The Catalyst - Chapter 6.

6. Insomnia

Visszalépett az előszobába, és csak nézett rám, azt várta, hogy mondjam már, mit is akartam, miért tartottam vissza. Ó, Chris! Még én magam sem tudtam, mi a fene ütött belém. A szívem hevesen kalapált, kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de egy hang se jött ki a torkomon. Tekintetem telt ajkaira siklott, aztán visszanéztem a szemébe, és megint, és megint… Láttam felvillanni kék pillantásában a megértést, elkaptam pont a pillanatot, amikor rájött, hogy elbizonytalanodtam. Hirtelen eltűnt az arcáról az a parányi jókedv és irtó komoly lett. Nem olyan ijesztően, nem szigorúan komoly, hanem… akkor volt ilyen utoljára, amikor azt mondta, elhagy engem.  

- Nem foglak megcsókolni! Túl egyszerű lenne neked utána rám fogni, és… azt sem akarom, hogy bűntudatod legyen… - néhány pillanatig kereste a szavakat, én pedig szerettem volna elsüllyedni. Nem számítottam visszautasításra. – Mindig is azt akartam, hogy ha velem vagy, azt azért tedd, mert arra vágysz. A kezdettől fogva tudtam, mit jelent neked Mike, de te engem is akartál, és én is téged… Részemről a dolog nem változott, bár nehéz volt rávenni magam, hogy elhagyjalak… de a kérdés így már az, hogy te mit is akarsz… hogy kit akarsz. És azt szeretném, hogy ha legközelebb megcsókollak, utána ne kelljen azon aggódnom, hogy pofont kapok vagy hogy neked bűntudatod lesz… mert a csókot te fogod akarni… engem fogsz akarni. Ha pedig nem lesz így, ha nem jön el ez a pillanat… hát legalább tudom majd, hogy jól döntöttem.

Erre igazán nem tudtam mit mondani, csak elpirulva figyeltem, ahogy megejt egy bánatos mosolyt felém, aztán kilép az ajtón és becsukja azt maga mögött.

Valóban nem számítottam visszautasításra, mert szinte biztos voltam benne, hogy úgy szeret engem, ahogyan régen. De végső soron gondolnom kellett volna rá, hogy Chris egy lehetetlenül jó ember, egy fantasztikus férfi, aki nem akar harmadik lenni. Aki nem is érdemelné meg, hogy az legyen.

Éjszaka az ágyamban fekve azon gondolkodtam, hogy mennyire nagyon nem olyan nő vagyok, mint lennem kellene… vagy inkább illene olyan lennem. 

Öt hosszú év telt el úgy, hogy végig Mike-ba voltam szerelmes. Hogy azt hittem, belé vagyok az, de most… most egyáltalán nem voltam ebben ilyen biztos.

Chester nem volt olyan biztos pont az életemben, mint Chris. Amikor volt a párom, egy cseppet sem voltam önmagam. Akkor változtam meg teljesen, minden olyanná, amit Mike tudtam, hogy nem fog kedvelni bennem. Emlékszem, hogy utálta az új ruháimat, az erős sminket és a magas sarkú cipőimet, amiket csakis Chez kedvéért hordtam.

De Chris, ő más volt. Az első pillanattól fogva. Sosem játszott velem, és ami a legfontosabb, hogy mellette sosem éreztem úgy, hogy meg kéne változnom. Ő mindig velem volt, mindig mellettem állt és szinte sosem veszekedtünk, vagy ha igen, mindig rájöttünk, hol hibáztunk.

És Mike… őt már azelőtt szerettem, hogy igazán megismertem volna, és azt hiszem ez sok mindent elmond rólunk. Őt sosem érdekelte úgy az életem, mint Christ, habár nem tagadhatom, hogy neki is köszönhetem mindazt, amim van. De ő mindig mással volt, amikor pedig lehetett volna lehetőségünk arra, hogy megpróbáljuk együtt, inkább mást választott. Ha az életem most egy fanfiction lenne, bizony fejbekólintanám az írót, hogy ugyan még meddig játszik velem, még mennyit kell elviselnem?!

És most mi van? Most Mike és én… egy pár vagyunk. Minden fantasztikus volt, de csak az első napon, vagy egészen mostanáig. Két hét az semmi az öt hosszú évhez képest… és ahhoz a három évhez képest, amit Chrisszel töltöttem? Úr isten, mintha csak egy másik életben táncoltunk volna az esőben, vagy látogattam volna meg a forgatásokon!

Próbáltam visszaemlékezni arra a napra, amikor Shiori meghalt. Sosem volt még olyan közel a halál hozzám, mint akkor, leszámítva persze azt a tetőt... 

Emlékszem, milyen érzés volt akkor megpillanatani Christ azon a kórházi folyosón. Előtte veszekedtünk, pont Mike miatt. Az első vitánk volt. Azt mondtam neki, hogy meg fogja bánni, hogy azt mondta, menjek csak el a gondok elől. És tényleg majdnem tragédia lett belőle. Talán csak a vak szerencsén múlt az, hogy nem Chris vesztett el engem, hanem Joe Shiorit. Ha valamiért én ültem volna azon a helyen a kocsiban… És az érzés, amikor átölelt! Nem kérdés, hogy most is szeretem-e őt…

Felkattintottam a lámpát és lerúgtam a takarót magamról, hogy a szekrényhez lépjek. A zöld kis bársonydoboz felé nyúltam, amiben az Egy Gyűrű volt, amit Christől kaptam a huszonharmadik születésnapomra. Istenem, mennyire örültem neki, pedig csak egy kis semmiség. Jó, mondjuk fehéraranyból van, de akkoris. A betűk fekete vonalai már lekoptak félig-meddig, mert olyan sokat hordtam, csak a cirádás vésetet lehet kivenni rajta.

Nem szerettem az érzést, hogy kételkedem. Eddig miért nem volt ez világos? Hogy Mike nem is biztos, hogy a nagy ő. Egyáltalán mit is gondoltam én erről, míg Chrisszel voltam? Azt hogy a maradéktalan boldogságot elszalasztottam valamikor, és amim volt Chrisszel az a lehető legjobb, amit kaphattam, már persze a helyzethez képest. Valahol mélyen legbelül mindig úgy éreztem és gondoltam, hogy Chris csak a második? És ezt ő is érezte?

Átmentem a dolgozóba, a fülembe zenét illesztettem a parányi fülessel. Hangulatzenét, borongósat, sötétet. Megnyitottam a könyveimet, hogy beleolvassak. A mitikus, hatalmas szörnyeim mind őket képviselték. Chris a jók oldalán volt eleinte, míg Mike és a többiek a rosszon. Aztán valami változott, és Chris lett a Pusztító. 

Összevont szemöldökkel meredtem a félbehagyott fejezetre. 

Reed most használhatatlan, így muszáj lenne írnom helyette is, és hirtelen, ahogy a fülemben csengtek a mély dallamok, megjött az ihlet. 

Nem akartam megint egy pálfordulást, nem tettem át Chris karakterét a jók oldalára. Nem, inkább a saját női alakomat kezdtem el formálni. Nem is kellett gondolkodnom, mi hogyan történjen, hogy elinduljon az érzelmek és gondolatok átalakulása a szereplőmben, minden jött magától. A zene hosszan, másnap reggelig folyamatosan harsogott a fülembe, a szavak, mondatok, bekezdések, fejezetek pedig sokasodtak.

Mikor már fájt a szemem a sok monitorra meredéstől, hátradőltem a székben s kikapcsoltam a zenét. Bele-beleolvastam a megírt sorokba, és pontosan láttam magam a történetben, az életemben. Nem Mike változott, és nem Chris, hanem én. Nekem nem elég most már, amit Mike képvisel, ami az ő személyiségéből árad. 

Csalónak éreztem magam abban a pillanatban, és legszívesebben indultam volna sírt ásni a kertben. Jó mélyet. Magamnak. 

Elértem azt, amire öt éve áhítoztam, és csak akkor jöttem rá, hogy nem elég ez, amikor már majdnem késő volt. Valamilyen szinten késő is volt. Például Fannién. Ő már elment, maga mögött hagyta az Államokat, maga mögött hagyta Mike-ot. Az ő kapcsolatuk már nem menthető meg, legalábbis én így láttam. Persze biztosra nem tudhattam, de ebben a szent percben minden idegszálam azt súgta, hogy Mike komolyan gondolja velem ezúttal. De basszus, elkésett! Hiába szakított velem Chris, hiába gondolta ő is úgy, hogy nekem Mike kell, hogy ő lehet az igazi, mert hogy képes voltam annyira látványosan szenvedni miatta, mégis… ez már nem így van. Mike talán ugyanaz a pasi, akinek annak idején megismertem. Kedves, segítőkész és okos. Meg szexi. De atya ég, ezeknek is majdnem mind ellent tudtam mondani azonnal. Velem azért volt egy párszor, hogy nem volt kedves, meg segítőkész, túl erősen, túlontúl agresszívan harcoltunk néha egymás ellen. Egyáltalán miért harcolt ő ellenem? Szerintem a részemről valamilyen szinten érthető volt, a megbántottság motivált, de hogy neki mi volt az ésszerű magyarázata rá?! És hát szexi… az, ez tény, és a szex is nagyon jó vele. Az első alkalommal úgy is éreztem, hogy a lehető legjobb volt életemben, de most… most Chris telt ajka járt a fejemben, a gyönyörűen villogó tekintete, az izmai tapintása az ujjaim alatt.

Istenem, már ha csak így rágontoltam, fájdalmasan hatalmába kerített a vágy. Mert jobban hiányzott most Chris érintése, mint Mike-é. És ez megint csak megrémített. Nem szabadna így éreztem, a fenébe is!

Attól riadtam fel a gondolataimból, hogy megszólalt a csengő. A biztonsági monitoron megnéztem, hogy ki az, és beengedtem. Reed, természetesen matt részegen. Alig tudtam egymagam betámogatni a vendégszobába, ahol ágyba tettem. Csak Zach nevét tudtam kivenni a motyogásából. Ez már szerintem is túlzás volt, bár pont én ne szóljak semmit, aki egy szálloda tetjének a legszélén is állt már.

Megborzongtam a gondolatra. Egész éjszaka nem aludtam semmit, de még sosem éreztem magam ilyen ébernek és tettre késznek. Csak épp nem tudtam, mit kéne tennem.

Nos, azt beláttam, hogy azért fel kéne hívnom Mike-ot. Mert az, hogy ezek a gondolatok jártak a fejemben, még nem jelentette, hogy ne szerettem volna őt elképesztően nagyon. Csak mindig volt emellett egy másik érzés is, egy másik férfi iránt.

- Milyen volt a fotózás? – kérdezte kis csend után, a köszönést követően. A feszültség tisztán érezhető volt közöttünk.

- Napvilágra került, hogy veled járok, úgyhogy ne lepődj majd meg nagyon.

- Nem fogok – hallottam a hangján, hogy mosolyog, ami engem is erre késztetett. – Mikor jössz át?

- Hát nem tudom. Nemrég beesett hozzám Reed, alig tudtam elcipelni a vendégszobába.

- Megint részeg?

- Az. Kezdem úgy érezni, hogy nem lábal ki Zach-ből.

- Ő szúrta el, hát most viselje a következményeit – a szavai valahogy az elevenembe találtak, és ő is elhallgatott egy kicsit. – Chester sincs jól.

- Tudom, de ötletem sincs, hogy mi baja lehet.

- Nekem elmondta. Tegnap este tartottunk egy sörözős összeülést.

- És?

- És… majd ő elmondja, ha akarja. Nem szeretném elárulni – bármennyire is megértettem az álláspontját, valahogy fájt, hogy nem avat be. Hiszen most már egy pár voltunk.

- Majd megosztja velem a turnén, ha akarja.

- Igen, én is így gondoltam… Jól van, akkor majd… gyere!

- Gyanítom az csak estefelé lesz, de igyekszem!

- Oké, szia!

Nem is tudom, de azt hiszem annak van jelentősége, hogy nem mondtuk egymásnak, hogy „szeretlek”. Ez nálam valahogy mindig is egyértelmű volt, szerettem kifejezni, hogy mit érzek a párom iránt, és tudom hogy Mike is ilyen.

Visszaültem úgy két órára a gép elé, írtam még, a szavak most is jöttek maguktól, és aludni úgyse tudtam volna. Aztán már meguntam Reed nyöszörgését, és gyógyszert meg egy pohár vizet vittem be neki. Arról csakis ő tehetett, hogy a víz végül a képén kötött ki, mert arcon loccsantottam vele.

- Az embert még szenvedni se hagyod, nem csoda, hogy sose volt egy rendes kapcsolatod se!

- Na igen, az én rendetlen kapcsolataimnak akkor már tudjuk az okát, de a tieidnek még nem! – nem haragudtam rá, ő egyszerűen ilyen. És ilyennek szerettem. – Megint mi történt, amiért az asztal alá ittad magad?

- Semmi új – morogta, és nekidőlt az ágytámlának. – Tudom, hogy igaza van. Tudom. 

- Akkor?

- Nem tudok kibújni a bőrömből, szeretek…

- A nagyvilágba kefélni össze-vissza? – erre csak nagyon csúnyán nézett rám. – Miért, te hogy mondanád? – felelet persze nem érkezett. – Na ugye! És nem értem, hogy nem veszed észre, hogy már nem elégít ki az a sok ismeretlen pasi? Te Zach-et akarod, mert vele volt jó minden téren az életed! Mi értelme levadászni mindenféle alakokat és ágyba cipelni őket, ha utána úgyis szarul érzed magad?

- Meg közben is…

- Akkor meg pláne!? Reed, ne legyél már ennyire idióta!

