The Catalyst - Chapter 2.

2. I can’t wait to see tomorrow with you 

Mike úgy-ahogy, de egész éjjel aludt. Elég nehézkes volt megoldanom, hogy mégis hogyan borogassam, amikor szinte mindig hozzámbújt, de aztán végül nem bántam, hogy én is vizes lettem. A lényeg, hogy meggyógyuljon. Már reggel felé járt az idő, kintről halvány fény szűrődött be, én meg azon gondolkoztam, hogy mi minden történt már velünk. Hogy mégis hogyan kezdjünk mi ketten közös életet azok után, amiken keresztülmentünk, amiken egymás miatt estünk át? 

Tulajdonképpen, amikor először kijöttem hozzá, nem is terveztem semmit, egyszerűen örültem, hogy vele lehetek. Sosem gondoltam bele, milyen lenne, ha egy pár lennénk. Később sem. Hogy vajon fognánk-e egymás kezét az utcán, vagy hogy ez mennyiben lenne kihatással a munkámra. Nem képzelegtem arról, hogy szerelmesen andalgunk a parton, vagy hogy gyertyafényes vacsorákat költünk el, de arról sem, hogy milyen jó lenne minden reggel megcsókolni őt. Csak ott volt egy érzés, hogy ezt akarom, de sosem mertem elképzelni. 

Ahogy lepillantottam az arcára, hirtelen megértettem, hogy ez most mennyire nagyon fontos pillanat. Az összes nagyon fontos, mióta betettem a lábamat a házba tegnap este. És ez megrémített. Összezavart. Padlóra küldött. A tudat, hogy ezentúl talán tényleg az enyém lehet a világ legtökéletesebb férfija. Mert az volt. Nekem a legtökéletesebb volt, nem hiába voltam képtelen kiszeretni belőle évek óta. 

Aztán, amikor egy kicsit megmoccant az ölelésemben, és a hátára hengeredve tovább aludt, most kicsit több teret hagyva nekem, lassan megnyugodtam. Mert rájöttem, hogy ő tényleg mindig velem lesz. Eddig is velem volt. Hol kicsit távolabb, hol közelebb. 

„I’ve got another confession to make, I’m your fool…” 

Ezt énekeltük azon a régi koncerten, amikor Mike annyira ideges volt. Együtt, egymásnak, nem is belegondolva, mit jelenthet ez később. Mit jelenthet most. 

- Szétmegy a fejem – suttogta halkan, ezzel az arcára vonva a figyelmem. Egyik kezemmel eltakartam a szemét, a másikkal felkattintottam a kislámpát. Éreztem, ahogy a tenyerembe pislog. Mosolyognom kellett tőle. – Léni? 

- Nem. A Mikulás vagyok – vigyorogtam mégjobban. Elhúzta a kezem a szeme elől, és álmosan, betegen, fáradtan, de mégis szeretettel pillantott rám. 

- Korán jöttél, még nincs is tél. 

- Tudom. Miattad jöttem – szívesen megcsókoltam volna, de inkább nem tettem. Nem tudtam, mennyire emlékszik a múlt éjszaka történtekre, bár nem tűnt zavartnak, de nem tudtam, hogy még ma is úgy állnak-e a dolgok. 

- Még mindig? 

- Igen. Azt hitted, hogy majd eltűnök reggelre, mert meggondolom magam? 

- Nálunk ezt sose lehet tudni – mosolygott fáradtan. 

- Keresek valami gyógyszert a fejfájásodra. A lázad lement, szerencsére. 

Kikeltem mellőle, mert muszáj volt, pedig legszívesebben örökre ott maradtam volna vele. A szívem a torkomban dobogott. Fordulópont az életünkben, és egyre csak az járt a fejemben, hogy el ne csesszük. Akartam őt. Szükségem volt rá. 

A fürdőben, a földön ültem, ölemben egy dobozzal, amiben Mike a gyógyszereket tartotta. Mivel itt kint én még nem igazán voltam beteg, nem ismertem a készítményeket, így a betegtájékoztatókat olvastam. Egy pillanatra elvigyorodtam, ahogy felfogtam, hogy folyékonyan megértem, mit írtak rá. Az egyetlen ember, aki a mai napig tudott néha olyan szavakat használni, amit nem értettem, az Mike volt. 

- Az kell, aminek olyan zöld és piros a doboza – lépett elém, én meg odanyújtottam neki a gyógyszert. – Fáradtnak tűnsz. 

- Nem nagyon aludtam – vontam meg a vállam. Sokkal fontosabb volt a pihenésnél az ő állapota. 

Bólintott, de nem szólt semmit. Bevette a gyógyszert, aztán mosakodni kezdett. Ott, a földön ülve azon gondolkoztam, ahogyan a karján megfeszülő izmokat néztem, hogy vajon mi járhat a fejében. Ő is azon gondolkodik, hogyan hozza fel a témát, kettőnket? Reméltem, hogy így van. De az is lehet, hogy sokkal jobban leköti Fanni hiánya. Hiába szakított ő a lánnyal, évekig együtt voltak, és ez sokat jelent. Erről nekem is eszembe jutott Chris. Remélem épségben elért New Yorkba! Hiányzott. Fájt. Szerettem. De ez semmi volt ahhoz képest, amit Mike iránt éreztem. 

- Zuhanyozz le, ha akarsz, addig én csinálok valami reggelit – egy bólintást kaptam válaszul a fogkrémhab mögül. Megint mosolyognom kellett. – Mihez lenne kedved, vagy gyomrod? 

- Valami könnyűhöz – motyogta. 

Lebattyogtam a földszintre, és világosságot kreáltam, aztán készítettem pár pirítóst, vettem elő lekvárt és vajat, meg lefőztem egy adag teát. Aggódva pillantgattam az emelet felé, mert nem tudtam, mi tarthat ilyen sokáig, de nem akartam Mike után menni. Hallottam a zuhany halk moraját, reméltem, hogy jól van. 

Be akartam kapcsolni a tévét, hogy megnézzem a reggeli híreket, legalább az lefoglalt volna egy kicsit, de a nagy képernyőn nem egy csatorna képe jelent meg, hanem én. Meglepetten pislogtam a mosolygós, kipirult arcú énemre. A DVD lejátszó jelzőfénye halványan világított, én pedig elindítottam a felvételt. 

- Mondd szépen, hogy köszöntünk benneteket itt, Oszakában, kedves Linkin Park rajongók! – Mike lépett a képbe, sötét haja középen kicsit hosszabb volt, az ég felé meredezett, ajkai körül rövid borosta díszelgett. Nevetett, és átkarolta a vállamat. Ugyanolyan sötétkék pólót viseltünk mindketten, csak rám egy kicsit nagy volt. 

- Ugye tudod, hogy ez nem lesz benne az LPTV-ben?! – néztem rá szkeptikus mosollyal. 

- Na, az én kedvemért, Léni! – vigyorgott rám, és nagy, barna tekintetét az enyémbe fúrta. Tisztán látszott rajtam, hogy egyik pillanatról a másikra mennyire könnyen megadtam magam az akaratának. Sosem láttam még magamat így kívülről, általában nagy ívben kerültem a kamerának azt a felét, elég volt nekem a könyvek miatti népszerűség, de most Mike kedvéért a kamerába mosolyogtam. 

- Köszöntünk benneteket itt, Oszakában, kedves Linkin Park rajongók! 

Tisztán emlékeztem erre a napra. Egy évvel ezelőtt voltunk Japánban, a nyári turnén. Baromi meleg volt azon a délutánon, és az egész úton Mike LA feliratos sapkáiban mászkáltam, hogy a nap ne tűzzön teljesen a szemembe. Ott, Oszakában Mike meg én elmentünk körülnézni a városban, és ez már a helyszínre érkezésünkkor lett felvéve. 

- Nagyon jó! – nevetett, és puszit nyomott az arcomra. 

- De csak mert annyira szeretlek – morogtam halvány mosollyal az arcomon, miközben fejemet a vállára hajtottam. A sapka sildje árnyékba vonta az arcom felét. 

- Tudom, én is téged – a hangja már halkabban hallatszott, mert elindult az éppen felénk lépő biztonsági emberek felé, engem is magával húzva. A kamera végig felvette, ahogy eltűnünk a hatalmas épületben, az ajtóban egy érdekes mozdulattal zsibbasztót kaptam Mike-tól. Valamit beszóltam neki, amire így reagált. 

Ha eddig volt valamennyi kétségem afelől, ahogy Chris és én szakítottunk, és hogy ez helyes volt-e, hát most mind elszállt. Chris ezt nem láthatta, ezek a felvételek még nekem sem voltak meg otthon, csak Mike-nak. De ha látta volna… Bár ő így is tudta. Tudta, hogy sosem tudok majd kiszeretni Mike-ból. 

Furcsa volt ezt így látni, akkor nem is tűnt fel, hogy olyanok voltunk, mint egy pár. Chris és én boldogok voltunk, ahogyan Mike és Fanni is. Tudat alatt mégis talán ezek a turnék voltak a mi közös életünk pillanatai. Amikor ő az enyém volt, én meg az övé. Mentesen mindenfajta szexuális vagy intim élménytől, de egymáséi voltunk. 

A következő jelenetben Braddel voltam a középpontban. Mezítláb volt, és azt kérdezte, melyik zokniját húzza fel. A piros-kék csíkosra voksoltam. A háttérben feltűnt Mike is, nevetett, miközben engem figyelt, hogyan vigyorgok a gitárosunk öltözködésén. 

Ezután Chester vállát igyekeztem masszírozni, aki fájlalta azt. A hajam fel volt kötve, a nyakamban ott lógott a nagy fejhallgatóm. Mike a hátam mögé lépett, és kicsit megrántotta a copfomat. 

- Shinoda, ne húzd ki a gyufát! – figyelmeztettem, de egyáltalán nem tudtam komoly képet vágni. 

- Ez úgy kínálja magát – piszkálta továbbra is a hajamat. – Nem is emlékszem, mikor volt ilyen hosszú. 

- Nem sokszor, amióta kint élek, biztos nem. 

- Tetszik – mosolygott a hátam mögött, én meg tovább gyúrtam Chez beállt izmait. 

Soha, egy LPTV epizódban sem voltam benne, ami kikerült a nyilvánosság elé, és most furcsa volt látni, hogy mennyi felvétel van rólam. Mosolyognom kellett az összesen. Valaha erről álmodoztam, és most a részese lehetek. 

Amióta ennyire a mindennapjaim része lett a banda, néha emlékeztetnem kell magam, hogy honnan jöttem, ki voltam. Csak egy rajongó, aki jókor volt jó helyen, körülbelül. 

- Kicsit nosztalgiáztam – hátrafordultam, nem is hallottam, hogy lejött a lépcsőn. A haja nedvesen fénylett a homlokába lógva, tekintete csillogott a láztól. Egy sima, szürke pólót és melegítőnadrágot viselt, mégis a legszebb férfi volt a világon. Nekem legalábbis biztosan. 

- Látom – kikapcsoltam a tévét, és odasétálva hozzá a homlokára fektettem a tenyerem. – Kicsit hőemelkedésed lett – húztam el a számat. Tekintetünk találkozott, és ahogy egy pillanatra lepillantott a számra, tudtam, hogy nagyon is emlékszik a tegnapra és nem akarja elfelejteni sem, ahogyan azt évekkel ezelőtt tette. 

- Tudom, vettem be gyógyszert – elvette a kezemet onnan, és megpuszilta a kézfejem. Ez a fajta gyengédség nem állt távol Mike-tól, mégis most valahogy különleges volt ez a mozdulat. – Azt mondtad, ma beszélünk a miértekről. 

- Azt hiszem, sok mindenről kellene beszélnünk, de nem tudom, hogy elég jól vagy-e ehhez – erre csak egy felvont szemöldök volt a válasza. – Oké, értem – mosolyodtam el. – Együnk, közben pedig beszélgethetünk. 

- Hol van Chris? Mármint… érted… - valahogy sejthettem volna, hogy ez lesz az első kérdése. Leültünk egymással szemben az asztalhoz, Mike lassan majszolgatni kezdett egy pirítóst. 

- New Yorkba ment tegnap, de ezt tudod – valahogy könnyebb volt ezzel kezdeni, mint rögtön a közepébe vágni. Csak bólintott egyet, tekintete pedig komoly volt. – Előtte viszont szakított velem – nem akartam hazudni, vagy tévútra csalni, így direkt úgy mondtam, hogy Chris szakított velem és nem fordítva. Látszólag nagyon meglepődött ezen, egy pillanatig rágni is elfelejtett. 

- És… miért? – végül ennyit sikerült kérdeznie, de ez is elég volt. Én meg jobbnak láttam beszélni. Ideje volt a teljes őszinteségnek. 

- Mert bár szerettem őt, szeretem most is, ő pontosan tudta, hogy az első, az egyetlen, a nagy Ő mindig is te leszel. Még akkor is, ha éppen rosszban voltunk, ő szerintem tökéletesen látta rajtam, hogy a harag mellett ott tombol a szerelmem is irántad. 

