In Pieces - Chapter 11

11. Life Starts Now

Csak egyetlen lépés, nem nagydolog, Léni!
De otthon anya és a családom tuti kiborulnak majd. Vajon megbocsátják nekem? Biztos nem. De fog az már számítani? Nem. Úgysem élek már otthon, így is alig látnak, a hangom meg nem fog annyira hiányozni nekik minden másnap, mikor beszélünk.
Gyerünk! Rendben.

Kissé hátrahajtottam a fejemet, a karjaimat úgy fordítottam, hogy a vágásokkal, sebekkel teli belső fele legyen kifelé, élveztem, ahogyan a szél csípi, és csak még jobban fáj. Egyetlen centivel előrébb csúsztattam a lábamat, már éreztem is a tető szélét, mikor a zsebem rezegni kezdett.

Hogy az a rohadt! Engem még ugrani sem hagynak békén? De legyen! Remélem Mike az, vagy Evelin, és akkor a képükbe vágom, hogy ma láttak utoljára. De ekkora fájdalmat okozzak Mike-nak? Meg Evének? Miért ne? Ők is fájdalmat okoztak nekem!

Előkotortam a zsebemből a készüléket, és összevont szemekkel a képernyőjére meredtem. Ismeretlen szám volt, ergo nem ők kerestek. A francba! Ki a picsa keres pont akkor, mikor készen állok?

- Igen, tessék, Heléna Hunyadi – mormogtam a telefonba, és közben hátraléptem egy kicsit, mert a magasság szédítő volt.
- Szia, Helena, én Jennifer Long vagyok, Lux kért meg, hogy amint vannak híreim, hívjalak fel téged… huh… nem zavarlak ilyen későn? – hát éppen le akartam ugrani egy hotel tetejéről!!!
- Öhm, hát nem, éppen ráérek. De nem igazán értem, hogy milyen… öhm… hírekről beszélsz – nehezen forgott a nyelvem, de isteni adottságom volt, hogy atom részegen is képes voltam azt tettetni, hogy nem vagyok az. Oké, ha látna, nyilván tudná.
- Lux nem említette a filmes jogokat? Nekem azt mondta, hogy beszélt neked erről! – hangjából ítélve eléggé elképedt volt a csaj, de szerintem nem annyira, mint én.
- Filmes jogok? Milyen filmes jogok? – oké, volt egy sanda gyanúm, de szerettem volna hallani is.
- Hát a Hidegvérrel jogai természetesen. Lux elküldte nekünk a könyvedet, amint megjelent, és a főnököm nemrég elolvasta, és azt mondta, ő vállalja a Warner Bros. égisze alatt, hogy elkészítené belőle a filmet. Persze veled együtt, hiszen ezt írtad alá – a végét úgy mondta, mint mikor egy kisgyerek fejébe akarjuk beleverni, hogy a konnektorba nem nyúlunk, mert tök egyértelmű, hogy megbasz az áram. Na igen, tudom, hogy aláírtam egy csomó mindent, amit Mike átolvasott. De én nem annyira.
- Aha, igen… öhm… és ki is a te főnököd?
- Ó, hát Jeffrey Jacob Abrams – mondta csicseregve, nekem pedig forogni kezdtek az agytekervényeim, ami ilyen sok pia után csoda volt, hogy egyáltalán megtörtént.
- Öhm… - néhány másodperces szünet. – Úgy érted, hogy J. J. Abrams, aki az Armageddon forgatókönyvét írta? Meg aki az Aliast csinálta… meg a Lost-ot?
- Igen, ő – nem kaptam gyújtást.
- Elvállalná, hogy filmet készít a könyvemből? – kérdeztem elképedve, és leléptem a tetőre, majd leültem.
- Igen. Nagyon megörült, mikor megtudta, hogy magyar vagy. Tudod a nagymamája is az volt, és tetszik neki a könyved.
- Hűha… - totál le voltam döbbenve, erre aztán sosem számítottam volna.
- Figyelj, el kellene jönnöd New Yorkba, amilyen gyorsan csak tudsz, mert már a nyáron el akarnánk kezdeni a forgatást.
- Öhm… persze, én…
- Remek. Akkor elintézem a jegyedet, és küldöm majd a pontos információkat, oké? – hogy lehet ez a csaj éjszaka is ilyen jókedvű? És egyáltalán miért dolgozik még ilyenkor?
- Köszönöm!
- Én köszönöm, Helena. Alig várom, hogy megismerhesselek!
- Én is! – motyogtam zavartan.
- Akkor további szép estét!
- Neked is!

Atya Úr Isten! Hát ez mi volt?

Oké, azt hiszem film fog készülni a Hidegvérrel-ből. Legalábbis ezt hallottam, ha jól hallottam. Nem csak, hogy író vagyok, hanem olyan író, aki a filmvásznon is ott lesz.

Körbenéztem, és nagyot sóhajtottam. Vajon megtettem volna? Lehet. Én magam sem tudom. Mindenestre azért jó, hogy még az előtt kaptam a hívást, hogy megtehettem volna. Mindig is gyávának tartottam magam ahhoz, hogy eldobjam az életemet. Most is az lettem volna, ebben szinte biztos vagyok… vagy mégsem?

Szédülve, dülöngélve visszanyargaltam a szobámba és úgy, ahogy voltam, bedőltem az ágyba aludni.

Arra ébredtem, hogy valami csipog. Oké, nem valami, hanem a mobilom, mert üzenetem érkezett.
Meg kellene néznem!
Viszont kinyitni a szememet kész világfájdalom volt. Annyira sokat sikerült sírnom, hogy most égett, és fájt. Nagyot sóhajtottam, aztán felnyögtem, ahogy megéreztem a gyomrom tiltakozását a mozgás miatt.
Ha most nem dobom ki a taccsot, akkor soha!
Lassan felültem, és nyitogattam a szememet, miközben a hasamhoz nyúltam, hogy megsimogassam – nálam ez be szokott válni -, de hirtelen éles fájdalom nyilallt a karomba. Azonnal kipattantak a szempilláim, és intenzív pislogás után lenéztem a kezeimre.

Hát, emlékeztem, mit csináltam múlt éjjel, de a látvány sokkolt. Mindkét csuklóm, és egy darabon az alkarom is tele volt a bőrömre száradt vérrel, viszont a sebek még most is fénylettek. Olyan volt, mintha drótkefével végigsikáltam volna az egészet. Baromira fájt, de maga a látvány, ahogyan a tetoválások körül lejött a bőröm, néhány helyen eléggé mély vágásfélékkel, überelt mindent.

Óvatosan belépkedtem a fürdőbe, de ahogy megláttam a pusztítást, ledermedtem az ajtóban. Az összes sminkem, amit az utóbbi időben vettem, a földön hevert. Fekete, ezüst, piros szemhéjporok színkavalkádja terült el a padlón; összetört körömlakkos üvegek tartalma fénylett a csempén; a csatjaim és hajba valóim szanaszét voltak dobálva.

Az, hogy a nappaliban meg a hálóban kupi volt, az még oké. De ez valahogy nagyon rondán nézett ki. Ezeket a dolgokat már nem lehetett megmenteni, de a ruháimat összetűrhetem.
Felmordultam.
Miért is kellenének nekem azok a ruhák továbbra is? Hiszen bár szerettem őket, mert divatosak voltak, mégsem igazán illettek hozzám. Felvettem őket, és úgy is éreztem, hogy jó vagyok bennük. Most viszont…

Vissza akartam kapni azt a Lénit, aki kijött ide az első nyáron Mike-hoz.

Mike… A szívem fájdalmasan nagyot dobbant, ahogy felrémlett előttem, hogyan kérte meg Fannit, hogy legyen a felesége. Össze fognak tartozni!

Lehunytam a szemet, és nem foglalkozva azzal, hogy beleléphetek a törött üvegekbe, odasétáltam a mosdóhoz, és megtámaszkodtam rajta.

Hogyan fogom túlélni? Ez annyira fáj, hogy felemészt. Már csak maga a gondolat is. Látni fogom őket együtt, amint tervezgetik az esküvőt, és fix hogy részt is kell vennem benne.

Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon Mike tényleg nem tudja, hogy milyen fájdalmat okoz nekem? Vajon tényleg nem tudja, hogy szerelmes vagyok belé, vagy csak nem akarja tudomásul venni?

Kedvem támadt megint törni-zúzni, de az állapotom nem igazán engedte meg, hogy hirtelen mozdulatokat tegyek. Tutira kiadnám magamból azt a sok piát.
Megmostam az arcomat, elvégeztem a reggeli teendőket, aztán a lehajtott WC-ülőke tetejére ültem, és elolvastam az üzenetet, amit kaptam.
Ez a Jennifer, akivel az éjjel beszéltem, foglalt nekem jegyet ma estére. Szóval ma már New Yorkban alszom.

Persze kaptam üzenetet a többiektől is. Gyorsan átfutottam őket, de szinte mindegyik arról szólt, hogy merre vagyok, miért tűntem el. Csak Mike-nak válaszoltam, hogy ne haragudjon, de nem éreztem jól magam, és nem akartam elrontani az ünneplést. Végülis így volt…
Egyedül Evelin nem ezzel bombázott. Ő csak egyetlen üzenetet írt.

„Rettentően sajnálom az egészet! Te vagy a legjobb barátnőm, és ha ennyire padlóra küld ez az egész, nem leszek együtt vele! Csak bocsáss meg nekem, kérlek!”

Hát nem érti, hogy már mindegy? Mire mennék vele, ha most azt mondanám neki, hogy ne jöjjön össze Chesterrel? Mikor amúgy meg vonzódnak egymáshoz…

Nem írtam neki vissza, egyszerűen nem tudtam, mit írhatnék. Nem fogok neki hazudni, hogy nem haragszom meg ilyesmi. Inkább hagyom a francba az egészet. Majd beszélek vele, valamikor, egyszer.

Lux keresett elég sokszor az éjjel, így őt visszahívtam. Sejtettem, hogy Braddel van, de ez most nem számított. Brad amúgy sem az a fajta, aki kibeszélné a dolgaimat mindenkinek. Ő is tudta, hogy hogyan érzek, valószínűleg most sejtette, hogy eléggé padlóra kerültem.
Szóval Lux-szal beszéltem egyedül. Először persze be nem állt a szája, hogy milyen volt a tegnapi nap, hogy Chester miután én eljöttem bejelentette, hogy szakított velem. Legalább mindent magára vállalt, és elvitte az egész témát a hátán. Végülis így volt igaz, ő akart véget vetni a kapcsolatunknak, nem én. Aztán aprólékosan kielemezte, hogyan telt a tegnap, miután eljöttem – nem mintha érdekelt volna. Úgy húsz perces hallgatás után végre én is szóhoz jutottam, és felvázoltam neki, hogy mi a helyzet.

- De nem mondhatod el senkinek sem, Lux! – mormogtam a halántékomat masszírozva, hátha attól elmenekülnek a favágók a fejemből.
- Nem mondom el, ha nem akarod, bár Brad szerintem levágta a dolgot, mivel itt van velem.
- Nem is baj… Figyelj, majd New Yorkból felhívlak, oké?
- Persze. Ha bármi kell, tudod, hogy rám bármikor számíthatsz. Sőt, azt hiszem, most már tényleg a menedzsered lehetek, mert eléggé híres lettél és hát látod… - nevetgélt, mire én is elmosolyodtam.
- Csak ne kérj fizetésemelést…
- Nem fogok. Bár lehet, hogy át kellene mennem egy olyan céghez, ahol ezt a munkakört tölteném be… de egyelőre elég vagy nekem te.
- Köszönöm, igazán hálás vagyok! Figyelj, tudod adni nekem a szívszerelmedet egy kicsit?
- Persze. Akkor este hívj! Szia!
- Oké, szia!
- Szia, Léni! – köszönt Brad a telefonba, én pedig visszabotorkáltam a hálóba és elterültem az ágyon. – Hogy vagy?
- Szarul – pillantottam le a kezemre, amiről sikerült lemosnom a vért, de így is piros volt és sebes jó nagy foltokban. Pazar látványt nyújtottam.
- Sejtettem. Ha ettől jobban érzed magad, Eve egész este olyan képet vágott, mint aki citromba harapott, és nem is mert Chester felé nézni.
- Hm… hát nem lettem jobban, de azért köszi.
- Hát nincs mit – hallottam a hangján, hogy mosolyog. Kedveltem Bradet, és örültem, hogy ő és Lux ilyen jól megvannak egymással.
- Figyelj, én nem igazán tudom, mi lesz ezzel a filmes dologgal. Nem értek ehhez, de ha esetleg…
- Rám és apára bármikor, bármiben számíthatsz! És ezt nem csak úgy mondom, Hel!
- Kössz! Rendes tőled.
- Figyelj, a barátom vagy. Azzal, hogy Mike anno úgy döntött, hogy kihoz ide hozzánk, bevont közénk. De a felett már nem rendelkezik, hogy a barátom legyél-e vagy ne. Én meg bírlak téged, szóval… csak gondolj arra, hogy nem vagy egyedül. Komolyan nem.
- Naná, hogy nem! Mi itt vagyunk neked, csajom! – kiabált bele a telefonba Lux is, én pedig elmosolyodtam.
- Tudom… tudom…

Nem, valójában nem tudtam. El akartam dobni az életemet, és így őket is. Egy egészen kicsi bűntudatot éreztem, de egyelőre azért még jobban lefoglalt a fájdalom, hogy Mike el akarja venni Fannit.
Elköszöntem tőlük, és nagy nehezen elmentem zuhanyozni. Még mindig nem voltam jól, a gyomrom kavargott, a fejem irtóra fájt, és a karjaim a víz alatt csak még jobban égtek, viszont tekintve, hogy már délután kettő volt, lassan készülnöm kellett.

Szétnézve a szobában rájöttem, hogy én tutira nem fogok itt takarítani, így csak felvettem egy lenge pólót meg egy farmert az egyik tutyimmal és késznek ítéltem magam. Összedobtam egy kisebb táskába pár hasonló ruhát – elvégre már nem kellett senkinek sem megfelelnem, így itthagytam az összes nőiesebb ruhámat -, majd rendeltem egy könnyed ebédet így délután.

Mikor mindennel végeztem, és úgy éreztem, hogy nem fogom kihányni a gyomromat a májammal együtt, felcsaptam a nagy, sötét napszemüvegemet, hogy legalább a szememet ne lássa mindenki, meg karkötők egész gyűjteményét sorakoztattam a csuklóimra, elfedve a sebeimet, elindultam a reptérre.

Ott aztán felvettem a jegyemet, leadtam a csomagomat, és fél órás várakozás után felszálltam a gépre. Első osztály. Nem lepődtem meg az elegancián, Mike-kal és Chesterrel már utaztam itt, csak nem számítottam rá, hogy a New York-i csaj ide foglaltat helyet.

