In Pieces - Chapter 15.

15. The Deathly Hallows

- Hoztam neked egy ajándékot! – lebegtette meg a szemem előtt a Micimackós ajándékszatyrot Tom, közben pedig leült mellém; véres arcán mosoly játszott.
- Ööö, köszönöm – motyogtam zavartan, hiszen még azt sem vettem észre, hogy itt téblábolt a közelemben. Kinéztem az ablakon, azon túl pedig az esti szürkületet láttam. Hát így elment az idő, gondoltam, és Tom felé fordultam. – És miért kapom?
- Azért, mert egyrészt szégyen, hogy még nem olvastad, másrészt, mert két hete ülsz itt a próbákon, de olyan, mintha itt sem lennél. Ideje, hogy valami visszahozzon az életbe, és mivel Chris és Amber feladták a próbálkozást, most én jövök.
- Mi az, hogy feladták?
- Amber szerint a vásárlás a legjobb módja, hogy jókedvre derülj, de mivel nem voltál hajlandó elmenni vele, így nem tud veled mihez kezdeni. Chris pedig… nos, elég kétségbe esett fejet szokott vágni, amikor rád néz, és nem hagy békén, hogy ugyan mondjam már el, hogy mi lelt téged, mióta visszajöttél, mert visszautasítottad a vacsorameghívásait.
- Csak nincs nagyon étvágyam – lehajtottam a fejem, mert Tomnak igaza van. Meg a többieknek is. Mióta visszajöttem Lisszabonból, mintha kicseréltek volna. Nem figyeltem sem rájuk, sem másra, csak léteztem. – Nem akartam megbántani.
- Tudja ő, ne aggódj! Csak nem érti, és aggódik.
- Mondtál neki valamit?
- Nem adom ki a titkaidat, és mind a ketten tudjuk, hogy ez előtte titok.
- Nem igazán titok, csak… - felnéztem rá, Tom kék szemeiben pedig gúnyos csillogás volt. – Jó, de az, titok.
- De még meddig? – kérdezte, de nem várva választ a kérdésemre, a kezembe nyomta a szatyrot, és mivel JJ épp érte kiabált, felállt és puszit nyomott az arcomra, majd elsétált.

Pár pillanatig csak ültem ott, és néztem a sétáló Tom után, akinek az arcán most az egyik jelenet miatt csúnya vágások és sebek voltak – persze, hála a sminkeseknek. A próbák két hete zajlottak, és valóban, ez alatt a két hét alatt nem is tudtam, mi történik. Mindenki közeledését elutasítottam, és csak Tom volt az, akivel beszéltem arról, mi volt Portugáliában, és csak neki engedtem, hogy valamelyest velem legyen.

De ez így nem jó, hangzott fel a kis hang újra meg újra, és megráztam a fejemet. Valóban el kell szakadnom attól, ami ott történt, a srácoktól, és most erre a filmre kellene összpontosítanom… legfőképp pedig az új barátaimra.

Ám ez eléggé nehéz, mikor tudom, hogy hazajöttek. Már legalább hat teljes napja Los Angelesben voltak, mégsem történt semmi. Igaz, hogy a városnak én a lehető legtávolabbi pontján voltam, de azért mégis. Vártam, hogy legalább dobnak egy üzenetet, hogy hazaértek vagy valami.

Bár, ha jobban belegondolok, melyikük dobott volna akármit is? Phoenix-szel ezer éve nem beszéltem, lehet, haragszik rám, hogy elhanyagoltam. Joe és Rob sosem voltak olyan közeli barátaim, hogy Mike és Chez háta mögött keressenek… mert valljuk be, ha mást nem is, de azt biztosan megtudták, hogy ott voltam Lisszabonban, és hát vannak olyan jó barátok, hogy talán mindenről tudjanak. Akkor pedig marad három ember. Brad, aki Mike legjobb barátja, és velem is eléggé jóban van… de így megragad kettőnk között, és nyilván nem „engem választ”. Mike pedig olyan dolgot mondott nekem, ami megsértette a legbelsőbb lelki békémet is, és ezzel most valami tényleg megszakadt kettőnk között. Chester pedig… még mindig nem érti, vagy csak nem akarja érteni, mit is érzek iránta. Pláne, hogy leakasztottam neki egy jó nagy maflást.

Nos, melyikük is keresne? Egyikük sem.