- És veled? Mi volt tegnap?

- Tom és Amber… olyan volt, amire számítottam. Viszont Chris… - belenéztem Reed most sötétkék szemébe, és ő szinte azonnal megértette.

- Nem könnyű, mi? Szeretni valakit úgy, hogy közben valaki mást is szeretsz.

- Nem mintha ez eddig ne így lett volna.

- Igen, de ez fordított felállás. És az ábrázatodat elnézve, rájöttél valamire tegnap.

- Rá – bólintottam, és az ölébe hajtottam a fejem, felbámultam a plafonra. Csendesen várt, hogy magamtól mondjam, nem akarta erőltetni. – Szerelmes vagyok belé. És ez így nem is… már régóta nem is éreztem ennyire elevenen ezt az érzést. Csak olyan… könnyű volt vele mindig, magától értetődő, hogy együtt vagyunk, hogy szeretjük egymást. De ez több. És nem tudom… hogy… nem tudom, Reed. Ez csak… kurva nehéz.

- És mit akarsz tenni?

- Nem tudom.

- Én sem.

Az életem hirtelen mintha a feje tetejére állt volna. Eddig olyan nagyon egyértelmű volt, hogy állandóan Mike után vágyódtam, de most mintha kitisztult volna a fejem. Olyan, mintha az iránta érzett szerelmem már fakó lenne, elavult, régi. És ezt irtó rossz volt érezni, mert mindent megváltoztatott bennem. Az, ami eddig teljesen világosnak tűnt, most maximálisan az ellenkezője lett, semmit sem értettem. Főleg magamat nem. Hogy miért kellett ez az áldozat Chris részéről, hogy rájöjjek, mennyire nagyon szeretem őt, és hogy mégis hogyan lehet az, hogy most ennyire iszonyatosan bizonytalan vagyok Mike-kal kapcsolatban.

Egyértelműen megváltoztam az elmúlt években, és ezen tulajdonképpen nem is kellene csodálkoznom. Tudtam is, hogy változtam, észrevettem magamon a nagyobb, markánsabb változásokat, és mégis a leghatalmasabb fel sem tűnt, hogy jelen van. Hogy nem tudok már feltétel nélkül szeretni egy olyan embert, aki évekig bántott. Még ha ez egy hosszú folyamat is volt, és szerettük volna azt hinni, hogy már nem számít a múlt… egyszerűen nem tekinthettem meg nem történtnek.

Aztán este persze átmentem Mike-hoz, és próbáltam rájönni, hogy elég-e nekem az, ami kettőnk között van. Mert akárhányszor ránéztem, mosolyogtam, akárhányszor megcsókolt, erősen megdobbant a szívem… de akárhányszor lehunytam a szemem éjszaka, Chris kék pillantása bámult vissza rám, és a szavai visszhangoztak a fejemben, álmatlanságot hozva magukkal.

„Mindig is azt akartam, hogy ha velem vagy, azt azért tedd, mert arra vágysz. A kezdettől fogva tudtam, mit jelent neked Mike, de te engem is akartál, és én is téged… Részemről a dolog nem változott, bár nehéz volt rávenni magam, hogy elhagyjalak… de a kérdés így már az, hogy te mit is akarsz… hogy kit akarsz. És azt szeretném, hogy ha legközelebb megcsókollak, utána ne kelljen azon aggódnom, hogy pofont kapok vagy hogy neked bűntudatod lesz… mert a csókot te fogod akarni… engem fogsz akarni.”

És ehhez képest Mike szavai…

„Akkor nem harcoltam érted, de most megteszem! Túl sok időt elvesztegettem nélküled. Veled voltam, de nem voltál az enyém. Nem mindenestől. És te kellesz nekem… Mindig szerettelek… és mindig is foglak!”

Akkor édes dolognak tartottam, hogy az én vallomásomat ismételte meg szóról-szóra. 

Most viszont… hazugságnak tűnt az egész.

The Catalyst - Chapter 5.

5. Temptation 

Sminket kentek fel az arcomra, de elég nehezen ment szegény lánynak, mert közben a mellettem lévő helyen Chris ült, és vicces történeteket mesélt, amin nekem nevetnek kellett. Jó volt látni az arcán, hogy kipihent, szinte ragyog, habár néha láttam, hogy mondana valamit, és olyankor a szeme is komorabb volt, de összességében jól nézett ki. Több, mint jól.
Egyáltalán nem éreztem magam kellemetlenül a társaságában, pedig reggel Reed kómásan, a vendégszobából előmászva ezt bizonygatta. Hogy majd furcsa lesz, és készüljek fel. De már a találkozás pillanatában is mindketten tudtuk, mit tegyünk, hogyan viselkedjünk. Megöleltük egymást, puszit adtunk, azonnal megkérdeztük, hogy van a másik.
A kínos pillanat akkor jött el, amikor Tom és Amber is besétáltak, kézenfogva, de kissé bizonytalan ábrázattal.
Chris átnyúlt hozzám, és megfogta a kezem, megszorította az ujjaim. Amikor a sminkes lány elvette az ecsetet a szememtől, rápillantottam.

- Süt rólad, hogy utálod őket – suttogta Chris. – Légy kicsit kedvesebb! Mások is vannak itt – és villantott felém egy magabiztos, bugyiolvasztó mosolyt.
- Kettőnk közül te vagy a színész – jegyeztem meg ajakbiggyesztve, amin ő jót mosolygott.

Tom és Amber odajöttek köszönni, természetesen adtam nekik puszit és még mosolyogtam is, de ennél többre nem tellett. Tomnak a mai napig nem bocsátottam meg, hogy nem mondta el, hogy egyáltalán tetszik neki Amber, Amber pedig… nos, ő bántotta Phoenixet, így lehetett akármennyire is fontos karaktere a filmnek, ami a könyvemből készült, nem igazán kedveltem.

A sminkem pont olyan volt, amilyen illett hozzám, nem volt túlságosan erős, inkább olyan érzést keltett, mintha egy üde réten üldögélnék éppen, könnyed volt. A ruhám is igazodott ehhez, krémszínű magas sarkú cipő, feszülős, kék farmer és egy krémszínű felső, amelyen apró, kék virágok voltak. A hajambe tettek egy kis hullámot, és kész is voltam. Nem kerülte el a figyelmemet az sem, hogy Chris ugyanezt a színösszeállítást viselte. Összemosolyogtunk, ahogy megálltunk egymás mellett a fényképező előtt.

Készült sok-sok kép a három főszereplőről, aztán én is beálltam közéjük, átöleltem Christ, és Tomot is, Amberrel is készült pár fotó.
Jó hangulatban telt az idő, a stáb aranyos volt, kérdezgettek minket forgatási és írási titkokról a cikkhez, miközben folyamatosan készültek a képek.
Aztán váratlanul a fotós megkért engem és Christ, hogy csókoljuk meg egymást. Chris rám pillantott, és láttam a szemében, hogy nem igazán tudja, mit tegyen, vagy mondjon. A nyilvánosság számára mi még mindig egy párt alkottunk.
Amber viccesen megjegyezte a fotós mellől, hogy ne szégyenlősködjünk. Legszívesebben megpofoztam volna, csak úgy jól esett volna, de még csak felé sem pillantottam.
Ez volt a pillanat, amikor tudtuk, hogy ki fog derülni, mi a helyzet. És Los Angeles nem az a hely volt, ahol az embereket ez ne érdekelte volna. Először azt hittem, mikor összejöttünk, hogy ugyan miért érdekelne bárkit is, miért készülne rólunk kép, vagy íródna cikk? Hát azért, mert itt minden emberre jutott legalább egy paparazzi, így ránk is. Nem csak egy. És mi sosem voltunk szívbajosak, ha nyilvánosan megjelentünk, elcsattant egy-egy csók a képek kedvéért, a rajongóknak, meg mert ki akartuk mutatni, hogy szeretjük egymást. Így tehát nem volt furcsa a fotós kérése, csak már nem olyan volt a kapcsolatunk, mint előtte. Innen nézve már sokkal több értelme volt Mike viselkedésének.
Felmosolyogtam Chrisre, és nyomtam egy hosszú puszit az arcára. A borostája csiklandozta az ajkamat. Elvigyorodott és ő is adott nekem egyet. A fotós és a stáb is, beleértve a Tom-Amber párost, mind értetlenkedve néztek ránk.

- Mi már nem vagyunk egy pár – mondta ki helyettem Chris, én pedig bólintottam. Ennek ellenére úgy éreztük mindketten, hogy át kell karolnunk a másikat. A keze a vállamon, és az enyém a derekán megnyugtatott.
- Nem tudtuk – vigyorgott a sminkes, mint a sztorira éhező vad. – Mióta? Elmondanátok, mi történt? – a kérdései bosszantóak voltak, mert semmi közül nem volt ahhoz, ami történt, de Tom elképedt arca azért nyújtott némi mulatságot.
- Ez nem tartozik a nyilvánosságra – mondtam halkan. Nem akartam senkit megsérteni, habár szerintem inkább ők sértették meg a mi magánszféránkat. - Léni és én úgy döntöttük, hogy külön folytatjuk – Chris nyugodtan válaszolt, nem volt olyan ideges, mint én. Még mosolygott is, és tudtam, őszinte a mosolya, ismertem már annyira. Tudtam, hogy fáj neki, hogy szakítottunk, egyáltalán nem volt velem könnyű dolga, de Chris ilyen volt. Mindig az élet napos oldalát kereste, mindig jókedvű volt. Reméltem, hogy meglátta a pozitívumot nélkülem is. – Én jelenleg nem keresek kapcsolatot – elmosolyodtam azon, hogy nem azt mondta, hogy nem keres „komoly” kapcsolatot. Csak nincs valaki, akivel van egy egészen komolytalan kapcsolata? Mosolygásomban rájöttem, hogy rám pillantott, várta, hogy mondjak én is valamit. Mondjam Mike-ot. Nem tudtam, hogy helyes-e ez Chrisre nézve, de tudtam, hogy ő is mindig őszinteségre sarkallt, és Mike abszolút megérdemelte, hogy elmondjam, mi van köztünk. És akartam is, hogy mindenki tudja, hogy ő végre az enyém.
- Én a Linkin Park egyik frontemberével, Mike Shinodával élek kapcsolatban – hűha, ezt a hivatalos megfogalmazást! Büszke voltam magamra. – De többet nem árulunk el, ez a magánéletünk! – zártam le a témát. Nem kell nekik tudniuk a részleteket.

Persze nem kerülhető el, hogy kicsit kínos legyen a helyzet, a légkör szinte megfagyott a következő percekben, de mi ugyanúgy pózoltunk a kamerának, mint eddig. Mi már megbékéltünk a sorsunkkal, a döntéseinkkel, az pedig nem a mi dolgunk, hogy segítsünk ebben a környezetünknek is. Legalábbis nem a sajtónak, mert valójában semmi közük nincs a magánéletünkhöz.
Tom és Amber is bohóckodtak még egy sort a fotósoknak, aztán mind késznek ítéltük a dolgot. Leültünk egy-egy székbe, Chrisnek és nekem egy jutott, én így az ő ölébe ültem, amit mindenki olyan tipikus érdeklődő-rosszindulatú pillantással illetett, és megnéztük a képeket.

Egy órával később már ismét Chris autójában ültünk és hazafelé tartottunk. Az ölemben kínai és olasz kaja pihent kis dobozokban, amiket nálam terveztünk elfogyasztani. Chris furcsa pillantással lépett be a házba, olyan szomorúan furcsával, nekem pedig hatalmasat dobbant a szívem, ezzel jelezve, hogy bármennyire is szeressem Mike-ot, Chris még mindig… még mindig… mi is? Szeretem, igen. De ezt eddig is tudtam. Viszont egyáltalán nem számítottam ilyen… mély érzésekre.

- Azt hittem, hogy furcsa lesz itt – szkeptikusan pillantottam rá, mire bocsánatkérő mosolyt villantott. – Mármint ennél is jobban.
- Érzed magad otthon – motyogtam, és a konyhából tányérokat meg innivalót hoztam a nappaliba.

Kettesben lenni vele és úgy tenni, mintha nem akarnám ledönteni a szőnyegre, hogy aztán szexelhessünk, eléggé nehéz feladatnak bizonyult a számomra. Talán még életemben nem láttam ilyen helyesnek, mint ezen az estén. A francba! Miért? Egyre csak azon járt az eszem, hogy milyen kék a szeme, és milyen nagyon csókolni való a szája. Eszembe jutottak azok az éjszakák, amikor forgatásról jött haza, és arra ébredtem, hogy a nyakamat csókolgatja. Kéjesen összerándult a gyomrom a gondolatra, és hirtelen a fülemben csengett rekedt nyögése, ahogyan a nevemet suttogta oly’ sok éjszakán. Basszus! Ennek nem lesz jó vége. Próbáltam figyelni arra, amit mesélt, de egyszerűen egyik fülemen be, a másikon ki. Néztem, ahogy a szája mozgott, és… nagyon is mocskos dolgok jártak a fejemben. Folyton emlékeztetnem kellett magamat, hogy én már megkaptam, amire mindig is vágytam: Mike a párom. És mégis… borzasztó nehéz volt Chrisre nem úgy tekinteni, mint az egyik legszexisebb pasira a világon.