**

Megérkezésem New Yorkba egészen kellemes volt, és egy fiatal lány várt rám a reptéren. Jennifer egy szőke hajú, mosolygós lány volt, aki nagy rajongómnak bizonyult. Sosem találkoztam még ilyennel, mert a dedikálásokon azért nem volt időm egy-egy emberre, mindenkivel kellett egy picit törődnöm, de semmi több.
Jen arcáról nem lehetett volna letörölni a vigyort annak ellenére sem, hogy este nyolckor ő még végülis dolgozott.
Elkísért egy hotelbe – a nevét nem jegyeztem meg -, és segített berendezkedni – ami abból állt, hogy ledobtuk a táskámat az ágy mellé, és rendeltünk egy üveg pezsgőt.

- Hát akkor, koccintsunk a filmedre! – emelte a poharát, én pedig halványan elmosolyodtam, de azonnal fel is szisszentem, hiszen a szám fel volt repedve.
- Arra, hogy tényleg összejöjjön! – kortyoltunk a poharakból, majd Jen zavart pillantásával találtam szemben magam. – Igen?
- Hát… Jól vagy, Helena? Csak mert olyan… - zavarban volt, pislogott párat, keresve a helyes kifejezést.
- Jól… Majd jól leszek – bólintottam, ő pedig hálásan mosolygott, hogy nem vártam meg, míg kitalálja, hogyan legyen diplomatikus.

Nem maradt sokáig, átadta a napirendemet – igen, ilyet is készített nekem -, aztán elbúcsúzott azzal, hogy majd holnap találkozunk.
Felhívtam Lux-ot, elmeséltem mindent, és megkérdeztem, hogy elmondta-e bárkinek is, hogy hol vagyok. Nemmel felelt, sőt, kikérte magának, hogy hogyan is gondoltam, hogy nem tesz eleget a kérésemnek, aztán pedig totálisan magán kívül volt a gyönyörűségtől, hogy mindez megtörténik velem, velünk. Megkértem, hogy amint tud, jöjjön utánam, mert a napirendjeim egészen másfél hétre meg voltak tervezve.
Megígérte, hogy ha holnap még nem is, de holnapután eljön.

**

Szerda, délelőtt tíz óra: reggeli Jeffel a hotel éttermében.

Nem mondom, hogy nem izgultam, mert hát a szívem a torkomban dobogott. Most fogok találkozni azzal az emberrel, aki találta annyira jónak a könyvemet, hogy filmet készítsen belőle. Ez pedig nagydolog volt.

Egy fehér blúzt vettem fel, egy fekete nadrággal, a karkötők most is a csuklóimon sorakoztak szép számmal, bár a cipőm az egy Converse dorkó maradt. Elvégre, ha újra önmagam akarok lenni valahogy, akkor el kell valahol kezdenem. Sminket csak annyit viseltem, amennyi eltakarta az egy nappal ezelőtti sírásom nyomait, és a számra is kentem egy kis rúzst, hogy ne tűnjön úgy, mintha szájon vágtak volna.

Jeff kellemes ember volt. Ezt már tíz perc alatt megállapítottam. Úgy beszélt a könyvemről, mintha a sajátja lenne, volt is nála egy példány. Bíztam benne, hogy nem fogja nagyon átdolgozni a sztorit.

- Beszéljünk akkor a szereposztásról – mondta úgy egy óra csevej után, én pedig majdnem félrenyeltem a teámat.
- Akkor már biztos, hogy te fogod csinálni a filmet?
- Persze – mosolygott elnézően. – Lux-szal mi már beszéltünk, csak megkértem, hogy ne szóljon neked erről, amíg nem találunk hozzá egy gyártót. De végül elég hamar színre lépett a Warner. El kell mondanom, hogy általában ők szoktak felkérni másokat, nem mi őket. Szóval biztos lehetsz benne, hogy a könyvedet mindenki imádja… és hát alig várjuk a folytatást – elmosolyodtam.
- Én is.
- Szóval Lux elmesélte, hogy te hogyan képzelted el a szereplőket – felnevetett, én meg elpirultam. – Nem mondom, Hel, eléggé megleptél. Teljesen különböző emberekről beszélt nekem.
- A kedvenc színészeim ihlettek meg. Ez azt hiszem nem meglepő.
- Az nem is, csak az, hogy mennyire… hm, más körökben mozognak ezek az emberek – bólintottam, nem tudtam igazán mit mondani. – Az egyikükkel viszont sikerült beszélnem, és éppen ráér a nyárra – elkerekedett szemekkel néztem rá. Bármelyiküket is győzte meg, ha jól értettem, az nekem egy újabb álom megvalósulását jelentette.
- Ezt most… te most… - Jeff felnevetett.
- Milyen ártatlan vagy még a szakmában. A másodiknál remélem már nem leszel ennyire meglepett. Még a végén szívinfarktust kapsz nekem – mondta jókedvűen.
- Hát… meglehet – hebegtem.
- Elvileg nemsokára itt is lesz, hogy beszélgessünk. Figyelj, tudnod kell, hogy nem biztos, hogy ezek az emberek jók a szerepekre. Az, hogy elképzeltél egy-egy arcot, jó dolog. De senkit sem szerződtetünk le, amíg nem volt legalább egy olvasópróbán.
- Én… persze, értem. Ez logikus. De… szóval akkor benne vagy abban, hogy én is benne legyek a munkálatokban?
- Megmondom őszintén – vigyorgott -, hogy nem számítottam rá, hogy egy olyan szerződést kapok, amiben megkötik, hogy te legyél mindenben a döntőbíró.
- Akkoriban nem is mertem volna ilyesmire gondolni. Mármint, hogy valaki egyszer tényleg filmet csinál ebből, és… - vállat voltam – tudod, csak nem akartam, hogy nagyon megváltoztassa bárki is a szereplőket, vagy a történéseket.
- Szóval számíthatok vitákra? – kérdezte nevetősen én pedig bólintottam.
- Ha elfogadod így ezt az egészet, akkor meglehet.
- Hel, a szerződést már aláírtam én is, ott van a Warnernél. El fogunk kezdeni összeszedni mindenkit, aki kellhet, és forgatni fogunk. Jobb lesz, ha elhiszed végre!
- Hát szerintem még beletelik egy kis időbe, míg eljut a tudatomig a dolog – kuncogtam jókedvűen.
- Majd megszokod a dolgot… Ó, nézd csak, meg is jött az illető! – intett a bejárat felé, én pedig azonnal odakaptam a tekintetemet.

Az is meglehet, hogy eltátottam a számat, bár azért igyekeztem viszonylag normális képet vágni.
Szembejött velem a fiatal, szőke hajú, kék szemű, elegáns Colin Durell – pont, ahogy elképzeltem, és megírtam. Aki nem volt más, mint az egyik kedvenc színészem, a Mardekár koronázatlan Jéghercege, Draco Malfoy megtestesítője, Tom Felton.

In Pieces - Chapter 10

10. There will be Blood

Otthon mindenki nagyon örült nekünk, és hát igyekeztünk fent tartani a látszatot – azt, hogy én nem haragszom Fannira és nem akarom megfojtani egy kanál vízben. Mindenki boldogabb és nyugodtabb, ha azt hiszik, mi ott kint vigyázunk egymásra.

Anya mondjuk eléggé szomorú lett attól, hogy csak három napot maradtunk, de egyszerűen muszáj volt sietni vissza, mert Mike már így is ki volt akadva, amiért a What I’ve Done videójának forgatásán nem voltam ott, mert a könyvemmel volt dolgom máshol. Ráadásul akkor annyira berágott, hogy megtiltotta a többieknek, hogy akárcsak részleteket is megmutassanak a kész számokból, így én még nem is hallhattam a Minutes To Midnight dalait. Azt mondta, hogy a kiadatás napján fogjuk meghallgatni heten. A banda és én.

Szóval otthon be sem állt a szám, mivel mindenkinek mindent el kellett mesélnem. Persze jól cenzúráztam egyes dolgokat, de azért nagyjából képben voltak.
Az a három nap úgy eltelt, mintha csak egyetlen másodperc lett volna az egész.

A repülőn megint csak nem beszélgettünk Fannival, mind a ketten zenét hallgattunk, vagy aludtunk. Volt tizedikén egy rendezvény, ahova hivatalosak voltak a srácok, és így mi is, mint a partnereik. Shiorival le is volt beszélve a ruha téma. Mivel ő modell volt, így könnyebben és jobban mozgott a divatszakmában, én pedig megkértem, hogy álljon elő nekem valami igazán dögös rucival. Elvégre Chester barátnőjeként oda kell tennem magam. Ahhoz már hozzászoktam, hogy merészebb sminket viselek – ami amúgy a könyvem miatt is jól jött, valahogy több önbizalmam volt a felolvasásoknál és a dedikálásoknál -, meg hogy feszülős ruhákat hordok, magas sarkú cipőkkel. Valahogy büszkeséggel, és beképzeltséggel töltött el, hogy Chester Bennington oldalán lehetek. Azt hiszem, azt akartam, hogy mindenki irigyeljen engem. Régebben ez a fajta viselkedés számomra visszataszító volt, de megváltoztam. Chester mellett észrevétlenül is átalakultak a nézeteim, és az, ahogyan kezeltem a világot.

Ezt persze mások is észrevették, Lux például imádta, hogy magabiztos és – ahogyan ő szokta mondani – egy vérbeli „picsa” lettem. Nem rosszból mondta, nekem pedig kifejezetten tetszett ez a csúnya megszólítás. Mike már más tészta volt, minden alkalommal végignézett rajtam, megakadva a cipőimnél és a sminknél – valahogy láttam a szemében az elképedést és a botránkozást. De nem neki akartam megfelelni, és Chez teljesen más ember volt, mint ő. Én pedig bár száznyolcvan fokos fordulatot vettem, és nagyon megváltoztam, egyelőre jól voltam így. Chesterért.

A reptéren Evelin és Chez vártak bennünket, ami annyit tett, hogy kedvesen köszöntek Fanninak, miután engem üdvözöltek, és aztán leléptünk. Fanni haza tud taxizni, és nagy szerencséjére nem is akart sohasem a mi társaságunkba belelógni.

Viszont ahogy hazafelé mentünk, az autóban elgondolkodtam, hagytam, hogy Chez meg Eve beszélgessenek, én meg kifelé bámultam az ablakon.

Mike-ra gondoltam. Nem láttam a kinti tájat, csak az arca lebegett a szemem előtt. A mosolya, mikor a turnén voltunk az első nyáron, mikor meglátott a pólójában, mikor először végigtomboltam egy Fort Minor koncertet. Soha többé nem lesz már ilyen, tudtam jól. Mike életében ez a korszak lezárult. A Linkin Parkkal nincs meg ez a lazulás feeling, nincs meg ez a laza stílus. A hiphop mégiscsak más, mint a rock… ha nagyon akarom kategorizálni őket.
Lenéztem a csuklómra, és nagy nehezen bevallottam magamnak, hogy az, amelyik a jobb kezemre volt varrva jobban a szívembe lopta magát.
Mérhetetlenül büszke voltam arra, hogy ismerhetem őt, és felnéztem rá. Soha, senkit nem tiszteltem még ennyire, mint Mike-t. Az, ahogyan rá gondoltam, sokkal másabb volt, mint ahogyan Chezre szoktam.

Viszont Chestert is szerettem…

Evelint kitettük út közben, majd mi is hazamentünk. Chester furcsán nézett rám, én pedig kérdőn pislogtam felé.

- Minden rendben volt otthon? – kérdezte, mikor végre beléptünk az ajtón.
- Persze, de hát beszéltünk is, mondtam.
- Ja, hát igen, csak… - megvonta a vállát, én pedig közelebb léptem hozzá, hogy végre megcsókoljam. Ilyen gondolatok után szükségem volt rá. – Ott van a ruhád – intett egy ruhazsák felé, ami a nappaliban lógott.
- Megnézted?
- Nem – egy pillanatra úgy nézett rám, mint aki mondani akar valamit, de aztán csak lassan megcsóválta a fejét.
- Minden rendben van, Chester?
- Igen, persze. Most mennem kell, Mike és Rob még akarnak valamit… Azt hiszem, valamit a vacsorával kapcsolatban. Nézzem meg a helyszínt, vagy ilyesmi…
- Mintha nekem számítana, vagy érdekelne, mi? – vigyorogtam rá.
- Ismersz… - dobott egy puszit, majd kilépett az ajtón.

Másnap volt a rendezvény, ahova mind mentünk. Shiori, Evelin és Lux átjöttek hozzánk, és együtt készültünk el. Shi egy gyönyörű ruhát választott nekem. Vérvörös volt, tele csillogó kövekkel, nagyon rövid volt, és a hátamat szinte teljesen szabadon hagyta. A hajamba is került egy hasonló színű tincs, amiről Lux gondoskodott, Evelin pedig kisminkelt. Amikor este elkészültünk és a tükör elé álltam, komolyan elállt a lélegzetem.

Igaza volt Fanninak, felszedtem Chez mellett pár kilót, de ez most valahogy nem látszott. A hajam bonyolult kontyba lett fogva, és az a vörös tincs benne össze-vissza tekergőzött, a sminkem erős volt, a ruhám csodálatos, a cipőm pedig… hát fájt benne a lábam, mert nagyon magas volt, de hát így volt teljes az összkép.

A többiek is jól néztek ki, alapjában véve mi így négyen lányok eléggé ütősek voltunk.
Mikor lementünk, láttuk, hogy Fanni és Mike is megjöttek. Ők is jól néztek ki egymás mellett – sajnos!

- Hűha! – Chester leragadt annál a fázisnál, hogy le se vette a szemét rólam jó pár percig, én meg csak vigyorogva ácsorogtam mellette.
- Csinosak vagytok! – bólintott Mike is, de az ő szemeiben megint azt láttam, hogy nem tetszik neki ez a Léni. Nagyot sóhajtottam. Nem tudok megfelelni mindkettejüknek. Ha nem lenne Fanni, én sem lennék Chesterrel, és akkor minden más lenne.

Az este jól telt, hatszázmillió – jó, lehet, hogy annyi azért nem – kép készült rólunk. Alapjában véve csak zenészek voltak jelen a partnereikkel, de azért láttam pár ismerős arcot, mint például Jayt és Beyonce-t.
Chester egész este zavart arcot vágott, de hiába kérdeztem, hogy mi lelte, csak azt mondogatta, hogy ma igazán gyönyörű vagyok. Ki érti a pasikat?

Aztán olyan gyorsan eltelt az a pár nap a Minutes To Midnight megjelenéséig, hogy észre sem vettem.
Ott találtam magam Mike-nál, és vártuk a többieket.