A kis Micimackó az év legjobban várt könyvét rejtette, amelyet nem volt alkalmam megvenni, hála annak, hogy ez az év volt eddig a legelfoglaltabb az életemben. A címet megpillantva azonnal elmosolyodtam.

Harry Potter and The Deathly Hallows

Igaza volt Tomnak, szégyen, hogy még nem olvastam. Meg kell neki köszönnöm rendesen is, hiszen ebből is látszik, hogy ismer engem, amennyire csak ennyi idő alatt lehetséges volt megismernie, és törődik velem.

Kinyitottam a könyvet, és lassan olvasni kezdtem, habár most, hogy kvázi felébredtem végre, kíváncsi voltam a próbára is.

A könyvet így is másfél nap alatt olvastam ki úgy, hogy nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, de megérte. Amiatt is, amiről szólt, de legfőképp azért mindenképpen, amit Tom írt bele az utolsó oldal aljára.

„Tudom, hogy ezer és egyféleképpen elképzelted ennek a történetnek a végét, ismerlek már ennyire. Remélem, te is gazdagítod majd a fanfiction-világot valamivel, és ezennel ünnepélyesen engedélyt adok rá, hogy Draco történetét úgy tálald, ahogy szeretnéd, BÁRKIT is szánj neki társul. Remélem ettől most jobb kedved lett!
Szeretlek, Tom”

És életemben ezen a napon először, úgy mondtam valakinek, hogy én is szeretem, hogy egészen biztos voltam benne: ez az érzés nem okoz majd csalódást… soha az életemben.

**

- Nem gondoltam volna, hogy egészen Santa Claráig kell eljönnöm, ha látni akarlak végre! – a nevetős hangot azonnal felismertem, és minden előző elképzelt hülyeségeimmel ellentétben nem megrémültem, hanem boldog voltam ettől a hangtól.
- Szárnyaid is vannak, miért nem repültél, Phoenix? – ahogy megfordultam, és ő ott állt velem szemben, elöntött a megkönnyebbülés. Azért valakinek még mindig hiányzom közülük.
- Ki mondta, hogy nem úgy érkeztem? – megöleltük egymást, majd elnavigáltam őt ki az udvarra. Éppen egy házban vettünk fel pár jelenetet, aminek csodálatos udvara volt, mi pedig leültünk a medence széléhez. – Szóval, elkezdődött?
- Hát igen – mindketten a házra, és a benne sürgő-forgó emberekre pillantottunk. – De egy hét múlva már otthon leszünk, és LA-ben folytatódnak a felvételek.
- Akkor már nem leszünk otthon – és itt elérkeztünk a témánkhoz, gondoltam magamban, és elhúztam a számat. – Hel, igazán nem értem, mit csináltok, de talán te elmondhatnád nekem.
- Mintha nem tudnád! – morogtam kelletlenül, és zavaromban belelógattam a lábamat a hűs vízbe, és nem néztem rá.
- Nem, nem tudom. A roadoktól meg a testőröktől hallottuk, hogy kiabáltál Mike-kal és, hogy felpofoztad Chestert – felpillantottam rá, olyan nézéssel, ami azt súgta, hogy ugyan akkor mit nem tud? – De az nem derült ki, hogy mi volt az oka – ezen elcsodálkoztam.
- Nem mondták el?
- Nem. Chester tiszta bolond azóta is, Mike pedig olyan, mint akit leöntöttek egy vödör hidegvízzel. Chez tombol, Mike pedig bezárkózott a csigaházába… amiről, megjegyzem, senki sem tudott, hogy van neki.
- Na, igen, nem az a magába forduló típus – morfondíroztam.
- Hát nem. Szóval elmondod, mi volt?
- Ezért jöttél ide?
- Igen, meg azért, mert hiányoztál – halványan elmosolyodott, nekem pedig összeszorult a szívem. Elhanyagoltam őt, pedig mindig mellettem állt. – Több, mint egy hónapja nem láttalak.
- Igaz – bólintottam, aztán a farmerem hátsó zsebéből előhúztam a gyűrött kis kártyát, és odanyújtottam neki.
- Boldog két évet?
- Ezt küldte nekem, egy olyan csokorral, amiben két szál virág volt – vallottam be kelletlenül. – Mérges lettem rá, hogy mégis miért küldte, és elmentem utána Lisszabonba. Ott aztán öt perc alatt összevesztem Mike-kal, hozzávágtam a csokrot, és felpofoztam Chestert, mert azt mondta, hogy az, hogy szakítottunk, jobb nekem. Mintha ugyan én akartam volna, hogy kavarjon Evelinnel…
- Hogy micsoda? – Phoenix meglepetten hajolt be elém, és értetlen arccal nézett rám.
- Te… te nem tudod?
- Nem, nem tudok semmi ilyesmiről. Miről beszélsz?
- Mit mondott nektek Chez, miért szakítottunk?
- Semmit, csak hogy szétmentetek és kész – tanácstalanul nézett rám, nekem pedig leesett az állam. Eltitkolta? Miért?