- Beszéltél Fannival? – a kérdésre felkaptam a fejem, és kényszerítettem magam, hogy végre ne azzal legyek elfoglalva, hogy mennyire nagyon kívánom őt.
- Nem. Miért?
- Csak gondoltam… - megvonta a vállát. – Nem is tudom. Tudod, ti ketten… én már csak úgy láttalak benneteket, hogy nem kedveltétek egymást, de hallottam, és te is mesélted, hogy nagyon jóban voltatok – pálcikával ette a kínait, egy-egy falat közben rám szegezve kék pillantását.
- Igen. Mi… nagyon jóban voltunk, de… amit tett az megpecsételte a kapcsolatunkat. Mi barátok voltunk, nem együtt nőttünk fel, nem egymás mellett, szóval… és hát a barátságot ápolni kell, nem… hát nem azt csinálni, amit ő tett. Attól a pillanattól kezdve, hogy Mike-kal volt, nekem megszűnt létezni, mint barát, és ellenséggé vált. Most csak azért, mert szakítottak, nem fogok a nyakába borulni. Ezzel a múlt nem változott – szavaimra elgondolkodva bólogatott.
- Igaz. Nekem is voltak ilyen barátaim régen. Tudod, meséltem. De aztán most ez már más. Zach-kel például nagyon jól kijövök, és örülök, hogy barátok lettünk. De azért még mindig úgy vagyok vele, hogy a szakmában elég nehéz barátkozni, mármint úgy igazán mély barátságokat kötni.
- Nem tudom, én a kiadónál nem vagyok jóban senki mással, csak Reeddel.
- Na hát, Bennett! – gúnyos mosoly villant át az ajkain.
- Mi van vele? – csúsztam közelebb.
- Hát megvan róla a véleményem… - rám pillantott, amolyan ’most jelzem hogy nem mondok semmit’ pillantással, mire beleboxoltam a karjába.
- Mondd el! – követeltem.
- Tudod, ezt az akaratosságodat az élet egészen más terén sokkal jobban értékeltem! – vigyorgott félreérthetetlenül. Éreztem, hogy elönti a pír az arcomat.
- Christopher! – vágtam hozzá a teljes nevét felháborodottan.
- Jól van, jól van! – nevetett. És baromi szexi volt. – Nem vagyok nő, nem fogom csak azért utálni, mert kibaszott Zach-kel. Reed egy nagyképű, arrogáns seggfej, de mindennek ellenére bírom őt, csak hát… görény módon viselkedett és szerintem Zach hülye lenne neki bedőlni mégegyszer.
- Miért, tudsz valamit?
- Nem vagy túl kíváncsi? – hajolt közelebb mosolyogva.
- Nem. Ez természetes a nőknél.
- Hah, na igen! De vissza fogod mondani Reednek?
- Nem, ha titok.
- Zach szereti. Még mindig, és szerintem se ő, se Isten nem tudják, hogy miért.
- Szerintem Reed is szereti őt.
- Attól félek én is!

Vitatkoztunk még egy sort ezen, aztán másról kezdtünk beszélgetni. Közben elszaladt az idő és neki mennie kellett. Előtte még segített behordani a kajás cuccokat a konyhába.

- Örülök, hogy… - kezdte, de nem tudta befejezni. A padlóra szegezte a pillantását, és nagyokat sóhajtott. Olyan szép volt, és annyira megbántottnak tűnt ebben a pillanatban, hogy nem tudtam, mit tegyek. – Nem, valójában nem örülök, hogy jól vagy, meg hogy boldog vagy Shinodával. Bocs!
- Tudom – motyogtam. Felnézett rám, és a láttam a tekintetében a szándékot, hogy közelebb hajoljon és megcsókoljon, de nem tette. Ő ennél sokkal nagyobb úriember, nem kezdene ki más barátnőjével. Pedig ebben a pillanatban azt szerettem volna, ha megteszi.
- Később beszélünk. Jó éjt, Hel! – nem értem magam, miért érzek így. Pontosabban, értem. Szeretem őt. Ő volt a „megváltás” számomra, és ez… nem múlt el. Nagyon nem.
- Várj! – kaptam a karja után, amikor ki akart lépni az ajtón.

Meglepett kék tekintetét az enyémbe fúrta, nekem pedig kemény kis dió keletkezett a gyomrom helyén, ahogy arra gondoltam, mit akarok most. Őt akartam.

The Catalyst - Chapter 4.

4. A Thousand Suns 

Három év telt el azóta, hogy utoljára így összegyűltünk heten, hogy meghallgathassuk az új lemezt, és most végre a Minutes To Midnight után itt az A Thousand Suns. Habár ott voltam végig, vagy hát többé-kevésbé végig, amíg készítették az albumot, mégis kiéhezve vártam, hogy egyben meghallgathassam az egészet. Lent ültünk Mike stúdiójában, és Phoenix éppen arról kérdezgetett, hogy mi is történt az elmúlt majdnem két hétben. Elmeséltem, mert miért ne, de azért még mindig nem volt olyan fesztelen a hangulat közöttünk, mint anno. De legalább elindultunk egy úton.

- Kezdjük? – pillantott ránk nyomatékosan Joe, mire végre elhallgattunk. – Én is így gondoltam! – tűnt fel egy halvány mosoly a szája szegletében.

Mike mellett foglaltam helyet egy kisebb kanapén, vagy hát mondhatnánk egy nagyobb fotelnek is. Fél kezével átkarolta a vállamat, míg a másikkal a térdén dobolt. Már napok óta izgatott volt, hogy vajon mit szólok az egészhez, de hát hogy lehetne nem szeretni az ő zenéjüket?
Egyszerűen csak becsuktam a szemem, és élveztem a zenét, ami magával ragadott. Elsőre nem találtam szavakat, amikor mindenki kérdőn pislogott felém. Aztán másodjára sem, csak vigyorogtam, és nekik ennyi elég volt. Az ATS már az a fajta album volt, amire nem tudtam volna egyetlen jelzőt mondani, szemben az előzőekkel. Minden albumra el tudtam képzelni egyetlen hatalmas jelenetet, mert az én agyam valamiért így működött, de erre nem. Így a nagy boldogságomra, ami körbelengett az elmúlt napokban Mike mellett, nem igazán tudtam rendesen gondolkozni.
Persze kicsit később, a beszélgetés folyamán sok szépet mondtam rá, amire Brad mosolyogva csak annyit mondott, hogy elfogult vagyok. Hát ez nagyon is lehetséges, mivel évek óta az ő zenéjük az, aminek a hallgatása hozzásegít a könyvek megírásához. És ez sok-sok órával egyenlő, amikor csak őket hallgatom. Mikor már mindenki menni készült, rákérdeztem Chesternél, hogy minden rendben van-e, mivel önmagához képest elég hallgatag volt, de lerázott. Mármint én annak éreztem a „semmi különös”-t. A minden rendben van kérdésre, miért az a válasz, hogy semmi különös?

- Szerinted mi van Chesterrel? – kérdeztem már éjszaka. Nem tudtam aludni a gondolattól, hogy valami komoly történik az életében, amibe minket nem avat be.
- Hm? – hümmögött vissza félálomban Mike.
- Evelin ugye említette a múltkor, hogy van elég baja, és ma Chez olyan… furcsán hallgatag volt.
- Nem tudom – eddig háttal feküdt nekem, s most felém fordult. A sötétben ugyan nem láttam belőle semmit, de lefogadnám, hogy összeráncolta a homlokát. Ezt csinálja, ha valamin nagyon gondolkodik. – Szerintem elmondaná, ha lenne valami baj. Ha Eve nem is, de Chester biztosan.
- Remélem. Holnap majd áthívom estére Reedet, aztán megkérdezem, hogy megtudott-e valamit.
- Holnap?
- Igen, otthon alszom holnap már. Tudod, lesz az a fotózás a film miatt, ahova megyek a többiekkel, és Chris értem fog jönni – kis hallgatás következett, én pedig nem értettem ezt. Felkattintottam a kislámpát, és Mike-ra néztem. Egy darabig csak pislogott maga elé, aztán a hátára gördült és eltakarta a szemét a karjával. – Mike, most mi a baj?
- Semmi. Álmos vagyok, Léni. Aludjunk!

Inkább engedelmeskedtem és lekapcsoltam a lámpát. Biztos csak fáradt, azért reagált ilyen furcsán!

Persze nem így volt. Reggel, mikor felkeltünk egy árva szót sem szólt hozzám, csak egy vérszegény puszit nyomott az arcomra, és elvonult a fürdőbe. Mikor már én is megmosakodtam és felöltöztem, lementem hozzá a konyhába. Éppen telefonált, én meg azon rágódtam magam, hogyan is hozzam fel a témát. Egyáltalán mit kéne mondanom? Nyertem pár perc haladékot, mert aztán mondta, hogy Brad telefonált, hogy Lux a kórházban van, így elindultunk mi is.

- Nem akarod elmondani, hogy mi a baj? – kérdeztem végül az úton.
- Valahogy nem tetszik a gondolat, hogy közös fotózásod lesz Chrisszel, és még ő is visz el oda – megdöbbentett a mondandója, habár legbelül tudtam, hogy ez a gond, mégis annyira nagyon nem gondoltam volna Mike-ról, hogy ezen fog problémázni. Pláne, hogy azt mondta, nem is olyan régen, hogy épp itt az ideje, hogy a kapcsolatunk csak rajtunk múljon, csak kettőnkkel törődjünk.
- Tudod, hogy nincs jogsim… - valamiféle kínos vigyor terült el az arcomon, annyira furcsa volt ez a „vita” vele. Eddig sosem volt gond, ha meg kellett neki mondanom a véleményem, vagy ha ellent kellett mondanom neki.
- Tudom – bólintott határozottan. – Ezért taxizol agyba-főbe.
- Tulajdonképpen… én… - mit kellett volna mondanom?
- Mindegy, hagyjuk! – ez mögött viszont azt éreztem, hogy most aztán fasírtban leszünk egy darabig.

Némán ültünk a kocsiban, még a zene sem szólt. Kínos volt számomra, és ez pedig megdöbbentő. Sosem éreztem így magam Mike társaságában, még akkor sem, amikor Fanni is velünk volt.
A kórházban megkerestük volna Bradet és Luxot, de már a szülőszobán voltak, és csak Phoenixet és Chestert találtuk a folyosón. Az énekes megint csendben volt, míg Phoenix próbált meg mindannyiunkkal beszélgetést kezdeményezni, de amikor látta, hogy halva született ötlet, inkább ő is csendben maradt.

- Találkozni fogok Chrisszel – szólaltam meg egy órás ücsörgés után. Egymás mellett ültünk a kényelmetlen műanyag székeken a kihalt folyosón. Egyik oldalamon Mike, a másikon Phoenix foglalt helyet.
- Muszáj ezt itt? – nem volt dühös, még csak mérges sem, a hangja halk volt.
- Veled ellentétben én nem tudok itt ülni így.
- Elmenjünk mondjuk… kávézni? – kérdezte tapintatosan Dave.
- Nem kell. Semmi olyan nem fog elhangozni, ami titok lenne.
- Ez a magánéletünk – pillantott rám felvont szemöldökkel Mike.
- Ők meg a legjobb barátaink.
- Most azok… - motyogta, mire értetlenül pislogtam rá.
- Ezt hogy érted?
- Szerintem ne menjetek ebbe bele! – suttogta Phoenix.
- Mike!
- Léni?
- Őszinteség, emlékszel!?
- Most a legjobb barátaid – válaszolt végül. – Most, hogy Tom már nincs – mint egy arcul csapás, úgy értek a szavai.

Chester valamiért elmosolyodott Mike mellett, míg Phoenix csak hátradőlt a széken, bár ezt csak úgy érzékeltem, mivel Mike arcán csüggött a tekintetem. Egyszerűen nem értettem, hogyan jutottunk el ide. Miért mondja ezeket? A boldogság után, amit együtt éltünk meg az elmúlt két hétben, most mi változott?

- Fiú! – jött a kurjantás a lengőajtó felől, mi pedig Brad vigyorgós arcára néztünk. – Benjamin Delson, három kiló és ötvenegy centi, és… ez félelmetes!

A nagy döbbenetemben alig tudtam reagálni arra, amit mondott, de azért mikor várakozóan pillantott rám, miután mindenki gratulált neki, én is észhez tértem és odasiettem hozzá, hogy megölelhessem.
Vártunk majdnem egy újabb órát, hogy bemehessünk Luxhoz, ezt is néma csendben, mivel az örömködő Brad elment telefonálni, aztán meg vissza a babát megnézni. Mi Bent csak Lux szobájában vehettük szemügyre. Csodaszép kisfiú volt, nem győztünk gyönyörködni benne. A kismamának persze pihennie kellett ezért nem maradtunk sokáig.
A parkolóban sétáltunk egymás mellett, és hirtelen megértettem azt, hogy azzal, hogy most egy pár vagyunk, nem változott olyan sok minden. Voltak vitáink a múltban is, ordítozós veszekedések, és a természetünket nem tudtuk levetkőzni. Nem is akartuk. Én legalábbis biztosan nem.