- Pedig azt hittem, hogy már nagyon régen elvesztettelek. 

- Én is – vallottam be. – Én Chris mellett maradtam volna végig, ha te elveszed Fannit. Mert ő volt az egyetlen, aki el tudta érni, hogy boldog legyek. Aki megérdemelte azt, hogy szeressem. 

- De én szakítottam Fannival – láttam a szemében, hogy mire kíváncsi. 

- Nem léptem volna feléd, ebben szinte biztos vagyok. Megszakadt volna a szívem, de inkább megvártam volna, míg te azt mondod, hogy… engem akarsz. Túl sokszor csalódtam már benned – fájdalmasan grimaszolt egyet. – Sajnálom, de én… 

- Nem, igazad van! – megmozdult, mintha fel akart volna kelni, talán, hogy odalépjen hozzám, de végül ottmaradt. – Az én hibám volt az egész – beletúrt a hajába, mintha kicsit ideges lett volna. – Bevallom, nem könnyű erről beszélnem. Soha, senkivel nem beszéltem erről. Rólad. 

- Miért? 

- Mert kihez mehettem volna? – tárta szét egy pillanatra a kezeit. – Anyámék imádnak, habár egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor találkoztatok. Ott volt Chester, akire azóta féltékeny voltam, hogy először találkoztatok, Phoenix hű volt hozzád, mit mondott volna? Nem is tudom… 

- Csak furcsa, hogy… megkérted a kezét, és… nekem meg sosem mondtál semmit. 

- Nem akartam. Fannit megszerettem, különben nem tettem volna ezt. De még a lánykérés előtt rájöttem, hogy sosem alhatunk újra együtt és már nem én leszek az első az életedben. Minden összekuszálódott. 

- Gondolkodás nélkül téged választottalak volna Chester helyett. 

Csend lett, ahogy a szavak elhagyták a számat. Szerettem Chezt, hogyne szerettem volna? De nem volt kétségem afelől, hogy ha Mike akkor megkér, elhagytam volna az énekest. Láttam a szemében a kétségbeesést, hogy olyan sok éven át ő volt az, aki miatt nem lehettünk együtt. Hogy ő követte el azt a sok hibát, ő az oka „mindennek”. 

- Akkor nem harcoltam érted, de most megteszem! – nem tudtam megcáfolni a gondolatait, de akartam, hogy tudja, most már én is másképp állok a dolgokhoz. – Túl sok időt elvesztegettem nélküled. Veled voltam, de nem voltál az enyém. Nem mindenestől. És te kellesz nekem! 

Tekintetéből eltűnt minden önvád, helyét valami egészen más vette át. Meghatottság és szerelem. Majdnem meghaltam abban a pillanatban ettől a pillantástól! De csak majdnem, mert ami ezután következett, azért megérte öt évig szenvedni és várni. 

Hirtelen pattant le a székéről, és egyetlen pillanat alatt megkerülte az asztalt. Tekintetében olyan tűz égett, amit még sosem láttam korábban, és amikor megragadta a székemet, hogy maga felé fordítson, s megcsókolt, már tudtam, mi volt ez: vágy, közvetlenül az a vágy, amit szex előtt érzett. Ajkai szorosan tapadtak az enyémre, nyelve tétovázás nélkül szétfeszítette a számat, hogy bebocsátást nyerjen. 

Tenyere végigszaladt a combomon, és benyúlva a fenekem alá feltett az asztalra, hogy közel egymagasak legyünk. Meglepődtem, hogy van benne ennyi erő, hiszen gyengének hittem a betegség miatt, ám ennek most nyoma sem volt. Olyan forró szenvedéllyel csókolt, ahogyan még soha senki más. Egyszerre volt sürgető és kedvesen becézgető. Ez volt Mike maga. Eddig is úgy gondoltam, amikor csak úgy elnézegettem a hosszabb tincseit, hogy baromi jól áll neki, most viszont még több előnyét láttam, ahogyan beletúrhattam a hajába, és ujjaim közé szoríthattam a fekete szálakat. Selymes volt, mégis erős. Ahogyan az ajkai is, lágyan cirógattak, puhák voltak, teltek, körülötte a szakáll pedig érdesen karcolta a bőrömet. Imádtam. 

Közelebb húzott az asztal széléhez, s ahogy a combjaim közé helyezkedett, megéreztem az ölemnek feszülő, kemény izgalmát. Egy kisebb világ robbant bennem szilánkokra ettől az egyetlen érzéstől. Attól, hogy ő így kívánt engem. Felnyögtem a kéjtől. 

- Szeretlek – mormolta a számba. – Mindig szerettelek… és mindig is foglak! – ugyanaz az ígéret, amit én tettem neki múlt éjjel. Szinte ugyanazok a szavak, ez is mintha jelezné, hogy sosem fogjuk elfelejteni, hogy kimondtuk őket. 

- Tudom! – így volt igaz. Tudtam, hogy szeret. Valahol, mélyen legbelül tisztában voltam vele, hogy egyszer nekem kell az oldalán lennem, nekem kell azzá a személlyé válnom, aki mellett leéli az életét. Mert nem lehetett, hogy ne szeressen. Nem azért, mert tökéletes lennék, vagy mert én lennék számára a legjobb. Hanem mert így volt megírva. 

Vigyorogva, röviden megcsóválta a fejét, miközben homlokát az enyémnek döntötte, mintha csak nevetve fogadná a nagyképűségemet. Pedig mindketten tisztában voltunk vele, hogy a szavaim nem ebből fakadtak. 

Boldogság öntötte el a testemet. Otthon voltam. Abban a házban, ahol mindig is élni akartam, azzal a férfival, aki A Férfi volt az életemben. És engem csókolt. Nekem mondta, hogy szeret. Felbecsülhetetlen, és ha újra végig kellene élnem az elmúlt öt évet ezért az egy napért, megtenném. Mert ez volt a tökéletes boldogság. Egyetlen mozdulattal húzta le a felsőmet, ahogyan gyorsan én is megszabadítottam őt a sajátjától. Láttam én őt már póló nélkül, nem is egyszer, meg sem tudnám számolni, hányszor. De egyszerűen… más lett. Férfiasabb, erősebb, megfoghatatlanabb. És én mégis úgy érinthettem meg, ahogy akartam. Ujjaimmal végigsimogattam, nyelvemmel nedves csíkot húztam rá, ajkaimmal táncoltam rajta. Cserébe ő sem maradt tétlen, végigfektetett az asztalon, miután megszabadított a melltartómtól, és… végignézett rajtam. Ott feküdtem előtte a konyhában, teljesen kiszolgáltatottan, mégsem jöttem zavarba, sőt, fortyogó elégedettséggel töltött el a tekintete. Aztán felém hajolt, s miközben sötét pillantása fogva tartotta az enyémet, végignyalta a Halál Ereklyéi tetoválásomat. Megremegett a testem a gyengéd érintéstől és attól, hogy mennyi erotika volt ebben az egyetlen mozdulatban. 

Majd lejjebb haladt, körbepuszilta a köldökömet, lassan lehúzta a nadrágomat és a bugyimat is, majd még nagyobb terpeszbe kényszerített, aztán orrát végighúzta a combom belső részén. Azt hiszem, a nevét nyöszörögtem, amire ő valami olyasmit mondott, hogy „a legszebb hang a földön”, de újabb robbanás rázta meg a testem, mikor is nyelvével megérintette nedves nőiességem, és nem emlékszem pontosan, mi is történt. Néhány perc teljesen kiesett, csak az érzések maradtam meg bennem. Nagyon élveztem, piszkosul, már-már annyira, hogy letagadtam volna szégyenemben, mivel egy pillanatra úgy éreztem, hogy túlságosan is jól esik ez nekem. De persze a válasz ott leledzett a tudatom peremén: szerelem. Attól volt ez ennyire különleges, hogy szerelmesek voltunk… meg persze attól, hogy Mike kibaszott jól csinálta. Néha, amikor csak visszafogottan mosolygott, vagy amikor nyakig begombolta az inget, amit viselt, elgondolkodtam rajta, milyen lehet az ágyban. Visszafogott? Gyengéd? Ezek jöttek szóba, aztán amikor a színpadon ugrált, káromkodott, és sütött belőle az a fajta hatalom, ami csak egy rocksztárban lehetett meg, újabb jelzők tolultak az elmémbe. Durva? Kegyetlen? Hát… mind volt egyszerre. Pusztító erővel ragadott magával az orgazmus, hangosan sikítottam a nevét, a testemnek egyáltalán nem voltam ura. Úgy vonaglottam az érintése alatt, mint még soha senki karjai között. 

Mikor legközelebb felfogtam, mi történik körülöttem, már újra ültem az asztalon, és lejjebb tornáztam Mike-on a nadrágját és az alsóját. Könnyen rázta le magáról, sötét szemében pedig egy dolgot láttam csak: éhséget. Ugyanazt az éhséget, amit én is éreztem, pedig épp hogy csak a felszínre törtem a gyönyör hullámai alól. Hatalma volt felettem. Akkora, amekkorát eddig nem is sejtettem. 

Ujjaimmal végigcirógattam a sötét szőrt, aztán az érzékeny bőrt kezdtem kényeztetni. Levegő után kapott, lehunyta a szemét, ajkai elnyíltak, homlokát az enyémnek nyomta. Nekem is hatalmam volt felette, és ez tetszett. Úgy reagált az érintésemre, olyan intenzíven és érzékien, hogy attól sajgón összeszorultak a legbelsőbb izmaim is. Szorította a csípőmet, mikor egyre csak gyorsítottam a simogatáson, amikor hüvelyujjammal körkörösen végigsimogattam a farkán. Eszembe jutott az álmom, amikor együtt aludtunk és azt álmodtam, hogy szeretkezni fogunk. Emlékszem, azt gondoltam, hogy sokkal nagyobb van neki, mint hittem. És tényleg! Tökéletes volt, erős, vastag és hosszú. A számban összefutott a nyál, ha arra gondoltam, hogy szeretném bekapni, és addig játszani vele, amíg csak nem könyörög, hogy juttassam el a csúcsra. 

Erre viszont most nem volt lehetőségem. A hirtelen mozdulat, amivel majdhogynem lerántott az asztalról, annyira a szélére húzott, meglepett, és ijedten kapaszkodtam meg a vállában. Aztán megcsókolt, és egyik kezét az enyémre simította. Arra, amelyikkel még mindig ott lent dolgoztam, és odavezette ágaskodó férfiasságát duzzadt bejáratomhoz. Nem teketóriázott, én pedig csak az arcát néztem. A látásom elhomályosult egy pillanatra, amikor belém hatolt, az ujjam nedves lett, ahogy kettőnk közé szorult, de figyeltem az arcát. A kéj még tökéletesebbé varázsolta amúgy is elragadó vonásait, majd összekulcsolta a kezünket. 

A vállába martam, amikor megmozdult. Kihúzódott, sóvárgást hagyva maga után, aztán nagyon lassan újra elmerült bennem. És ez folytatódott hosszú időn keresztül. Nem siettünk, habár a szívem őrülten verte a mellkasomat, és kapkodtam levegő után. Ott volt minden mozdulatunkban, hogy bármelyik pillanatban átveheti felettünk az irányítást az elemi ösztön, amely csak a kielégülés felé hajtott volna, de nem engedtünk neki. Szeretkeztünk. 

Minduntalan beletúrtam a fekete tincsekbe, közelebb húztam magamhoz, hogy megcsókolhassam, vagy engedtem, hogy ajkai a nyakamon kalandozzanak, amikor én a hajába temettem az arcomat. 

Mike-kal voltam. Végre vele voltam, és ennek az együttlétnek minden percére emlékezni akartam. Igaz, néhány dologból csak az érzés maradt meg, nem konkrét cselekvés, de ez is elég volt. 

Megremegett az egész teste, mikor elöntött forró magja, én pedig kiszáradt torokkal, levegőért kapkodva öleltem magamhoz őt. Az enyém volt, most már minden értelemben. 

- Nem akartam szex közben azt hajtogatni, hogy mennyire szeretlek, nehogy azt hidd, hogy csak a pillanat heve miatt mondom, de… végig ez járt a fejemben! – mosolygott félszegen. 

Hát ki ne szeretné? Megértek én minden nőt, aki odavan érte. Én is így érzek. De ő most már az enyém volt, és ami az enyém, az bizony az enyém. Éppen ezért tudtam, hogy el kell rontanom majd a boldogságunkat, ha teljesen őszinte akarok lenni vele. De még nem most, még nem árnyékolhatja be az egymásra találásunkat semmi. Kim még várhat. De a bosszúm nem marad majd el. 

- Ó, akkor úgy tűnik, hogy te egy kicsit jobban szeretsz engem, mint én téged, mert nekem viszont a legtöbb pillanatban nem járt semmi a fejemben, annyira nagyon jól csináltad, hogy csak az érzések maradtak meg – cirógattam meg az arcát. Felnevetett. 