Elmeséltem Phoenixnek mindent, ami azon a napon történt, mikor Chez szakított velem, és Mike megkérte Fanni kezét, valamint azt is, hogy Mike miket mondott nekem Portugáliában. Egyszerűen hihetetlen volt számomra, hogy erről nem tudott semmit. Ráadásul senki sem tudta, nem csak ő nem. Nem gondoltam volna, hogy Chester titkolózni fog előttük, hiszen ezer éve ismerték már egymást, és egy családnak számítottak ők hatan.

- Szóval Lux ezért viselkedik olyan furcsán! Gondolom már rájött, hogy hibát követett el, viszont nem gondolom, hogy ezt Chester a bosszantásodra csinálta volna. Talán tényleg csak segíteni akart, hogy népszerűbb legyél. Chester nem akarna rosszat neked, Hel. Ahhoz ő túlságosan szeret téged…
- Ne mondd ezt, ez nem igaz! Különben nem tette volna azt, amit!
- Az ember néha tesz olyan dolgokat, amivel megbánt másokat. Ám ez nem jelenti azt, hogy ez volt vele a szándéka – kedveskedve megsimogatta az arcomat, én pedig a vállára hajtottam a fejem.
- Túl racionálisan gondolkodsz ahhoz, hogy kidühönghessem magam melletted – ezen felnevetett, de gyorsan el is csendesedett.
- És most már azt is értem, mi van Mike-kal. Rémesen megbánta, amit mondott, hidd el! Különben mi is tudnánk róla.
- Na, már miért?
- Mert mindenről tudni szoktunk, de ezt nem mondta el. Szerinted miért? Mert szégyelli, még előttünk is. Ami érthető, mert valószínűleg tudja, hogy úgyis megvédtünk volna téged. Joe és én biztosan, és félt, hogy még tőlünk is azt hallaná, amit a kis hang a fejében skandál, hogy elbaszta.
- Joe? – néztem fel rá kérdőn.
- Ismered Mr. Hahnt, nem igaz? Ő mindig ésszerűen gondolkozik, és mindig megmondja azt, amit gondol. Sosem köntörfalazik, még Mike-kal sem.
- Egyébként hogy jutottál be?
- Terelsz? – vigyorgott rám, én pedig elmosolyodva az ingje ujját kezdtem gyűrögetni, amin ő jót nevetett. – Nos, itt mindenki tudja, hogy milyen kapcsolatban vagy a zenekarral. Legalábbis, mikor megmondtam, hogy ki vagyok, és kit keresek, azonnal elmondták, hol talállak.
- Legalább itt, ezzel a dologgal minden jól megy – sóhajtottam, és végül elengedtem a kockás inget, és hátradőltem, elfeküdve a fűben.

Phoenix egy darabig csak ült, és nézett le rám, aztán anélkül, hogy kérdeztem volna, mesélni kezdett. Tudta, hogy kíváncsi vagyok, hogy mentek a dolgok Európában, ráadásul még mielőtt minden a feje tetejére fordult volna, én készítettem elő a terepet nekik. Legalábbis a munka egy részét én csináltam, hiszen a Machine Shop mellett ezzel is foglalkoztam. Bár, ez a kettő lassan összefonódik, de azért még volt egy határvonal a kettő között.

