradnak ki, amikből építkezhetnék. Amiből alkotnom kéne. Most olyan, mintha a történet legvége és néhány nagyobb mozdulat meglenne belőle, és az egész közepe hiányzik – előrehajoltam, és két puszit adtam neki.

- Sosem voltál még válságban… vagy csak én nem tudok róla.

- Nem, valóban nem nagyon esett meg.

- Akkor mutasd! – intett az asztal felé, majd a távirányítóval felhangosította a With You-t. – Hadd lássam, amit te! – kiabálta túl a zenét.

Egy pillanatra élveztem, hogy elveszek a barna pillantásban, aztán erőt vettem magamon, és megfogva a kezét, felmásztam vele az asztalra.

Annyira nem érdekelt most senki más! Egyszerűen nem gondoltam másra, csak arra, hogy ő, akit annyira szeretek, elégedett legyen velem, és ehhez most az kellett, hogy láttassam vele, amit én már láttam az elmémben. Szorosan elé álltam, a hátamat a mellkasának vetve, lehunytam a szemem és hátranyúlva beletúrtam a hajába és közelebb húztam a fejét hozzám, miközben lábujjhegyre emelkedtem, hogy mindketten egyforma magasak lehessünk.

- Hunyd be a szemed! – szóltam hátra, és inkább csak éreztem, hogy bólint, semmint hallottam a beleegyezést. – Ott elöl – mutattam a szemközti falra, de az agyamban más kép jelent meg. – Hatalmas hegyek sziklás ormai vannak. Az egyik szélén egy erős férfi áll, a hátából ezüstös szárnyak merednek ki. Olyan csillogósak, mint a hal pikkelyei, de erősek, mint a gyémánt.

- Mhmm… - aprót bólintott, és még közelebb préselődött hozzám. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem.

- Az ég sötét, viharos. Fekete felhők takarják el a Hold fényét, és a hó lassan szállingózik a hegyek fölött. A távolban megjelenik egy lény. Először csak körvonalakat látunk – a kezemmel apró körkörös mozdulatot tettem, mintha ugyan meg akarnám érinteni a kibontakozó képet. – Aztán felismerjük, hogy egy sárkány az. A szárnyai eltakarják az ég nagy részét, hatalmas pofáját üvöltésre tátja, és kormos parázs tölti be körülötte a levegőt. Azonnal köd ereszkedik elénk, a hópelyhek megolvadnak, majd elpárolognak. A férfi a hegyen megfeszül, tudja, hogy mi közeleg. Kezét az oldalához kapja és előránt egy véres tőrt… egyenesen a bőre alól… Az ég megdörren, a szél felerősödik, ahogy a sárkány közelít, és ekkor nevetés hangzik fel mögöttünk – hirtelen fordultam meg, és Mike tökéletesen követte a mozdulatot. – Hosszú, fekete haj, igézően kék szemek, melyek szélein vörös árnyalat vibrál. Egyetlen mozdulatával lerombol egy csúcsot a hegyről, és a levegőben lebegve összeüti a sarkainál égő tűzgömböket, amivel repülni tud… Három lény összecsapása, de ki marad élve, és milyen áron?

Csak álltunk ott a zene hangos zajai között, és vártunk. Én arra, hogy Mike lépjen hátrébb, különben olyat tehetek, amit egyáltalán nem kéne, hiszen a közelsége megzavar, és magával ragad, ő meg talán arra, hogy a kép megmozduljon. De nem tudtam, hogyan tovább.

- Ez nagyon… hatásos – mormogta a fülembe, majd miután nyomott egy puszit az arcomra, leugrott az asztalról, és lekapcsolta a zenét. – Biztos vagyok benne, hogy fantasztikus lesz – mosolygott rám, én pedig újra beleszerettem. Bár mikor nem szerettem őt? Viszont olyan volt, mintha ez egy halott szerelem lenne. Olyan, mintha a szerelmem iránta egy személy lenne, aki azt suttogja a fülembe, hogy „szép dolog ez, de lehetetlen, úgyhogy ne is strapáljuk magunkat!”

- Ötlet, hogyan folytatódjon?

- A sárkány szerepelt ezelőtt a történetben? Úgy értem, tudjuk honnan jött, mi ez, meg hasonlók?

- Nem nagyon, csak hogy léteznek – vonogattam a vállamat, mire ő elgondolkodva nézett rám.

- Legyen ember! Úgy értem, a sárkány. Legyen egy ember – egy pillanatig csak hökkenten néztem rá, aztán rávigyorogtam.

- Mondtam már, hogy imádlak?

- Nem elégszer.

**

Ott ácsorogtunk Chrisszel és Zach-kel a repülőtéren az újságosbódé mellett. Zach valami kutyás magazint keresett, Chris egy kávét iszogatott, én meg majdnem felrobbantam mérgemben.

- Brad mit csinál? – kérdezte lassan Chris, és érdeklődve nézte a távolban Brad furcsa táncát.

- Nem t’om, valami törzsi tánc lehet, szoktak fogadni Phoenix-szel, és akkor általában nagyon marhák – morogtam magam elé, és sötéten meredtem az emberekre körülöttünk.

- Érdekes – bólogatott elismerően Chris, ki tudja, miért, aztán magához rántott, és csókot nyomott a számra. – Ne legyél durcás!

- Chrisnek igaza van. Nem lehet olyan rossz a pasi, elvégre híres író – nyugtatott Zach is, s mivel sikerült megszereznie „A kutyám és én” nevezetű lapot, leültünk egy padra.

- Írd be a google-ba, hogy szoknyavadász, lehetetlen, idegesítő, beképzelt pojáca, és az első oldal, amit kiad az az ó-nagy-Reed-Bennett pont com lesz!

- Végül is érthető, hogy… - kezdte Zach, én meg kikaptam a kezéből az újságot, és mérgesen pislogtam rá.