- Azt mondod, hogy szexisten vagyok? 

- Az én szexistenem! – csókoltam le a mosolyt az ajkáról.

The Catalyst - Chapter 1.

1. Bring me to kingdom come 

 Néhány percig csak pislogtunk a másikra, nem tudtunk mit mondani. Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára őszintén, barátian csevegtünk, és mindig úgy éreztem, hogy már sosem leszünk képesek rá. Most azonban mindennek a végén, és valaminek a kezdetén másképp láttam mindezt.

- Nem hittem, hogy pont ide jössz. Mármint, hogy megtalálsz.
- Azt hittem, hogy az SMS miatt jöttél – zavarodott össze egy pillanatra. Hullámos haja most egy lófarokba volt kötve a tarkójánál, a szeme alatti sötét karikák pedig jelezték, hogy neki sem volt épp könnyű napja, vagy éjszakája.
- Megkaptam, de amúgy is itt voltam – ismertem be végül. – Miért mész haza? – tudtam a választ, hiszen az üzenetben megírta, hogy végleg hazaköltözik, tehát ebből következtethettem, hogy szakítottak Mike-kal.
- Hát… hol kezdjem? – nevetett fel zavartan és a legközelebbi székek felé intett. Mindketten leültünk, kényelmesen felhúztam a lábaimat, és így pillantottam felé.
- Az elején jó lesz.
- Sosem kérdezted meg tőle, hogyan jöttünk össze? – nem nézett rám, a padlót bámulta. Talán rosszul érezte magát a téma miatt, de ő hozta fel.
- Öhm, nem. Valahogy… nem érdekelt. Megtörtént, és nem tudtam rajta változtatni, úgyhogy…
- Tudtál volna – mosolyodott el kedvetlenül. – Persze, azt akartam, hogy bizonytalan legyél. Akkor kezdem az elején – sóhajtott.
- Nem muszáj erről…
- De! – vágott közbe, és határozottan nézett rám. – Van még egy órám, és ha már az elmúlt három évben nem mondtam el őszintén…
- Rendben – bólintottam végül. Feloldozást vár talán? Nem tudom.
- Amikor elmentél, és ketten maradtunk, tudod ő nagyon kedves volt. Úgy gondolhatta, hogy nélküled kicsit elvesztem, így sokat foglalkozott velem, és én akkor kezdtem el úgy igazán megfigyelni – pár pillanatig hallgatott, aztán elnézett kifelé a nagy ablakon. Máshol járt, talán épp ott, a múltban. – Vicces volt, rettentő okos és nagyon helyes. Persze, előtte is úgy gondoltam, hogy jó pasi, de az, hogy elmentél… - megvonta a vállát, erre nem is lehettek igazán jó szavak. – Szóval én akartam őt, és… nyitottam is felé. Hidd el, engem lepett meg a legjobban, hogy viszonozta a dolgot. Mindenki mérget mert volna venni rá, hogy szerelmes beléd.
- Sokszor ez nem ilyen egyszerű – motyogtam.
- Igen, tudom. Mindenesetre csók csókot követett, aztán… tudod – pislogott rám, mire csak bólintottam. Tudom. Tudtam hát. – Szóval, amikor megjöttél és megláttam az arcodat. Élveztem, Léni – suttogta megrendülve. – Nagyon. Végre valamiben leköröztelek, és az a valami a legnagyobb dolog volt az életedben. Nem tudom, hogy miért, de jó érzés volt. Talán végig féltékeny voltam rád, amiért olyan könnyen eljöttél otthonról és megtaláltad az utad. Szóval, azt akartam, hogy bizonytalan legyél, azért voltam olyan.
- Pedig mindent megtettem, hogy ez neked is meglehessen. Ne hidd azt egy percig sem, hogy én nem féltem! Elköltözni több tízezer kilométerrel arrébb, ismeretlen helyre, ahol alig ismerek valakit, és a nyelvtudásomon is volt mit csiszolni…
- Mégis eljöttél – pillantott rám.
- Igen. Mike miatt. Bíztam benne.
- Benne mindig bízhatsz – mondta, mire csak szkeptikusan megvontam a vállam. – De komolyan! Ő… azt hiszem, mindig te leszel neki az első, Léni. Nem számít semmi más. Az sem, hogy megkérte a kezem.
- Ő nem kéri csak úgy meg senki kezét.
- Mindenki követ el hibákat, bárki lehet meggondolatlan – erre csak felvont szemöldökkel néztem rá. – Szeretett engem, persze, nyilván. Te Chesterrel voltál, ami szerintem jobban fájt neki bárminél a világon. Pont Chester.
- Hogy érted, hogy pont Chester?
- Rá mindig féltékeny volt veled kapcsolatban. Valahogy túl jól kijöttél Chezzel, és tudod… ő az énekes, aki tele van tetoválásokkal, és aki leveszi a pólóját a koncerteken, akinek van olyan csibészes és szívdöglesztő mosolya… Szóval érted. Neki jobban fájt talán az, hogy összejöttél vele, mint neked az, hogy én lettem Mike barátnője.
- Hm… - nem igazán tudtam mit mondani. Akkor örültem is neki, ha látszott Mike-on, hogy zavarja, hogy Chesterrel vagyok.
- Nem volt könnyű vele lennem – folytatta. – Mert az enyém volt, de tudtam, hogy mégsem.
- Ahhoz képest, egészen jól bírtad.
- Szerettem és szeretem a mai napig. Tudod, hogy nem vagyok az a szerelmes típus, előtte sosem éreztem így senki iránt – néhány másodperces csend következett. Nem tudtam neki azt mondani, hogy megértem, vagy sajnálom, vagy bármi. Én is szerettem Mike-ot, és ő ezt tudta, ennek ellenére elvette tőlem, még ha nem is volt az enyém igazán. Elvette az esélyem. – Aztán szakítottatok Chesterrel, pont akkor, mikor megkérte a kezem. Nem tudtam, hogy ezt tervezi. Akkor olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett volna fogatni velem, de tudtam, hogy te… És akkor jött Tom és Chris, és megnyugodtam. Mike dühös volt, habár igyekezte titkolni, de én tudtam, és így biztonságban éreztem magam. Megtetted, hogy… továbbléptél, anélkül, hogy Mike-nak akár egy kicsi köze is lett volna hozzá.
- Akkor most miért vagy itt?
- Mert az már régen volt. Mike azóta… megváltozott, szépen lassan. Érted. Még ha nem is lehettél az övé. De ez sem zavart, mert végül mindig mellettem tért nyugovóra – nagyot sóhajtott és összeráncolta a szemöldökét. Ismertem, akkor csinálta ezt, ha nem akart sírni. – Őt annál inkább. Tegnap este… elég rosszul volt. Még sosem láttam betegen, úgyhogy próbáltam ápolgatni, de ezzel… nem mentem semmire. Láza volt, magas láza, mondtam neki, hogy pihenjen, és… akkor kitört belőle. Talán azért volt ilyen őszinte, mert épp tele van a hócipője, elég szarul van, tényleg – meg akartam kérdezni, hogy pontosan mi baja, de inkább nem tettem. – Elmondta, hogy nem fog elvenni. Sajnálja, de nem szeret annyira, amennyire kellene. Elég… kellemetlen egy éjszakánk volt. Se ő, se én nem aludtunk, próbáltunk beszélgetni, de türelmetlen és nyafogós volt. Mondjuk én is az lettem volna majdnem negyven fokos lázzal – tette hozzá végül. Idegesen fészkelődtem a széken, mert ez nem hallatszott játéknak, és ahogy Mike-ot ismertem, biztos, hogy nem ment el orvoshoz. – Nem küldött el, vagy ilyesmi, de… úgy érzem, hogy nincs helyem itt. Miattad fogadtak el, aztán Mike miatt tűrtek meg továbbra is, de ez már a múlté. És én nem illek bele az ő világukba úgy, mint te, de nem is akarok. Ahogy Phoenix szokta mondani, belőled csak egy van, ami utánozhatatlan – mosolyodott el szomorúan. Phoenix elmítésére csak szusszantottam egyet, még mindig fasírtban voltunk, de meglepett, hogy Fanni nem tudott az ugrásos dologról. Ezek szerint se Mike, se senki más nem adta tovább a dolgot.
- Nem fogok bocsánatot kérni emiatt – hajtottam le a fejem, mert kegyetlennek hangzott ez, viszont ez volt az igazság.
- Nem is kell. Győztél.
- Nem volt verseny – pillantottam rá komolyan. – A szerelem nem lehet az.
- Mégis vesztesnek érzem magam.
- Hello a világomban – mosolyodtam el halványan, Fanni pedig kuncogott.
- Gondolom, megérdemlem.
- Nem kívánom senkinek!
- De nekem kívántad, nem igaz?
- Nagyon is – vallottam be. Hát, ha már őszinték vagyunk!
- Nem tudom, mi lesz most, és nem fogom azt mondani, hogy hagyd ott Christ – nem is tudta, mennyire értelmét vesztett volt ez a mondat. Kénytelen voltam elmondani neki.
- Mi nem… vagyunk már együtt – erre meglepetten nézett rám. – Őt kísértem ki, de… mi szakítottunk.
- Ó! – látszott rajta, hogy azért még reménykedett abban, hogy esetleg Mike kibékülne vele, ha én és Chris továbbra is együtt leszünk. – Hát akkor… – felállt, én pedig követtem a példáját. – Vigyázz magadra, és… ránézhetnél Mike-ra! Valakinek mellette kellene lenni, nehogy valami komolyabb baja legyen!
- Rendben.
- Ó, és… van itt még valami, amit el kellene mondanom – most még feszültebbnek látszott, mint eddig.
- Ne kímélj! – nevettem fel halkan, kicsit kedvetlenül. Vajon mi lehet még, ami kellőképpen ronthat ezen az amúgy is szar napon?
- Úgy egy hónapja megkeresett Kim – igen, az állam a padlón koppant. Erre aztán nem számítottam.
- Igen?
- Ja, és meg akart győzni, hogy… téged… hát hogy is mondjam? – grimaszolt. – A lényeg, hogy azt mondta, van egy terve, hogy végleg kikerülj a képből. Hogy tönkre tudna tenni téged.
- Tessék? Hogyan? Mégis… - totál kiakadtam, de Fanni megfogta a vállamat, és rázott egy kicsit rajtam.
- Figyelj, nagyon észnél kell lenned! Nemet mondtam neki, amikor elmondta, mit tervez. Én… nem lennék képes ezzel bántani téged. Eleget tettem eddig is.
- Mit… tervezett?
- Van egy terve, ami szerint… - elakadt, és látszólag nem akarta kimondani a szavakat, mintha tudta volna, hogy hogyan fog ez engem érinteni.
- Mondjad, Csicsi!
- Azzal akar vádolni, hogy az ötleteidet a könyvedhez, amit Reeddel írtatok, loptátok. Hogy a Hidegvérrelt is… loptad – totál képszakadás. – Hé, nyugi, szerintem nem állhat elő ezzel. Mármint, senki sem hinne neki.
- Aha – bólogattam, de valójában elég lett volna csak a botrány is, hogy mi van, ha mégis ezt tettem. – Kössz, hogy elmondtad! – nem akartam elmesélni neki, hogy engem még évekkel ezelőtt, Chester és Eve esküvőjekor megkeresett Kim, pont hogy Fanni ellen.

Sután megöleltük egymást, majd néztem, ahogy elmegy. Végleg. Hazatér. Oda, ahol nekem már nem igazán van jövőm, de itt annál inkább. Már ide tartoztam, jó rég óta.

Kicsit hülyén éreztem magam, mert mindkét kapcsolat szétment, de míg Mike erős volt, és ő maga vetett véget az övének, nálunk már Chris volt az, aki rájött, mit kell tenni, és ez rám nézve elég érdekes volt.

Az utamat rögtön Mike háza felé vettem, de úgy éreztem magam, mintha legalább két napja nem pihentem volna egy picit sem. Chris és Fanni vallomásai és távozása egyáltalán nem volt könnyű számomra sem, viszont komolyan aggódtam Mike miatt. Nem szokott beteg lenni, nem tudok visszaemlékezni az elmúlt öt évből olyanra, amikor igazán kidőlt volna.

Megálltam az ajtó előtt, amikor odaértem. Már sötét volt, az utcai lámpák világítottak csak, pedig még nyár volt. Valahol jól elhúztam az időt, bár ma többet voltam a repülőtéren, mint máshol. Talán hozhattam volna valami kaját! Bár rendelésben nagy király vagyok, öt éve csinálom.

A kulcsom még mindig nyitotta a zárat, és nem mintha ez újdonság lenne, hiszen tudtam, hogy nem cserélte le, de ezer éve nem jöttem ide úgy, hogy ne ő nyitott volna ajtót. Valahogy kellett eddig az engedélye, hiszen ez többé már nem volt az otthonom.