- Mindenesetre én azért furcsállom, hogy ti nem vettetek észre semmit – tértem vissza a Chester-Evelin témához. – Nem egyértelmű abból, ahogy mondjuk… teszem azt, viselkednek egymással?
- Nem, mivel nem viselkednek máshogy, mint eddig – pillantásunk találkozott, én pedig felvontam a szemöldököm. – Nem járnak, ha ezt gondoltad. Eve is köztünk van olykor, mint eddig is, de nincsenek együtt.
- De miért titkolják? Biztos vagyok benne, hogy járnak. Miért ne tennék, most már nincs akadály – Phoenix lassan megvonta a vállát, én pedig sóhajtottam egyet. – De azért ne mondj a többieknek semmit! Chez okkal nem teregeti ki ezt a… mi dolgunkat – fintorogtam.
- Nem fog eljárni a szám, bízhatsz bennem!
- Tudom… tudom…
- Akkor miért is voltam én is hanyagolva ennyi ideig? – kérdezte viccelődve, de azért mindketten tudtuk, hogy ez egy komoly kérdés.
- Van, amit nem mondtam el neked… - ránéztem az arcára, és tudtam, hogy benne megbízhatok. – Tudnod kell, hogy ezt rajtad kívül egyetlen más ember tudja csak a világon – kérdőn pillantott le rám. – Tom – még kérdőbb pillantás.
- Mármint Felton?
- Igen.
- Szóval, tényleg ilyen jóban lettetek… de hallgatlak, mondd az elejétől, és most, ha lehet, ne hagyj ki semmit! – mosolygott.

Phoenixnek sokkal nehezebb volt mesélnem arról a bizonyos éjszakáról. Talán azért, mert őt régóta ismertem, és ő végigkövette az egész életemet, ami „közös volt” Mike-kal. Talán csak azért, mert tudtam, mire számíthatok tőle. Mindenesetre megkaptam azt, amit már régóta vártam volna legbelül.

- Nem vagy normális! – nem volt dühös, csak kissé zavart. – Hogy jutott eszedbe ilyesmi? Komolyan nem számított volna, hogy mi lesz azokkal, akiket itthagysz? – lehunytam a szemem, mert nem tudtam állni a vádló tekintetét. – Nézz rám, Hel! – most már erélyesebben szólt hozzám, én pedig, mint egy jó kislány, felültem, és felé fordultam. Egyenesen a kavargó zöldesbarna szempárba néztem. – Bele sem gondoltál, mit éreztek volna a szüleid és a családod? Chester, és mi? Na, és Mike?
- Nem érdekelt, David! – nem sokszor hívtam a rendes nevén, de ez a beszélgetés megkívánta. Valahogy komolyabban hatott. – Abban a pillanatban pont miattuk akartam véget vetni mindennek.
- Szerinted mit érzett volna Mike? – kérdezte számonkérőn, én pedig kissé csalódottan megráztam a fejem.
- Nem tudom.
- De gondolj csak bele! Akarom, hogy agyalj rajta, gyerünk! Ha már akkor nem volt ennyi eszed, hát most legyen.
- Miért csinálod ezt? – pillantottam rá most már mérgesen.
- Mert akarom, hogy érezd a súlyát! Nem vagy már taknyos kisgyerek, aki meggondolatlanul cselekedjen!
- Én… - végre valaki leszúrt azért, amit majdnem megtettem, mégsem éreztem magam jobban tőle. Csak még rosszabb volt. – Nem… nem tudom…
- Chester magát hibáztatta volna, de ezt gondolom, te is tudod. Remélem, azt is sejted, hogy valószínűleg mihez kezdett volna a halálod után! – tudtam, mire gondolt, ő is tudta, hogy tudom, de azért is kimondta, kíméletlenül. – Újra drogozni kezdett volna. Tudod, elmenekülni a tompultságba, ahol talán elbújhatott volna az emléked elől. De minden tiszta pillanatában, még ha csak néhány ilyen is lett volna, újra és újra rád gondolt volna, és arra, hogy miatta történt. Hogy miatta ugrottál le… és talán rövid időn belül ő is követett volna téged. Tudod, találkozás odaát, meg ilyesmik…
- Ez nem…
- Biztos? – vágott a szavamba befejezve a megkezdett mondatom, én pedig könnyekkel küszködve bólintottam. – Dehogynem. Mert Chester szeret téged. De persze, a kapcsolatotok már nem tartozik rám, szóval ugorjunk a másik, és talán legfontosabb szereplőre, Mike-ra – ezt nem akartam volna hallani, de nem tudtam megszólalni, és valószínűleg akkor is elmondta volna, ha arra kérem, hogy ne tegye. – Összetörne. De úgy, ahogy még soha életében. Fontos vagy neki, bármennyire is szeresse Fannit. Te mindig mást fogsz neki jelenteni, mint mindenki más. Fanni a barátnő, mi a barátai, vannak szülei, testvére, rokonai, ismerősei, kollégái… te egyikbe sem illesz bele, és talán soha nem is fogsz. Mert te valami más vagy neki, valami több, sokkal megfoghatatlanabb. Dühös lett volna, először magára, mert nem volt veled, hanem az eljegyzését ünnepelte. Aztán rájönne, mit tett Chester. Szerinted mi lenne kettejükkel, ha Mike megtudná, hogy te azon a napon lettél öngyilkos, mikor Chester szakított veled? – egy pillanatig várt, de én nem tudtam mit mondani. A torkom elszorult, a mellkasomra mintha mázsás súly telepedett volna. – Chester nyolc napon túl gyógyult volna, ebben biztos vagyok. Mert bármi is az, ami bennünket összetart, ha ez a dolog okozza a bántódásod, esetleg a halálod, Mike kérdés nélkül bármelyikünkkel szembeszállna. A hatosunknak annyi lenne, de Chester sem hagyná magát. Abban a pillanatban, amint elég dühös lenne, és már nem csak bűntudatos, elmondaná Mike-nak, hogy te hogyan éreztél iránta. Mike-nak azzal a tudattal kellene most élnie, hogy bizony nem csak Chester az oka annak, hogy téged el kell temetnünk. Sosem tudná megbocsátani magának, ami veled történt. Arra kárhoztatnád őt, hogy egy beteljesületlen szerelem árnyékában kelljen élnie. Mert ő jobb annál, mint hogy véget vessen az életének. Hisz, nem azokat kell sajnálni, akik már nincsenek velünk, hanem azokat, akiknek tovább kell élniük nélkülük. Jelen esetben Mike-nak nélküled – egy percig mindketten hallgattunk. Phoenix most már nyugodtan és kissé engesztelően nézett rám, én pedig szipogva törölgettem a könnyeket az arcomról. – Soha többé nem tehetsz ilyet, még ha most is visszaléptél. Az oka mindegy, miért. De soha nem szabad ezt még csak fontolóra sem venned! Érted?
- Igen, értem – motyogtam, aztán már csak azt vettem észre, hogy szorosan magához ölelt.