- Olyan régen beszélgettünk már egy jót – fordult felém, miközben a konyhában tányérokra pakolgattuk a rendelt pizzákat.
- Elfoglaltak vagyunk – mormogtam halkan, de hát az igazság az volt, hogy legtöbbször ő nem ért rám.
- Igen, sajnos… - nagy levegőt vett, felém fordult, de mikor belenéztem a szemébe, láttam, ahogy elszáll a mondókája a levegőben.
- Igen?
- Semmi… - megcsóválta a fejét, és mielőtt még rábeszélhettem volna, hogy nekem bármit elmondhat, megjöttek a többiek, és levonultunk a stúdióba.

Most jöttem csak rá, hogy mikor itt laktam, alig kétszer voltam itt lent, és akkor is csak pár papírért szaladtam le.

- Csak légy őszinte! – ennyit mondott Mike, majd a kezembe adta a saját lemezemet.

Mindannyian aláírták a borítóját, rajtam pedig valami furcsa érzés lett úrrá. Az első igazi Linkin Park lemezem! Miután Chez rámszólt, hogy ne merjek sírva fakadni, kuncogva betettem a lemezt a lejátszóba, és elindítottam.

Azt mondtam, amint végighallgattam a Wake-t, hogy ez a legjobb. Ők nevettek, de leintettek, hogy azért hallgassam végig az egészet. De hát Istenem! Az első szám vitt nálam mindent, így biztos voltam benne, hogy a többi is fogja.

Összeszorult a szívem a Valentine’s Day-nél. Azonnal Chesterre néztem, és láthatta a szememben a kérdést, hogy ez most mi? Csak megrázta a fejét.
Nem voltunk együtt Valentin napon, és reméltem, hogy ez nem valami üzenet akart lenni.

Ezután az In Between is csak még jobban eltemetett a borús gondolataim között, és míg előtte jókedvűen, vigyorogva hallgattam a számokat, most ennek az ellenkezője történt. Tudtam, hogy nem kellene meglepődnöm a szövegeken, hiszen mindig is megérintettek, mindig a sajátomnak tudtam érezni, és ez most sem volt másképp, de azért mégis…
Mike hangja eltelítette az agyamat, és lehunyt szemmel élveztem a melankolikus dallamokat. Aztán jött az In Pieces, és komolyan ott voltam, hogy mind a kettejüket úgy felpofozom, mint annak a rendje. Viszont tudtam, hogy ezek nem nekem, nem rólam szólnak, de annyira ideillettek. Az utolsó számot már úgy hallgattam végig, hogy a lábam idegesen dobolt a padlón, és mikor a tekintetem találkozott Phoenix-ével, csak még jobban elkomorodtam. Láttam rajta, hogy tudja, min megyek éppen keresztül.

Elhaltak az utolsó hangok is, én pedig ugyanúgy éreztem magam, mint mikor Mike kocsijában végighallgattam a Qwerty-t. Nem tudtam mit mondani, de szerencsére most nem is kellett. Mindettől függetlenül irtóra jó lett az album, nagyon tetszett, így csak vigyorogtam rájuk, és ez nekik elég volt.

Mike azzal engedett haza, hogy legyek csinos a vacsorán – persze kiemelte, hogy ne extrémen csinos -, Chester pedig határozott arccal leültetett a kanapéra otthon. Nekem rögtön beugrott, hogy két napja ugyanezen a kanapén szeretkeztünk, de mielőtt még kajánul elkezdhettem volna vigyorogni, nagyot sóhajtott.

- Beszélnem kell veled valamiről.
- Oké… - bólintottam mosolyogva, ám látva Chester komoly, de zavart arcát, rossz érzésem lett. – Minden rendben van? – felé nyúltam, és végigsimítottam az arcán. Szerettem volna, ha tudja, nekem mindent elmondhat, hiszen egy pár voltunk.
- Igen… - mondta elhalóan, és kifürkészhetetlenül nézett a szemembe. – Nem, nincs… - sóhajtotta végül, és felismertem a bűntudatot az arcán.
- Csak mondd, mi baj! – mondtam én is halkan, feszülten. Nem tudtam, mi baja lehet.
- Én… Szóval… Jaj, Istenem! – rövid hajába túrt, felállt mellőlem és tett pár kört a dohányzóasztal körül. Én is egyre idegesebben figyeltem őt.
- Chez…
- Az egész akkor kezdődött, mikor kiadták a könyvedet – kezdett bele, én pedig bólintottam, bár nem tudtam, hova fogunk kilyukadni. – Te egyre elfoglaltabb lettél, és… és Evelin ott volt veled, velünk mindenhol. Néha hazavittem, és beszélgetni kezdtünk – nem tudtam közbevágni, pedig rá akartam kiáltani, hogy fogja be a száját, mert annyira tudtam, mi fog következni! – Aztán… én… nem is… - nem nézett rám, de dőltek belőle a szavak, mint aki össze van zavarodva, és csak minél előbb túl akar lenni ezen az egészen. – Nem voltál itt Valentin napon, én meg itthon voltam este, és akkor… akkor írtam meg félig-meddig azt a számot. Nem akartam mondani neked, hogy hiányzol és gyere haza. Meg nem is igazán akartam, mert… én… Szóval Eve átjött, mármint én hívtam, ne értsd félre, nem az ő ötlete volt! – rám pillantott egy rövid ideig, de úgy kapta el rólam a tekintetét, mintha fájt volna neki rám néznie. – Nem… nem történt semmi köztünk, csak… jó volt vele. Egyre többször kerestem a társaságát, ő pedig nagyon kedves volt, de mindig tartotta a távolságot. Miattad. Aztán… aztán… Volt, hogy együtt vacsoráztunk, vagy elmentünk moziba… Csak azt vettem észre, hogy vele akarok lenni. De… de én veled is akartam és… Olyan nehéz ez, mert nem akartam ezt az egészet! – kétségbe esetten nézett rám, de én nem tudtam megszólalni, csak néztem rá hitetlenkedve és zavartan. – Te olyan… olyan jó vagy, Léni. Sosem értettem, miért nem vette ezt észre Mike, és olyan jó volt, hogy velem voltál! A múltkor is… olyan gyönyörű voltál… de ott volt Eve is, és… én csak nem tudtam… nem tudtam, mit is érzek, vagy mit is akarok. Mármint… ő mindig azt mondta, hogy nem… - elhallgatott és lehunyta a szemét. – Meg akartam csókolni többször is, de elutasított, mert nem akart a hátad mögött… mert nem akart az a lány lenni, akivel megcsaltam a barátnőmet… vicces, mert ugyanezeket a szavakat szoktad te is használni… Sajnálom, Léni! – rámnézett, én pedig összeszorított szájjal szinte fuldokoltam belül. – Azt mondta, hogy… hogy addig semmi sem lehet köztünk, míg veled vagyok, és… és… én csak…

Egyszerűen nem tudtam, és nem is akartam elhinni, amit mondott. Nem lehet, hogy Evelin kell neki, nem lehet, hogy a legjobb barátnőm hónapok óta ezt csinálja a hátam mögött! Az, hogy nem csókolta meg, semmi. Ennél még az is jobb lett volna, ha lefekszik Chesterrel, mint hogy érzelmileg csak még jobban magához láncolta. Az ismeretlen, a titokzatos, a tiltott gyümölcs…

Felálltam a kanapéról, és rá sem nézve Chesterre elindultam felfelé, majd a szobánkban elkezdtem táskákba dobálni a cuccaimat.

Képtelen voltam mondani valamit, képtelen voltam bármire is. Csak automatikusan elkezdtem pakolni, és az agyam csak a körül járt, hogy Chez meg Eve. Hát engem mindenki elárul és cserben hagy? Igen, tényleg mindenki.

- Mondj valamit, Léni! – kért az ajtóban szobrozva, és szörnyülködve nézte, mit művelek. Nem szóltam semmit. – Ne csináld ezt! Mindig magadban tartod az érzéseidet. Mike is ezért nem tudja a mai napig sem, hogy…
- Fogd be! – ordítottam rá, és felé pördülve dühösen néztem rá. Nem akartam sírni, így igyekeztem azokat a tetves könnycseppeket nem kiengedni a szememből. – Azt akarod, hogy mutassam ki, mit érzek most? – meg sem vártam a választ. – Azt érzem, hogy egy cseppet sem vagy különb, mint Fanni! Undorítóak vagytok mindketten, de te talán még rajta is túlteszel! Semmi, érted, semmi jelét nem adtad annak, hogy van valaki más! – hadd hallják a szomszédok is, nem érdekelt, úgy kiabáltam, ahogy csak a torkomon kifért. – Velem voltál minden éjszaka! Velem szeretkeztél! Engem csókoltál, te szemét! Most pedig egyszer csak benyögöd, hogy a legjobb barátnőm kell neked?
- Én… - tátogott egy sort, mint a partra vetett hal. Nem érdekelt, hogy neki milyen érzései vannak. Talán amúgy sem volt soha semmilyen.
- Nem érdekel – mosolyogtam rá cinikusan, bár eléggé hülyén festhettem, ahogy félig sírva megpróbáltam felülemelkedni a helyzeten. – Elmegyek.
- Én…
- Igen, ezt már hallottam – morogtam, és sietve összedobáltam mindent, ami hirtelen a kezem ügyébe akadt. Öt perccel később három nagy táskát cipeltem le az ajtóhoz, és gyorsan magamra kaptam a cipőmet is, ami a magas sarka miatt eléggé kényelmetlennek bizonyult később.
- Hova fogsz menni? – kérdezte halkan, de valahogy nem tudott meghatni a halk, bűntudatos suttogása.
- Mit érdekel az téged? Hívhatod Evelint, és elmondhatod neki, hogy már kurvára nem állok az utatokba! – ripakodtam rá, és a vállamra kapva a nehéz táskákat, kiléptem az ajtón.
- Én ezt nem így akartam…

Nem válaszoltam semmit, csak kilépve az utcára fogtam egy taxit, és behuppanva az ülésre megkértem a sofőrt, hogy vigyen egy közeli hotelbe.

Már megint mi a fészkes fene történt velem? Mi a franc van az életemmel? Soha nem lehetek már boldog? Mert Chez mellett az voltam, már amennyire lehetettem.

Valami puccos helyen kötöttem ki, de igazából rohadtul nem érdekelt a dolog. Kivettem egy szobát az egyik legmagasabban lévő emeleten, ahol reményeim szerint nem sok ember volt, hiszen ezek a drágább szobák voltak, és miután elküldtem a srácot, aki felhozta a cuccaimat, lehuppantam az ágyra, és csak néztem magam elé.

Chester szakított velem. Evelin miatt. Aki a legjobb barátnőm. Akit szintén szívesen fogadtam, mint anno Fannit.

Hát komolyan ez hihetetlen!

Látni sem akartam egyiket sem. Sem Chezt, sem Evét, sem Fannit. Mike-ra lett volna szükségem, de nem hívhattam. Nem akartam panaszkodni neki pont ma, mikor kiadták a lemezt. Talán holnap. Igen, majd holnap. Mert bár a szívem most kettészakadt, a kisebb része Chesterért sóvárgott, a nagyobb Mike-ért, mégis szerettem volna, ha Mike átölel, és… és nem is tudom. Ostoba vagyok.

Órákig ültem ott, és csak bámultam a semmibe, aztán megcsörrent a telefonom, és amint megláttam Mike nevét villogni a kijelzőn, eszembe jutott, hogy valószínűleg késésben vagyok. Kinyomtam a hívást, magamra kaptam egy csinosabb ruhát – amit Chester választott -, magamra pakoltam egy kiló sminket, és nehéz szívvel elindultam az étterembe.

Nem akartam találkozni Chesterrel és Evelinnel. A szívem úgy zakatolt, hogy azt hittem menten átszakítja a bordáimat. Összeszorítottam az állkapcsomat, és beléptem az ajtón. Mike azonnal előttem termett, és szorosan megölelt.

- Azt hittem, el sem jössz – mormogta a hajamba, én pedig nagyot nyeltem. Istenem, hogy fogok ma velük ünnepelni, mikor legszívesebben sírva fakadnék? De megfogadtam, hogy ez nem nyomhatja rá a bélyegét a mai napra, így mosolyt varázsoltam az arcomra, ahogy felnéztem rá.
- Elfeledkeztem az időről, ne haragudj!
- Semmi baj, csak furcsa volt, hogy Chester sem tudta, hol maradsz ilyen soká. Azt hittem együtt jöttök majd – szóval nem tudja. Nem mondták el neki.
- Bocsáss meg – kértem újból, majd a társaság felé néztem. Chester és Evelin engem néztek, elég közel álltak egymáshoz, de nem annyira, hogy az feltűnő legyen. Elszorult a torkom. – Van valami erős ital? – kérdeztem Mike-tól, ő pedig az asztalhoz kísért.

Azonnal lehúztam egy pohár akármit, majd leültünk. Chester és Evelin közé kerültem, Lux és Shiori pedig velem szemben mosolyogtak rám. Senki sem tudja!!!
Nem néztem sem Chezre, sem Evére, aki mellettem feszengve falatozott. Ismertem már annyira, hogy tudjam, mikor érzi magát kényelmetlenül. Hát… érezheti is!
A beszélgetés fonalát meg sem próbáltam követni. A szívem még mindig hevesen vert, a tenyerem izzadt, és a lábamat is idegesen járattam az asztal alatt. Miért? Miért? Miért?

- Kérhetek tőletek egy kis figyelmet? – szólalt fel Mike hangosabban, hogy mindenki rá figyeljen. Zavartan vettem tudomásul, hogy már a desszertet is megettük. Vagyis a többiek, én azt sem tudtam, mikor vitték el előlem a félig sem elfogyasztott főételemet.
- Persze, haver – vigyorgott rá Joe, és mind érdeklődve fordultunk Mike felé.
- Ez egy különleges nap – felállt, és kedvesen mosolygott. – A harmadik nagylemezünk is kint van a boltokban. Nagyon sokat foglalkoztunk vele, megint újra együtt voltunk, és ez nekem személy szerint elképesztően jó érzés volt. Veletek mindig jó együtt dolgozni, de azt hiszem, tudjátok, mennyire szeretlek benneteket! – a többiek halkan felnevettek, és én is mosolyt erőltettem az arcomra. Tetszett, amiket mondott, de ma valahogy kész kínszenvedés volt a közelükben lenni. Lassan már fizikailag fájt az, hogy Chester és Eve között kellett lennem. – De ez a nap nem csak ezért fontos. Én… huh, szeretnék kérdezni valamit tőled, Fanni – az egyes számú Áruló (Chez lett a kettes számú) meglepetten nézett fel Mike-ra, és felállt, ahogyan Mike a kezét nyújtotta felé. – Azt hiszem a legjobb az lesz, ha csak megkérdezem… Lennél a feleségem?

Hogy mit mondott?