- Tudod, nem leszek már sosem az a Léni, akit megismertél – most sem zavart, hogy a többiek is velünk voltak. Mike megtorpant, ahogy néhány lépéssel tőlünk a többiek is.
- Hogy érted ezt?
- Úgy, hogy nem követlek, mintha csak hozzád lennék ragadva. Nem vagyok már az a lány, aki inkább hallgat és tűr és engedelmeskedik. Szeretlek, Mike, és ezt ha kell, minden nap elmondom, ahányszor csak akarod. De ez a tény nem fog változtatni azon, hogy nekem is van akaratom. Mindig is úgy éreztem, hogy te erős vagy. Mert híres vagy és tehetséges és mindig is felnéztem rád. Ez nem változott, de én is tehetséges vagyok és híres… erős.
- Sosem mondtam, hogy nem vagy az. Ahogyan azt sem, hogy kövess, ahová csak megyek.
- Nem mondtad, de elvártad volna. Ezért is voltál olyan amilyen, amikor elmentem New Yorkba, és elkezdődtek a filmforgatások. Mert nem voltam veled. Emlékszel, még ki is rúgtál a Machine Shoptól?! – lesütötte a szemét, és vett egy reszketeg, nagy levegőt. – Chris a barátom marad, Mike. Mert nem csak egy pasi, aki eljátszotta a főszereplőmet, hanem…
- Hanem, akit szeretsz! – pillantott fel rám, a szemei szinte szikrákat szórtak, keveredve dühvel és kétsége eséssel. – Te magad mondtad, hogy ő szakított veled! Te nem akartad őt elhagyni, és most… találkoztok.
- Még ha nem lenne muszáj, de most jelzem, hogy muszáj elmennem a fotózásra, még akkor is találkoznék vele. Ha nem most, hát egy hét, vagy egy hónap múlva! Mit vársz?
- Nem tudom, én értem a muszáj részét, de túl… sok, hogy együtt menjetek és… azt mondtad, hiányzik.
- Ahogy neked is Fanni.
- Ez nem ugyanaz. Fanni egy másik kontinensen van.
- Szóval ne találkozzak Chrisszel?
- Nem ezt mondtam… hogyha muszáj, akkor muszáj…
- Tudod mit fogsz most látni, Szerelmem? A hátamat… ahogy elsétálok – és ezzel hátatfordítva neki elindultam a járda felé, hogy aztán hazataxizzak.

Nem válhattam megint a csendben hallgató Lénivé. Valójában már nem voltam az, és pontosan ezért kimondtam, amit akartam, még akkor is, ha neki rosszul is esett. Határozottabbá váltam valamikor az úton, és ezt semmi pénzért nem adtam volna fel. Lelassított mellettem az úton a kocsival, ahogy taxi után nézelődtem.

- Hazaviszlek – fáradt sóhajjal beletúrt a hajába. – Én is szeretlek, és még ha most haragszom is, jogosan avagy sem, törődöm veled. Hazaviszlek!

Jól esett a gesztus, de komolyan. Lesznek köztünk még súrlódások, ebben biztos vagyok. Jól előrevetíti a dolgokat a mai nap, de nagyon reménykedem benne, hogy sosem lesz végzetes a vita. Ettől függetlenül, egyáltalán nem tetszett, hogy így reagált Chris említésére. Arra, hogy vele akarok lenni. Ez nem teljesen evidens? Évekig együtt voltam vele, szerettem, szeretem a mai napig, és nem szándékozom elszakadni tőle végérvényesen. Még Mike miatt sem.

Mikor leállította a kocsit a nagy vaskapum előtt, csendesen ültünk egymás mellett. Hosszú percek teltek el, és nem tudtam, mit mondjak, és látszólag ő sem. Végülis elmondtuk mindketten a lényeget, mi mást kellene még?
Kikapcsoltam az övem, áthajol az ő oldalára, és magam felé fordítva az arcát, megcsókoltam. Nem habozott, visszacsókolt, mégis éreztem, hogy nem vagyunk rendben. És gondolom, ha holnap hazajövök a fotózásról és találkozunk, még ennyire sem leszünk rendben. Sóhajtva szálltam ki a kocsiból, aztán bementem az üres házba.

Reed úgy egy órával később jött, hozott indiai meg olasz kaját, és leültünk a nappaliban. Hallgatott és hallgatott, én meg rohadtul untam ezt.

- Mi a faszt nem szólsz semmit? – mordultam rá, mire csodálkozva nézett fel rám.
- Mit szóljak?
- Nem tudom, bármit. A múltkor dőlt belőled a hülyeség.
- Az nem volt hülyeség. Neked mi bajod?
- Mike a bajom.
- Nocsak! – vigyorodott el, mint egy hiéna. - Nem akarja, hogy találkozzak Chrisszel.
- Úh – fintorgott. – Az gáz!
- Nekem mondod? – szomorodtam el. – Most pecsételje rá a homlokomra, hogy „Mike Shinoda tulajdona, senki még csak rá sem nézhet”!
- Szerintem azért ez nem ilyen egyszerű. Mármint nem az a baja, hogy rád néz-e valaki, hanem hogy Chris… láttad már Christ, a te pasid volt. Nos, ő, egy nagyon jó pasi, és… joggal félhet, hogy visszacsábulsz hozzá.
- Összekeversz magaddal, Bennett! Te vagy a csábulós, nem én!
- Kapd be! – pillantott rám morcosan.
- Na mit, Reed? – vigyorogtam rá. – Ha szeretnéd, vedd elő!

Visítva rohangáltam előle az udvaron, amikor végül elkezdte lehúzni a sliccét, én meg tettem egy megjegyzést arra, hogy hát így nem is csoda, hogy Zach olyan csúnyán otthagyta. Végül persze a medence hideg vizében végeztem… de legalább magammal rántottam őt is… és nevettünk… mindketten.

The Catalyst - Chapter 3.

3. Heartbreak

Vannak olyan időszakok, amikor egyszerűen képtelen az ember lánya aludni. Nekem ez a mostani volt ilyen. Csak feküdtem Mike mellett az ágyban, figyeltem, ahogy lassan lélegzik, ahogy a haja a homlokába hullik, hiába tűrtem el. Nem ment az alvás, pedig fáradt voltam. De hogy is alhatnék, amikor végre ő az enyém lett? 

A telefonom valahol megszólalt, a sarokba hajított táskámban, így kénytelen voltam kiszállni mellőle, és válaszolni a hívásra. Chris neve volt a kijelzőn, az In The End halkan szólt a kis hangszórókból. Rápillantottam Mike-ra, aki most álmosan nyitogatta a szemét, én a fülemhez emeltem a készüléket.

- Szia, Chris! – direkt köszöntem így, akartam, hogy Mike tudja, kivel beszélek. Nincs több titok. – Mi újság?
- Szia! – hangja kicsit mintha fáradt lett volna, de nem éreztem semmi neheztelést belőle. – Gondoltam, szólok, hogy Amber hívott a fotózás miatt. Rólad érdeklődött.
- Mármint? – kicsit zavarba jöttem, hogy úgy telefonálok Chrisszel, hogy közben nincs rajtam egy darab ruha se, így felkaptam Mike egyik pólóját a fotelből, és belebújtam.
- Igazából nem értettem a dolgot én sem – szinte láttam magam előtt, ahogy vág egy grimaszt. Amolyan fogalmam-sincs-grimaszt. – Mennyire haragszol még, meg ilyenek.
- Ch… - Mike kérdőn pislogott rám az ágyon könyökölve. – Van pofája téged kérdezgetni erről?
- Hát látod! Nézd, Hel, szerintem ki is békülhetnél velük…
- Miért? – leültem Mike mellé, és a homlokára tettem a tenyerem. Már nem volt láza.
- Mert a barátaid, azért. Nem fair, hogy Mike-nak mindig mindent megbocsátasz, de másnak semmit!
- Hé! Megbántották Phoenixet és hazudtak nekem! – Mike bólogatva visszahanyatlott a párnák közé. Most már tudta, miről van szó.
- Nőjj fel, Nyuszikám! – nevetgélt, nekem pedig kicsit bűntudatom lett. Na nem Amber és Tom miatt, hanem Chris miatt.
- Te hogy vagy? – kérdeztem kissé halkabban. Nem azért, hátha így Mike nem hallja, hanem mert nem volt igazságos, hogy ezt pont én kérdezzem tőle. Mike simogató érintését éreztem a derekamon.
- Megvagyok… - kis csend következett. Szabad kezemmel megfogtam Mike kezét. – Nem fogom azt mondani, hogy hű de jól vagyok. Az hazugság lenne. De én készültem erre. Nem ért… váratlanul, tudod.
- Sajnálom!
- Tudom. De remélem, nem a semmiért mártírkodtam!
- Nem, nem…
- Akkor jó. Most megyek. Anyu is itt van, lemegyünk valami cukrászdába. Szerinte nem eszem eleget.
- Hát tény, hogy nem főztem rád – vigyorodtam el.
- Isten ments! – nevetett. – Nem akartam én meghalni!
- Nagyon vicces, Pine! Nagyon vicces!
- Akkor majd…
- Hívlak majd! Kössz, hogy szóltál!
- Nincs mit! Szia!
- Vigyázz magadra, szia!

Azért ez szomorú dolog. Elveszíteni valakit, aki szeretünk, mindig nehéz és fájdalmas. És habár én nem úgy, nem teljesen veszítettem el Christ, ráadásul Mike-ért, mégis rossz érzés. Egy kis részem remélte, hogy ez azt jelenti, hogy mégsem vagyok olyan rossz ember, de tudtam, hogy az vagyok. Mert mást is szerettem Chris mellett, jobban, mint őt, és ez arra kényszerítette, hogy szakítson velem. Dacára annak, hogy neki mennyire fájt ez.

- Hiányzik? – kérdezte, én pedig ledőltem mellé.
- Sokkal jobb ember, mint én. Nem érdemelte volna ezt. Igen, hiányzik.
- Nekem is Fanni… de ez nem jelenti, hogy ne szeretnélek téged mindennél jobban! – cirógatta végig a karomat.
- Tudom. Én is így… szóval tudod.
- Túl sok volt a szerelmes szövegből mára, igaz? – nevetett fel, amihez én is csatlakoztam.
- Valóban.
- Amberről és Tomról volt szó?
- Igen. Amber rólam kérdezte őt. Haragszom-e még… - megvontam a vállam.
- Nem akarsz megbocsátani nekik? – pillantott rám fáradtan.
- Phoenix volt az, akivel először találkoztam, emlékszel? Még előtted. Már akkor megkedveltem, és… úgy érzem, elárultam.
- Miért érzed ezt? Nem te tetted.
- Nem, és tényleg nem tudtam róla, hogy mi folyik köztük. De mégis… igaza volt, én hoztam Tomot közénk, ahogy Ambert is.
- Mi sem foghatjuk rá Fannira és Chrisre, ami velünk történt.
- Nem is fogom rájuk, tudjuk, hogy mi csesztük el. De Tom végig a legjobb barátom pozíciójában tetszelgett, Mike! Elvette… a lehetőséget… én… hülye voltam.
- Kellett neked valaki, akiben bízhatsz, és aki teljesen új. Aki nem… a régi életed árnyékából lép ki. Én azért örülök neki, hogy veled volt, miután… - elhallgatott, és becsukta a szemét. Arról beszélt, amikor majdnem leugrottam.
- Én is. De ez nem mentesíti a felelősség alól, hogy tönkretette egy ember életét.
- Phoenix erős, talpraállt. Csak szeret téged kínozni – mosolyodott el.
- Kedves – mormogom a vállába.

Elnyomott bennünket az álom, Mike-ra amúgy is ráfért még az alvás, nem gyógyult meg. Mikor másnap reggel felkeltem, lementem a nappaliba és továbbnéztem a kimaradt LPTV részeket. Milyen sok időt töltöttünk együtt, és mégsem léptünk semmit! Azért az ember rendesen el tudja cseszni az élete menetét, még akaratlanul is. Később nem várt látogatókat kaptunk Evelin és Oliver személyében.

- Ha felnősz, írok egy olyan könyvet, amit biztosan meg akarnak majd filmesíteni, és te leszel benne a főhős! – magyaráztam a konyhapulton ücsörgő kissrácnak.
- Oké – vigyorgott rám, és tovább ette a csokiját.
- Ezeket a hűtőbe teszem, oké? – Eve épp pakolta a cuccokat, amiket hozott. Chez szólt, hogy Mike beteg, így vett egy-két dolgot. – Chris? – kérdezte halkan, kék pillantása szomorúan járt rajtam.
- Jól van. Most New Yorkban van az anyjával, meg filmes dolgok vannak, tudod.
- Nem hiszem, hogy annyira jól lenne!
- Haragszol rám?
- Igen – bólintott, de láttam rajta, hogy nehéz neki ezt mondania. – Ő tökéletes volt, Léni. Mike nem az! – pislogott fel egy pillanatra az emelet felé. – Bántani fog megint, és nincs kedvem összekaparni téged, elég a bajom így is!
- Nem fog bántani – csóváltam meg a fejem. – De hogy érted, hogy elég a bajod?
- Nem lényeges. Ezeket… megoldom. Csak nem szeretném, ha csalódnál… megint! – húzza el a száját.
- Nem fogok, Eve, ne aggódj!

Még maradtak egy darabig, Mike is közben felkelt, játszott Olival, és beszélgettek Evével. Sosem látszott, hogy Ev ne kedvelte volna őt, mindig jól kijöttek. Egészen a mai napig nem tudtam, hogy ő inkább áll Chris oldalán, mint Mike-én.

- Mindent hallottam – mondta Mike, miután becsukódott az ajtó a két vendég mögött.
- Ő csak… - megvontam a vállam.
- Nem számít! Épp itt az ideje, hogy a kapcsoltunk csak ránk tartozzon és csak rajtunk múljon a jövőnk.
- Látod, Shinoda, nem is vagy te olyan üresfejű rocksztár, mint az ember gondolná! – vigyorogtam rá jókedvűen.
- Majd adok én neked üresfejű rocksztárt! – kapott a derekam után.

Néhány órával később, estefelé elköszöntem Mike-tól, de csak egy kis időre, amíg összeszedek magamnak néhány ruhát a házamból. Megegyeztünk, hogy amíg nem lesz jobban, nála alszok. Eltaxiztam a Kanyonba, de ahogy sétáltam a kocsifeljárón, egy sötét sziluettett pillantottam meg a kertben. Megtorpantam és egy pillanatig komolyan elgondolkoztam, hogy nem megyek tovább és inkább felhívom Chestert vagy Robot, de ahogy jobban erőltettem a szemem, rájöttem, hogy ki az.