- Hogy mi? Hogy rábíztak, mint egy óvodást? El tudod te képzelni, mennyi erőmbe és munkába tellett, mire megalkottam a tökéletes bestiákat és szörnyeket? És akkor most osszam meg az ötleteimet pont Reed Bennettel? Írjunk közös könyvet, közös világgal? Kicsinálom ezért Lux-ot, hogy ebbe belement! – pillantottam Brad és Lux kettőse felé.

- Nem hinném, hogy Brad örülne, ha megfojtanád a barátnőjét, pláne, hogy megkérte végre a kezét.

- De akkor is! Ez igazságtalanság!

- De ő a fantasy koronázatlan királya – mutatott rá a lényegre Chris.

- Lefogadom, hogy amilyen nagyképű, már csináltatott magának koronát!

- Jaj, Kicsim… - nevetett fel Chris, és boldogan megpuszilt. – Imádom, mikor ilyen vagy.

- Akkor nem imádnád, ha rád lennék dühös!

- De nem vagy – a vigyort képtelenség lett volna letörölni az arcáról, de valójában nem is akartam. Örültem, hogy boldog, még ha én most nem is volt az annyira.

- Ha hazajössz júliusban és találkozol vele, majd meglátod, milyen. Dönthetsz úgy, hogy nem dolgozol vele.

- Ja, és akkor kereshetek másik kiadót. Nem hiába van ám ez! Nem hisznek benne, hogy képes vagyok rá. Ez nem krimi, és állítólag csak ahhoz értek. Csak tudnám kék-szem-és-szőke-haj miért ment bele…

- Ki fog derülni, amint hazajössz a turnéról.

Nem mondom, hogy elvette a kedvemet a tegnap kapott hír, és hát újra Európában lehetek, ahol remélhetőleg újabb élményekkel és nagyon jó koncertemlékekkel gazdagodhatok majd, de azért egy kicsit aggódtam. Annyira megszerettem ezt a kis világot, amit felépítettem – igaz, hogy messze nem volt még kész -, hogy nem akartam egy olyan ripacsra bízni, mint Reed. Személyesen nem ismertem, csak a kiadónál láttam párszor. Állandóan flörtöl minden nővel, és olyan lehetetlenül csibészes mosolya van, amitől a falra mászok.

- Hagyd magad mögött most a gondokat, Léni – mondta Mike a repülőn, és egy csomag mogyorót nyújtott felém. – Turnézni megyünk, örülj!

- Tudod, hogy örülök! – mosolyogtam rá, és a vállára hajtottam a fejemet, majd a mogyorót kezdtem ropogtatni. – Remélem minden jól fog menni!

- Jó lesz, ne aggódj! – puszit nyomott a fejem búbjára, majd elfordult Chez felé, és halkan beszélgetni kezdtek, engem pedig álomba ringatott a duruzsolásuk.

In Pieces - Chapter 25.

25. Apocalypse

Félhomály uralkodott a szobában, mikor kinyitottam a szemem. Lassan felültem az ágyban; a fekete, feszülős ruhám és a bőrkabátom kényelmetlenül tapadt a testemre. Estefelé járhatott az idő, ahogy kinéztem az ablakon, mindenfelé csak a szürke felhőket láttam.

Lassan az ágy szélére ültem, majd az apró szédülést figyelmen kívül hagyva, felálltam. A puha, fehér szőnyegbe belesüppedt a magas sarkú bokacsizmám, én pedig tompán lenéztem a lábamra. Valami nagyon furcsa volt.

Pár pillanatig csak álltam ott, és üres fejjel bámultam a szőnyeget, aztán rájöttem, hogy nem is igazán a testemmel van bajom, hanem a lelkemmel. Habár olyan volt, mintha a bőröm túl szűk lenne a csontok, izmok és a hús tömegének, mégis sokkal kényelmetlenebb érzés volt, hogy szinte éreztem, ahogy a lelkem, amivel eddig mindent olyan tompán éreztem, most mintha szárnyra kélt volna. És fájt, lüktetett.

Az érzés, hogy valamit tennem kell, amivel helyre hozhatom a hibák százait, amiket okoztam, szinte felemésztett. A kezem remegni kezdett az elfojtott indulatoktól, amiket nem is éreztem, de biztos voltam abban, hogy bennem vannak. Valami történik! Vagy történni fog.

Csend volt. Utáltam a csendet, mert már annyi mindent jelentett az életemben. Jót is, rosszat is.

Ránéztem az órára az éjjeli szekrényen: fél nyolc. Tehát Tom nem sokára itthon lesz, én meg nem is aludtam olyan sokat, mint hittem.

Körbenéztem a szobában, furcsán tanácstalan voltam, mi tévő legyek. Minden szürke volt, vagy a szürke egy árnyalata. Nem voltak igazán színek. A pirosak kevésbé voltak pirosak, ahogyan a kékek is csak árnyékuk voltak önmaguknak.

Félrebillentettem a fejemet, aztán meglepődtem a mozdulaton. Nem szoktam ilyen tompán érdeklődő lenni, mint aki csodálkozik is, meg nem is.

Egy gondolat futott végig az agyamon, de még az előtt elfelejtettem, hogy felismerhettem volna, mi az. Ökölbe szorítottam a kezem. Valami nagyon nincs rendjén ma este!

Elindultam. Nem tudtam hova, de mégis magabiztosan lépkedtem végig az udvaron, majd a fél városon. Csendes volt minden. Utáltam a csendet. Alig volt néhány autó, a lámpák sárga fényűek voltak, és szinte égették a szememet. Lehajtott fejjel sétáltam végig az egyik legforgalmasabb útszakaszon, és mégis csak két autó és egy busz ment el mellettem.