Odabent sötétség honolt, csak a be nem húzott sötétítők miatt volt némi fény az utcáról. Sejtettem, hogy Mike valószínűleg lefeküdt már, így miután levettem a cipőm és a kabátom, felfelé indultam. Ahogy elhaladtam a konyha mellett, és egy pillanatra megkapaszkodtam a falban, hogy fellépjek a lépcsőre, az ujjaim egy mélyedést tapintottak ki. Egy pillanatra megálltam, és a félhomályban körberajzoltam az ujjammal a kis lyukat, majd halványan elmosolyodtam. Ezt bizony én csináltam, még nagyon régen, amikor Fannival itt beszélgettünk és hozzávágtam egy bögrét a falhoz. Mintha egy másik életben lett volna…

Lassan lépkedtem felfelé, nem akartam lezúgni, mert bizony jópárszor sikerült már megcsúsznom a fényesre lakkozott falépcsőkön. A szobája ajtaja csukva volt, sosem szeretett nyitott ajtónál aludni. Egyszer azt mesélte, hogy bár a turnébuszos dolog az elején jó volt, valahogy jobban szereti, ha az álmát egyedül birtokolja és nem horkol bele senki. Még itthon is jobban szeretett csukott ajtónál pihenni, akkor is, ha nem volt itt rajta kívül senki.

Rátettem a kilincsre a kezem, de muszáj volt megállnom egy kicsit. A homlokomat az ajtólapnak támasztottam és nagy levegőt vettem. Hihetetlen volt, mennyire jól ismertem, még magamat is megleptem ezzel néha, és most letaglózott egy kicsit, hogy mennyire nagyon szerettem őt; és hihetetlen volt az is, hogy ennyi éven keresztül hagytam, hogy valaki más oldalán éljen.

Végül összeszedtem magam, és beléptem a szobába, ahol csak egy kis éjjelilámpa adott némi világosságot. Mike ennek hátat fordítva – és így nekem is – feküdt, betakarózva, de a vállain láttam, hogy egy fekete pólót viselt. Azonnal elszállt minden furcsa, szomorú gondolatom, és odasétálva leültem az ágy szélére.
Szinte remegett a kezem, ahogy a vállához nyúltam, hogy megsimogathassam. Mintha valami gát szakadt volna át bennem, egyszerűen a szemébe akartam nézni és azt mondani, hogy szeretem. Semmi félelem, semmi kétely. Halkan sóhajtott egyet, aztán lassan a hátára fordult és hunyorogva nézett rám. Haja vizesen a homlokához tapadt, szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, és ahogy az arcára fektettem a tenyerem, éreztem, hogy mennyire forró a bőre.

- Léni? – suttogta erőtlenül a nevemet, nekem pedig majd megszakadt a szívem a hirtelen feltámadt boldogságtól. Persze baromi beteg volt, nagyon magas láza lehetett, de végre itt voltam. Itt voltunk, együtt.
- Én vagyok – biccentettem. – Vettél be valami gyógyszert?
- Igen… - egy picit lehunyta a szemét, mérhetetlenül fáradtnak tűnt most. – Nemrég… vagy… valamikor… nem tudom, mennyi az idő.
- Hozok vizes borogatást, le kell vinnünk a lázadat, meg felhívom az orvost.
- Volt itt – pillantott újra rám. – Valamikor… nem emlékszem, nem tudom mikor… azt mondta, hogy ha reggelig nem… leszek jobban, akkor… menjek be hozzá. Adott gyógyszert, ott van a… mosdónál. 

Villámgyorsan mentem ki a fürdőbe, hogy egy kisebb vödörbe hidegvizet töltsek, meg kerestem kicsi törölközőket, amiket benedvesítettem, és visszamentem hozzá. Ugyanúgy feküdt a hátán, de most az arcát dörzsölte a tenyerével. Talán szeretett volna éberebb lenni, látszott, hogy eléggé zavart, hogy most mi is van. 

- Ez hideg lesz – ültem vissza, és mikor újra rám figyelt, eltűrtem a nedves tincseket a homlokából, majd ráhelyeztem a törölközőt.
- Ez… jó – motyogta, habár közben megrázkódott. – Mit… keresel itt?
- Jöttelek ápolni. Valakinek kell – mosolyogtam, de azért aggódva figyeltem, ahogy újabb remegés járja át.
- Fanni meg én…
- Tudom – megfogtam a kezét, és úgy, ahogyan nekem is anyu, mikor kicsi voltam, körbetekertem a csuklóját egy másik ruhával. – Ő mondta, hogy beteg vagy.
- De miért… - barna tekintete csillogott a láztól, és így fájdalmasan szép volt.
- Sh! – csitítgattam, és közelebb hajoltam hozzá. Próbált az arcomra fókuszálni, kissé összeráncolta a homlokát. – A miértekről majd beszélünk holnap. De annyit elmondhatok, hogy azért jöttem, mert szeretlek! – megsimogattam az arcát, ami szintén gyöngyözött az izzadtságtól. Aggódtam, nehogy valami komolyabb baja legyen, így eldöntöttem, hogy mellette maradok éjszaka is. – Mindig is szerettelek, és mindig foglak is! – halványan elmosolyodott a szavaimra és újra lehunyta a szemét.
- Hallucinálok, remek.
- Nem képzelődsz! – vigyorodtam el. Olyan aranyos volt. – Itt vagyok, tényleg – bizonyítékképpen még közelebb hajoltam hozzá, és ajkamat az övéhez érintettem.

Forró volt a bőre, a szája még inkább, és a nyelve csak tétován, lassan, gyengéden cirógatta az enyémet. A legjobb csók volt életemben! És mi lesz akkor, ha meggyógyul? El sem tudtam képzelni ennél fantasztikusabb érzést, mint amit most éreztem, de valószínű, hogy lesz ez még jobb is.
Ujjait a hajamba fésülte, és egy pillanatra közelebb tudott húzni magához, még többet akart, de végül erőtlenül simított végig az arcomon. Gyenge volt, mégis engem akart.

- Akkor álmodom. Csak az szokott… ilyen jó lenni.
- Nem álmodsz! Vagy ha mégis, akkor én ugyanezt álmodom, és sosem ébredünk majd fel belőle! – adtam még egy puszit a szájára. – Próbálj meg pihenni, itt leszek veled.
- Megígéred?
- Meg. Örökre. Még sok is lesz, meglátod! – viccelődtem.
- Belőled? – mosolygott. – Ha ez hiszed… nem ismersz elég jól!

Erre nem mondtam semmit, mert igen nagy volt az esély rá, hogy elsírom magam a boldogságtól, így csak felhajtottam a takarót, és befeküdtem mellé. Istenem, milyen régen aludtunk együtt, és ez mennyire hiányzott nekem!

The Catalyst - Prológus

Prológus: The Catalyst 

Úgy nézett rám, mintha valami hülyeséget mondtam volna. Ajkai lassú mosolyra húzódtak, de láttam rajta, hogy erővel tartja vissza a nevetést. Persze, ő ezt nem értheti, de majd később. Ó, fog ő még aggódni, abban biztos vagyok!

- Nyugodtan nevethetsz, de hidd el, nekem lesz igazam! – intettem felé az ujjammal, de azért én is mosolyogtam.
- Hát persze, de mi van akkor? – még mielőtt válaszolhattam volna, folytatta a mondandóját. – Különben is, az még sokára lesz. Egyelőre nem kell ilyesmin aggódnunk.

Erre már nem mondtam semmit, inkább elkezdtem összeszedni a koszos tányérokat az asztalról. Ilyenkor érzem csak a hátrányát annak, hogy ennyien számítunk egy családnak – ünneplés idején cseppett fárasztó mindenkit kiszolgálni.

A konyhában igyekeztem gyorsan, de törésmentesen bepakolni mindent a mosogatógépbe, közben pedig az emeletről lehallatszó zajokon vigyorogtam. Hát, ő akarta inkább vállalni azt, mint a rendrakást, én szóltam előre!

Később, mikor már nagyjából mindent a helyére raktam, én is felmentem a szobánkba, és leheveredtem az ágyra. Minden porcikám fájt, de tudtam, csak egy kiadós pihenésre lesz szükségem… amit, ugyebár nem fogok megkapni az elkövetkező egy évtizedben, az fix!

- Fáradt vagy? – jött a kérdés azon a csodálatos mély hangon, majd társult a hozzá tartozó személy is. Néhány pillanat alatt fölém mászott, és hozzám simulva puszit nyomott a számra.
- Egy kicsit… most, hogy itt vagy, már nem is akarok annyira aludni – fontam körbe a kezemmel és a lábammal is, hogy még közelebb húzhassam magamhoz.
- Nocsak, mire gondolsz pontosan, kedves Hel? – mormolta a fülembe, aztán a nyelvét kezdte húzogatni a nyakamon.
- Pontosan tudod te azt – beletúrtam a hajába, és csak élveztem a kényeztetést. Minden perc, amit kettesben tölthettünk, ajándék volt.
- Hm, mondtam ma már, hogy szeretlek? – nézett a szemembe egy pillanatig, aztán lehajolt, hogy megcsókolhasson.
- Ma még nem – sóhajtottam, mikor elszakadt tőlem, hogy a pólómat kezdje levenni rólam. Amikor végigsimított a mintán, a csukott dobozon, amiben a macska volt feltehetően, elmosolyodtam.
- Hát akkor… - újra felnézett. – Nagyon szeretlek!
- Én is szeretlek! – mosolyogtam, aztán hirtelen fordítottam a helyzetünkön, és a matracba préselve őt ráültem a csípőjére. – Viszont a mai napért büntetés jár! – vigyorogtam le rá, mire felnevetett és látványosan szétdobta a karjait, amikkel eddig a csípőmet ölelte.
- Legyen! Alávetem magam a kínzásnak – adta meg magát pajkos mosollyal, tekintetében buja vággyal.
- Túlságosan is elkényeztettelek! – csóváltam meg a fejem, de azért lehajoltam, hogy megcsókoljam.

Ujjai újra befurakodtak a pólóm alá, és a hátamat kezdte simogatni, miközben én újra és újra megízleltem az ajkait.

In Pieces - Chapter 29.

 

29. I wont’ be the one to leave this in pieces 

2005 – ez csak egy szám, nekem mégis a legfontosabb az életemben. Ez volt az az év, mikor az életem gyökeresen megváltozott. Amikor már nem volt visszaút, bármennyire is ártatlan kirándulásnak tűnt az a bizonyos egy hónap. Soha többé nem voltam már ugyanaz az ember. Soha többé nem tudtam úgy mosolyogni, mint azelőtt. Belekóstoltam a tökéletességbe, és túlságosan is hagytam azt eluralkodni magamon. Mégsem bántam soha. Nem igazán. Inkább meghaltam volna, minthogy azt mondjam: vissza az egész! Nem. Nem voltam gyáva, de erős sem voltam. Csak egy olyan lány, aki rájött, hogy akire eddig felnézett és akit eddig csodált, az még az álmaiban elképzeltnél is jobb és mennyeibb. 

Ó, hogy mennyit csalódtam az elmúlt években! Mindenkiben, akiben csak lehetett. Annyi barátot nyertem, és annyit veszítettem, amire nem is gondoltam volna az elején. Az elején… Valaha volt eleje az életem ezen szakaszának, és reméltem, hogy soha nem ér véget. Hogy mindig boldog leszek, így vagy úgy. Most viszont véget ért. Érzem, hogy valami nagyot, valami monumentálisat hagytam magam mögött, és hogy ami előttem áll, az még ennél is meghökkentőbb és hatalmasabb lesz. 

Az esküvőről való eltűnésünk persze felkeltette a többiek érdeklődését, így éjjel kettő felé a komplett Linkin Park, kiegészülve a lányokkal, ott tolongott Phoenix házának ajtajában, míg én a fürdőszoba padlóján ültem, és borogattam a basszusgitáros homlokát, ami csillogott a verítéktől. 

Bűntudatom volt, amiért nem jöttem rá hamarabb, hogy mi folyik Amber és Tom között, pedig az egész az orrom előtt történt. Mérhetetlenül elkeseredett és dühös voltam, pláne akkor, mikor Phoenix kiabálva elküldött melegebb éghajlatokra. Engem hibáztatott, szerinte én tudtam, csak nem mondtam el neki, mert jobban szeretem Tomot, mint őt. Ez nem volt igaz, nem tudtam a dologról, de amikor könnyes szemmel kioldalaztam a konyhába, ahol a többiek kávét ittak és halkan beszélgettek, elgondolkoztam azon, vajon mit tettem volna, ha tudom. Mit is? 

- Nem tudtam róla – emeltem magam elé a kezemet, mintegy védekezésnek, mert a többiek is úgy néztek rám, ahogy Phoenix. 

- Nem is értem, ez hogy történhetett meg – mormogta rosszkedvűen Lux. – Azt hittem, Amber a barátunk, és hogy szereti Dave-et. 