- Te meg miért fetrengsz a fűben? Nálam? – guggoltam le mellé, mire Reed halványkék, fáradt tekintete rám emelkedett.
- Én ezt nem bírom, Hel! Én csak… én… - felemelte volna a kezét, hogy tegyen valamilyen mozdulatot, de végül erőtlenül visszahanyatlott a fűbe.

Összeszorult a szívem a látványtól, ahogy Reed szenvedett. Már hosszú ideje. Persze ő a hülye, ez nem is kérdés, de rossz volt látni, mert tudtam, milyen érzés.

- Már egy éve, Reed! – feküdtem le mellé. – Vagy továbblépsz, vagy elmondod neki, mit érzel.
- Mondjam el neki? Szerintem bemosna egyet. Vagy képenröhögne. Vagy mindkettő!
- Megérdemelnéd! – erre csak felém fordította a fejét, és világoskék tekintetével úgy nézett rám, mintha hülye lennék. – Most nem? Te rúgtad fel a kapcsolatotokat azzal, hogy egy pasizós segg voltál, és nem vetted észre, nem akartad észrevenni, hogy az igazi ott van melletted.
- Ő volt az igazi?
- Ezt még ennyi idő után is kérdezned kell?
- Miért, milyen a nagy ő, Hel? – úgy nézett rám, mintha erre a kérdésre csak én tudnám megadni neki a választ, csak most, csak itt.
- Én… úgy hiszem, mindenkinek más, Reed. Nem mondhatjuk senkire, hogy tökéletes, mert az emberek különbözőek, ahogyan az ízlésük is. Magunkban kell eldöntenünk, magunknak kell kitalálnunk, mit szeretünk a legjobban, hogy mi a legjobb nekünk. És akkor, ha szerencsénk van, megtaláljuk a tökéletes párt, akire mi magunk azt mondhatjuk, hogy az. Ez szubjektív. De szerintem Zach neked a nagy ő, igen. Egy éve nem tudod kiverni a fejedből. Ez szerelem.
- De Zach nem tökéletes!
- Mike sem az, és? Senki sem az. De nekem ő a nagy ő, mert nekem a hibáival együtt is tökéletesnek mondható. Legbelül, mélyen, nekem ő így jó.
- Mike? – zavarodott össze kissé. – Nem Christ akartál mondani? Mert oké, hogy tudom, hogy a pici szíved Shinodáért dobog, de azért ezt nem kéne csak úgy kimondanod, mert lebukhatsz.
- Mármint ki előtt? Ki az ezen a világon, akinek ez nem tűnt még fel? Mármint Mike-on kívül – vigyorodtam el. Ő volt az egyetlen, aki évek hosszú ideje alatt sem vette észre, hogy mennyire nagyon szeretem őt.
- Mindenki tudja, ez tény – forgatta meg a szemét, mire csak bokánrúgtam.
- Ne legyél cinikus!
- Én? Most komolyan? Hányszor adjam még fel önmagam értetek? Nem akartok ti kicsit sokat?
- Mi? Mármint hogy kik? Zach meg én? – hát tényleg nem érti? Jó, pont én ne szóljak egy szót sem, aki évekig húztam a dolgot Mike-kal. – Mikor adtad te fel magad értünk? Az írásban te diktálsz, ha neked valami nem tetszik, azt megmondod és nekem át kell írnom. A saját részeimet is, Reed! De elfogadtam mindig is, mert te vagy a király ezen a téren – ezen halványan elmosolyodott. – De ami Zachet illeti… ő szenvedett, míg te élted a világodat! Sokat tűrt, Bennett, nagyon sokat! Megcsaltad, és ő tudta, de szeretett és adott esélyt. Másodikat és harmadikat is. Nem kívánhatod tőle, hogy egy olyan kapcsolatban éljen, amiben nem ő az első a számodra!
- Mint Piney? – villant meg gonoszan a szeme.
- Igen, mint Chris. Mi… vagyis ő szakított velem.
- Hogy mi van? – ült fel hirtelen, mintha minden gondja-baja elmúlt volna egy csapásra. – Mindig azt hittem, hogy majd egy Caddilacben ülve elautóztok a naplementébe, miközben szerelembogárról énekeltek, vagy hasonló.
- Mi vagy te, a Jonas brothers? – néztem fel rá iszonyodva.
- Jó, ha Oli nem nézné állandóan a Disney csatornát, nem is tudnám, hogy azok hárman a világon vannak! – emelte maga elé védekezően a kezeit.
- Erről jut eszembe! – csaptam le a témára, és felültem vele szemben, törökülésben. – Eve ma említett valamit. Mintha lenne valami baja, de nem mondta, hogy mi, én meg nem kérdeztem nagyon rá. Ha már annyit lógsz a kölyökkel, nem derítenéd ki, hogy mi van?
- Folyamat elszarod a kapcsolataidat a barátaiddal egy ideje, nem tűnt még fel? – a tenyerem csak jelzés képpen, fájdalommentesen csattant az arcán. – Csak mondom!
- Te mindent csak úgy mondasz! – néztem rá morcosan.
- Te meg öt éve játszod a mártírt! Én legalább egy menő, jóképű és gazdag író vagyok, nem olyan, akin állandóan taposnak – Reed olykor ok nélkül támadja az ember lányát, ha nyűgös. És most az, Zach miatt.
- Én is sikeres és gazdag írónő vagyok, ha nem tűnt volna fel! Azzal, hogy velem KELL könyvet írnod, téged fokoztak le, és nem engem.
- Ugyan, tudták, hogy egyedül képtelen lennél megcsinálni. És nem azért, mert annyira szörnyű író lennél, csak… - legyint egyszerűen.
- Nem is tudom, kinek a könyvéből csináltak filmet! – szóltam közbe.
- Persze, a második és harmadik kötetből már csak egyet, ne feledd!
- Most célzol valamire? Valami gonosz dologra?
- Persze, arra, hogy én vagyok az Antikrisztus, most mit baszogatsz? – vetette el magát újra a zöld gyepen.
- Beszélj vele! Menj el hozzá és mondd el neki, mit érzel! Maximum nem jöttök össze megint, de akkor legalább tudni fogod, hogy hányadán álltok.
- Tudom hányadán állunk, Hunyadi, hagyjál már! Inkább mesélj, mi volt Chrisszel! Ha olyan pasim lenne, mint ő, el nem engedném!
- Zach is van olyan jó pasi… - itt telt be nála a pohár, duzzogva összeszedte magát, és nagy sebbel-lobbal otthagyott a kertemben.

Komolyan, ekkora szerencsétlent! Nekem legalább senki sem mondogatta anno, mit kéne tennem, mindenki csak félrenézett, mintha nem látnák, hogy szenvedek. De én megmondtam Reednek, hogy mit tegyen és tessék! Tudom, hogy két óra múlva felhív majd, hogy bocsánatot kérjen, de azzal sem leszünk előrébb a kapcsolatuk ügyében.

Összeszedtem néhány dolgot, és visszamentem Mike-hoz. Úgy fogadott, mintha legalább egy hete nem látott volna, rögtön ruhák nélkül találtam magam a nappali kanapéján. Nem mintha bántam volna a dolgot!

- Nem akartam felhozni a témát, amíg nem vagy jobban és amúgy is jó volt, hogy végre kettesben voltunk, de… - pillantottam fel rá órákkal később, mikor már az ágyában feküdtünk.
- Na, mi az, aminek ekkora körítés kell? – vonta össze a szemöldökét, és közelebb húzott magához. A mellkasához simultam, de igyekeztem úgy helyezkedni, hogy a szemébe tudjak nézni, elvégre ez most fontos dolog lesz.
- Kimről van szó…

Nem mondom, hogy épp kellemes téma ez az ágyban, de muszáj volt valamikor felhoznom. Mike komoran, csendesen hallgatta a történteket, látszólag nagyon nem lepte meg a dolog, inkább csak lelombozta. Gondolom, ismeri rendesen az exét, de talán ezek az infók csak jobban… nem is tudom. Csalódott? Még jobban, mert az a csaj nem százas. Akkor sem volt az, amikor elhagyta őt, és az lehetett az első nagy csalódása Mike-nak vele kapcsolatban. Még sosem kérdeztem, pontosan hogyan történt.

- Nem játék, ha tényleg ilyesmit tervezett. Plágiummal vádolni… persze, nem lenne helytálló, de a botrány betehetne neked!
- Tudom – bólogattam aprókat. – De ha hagyod, elintézem!
- Semmit se tegyél, ami árthat neked!
- Nem fogok! – ígértem meg, mire barna tekintete végre kissé barátságosabb lett.
- Rendben. Nem kell egetrengető terv, tudod. Csak valami, ami biztos leállítja.
- Tudom, Mike, nem lesz gond! – nyomtam puszit a szájára, amit ő igyekezett elmélyíteni egy csókká.
- Ha neked nem megy, utána én jövök! – mormogta a számra, miközben fölém gördült. – És nekem nem kell visszafognom magam…
- Ezen vitatkozhatnánk – suttogtam a fülébe, mikor már a nyakamat csókolgatta.
- Most más elfoglaltságot találtam neked…

The Catalyst - Chapter 2.

2. I can’t wait to see tomorrow with you 

Mike úgy-ahogy, de egész éjjel aludt. Elég nehézkes volt megoldanom, hogy mégis hogyan borogassam, amikor szinte mindig hozzámbújt, de aztán végül nem bántam, hogy én is vizes lettem. A lényeg, hogy meggyógyuljon. Már reggel felé járt az idő, kintről halvány fény szűrődött be, én meg azon gondolkoztam, hogy mi minden történt már velünk. Hogy mégis hogyan kezdjünk mi ketten közös életet azok után, amiken keresztülmentünk, amiken egymás miatt estünk át? 

Tulajdonképpen, amikor először kijöttem hozzá, nem is terveztem semmit, egyszerűen örültem, hogy vele lehetek. Sosem gondoltam bele, milyen lenne, ha egy pár lennénk. Később sem. Hogy vajon fognánk-e egymás kezét az utcán, vagy hogy ez mennyiben lenne kihatással a munkámra. Nem képzelegtem arról, hogy szerelmesen andalgunk a parton, vagy hogy gyertyafényes vacsorákat költünk el, de arról sem, hogy milyen jó lenne minden reggel megcsókolni őt. Csak ott volt egy érzés, hogy ezt akarom, de sosem mertem elképzelni. 

Ahogy lepillantottam az arcára, hirtelen megértettem, hogy ez most mennyire nagyon fontos pillanat. Az összes nagyon fontos, mióta betettem a lábamat a házba tegnap este. És ez megrémített. Összezavart. Padlóra küldött. A tudat, hogy ezentúl talán tényleg az enyém lehet a világ legtökéletesebb férfija. Mert az volt. Nekem a legtökéletesebb volt, nem hiába voltam képtelen kiszeretni belőle évek óta. 

Aztán, amikor egy kicsit megmoccant az ölelésemben, és a hátára hengeredve tovább aludt, most kicsit több teret hagyva nekem, lassan megnyugodtam. Mert rájöttem, hogy ő tényleg mindig velem lesz. Eddig is velem volt. Hol kicsit távolabb, hol közelebb. 

„I’ve got another confession to make, I’m your fool…” 

Ezt énekeltük azon a régi koncerten, amikor Mike annyira ideges volt. Együtt, egymásnak, nem is belegondolva, mit jelenthet ez később. Mit jelenthet most. 

- Szétmegy a fejem – suttogta halkan, ezzel az arcára vonva a figyelmem. Egyik kezemmel eltakartam a szemét, a másikkal felkattintottam a kislámpát. Éreztem, ahogy a tenyerembe pislog. Mosolyognom kellett tőle. – Léni? 

- Nem. A Mikulás vagyok – vigyorogtam mégjobban. Elhúzta a kezem a szeme elől, és álmosan, betegen, fáradtan, de mégis szeretettel pillantott rám. 

- Korán jöttél, még nincs is tél. 

- Tudom. Miattad jöttem – szívesen megcsókoltam volna, de inkább nem tettem. Nem tudtam, mennyire emlékszik a múlt éjszaka történtekre, bár nem tűnt zavartnak, de nem tudtam, hogy még ma is úgy állnak-e a dolgok. 

- Még mindig? 

- Igen. Azt hitted, hogy majd eltűnök reggelre, mert meggondolom magam? 

- Nálunk ezt sose lehet tudni – mosolygott fáradtan. 

- Keresek valami gyógyszert a fejfájásodra. A lázad lement, szerencsére. 

Kikeltem mellőle, mert muszáj volt, pedig legszívesebben örökre ott maradtam volna vele. A szívem a torkomban dobogott. Fordulópont az életünkben, és egyre csak az járt a fejemben, hogy el ne csesszük. Akartam őt. Szükségem volt rá. 

A fürdőben, a földön ültem, ölemben egy dobozzal, amiben Mike a gyógyszereket tartotta. Mivel itt kint én még nem igazán voltam beteg, nem ismertem a készítményeket, így a betegtájékoztatókat olvastam. Egy pillanatra elvigyorodtam, ahogy felfogtam, hogy folyékonyan megértem, mit írtak rá. Az egyetlen ember, aki a mai napig tudott néha olyan szavakat használni, amit nem értettem, az Mike volt. 

- Az kell, aminek olyan zöld és piros a doboza – lépett elém, én meg odanyújtottam neki a gyógyszert. – Fáradtnak tűnsz. 

- Nem nagyon aludtam – vontam meg a vállam. Sokkal fontosabb volt a pihenésnél az ő állapota. 