Egyszerre több dolog is történt – ahogyan azt szokták mondani. Chester azonnal rám nézett, és ijedten bámult rám, Evelin halkan Uram Istenezett, Phoenix átnyúlt Evelin combjai fölött az asztal alatt, és megszorította a térdemen pihenő kezemet, Lux Brad kezét szorongatta az asztalon és ő is meredten engem bámult, Shi pedig tátott szájjal nézte Mike-t.

Én viszont egyetlen embert figyeltem, Fannit. Nem tudta, hogy Mike meg fogja ma kérni a kezét, ez tisztán látszott rajta. Őszintén elmosolyodott, és leolvastam a szájáról az igent – hallani nem hallottam semmit, csak a saját vérem zubogását -, és figyeltem, ahogyan az ujjára kerül egy köves gyűrű.

Nem hiszem el!

Intettem a pincérnek, és a fülébe súgtam, hogy most AZONNAL hozzon nekem egy üveg vodkát, ami két perccel később ott is volt előttem. A többiek még javában gratulálgattak Mike-nak és Fanninak, én pedig ráhúztam az üveg tartalmára.

Ez már sok volt, túl sok! Hogy történhet ez meg mind egy napon?

Mike mellettem termett, felhúzott ültemből és átölelt. Halkan motyogtam neki valami gratulációfélét, aztán mikor boldogan nevetve tovább araszolt, Fannihoz sétáltam.
Most nem volt kedvem vele harcolni, egyszerűen sután átöleltem, aztán kiléptem az emberek gyűrűjéből, és remegő kezeimet elrejtve a hátam mögé, a falnak dőltem, és úgy néztem a többieket.

A szívem most megszakadt. Ez nem is volt kérdéses.

Mike megkérte Fanni kezét. Össze fognak házasodni. Ez egy olyan dolog volt, ami még nekem is szent. Ha valaki eljut addig, hogy összekösse az életét a párjával, akkor az különleges dolog.

Tomboltam, hogyne tettem volna? Gyűlöltem Fannit, mindennél jobban, hiszen ő tényleg megkapja mindazt, amire én csak vágyhattam. Féltékeny voltam, de még mennyire. Viszont nem akartam tenni semmit. Végülis megléphettem volna azt, hogy kiakadok, jelenetet rendezek, kiabálok és szitkozódok, elmondtam Mike-nak, hogy egy hülye idióta, de én szeretem. De akkor már kiabálhatnék ma Chesterrel is, mert rábíztam a szívemet, amit Mike összetört. Chester pedig összefoltozta, de most bebaszta egy kukába, mondván, neki nem kell. Mike meg felgyújtotta azt a kukát…

Csak álltam ott a fal mellett, és éreztem, ahogyan a világom összeomlik körülöttem. Nem nézve a többiekre, megszorítottam a kis táskámat a kezemben, és kiléptem az étteremből.

Most jött el az apokalipszis, most omlottak össze a falak, és most égett körülöttem a világ. Mike pedig nem volt velem. Sőt, senki más sem.

Siettem, szinte futottam vissza a hotelbe, a szobámba lépve pedig azonnal lerúgtam a lábamról a kényelmetlen magas sarkú cipőt. Ez is Chester miatt! Meg akartam neki felelni, és mi lett belőle? Úgy sem voltam elég jó neki, hogy elvileg olyanra formáltam magam, amilyen lányt szeretett volna.

Kérettem fel piát. Jó sokat. Több üveg pezsgőt és vodkát, meg egy whiskeyt is.
Amint meghozták, kibontottam az első üveget. Azt sem néztem mi az, de mikor a jó minőségű vodka végigmarta a torkomat, eleredtek a könnyeim.

Mindenki ebben a szaros világban, csak játszik velem!

Kikerestem a táskámból a ma kapott Minutes To Midnight lemezt, és betettem a lejátszóba. Hadd szóljon csak mindaz, ami tönkretette az életemet.

Ó, mégis mi bajom lenne nekem otthon? Jártam volna egyetemre, talán valahogy nyögvenyelősen elvégeztem volna, aztán esetleg Angliába mentem volna a haverokkal melózni. De én mit csináltam? Meg kellett ismernem Mike-t. Mert nekem aztán muszáj volt a hülye blogjára írogatnom, aztán elfogadni az ajánlatait!
Majd jött Fanni, Chester meg Evelin.

Az egyetlen jó dolog a könyvem volt, de most valahogy még ez sem tudott felvillanyozni.

Amikor meghallottam Chester üvöltését a Given Up-ban, egyszerre lehúztam egy üveg pezsgőt. Pár percig csak pislogtam, mert életemben nem pusztítottam még el ilyen gyors ütemben a piákat. Soha. Most viszont, amint kifogyott az egyik üveg, nyúltam a másikért. Húsz perccel később már öt üres üveg hevert a nappali padlóján, miközben én sírva hallgattam a kedvenc bandámat.

Aztán jött a tipikus dühös része a dolgoknak. Mindenki elmehet a picsába! Mindenki csak kihasznált!

Dühöngve kezdtem szétdobálni az elmúlt hónapokban vett ruháimat, amiket mind egy valaki miatt vettem. Aztán Mike egyik nagy pólója akadt a kezembe, amit nekem adott még az első turnén, amikor még csak tényleg nyaraltam nála. Ezt követte a sapka, amit Franciaországban vett nekem. Minden a földön kötött ki, én pedig tomboltam.

A szívem meg akart hasadni, és fizikailag is rosszul voltam. Újra felrémlett előttem a kép, ahogyan Mike megkérdezte Fannit, lesz-e a felesége, és ahogy neki nyújtotta a gyűrűt.
A gyomrom felfordult ezekre az emlékekre, és térdre estem a nappaliban. Nagyokat lélegeztem, és közben a hajamba túrtam. Téptem, szorítottam, miközben felüvöltöttem, elnyomva kissé a zenét. Ezt nem fogom túlélni, ez megöl. Ebbe bele fogok halni!

Alig bírtam magamnál maradni, a fejem zúgott, talán a piától, talán a mai naptól – a legvalószínűbb az, hogy mindkettőtől -, és a kezeimmel is megtámaszkodtam a padlón.

Mike szerelmes Fanniba, és ezt nem csak úgy mondja.

Bal kezem ökölbe szorult, míg jobb kézfejemmel erővel kidörgöltem a szememből a könnyeket. Nem tudtam, hogy ki a hibás: ők tettek engem ilyenné, vagy azért sírok, mert én áltattam magam?

Lepillantottam, és akkor megakadt a tekintetem a tetoválásokon. Dühös lettem, és undorodtam mindentől, amit tőlük és általuk kaptam. Felgyűrtek a szoknyámat a hasamig, és remegő kézzel kiszedtem a köldökömből a piercinget, jó messzire dobtam, majd felálltam. Szédültem, a fejem zúgott, és hol erre húzott, hol arra.
Viszont megvolt a célom: a fürdőszoba. Elindultam, de miközben csend lett két szám között, meghallottam a telefonom csörgését. Előbányásztam a táskámból, és mikor láttam, hogy Evelin hívott, csak begyömöszöltem a kis készüléket az egyetlen pici zsebbe, ami volt a ruhámon.

A fürdőben odabotladoztam a mosdóhoz, és megtámaszkodtam.

Mike és Fanni… Chester és Eve… Mike és Fanni…

Megnyitottam a csapot, és hüppögve, kapkodva levegő után, mosni kezdtem a csuklóimat.
Olyan fájdalmat okoztak nekem ők négyen, ami sosem fog elmúlni.
Azok az átkozott tetoválások meg csak nem akartak lejönni. Valami hatásosabb kell! Kinyitogattam a szekrényeket és fiókokat, és találtam is egy kefét. Őrültem súrolni kezdtem a bőrömet, hol a jobb kezemen, hol a balon, de a könnyektől semmit sem láttam.

Mike sosem akart tőlem semmit, ez már tutifix. Chester azt mondta, hogy adott nekem jeleket. Igen, megcsókolt, emlékszem rá. Aztán meg úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Csak játszott. Biztos, csak tudni akarta, milyen érzés, aztán nem tetszett neki, amit kapott.

A víz, ami lefolyt a mosdóban a lefolyón hirtelen élénk vörösre váltott, én pedig ahogy visszatartottam egy pillanatig a lélegzetem, megéreztem a kezembe nyilalló fájdalmat.

Ijedten elzártam a csapot, és néztem a kezemen lévő sebeket. A tetoválások vérben úsztak, és a vajszínű ruhámon is végigfolyt a vörös nedű, ahogyan elléptem a mosdótól. Fájt, égetett, de nem volt rosszabb, mint amit a szívem mélyén éreztem. Újra a mosdóhoz léptem, le akartam mosni a vért, de aztán dühösen lesöpörtem mindent a polcokról, amit a készülődéskor otthagytam. A körömlakklemosó üvege széttört a csempén, ahogy nekidobtam a falnak, és a fele a kezemre borult. A sebekbe beszivárgott a folyadék, én pedig felnyögtem a fájdalomtól.

Kint újra felcsendült az In Pieces, én pedig beleharaptam az ajkamba. Éreztem a vér fémes ízét a nyelvemen, de a tükörben lévő látvány jobban lekötött.
A képmásom elkenődött fekete sminkkel nézett vissza rám, az ajkából vér szivárgott, és a szemei tele voltak könnyekkel. Dühös lettem, bár most sem tudtam, hogy magamat okoljam-e vagy őket, és ököllel kettő nagyot belevertem a tükörbe, ami végül megrepedt, rajtam pedig még több seb keletkezett. De nem számított.

Kidülöngéltem a nappaliba, és kinyitottam még egy üveget, hogy aztán ihassak még. El akartam tompulni, azt akartam, hogy ne fájjon semmi. Most már nem csak lelkileg voltak fájdalmaim, hanem fizikailag is. Valószínűnek tartottam, hogy ha józan lennék, üvöltenék a kezemben lüktető fájdalomtól.
Lenéztem a karjaimra, amik most elmaszatolva pirosak voltak, és a sebekből csak még inkább szivárgott a vér. De kit érdekel? A legjobb lenne semmit sem érezni.

Megálltam egy pillanatra, megint visszatartottam a lélegzetem, és akkor beugrott valami.

Elindultam az ajtó felé, és úgy, ahogy voltam, mezítláb, sírva, elmaszatolt sminkben és véresen végigsétáltam a folyosón a lépcsők felé.

Nem tudom, pontosan hány lépcsőfokot másztam meg, már csak akkor tértem kicsit magamhoz, mikor kiléptem a kellemes májusi éjszakába. Az autók hangját nem lehetett hallani, madarak pedig errefelé nem éltek. Szinte tökéletes csend volt, csak a lágy szellő hangja zúgott.

Lassan, egyik lépést tettem a másik után, majd remegő ujjaimat a korlátra csúsztattam. Mindkét alkarom zsibbadt volt egy kicsit, de azért megkapaszkodtam, és felálltam a tető szélére. Nem néztem le, csak lehunytam a szememet, és halkan sírtam.

Innen már csak egy lépés, csak egy kis lendület, és aztán nem marad semmi.
A szél hűvösen érintette a testemet, én mégsem fáztam. Szédültem, és reszkettem a sok fájdalomtól, sírtam és halkan motyogtam. Egy nevet. Csak egyet. Legyen ez az utolsó.

In Pieces - Chapter 9

9. You were lost in the beating of the storm

Heléna:

Az emberek célokat tűznek ki maguk elé. Másképp hogyan is lehetne élni? Unalmas lenne, ha nem lenne mihez kezdenünk.
Én elértem az egyik célomat, éppen itt állok előtte. A hatalmas könyvesbolt egyik hosszú polcán ott van a könyvem: Hidegvérrel.

Evelin mellettem boldogan vigyorgott, és a karácsonyra kapott karkötőjét nézte, amit úgy három órás válogatással vettem neki. Chester szokásához híven késett, de végülis megérkezett a dedikálásra. Mike persze nem tudott eljönni.

Miközben leültem a nekem fenntartott asztalhoz, és szorgosan firkáltam a nevemet a könyvek első lapjára, s kedélyesen beszélgettem lelkes olvasóimmal, Lux ezerrel telefonált valahol két polccal arrébb, ami rettentően idegesített. Tudta, hogy izgulok, és nem volt mellettem. Szép mondhatom.

- Sokan eljöttek – hümmögött Chez, mikor este már nem volt senki az üzletben csak Lux, Eve, ő és én, meg valahol hátul a személyzet.
- Igen, tök örültem – vigyorogtam ezerrel.
- Hát abban biztos lehetsz, hogy a könyved bombasiker! – kacsintott Lux, én pedig nagyot sóhajtottam. Tényleg összejött az egyik legnagyobb álmom. – Viszont még örülnék, ha eljönnél hozzám, van pár dolog, amiről beszélnünk kellene.
- Oké – bólogattam, majd engedve Cheznek, odabújtam hozzá egy csókra.
- Hazaviszem Evét, és aztán otthon találkozunk.
- Hát milyen roppant kedves vagy – nevetett fel az emlegetett szöszi.

Evelin gyógyszerészként kezdett dolgozni egy neves cégnél, és nem messze tőlünk bérelt egy kis lakást. Sokszor mondta, hogy ha akarok, odaköltözhetek, hiszen van egy üres szobája, de még nem beszéltem erről Chesterrel.

Lux végül vagy két órán keresztül hadart nekem mindenféle jogokról, amikről nem mondhatok le. Persze nem is tettem volna, erre Mike megtanított.
Ahogy hallgattam kedves barátnőmet, eszembe jutott az a pillanat, amikor először találkoztam Mike-kal. Istenem… Milyen rettentően boldog voltam akkor! Azóta pedig minden megváltozott. Ő beleszeretett az Árulóba, én Chesterrel járok, kiadták életem első könyvét, közben a Machine Shop szépen a darabjaira hullik a szemem láttára. Mert sajnos semmi sincs rendben, és Mike egyszerűen nem hajlandó foglalkozni a dolgokkal. Nekem pedig nem könnyű úgy helytállni, hogy közben felolvasó körútra megyek, ellátom nagyjából a háztartást, és még legyen valamennyi magánéletem is.

Este, mikor visszaértem Chesterhez, az első dolgom az volt, hogy vettem egy forró zuhanyt. Hosszú napom volt, és valahogy most jól esett a csend – vagyis a vízcseppek zubogása. Később, mikor már mindketten az ágyban feküdtünk, felhoztam a témát.

- El akarsz költözni? – kérdezte meglepetten, közben ujjai rásimultak a combomra. Hát nem könnyíti meg a gondolkozást, az biztos.
- Nem. Vagyis… úgy jöttem ide, hogy csak egy darabig maradok, amíg nem találok magamnak egy jó lakást. És hát most Eve is itt van, gondoltam… - megvontam a vállamat, ő pedig elmosolyodott. Meg kell hagyni, a mosolya valami elképesztően szexi. Jó, mondjuk rajta mi nem az?
- Én kedvelem Evelint, tudod jól. De nem tartom fontosnak, hogy elmenj. Jó, hogy itt vagy velem.