Olyan volt, mintha valami készülne. Mintha az egész város várna valamire. Nem találtam ezt annyira furcsának, mint kellett volna. Tudtam, hogy pánikolnom kellene, rémülten felhívni a barátaimat, hogy mégis mi a fene folyik itt, de nem tettem. Legbelül tudtam, hogy most ez így van rendjén, de nem tudtam a miértjét. Idegesítő volt, mégsem voltam kimondottan az. Még csak a pulzusom sem emelkedett meg. Tudtam, éreztem a csuklómon a bőr enyhe lüktetését, ahogyan a vérem áramlott az ereimben. Normális volt, semmi sietség.

Beléptem egy ajtón. Egy forgóajtón. Felnéztem.

A pultnál álló lány ismerős volt, oda is intettem neki, ő pedig egy halvány mosollyal visszaintegetett. Itt is furcsák voltak a színek. Mintha nem is lettek volna igaziak. Beszálltam egy felvonóba, s pár perces utazás után kiléptem belőle, egyenesen egy lépcsőház utolsó szintjéhez érve. Pontosan huszonhárom lépcsőfokot tettem meg, amikor szembe találtam magam egy nagy, sötétkék fémajtóval. Króm kilincse volt. Króm… ismerős.

Óvatosan rákulcsoltam az ujjaimat, és kinyitottam az ajtót.

A hideg, szeles levegő megcsapta az arcomat, és végigfutott a testemen a borzongás. Elvégre tél volt. Körülnéztem, s csak ekkor jöttem rá, hol vagyok. A miértet még mindig nem tudtam.

Akartam gondolkodni, hogy vajon miért jöttem ide, akartam, hogy aggódjak, miért vagyok itt, de nem ment. Nyugodt voltam.

Tam…tam…tam… a vérem még mindig egyenletesen folyt az ereimben, apró lökéseket keltve a bőröm alatt minden szívdobbanásnál.

Megtettem egy lépést. Aztán még egyet. Az ég sötét volt, és halk. Semmi nesz, még csak a szél sem süvített, pedig marta az arcomat a hidege. Mégsem fáztam.

Előttem a kis padka, a kis emelkedő, a szürke téglákból épített dobogó. Ott voltam, ahol lennem kellett. Ahol már voltam egyszer. Igen, emlékeztem az akkori érzésekre.

Felléptem oda, és előre hajoltam. Alattam elterült a vad mélység. Újra a hotel tetején álltam.

Tam-tam-tam-tam-tam… egyre gyorsabban. Igen, izgatott lettem. Alattam a kietlen város terült el, sehol egy autó, vagy járókelő. Mind várnak valahol. De mire?

„Azt kívánom, bárcsak te haltál volna meg!”

Rám vártak. A halálomra. Le kell ugranom innen! Egyszer visszakoztam, most már nem tehetem meg.

Tudtam, hova kell jönnöm, anélkül, hogy az úton egy pillanatra is gondoltam volna rá. Itt volt a helyem.

Széttártam a karom, és felnéztem az égre. Sötét volt, sehol egy csillag, a hold sem világított.

„Azt kívánom, bárcsak te haltál volna meg!”

Lökés volt. Ez volt az a bizonyos érzés a mellkasomban, a lelkemben. Taszított a mély felé. Húzott lefelé. Vonzott.

Most! Nem vagyok gyáva. Ez mindenki kívánsága.

„Azt kívánom, bárcsak te haltál volna meg!”

Ugrottam. A levegő hirtelen mintha összeszorította volna a mellkasomat, nem kaptam levegőt. Zuhantam. Gyorsan. A hideg marta a bőrömet. A levegő a tüdőmben rekedt. Se ki, se be. A hajam az arcomba tódult.

„Ébredj!” – suttogta egy hang a fejemben. Mintha mindenhonnan ez szólt volna.

Lenéztem a mélységbe, akartam látni, ahogy közeledik a föld, ahogy közeledik a vég. De miért? Félnem kellett volna, de a félelem is megrekedt bennem valahol, akárcsak a levegő.

„ÉBREDJ!” – ordította a hang, és a talpam erősen csapódott neki a talajnak.

Majdnem térdre zuhantam, de sikerült megőriznem az egyensúlyomat. Körbenéztem, és tudtam. Tudtam az igazságot, az a gondolat, ami korábban csak a tudatom peremét súrolta, most betöltötte az elmémet! Végre önmagam voltam. Ez biztos volt, de a miértjét még mindig nem értettem.

A talpam alatt szikrázott a levegő, ahogyan fél úton a föld felé megálltam. Ott álltam a levegőben, ami kéken és vörösen izzott alattam. Léptem egyet előre, és továbbra sem zuhantam. Ugyanolyan kékes-vörös, láthatatlan ösvényként remegett és pattogott a levegő ott, ahol a cipőmmel rátapostam.

Tudtam, hogy többé nem vagyok ember. Tudtam, hogy többé a világom, amit ismertem, már nem létezik.

Szétrobbant minden körülöttem. A lámpák tompa fényeknek tűntek innen fentről, de mindegyik, kivétel nélkül felrobbant alattam. A szomszédos irodaházak ablakai remegtek, hullámoztak, majd egyenként apró, éles szilánkokra hasadtak, és szétterültek a levegőben. Az ég megdörrent, és akkor a felhők megteltek színekkel. Mélyrózsaszínek, sötétkékek, halványzöldek, véres vörösek és hófehérek. Lilák, sárgák, szürkék, mályvák… minden szín, és még sokkal több, mint amit életemben eddig láttam. Villámok cikáztak mindenfelé, és folyamatosan morajlott, mintha csak egy hang dörmögött volna állandóan.

Hirtelen fellélegeztem, mert ismét képes voltam rá, és a kellemetlen, szorító érzés, ami eddig mintha gúzsba kötötte volna a testemet, leomlott. Léptem előre még egyet, és tökéletesen stabilan álltam a levegőben; testem többé nem volt rab. Minden porcikám élt. Minden sejtem zsibongott. Erős voltam. De hogyan? Miért?