Bólintott, de nem szólt semmit. Bevette a gyógyszert, aztán mosakodni kezdett. Ott, a földön ülve azon gondolkoztam, ahogyan a karján megfeszülő izmokat néztem, hogy vajon mi járhat a fejében. Ő is azon gondolkodik, hogyan hozza fel a témát, kettőnket? Reméltem, hogy így van. De az is lehet, hogy sokkal jobban leköti Fanni hiánya. Hiába szakított ő a lánnyal, évekig együtt voltak, és ez sokat jelent. Erről nekem is eszembe jutott Chris. Remélem épségben elért New Yorkba! Hiányzott. Fájt. Szerettem. De ez semmi volt ahhoz képest, amit Mike iránt éreztem. 

- Zuhanyozz le, ha akarsz, addig én csinálok valami reggelit – egy bólintást kaptam válaszul a fogkrémhab mögül. Megint mosolyognom kellett. – Mihez lenne kedved, vagy gyomrod? 

- Valami könnyűhöz – motyogta. 

Lebattyogtam a földszintre, és világosságot kreáltam, aztán készítettem pár pirítóst, vettem elő lekvárt és vajat, meg lefőztem egy adag teát. Aggódva pillantgattam az emelet felé, mert nem tudtam, mi tarthat ilyen sokáig, de nem akartam Mike után menni. Hallottam a zuhany halk moraját, reméltem, hogy jól van. 

Be akartam kapcsolni a tévét, hogy megnézzem a reggeli híreket, legalább az lefoglalt volna egy kicsit, de a nagy képernyőn nem egy csatorna képe jelent meg, hanem én. Meglepetten pislogtam a mosolygós, kipirult arcú énemre. A DVD lejátszó jelzőfénye halványan világított, én pedig elindítottam a felvételt. 

- Mondd szépen, hogy köszöntünk benneteket itt, Oszakában, kedves Linkin Park rajongók! – Mike lépett a képbe, sötét haja középen kicsit hosszabb volt, az ég felé meredezett, ajkai körül rövid borosta díszelgett. Nevetett, és átkarolta a vállamat. Ugyanolyan sötétkék pólót viseltünk mindketten, csak rám egy kicsit nagy volt. 

- Ugye tudod, hogy ez nem lesz benne az LPTV-ben?! – néztem rá szkeptikus mosollyal. 

- Na, az én kedvemért, Léni! – vigyorgott rám, és nagy, barna tekintetét az enyémbe fúrta. Tisztán látszott rajtam, hogy egyik pillanatról a másikra mennyire könnyen megadtam magam az akaratának. Sosem láttam még magamat így kívülről, általában nagy ívben kerültem a kamerának azt a felét, elég volt nekem a könyvek miatti népszerűség, de most Mike kedvéért a kamerába mosolyogtam. 

- Köszöntünk benneteket itt, Oszakában, kedves Linkin Park rajongók! 

Tisztán emlékeztem erre a napra. Egy évvel ezelőtt voltunk Japánban, a nyári turnén. Baromi meleg volt azon a délutánon, és az egész úton Mike LA feliratos sapkáiban mászkáltam, hogy a nap ne tűzzön teljesen a szemembe. Ott, Oszakában Mike meg én elmentünk körülnézni a városban, és ez már a helyszínre érkezésünkkor lett felvéve. 

- Nagyon jó! – nevetett, és puszit nyomott az arcomra. 

- De csak mert annyira szeretlek – morogtam halvány mosollyal az arcomon, miközben fejemet a vállára hajtottam. A sapka sildje árnyékba vonta az arcom felét. 

- Tudom, én is téged – a hangja már halkabban hallatszott, mert elindult az éppen felénk lépő biztonsági emberek felé, engem is magával húzva. A kamera végig felvette, ahogy eltűnünk a hatalmas épületben, az ajtóban egy érdekes mozdulattal zsibbasztót kaptam Mike-tól. Valamit beszóltam neki, amire így reagált. 

Ha eddig volt valamennyi kétségem afelől, ahogy Chris és én szakítottunk, és hogy ez helyes volt-e, hát most mind elszállt. Chris ezt nem láthatta, ezek a felvételek még nekem sem voltak meg otthon, csak Mike-nak. De ha látta volna… Bár ő így is tudta. Tudta, hogy sosem tudok majd kiszeretni Mike-ból. 

Furcsa volt ezt így látni, akkor nem is tűnt fel, hogy olyanok voltunk, mint egy pár. Chris és én boldogok voltunk, ahogyan Mike és Fanni is. Tudat alatt mégis talán ezek a turnék voltak a mi közös életünk pillanatai. Amikor ő az enyém volt, én meg az övé. Mentesen mindenfajta szexuális vagy intim élménytől, de egymáséi voltunk. 

A következő jelenetben Braddel voltam a középpontban. Mezítláb volt, és azt kérdezte, melyik zokniját húzza fel. A piros-kék csíkosra voksoltam. A háttérben feltűnt Mike is, nevetett, miközben engem figyelt, hogyan vigyorgok a gitárosunk öltözködésén. 

Ezután Chester vállát igyekeztem masszírozni, aki fájlalta azt. A hajam fel volt kötve, a nyakamban ott lógott a nagy fejhallgatóm. Mike a hátam mögé lépett, és kicsit megrántotta a copfomat. 

- Shinoda, ne húzd ki a gyufát! – figyelmeztettem, de egyáltalán nem tudtam komoly képet vágni. 

- Ez úgy kínálja magát – piszkálta továbbra is a hajamat. – Nem is emlékszem, mikor volt ilyen hosszú. 

- Nem sokszor, amióta kint élek, biztos nem. 

- Tetszik – mosolygott a hátam mögött, én meg tovább gyúrtam Chez beállt izmait. 

Soha, egy LPTV epizódban sem voltam benne, ami kikerült a nyilvánosság elé, és most furcsa volt látni, hogy mennyi felvétel van rólam. Mosolyognom kellett az összesen. Valaha erről álmodoztam, és most a részese lehetek. 

Amióta ennyire a mindennapjaim része lett a banda, néha emlékeztetnem kell magam, hogy honnan jöttem, ki voltam. Csak egy rajongó, aki jókor volt jó helyen, körülbelül. 

- Kicsit nosztalgiáztam – hátrafordultam, nem is hallottam, hogy lejött a lépcsőn. A haja nedvesen fénylett a homlokába lógva, tekintete csillogott a láztól. Egy sima, szürke pólót és melegítőnadrágot viselt, mégis a legszebb férfi volt a világon. Nekem legalábbis biztosan. 

- Látom – kikapcsoltam a tévét, és odasétálva hozzá a homlokára fektettem a tenyerem. – Kicsit hőemelkedésed lett – húztam el a számat. Tekintetünk találkozott, és ahogy egy pillanatra lepillantott a számra, tudtam, hogy nagyon is emlékszik a tegnapra és nem akarja elfelejteni sem, ahogyan azt évekkel ezelőtt tette. 

- Tudom, vettem be gyógyszert – elvette a kezemet onnan, és megpuszilta a kézfejem. Ez a fajta gyengédség nem állt távol Mike-tól, mégis most valahogy különleges volt ez a mozdulat. – Azt mondtad, ma beszélünk a miértekről. 

- Azt hiszem, sok mindenről kellene beszélnünk, de nem tudom, hogy elég jól vagy-e ehhez – erre csak egy felvont szemöldök volt a válasza. – Oké, értem – mosolyodtam el. – Együnk, közben pedig beszélgethetünk. 

- Hol van Chris? Mármint… érted… - valahogy sejthettem volna, hogy ez lesz az első kérdése. Leültünk egymással szemben az asztalhoz, Mike lassan majszolgatni kezdett egy pirítóst. 

- New Yorkba ment tegnap, de ezt tudod – valahogy könnyebb volt ezzel kezdeni, mint rögtön a közepébe vágni. Csak bólintott egyet, tekintete pedig komoly volt. – Előtte viszont szakított velem – nem akartam hazudni, vagy tévútra csalni, így direkt úgy mondtam, hogy Chris szakított velem és nem fordítva. Látszólag nagyon meglepődött ezen, egy pillanatig rágni is elfelejtett. 

- És… miért? – végül ennyit sikerült kérdeznie, de ez is elég volt. Én meg jobbnak láttam beszélni. Ideje volt a teljes őszinteségnek. 

- Mert bár szerettem őt, szeretem most is, ő pontosan tudta, hogy az első, az egyetlen, a nagy Ő mindig is te leszel. Még akkor is, ha éppen rosszban voltunk, ő szerintem tökéletesen látta rajtam, hogy a harag mellett ott tombol a szerelmem is irántad. 

- Pedig azt hittem, hogy már nagyon régen elvesztettelek. 

- Én is – vallottam be. – Én Chris mellett maradtam volna végig, ha te elveszed Fannit. Mert ő volt az egyetlen, aki el tudta érni, hogy boldog legyek. Aki megérdemelte azt, hogy szeressem. 

- De én szakítottam Fannival – láttam a szemében, hogy mire kíváncsi. 

- Nem léptem volna feléd, ebben szinte biztos vagyok. Megszakadt volna a szívem, de inkább megvártam volna, míg te azt mondod, hogy… engem akarsz. Túl sokszor csalódtam már benned – fájdalmasan grimaszolt egyet. – Sajnálom, de én… 

- Nem, igazad van! – megmozdult, mintha fel akart volna kelni, talán, hogy odalépjen hozzám, de végül ottmaradt. – Az én hibám volt az egész – beletúrt a hajába, mintha kicsit ideges lett volna. – Bevallom, nem könnyű erről beszélnem. Soha, senkivel nem beszéltem erről. Rólad. 

- Miért? 

- Mert kihez mehettem volna? – tárta szét egy pillanatra a kezeit. – Anyámék imádnak, habár egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor találkoztatok. Ott volt Chester, akire azóta féltékeny voltam, hogy először találkoztatok, Phoenix hű volt hozzád, mit mondott volna? Nem is tudom… 

- Csak furcsa, hogy… megkérted a kezét, és… nekem meg sosem mondtál semmit. 

- Nem akartam. Fannit megszerettem, különben nem tettem volna ezt. De még a lánykérés előtt rájöttem, hogy sosem alhatunk újra együtt és már nem én leszek az első az életedben. Minden összekuszálódott. 

- Gondolkodás nélkül téged választottalak volna Chester helyett. 

Csend lett, ahogy a szavak elhagyták a számat. Szerettem Chezt, hogyne szerettem volna? De nem volt kétségem afelől, hogy ha Mike akkor megkér, elhagytam volna az énekest. Láttam a szemében a kétségbeesést, hogy olyan sok éven át ő volt az, aki miatt nem lehettünk együtt. Hogy ő követte el azt a sok hibát, ő az oka „mindennek”. 

- Akkor nem harcoltam érted, de most megteszem! – nem tudtam megcáfolni a gondolatait, de akartam, hogy tudja, most már én is másképp állok a dolgokhoz. – Túl sok időt elvesztegettem nélküled. Veled voltam, de nem voltál az enyém. Nem mindenestől. És te kellesz nekem! 

Tekintetéből eltűnt minden önvád, helyét valami egészen más vette át. Meghatottság és szerelem. Majdnem meghaltam abban a pillanatban ettől a pillantástól! De csak majdnem, mert ami ezután következett, azért megérte öt évig szenvedni és várni. 

Hirtelen pattant le a székéről, és egyetlen pillanat alatt megkerülte az asztalt. Tekintetében olyan tűz égett, amit még sosem láttam korábban, és amikor megragadta a székemet, hogy maga felé fordítson, s megcsókolt, már tudtam, mi volt ez: vágy, közvetlenül az a vágy, amit szex előtt érzett. Ajkai szorosan tapadtak az enyémre, nyelve tétovázás nélkül szétfeszítette a számat, hogy bebocsátást nyerjen. 

Tenyere végigszaladt a combomon, és benyúlva a fenekem alá feltett az asztalra, hogy közel egymagasak legyünk. Meglepődtem, hogy van benne ennyi erő, hiszen gyengének hittem a betegség miatt, ám ennek most nyoma sem volt. Olyan forró szenvedéllyel csókolt, ahogyan még soha senki más. Egyszerre volt sürgető és kedvesen becézgető. Ez volt Mike maga. Eddig is úgy gondoltam, amikor csak úgy elnézegettem a hosszabb tincseit, hogy baromi jól áll neki, most viszont még több előnyét láttam, ahogyan beletúrhattam a hajába, és ujjaim közé szoríthattam a fekete szálakat. Selymes volt, mégis erős. Ahogyan az ajkai is, lágyan cirógattak, puhák voltak, teltek, körülötte a szakáll pedig érdesen karcolta a bőrömet. Imádtam. 

Közelebb húzott az asztal széléhez, s ahogy a combjaim közé helyezkedett, megéreztem az ölemnek feszülő, kemény izgalmát. Egy kisebb világ robbant bennem szilánkokra ettől az egyetlen érzéstől. Attól, hogy ő így kívánt engem. Felnyögtem a kéjtől. 

- Szeretlek – mormolta a számba. – Mindig szerettelek… és mindig is foglak! – ugyanaz az ígéret, amit én tettem neki múlt éjjel. Szinte ugyanazok a szavak, ez is mintha jelezné, hogy sosem fogjuk elfelejteni, hogy kimondtuk őket. 

- Tudom! – így volt igaz. Tudtam, hogy szeret. Valahol, mélyen legbelül tisztában voltam vele, hogy egyszer nekem kell az oldalán lennem, nekem kell azzá a személlyé válnom, aki mellett leéli az életét. Mert nem lehetett, hogy ne szeressen. Nem azért, mert tökéletes lennék, vagy mert én lennék számára a legjobb. Hanem mert így volt megírva. 