Kell ennél több? Nem. Nem kell, hogy szerelmes szavakat suttogjon a fülembe, én e nélkül is érzem, hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak.
Ujjai feljebb kalandoztak, félretűrte a bugyim szegélyét, és mindenféle kertelés nélkül elmerült bennem. Belenyögtem a csókba, imádtam, hogy mindig pontosan tudja, mit akar, és meg is valósítja azt.

Hiába fárasztott le, meg hiába volt amúgy is húzós napom, egyszerűen nem tudtam aludni. Lassan kikeltem mellőle az ágyból, és lementem a konyhába, hogy igyak valamit. Tej, kakaó vagy esetleg Whiskey… igen, az utóbbinál döntöttem.
Kezembe vettem a mobilomat, és akkor láttam, hogy volt pár nem fogadott hívásom, meg üzenetem. Fanni keresett, de mondjuk azt magasról le is szartam. Phoenix és Joe írtak üzenetet, jobban mondva kaptam egy-egy képet, amin a könyvemmel pózoltak – sajnálták, hogy nem lehettek ott az első dedikáláson, de biztosítottak arról, hogy eddig, amennyit olvastak a könyvből, az tetszett nekik. Ezen csak mosolyogtam. Aztán a legtöbb hívás Mike-tól jött, meg egy üzenet, hogy beszélni AKAR velem. Hát jól van öcsém, lássuk.
Tárcsáztam, és közben kortyolgattam az italomat.

- Hallo? – jött az álmos hang, nekem mégis hatalmasat dobbant a szívem. Istenem… imádtam azt a mély, rekedt hangot! Eszembe jutottak azok a pillanatok, mikor együtt aludtunk, és valahogy elkapott a rosszullét. Igen, fizikailag lettem rosszul attól, hogy most nem így van.
- Szia, én vagyok – szövet suhogást hallottam, majd ajtócsukódást.
- Miért nem vetted fel a telefont? – jött az ideges kérdés, és már tudtam, nem álmos, valamint, otthagyta Fannit is, hogy tudjon velem beszélni. És vajon én ennek legbelül miért örülök? Akkora egy pancser vagy, Léni!
- Lux-szal voltam, mert volt pár dolog, amit meg kellett beszélnünk. Előtte meg a dedikáláson voltam, tudod, amire nem jöttél el! – én magam is éreztem, hogy kurva sok gúnyt sikerült vinnem a hangomba, de hát ha egyszer fájt, hogy nem volt ott!
- …
- Most miért hallgatsz? Te kerestél, mondd, mit akarsz! – talán kissé nyers voltam… kissé.
- Gratulálni akartam, mert megjött a könyved, és beleolvastam.
- Előrendelted? – ez kissé meglepett.
- Jaj, ne csinálj úgy, mintha… nem is tudom… - dühöngött halkan, de tudtam, hogy fel s le járkál a szobában, ahol épp volt, és a hajába túr. Ismertem…
- Hogy ne csináljak, Mike? – kérdeztem élesen. Nehogy már én legyek a rossz!
- Ezt nem telefonon kellene megbeszélnünk, Léna! – már megint ez a lénázás… Rögtön elkapott a harci ideg.
- Jó, akkor találkozzunk! – vágtam rá, és közben már elindultam a fürdőbe, hogy összeszedjek valami ruhát, és felöltözzek.
- Gyere haza – közölte flegmán, mire úgy éreztem, mintha pofonvágott volna.
- Megyek… de ne feledd, hogy tettél róla, hogy az ne legyen az én otthonom! – hallottam, ahogy nagy levegőt vett felháborodásában, de kinyomtam a hívást, és kapkodva öltözni kezdtem.

**

- Mi az, hogy tettem róla, hogy ez ne legyen az otthonod? Ez egyáltalán nem volt fair! – semmi „szia” vagy valami, mikor éjjel kettőkor ajtót nyitott nekem.
- Nem így volt? Talán nem te küldtél el, mert Fannival akartál lenni? – ripakodtam rá én is, és cseppet sem zavart, hogy az ajtóban szobrozunk.
- De én ezt nem így gondoltam, te is tudod! Nem igazság, hogy ezt vágod a fejemhez! – közel hajolt, és bőszen mutogatott. Hm, hogy is gondoltam régen? Hogy olyan, mint a pusztítás angyala. Hát igen, ez most is igaz volt rá, mert gyönyörű volt, erős, és félelmetes.
- Nem vágtam a fejedhez, csak közöltem a tényeket. A fair dolgokról meg te inkább ne papolj nekem, Shinoda! – meghökkent, mert ritkán hívom a vezetéknevén. De hát, ha ő lénázik, akkor én meg shinodázok!
- Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte hidegen csengő hangon. Ó, szóval megbántottam?! Helyes! Fájjon csak neki úgy, ahogy nekem! De miket beszélek, neki sosem fog úgy fájni, mint nekem.
- Az egész könyv dolgot le se szartad! Azt sem tudod, miről szól! Nem jöttél el ma, nem voltál mellettem az elmúlt hónapokban! Az, hogy megrendelted, semmi! Fogadni mernék, hogy nem is olvastál bele úgy alaposabban – zavarba jött, láttam a szemein, ami bizonyította, hogy igazam van.
- Ott volt neked Chester, minek kellettem volna én oda? – kérdezte fölényesen grimaszolva, nekem pedig abban a pillanatban elgurult a gyógyszerem.
- MIÉRT? AZT KÉRDEZED, HOGY MIÉRT? – oké, tényleg nem zavart, hogy az utcán üvöltözök vele. – MERT MEGÍGÉRTED! MERT AZT MONDTAD, HOGY MINDIG ITT LESZEL NEKEM! MERT SZÁMÍTANI AKARTAM RÁD! AZT AKARTAM, HOGY OTT LEGYÉL VELEM, MIKOR MEGÁLMODOM A SZEREPLŐKET, MIKOR ÉLETET ADOK NEKIK! MELLETTEM KELLETT VOLNA ÁLLNOD, DE TE ELHAGYTÁL! MEGTETTED, AMITŐL OTTHON FÉLTEM. ANNYIRA TUDTAM, HOGY MAJD JÖN VALAKI MÁS, ÉS AKKOR MAJD AZ, AMI KÖZTÜNK VOLT SZERTEFOSZLIK! ÉS AKKOR MÉG VAN KÉPED MEGÍGÉRNI, HOGY AMIKOR MAJD ÖSSZEOMLIK A FÖLD, ÉS LÁNGOKBAN ÁLL MINDEN, TE OTT LESZEL VELEM!!!?? – kicsit már hisztérikusan csengett a hangom, és a szemeimet is könnyek homályosították; ő pedig döbbenten állt velem szemben. – A NAGY BÜDÖS FRANCOKAT! NEM LESZEL OTT! MOST SEM VOLTÁL OTT! NEM OLYAN VALAKI KELL NEKEM, AKI OLYKOR-OLYKOR, MIKOR ARRA VAN SZÜKSÉGE, HOGY ELVÉGEZZEM HELYETTE A MUNKÁJÁT, FELBUKKANJON. NEM HÉTVÉGI MIKE-RA LENNE SZÜKSÉGEM! ÉS AKKOR MÉG TE VÁDASKODSZ? TE AKADSZ KI? EZ VOLT AZ OTTHONOM – mutattam a házra. – EZT ÍGÉRTED, ÉS AKKOR BEKÖZLÖD, HOGY TE MEG FANNI ÍGY MEG ÚGY. HÁT TUDD MEG, HOGY BAROMIRA FÁJT ÉS FÁJ A MAI NAPIG… DE NE MERD CHESTER NEVÉT A SZÁDRA VENNI EZZEL KAPCSOLATBAN, MERT KURVÁRA Ő VOLT OTT MELLETTEM, AMIKOR TE NEM! – gyorsan kapkodtam levegőért, és a beállt csendben félelmetes volt a sötétség körülöttünk. A gyér fény, ami az utcai lámpákból jött, most mintha nem is létezett volna. Csak néztem a gyönyörű arcot, és rájöttem, hogy idióta módon viselkedek. Megbántottam, látom rajta, pedig nem akartam. Én papoltam Fanninak arról, hogy csak azért hallgatok az érzéseimről, hogy Mike boldog lehessen úgy, ahogyan ő akar, erre most pont én bántom a legjobban. Hogyan szívjam vissza? Mit mondjak?
- Ez a véleményed? – kérdezte ijesztően halk és semleges hangon, szemeiben elutasítássá fagytak az eddigi döbbent és megbántott érzelmek. Nem várta meg, míg válaszolok, pedig szerettem volna rávágni, hogy nem, nem ez a véleményem, még ha hazudtam is volna most neki. – Rendben, Léni! Igazad van, olyat ígértem, amit nem tartottam be. Pedig Isten lássa lelkemet, akartam. Ma is ott akartam lenni, csak valami közbejött. Viszont nem számítottam rá, hogy így fogsz reagálni. Sajnálom, hogy nem lehettem ott. De rendben, legyen ahogy akarod! Nem leszek ott, amikor majd eljön a világ vége. Pedig érted minden mást hátrahagytam volna – a szemébe akartam üvölteni, hogy hazugság, amit mond, hiszen ma is félresöpört. – Ami pedig azt illeti, hogy helyettem végzed a munkámat… Nos, így volt, valóban nem értem rá mostanában, de legyen. Ezentúl nem kell semmit sem megcsinálnod helyettem, mert ki vagy rúgva! – utolsó szavai szinte megálltak a levegőben, bennem pedig megállt az ütő.
- Tes… tessék? – nyögtem nagy nehezen.
- Ki vagy rúgva, Heléna! Remélem, így könnyebb lesz neked, mert nem venném a lelkemre, ha miattam nem jutna időd a könyvedre, vagy a magánéletedre. Köszönöm, hogy eddig számíthattam rád! Látom, most már ez is megváltozott… Jó éjt!

Olyan erővel csapta be előttem az ajtót, hogy sokáig zúgott még a fejem a hangjától. Most tényleg megtörtént mindez, vagy csak álmodtam? Add Istenem, hogy csak álom legyen, kérlek!

**

Hosszú napok teltek el úgy, hogy nem beszéltünk egymással. Egyáltalán nem voltam dühös, nem mérgelődtem; én csak nem tudtam felfogni, ami történt. Kábultan járkáltam a világban, és igyekeztem minden erőmmel a könyvem népszerűsítésére és Chesterre összpontosítani.

Eltelt a szilveszter úgy, hogy nem emlékeztem semmire. Azt hiszem, nagyon régen ittam annyit, mint akkor. Mind együtt voltunk, és Evelin vállalta velem a szolidaritást: megegyeztünk, hogy akárhányszor Mike megcsókolja, megérinti Fannit, mi iszunk. Megtettük. Eve másnap délután, mikor felébredt mellettem, azt mondta, hogy életében nem kívánta még ennyire, hogy valaki lepuffantsa, csak hogy elmúljon ez a fejfájás és hányinger. Nálam mondjuk nem csak az ingere volt meg, mert fél délután a wc mellett ücsörögtem.

Aztán egyik nap betoppant Mike, váltottak Chesterrel néhány szót – őt egy álló napig győzködtem a veszekedést követően, hogy ne menjen neki Mike-nak; hogy nézne már az ki, ha a banda tagjai egy csaj miatt vesznének össze? -, majd kettesben hagyott minket. Én csak ültem az ágyon, míg ő az ablaknál állt, nekem háttal, és bámult kifelé.

- Mike, nem tudom, hogy miért jöttél, de igazán díjaznám, ha végre előrukkolnál vele! – mondtam halkan, és igyekeztem minden él nélkül kiejteni a szavakat.
- Dolgod van?
- Lux-szal kellene találkoznom, de mondjuk megszokta, hogy kések. Csak mondd, mit szeretnél! Mikor állt be közénk ez a köntörfalazós rész? – megfordult, végre rám nézett és halványan elmosolyodott.
- Bocsánatot szeretnék kérni tőled!
- Nem, igazából én tartozom bocsánatkéréssel – felálltam, de zavarban voltam hirtelen, és nem léptem közelebb. Folyton emlékeztettem magamat, hogy ő nem az enyém, és ezért úgy éreztem, az sem lenne illendő, ha csak a közelébe is mennék. – Nem szabadott volna azokat a fejedhez vágnom. Tudom milyen elfoglalt vagy.
- Igen, de attól még te vagy az én Lénim… - hát basszus puff neki! -, és nem kellene elhanyagolnom téged, csak mert van Fanni, meg az új album. Te is megírtad a könyvet, dolgoztál nekem, eljöttél a koncertekre és hát… sosem panaszkodtál, pedig tudtam, hogy nem ehhez szoktál.
- Vannak dolgok, amiken már nem lehet változtatni. Ilyenek a kimondott szavak is, nem igaz? Bármennyire fájdalmasak is, az a seb, amit okoztak, már ott van a lelkünkön, és egyszerűen nem lehet ezeket beforrasztani fennkölt szavakkal…
- Már tudom miért olyan sikeres a könyved – mosolygott most már őszintén, ahogy szokott.
- ???
- Elolvastam. Chester már mesélt róla régebben, de így valahogy más volt… Két teljes napomba került, mire rájöttem, hogy Colin nem volt benne eredetileg, ugye?
- Nem, tényleg nem – témaváltás történt, de azért örültem neki, hogy felhozta ezt. – Lux szerint Josh túl magányos volt, így kitaláltam mellé Colint.
- Az biztos, hogy Colin üde színfolt volt benne – vigyorgott.
- Nos igen, ő más, mint Josh… - kis szünet állt be a beszélgetésbe, és újra kezdtem kényelmetlenül érezni magam.
- Szeretném, ha azt a kirúglak részt valahogy figyelmen kívül hagynád! – szemeiben egyszerre volt jelen a kérlelés és a félelem. Talán azon aggódott, hogy nemet mondok.
- Miért?
- Mert szükségem van rád. Jól végezted a munkádat, és én igazságtalan voltam veled.
- Talán egy kicsit – mosolyogtam, mire nevetve bólintott.
- És hát valójában a Linkin Park háza táján is akad munka, ha… - elkomorult, és zavartan kereste a szavakat, de láttam rajta azt is, hogy retteg.
- A Machine Shop nem fog összeomlani – elé sétáltam és bátorítóan megsimogattam a karját. – És nem csak azért, mert az is MS…
- Remélem – suttogta, majd lassan magához ölelt.

Hogy mit éreztem, ahogyan hozzám simult? Inkább meg sem fogalmazom. Nincsenek rá elég jó szavak.

**

Persze ez a béke nem tartott sokáig, mert januárban eljött Fanni szülinapja is, ahova engem semmivel sem tudtak volna elrángatni, így másnap újra egymással kiabáltunk, csak most Chesternél.
Ő és Eve a kanapén ültek, és csak bámultak ránk, ahogyan egymás fejéhez vágtuk a vélt sérelmeinket. Ez a veszekedés annyival ment jobban, hogy a végén nem lettem kirúgva. Jó, mi?