- Ő csak úgy becsöppent közénk – vonta meg a vállát Fanni, és ivott egy kortyot Mike bögréjéből. – Nem kellett elfogadnunk csak azért, mert Phoenix nője volt – milyen ironikus, hogy ezt pont ő mondja. 

- De én tényleg a barátnőmnek tartottam! 

- Tudom, Lux! – pillantott nyugodtan a menyasszonyra Csicsi. – De az emberek nagyon könnyen elárulják a másikat. Nincs ebben semmi új – rám pillantott, én pedig bólintottam. Igaza volt, nagyon is, és ezt Lux is tudta. Valahol azt hiszem, mind tudtuk, hogy mire célzott. 

- Hazamegyek, majd később átmegyek hozzád – fordultam Chris felé. 

- De… 

- Dolgom van – mondtam sötéten, majd elbúcsúzva tőlük, elindultam a Laurel Kanyon felé. 

Tudtam, hogy ott kell lenniük, mivel Amber Phoenixnél lakott, és oda nem mentek. Nem is mehettek volna. Tehát hacsak nem vettek ki valahol egy szobát, amit kétlek, akkor nálunk kell lenniük. A taxiban türelmetlenül doboltam az ujjaimmal a térdemen, aztán amikor végre odaértünk, szinte futva tettem meg az utat a kaputól a bejáratig. 

Odabent félhomály fogadott. Állandóan fel volt kapcsolva a villany, de mivel szabályozható volt, mindig a legkisebb fénynél hagytam. Azért egy ekkora házban féltem, még ennyi idő után is, és utáltam, ha éjszaka vaksötét van. Felcsörtettem a lépcsőn, majd Tom szobájának az ajtajához érve, dörömbölni kezdtem. Nem kopogtam, hanem folyamatosan püföltem az ajtólapot, nehogy a végén még ne akarjanak tudomást venni rólam. 

- Hel… - az ajtó résnyire kinyílt, és Tom idegesen pislogott ki rám. 

- Itt van? Itt van, ugye? – nem nagyon érdekelt, hogy látszólag nem akart beengedni, akkor is belöktem az ajtót, és elsiettem mellette. 

- Heléna, az Istenért! – csattant fel, de az én figyelmemet jobban lekötötte az ágyban ülő, eléggé zavart tekintetű Amber. 

- Hogy volt képed? – szegeztem neki a kérdés, Tomról nem is tudomást véve, aki most mellettem állt, és folyamatosan szuggerált a tekintetével, hogy nézzek rá. – Várj, helyesbítek! Hogy van képed az én házamban ezt csinálni? 

- Ez az én házam is! – szólt közbe Tom, mielőtt még Amber megmukkanhatott volna. 

- Neked nem osztottam lapot, Felton! – morrantam rá, ami látszólag eléggé meglepte, mert elhallgatott. – Hogy tehetted ezt Phoenix-szel? – pillantottam vissza Amberre. 

- Nem tehetek róla, hogy… - hebegte, látszott rajta, hogy rettentő zavarban van. – Mi csak… Tom és én csak… ez csak úgy alakult, és… nem terveztük ezt. 

- Miért csaltad meg? – hördültem fel hitetlenkedve. 

- Nem mertem elmondani neki, hogy szeretem Tomot. 

- Nem merted? – prüszköltem a szavakat. – Mert az sokkal jobb, hogy megcsaltad! Hogy hónapokig átbasztad a fejét! Undorodom tőled, te ócska szajha! 

- Elég legyen, Hel! – kapta el a karomat Tom és erőszakosan maga felé rántott. – Semmi jogod ítélkezni Amber fölött! – sziszegte az arcomba. 

- Fáj, hogy igazam van? – vontam fel kihívóan a szemöldököm. – Örülök, hogy kinyírtam a karakteredet a könyvben! – néztem újra Amberre. – Csodálatos dolog lesz nézni a forgatáson, ahogy Chris újra meg újra a szívedbe döfi a kést! 

- Na jó, kifelé! – taszított az ajtó felé Tom, nekem pedig alig sikerült megállnom, hogy ne vágjam a tíz centis tűsarkúmat Amber fejéhez. 

- Engedj el! – téptem ki a karomat Tom szorításából, amikor már a folyosón voltunk. 

- Mi a franc, Hel? Ez azért túlzás volt! 

- Hónapok óta ezt műveltétek! – rá sem néztem, csak besiettem a szobámba, hogy át tudjak öltözni, aztán elmehessek Chrishez. – És én idióta mindegyikőjüket elhanyagoltam, mert a nagy Tom Felton lett a legjobb barátom! Mekkora idióta voltam! 

- Nem akartalak választás elé állítani… - motyogta csalódottan. 

- Csak hogy tudd, kiálltam volna érted, ha már az elején elmondod, hogy megtetszett Amber, mert tudom, hogy a szerelmet nem lehet irányítani! De amit tettetek attól undorodom, és megvetlek benneteket mindezért!  

Tommal kereken két hétig nem beszéltünk egymással ezután, míg Phoenix-szel, nos, nagyon hosszú ideig. Hiába mondtam, hogy nem tudtam a megcsalásról, nem hitt nekem. Pontosabban engem hibáztatott, mondván, én hoztam be Tomot és Ambert közénk. Nem akartam a fejéhez vágni, hogy beleszeretni már ő szeretett bele, nem én. 

Szeptember végén kijött a közös könyvünk Reeddel, de az a nap mindkettőnknek baromi szar volt. Persze leszámítva a könyvet. Zach aznap szakított Reeddel, aki a dedikálásra holt részegen jött, és Tom aznap költözött ki a házunkból. Én haragudtam rá, ő meg rám, és amikor azt mondta, elmegy, nem tartottam vissza. Nem az volt a legnagyobb gondom, hogy beleszeretett Amberbe, hanem az, hogy titkolta előlem, ezzel ellökve magától. Fontosabb volt neki a nő, mint én. És untam második lenni mindenki listáján. 

A hatalmas veszekedés, ami A Veszekedés néven vonult be a történelmembe Chris és köztem, egy novemberi napon esett meg. Már amúgy is zabos volt rám, mert a szülinapomon elmentem Mike-kal és a srácokkal – Phoenixet leszámítva – bulizni. Végülis Mike szervezte meg nekem, meglepetés volt, nem is kaptam tőle mást. Csak ezt. Egy exkluzív Fort Minor és Linkin Park koncertet egy szórakozóhelyen, amit direkt erre az alkalomra bérelt ki. Nagyon hasonlított a 22. születésnapi bulimra, és én újra úgy éreztem, hogy fiatal és gondtalan vagyok. 

Szóval a vita azon az őszi napon egy blog miatt lépett fel. 

- Én erről nem tudtam – motyogtam rezignáltan, ahogy faltam a sorokat a képernyőn. 

- Komolyan? – csattant fel Chris. – Ez egy kicseszett fanfiction rólad meg Shinodáról! Sok-sok érzelmes és szexuális töltetű jelenettel! Pont, amilyeneket anno te is írtál! 

- Jó, és? Ezt nem én írom, sőt, a fanficeket is befejeztem, mióta veled vagyok! Mit vársz még tőlem? 

- Most őszintén, Léni, te mit vársz tőlem? – kiáltott rám kétségbeesetten. 

- Mégis miről beszélsz? 

- Nem vagyok vak. Ott vagy, ahol ő is. Mindig! 

- Ez a munkám, Chris! Tudod, hogy az új album… 

- Nem érdekel az új album! Tudtommal te se nem írsz dalszöveget, se nem zenélsz, se nem énekelsz! 

- Attól még vannak feladataim! Chris, ne csináld ezt! – léptem közelebb hozzá, de nem engedte, hogy megérintsem. 

- Úgy beleestél Mike-ba, mint vak a gödörbe! – sóhajtotta fájdalmasan, nekem pedig összefacsarodott a szívem. 

- Én téged szeretlek, Chris! 

- Én ezt nem bírom. Már nem. Régen annyival könnyebb volt, mert egy seggfejként viselkedett veled, de most… 

- Barátok vagyunk, Chris! Semmi több! 

- A francokat! – dörrent fel. – Ha választanod kellene közte és köztem, kit választanál, Léni? – pillantott rám nyílt, kíváncsi, kék szemekkel, és tudtam, hogy ezt a kérdést csak azért tette fel, mert úgy érezte, hogy kicsúszik a lába alól a talaj. 

- Chris… 

- Csak válaszolj! 

- Nem kényszeríthetsz ilyen választásra! Nem is akarsz, nem igaz? – ellenkezésére nem figyelve, odaléptem elé, és szorosan magamhoz húztam. – Szeretlek, és ez a fontos! – lassan lenyugodott, és nagyjából kibékültünk, de innentől kezdve minden más volt egy kicsit. 

Igyekeztem sokat lenni Chrisszel, amennyit csak a munkám engedte. Reed annyira maga alatt volt – habár ő csalta meg Zachet, ami nyilvánosság előtt zajlott ráadásul -, hogy írnom nem nagyon kellett, ugyanis a művészúr szenvedett. Így „csupán” az új stúdióalbum munkálatai voltak, amiben érdemi részem annyira nem volt, de azért akadt dolgom bőven. 

Ezzel ment el a tél nagy része, meg a tavasz egésze. Sokat ültem a stúdióban a srácokkal, de főleg Mike és Chez miatt. A többiekkel nem volt olyan felhőtlen a viszonyom, Joe és Phoenix ugye adott, Robbal amúgy sem volt olyan közeli kapcsolatunk, Brad meg el volt foglalva Lux terhességével. 

Rengeteget hülyéskedtem a két jómadárral, próbáltam győzködni Chezt, hogy engedje megkereszteltetni a totyogó Olivert, mert Evelinnel emiatt nyúzták egymást már egy ideje. Persze ennek ellenére látszott rajtuk, hogy imádják egymást, és örültem, hogy legalább egy kapcsolat bebetonozottnak tűnt. 

Az igazság az volt, hogy rengeteget gondoltam Mike-ra, főleg arra a tópartos beszélgetésünkre. Sokszor volt, hogy ültem az irodában az ő asztala mögött, és csak bámultam a képeket, amik kint voltak a falon és az asztalon. A falon főleg régebbiek voltak, amin a srácok voltak, néhány barát és road. Ami viszont az asztalon lett elhelyezve, azon rendre én is feltűntem. Öt kép volt, és szinte mindegyiken Mike mellett állok, hatalmas vigyorral az arcomon. Ez pedig mindig jelezte, hogy valójában a legeslegboldogabb Mike oldalán voltam, még ha nem is volt a párom. És ezeket a gondolatok és érzéseket igyekeztem mélyen eltemetni magamban. 

Ami az új albumot illette, tudtam, hogy nagyon más lesz a hangzása, mint az eddigieknek. Rengeteg töredéket hallottam, kiforratlan dallamot és szöveget, de mind tetszett. Más volt, ez igaz, de a srácok most így csillogtatták meg a tudásukat. 

- Ez szerintem jobb – mondta egy márciusi napon Mike. Az otthoni stúdiójában voltunk, Chez elterülve a kanapén, nagyban sültkrumplit meg csirkeszárnyat evett, míg én Mike ölében ültem a gurulós székén, de csak mert egy tányérból ettük a spagettit. Bár ő inkább dolgozott, beszorítva engem az asztal és önmaga közé, ahogy a gombokat nyomkodta a klaviatúrán. Felcsendült egy szólam a hangfalakban. – Mint ez – majd egy másik is. 

- Olyan mintha űrlények jönnének el értünk – merengtem. 

- Te csak ilyesmikre tudsz gondolni, Miss Fantasy? – böködte meg az oldalamat Mike vigyorogva, amitől nevethetnékem támadt. 

- A csészealjakat általában már a science fictionhöz soroljuk. 

- Mindig okosabb lesz nálad ezen a téren, fogadd el! – dobálta meg sültkrumplival Chez Mike-ot. 

- Össze is szeded ám! – mutatott a földön szétszóródott darabokra. 

- Álmaidban esetleg! – röhögte az énekes. 

- Olyanok vagytok, mint a nagy gyerekek! – róttam meg őket játékosan, majd kitoltam a széket az asztaltól, és lehajoltam felszedni a disznóólat. 

- Nem is vagyok – borzolta össze a hajamat Mike, aztán megint nekiállt csikizni. 

** 

- Rick olyan, mint Gandalf – erre mind a hatan rám néztek. – Most nem? Ránézek és azt várom, hogy mikor mondja, hogy „Jöttömre öt nap múlva számítsatok! Pirkadatkor. Kelet felől.” 

- Nem vagy ép, az fix – nevetett Rob. – Most ezen fog járni az agyam, amikor meglátom. 

- Hol van az megírva, hogy nem röhögheted ki a producered? – vigyorogtam rá. 

** 

- Csak azt mondom, hogy egy hónapunk van vissza a határidőig, és ha addig nem leszünk kész, akkor el kell tolnunk az egészet! – magyarázta Mike egy júniusi napon. Fekete pólót viselt egy sötét farmerrel, a haja pedig a homlokába hullott, de így is látszott a tekintetén, hogy zabos. 