-          Felébredtél. Végre! – Tom hangja mintha közvetlenül mellettem csendült volna, pedig nem volt ott.

Lenéztem, és ott állt ő. Lent az utcán, mintha csak várt volna. Hát persze! Várt is. Tudtam, hogy várnak valamire. Az ébredésemre!

Minden sokkal színesebb volt, mit ezelőtt. Tom arca is, a bőre fehérebbnek tűnt, mint valaha, és a szeme! A szeme vakító-kéken villogott, írisze peremén körbefutott egy vörös vonal. Ajkai lusta mosolyra húzódtak, szőke haja szinte világított a sötétben odalent.

A felrobbanó ablakok szilánkjai elértek engem is, és ezernyi apró sebet ejtettek rajtam, felhasítva a bőrömet és a ruhámat is.

Tom egyetlen apró intő mozdulatot tett a kezével, és a szilánkok csendülve elpattantak a közelemből, a sebeim pedig összezárultak.

-          Mennyit tudsz? – kérdezte, csábítóan piros ajkai tökéletesen formázták a szavakat. Nem lepődtem meg, hogy innen fentről is ilyen jól látom őt.

-          Én vagyok az, akire vártál – teljesen egyértelmű volt, a szavak gondolkodás nélkül buktak ki a számon.

-          Tudod, hogy miért? – félrebillentettem a fejem a kérdésre, és tűnődve néztem le rá.

-          Nem.

-          Ettől féltem – sóhajtotta, majd hirtelen elkapta rólam a tekintetét, és teljes testével elfordult, nekem háttal. Valakit figyelt. Valaki közeledett. Vagyis valami. Éreztem.

-          Tom… - susogtam tétován, de teljesen biztos voltam benne, hogy meghallotta.

-          Óh! – lehelte szinte hangtalanul, majd röviden felnevetett. – Íme, drága bátyám! – intett előre.

Arrafelé fordultam, és ekkor egy alakot láttam közeledni az utcán. Los Angelesben híresen szélesek voltak az utak, mindenhol volt igazi tér, nem kellett úgy éreznie az ember lányának, hogy hering egy dobozban. Ennek ellenére a közeledő alak teljesen átszabta az utca arculatát amerre elhaladt.

Sötét haja tökéletesen el volt fésülve, ajkain apró mosoly bujkált, ahogyan Tomra szegezte feketén izzó szemeit. Teljesen sötét volt a tekintete, nem volt szemfehérje, én mégis le voltam nyűgözve tőle. Eszembe sem jutott félni, még akkor sem, amikor megláttam, pontosan hogyan is rombolja le a házakat, amik útban voltak neki. Hatalmas, denevérszerű szárnyait széttárta teljes nagyságában, amely így beterítette a széles sugárutat, s nem állhatott az útjába semmilyen építmény, sem vas, sem tégla, sem beton. Semmi. Mindent lerombolt, amihez csak hozzáért. Hatalmas robajjal szakadtak elemeire a házak és autók és minden.

Le voltam nyűgözve. Szent meggyőződésem volt, hogy ilyen teremtményt senki sem látott még, és nem is létezhet nála hatalmasabb és erősebb, tekintélyt parancsolóbb.

És ekkor rám nézett. Fekete tekintete összekapcsolódott az enyémmel, bennem pedig újfent elhatalmasodott az érzések nélküli lét kietlen sivársága. Mintha egy fekete lyukba, magában a végtelen űrbe, a semmibe néztem volna.

-          Zach! – szólt rá elnézően Tom, és hirtelen újra visszakaptam minden érzésem. Fellégeztem. – Ne ijeszd meg!

-          Elnézést, természetesen nem állt szándékomban!

Zachary Quinto úgy állt meg Tom mellett, hogy hatalmas, fekete szárnyaival a földdel tette egyenlővé a hotelt, amiről leugrottam. Por és törmelék szállt a levegőben, amit ő egyetlen szárnycsapással eltüntetett.

Tom újra felém fordult, felnézett rám, majd mintha csak lépcsősor lenne előtte, elkezdett fellépkedni hozzám. Zach lassan körülnézett az utcán, mintha csak keresne valamit. Az arca nyugodt volt, de a szeméből áradó Mindenséget és egyben a Semmit így is megéreztem. Letaglózó volt, de egyben felemelő. Tudtam, hogy ő mellettem áll. Tudtam, hogy egy csapat vagyunk… valami ellen.

-          Meg kell várnunk a többieket! – szólt Tom, nekem pedig fel sem tűnt, hogy már mellettem is volt. Túlságosan lefoglalt Zach csodálása.

-          Többen vagyunk – nem kérdeztem, valahogy egyértelmű volt. Viszont rettentően zavart, hogy olyan érzés volt, mintha mindig le lennék maradva egy lépéssel. Mikor Tom mond valamit, akkor már teljesen bizonyos vagyok benne, hogy az igaz, és úgy van, de magamtól nem jönnek az új információk, a magyarázatok. – Miért vagyok itt?

-          Mindent a maga idejében! – szólt halk baritonján Zach, majd elszakítva pillantását a törmelékes utcáról, egyetlen szárnycsapással felemelkedett mellénk, és rám nézett. – Jön!

Elvesztem volna sötét pillantásában, ha az agyam nem kapcsol azonnal. Jön. Ő jön. Tudtam, éreztem legbelül.

Tom, Zach és körülöttem egy gömb alakban egyszerűen lepattantak a kis üvegszilánkok, amik valamiért még mindig a levegőben pörögtek, lebegtek, de hirtelen, amint megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy kire várunk, mintha megállt volna a levegő és minden, ami benne volt. Tom megdermedt mellettem, és a halántékára szorította a kezét; arcán elkínzott fintor jelent meg.