Telt-múlt az idő, eljött a február, és a könyvem meg csak egyre jobban fogyott. Egyre többen olvasták el, és egyre többen is vették. Az, hogy a második utánnyomásnál tartottunk számomra rohadt nagy csoda volt. Mondjuk mindenki számára az volt.

Sajnos a Valentin napot külön kellett töltenünk Chesterrel, mert nekem New Yorkba kellett mennem a könyv miatt, de azért nem volt vész. Chez nem volt egy olyan csöpögős fajta, hogy ezen fennakadjon, így nem volt belőle probléma.

A Házban is megint egyre több időt töltöttem Lux-szal, Evével és Shiorival. Fanni is felbukkant néha, de sok melója volt az étteremben, ahol most valami kisfönők lett, így nem kellett bájcsevegnünk egymással, csak hogy lássák, nem vagyunk mi rosszban. Persze szerintem Mike-on kívül mindenki levágta, hogy mi is a helyzet.

Konkrétan a dalokat még nem hallottam, csak egy-egy foszlányt belőlük. Chester sokszor volt bent, vagy sokszor volt dolga, így este mikor végre együtt lehettünk nem igazán a zenéről kérdezgettem. Meg úgy egyáltalán nem kérdésekkel voltunk elfoglalva.

A kiadó berendelte a Hidegvérrel folytatását is, én pedig egész áprilisban azon agyaltam, hogyan is legyen tovább. Május elején pedig készültem haza, hiszen anyák napjára csak illene hazatolnom a képemet, ha már karácsonyra nem tettem. Hívtam Chestert is, de arra hivatkozott, hogy a legutolsó simítások még hátra vannak a lemezen. Meg is értettem, hiszen nagyon keményen dolgoztak rajta, és megérdemlik, hogy minden tökéletes legyen.

Amiért már kevésbé rajongtam, az az volt, hogy Fanni is velem tartott, hiszen ő is ezer éve nem látta a szüleit és a családját. Mondanom sem kell, hogy a gépen habár egymás mellett ültünk – hála annak, hogy Mike vette meg a jegyeket -, nem szóltunk egy büdös szót sem egymáshoz. Csak azt vártam már, hogy túl legyek ezen az egészen. Szerettem volna már otthon lenni, de valahogy mégis vágytam vissza LA-be.

A Budapestről Pécs felé tartó buszon sajnos megint egymás mellé kényszerültünk az Árulóval, és itt már le is folytattunk egy beszélgetést – mert amúgy hónapok óta nem beszéltünk egymással, csak ha nagyon muszáj volt -, ami igen érdekes volt és rettentő kifejező. Röviden így foglalnám össze:

- Mennyit sikerült felszedned, úgy tíz kilót?
- Anyád! … Amúgy tizenkettőt.
- Akartam ám veled beszélni, miután sikerült összevesznetek Mike-kal még karácsony táján…
- …
- *összevont szemöldök*
- És?
- Blabla… jól elbasztad… blabla… megvigasztaltam… blabla… aztán úgy döntöttem, hogy nem érdekelsz.
- Inkább szedjek fel még tíz kilót, mint hogy ilyen hátbatámadós picsa legyek, mint te!
- De ennek a hátbatámadós picsának van egy Mike-ja, neked meg nincs.
- >:{
- :D
- -.-
- *legyintés*
- *gúnyos vigyorgás*

Hát valahogy így zajlott, szóval már alig vártam, hogy visszamenjünk Los Angelesbe, mert ott jobban el tudom kerülni őt. Még jó, hogy olyan nagy ott a tér meg a minden…

„What you bild you lay to waste”

In Pieces - Chapter 8

8. Heaven and Hell

Phoenix:

Valahol csörög a telefonom – mondogattam magamban este kilenc körül, és igyekeztem megtalálni a készüléket a lakásban. Lázasan kutattam utána, és egy halom ruha alatt, a fürdőszoba padlóján meg is találtam. Nahát! Elkélne ide egy női kéz…
A kijelzőre pillantva egy meglehetősen nem várt nevet pillantottam meg.

- Szia, Helena, mi újság Trójában? – kérdeztem mosolyogva, miközben igyekeztem nem átesni a folyosó közepén heverő könyvkupacon. Komolyan el kellene pakolnom!
- Falovat kaptam, vagy mi a szar! – morogta búsan, mire leültem a kanapéra, és csak hallgattam; tudtam, hogy úgyis elmondja, hogy mit szeretne. – Ráérsz most? Nem lenne gond, ha átmennék?
- Nem, gyere csak. Rendelek valami kaját, és beszélgetünk – tudtam, hogy baj van. Nem szokott engem keresni, csak ha nincs más megoldás. És ha ez igaz, akkor most sem Chesterre, sem Mike-ra nem számíthatott. – Minden oké lesz, csak egyenesen gyere ide!

Nem igazán tudtam, hogy mi lehet a baj, de tudtam, hogy gáz van. Rendeltem két pizzát, behűtöttem pár üveg sört meg egy pezsgőt energiaitallal. Azért azt már tudtam, hogy Léni ezeket issza meg. Igyekeztem egy kicsi rendet összehozni, de nem igazán sikerült. Valahogy minden ott volt jó, ahol volt – kivéve talán a könyveket a folyosón, de azokat fel is pakoltam a polcra. Úgy fél órával később halkan kopogtak az ajtón, s szembe találtam magam Léni szomorú arcával, és pár táskával.

- Nyugi, nem beköltözni jöttem – mosolyodott el szomorúan, én pedig segítettem beljebb hozni a cuccát, aztán leültünk a nappaliban. Léni az egyik fotelbe vackolta be magát, lábait felhúzta és zavartan nézett egy pontot a szőnyegen.
- Akkor… hozok inni.
- Valami erőset, ha lehet! – kérte, én pedig bólintottam. Nem sokkal később két pohárral tértem vissza, amikben aranyló Whisky volt.
- Hűtöttem be neked pezsgőt meg energia italt, ha megjön a pizza, iszunk azt is – hálásan mosolygott, én pedig leültem vele szemben, és emeltük a poharunk.
- Hát akkor, igyunk arra, hogy Mike kidobott otthonról!
- Tessék? – nem akartam hinni a fülemnek. Biztosan hülyéskedik.

Elmesélt mindent, közben pedig azt figyeltem, hogy annak ellenére, hogy azt hittem, hogy sírni fog, inkább csak egyre dühösebb lett. Mondjuk, nem hibáztattam, megértettem, hogy miért érez így. Valószínűleg az ő helyében én is így éreztem volna.

- Tudod, nem is az, hogy az én házam lenne, mert nem az, de azért mégis – szemei villámokat szórtak, de láttam bennük megcsillanni a fájdalmat is a düh mellett.
- Úgy érzed, elárult?
- Úgy érzem, hogy bassza meg! – fortyogott. – De igen – kicsit lehiggadt és elmélázva, már-már szomorúan nézett egy pontot a falon. – Azt mondta anno, hogy együtt leszünk, hogy nem hagy magamra. Nem tudom, hogy nektek ez hogy jött le, de én nem az első szavára költöztem ide ki. Bizonytalan voltam. Nemet mondtam, aztán igent, aztán megint visszakoztam volna. Erre ő megígérte, hogy közénk senki sem állhat majd és blabla… én hülye állat meg hittem neki! Pff…
- De ugye tudod, hogy ebben mi a jó?
- ???
- Hát az, hogy így most megláthatod, hogy mégsem vagy egyedül.
- ?????
- Szeretted mindig is azt gondolni, hogy egyedül Mike tenné érted tűzbe a kezét, meg talán Chester. De most majd talán észreveszed, hogy például én is nagyon kedvellek… meg például Joe is.
- Hát… - pislogott párat, aztán lehúzta, ami a poharában volt.

Megjött a vacsoránk, enni kezdtünk, közben pedig folytattuk az eszmefuttatásunkat. Nem mondom, a pia jobban fogyott, mint a kaja. Két órával később elfogyott a pezsgő – tisztán ittuk meg -, a sör, a Whisky és egy üveg bor is. Mindketten jobb kedvűek lettünk, Léni meg halálra simogatta az új kutyámat.

- Istenem, de édes! – áradozott, miközben igyekezett nem felborulni a padlón való guggolásban. Letérdeltem melléjük, és én is kedveskedve megsimogattam a kutyus puha bundáját.
- Még nincs neve.
- Hű, adhatok neki én? – kérdezte nevetve, miközben a kis szőrcsomót dögönyözte.
- Halljuk!
- Lee Tábornok, vagy legyen Napóleon, vagy Marco Polo, vagy Kolumbusz, vagy legyen Vorosilov, hű vagy legyen inkább Kepler! – csak pislogtam. – Most mi van? Egyik sem tetszik?
- Vorosilov?
- Egy orosz Marshall volt a második világháború idején.
- És azért nevezzük el így, mert?
- Mert jól hangzik.
- Lefogadom, hogy valami diktátor volt, aki milliókat kinyírt.
- Nem lett volna ez, ha ti hamarabb beléptek a háborúba.
- Még nem álltunk rá készen. Amúgy is mi döntöttük el, szóval szívesen.
- Chpff… Sokra mentünk vele. A vasfüggöny így is ránkborult.
- Szóval… a Marco Polo és a Kepler tetszik.
- Megengedem, hogy válassz! – vigyorgott rám.
- Milyen nagylelkű! – nevettem. – Oké, akkor legyen Kepler.
- Legyen… tetszik neked? Hm, kicsi Kepler? – szólt most a kutyához. – Menjünk el bulizni! – fordult egyszer csak felém.
- Most?
- Hát még éjfél sincs. Gyorsan elkészülünk… - megvonta a vállát.
- Oké – nem kellett kétszer kérnie.

Valahogy hajlottam rá, hogy azt tegyem, amit mond. Nem tudom, miért. Vagy az alkohol tette, vagy alapból is megbíztam benne, hála annak, hogy láttam, hogyan tart mindent az irányítása alatt a Machine Shopnál.
Léni elvonult a vendégszobába átöltözni, én pedig a hálóba siettem. Nem válogattam valami sokat, egy fekete inget vettem fel, az ujját feltűrtem a könyökömig, meg egy sötét farmert. Hallottam, hogy Léni becsörtetett a fürdőbe és kikiabált, hogy nekilát sminkelni. Még gyorsan megkerestem a pénztárcámat, elsüllyesztettem a zsebemben, és hívtam egy taxit.

- Léni, kész vagy? – indultam befelé a fürdőbe, ahol ő is volt. Amint átléptem a küszöböt, megtorpantam. Egy fekete, rövid ruhát viselt, fekete, magas sarkú cipővel, és éppen befejezte a sminkelést, ami annyit jelentett, hogy a szemei feketére voltak festve, kiemelve ezzel sötét íriszét. Mintha egyenesen egy démon szemeibe néztem volna. Egy nagyon dögös és kívánatos démon szemeibe. – Azta! – nyögtem ki nagy elmésen, és végre, ahogy a testének mustrálása után az arcára néztem, láthattam, hogy ő is alaposan végigmért.
- Szintén! – bólogatott szinte önkívületben, és közelebb lépett hozzám. Most olyan magas volt, mint én, így egyenesen a szemembe nézett.
- Elképesztően szexi vagy! – mondandómra furcsa fény gyúlt a szemeiben, és sajnos bármennyire is igyekeztem visszafogni magam, rá kellett döbbennem, hogy én most, ebben a szent pillanatban őrülten kívántam Lénit.
- Chester a pasim… - motyogta halkan, de tudtam, hogy csak azért, hogy magát leállítsa. Nem volt nehéz észrevennem, tekintve, hogy a számat bámulta megigézve.
- Chester a pasid! – bólintottam.
- Nem kéne… - nagyot sóhajtott, és lehunyta a szemeit.

Na most légy okos, Phoenix! Lépj oda, tedd meg! Húzd magadhoz, és csókold meg!
Nem tettem. Ezer éve barátok voltunk Chesterrel, nem kellene megtennem ezt vele. Fájna neki, tudom jól. Még ha nem is mutatná. És ott a másik ember: Mike. Chestert is le akarta nyomni, alig tudtuk lenyugtatni.

Végül elléptem előle, aztán ittunk lent még egy kicsit. Ez mindkettőnknek betett, mármint ez a kis incidens. Bár nem kellett sok, hogy túllépjünk a dolgon, így nem sokkal később már a taxiban ültünk.
Egy noname szórakozóhelyre mentünk, ahol tuti nem futunk bele fotósokba. Los Angelesben vigyázni kellett az ilyesmire.
Amennyire számunkra ismeretlen volt a hely, annyira tele is volt fiatal huszonévesekkel. Végülis Hel adta meg az úti célt a sofőrnek, gyanítottam, hogy már volt itt legalább egyszer.

Először kicsit leültünk a bárpulthoz, rendeltünk inni, majd megbeszéltük, hogy ma nálam alhat. Én kérdeztem meg, hogy marad-e, mire ő visszakozott, viszont rábeszéltem. Na, nem azért, mert akartam volna valamit, hanem mert akkor legalább biztosan tudom, hogy jó helyen van.
Később elmentünk táncolni, persze nem azért, mert én akartam volna, hanem mert Léni kért rá. Meglehetősen furcsa – értsd: kurva jó – volt, ahogyan hozzám simult néha, és mosolyogva, énekelgetve táncolt velem.
Mindenesetre türtőztettem magam, és hajnalban egymással szemben álltunk. Ő a vendégszoba ajtajában, én a sajátoméban.