- Tudjuk… - motyogta Rob bűntudatosan. Talán ő volt az egyetlen, akit érdekelt is Mike mondandója. 

- Chester, megtennéd, hogy ránk figyelsz? – szólt a kajáló Chezhez. – Kössz! 

- Én csak azt mondom, hogy… Lehetne, hogy most ne filmezz? – fordult Brad a kameráshoz. 

- Menj, Carl! Majd hívlak, mára ennyi lesz, köszi! – mosolyogtam erőltetetten a srácra, aki kikapcsolta a kamerát, és elköszönve a többiektől kisétált a stúdióból. 

- Szóval azt mondom, hogy tudom, hogy idő van, de nem siethetjük el. 

- Én meg azt, hogy szartok rá – csattant fel Mike, és idegesen beletúrt a hajába. – Te el vagy foglalva Lux-szal, Chester Ollie-val, Phoenix meg magába van roskadva az Isten tudja mióta! Vagy együtt csináljuk, vagy sehogy! 

- Bocs, hogy életemben először szerelmi bánatom van! – morrant fel Phoenix is. 

- Nem mondom, hogy ne legyen, de ne hozd a melóba is! Már elég idő telt el ahhoz, hogy… 

- Mike! – szóltam rá halkan. Nem akartam, hogy összebalhézzanak. 

- Engem te ne védj meg, Hel! – pillantott rám sötéten Phoenix. Utáltam, hogy ilyen velem, pedig meg sem érdemeltem. 

- Eltelt tíz hónap és még mindig nem tudsz normális lenni velem – sóhajtottam szomorúan. – Mike-nak igaza van valamilyen szinten. Nem szabadna, hogy engedd, hogy ennyire megviseljen, hogy Amber Tommal van! 

- Hogy ennyire megviseljen? Végülis nem én voltam az, aki le akart ugrani a Silver Hotel tetejéről, amikor Mike eljegyezte Fannit, hanem te! 

Ebben a szent pillanatban megfagyott a levegő a helyiségben. Pislogás nélkül meredtem Phoenixre, és bár hallottam, hogy kimondta a szavakat, nem akartam elhinni, hogy tényleg megtette. Láttam a tekintetében, hogy egy kicsit bánta, de mégis ugyanolyan kemények maradtak a vonásai. Chester lassan felállt a helyéről, és felváltva nézett hol rám, hol Dave-re, Brad zavart arckifejezéssel bámult engem, Rob a szőnyeget fixírozta, Joe arcán a megrökönyödés jelei mutatkoztak, míg Mike… Sápadt volt, mint egy hulla, még sosem láttam így. Csak a sötét szempár és a piros ajkai ütöttek el alabástrom bőrétől. Én sem nézhettem ki sokkal jobban, a fülem zúgott, és a szívem úgy verte a mellkasomat, mintha csak maratont futnék. Dühös lettem. Sosem szabadott volna megtudnia. Sem Cheznek, mert részben miatta is volt, de legfőképp Mike-nak nem. Sosem akartam a vállára tenni egy ekkora terhet. 

- Hogy mered? – suttogtam újra Phoenixre nézve. Szerettem volna üvölteni vele, de képtelen voltam rá a torkomban keletkezett gombóc miatt. 

- Menjetek ki! – mondta halkan Mike, és mind tették, amit mondott. Chez egy pillanatra megállt az ajtóban, és visszanézett rám. A szemében könnycseppek ültek. 

- Mike… - rebegtem körülbelül az utolsó erőmmel, aztán csak néztem rá. 

- Mi történt aznap éjjel? – még mindig ott állt, ahol elkezdett a srácokkal vitatkozni, de az arca most fájdalmat tükrözött. Nagy levegőt vettem, és megpróbáltam összeszedni magam. A helyében én is tudni akarnék mindent. 

- Visszamentem a hotelbe, miután bejelentetted, hogy feleségül fogod venni. Aznap szakítottunk Chesterrel és… túl sok volt az nekem. Sokat ittam… nagyon sokat… Annyira, hogy megpróbáltam levakarni magamról a tetoválásokat… aztán felmentem a tetőre. Akkor kaptam a hívást New Yorkból, amikor már… ott álltam a szélén. 

- Miért nem… - pillantott rám kétségbe esetten. – Miért nem mondtál valamit? Miért nem… - tehetetlenül rogyott le a legközelebbi székre. 

- Mert szerettelek. Te pedig szeretted Fannit. Hát nem ezért tartunk most itt? Mert rosszkor tettünk dolgokat, és mert nem mondtunk semmit sem? 

Ezután jó sokáig ültünk még ott. Mike engem nézett, próbált megfejteni, olvasni a tekintetemből, pedig kérdéseket nem tett fel. Annyira sajnáltam, hogy meg kellett tudnia, de nem csinálhattam mindent vissza. 

- Jól vagyok! – mondtam végül. – Mind a ketten jól vagyunk. Szép életünk van, egy társsal, akit szeretünk. Ez így van jól! – nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét. 

Nos ezt követően Phoenix-szel nem voltam hajlandó szóba állni, pedig napi rendszerességgel próbált velem kommunikálni. Elárult Tom, most elárult ő. Nem csak a szerelemben vagyok béna, hanem a barátok terén is. 

Mike ezután mindig úgy nézett rám, mintha féltené minden lépésem, és minden egyes nap végén úgy ölelt magához, mintha az lenne az utolsó. Szenvedett, méghozzá miattam, de reméltem, hogy Csicsi majd kigyógyítja ebből. Most az egyszer számítottam rá, hogy az Árulónak lesz valami haszna is, mert borzalmas volt tudni, hogy Mike legbelül rágja magát az én hülyeségem miatt. 

Így telt el a nyár, dolgoztunk keményen, a könyvemet is elkezdtem írni, a forgatás befejeződött. Augusztus vége volt, és Chrisnek New Yorkba kellett mennie, én meg úgy gondoltam, hogy elkísérem. Éppen ezért volt furcsa, amikor beléptem a hálómba, és ő ott ült az ágy szélén, szomorkás arckifejezéssel. 

- Elkéstem? – pillantottam az órára ijedten. 

- Nem – mosolyodott el. – Gyere, ülj le mellém! – paskolta meg az ágyat maga mellett. 

- Mi a baj? – simogattam meg az arcát, amitől ő lehunyta egy pillanatra a szemét. 

- Azt hiszem, hogy itt van az ideje, hogy… mi befejezzük a kapcsolatunkat, Léni. 

- Tessék? – hidegzuhany. Reggel még minden rendben volt. Látszólag. Semmi jele nem volt annak, hogy ilyesmin törné a fejét. – De hát… 

- Nem! – rázta meg lassan a fejét, a mutató ujját pedig a számra helyezte, hogy ne beszéljek. Hihetetlenül kék szemeiben nem volt harag, sőt, kedves volt a pillantása. És ez volt a legrosszabb benne. – Tudod, már nagyon hosszú ideje világos a számomra, hogy mit érzel Mike iránt. Már mikor kezdtünk összejönni, észrevettem, hogy milyen vagy körülötte. Akkor épp megbántott voltál. Most pedig ragyogsz, amikor a közeledben van. 

- Én szeretlek, Chris! – bukott ki belőlem. Menteni akartam a kapcsolatot, nem akartam elveszíteni őt, habár tudtam, hogy igaza van. 

- Tudom. De őt jobban szereted. Ez nem baj, de el kell engedned engem! Mellettem sosem leszel boldog igazán… 

- De igen, az vagyok – szóltam közbe, ő pedig elnézően elmosolyodott. 

- De én nem tudok az lenni – és itt volt az, amivel megfogott. Nem ítélhetem olyan életre, ahol bizonytalanságban, esetleg boldogtalanságban kellene élnie, miattam. – Léni, nekem… tudnom kell! – nézett rám áthatóan, mintha csak a lelkemben akarna olvasni. – Mondd ki, legalább most az egyszer! 

- Mit? 

- Hogy szereted őt – olyan irracionális volt, amit kért. Nem akartam bántani őt, soha, de soha. Csak boldog akartam lenni, és őt is azzá tenni. Most pedig mondjam a szemébe? – Hallanom kell! 

- Én… szeretem Mike-ot – lehunyta a szemét, és bólintott, én pedig a legrosszabb embernek éreztem magam abban a pillanatban. 

- Tudom… mindig tudtam… - suttogta. 

Sűrűn pislogtam, hogy a könnyeim ne eredjenek el. Szerettem őt, nagyon. Már az első pillanattól fogva, és hittem, még most is, hogy vele boldog lehettem volna életem végéig. Mégsem ő volt a nagy ő, és az még nem volt baj, hogy én ezt tudtam, de az már igen, hogy ő is. 

Nem akartam vitatkozni, de rettentő nehezen viseltem, amikor felállt, és lenézett rám. Mennie kellett, és én már nem mehettem vele. Egy „kikísérlek a reptérre” mondatot még sikerült kipréselnem magamból, amire ő bólintott. 

A taxiban végig fogtam a kezét, és néztem az arcát. Annyira erős volt. Vajon mikor jutott el erre a pontra? Most én vagyok az, aki tönkre tette az életét? Nem. Ő nem olyan, mint én voltam, ezért is kezelte sokkal jobban a szakítást, mint én. Szeretett, de… El kellett mennie, és az, hogy erre ő maga jött rá, megkönnyítette a helyzetet. 

A telefonom rezegve jelezte, hogy valaki üzenetet küldött. Először nem akartam megnézni, tudomást sem akartam venni róla, hogy valaki keresett, de aztán elkapott egy érzés, hogy talán jobb lenne elolvasni. Amikor tekintetemmel átfutottam azt a pár sort a kijelzőn, olyan érzésem volt, mintha felrobbant volt egy bomba a gyomromban. Akartam tudni, amit leírt, és mégsem. A könnyeim csak még jobban elő akartak törni ezután, és teljesen összezuhantam. Az univerzumban biztos, hogy összeesküvés folyt, az időzítés nem is lehetett volna tökéletesebb. 

A reptér ismerős termináljában most először nagyon utáltam lenni. Máskor mindig volt egy izgalom, hogy várok valakit, vagy mehetek valahova, de most… Folytak a könnyeim, de tudtam, hogy így a jó, és el kell engednem őt. 

Szorosan öleltem magamhoz, beletúrtam a barna tincsekbe, s igyekeztem nem összesírni a vállán a sötétkék inget, amit viselt. Pokolian nehéz volt, hogy annyi minden után, amit ketten átéltünk, amennyi időt együtt töltöttünk, most véget vetünk ennek. Nem én, nem ő, hanem mi. Kicsit – mit kicsit, nagyon – deja vu érzésem volt. Már kettő olyan elváláson túl voltam, amikből úgy éreztem, sosem fogok felépülni. Most is fojtogatott az érzés, hogy nélküle nem fog menni. Miért? Mert belé tényleg, igazán szerelmes voltam. Vagyis vagyok. Mégis tudom, hogy a szívem nem teljesen az övé. És ez megöl lassan mindkettőnket. Mert tudom, hogy őt is, bár sosem mondaná. 

- Tudod, hogy szeretlek, ugye? – eltávolodott tőlem, és a szemembe nézett. A tekintete mindenkiénél tisztább és őszintébb volt. Nem hiába szerettem őt annyira. 

- Tudod, hogy én is szeretlek, ugye? – kérdeztem vissza kétségbe esetten felnevetve. – Biztos, hogy ez jó ötlet? – kaptam az alkalmon, hogy talán visszacsinálhatnám az egészet. Persze legbelül tudtam, hogy úgysem lehetséges. Amit ő elhatároz, az úgy is lesz, és én… én nem is tudom… 

- Én szeretlek, nem akarlak bántani, és talán… 

- Léni! - mindig olyan lágyan szólított meg, ahogyan most is. Legszívesebben pofonvertem volna magam, amiért képtelen vagyok a teljes szerelmemet neki adni. – Nem lehetsz mindig te az áldozat. Egyszer végre neked is bántanod kell valakit! 

- De téged? – lehajtottam a fejemet, mert idiótán viselkedtem, tudtam én is. Önző voltam. 

- Hé, semmi baj, jól leszek! Két hét múlva pedig találkozunk, igaz? – meg sem várva a válaszomat, ami amúgy egy kurva gyors helyeslés lett volna, magához húzott és újra megölelt. Szorosan kapaszkodtam belé, de tudtam, el kell engednem. – Vigyázz magadra, és csinálj már valamit! – tudtam, mire érti, és csak mégjobban bűntudatom lett tőle. Ezt hallani az ő szájából… 

- Te is vigyázz magadra! – mosolyogtam végül rá, mert tudtam, ezt szereti. Ha mosolygok. 

- Ismersz! – felnevetett, majd lassan az arcom felé hajolt. 