Ha azt gondoltam Zachről, hogy ő a legtökéletesebb bestia a világon, hát most mindenképpen bebizonyosodott, hogy az igazi bestia csak most közelít. Az apró üvegszilánkok atomjaira porladtak és eltűntek a levegőből, s ekkor már Tom vörössel keretezett halványkék szemei is újra nyugodtak és magabiztosak voltak. Elnéztek a hátam mögé Zach-kel, mire én is megfordultam. A levegő még mindig pattogott alattunk, mintha nehezére esne megtartani bennünket, és halványan izzó kis macskaköveknek tűnt a lábunk alatt a derengése.

A színes villámokkal keretezett felhők közül egy hatalmas, fehéren izzó fénypont jelent meg, nekem pedig egy pillanatra be kellett hunynom a szemem, mert úgy éreztem, menten kiég a helyéről. És amikor a következő percben kinyitottam, Chris ott állt előttem, fehér pólóban és sötét nadrágban, majd hirtelen kitárta izzó szárnyait, amelyek hatalmasabbak voltak Zachénél is, és… suttogott. Mintha ezernyi apró hang kúszott volna ki belőle, körülvéve bennünket, nekem pedig elszorult a torkom, és hányingerem lett tőle, viszont képtelen voltam elpillantani róla. A szemei… most nem mélykékek voltak, most nem sugárzott belőle az a nyugalom és béke és szeretet, mint azelőtt. Teljesen fehér volt, csak egy halvány aranyszínű kör jelezte a valamikori írisz határait.

-          Jól vagy? – hangja most rekedt és mély volt, ami végigborzongatta a gerincemet, de a kérdést Tomnak intézte, még úgy is, hogy végig az én szemembe nézett.

-          Igen, csak a lelkek egy pillanatra… - megkocogtatta a homlokát, majd váratlanul elvigyorodott, amit csak a szemem sarkából láthattam. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem Chris fehér és aranyszínű pikkelyekkel behintett karját. Zach a második helyre szorult a legszebb bestiák sorában. – Jön Amber!

Halk pukkanások sorozata ütötte meg a fülemet, aztán mielőtt megérinthettem volna Christ, egy világos színű füstköd kíséretében a semmiből feltűnt mellettünk Amber. Ez kizökkentett a csodálatból, és barátnőm felé néztem.

Szája vérvörösen izzottak, és ahogy jobban megnéztem, biztos voltam benne, hogy az ajkai nincsenek is ott valójában, hanem sűrűn folyó vér rajzolta ki annak ívét. Szőke haja most hosszabb volt, és a szeme is élénkzöldre váltott. A tökéletesen gyilkoló méregre emlékeztetett.

-          Sejtettem, hogy nemsokára eljön a pillanat! – trillázta vidáman, mire Zach halkan morgott egyet. Mintha csak egy állat lett volna, amely bezártságtól szenved. – Hűha, láttad már magad? Eszméletlen! – összecsapta két tenyerét, és Tomra nézett. – Gondoltad volna?

Nem kérdeztem semmit, biztos voltam abban, hogy én is megváltoztam, akárcsak ők.

Tom intett egyet a kezével, s a lenti törmelékek közül egy törött tükördarab emelkedett fel, egyenesen mellénk.

Mindegyikükre hasonlítottam egy kicsit. A szemem most aranyszínű volt, a szélén rikító kék körgyűrűvel, a villámok kirajzolták sötét szárnyaim ívét, és a hajam ugyanolyan szőke volt, mint Tomé, az ajkaim pedig vérrel rajzoltak, mint Amberé, és a nyakamtól lefelé, végig a karjaimon fehér pikkelyek sorakoztak.

Furcsán néztem ki egy kicsit, de mégsem volt idegen tőlem ez a fajtája a létnek. A szárnyaim minden villámnál feltűntek, hogy aztán a rövid szünetben két élénk szín között eltűnjenek.

-          Zach! Vigyél ki minket innen! – utasította Chris, ő pedig bólintott, bár az arcán láttam, hogy nagyon nem teszik neki.

Chris megfogta a kezem – olyan érzés volt, mintha a bőre eggyéolvadt volna az enyémmel, kellemes bizsergést hagyva maga után -, Tom komoly arccal nézte Zachet, úgy láttam, aggódik érte, de engedelmesen megragadta Chris felé nyújtott jobbját. Amber mellém lépett, két karjával átfonta a derekamat, és fejét a vállamra hajtotta.

Abban a pillanatban, hogy Zach kitárta szárnyait és szemeiben megvillant valami sötét, szétszakadt a testem, és ordítottam a fájdalomtól, ám mielőtt felfoghattam volna, hogy ebben a pillanatban apró cafatokra szaggattak, újra egész voltam, éreztem Chris ujjainak lágy simogatását a kézfejemen, és Amber szusszantását a nyakamnál.

-          Hol vagyunk? – kérdeztem, mert most halvány gőzöm sem volt róla, merre lehetünk. Körülöttünk halvány kis fénypontok voltak a messzeségben, s a messzeségnél is távolabb gomolygó vörös és kék pacák sorakoztak.

-          Ötlet? – kérdezte halványan mosolyogva Amber, de lefoglalt az, hogy leesett állal figyeljem, ahogy Tom a térdeplő Zach mellé guggol, és egy csókot hint a feje búbjára. Úgy szólította meg, hogy a testvére, de úgy láttam, közöttük több is van.

A semmi közepén voltunk, de nem úgy, ahogyan a levegőben a hotel előtt. Most nem pattogott alattam a kis ösvény. Kicsit hasonlított az otthoni járólapunkra. Halvány ezüstös elmosódott szélű kis négyzet villogott a talpam alatt, ahogyan Zach alatt is, aki most felnézett, és bátorítóan Tomra mosolygott.