- Te jó barát vagy, Phoenix – mosolygott rám fáradtan, bánatosan.
- Igyekszem az lenni, ha hagyod. Nem kell mindig Mike-ra és Chesterre támaszkodnod.
- Igen, már tudom – bólintott, majd a hálóingként funkcionált pólójának az alját kezdte gyűrögetni. – Felhívom Chestert, hogy ne aggódjon. Bár nem az a szívbajos fajta, de keresett kétszer.
- Neked biztos megbocsátja, hogy felébreszted – mosolyogtam elnézően.
- Igen, valószínűleg – kedves mosoly terült el arcán.
- Szereted? – furcsán pillantott rám, mintha meglepődött volna kissé.
- Hát… - megvonta a vállát. – Nem tudom. Nem hiszem… vagyis nem úgy, ahogyan kéne.
- Az-az érzés Mike-é, igaz?
- Igen, úgy érzem.
- Miért? Bántott, nem is egyszer.
- Szent meggyőződésem, hogy nem szándékosan tette, és teszi… és fogja tenni.
- Miért viseled el? Haza is mehetnél, el innen, távol tőle.
- Nem hiányoznék? – villantott kacér mosolyt, mire felnevettem.
- De, nagyon is. Viszont akkor talán könnyebb lenne neked.
- Biztosan így van. Viszont nekem jó, hogy fáj. Számtalanszor elképzeltem, hogy milyen lenne, ha elmennék. Vissza oda, ahol minden unalmas volt, és ahol nem volt ő sem. Idővel elfelejteném. Ha akarnám, elkerülhetném, hogy szem előtt legyen. Mondjuk, nem hallgatnám a zenéteket, nem mennék a neten olyan helyre, ahol őt láthatnám és hasonlók. Megkérhetném, hogy lépjen ki az életemből, bár arról is szent meggyőződésem van, hogy nem tudná megtenni. Talán ő is olyan önző, mint én. Akar az életébe, ahogyan én is őt. Szeretem a tudatot, hogy ismerem őt. Hogy bármikor felhívhatom, hogy bármikor beszélhetek vele. Most mondjuk megingott minden, amit felépítettünk. De maradok. Megvárom, hogy vajon leomlik-e a világunk, vagy továbbépül.
- Ez nem fair Chesterrel szemben.
- Tudja, hogyan érzek. Ne feledd, hogy ott volt velem, mikor megtudtam, hogy Mike összejött az Árulóval!
- Tudom. Nem rosszból mondom, csak szeretném, ha mindent szem előtt tartanál.
- Igyekszem – biccentett komolyan.
- Akkor jó éjt, Trójai Helena! – felkuncogott.
- Neked is, Phoenix!

Heléna:

Nevetve figyeltem, ahogyan Mike és Chester idétlenkedtek a kamera előtt. A Házban voltunk, én igyekeztem ellátni a dolgomat, amit Brad bízott rám, míg ők elméletileg zenét szereztek. Elméletileg. „Kell valami az LPTV-be is!” – hangoztatták olykor, és ez is egy ilyen alkalom volt.

- Sziasztok! – lépett be a helyiségbe Lux, vidáman mosolyogva a srácokon.
- Hello – jött kórusban a válasz, én pedig megpaskoltam magam mellett a helyet.
- Szia – nyomtam két puszit az arcára, ő pedig lerakott elém egy nagy kupac papírt.
- Ezek az átszerkesztett részek, amiket átdolgoztál. Pár nap alatt összerakom egybe az egészet, és mehet a nyomdába, ha rábólintasz a borítótervekre is – hadarta, majd szeme megakadt valakin. – Brad, igaz? – kérdezte tőlem halkabban, mire felnevettem.
- Igen, Brad Delson… Hé, Brad! – kiáltottam neki, mire látványosan végigmért mindkettőnket, és aztán jött csak oda. – Ő itt Lux Walden, a szerkesztőm és újdonsült jó barátnőm. Lux, ő Brad, a mi legtehetségesebb szólósunk.
- Csak halkan, nehogy Mike is meghallja… szia… – és az a pillantás. Ott volt vége mindennek mind Lux, mind Brad számára. Láttam.

Le sem lehetett akasztani őket egymásról, amit Mike először nevetve fogadott, később viszont láttam, hogy kezdi bosszantani a dolog. Jómagam csak ültem ott, és miután befejeztem a papírmunkát Bradnek, átolvastam a kéziratot, majd jobb dolog híján – mivel Lux nem úgy tűnt, mint aki moziba szeretne jönni velem – elmentem megkeresni Mike-ot.
Meg is találtam, éppen gitározott valamit az egyik kanapén ücsörögve. Leültem mellé, és pár percig csak hallgattam.

- Milyen Chesternél? – kérdezte végül, én pedig elmosolyodtam.
- Jó.
- Ennyi?
- Mit kellene mondanom? Jó vele, nincs gondom azzal, hogy minden éjszaka mellette aludjak el – vigyorogtam, mire ő is megejtett valamilyen vérszegény mosolyt.
- Még mindig lelkifurdalásom van, amiért elküldtelek otthonról.
- …
- ???
- Azt hittem ennyi idő alatt már túltetted magad rajta…
- Hát… Nem is az, hogy… én csak… áh, mindegy.

Többet sosem tudtam belőle kihúzni. Hogy pontosan mi is játszódott le benne legbelül, nem tudtam. S gyanítottam, hogy senki más sem. A kapcsolatunk érdekes volt, más, mint annak előtte. Nem voltunk már olyan viszonyban, mint mikor egy ágyban aludtunk, és mindenhova együtt mentünk. Mike élete innentől már ténylegesen csak Fanniéval fonódott össze, mi többiek – de főként én -, csak figyeltük őt. A Házban minden nap találkoztunk, sokat voltam én is ott, hiszen Lux is előszeretettel jött oda megbeszélni a dolgainkat, hiszen kivetette a hálóját Bradre. Mondjuk kedvenc gitárosomat sem kellett éppen félteni. Mégis… Mike és köztem valami hatalmas lyuk, egy szakadék tátongott, aminek a két szélén álltunk mi, és csak néztük a másik távoli alakját. Ismertük a másik pillantását, a mosolyát, a mozdulatait, most mégis csak elmosódott körvonalakat láttunk a másikból.

Phoenix-szel minden rendben ment. Igaza volt, ő is igaz barátom lett. Sokszor sétáltattuk együtt Keplert a téli hűvösben, és gyakran diskuráltunk Mike-ról, mivel vele ezt meg tudtam beszélni. Viszont nem beszéltünk soha arról, mi történt akkor éjjel, vagy hogy mit akartunk volna, hogy történjen. Tudtam, hogy azért éreztem azt, amit, mert egyrészt megbántott voltam akkor, másrészt meg ittam, nem is keveset. Mondjuk, nem tagadhatom, hogy nekem igenis bejött Phoenix, nem mondom, hogy nem próbáltam volna ki szívesen, de nem tehettem, és egy részem nem is lett volna képes megtenni, mert akkor megcsaltam volna Chezt. Én pedig nem vagyok az a típus, aki megcsalja a párját.

Chesterrel a dolgok a legnagyobb rendben mentek. Odaköltöztem hozzá, mivel „miért ne?” és most idéztem őt. Szerettem vele lenni, szerettem az érintéseit, a csókjait, a hangját, mindent, ami ő volt. Szerettem őt magát. Kialakult köztünk egy olyan kapocs, amire régóta vágytam, és jó volt végre érezni, hogy tartozom valakihez, pláne, hogy hozzá. Ő mindent teljes nyugalommal kezelt, mintha az, ami köztünk van hétköznapi, és tök egyértelmű dolog lenne. A nyugalma pedig rám is hatott.

Nem mondom, hogy jól voltam, mert nem így volt. Láttam Fannit és Mike-ot együtt, szinte minden második napon, és ez még most is pokolian fájt. Olyan volt, mintha két szívem lenne. Az egyik virult a boldogságtól, a másik szenvedett a fájdalomtól. Az egyik Chesterhez tartozott, a másik Mike-hoz.
Viszont végre viszonylag rendben voltam, Chester volt a másik felem. Tudta, hogy nem könnyű nekem, de sosem hánytorgatta fel nekem a rosszabb pillanataimat. Átölelt, simogatott, kedves szavakat suttogott a fülembe, csókolt, szeretett. Ez volt minden, amire vágyhattam jelen pillanatban. És tőle megkaptam.

Ott volt még Joe és Shiori is. Joe olyan volt, mint mindig. Kicsit csendes, kicsit cinikus olykor, de benne ezt imádtam. Őszinte volt minden pillanatban, nem egyszer a szemembe mondta a véleményét – és sokszor mindazt, amit tőle kaptam bizony nehéz volt szó nélkül elviselni. De hát ő meg így vált a barátommá.
Shi nagyon aranyos és kedves lány volt, totálisan az ellenkezője Luxnak. Mármint úgy értem, hogy mindketten szeretni valóak voltak, de míg Shi nyugodt volt és nagyon megfontolt, addig Lux mindig ezerrel pörgött, és állandóan nevetett. Azt hiszem Brad ezért is kedvelte meg annyira.

Nyertem két új barátnőt Lux és Shiori révén, és éppen azon voltunk, hogy kiérjünk a legjobb barátnőm elé a reptérre így hárman. Karácsony előtt voltunk pár nappal, és Evelint vártuk vissza a LAX hatalmas termináljában. Lux folyamatosan telefonált, miközben álltunk és vártuk, hogy kilépjenek az utasok a folyosóról, Shi pedig a ruháját igazgatta. Tökre jól látszott, hogy az egyikük kvázi az ügynököm, a másikuk meg egy modell. Míg én csak álltam ott a magas sarkú cipőmben, szaggatott, feszülős nadrágomban, vékony kabátban, és erősen feketére sminkelve. Most mi mondjak? Chesterhez tartoztam, és ez valahogy megváltoztatott. Már fontos volt, hogy úgy nézzen rajtam végig, hogy elismerést lássak megcsillanni a szemében – több elismerést, mint amit amúgy kaptam előtte. És hát Chez imádta, hogy így öltözködtem.

Aztán végre hosszú várakozás után megpillantottam a szőke hajat, és a kék szemeket. Itt volt.
Azonnal egymás felé indultunk és jó szorosan öleltük a másikat. Hallottam, ahogy Lux és Shi felnevetnek a háttérben, és hát én is vigyorogtam. Eve jelenléte sokat jelentett nekem. Ő maradt az utolsó, akiben azóta megbíztam, hogy ismertem, és szükségem volt rá.

- Minden megváltozik, majd meglátod! – motyogtam a hajába, mire szorosabban ölelt.
- Én is új életet kezdeni jöttem… - hallottam, hogy mosolyog, s kicsit eltávolodtam tőle, hogy a szemébe nézhessek.
- Segíteni fogok! – bólintott, majd megint magához húzott.

Igen, valami kezd helyreállni az életemben. Végre.

„Doubt in your faith”

In Pieces - Chapter 7

7. When the end comes you’ll be the one

Heléna:

Csak néztem őket a kanapén ülve, és nem tudtam betelni a látvánnyal. Chester és Mike a Házban, pontosabban a kinti kőkorláton ültek, és papírokkal a kezükben beszélgettek. Dalszöveget írtak, egyeztettek, és láttam, ahogy néha énekeltek, de hallani bentről nem hallottam semmit. Mellém Joe vetődött le – amitől vészesen nagyot ugrottam -, majd felém nyújtott egy zacskót, amiben chips volt.

- Köszi!
- Beszéltetek már Mike-kal?
- Hogy érted? – pillantottam rá kérdőn. Joe-nak megvolt az a sajátos képessége, hogy irtó semlegesen tudott az emberre nézni, még akkor is, ha éppen más érzések dúltak benne. Most is láttam rajta, hogy tudomásul vette a válaszomat, de semmi több. – Joe, az Istenért! Ha valamit elkezdesz, akkor fejezd is be!
- Kérdeztem, válaszoltál. Szerintem ez befejezett – mondta véresen komoly arccal, majd hirtelen elmosolyodott, és előkapta a telefonját. – Viszont van itt valami, amit mutatnék.

Természetesen jól elterelte a témát. Megismert valakit, akiről elkezdtünk beszélgetni. A neve Shiori Striker volt, de a kép alapján, amit láttam róla, nem igen mondtam volna meg, hogy japán vér is van benne. Oké, a szeme kicsit – nagyon kicsit, ha jól megnézed - mandula alakú volt, viszont vakítóan kék, a bőre pedig hófehér. Ráadásul világosszőke haja volt, és pisze orra. Gyönyörű lány volt, hivatását tekintve modell. Joe-val az egyik rendezvényen találkoztak, és ott elegyedtek szóba. Elmondása szerint fogalma sem volt, hogy egy ilyen bomba nő – és most idéztem -, mit is akarhatna tőle. Jól lecsesztem, hogy ne legyen már ilyen bolond, majd beszélgetésünknek a két jómadár belépése vetett véget.

- Mehetünk? – kérdezte egyszerre Mike és Chester. A pillanat számomra megdöbbentő volt, majdnem a számat is eltátottam, de végül kinyögtem valamit.
- Ja… Mike… izé… - ezt. Értelmes, tudom.
- Szeretnék beszélni Lénivel, ha nem gond – pillantott Chesterre kifürkészhetetlen arccal, én pedig vártam a robbanást. Persze Tőle, nem Cheztől. Gondoltam ez is olyan, mint a felrázott üvegek, a kupak tart egy ideig, de ha adsz neki egy kis löketet, robban…
- Oké – bólintott Chez jókedvűen, adott egy röpke csókot, majd elindult haza. Mármint hozzá haza. Hogy nekem hol volt az otthonom, az egy nagyon jó kérdés.
- Minden rendben van? – néztem Mike-ra kérdőn, mire ő csak bámult rám. Szemeiben most nem fedeztem fel semmit, amennyire régebben nyitott könyv volt számomra, most annyira zárt és titokzatos. Nem tudtam melyik a rosszabb: az, ha azért nem tudok olvasni benne, mert már ennyire eltávolodtam tőle, akaratom ellenére is; vagy az, ha ő zárkózik el előlem szándékosan. – Mike? – kezdtem úgy érezni, hogy ma mindenki kicsit megkattant.
- Ja, mi? – mintha nem előttem állna egy méterrel, és nem hallana! – Minden, igen. Hazamehetünk, vagy mit is mondtál, találkozol azzal a csajjal? – hirtelen kapta el rólam a pillantását, én meg csak összevontam a szemöldökömet.
- Lux-szal? Már találkoztam.
- És, milyen volt? – közbe elkezdte összerendezni a cuccait a keverőpult melletti asztalon, de Joe folyamatosan mindent visszatett oda, ahonnan Mike elvette. – Most mi van? – kérdezte félig nevetve, félig felháborodva.
- Holnap is idejössz – adta meg az egyszerű választ Joe.
- Ja, tényleg… - ma valami tényleg nem stimmelt. – Akkor menjünk!

Puszit adtam Joe-nak, felkaptam a táskámat meg a magas sarkú cipőmet, és a kezemben lóbálva Mike után sétáltam. Nem mondom, hogy jól voltam, de feltűnően nyugodt. Valahogy belül háborgott is a lelkem, meg nem is. És ezt a részleges megnyugvást mindenképpen Chesternek köszönhettem. Mégis Mike mellett minden más volt. Elfelejtettem szinte mindent, ha a mélybarna szemekbe néztem. Ellenállhatatlan volt, számomra legalábbis mindenképpen.