A csókja most is fantasztikus volt, mint ahogyan mindig. Csak így állandóan szembesülök vele, hogy ő tökéletes, de komolyan. Ujjait a hajamba fűzte, ajkai kóstolgatták az enyémet, teste az enyémnek simult, éreztem az izmos mellkast az enyémnek nyomódni, az erős karokat, ahogyan végigfuttattam rajtuk a kezemet, én pedig önkéntelenül is közelebb préseltem magam hozzá. Ajkaim közé szívtam az alsó ajkát, és kinyitva a szememet, kissé elmosolyodtam. Itt az ideje annak, hogy megálljunk. Különben nem lenne itt semmi szakítás. Még egy puha puszit nyomtunk a másik szájára, ő pedig azt a tipikus csibészes vigyort villantotta felém. Csak megráztam a fejemet, valahogy elszállt a fájdalom egy kicsit, ahogyan őt néztem. Megszorította a kezemet, aztán a vállára vette a táskáját, és hátat fordítva nekem, elsétált. 

Igazából én vártam, hogy visszafordul, és azt mondja, hogy nem érdekli az egész, és próbáljuk meg mégis folytatni. Hitetlenkedve, könnyezve de nevetve csóváltam meg a fejemet, mikor egy utolsó, jókedvű intéssel eltűnt a szemem elől a New Yorkba induló gép folyosójában. Sok mindent köszönhettem neki, amiért örökre hálás leszek. Tudom, hogy még sokáig szeretni fogom, tudom, hogy sosem felejtem el az együtt töltött időt. És tudom, nem is kell. Odasétáltam a hatalmas ablakhoz, és néztem a felszálló gépeket. Nem voltam benne biztos, hogy melyikkel ment el ő, de nem is számított. Még órákkal később is ott álltam, mintha valami szobor lennék, vagy hasonló. Nem fájt a lábam, sem a derekam, semmi. Egy kicsit még ott akartam ragadni abban az időben, amíg mi ketten egy pár vagyunk, és a terminálban ez megadatott. Mintha megállt volna minden, szinte bizsergett minden porcikám, annyira kívántam, hogy a hátam mögött álljon, és megérintsen. Ám az érintés nem tőle jött, hanem valaki mástól. Megfordultam, de valahogy nem lepődtem meg. Mintha legbelül számítottam volna rá, hogy kijön ide. Ott álltunk egymással szemben, de egyikünk sem tudott mit mondani. Őszintén én nem is akartam. És ekkor az idő ismét elindult, minden körülöttem hirtelen megtelt élettel, én pedig nagyot sóhajtottam. Valaminek vége van, és valami új veszi kezdetét… megint. 

End of In Pieces

In Pieces - Chapter 28.

 28. I shouldn’t…

- Nem mondom, hogy nem jó, csak azt, hogy… nem jó. 

- Köszönöm, Reed, ezzel igazán sokat segítettél! – morogtam a kamerába, és kedvem lett volna csak úgy lecsapni a laptop fedelét, hogy alhassak egy kicsit végre. – Alig két hétre jöttem el, nem lehetne megbeszélni, amikor hazaérek? 

- Ha jól értesültem, a születésnapodra Magyarországra mész, és ott töltesz szintén két hetet. És ez a két hét, meg az a két hét, már egy teljes hónap. Felhívnám a figyelmed rá, hogy karácsonykor lesz egy éve, hogy kijött a Hidegvérrel utolsó része, szóval lassan eléred az egy éves csendet! 

- Mindig évente jött ki egy könyvem… 

- De most nem így lesz, mert nem tartunk sehol. Mindig eltolod Michaelt a jók felé, pedig neki tisztán gonosznak kellene lennie. 

- Nincs tisztán gonosz ember, Reed! Az lehetetlen. Mindenkinek kell, hogy legyen gyenge pontja. 

- Neki nincs, megbeszéltük – tárta szét a karjait, és kék szemeivel várakozóan pillantott rám a kamerán keresztül. – Hel, te akartál kilépni a szerepkörödből, rémlik? 

- Igen. Én irányítom a dolgok világpusztító részét. Engem fognak utálni. 

- És ez zavar? Egyébként nem fognak utálni. Zseniális író vagy, és tudod, hogy ezt nem szoktam csak úgy mondani. 

- Tudom, de… kicsit furcsa ez nekem. Minden eddigi karakteremet megpróbáltam olyannak megírni, aki… Hagyjuk! – dőltem hátra az ágyon. – Átírom még holnap, jó? 

- Látod, ezért mondom, hogy hihetetlen író vagy – erre csak kérdőn pillantottam rá, mikor felültem. – Azt írod meg, amit akarsz az eszeddel, és nem azt, amit a szíveddel. Olykor erre kell hallgatni. 

- Ó, ezt már nagyon is megtanultam az életben! 

** 

A szülinapom hosszú évek óta nem volt Magyarországon ünnepelve, így most egészen különleges alkalomnak számított. Sajnos Chris nem tudott eljönni, pedig nagyon szerettem volna, ha megismeri a családomat, még ha ez azzal is járt volna, hogy fordítógépet kell játszanom, de persze megértettem, hogy nem utazgathat a filmjei miatt csak úgy. Szóval ez az október végi, esős nap azért mégis eléggé kilógott a sorból mindenki számára. Rengeteg rokon jött el, aki látni akart, hiszen volt, akivel évek óta nem találkoztam. Nem igazán számítottam különösebb meglepetésre, de amikor a nyikorgós kiskapu nyílt, én pedig megláttam befelé igyekezni a barátaimat, hát bizony elsírtam magam. Chez, Mike, Phoenix, Lux, Tom és Reed esernyőkkel tolultak be az ajtón, hogy aztán veszekedve magyarázzanak a másiknak, hogy ki miért nem fér el a kis helyiségben. Én meg csak álltam ott velük szemben, és nem hittem el, hogy eljöttek. Tomot láttam a legrégebben, így először az ő nyakába borultam, aki nevetve fogadta bordaropogtató ölelésemet, aztán intettem a többieknek, hogy jöjjenek közelebb. Ahogy így heten egy nagy halmazban ölelgettük egymást… hány családja lehet egy embernek? Van, akinek egy sincs. Nekem több is jutott, és ezért nagyon is hálás voltam. 

- Hol van Fanni? – az evidens volt valamilyen szinten, hogy Eve nem jött „haza” Ollie-val, de az unokahúgom nem megjelenése furcsa volt. 

- Gondok vannak az étteremben, és nem tudott elszabadulni. 

- Ó – nagyjából ennyire tellett tőlem, hiszen annyira nagyon azért nem hiányzott. Nagyban ettük a sütemények maradékát, és mind a heten fent voltunk a régi szobámban. Ki az ágyon ücsörgött, ki a földön a falnak dőlve, de legalább együtt voltunk. 

- Sajnálom, hogy Zach nem tudott eljönni – mormolta halkan Reed, mire felnevettem, de a többiek nem nagyon értették, hogy miért. Reed kék szemei aztán vidáman rám villantak, ő maga is jól szórakozott a többiek értetlenségén. 

- Volt valami előrelépés az ügyben? 

- Nem sok. Meglehetősen nehéz eset. 

- Az, de megéri, nem? – vontam fel a szemöldököm, mire álmodozva lehunyta a szemét. 

- Az biztos – válaszolta egy vigyor kíséretében, amin megint csak nevettem. 

- Miről is van szó? – szólt közbe Phoenix, ő unta meg elsőnek a tudatlanságot. Reedre néztem, ő pedig csak megvonta a vállát, jelezve, hogy neki édesmindegy, hogy beszélek-e. 

- Reednek nem kicsit bejön Zach. Találkoztak, amikor otthon voltunk szeptemberben. Azóta próbálja meghódítani. 

- Várj, állj! – emelte maga elé a kezeit Mike, aki mellettem ült az ágyon. Barna szemeiben olyan mély megdöbbenés ült, amilyet nem gyakran látni nála. – Te… meleg vagy? – pillantott Reedre, aki rávigyorgott. 

- Mondjuk, hogy biszexuális. 

- Hát ez… - hebegte Chez, és mindannyian úgy nézték Reedet, mintha még nem látták volna. Nevetnem kellett. – Te tudtad – mutatott rám. 

- Hogyne tudtam volna? Jó, persze, nekem is csak akkor árulta el, amikor megismerte Zach-et, de azóta tudom. 

- Hát ezt nem hiszem el! Akkor… de… - hápogott. 

- Nyugi, Bennington, te nem jössz be! 

- Habár szőke vagy és kékszemű, nem cserélném le Evét! 

Eléggé érdekes volt, amikor reggel Mike is felkelt velem, hogy elkísérjen futni. Még sosem láttam őt sportolni, kivéve azt az egy alkalmat, amikor még az első FM turné alatt bicikliztünk Szingapúrban, de azt sem lehetett volna kifejezetten sportolásnak hívni. Most viszont ott ácsorgott mellettem, melegítőnadrágban meg kapucnis pulcsiban, a fülében zenével – ahogy én is sokszor zenét hallgattam futás közben -, és várta, hogy mutassam az utat. Nem értettem, hogy miért csinálja, de jól esett ez a gesztus. Amúgy is rengeteget futok egyedül, hiszen Chris nem ér rá minden reggel, de most valahogy igazán jól esett a társaság, pláne az ő társasága. Kicsit lassabb tempót diktáltam, de mondjuk jó kondiban volt, hiszen nem hiába tudta lenyomni sorozatosan a koncerteket. Utcáról-utcára kocogtunk, de végül a nyirkos idő ellenére elvezettem a tóhoz. Ez már kívül esett a falun, de közvetlenül az egyik kisebb utcából lehetett lemenni. Kikapcsoltuk a zenét, és az egyik padra ültünk, minden szó nélkül. Az alacsony fűzfák szomorúan hajladoztak az enyhe szellőben, a víz viszont nyugodt volt, és minden nagyon csendes meg békés. 

- Nehéz? – kérdezte halkan, még kicsit levegőért sóhajtozva. 

- Micsoda? 

- Ez – intett körbe. – Olyan szép és ez az otthonod. Nem hiányzik? El sem tudnám képzelni, hogy hónapokig ne lássam a szüleimet, vagy az öcsémet. 

- Eleinte szinte menekültem innen, utáltam ezt. Amikor először kimentem hozzád, és utána hazajöttem, olyan érzésem volt, mintha az egyik felem ottmaradt volna Los Angelesben, és kimondhatatlanul boldog voltam, amikor végleg kiköltöztem. Aztán elkezdett hiányozni a családom… de tudod, ti nagyon fontosak vagytok nekem, és olyan mintha ott is lenne családom. 

- Van is – csúszott közelebb, és átkarolta a vállamat. – Emlékszem, mennyire jó volt az az egy hónap! – mosolygott. – Láttam, hogy az Eiffel-tornyos kulcstartót még mindig használod. - Igen, nagyon szeretem, elvégre ajándékba kaptam. 

- Még mennyivel másabbak voltunk… 

- Hát igen – bólogattam elgondolkodva. – Feltétel nélkül megbíztam benned. 

- Ami megváltozott – egymásra néztünk, és a tekintetében nem láttam szemrehányást. 

- Most is bármit megtennék érted. 

- Az nem ugyanaz, mint a bizalom, ami volt köztünk, és ezt te is tudod - erre nem tudtam mit mondani, mert valahol igaza volt. Más volt a viszonyunk, olyan üvegszilánkon-járós. – De ez az én hibám, nem kellett volna összejönnöm Fannival. 

Levegőt is elfelejtettem venni. Csak néztem rá, ő meg nézte a vizet, még mindig átkarolva a vállamat, és… hogy lehetséges ez? Miért most? Miért? Annyi minden történt már velünk, hogy néha még nekem is el kell gondolkodnom, hogy mikor mi volt, pedig én átéltem mindent. Mostanában, hogy nyíltabban is vállalja, hogy érez irántam valamit, csak még nehezebb ellenállnom. Mert szerethetem Christ akármennyire, és szeretem is, de… Mike mégiscsak Mike marad örökre. A tökéletes, az ideális. 

- Menjünk vissza, a többiek már biztos felkeltek! – állt fel, és engem is felhúzott magával. 

- Oké – motyogtam magamban, és elkezdtünk visszafelé kocogni. – Mike! – szóltam utána, mikor bekanyarodtunk az utcánkba. Megállt, és visszanézett rám. – Tényleg nem kellett volna összejönnöd vele – szomorúan biccentett. 

- Tudom. 

** 

A karácsonyt és a szilvesztert is partikon töltöttem Chrisszel, ráadásul Zach és Reed is jelen voltak. Igazán érdekes volt nézni, ahogy egymással viselkedtek. Mintha csak jó barátok lettek volna, de mi tudtuk, hogy több van köztük. Persze Reedről a mai napig sem tudta szinte senki, hogy a férfiakhoz is vonzódik, de azért jó volt látni, ahogy erőlködik. Zach nem volt könnyű eset, a szíve ugyanolyan sebezhető volt, mint bárki másé. 