A szemei most olyanok voltak, mint ember létében, sötétbarnák, kedvesek, magabiztosak, de az arcán végigfolyó vérkönnyek aggodalommal töltöttek el engem is, és a látottak alapján Tomot is. A felköhögött sötét vér sem volt megnyugtatóbb, ami most szétterült az…

-          Univerzumban – motyogtam félhangosan. – Kint vagyunk… valahol…

-          Igen, kint. Kénytelenek voltunk erre a lépésre, de nem tartózkodhatunk itt sokáig. Nekünk nem szabad, megölnek mindannyiunkat. Először azt, aki idehozott – intett Chris Zach felé. – Majd jó gyorsan bennünket is.

-          Előlük jöttünk el, igaz? – kérdeztem, bár nem tudtam, kik elől. Csak azt, hogy valakik vannak még a városban.

-          Normális esetben lett volna időnk, hogy magadtól rájöjj mindenre, de úgy tűnik, nem érnek rá betartani a hagyományokat.

-          Hagyományok?

-          Inkább azzal kéne foglalkoznunk, hogy Léni mire képes, nem? Biztos vagyok benne, hogy már észrevették, hogy eljöttünk – mormogta Zach és felegyenesedett, de Tomra támaszkodott közben.

-          Bármire képes – vonta meg a vállát Amber, én pedig elnéztem a világító csillagok felé.

Valóban. Az ébredés megtörtént, már tudom, mit kell tennem. A részletek nem világosak, de tudom, hogy harcolnom kell.

Felemeltem a kezemet, és Zachre mutattam. A légzése nyomban nyugodtabb lett, és már nem folyt a vér a szeméből sem. Csak azért mert azt akartam, hogy jobban legyen.

-          Zach képes téren és időn keresztül utazni – Chris mellém lépett és megfogta a vállamat. – Persze ez nem megengedett, amikor az ébredés megtörténik… Amber és Tom hasonlítanak a legjobban egymásra. Mindkettejüknek nagy ereje van, de ők nem… - egy pillanatra elakadt, tekintete elrévedt, mintha valami másra figyelne. – Tudják. Vissza fognak húzni bennünket a Földre – hadarta gyorsan, majd vakfehér szemeivel rám nézett. – A szárnyamból hallhattad a hangokat, Léni! Én vagyok az Őrző. Azok, akiknek a lelke már egyszer elpusztult a csatákban… mind itt vannak valahol. Suttogtak nekem, ezért kerestelek meg. Léni, meg kell ígérned, hogy harcolni fogsz! – hangja sürgető volt, én pedig csak bólintani tudtam. – Ha megtudod, hogy kik…

Nem tudta befejezni a mondatot. Zach szárnyai kitárultak, mintha csak kötelekkel széthúzták volna őket, megfeszültek. Zach hangosan ordított fájdalmában, s most Tom szeméből folytak a vérkönnyek. Amber alakja körül fehér felhő örvénylett, de amint megsimogatta Zach arcát, a kín egy része eltűnt az arcáról, és éjsötét, kavargó szemeiben újra megvillant valami.

-          Léni! – kiáltott Chris, de éreztem, hogy valami elszakít bennünket egymástól.

Újra szétszaggatott bennünket az a láthatatlan erő, ami Zach segítségével is idehozott bennünket.

Térdre estem, a tenyerem hangosan csobbant bele a pocsolyába, amibe érkeztem. Szakadt az eső, az utca pora pedig ráragadt a ruhámra és a bőrömre. Ott, ahol a pikkelyek borították a testemet, mintha csak lepergett volna rólam minden.

Tom rántott talpra, én pedig tudtam, hogy közelednek. Jöttek. Hatalmas mennydörgések szakították meg az eső monoton zúgását, és most először, mióta felkeltem az ágyból, éreztem is, hogy fázok. Nem csak tudatában voltam, hogy hideg van, de éreztem a belsőmben is.

Négy alak tűnt fel a Zach által letarolt utcán. Lassan közeledtek, de a mozgásukból már rájöttem, hogy három férfi az és egy nő.

-          Ne feledd, hogy megígérted, Léni! – suttogta mellettem Tom.

Először nem értettem, miért erősködnek annyira, hogy ígérjem meg, harcolni fogok, de mikor felismertem a közeledőket, már tudtam. Hibát követtem el, amikor ezt megígértem.

Tudtam, hogy ők az ellenség. Tudtam, hogy azért jöttek, hogy elpusztítsanak bennünket, mégis belesajdult a szívem. Most először, mióta felébredtem, valóban éreztem. Ugyanazt, amit emberként is. De legalább ezerszer jobban fájt a tudat, hogy ők azok, mint ha ember lettem volna.

A sor bal szélén közeledett Joe. Szemei vörösen izzottak, arca mintha márványból lett volna kifaragva, tökéletesen érzéketlen volt. Mellette Chester sétált, hanyagul zsebre téve a kezét. Az arca tele volt kék és piros csíkokkal, s ahogy egyre közelebb értek, megfigyeltem, hogy olyan volt, mintha vékony kis villámok araszoltak volna a bőre alatt. Az egyik piros csík a homlokán keresztül átívelt az arca bal felére, míg egy másik a nyakán kúszott lefelé. Szemei sötéten csillogtak, ajkai bestiális mosolyra húzódtak. A következő a sorban Fanni volt. Sűrű, fekete haja mintha életre kelt volna, szinte tekergőzött az arca körül, és ugyanúgy halvány füst gomolygott elő a bőre alól, mint Ambernek, csak az övé nem világos volt, hanem sötétkék.

A jobb szélen menetelt Mike. Ahogy pillantásom ráesett, meglepődtem. Teljesen olyan volt, mint ahogy emlékeztem rá. Semmilyen különösebb elváltozás nem volt rajta.