- Szép cipő – szólalt meg váratlanul a kocsiban ülve, én pedig lenéztem az ölemben tartott, nagyon magas sarkú csodára.
- Öhm, köszi! – motyogtam. Mike nem volt az a típus, aki megnézte magának, hogy mégis milyen cuccban van az ember lánya.
- De miért a kezedben viszed?
- Hát, mert fáj benne a lábam.
- Akkor miért hordod?
- Hát mert szép, meg mert Cheznek tetszik – vontam meg a vállamat.
- Chester miatt mászkálsz egész nap olyan cipőben, amiben fáj a lábad? – nem tudtam figyelmen kívül hagyni a hangjának gúnyos csengését.
- Az ember szeretne tetszeni a párjának.
- Mindegy – sóhajtotta. – Szóval mi is volt azzal a Lux csajjal? Milyen? És mit mondott a könyvről? – éles váltás.
- Hát, azt mondta, hogy tetszett neki. Megkérdezett egy lehetséges folytatásról is. Mert azt tudnia kell, hogy ha sikeres lesz a könyv, és én nyitott véget hagyok neki, tudom-e folytatni majd.
- És tudod majd? – rám pillantott, nekem pedig eszembe jutottak az ugyanilyen alkalmak, mikor együtt kocsikáztunk és folyton engem figyelt.
- Igen, azt hiszem. Legalábbis ötleteim azok vannak.
- Az jó, az jó… - bólogatott, de láttam, hogy fejben már máshol jár.
- Ja…
- És milyen a csaj? Ez a Lux.
- Hát folyton vidám, állandóan beszél, és nagyon lelkes, ami rám nézve csak jó lehet. Irtó gyorsan haladt a könyvvel, pár változtatást megemlített, amit majd megpróbálok megvalósítani.
- És a szerződésben mi van? Nehogy nekem valami olyat írj alá, ami neked nem előnyös!
- Már átnézettem Brad apukájával, és belevettem, hogy mindenféle terjesztésben és átiratban az engedélyemet kell kérniük. Nem mintha számítanék ilyesmire, de biztos, ami biztos…
- Akkor jó.
- Tudnál róla, ha nem lettél volna az elmúlt hetekben úgy eltűnve előlem… - mondtam halkan, és most én nem néztem felé. Érzékeltem, hogy felém kapta a fejét, de nem néztem a szemébe. Fájt, amit tett. Az a semmi, amit Tőle kaptam mostanság.
- Ne haragudj! – mégis elérte, hogy ránézzek. Egy piros lámpánál álltunk, és mind a hangjából, mind a tekintetéből sugárzott a megbánás. Na ezért! Ezért nem tudtam Őt nem szeretni. Mert minden porcikája a kedvemre való volt, mintha Isten csak nekem szánta volna. A szemei, mint a legtisztább vizű tó, melyben tökéletesen láthatsz mindent, ha engedi; az ajkai, amelyeket csókolni a legjobb a világon; a hangja, mint a legszebb szimfónia. A mozdulatai, a nevetése, az, ahogyan eltűri a haját, vagy ahogyan összevont szemöldökkel olvasgatja az aznapi újságot… - Én csak…
- Chester miatt, igaz? – tekintetét visszafordította az útra, és miközben elindultunk a többi autó között, Ő a saját kezét nézte a kormányon. Nem tudtam miért, furcsán viselkedett.
- Kicsit furcsa volt. Meg az is, hogy Fanni tajtékzott a medencés dolog után. Mármint… Emlékeket ébresztett bennem… - megdermedtem, és feszülten figyeltem az arcát. Kissé zárkózott volt, mint egy megbántott férfi. – Vártam akkor valamire.
- Rám – nem kérdeztem, tudtam mire céloz.
- Már mindegy. Csak… helyre kellett tennem magamban dolgokat. Ezért nem találkoztunk annyit.
- Szóval tényleg szándékosan kerültél – ezt sem kérdeztem, de vártam a megerősítést. Közben beálltunk a garázsba, és mindketten kiszálltunk a kocsiból. Az ajtóban, ami a házba vezetett, megállt.
- Igen, szándékosan – fájt. De mennyire. Valószínűleg ezt Ő is látta az arcomon. – De nem akartalak bántani ezzel, komolyan. Viszont most foglak, pedig… nem akarom most sem – fájdalmas grimaszba torzultak a vonásai, és inkább elfordult tőlem. Rosszat sejtettem.
- Hallgatlak – leültünk a kanapéra, de nem nézett rám még most sem.
- Figyelj erről nekem nem könnyű beszélni, de… szóval ez a te házad is, viszont én úgy… mármint mi… de nem úgy, ahogy gondolnád… - össze-vissza beszélt, megpróbálta kimagyarázni azt is, amit még ki sem mondott. Én viszont tudtam, mi fog következni.
- Nézd, Mike… - sóhajtottam egyet és készségesen kerestem a pillantását. Mikor végre hajlandó volt rám nézni, nagy levegőt vettem. – Ami köztünk van, az valami több, mint egy barátság. Emlékszel, mikor először itt voltam? Megismertelek Téged. Nem csak úgy, hanem igazán. És azt is megtudtam, hogy Te őszinte ember vagy. Akkor is, ha minden oké, és akkor is, ha valami nem tetszik. Viszont sokat titkolózol előttem mostanában – már közbe akart szólni, gondolom most jött volna az, hogy én sem mondtam el neki Chestert, de inkább folytattam, és nem hagytam szóhoz jutni. – Mégis én azt kérem, hogy… hogy, amikor majd leomlanak a falak, és megnyílik a föld, amikor majd por és hamu hullik az égből, és minden lángol, amikor majd az összes barátunk és mindenki, akit szerettünk, ellenünk fordul, amikor azt hisszük majd, hogy ez itt a vég… azt kérem, legyél az-az egyetlen ember, aki megmarad nekem! De tudod mit? Ezt nem is kell kérnem, mert belül tudom, hogy Te leszel az. Akkor is, ha állandóan összeveszünk, ha kiabálunk és törünk-zúzunk majd egymás miatt… Akkor is Te leszel az! És éppen ezért, mert… mert én vagyok annyira naiv, hogy ebben hiszek, megkérlek, hogy ne hazudj nekem! Mondd el az igazat!
- Ha nincs ló, jó a szamár is, Léna? – kérdezte néhány pillanatnyi pislogás után, hangja pedig irtó gúnyosan csengett. Kérdőn felvontam a szemöldökömet. – Miért mondod ezt, hisz ezzel vagy hazudsz nekem, vagy nem jelent neked annyit a barátom, mint illene – nagyot nyeltem. Én hülye azt hittem, hogy ha előkapom az író énemet, és valami széppel megpróbálom meggyőzni, Ő majd nem használja fel ellenem. Ráadásul Ő volt az egyetlen, aki mesterien váltogatta a neveimet, mikor milyen hangulatban volt, és pontosan tudtam melyik, mit jelent. A Léna pedig nála semmi jót nem jelentett.
- Miért gondolod, hogy Chester nem jelent nekem annyit, mint kellene? De én úgy vagyok vele, hogy… szeretni valaki úgy, mint a párodat – szándékosan nem használtam a szerelem szót. – Az nem életbiztosítás. Az jön és megy, szerintem ezt mindketten jól tudjuk. A barátság viszont, ráadásul a miénk… azt hittem, jelent neked ennyit.
- Fannival sem vagy túl jóban mostanság. Pedig ő is valami több volt, mint barát – kiforgatta a szavaimat.
- Fannival más utakon járunk. Nagyon másokon. De térjünk inkább rá arra, hogy szeretnéd, ha elmennék. Erre akartál kilyukadni, nem igaz? – jobbnak hittem a távozásomról beszélgetni, mint erről. Kínos volt, legalábbis nekem, mivel nem úgy sült el, ahogyan szerettem volna. – Fanni kért rá, hogy küldj el?
- Nem, vagyis… én nem akarom, hogy… csak… - kizökkentettem a magabiztos pozíciójából. Most vagy azt sugallja, hogy igen, az Ő drága Fannija akar eltávolítani, vagy ha ennek ellent mond, azzal azt bizonyítja, hogy Neki lett elege itt belőlem, és azt akarja, hogy menjek el.
- Értem én – alig tudtam visszanyelni a könnyeimet. Kidobott. Ennyi volt. Fanni nem akkor nyert, hanem most.
- Léni, én nem… - felém fordult, és ahogy meglátta a szememből kicsordulni a könnyeket, életünkben először, előttem, Ő is könnybe lábadt szemekkel nézett rám.
- Összepakolok – suttogtam remegős hangon, és felpattantam mellőle. Minél messzebb, most, fuss! Már az emeli lépcsősor tetejénél jártam, mikor utolért, és elkapta a karomat. Mintha tüzes vassal égettek volna. Egyszerre volt ez taszítóan fájdalmas és nehéz szívvel fantasztikus. Nem fordultam felé, képtelen lettem volna rá. Fanni bántson, sebaj. Tak bántson, nem érdekel. Chester is bánthatna, hagyján… de Mike?!
- Hel… - ez volt a leglágyabban kiejtett szó.
- Nem! Hagyjál! – oké, hisztizni talán nem a legjobb dolog felnőtt nő létemre, de hát istenem… mit kéne tennem?
- Léni, én nem akarom, hogy elmenj! – fakadt ki, és erősen magához rántott. A hátam az erős mellkashoz csapódott, kezei pedig a derekamra fonódtak, s ujjait összekulcsolta a hasamnál. – Komolyan mondom.
- Hazudsz! – mennydörögtem haragosan.
- Miért vádolsz ilyenekkel? Nem szokásom neked hazudozni. Meg senkinek sem – igaza volt, de nem akartam beismerni előtte. – Léni… - szembe fordított magával, és ujjait az arcomra csúsztatva ösztönzött arra, hogy a szemébe nézzek.
- Most mi a francot vársz tőlem, Mike? – kétségbe esetten néztem bele a mélybarna szemekbe.
- Nem mondtam, hogy menj el. Sosem mondanám, és nem is akarom, csak… vehetnénk egy nagyobb házat például.
- Ühmpff – fortyantam fel. – Hármunk közül csak te vagy milliomos, ha nem tudnád!
- Kit érdekel? – csattant fel Ő is. – Akkor sem akarom, hogy elmenj… - csak néztem a szemébe, amelyből lassan eltűnt a harag, és átvette helyét a könyörgés, a fájdalom.
- Ne csináld ezt! – kértem és lesodortam ujjait az arcomról.
- Mit? Én csak…
- Ne állítsd be magad úgy, mintha te lennél az áldozat! – muszáj volt, hogy kemény legyek Vele. Nem törhetek meg. Itt nem. Itt és most azt kell tennem, ami Neki a legjobb. És Ő azt akarja, hogy minden flottul menjen Fannival. Ennek az ára pedig az, hogy én elmegyek innen. – Világos, hogy mit akartok ti ketten, és abban én nem vagyok…
- Hagyd ezt abba! – dühödött fel, szemeiben most ugyanazt a haragot és dühöt láttam, mint amikor Chester születésnapján tört és zúzott. Elképesztő volt, hogy velem szemben milyen hirtelen változott a hangulata. – Én nem azt akartam mondani, hogy menj el! Mondom, vehetnénk egy nagyobb házat, vagy ilyesmi, és akkor…
- És akkor mi lenne? Fanni veled akar kettesben élni, Mike! Nem vagyok hülye, ne nézz már annak! – förmedtem rá, és lelki szemeim előtt megelevenedett egy sok hónappal ezelőtti vitánk. A wellingtoni, amikor először kiabált velem. Emlékeztem, mikor dühtől forrongó szívvel álltam vele szemben az erkélyen, és Ő azt mondta, nem azt a választ várta, amit a kérdésére adtam akkor. Ez is egy jel lett volna? De miért nekem kellett volna lépnem? Miért mindig nekem? – Előbb vagy utóbb ott is kettesben akarnátok lenni. Én pedig nem szeretnék sehol sem fölösleges harmadik lenni. Szóval én most elmegyek, és nem tehetsz ellene semmit!
- Hel, kérlek! – megint az a hangszín! Besétáltam a szobámba, fel sem néztem a falakra, amin a kedvenc mintáim voltak, a kedvenc képeim, hála Neki, és pakolni kezdtem. – Ez a te otthonod is. Komolyan gondoltam, mikor ezt mondtam!
- Már nem az én otthonom. Naiv dolog volt tőlem, hogy azt hittem, megférünk itt. Tudhattam volna, hogy lesz valakid, aki majd nem akar egy gyertyatartót mellétek… - mondtam csak úgy mellékesen, de legbelül nagyon nehéz volt visszatartani a sírást. Szerettem volna csak úgy leülni, és sírva fakadni. Siratni az elvesztett Szerelmemet. – Fannit választottad, és…
- Nem választottam, a szerelemről nem dönt az ember! – mondta gúnyosan, mire megdermedtem. Jól hallottam?
- Mindegy… - suttogtam, és most már komolyan fájt mindenem. A kezeim, ahogy pakoltam, a lábaim, ahogy lépegettem a szobában, a szemeim a visszafojtott könnyektől, a fejem a sok vitától, a szívem attól, hogy azt mondta, szerelmes az Árulóba.

Nem tartott olyan nagyon sokáig összeszednem a ruháimat, néhány könyvemet, és pár tárgyat. Úgy gondoltam, hogy ami itt marad, azért majd visszajövök, és pár ruhám már volt Cheznél is. Mert nem volt máshova mennem. Csak két bőrönd telt meg – mondjuk az teljesen -, és egy kisebb táskám. Mike végig ott állt az ajtókeretnek dőlve, és néha felsóhajtott, vagy a nevemet mondogatta, én viszont nem reagáltam ezekre. Ezen már nem segíthetett. Ő állt elő vele.
Némán léptem el mellette, és szinte nem is törődve a hangos robajjal meg a dolgaim néhai összecsörrenésével lerángattam a táskákat a lépcsőn, az ajtóban pedig megálltam, hogy leszedjem a kulcscsomóról a kulcsokat. Ujjai az enyémekre fonódtak, és mikor végre felnéztem a szemébe, csak nemet intett a fejével. Gondoltam, ennyit megadhatok Neki, ha már nem álltam kötélnek a maradást illetően. Komolyan nem értettem, mire számított ezek után.
Sóhajtottam egyet, majd megfordultam, kinyitottam az ajtót, és kitettem rajta a táskákat. Én is félig átléptem már a küszöböt, mikor megszólalt.

- Léni! – összeszorítottam az állkapcsomat és felé fordultam, kezem az ajtó szélét szorította. – Mikor majd leomlanak a falak, megnyílik a föld, mindenki, akit szerettünk ellenünk fordul, eljönnek a démonok, meg a halál angyala, és apokalipszisről beszélnek… én ott leszek. Mikor eljön a vég, te leszel az egyetlen nekem! – kedvem lett volna helyben bőgni, és a kezemben már benne volt a lendület, hogy kitaszítsam az ajtót és odafussak Hozzá, mégsem tettem. Némán bólintottam, majd újra hátat fordítva Neki, hallgattam, ahogyan halkan becsukódott mögöttem az ajtó, kint pedig néma csend és hűvös levegő. Most lőjön le valaki! Most, míg nem késő… De miért is álltatom magam? Már régen késő volt…

„There’s truth in your lies”