Vigyorogva, röviden megcsóválta a fejét, miközben homlokát az enyémnek döntötte, mintha csak nevetve fogadná a nagyképűségemet. Pedig mindketten tisztában voltunk vele, hogy a szavaim nem ebből fakadtak. 

Boldogság öntötte el a testemet. Otthon voltam. Abban a házban, ahol mindig is élni akartam, azzal a férfival, aki A Férfi volt az életemben. És engem csókolt. Nekem mondta, hogy szeret. Felbecsülhetetlen, és ha újra végig kellene élnem az elmúlt öt évet ezért az egy napért, megtenném. Mert ez volt a tökéletes boldogság. Egyetlen mozdulattal húzta le a felsőmet, ahogyan gyorsan én is megszabadítottam őt a sajátjától. Láttam én őt már póló nélkül, nem is egyszer, meg sem tudnám számolni, hányszor. De egyszerűen… más lett. Férfiasabb, erősebb, megfoghatatlanabb. És én mégis úgy érinthettem meg, ahogy akartam. Ujjaimmal végigsimogattam, nyelvemmel nedves csíkot húztam rá, ajkaimmal táncoltam rajta. Cserébe ő sem maradt tétlen, végigfektetett az asztalon, miután megszabadított a melltartómtól, és… végignézett rajtam. Ott feküdtem előtte a konyhában, teljesen kiszolgáltatottan, mégsem jöttem zavarba, sőt, fortyogó elégedettséggel töltött el a tekintete. Aztán felém hajolt, s miközben sötét pillantása fogva tartotta az enyémet, végignyalta a Halál Ereklyéi tetoválásomat. Megremegett a testem a gyengéd érintéstől és attól, hogy mennyi erotika volt ebben az egyetlen mozdulatban. 

Majd lejjebb haladt, körbepuszilta a köldökömet, lassan lehúzta a nadrágomat és a bugyimat is, majd még nagyobb terpeszbe kényszerített, aztán orrát végighúzta a combom belső részén. Azt hiszem, a nevét nyöszörögtem, amire ő valami olyasmit mondott, hogy „a legszebb hang a földön”, de újabb robbanás rázta meg a testem, mikor is nyelvével megérintette nedves nőiességem, és nem emlékszem pontosan, mi is történt. Néhány perc teljesen kiesett, csak az érzések maradtam meg bennem. Nagyon élveztem, piszkosul, már-már annyira, hogy letagadtam volna szégyenemben, mivel egy pillanatra úgy éreztem, hogy túlságosan is jól esik ez nekem. De persze a válasz ott leledzett a tudatom peremén: szerelem. Attól volt ez ennyire különleges, hogy szerelmesek voltunk… meg persze attól, hogy Mike kibaszott jól csinálta. Néha, amikor csak visszafogottan mosolygott, vagy amikor nyakig begombolta az inget, amit viselt, elgondolkodtam rajta, milyen lehet az ágyban. Visszafogott? Gyengéd? Ezek jöttek szóba, aztán amikor a színpadon ugrált, káromkodott, és sütött belőle az a fajta hatalom, ami csak egy rocksztárban lehetett meg, újabb jelzők tolultak az elmémbe. Durva? Kegyetlen? Hát… mind volt egyszerre. Pusztító erővel ragadott magával az orgazmus, hangosan sikítottam a nevét, a testemnek egyáltalán nem voltam ura. Úgy vonaglottam az érintése alatt, mint még soha senki karjai között. 

Mikor legközelebb felfogtam, mi történik körülöttem, már újra ültem az asztalon, és lejjebb tornáztam Mike-on a nadrágját és az alsóját. Könnyen rázta le magáról, sötét szemében pedig egy dolgot láttam csak: éhséget. Ugyanazt az éhséget, amit én is éreztem, pedig épp hogy csak a felszínre törtem a gyönyör hullámai alól. Hatalma volt felettem. Akkora, amekkorát eddig nem is sejtettem. 

Ujjaimmal végigcirógattam a sötét szőrt, aztán az érzékeny bőrt kezdtem kényeztetni. Levegő után kapott, lehunyta a szemét, ajkai elnyíltak, homlokát az enyémnek nyomta. Nekem is hatalmam volt felette, és ez tetszett. Úgy reagált az érintésemre, olyan intenzíven és érzékien, hogy attól sajgón összeszorultak a legbelsőbb izmaim is. Szorította a csípőmet, mikor egyre csak gyorsítottam a simogatáson, amikor hüvelyujjammal körkörösen végigsimogattam a farkán. Eszembe jutott az álmom, amikor együtt aludtunk és azt álmodtam, hogy szeretkezni fogunk. Emlékszem, azt gondoltam, hogy sokkal nagyobb van neki, mint hittem. És tényleg! Tökéletes volt, erős, vastag és hosszú. A számban összefutott a nyál, ha arra gondoltam, hogy szeretném bekapni, és addig játszani vele, amíg csak nem könyörög, hogy juttassam el a csúcsra. 

Erre viszont most nem volt lehetőségem. A hirtelen mozdulat, amivel majdhogynem lerántott az asztalról, annyira a szélére húzott, meglepett, és ijedten kapaszkodtam meg a vállában. Aztán megcsókolt, és egyik kezét az enyémre simította. Arra, amelyikkel még mindig ott lent dolgoztam, és odavezette ágaskodó férfiasságát duzzadt bejáratomhoz. Nem teketóriázott, én pedig csak az arcát néztem. A látásom elhomályosult egy pillanatra, amikor belém hatolt, az ujjam nedves lett, ahogy kettőnk közé szorult, de figyeltem az arcát. A kéj még tökéletesebbé varázsolta amúgy is elragadó vonásait, majd összekulcsolta a kezünket. 

A vállába martam, amikor megmozdult. Kihúzódott, sóvárgást hagyva maga után, aztán nagyon lassan újra elmerült bennem. És ez folytatódott hosszú időn keresztül. Nem siettünk, habár a szívem őrülten verte a mellkasomat, és kapkodtam levegő után. Ott volt minden mozdulatunkban, hogy bármelyik pillanatban átveheti felettünk az irányítást az elemi ösztön, amely csak a kielégülés felé hajtott volna, de nem engedtünk neki. Szeretkeztünk. 

Minduntalan beletúrtam a fekete tincsekbe, közelebb húztam magamhoz, hogy megcsókolhassam, vagy engedtem, hogy ajkai a nyakamon kalandozzanak, amikor én a hajába temettem az arcomat. 

Mike-kal voltam. Végre vele voltam, és ennek az együttlétnek minden percére emlékezni akartam. Igaz, néhány dologból csak az érzés maradt meg, nem konkrét cselekvés, de ez is elég volt. 

Megremegett az egész teste, mikor elöntött forró magja, én pedig kiszáradt torokkal, levegőért kapkodva öleltem magamhoz őt. Az enyém volt, most már minden értelemben. 

- Nem akartam szex közben azt hajtogatni, hogy mennyire szeretlek, nehogy azt hidd, hogy csak a pillanat heve miatt mondom, de… végig ez járt a fejemben! – mosolygott félszegen. 

Hát ki ne szeretné? Megértek én minden nőt, aki odavan érte. Én is így érzek. De ő most már az enyém volt, és ami az enyém, az bizony az enyém. Éppen ezért tudtam, hogy el kell rontanom majd a boldogságunkat, ha teljesen őszinte akarok lenni vele. De még nem most, még nem árnyékolhatja be az egymásra találásunkat semmi. Kim még várhat. De a bosszúm nem marad majd el. 

- Ó, akkor úgy tűnik, hogy te egy kicsit jobban szeretsz engem, mint én téged, mert nekem viszont a legtöbb pillanatban nem járt semmi a fejemben, annyira nagyon jól csináltad, hogy csak az érzések maradtak meg – cirógattam meg az arcát. Felnevetett. 

- Azt mondod, hogy szexisten vagyok? 

- Az én szexistenem! – csókoltam le a mosolyt az ajkáról.

The Catalyst - Chapter 1.

1. Bring me to kingdom come 

 Néhány percig csak pislogtunk a másikra, nem tudtunk mit mondani. Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára őszintén, barátian csevegtünk, és mindig úgy éreztem, hogy már sosem leszünk képesek rá. Most azonban mindennek a végén, és valaminek a kezdetén másképp láttam mindezt.