-          Zach, hogy tetszett a kis viccem? – szólt Chester, és mind a négyen megálltak, nem messze tőlünk. Az említett gúnyos mosolyt villanva előrébb lépett.

-          Tudhattam volna, hogy te voltál az, Bennington. A kínzás annyira rád vall!

-          Ugyan, ugyan, ne túlozzunk! Járhattál volna rosszabbul is – legyintett Chester, és ahogy teljesen elvigyorodott, a fogai helyén most éles, vékony agyarak villantak elő; a szeme ugyanúgy elváltozott, és teljesen besötétedett, ahogyan Zaché is. Tehát ők ketten hasonlóak.

-          Miért? – kérdeztem halkan, és pillantásomat újra Mike-ra szegeztem. Nem volt kedvem játszadozni. Kellettek a konkrét okok, amiket már annyira akartam tudni. Amelyek mintha ott lettek volna a tudatom peremén, mégsem használhattam őket.

-          Hogy vége legyen.

-          Minek? Minek legyen vége?

-          Természetesen ennek – széttárta a karját és körbefordult. – A város halott. Ez kellett az ébredésedhez, meg persze a mi hathatós segítségünk is. Az utolsó ember akkor dobta fel a talpát, mikor leugrottál a tetőről – egy pillanatra arrafelé fordította a tekintetét, ahol a hotel állt, majd megejtett egy lágy mosolyt. – Egyébként szép munka, Zach! Meggyőződésem, hogy jó helyed lenne köztünk.

-          Ezzel próbálkoztál már egy párszor, de a válaszom továbbra is egy nagy nem, Shinoda! – válaszolta Zach, mire Mike beleegyezően bólintott.

-          Már próbálkoztál ezzel párszor? Hogy… mi… - nem tudtam, mi lenne a legjobb kérdés.

-          Látom, nem érted.

-          Hogy érthetné? Felrúgtad a hagyományokat! Felrúgtad a szokásainkat! Kellett volna idő, hogy… - tajtékzott Chris, szárnyai alól pedig most erőteljesebben hallatszottak a suttogások.

-          Nos, valóban, de meguntam a Földet – vont vállat. – Húszezer év hosszú idő. De honnan is tudhatnád azt te, nem igaz?

-          Tudni akarom az egész történetet! – rivalltam rá Mike-ra.

-          Rendben, de csak dióhéjban. Még ma utazni akarunk! – intett Chez, Joe és Fanni hármasa felé. – Várnak bennünket a többi világok. Arra lettünk… teremtve, hogy végezzünk a világokkal, amik szerte az univerzumban léteznek. Már magam sem tudom, mennyi ideje csináljuk ezt, rengeteg világot elpusztítottam már a testvéreimmel. Most jön a Föld. Már húszezer éve várunk arra, hogy megszülessen a… nos, nevezheted magad akár kiválasztottnak is – intett felém elnézően. Úgy éreztem, menten elájulok. A szavai annyira igazak voltak! Tudtam, hogy így van. Tudtam, hogy amit mond, az a színtiszta igazság. – Mi négyen, örökké élünk. A melletted lévő három… nos, ők nagyjából egy időben születnek újjá a… kiválasztottal. Minden alkalommal. Tulajdonképpen ez az ő és a mi harcunk már nagyon-nagyon hosszú ideje. Chris most dühös, mert elvileg egy ideig még a sötétségben kellett volna bujkálnunk – drámai hangja erőltetett volt, a mosolya mégis igazi és nagyon cinikus. – De unom a Földi életet, így kicsit előbb léptünk.

-          És ez nem fair! – morogta Amber.

-          Lám-lám, újra találkozunk! – vicsorogta Fanni, mire barátnőm csak vetett rá egy lesajnáló pillantást.

-          Az a baja, hogy az utóbbi csatáknál legyőztem őt – magyarázta nekem, hogy Fanni is hallja.

-          Nem sokra mentél vele! – vetette oda Chester.

-          Valóban – bólintott csalódottan Amber. – Mike tett róla, hogy Fanni életben maradhasson – kérdőn felvontam a szemöldököm, de nem vettem le a pillantásom Mike-ról. – Kitépte a szívemet legutóbb.

Bennem akadt a levegő. Volt már egyszer is, hogy nem ők nyertek? Ez egy körforgás, és mind újjászületnek? De Mike azt mondta, örökké élnek. Örök óta élnek. Akkor…

-          A lényeg lényege, hogy eljött az idő, és Léni, te vagy az ellenfelem ebben a világban!

-          Nem! – csóváltam reményvesztetten a fejem, hiába tudtam, hogy igaza van, annyira fájt!

-          Azt hitted, hogy a nagy és tökéletes rocksztár majd pont téged akar? – kérdezte gunyorosan. – Ugyan, Léni! Minden, amit tettem, azért volt, hogy közelebb taszítsalak az ébredésedhez! Az, hogy kihívtalak magamhoz. Az, hogy megcsókoltalak. Az, hogy Fannival összejöttem. Az, hogy Chez elhagyott. De neked semmi sem volt elég! Pont, amikor már megtörtént volna, Chris tett róla, hogy elodázza a pillanatot. Így hát, kellett valami más. Ekkor jött a képbe Joe bájos barátnője – felnevetett. – Tudod, te adtad az ötletet. Te írtad meg a könyvedben. Csak akkor volt képes a te kis nyomozód átlendülni a holtponton, amikor az ártatlan, annyira szeretett barátja meghalt – egy pillanatra sajnálkozva elhúzta a száját. Vagy inkább szánakozva. – És Joe azt mondta, bárcsak te haltál volna meg. És te pontosan azt tetted, amit akartam.
Most pedig itt vagyunk.

-          Nem… nem ölhetsz meg hétmilliárd embert! – próbálkoztam.

-          Többet is megöltünk már, nem okoz gondot. De csak azután lehetséges, hogy ti elpusztultatok.