Tavasszal Reeddel befejeztük a könyvünket, amit a kiadó elfogadott, és szeptemberre ígérte a kiadását. A filmstúdió megkeresett, a film miatt is. Tetszett nekik mindkét könyv, a Hidegvérrel folytatásai, de válaszút elé állítottak. Vagy változtatunk a történeten és így két film lesz belőle, vagy nem változtatunk és akkor egy. Hihetetlen dolog volt, hogy ez tőlem függött ebben a pénzorientált világban, de persze ezt is Luxnak köszönhettem, aki anno olyan rafinált szerződést készíttetett. Chrisszel és Tommal nagyon sokat beszéltem erről és végül az egy filmnél maradtam. Nem akartam megváltoztatni a történéseket, hiszen én így képzeltem el. Persze a stúdióban érezhető volt a megbeszélésen, hogy nem éppen ez a legjobb, amit akartak, de végül mindent megbeszéltünk és nekiálltak megírni a forgatókönyvet. 

Közben lassan eljött a Star Trek bemutatója, amin végigkísértem Christ egy csomó helyre. Fantasztikus volt látni azt a sok embert, akik mind szerették ezt a kitalált világot, és akik szerették Christ. Ilyenkor mindig hálás voltam, hogy az enyém lehet. Zach rendre az anyukáját hozta el, Reed nem igazán akarta nyilvánosságra hozni, hogy ők ketten egy pár. Ezt mondjuk én egyáltalán nem értettem, hiszen szerették egymást. Zachen meg egyre jobban látszott, hogy bár ő sem szereti kiteregetni a magánéletét a nyilvánosságnak, de kezdett belefáradni abba, hogy bujkáljon. Így nem lehetett egy kapcsolatot rendesen megélni, ez nem volt az igazi elsöprő szerelem, és nekem nagyon rosszul is esett, hogy Reed így bánik Zach-kel. 

- Fantasztikus, hogy csak a négy fal között tud boldoggá tenni, nem igaz? – mormogta szarkasztikusan Londonban, az ottani premier after partiján. Most is elegáns volt, mint mindig, valójában rengeteg nő átkozta az eget, hogy Zach a férfiakat szerette. Én is közéjük tartoztam, mert nekem ott volt Chris, de ha nem lett volna, bizony nagyon is tetszett volna, ha Zach lehet a párom. De ilyen az élet. 

- Akarod, hogy megverjem? – kérdeztem viccelődve, de azért megsimogattam a vállát. Szomorú volt, és ez engem is azzá tett. 

- Kár lenne a szép arcáért – mosolygott keserűen. 

- Hel! – lépett mellénk Tom. – Lépek. Majd akkor két hét múlva megyek LA-be, és találkozunk! – nyomott két puszit az arcomra, kezet fogott Zach-kel, és már ott sem volt. 

- Pedig még korán van – nézett az órájára Zach. 

- Mostanában elég furcsa, nem tudom, mi lehet vele! – ráztam a fejemet tanácstalanul. 

- Nem megyünk? – ölelt át hátulról Chris, és csókot nyomott a vállamra. 

- De, felőlem mehetünk. Minden kötelező dolgon túlestünk már – helyeselt Zach. 

Nem sokkal később a szállodai szobánkban ültünk mindhárman. Chris és én az ágy szélén, Zach pedig nem messze előttünk a földön, törökülésben. Mindannyian kissé már fáradtak voltunk, de Chris behívta Zach-et még egy italra, amit én sem bántam, mert nem szívesen hagytam volna társaság nélkül. 

- Rossz rád nézni, haver – húzta el a száját Chris, amire Zach csak egy szemforgatással válaszolt. – De most komolyan! 

- Mégis mit csináljak, Chris? Ne nézz rám! – mormogta válaszként. Nagyot sóhajtottam, majd felálltam, és hátranyúlva lehúztam a hosszú, elegáns ruhám cipzárját, aztán hagytam, hogy lehulljon rólam. Chris azonnal végignézett rajtam, tekintetében kisebbfajta éhséggel, Zach meg nem jött zavarba, hogy csak pánt nélküli melltartót meg bugyit viselek egy harisnyával. Ezért jó, ha az ember lányának az egyik legjobb barátja meleg. Utáltam a csipkés ruhát, amit csak azért vettem fel, mert baromi gyönyörű volt, de viselni nem volt épp leányálom. 

- Reed a barátom, és tényleg nagyon kedvelem, de nem tesz neked jót – pislogtam le rá. 

- Te mit tennél a helyemben, Léni? 

- Én nem mondhatom meg, hogy mit tegyél, és nem vagyok a helyedben – visszaültem Chris mellé és belékaroltam. – De az élet nehéz és… nem is lesz könnyebb. Vannak döntések, amiket rettentő nehéz meghozni. Neked kell érezned, hogy vele akarsz-e lenni annak ellenére, hogy nem nagyon akarja a kapcsolatotokat nyilvánosság előtt is vállalni. 

- Ő nem „nem nagyon” nem akarja, hanem semennyire! 

- Figyelj, Zach! – dőlt előrébb Chris a térdére támaszkodva. – Szerintem szakítanod kellene vele, mert… egyszerűen látni lehet rajtad, hogy bánt. És aki téged bánt, az bassza meg, menjen a Pokolba! – ezzel a kis monológ végére érve felállt, és megpaskolgatva szomorkodó barátja vállát, a fürdő felé indult. – Velem tartasz? – fordult vissza Zach felé, aki hátranézett rá, mikor elnevettem magam, és ezzel leesett neki, hogy Chris bizony hozzá beszélt. 

- Szeretnéd, Chris? – kérdezte mély, bársonyos hangon. 

- Ó, én meg nézni akarom! – tapsikoltam jókedvűen. 

- Rosszak vagytok! – fújt visszavonulót vigyorogva Chris, és eltűnt a fürdőajtó mögött. Zach lehúzta az aranyszínű italát, és eldőlt a szőnyegen. 

- Ígérem, hogy két perc múlva itt sem leszek! 

- Örülök, hogy itt vagy! 

- Tényleg? Furcsa egy lány vagy, Léni! – mosolygott. 

- Tudom – grimaszoltam. 

- Nehezebb, mint gondoltam. Csak egyetlen dolog járt a fejemben, mikor randizni kezdtünk: ne szeress bele! Erre tessék. 

- A szívnek nem lehet parancsolni, szokták mondani. 

- Te mire hallgatsz? – kérdezte, én meg csak bámultam le rá. Meglepett a kérdés, mert a válaszom nem lehet őszinte, pedig ebben a beszélgetésben nem kéne hazudnom neki. 

- A szívem egy kettéosztott áruló – suttogtam mégis halkan. Az egyik fele Mike-ot szerette, a másik Christ. Talán ő is rájött ebből, hogy ez elég komoly téma, és felült, aztán a szemembe nézett. Ő volt Chris legjobb barátja, mégis mit mondjak neki? 

- Miért Chris? 

- Mert tudom, hogy vele boldog lehetek. 

- Az agyam azt mondja, dobjam ki Reedet – örültem, hogy nem akadt fent a témán, és nem hozta fel Mike-ot. 

- Sajnos azt kell, hogy mondjam, igaza van – együttérzően néztem rá, ő meg bólintott. 

- Akkor most megyek. Holnap találkozunk! – búcsúzott, én meg elkísértem az ajtóig. – Köszönöm… - motyogta, majd megpuszilt. 

- Bármikor. Ha valami… baj van, vagy csak… - megvontam a vállam. – Mi itt vagyunk. 

- És ezt nem tudom elégszer megköszönni! 

Borzalmas dolog a szerelmi csalódás, ezt talán mindenkinél jobban tudtam. Reed olyan, amilyen, és mi nem tudunk rajta változtatni. Ha Zach nem az, akiért megváltozna, akkor ennek tényleg vége kell, hogy legyen. 

Chris lépett mögém, mellkasa a hátamnak nyomódott, ágyéka pedig a fenekemnek. Egyértelműen kívánt. Halkan felsóhajtottam, és hagytam, hogy kibújtasson a maradék ruhámból is. A kezeimmel megtámaszkodtam az ajtó lapjában, ő pedig megszabadulva a törölközőjétől, egyetlen, édes mozdulattal belém hatolt. A halk nyögések a fülem mellett és a nyakamra célzott csókok mind-mind magukkal ragadtak, s minden figyelmem csak Chrisre irányult, és most nem létezett senki más. 

Nyáron egy hónapra megint turnén voltunk a srácokkal, de néhány helyre Chris, Zach és Reed is eljött, például Németországba meg Angliába. Tomot is hívtam, mert ő is tudott volna jönni Chrisszel, mivel együtt forgatták már a könyveimből készülő filmet, így ráért volna, de nem jött. Ami pedig még aggasztóbb volt a számomra, hogy egyre kevesebbet tudtam vele beszélni, pedig egy házban laktunk. 

Aztán szeptember elején megtartottuk Lux és Brad esküvőjét is, amin nekem beszédet kellett mondanom. 

- Mindenki azt hiszi, hogy a szavak embere vagyok – kezdtem zavartan, mert elég sok szempár szegeződött rám. – Pedig, ha tudnátok, hogy néha milyen lassan megy az írás! – ezen jó néhányan felkuncogtak. – Brad kért meg, hogy szóljak néhány szót a szerelemről. Hát… nem igazán tudtam jól megfogalmazni, de van egy nagyon jó író barátom – Reedre néztem, aki Zach mellett ült, kissé komoran. -, aki az egyik könyvében rámerészkedett a szerelem ingoványos talajára, és valamit nagyon eltalált. Nos, így hangzik… „Valaha voltam én, egyedül, és voltak ők, a tömeg. Mindig tökéletesen jól éreztem magam, elvonulva a nagyvilág elől, a saját kis életemben, és akkor kiváltál te a tömegből. Többé már nem létezett az ’én’ és a ’tömeg’, hanem voltunk ’mi’ és a ’többiek’. Megszereztél magadnak, pedig nem is akartam neked adni a szívemet. Meg úgy semmit sem. Még csak egy virágot sem akartam venni neked, sőt, azt akartam, hogy menj el, hogy ne beszélj hozzám, és hogy ne hajtogasd, hogy minden rendben lesz. De te nem adtad fel, megláttad bennem azt, amiről én nem is tudtam, hogy létezik. A képességet és a hajlandóságot a szerelemre. Sosem akartalak szeretni, nem akartam érezni, hogy milyen jó, hogy vagy nekem, és hogy milyen rossz, ha mással látlak! Mégis, mindennek ellenére most, amikor itt állok mindennek a végén, te itt vagy velem. Mert szeretsz. És én nem félek, mert én is szeretlek. Jöhet eztán bármi, mindig is szeretni foglak, mert te voltál az egyetlen, aki teljes mértékben képes volt a lelkembe hatolni. Tudod, már nem bánom! Sőt, köszönöm neked, hogy nem adtad fel, mert én is nagyon szeretlek téged!” – néhány pillanat erejéig rámosolyogtam Reedre, majd az ifjú párra néztem, és koccintásra emeltem a poharam. – A szerelemre, ami kiemelt benneteket a tömegből! – egy pillanatra találkozott a tekintetem Mike-éval. A francba, sosem fogok kiszeretni belőle! 

Nos, nem ez volt életem legjobb beszéde, de legalább túl voltam rajta. Chrisszel éppen táncolni indultunk olyan tizenegy óra körül, mikor Phoenix lépett elénk. Látszott rajta, hogy az este alatt tetemes mennyiségű alkoholt sikerült elfogyasztania. 

- Tudod… én értem, hogy neked, kedves Heléna, Tom kurva kibaszott jó barátod lett, de baszd meg, ezt nem vártam tőled! – sosem szokott ilyen csúnyán beszélni, így a szavai jobban megleptek, mint hogy részeg. 

- Miről beszélsz? 

- Arról, hogy Amber… - itt elhallgatott, és összeráncolta a homlokát, mintha gondolkodnia kellene azon, hogy mit is akart mondani. Segélykérően pillantottam fel Chrisre, aki már a tekintetével gyanítom az említett Ambert kereste a tömegben. – Amber szakított velem! És, hogy rohadjon meg, tudod, ki miatt? A te kibaszott legjobb barátod miatt! – szemrehányó pillantása és a hangneme csak hab volt a tortán. 

- Hogy mi van? – kérdeztem vissza, mert nem akartam elhinni, amit mondott. Részeg, hátha összekevert valamit. 

- Amber és Tom egy pár! Egy pár! Most léptek le, Amber nemrég mondta el, hogy Tomnak sikerült megba… ágyba döntenie őt néhány hónapja. 

Nem voltam képes megszólalni, és csak Chrisnek köszönhettem, hogy Phoenix nem esett össze ott helyben, mert eltámogatta a legközelebbi székig. Tom és Amber? Ezért lett volna olyan furcsa Tom mostanában? Ezt titkolták előlem? Chris mellé Mike is megérkezett, és együtt támogatták ki Phoenixet az esküvőről. Hát itt voltam egy esküvőn, ahol Braden és Luxon kívül mindenki hadban állt. Zach és Reed, Phoenix és Amber… meg néha én saját magammal.