- Nem hittem, hogy pont ide jössz. Mármint, hogy megtalálsz.
- Azt hittem, hogy az SMS miatt jöttél – zavarodott össze egy pillanatra. Hullámos haja most egy lófarokba volt kötve a tarkójánál, a szeme alatti sötét karikák pedig jelezték, hogy neki sem volt épp könnyű napja, vagy éjszakája.
- Megkaptam, de amúgy is itt voltam – ismertem be végül. – Miért mész haza? – tudtam a választ, hiszen az üzenetben megírta, hogy végleg hazaköltözik, tehát ebből következtethettem, hogy szakítottak Mike-kal.
- Hát… hol kezdjem? – nevetett fel zavartan és a legközelebbi székek felé intett. Mindketten leültünk, kényelmesen felhúztam a lábaimat, és így pillantottam felé.
- Az elején jó lesz.
- Sosem kérdezted meg tőle, hogyan jöttünk össze? – nem nézett rám, a padlót bámulta. Talán rosszul érezte magát a téma miatt, de ő hozta fel.
- Öhm, nem. Valahogy… nem érdekelt. Megtörtént, és nem tudtam rajta változtatni, úgyhogy…
- Tudtál volna – mosolyodott el kedvetlenül. – Persze, azt akartam, hogy bizonytalan legyél. Akkor kezdem az elején – sóhajtott.
- Nem muszáj erről…
- De! – vágott közbe, és határozottan nézett rám. – Van még egy órám, és ha már az elmúlt három évben nem mondtam el őszintén…
- Rendben – bólintottam végül. Feloldozást vár talán? Nem tudom.
- Amikor elmentél, és ketten maradtunk, tudod ő nagyon kedves volt. Úgy gondolhatta, hogy nélküled kicsit elvesztem, így sokat foglalkozott velem, és én akkor kezdtem el úgy igazán megfigyelni – pár pillanatig hallgatott, aztán elnézett kifelé a nagy ablakon. Máshol járt, talán épp ott, a múltban. – Vicces volt, rettentő okos és nagyon helyes. Persze, előtte is úgy gondoltam, hogy jó pasi, de az, hogy elmentél… - megvonta a vállát, erre nem is lehettek igazán jó szavak. – Szóval én akartam őt, és… nyitottam is felé. Hidd el, engem lepett meg a legjobban, hogy viszonozta a dolgot. Mindenki mérget mert volna venni rá, hogy szerelmes beléd.
- Sokszor ez nem ilyen egyszerű – motyogtam.
- Igen, tudom. Mindenesetre csók csókot követett, aztán… tudod – pislogott rám, mire csak bólintottam. Tudom. Tudtam hát. – Szóval, amikor megjöttél és megláttam az arcodat. Élveztem, Léni – suttogta megrendülve. – Nagyon. Végre valamiben leköröztelek, és az a valami a legnagyobb dolog volt az életedben. Nem tudom, hogy miért, de jó érzés volt. Talán végig féltékeny voltam rád, amiért olyan könnyen eljöttél otthonról és megtaláltad az utad. Szóval, azt akartam, hogy bizonytalan legyél, azért voltam olyan.
- Pedig mindent megtettem, hogy ez neked is meglehessen. Ne hidd azt egy percig sem, hogy én nem féltem! Elköltözni több tízezer kilométerrel arrébb, ismeretlen helyre, ahol alig ismerek valakit, és a nyelvtudásomon is volt mit csiszolni…
- Mégis eljöttél – pillantott rám.
- Igen. Mike miatt. Bíztam benne.
- Benne mindig bízhatsz – mondta, mire csak szkeptikusan megvontam a vállam. – De komolyan! Ő… azt hiszem, mindig te leszel neki az első, Léni. Nem számít semmi más. Az sem, hogy megkérte a kezem.
- Ő nem kéri csak úgy meg senki kezét.
- Mindenki követ el hibákat, bárki lehet meggondolatlan – erre csak felvont szemöldökkel néztem rá. – Szeretett engem, persze, nyilván. Te Chesterrel voltál, ami szerintem jobban fájt neki bárminél a világon. Pont Chester.
- Hogy érted, hogy pont Chester?
- Rá mindig féltékeny volt veled kapcsolatban. Valahogy túl jól kijöttél Chezzel, és tudod… ő az énekes, aki tele van tetoválásokkal, és aki leveszi a pólóját a koncerteken, akinek van olyan csibészes és szívdöglesztő mosolya… Szóval érted. Neki jobban fájt talán az, hogy összejöttél vele, mint neked az, hogy én lettem Mike barátnője.
- Hm… - nem igazán tudtam mit mondani. Akkor örültem is neki, ha látszott Mike-on, hogy zavarja, hogy Chesterrel vagyok.
- Nem volt könnyű vele lennem – folytatta. – Mert az enyém volt, de tudtam, hogy mégsem.
- Ahhoz képest, egészen jól bírtad.
- Szerettem és szeretem a mai napig. Tudod, hogy nem vagyok az a szerelmes típus, előtte sosem éreztem így senki iránt – néhány másodperces csend következett. Nem tudtam neki azt mondani, hogy megértem, vagy sajnálom, vagy bármi. Én is szerettem Mike-ot, és ő ezt tudta, ennek ellenére elvette tőlem, még ha nem is volt az enyém igazán. Elvette az esélyem. – Aztán szakítottatok Chesterrel, pont akkor, mikor megkérte a kezem. Nem tudtam, hogy ezt tervezi. Akkor olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett volna fogatni velem, de tudtam, hogy te… És akkor jött Tom és Chris, és megnyugodtam. Mike dühös volt, habár igyekezte titkolni, de én tudtam, és így biztonságban éreztem magam. Megtetted, hogy… továbbléptél, anélkül, hogy Mike-nak akár egy kicsi köze is lett volna hozzá.
- Akkor most miért vagy itt?
- Mert az már régen volt. Mike azóta… megváltozott, szépen lassan. Érted. Még ha nem is lehettél az övé. De ez sem zavart, mert végül mindig mellettem tért nyugovóra – nagyot sóhajtott és összeráncolta a szemöldökét. Ismertem, akkor csinálta ezt, ha nem akart sírni. – Őt annál inkább. Tegnap este… elég rosszul volt. Még sosem láttam betegen, úgyhogy próbáltam ápolgatni, de ezzel… nem mentem semmire. Láza volt, magas láza, mondtam neki, hogy pihenjen, és… akkor kitört belőle. Talán azért volt ilyen őszinte, mert épp tele van a hócipője, elég szarul van, tényleg – meg akartam kérdezni, hogy pontosan mi baja, de inkább nem tettem. – Elmondta, hogy nem fog elvenni. Sajnálja, de nem szeret annyira, amennyire kellene. Elég… kellemetlen egy éjszakánk volt. Se ő, se én nem aludtunk, próbáltunk beszélgetni, de türelmetlen és nyafogós volt. Mondjuk én is az lettem volna majdnem negyven fokos lázzal – tette hozzá végül. Idegesen fészkelődtem a széken, mert ez nem hallatszott játéknak, és ahogy Mike-ot ismertem, biztos, hogy nem ment el orvoshoz. – Nem küldött el, vagy ilyesmi, de… úgy érzem, hogy nincs helyem itt. Miattad fogadtak el, aztán Mike miatt tűrtek meg továbbra is, de ez már a múlté. És én nem illek bele az ő világukba úgy, mint te, de nem is akarok. Ahogy Phoenix szokta mondani, belőled csak egy van, ami utánozhatatlan – mosolyodott el szomorúan. Phoenix elmítésére csak szusszantottam egyet, még mindig fasírtban voltunk, de meglepett, hogy Fanni nem tudott az ugrásos dologról. Ezek szerint se Mike, se senki más nem adta tovább a dolgot.
- Nem fogok bocsánatot kérni emiatt – hajtottam le a fejem, mert kegyetlennek hangzott ez, viszont ez volt az igazság.
- Nem is kell. Győztél.
- Nem volt verseny – pillantottam rá komolyan. – A szerelem nem lehet az.
- Mégis vesztesnek érzem magam.
- Hello a világomban – mosolyodtam el halványan, Fanni pedig kuncogott.
- Gondolom, megérdemlem.
- Nem kívánom senkinek!
- De nekem kívántad, nem igaz?
- Nagyon is – vallottam be. Hát, ha már őszinték vagyunk!
- Nem tudom, mi lesz most, és nem fogom azt mondani, hogy hagyd ott Christ – nem is tudta, mennyire értelmét vesztett volt ez a mondat. Kénytelen voltam elmondani neki.
- Mi nem… vagyunk már együtt – erre meglepetten nézett rám. – Őt kísértem ki, de… mi szakítottunk.
- Ó! – látszott rajta, hogy azért még reménykedett abban, hogy esetleg Mike kibékülne vele, ha én és Chris továbbra is együtt leszünk. – Hát akkor… – felállt, én pedig követtem a példáját. – Vigyázz magadra, és… ránézhetnél Mike-ra! Valakinek mellette kellene lenni, nehogy valami komolyabb baja legyen!
- Rendben.
- Ó, és… van itt még valami, amit el kellene mondanom – most még feszültebbnek látszott, mint eddig.
- Ne kímélj! – nevettem fel halkan, kicsit kedvetlenül. Vajon mi lehet még, ami kellőképpen ronthat ezen az amúgy is szar napon?
- Úgy egy hónapja megkeresett Kim – igen, az állam a padlón koppant. Erre aztán nem számítottam.
- Igen?
- Ja, és meg akart győzni, hogy… téged… hát hogy is mondjam? – grimaszolt. – A lényeg, hogy azt mondta, van egy terve, hogy végleg kikerülj a képből. Hogy tönkre tudna tenni téged.
- Tessék? Hogyan? Mégis… - totál kiakadtam, de Fanni megfogta a vállamat, és rázott egy kicsit rajtam.
- Figyelj, nagyon észnél kell lenned! Nemet mondtam neki, amikor elmondta, mit tervez. Én… nem lennék képes ezzel bántani téged. Eleget tettem eddig is.
- Mit… tervezett?
- Van egy terve, ami szerint… - elakadt, és látszólag nem akarta kimondani a szavakat, mintha tudta volna, hogy hogyan fog ez engem érinteni.
- Mondjad, Csicsi!
- Azzal akar vádolni, hogy az ötleteidet a könyvedhez, amit Reeddel írtatok, loptátok. Hogy a Hidegvérrelt is… loptad – totál képszakadás. – Hé, nyugi, szerintem nem állhat elő ezzel. Mármint, senki sem hinne neki.
- Aha – bólogattam, de valójában elég lett volna csak a botrány is, hogy mi van, ha mégis ezt tettem. – Kössz, hogy elmondtad! – nem akartam elmesélni neki, hogy engem még évekkel ezelőtt, Chester és Eve esküvőjekor megkeresett Kim, pont hogy Fanni ellen.

Sután megöleltük egymást, majd néztem, ahogy elmegy. Végleg. Hazatér. Oda, ahol nekem már nem igazán van jövőm, de itt annál inkább. Már ide tartoztam, jó rég óta.

Kicsit hülyén éreztem magam, mert mindkét kapcsolat szétment, de míg Mike erős volt, és ő maga vetett véget az övének, nálunk már Chris volt az, aki rájött, mit kell tenni, és ez rám nézve elég érdekes volt.

Az utamat rögtön Mike háza felé vettem, de úgy éreztem magam, mintha legalább két napja nem pihentem volna egy picit sem. Chris és Fanni vallomásai és távozása egyáltalán nem volt könnyű számomra sem, viszont komolyan aggódtam Mike miatt. Nem szokott beteg lenni, nem tudok visszaemlékezni az elmúlt öt évből olyanra, amikor igazán kidőlt volna.

Megálltam az ajtó előtt, amikor odaértem. Már sötét volt, az utcai lámpák világítottak csak, pedig még nyár volt. Valahol jól elhúztam az időt, bár ma többet voltam a repülőtéren, mint máshol. Talán hozhattam volna valami kaját! Bár rendelésben nagy király vagyok, öt éve csinálom.

A kulcsom még mindig nyitotta a zárat, és nem mintha ez újdonság lenne, hiszen tudtam, hogy nem cserélte le, de ezer éve nem jöttem ide úgy, hogy ne ő nyitott volna ajtót. Valahogy kellett eddig az engedélye, hiszen ez többé már nem volt az otthonom.

Odabent sötétség honolt, csak a be nem húzott sötétítők miatt volt némi fény az utcáról. Sejtettem, hogy Mike valószínűleg lefeküdt már, így miután levettem a cipőm és a kabátom, felfelé indultam. Ahogy elhaladtam a konyha mellett, és egy pillanatra megkapaszkodtam a falban, hogy fellépjek a lépcsőre, az ujjaim egy mélyedést tapintottak ki. Egy pillanatra megálltam, és a félhomályban körberajzoltam az ujjammal a kis lyukat, majd halványan elmosolyodtam. Ezt bizony én csináltam, még nagyon régen, amikor Fannival itt beszélgettünk és hozzávágtam egy bögrét a falhoz. Mintha egy másik életben lett volna…

Lassan lépkedtem felfelé, nem akartam lezúgni, mert bizony jópárszor sikerült már megcsúsznom a fényesre lakkozott falépcsőkön. A szobája ajtaja csukva volt, sosem szeretett nyitott ajtónál aludni. Egyszer azt mesélte, hogy bár a turnébuszos dolog az elején jó volt, valahogy jobban szereti, ha az álmát egyedül birtokolja és nem horkol bele senki. Még itthon is jobban szeretett csukott ajtónál pihenni, akkor is, ha nem volt itt rajta kívül senki.

Rátettem a kilincsre a kezem, de muszáj volt megállnom egy kicsit. A homlokomat az ajtólapnak támasztottam és nagy levegőt vettem. Hihetetlen volt, mennyire jól ismertem, még magamat is megleptem ezzel néha, és most letaglózott egy kicsit, hogy mennyire nagyon szerettem őt; és hihetetlen volt az is, hogy ennyi éven keresztül hagytam, hogy valaki más oldalán éljen.

Végül összeszedtem magam, és beléptem a szobába, ahol csak egy kis éjjelilámpa adott némi világosságot. Mike ennek hátat fordítva – és így nekem is – feküdt, betakarózva, de a vállain láttam, hogy egy fekete pólót viselt. Azonnal elszállt minden furcsa, szomorú gondolatom, és odasétálva leültem az ágy szélére.
Szinte remegett a kezem, ahogy a vállához nyúltam, hogy megsimogathassam. Mintha valami gát szakadt volna át bennem, egyszerűen a szemébe akartam nézni és azt mondani, hogy szeretem. Semmi félelem, semmi kétely. Halkan sóhajtott egyet, aztán lassan a hátára fordult és hunyorogva nézett rám. Haja vizesen a homlokához tapadt, szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, és ahogy az arcára fektettem a tenyerem, éreztem, hogy mennyire forró a bőre.

- Léni? – suttogta erőtlenül a nevemet, nekem pedig majd megszakadt a szívem a hirtelen feltámadt boldogságtól. Persze baromi beteg volt, nagyon magas láza lehetett, de végre itt voltam. Itt voltunk, együtt.
- Én vagyok – biccentettem. – Vettél be valami gyógyszert?
- Igen… - egy picit lehunyta a szemét, mérhetetlenül fáradtnak tűnt most. – Nemrég… vagy… valamikor… nem tudom, mennyi az idő.
- Hozok vizes borogatást, le kell vinnünk a lázadat, meg felhívom az orvost.
- Volt itt – pillantott újra rám. – Valamikor… nem emlékszem, nem tudom mikor… azt mondta, hogy ha reggelig nem… leszek jobban, akkor… menjek be hozzá. Adott gyógyszert, ott van a… mosdónál. 

Villámgyorsan mentem ki a fürdőbe, hogy egy kisebb vödörbe hidegvizet töltsek, meg kerestem kicsi törölközőket, amiket benedvesítettem, és visszamentem hozzá. Ugyanúgy feküdt a hátán, de most az arcát dörzsölte a tenyerével. Talán szeretett volna éberebb lenni, látszott, hogy eléggé zavart, hogy most mi is van. 

- Ez hideg lesz – ültem vissza, és mikor újra rám figyelt, eltűrtem a nedves tincseket a homlokából, majd ráhelyeztem a törölközőt.
- Ez… jó – motyogta, habár közben megrázkódott. – Mit… keresel itt?
- Jöttelek ápolni. Valakinek kell – mosolyogtam, de azért aggódva figyeltem, ahogy újabb remegés járja át.
- Fanni meg én…
- Tudom – megfogtam a kezét, és úgy, ahogyan nekem is anyu, mikor kicsi voltam, körbetekertem a csuklóját egy másik ruhával. – Ő mondta, hogy beteg vagy.
- De miért… - barna tekintete csillogott a láztól, és így fájdalmasan szép volt.
- Sh! – csitítgattam, és közelebb hajoltam hozzá. Próbált az arcomra fókuszálni, kissé összeráncolta a homlokát. – A miértekről majd beszélünk holnap. De annyit elmondhatok, hogy azért jöttem, mert szeretlek! – megsimogattam az arcát, ami szintén gyöngyözött az izzadtságtól. Aggódtam, nehogy valami komolyabb baja legyen, így eldöntöttem, hogy mellette maradok éjszaka is. – Mindig is szerettelek, és mindig foglak is! – halványan elmosolyodott a szavaimra és újra lehunyta a szemét.
- Hallucinálok, remek.
- Nem képzelődsz! – vigyorodtam el. Olyan aranyos volt. – Itt vagyok, tényleg – bizonyítékképpen még közelebb hajoltam hozzá, és ajkamat az övéhez érintettem.

Forró volt a bőre, a szája még inkább, és a nyelve csak tétován, lassan, gyengéden cirógatta az enyémet. A legjobb csók volt életemben! És mi lesz akkor, ha meggyógyul? El sem tudtam képzelni ennél fantasztikusabb érzést, mint amit most éreztem, de valószínű, hogy lesz ez még jobb is.
Ujjait a hajamba fésülte, és egy pillanatra közelebb tudott húzni magához, még többet akart, de végül erőtlenül simított végig az arcomon. Gyenge volt, mégis engem akart.

- Akkor álmodom. Csak az szokott… ilyen jó lenni.
- Nem álmodsz! Vagy ha mégis, akkor én ugyanezt álmodom, és sosem ébredünk majd fel belőle! – adtam még egy puszit a szájára. – Próbálj meg pihenni, itt leszek veled.
- Megígéred?
- Meg. Örökre. Még sok is lesz, meglátod! – viccelődtem.
- Belőled? – mosolygott. – Ha ez hiszed… nem ismersz elég jól!

Erre nem mondtam semmit, mert igen nagy volt az esély rá, hogy elsírom magam a boldogságtól, így csak felhajtottam a takarót, és befeküdtem mellé. Istenem, milyen régen aludtunk együtt, és ez mennyire hiányzott nekem!