-          Ki teremtett benneteket erre?

-          Nem tudom – vonta meg a vállát ismét, mintha nem is érdekelné a válasz. – Itt, a ti világotokban isteneknek nevezhetnénk magunkat, de hogy mi hogyan lettünk, azt nem tudom.

-          Akkor miért teszitek ezt? Senki sem kényszerít.

-          Mert erre vagyunk hivatva. Ez a dolgunk. A végzetünk.

Hangja nyugodt volt és magabiztos. Neki természetes volt, amire készült, már ezerszer, vagy még többször végigcsinálta.

-          Meg foglak állítani! – suttogtam, de a fájdalom a mellkasomban annyira erős volt, hogy fizikai fájdalmakat okozott.

-          Még egy kiválasztott sem volt rá képes.

-          De erre valók a kiválasztottak. Meg kell próbálni. Erre vagyunk hivatottak.

-          Ha az elmúlt csatákat nézzük, valóban – mosolygott érzelemmentesen. – És ha követjük a protokollt… meg fogsz halni!

Ezek voltak az utolsó szavai hozzám. Chester hangosan felnevetett a háttérben, Mike pedig változni kezdett. Az egész testét pikkelyek borították el, szürkék és feketék, majd ezek egy páncéllá álltak össze. A páncél résein keresztül vörös, lávaszerű bőre szinte világított, míg a hátából hatalmas, fekete tollú szárnyak nőttek ki, jobb tenyerében megjelent egy vörös, világító folt, majd egy villanást kísérően egy karddá alakult.

Időm sem volt felfogni, hogy mi történik, s pillantásomat sem tudtam, levenni Mike alakjáról. Rendíthetetlennek és legyőzhetetlennek tűnt, vörösen izzó szemei a sisak rostélyain keresztünk mintha égették volna a bőrömet.

Chester megtámadta Zachet és Tomot, Fanni Ambert, míg Chris csak állt mögöttem, és hatalmas szárnyait szétnyitotta fölöttünk, hogy az eső ne hulljon ránk. Joe is hasonlóan csak állt Mike mögött, vörös szemeit le sem véve Chrisről.

Vártunk. Meg kellett acéloznom magam, mert bármennyire is szerettem Mike-ot… az a Mike valójában nem létezett. A fülemben csengett az sok suttogás a hátam mögül, amely Chris szárnyából szivárgott ki, de nem értettem, mit mondanak. Talán segíteni próbáltak az elmúlt kiválasztottak, talán nem.

Hallottam körülöttünk Amber sikolyait majd egy-egy sikernél a nevetését, ahogyan Fanni vicsorgását is; Chester agyarainak csattogását, és Tom ütéseinek hangját és láttam Zach erejének villanásait.

Mike egyszer csak megunhatta a tétlenséget, mert villámgyorsan előttem termett, én pedig egyetlen intésére nekirepültem Chrisnek.

A csata nem tartott sokáig, bár abban nem volt biztos, hogy mennyi ideig álltunk és csak néztük a másikat. Elég volt csak ránéznem, és elgondolnom, mit akarok, az elmém erejével megtettem. Mike viszont minden tekintetben hatalmasabb és erősebb volt nálam.

Nekinyomott egy romos ház falának, és kardja pengéjét a nyakamhoz emelte. Ekkor már Joe és Chris is harcoltak. Chris mindenáron meg akart menteni valahogy – feleslegesen.

Mike sisakjának rostélya felcsapódott, s láthatóvá tette a vörösen izzó arcot, és a most mélybarna, számomra oly’ kedves pillantást.

Olyan arcot vágott, mint aki tűnődik, én pedig bárhogy is próbálkoztam kiszabadulni a szorításából, nem ment. Fáradt voltam és gyenge. Az elmém volt fáradt. A testemmel együtt.

Egyetlen fémes villanás volt az egész, én pedig hangosan felsikítottam a fájdalomtól. Mike lemetszette a szárnyaimat. A vér sietősen folyt végig a hátamon, a szárnyak csonkjai pedig fájdalmasan égtek és lüktettek.

A pillanat, amikor ténylegesen is tudatosul az emberben, hogy az, akit mindennél jobban szeret, meg fogja ölni, felbecsülhetetlen. Hirtelen minden eddig eltöltött – édes vagy keserves – pillanatért hálás lettem, és habár Mike kihasznált, mindvégig, boldog voltam, hogy ismerhettem.

A szemem sarkából láttam, amint Joe keze keresztülhalad Chris mellkasán, és a vére vörösen végigcsorog fehér ruháján; Tom és Zach együtt harcoltak Chester ellen, aki hangosan nevetve szórta rájuk erejének minden átkát. Amber már élettelen zöld szemekkel meredt az égre, fölötte Fannival, aki diadalmasan nézett le rá.

Tekintetem visszafordítottam Mike-ra, és abban a pillanatban elszégyelltem magam az előbbi érzéseim miatt. Chris, Amber, Tom és Zach miattam halnak meg, mert én elbuktam. Mert gyenge voltam és képtelen voltam szembeszegülni Mike-kal, mert hittem, hogy más vége is lehet. Pedig már akkor, mikor felébredtem, biztos voltam benne, hogy valami megváltozik ma… az egész világunk miattam fog elpusztulni.

Mike eldobta a kardját, és közelebb hajolt hozzám. Ajkai lassan rányomódtak az enyémekre, apró csókot adva, én pedig képtelen voltam a vad sikoltásra, amikor ujjai áthatoltak a pikkelyeimen, majd a bőrömön, szétfeszítették a bordáimat és megszorította a szívemet.

-          Pedig téged szerettelek! – suttogta.

„Ébredj!” – szólt valaki a távolból, de nem tudtam kivenni, hogy ki az.

„ÉBREDJ, LÉNI!”