Kíméletlenül lefestette előttem, milyen is lenne, ha én már nem lennék. És bármennyire drasztikusnak is hathatott volna ez a kép másoknak; én és ő, akik ebben a világban éltünk, az én és Mike világában, mi tudtuk, hogy ez valóságos is lehetne. Nem kételkedtem benne, hogy szinte mindenben igaza lenne.

Még egy jó darabig ültünk ott, és halkan beszélgettünk. Többet nem hozta fel ezt a témát, és én sem beszéltem róla. Azt hiszem, ez éppen elég volt, és másokkal nem is fogok tudni erről diskurálni, csak Tommal és Phoenix-szel.

- Gondolhatod, milyen képet vágott Rob, mikor megtudta. Még sosem volt olyan csaja, aki ilyeneket csinált – nevetett, és én sem állhattam meg kacagás nélkül.
- Szegénykém!
- Meglepődött, de azért egész jól fogadta – nyugtázta, közben ujjaival megérintette a csuklómat. A fehér hegek körülölelték a tetoválásokat, de már csak ennyi emlékeztetett a fürdőszobai akciómra.
- Sziasztok! – kúszott be a látóterünkbe Tom, aki éppen egy alsónadrágban, házipapucsban, és fekete trikóban volt a jelenetéhez mérten. Elvigyorodtam, és elkezdtem vonogatni a szemöldökömet, mire Tom csak szórakozottan legyintett.
- Az én szőke hercegem.
- Ugyan, Léni, tudod, hogy a mi szerelmünk nem helyénvaló! Hello, Tom Felton vagyok – Phoenix felpattant, és ő is bemutatkozott egy kézfogás kíséretében.
- Miért is nem helyénvaló? – kérdezett vissza ezután Phoenix.
- Mert barátok vagyunk – vágtuk rá egyszerre, majd miután ők is visszaültek mellém, megérdeklődtem, hogy haladnak a felvételek.
- Tök jól, bár Chris nem győzött forgolódni, hogy hova tűntél – kacsintott rám Tom, mire mosolyogva lehajtottam a fejem.
- Nocsak! – Phoenix is idült fejjel nézett rám, mire csak megvontam a vállamat.
- Lassan talán alakul köztük a dolog – válaszolt helyettem a szőke.
- Pedig abban voltam, hogy majd ti jöttök össze – persze, mind a ketten, sőt, megkockáztatom, hogy mindhárman tudtuk, hogy ez Mike és talán Chez gondolata volt elsősorban.
- Hát nem állt szándékunkban – válaszoltam, de Tom meg én tudtuk, hogy azért ez nem teljesen igaz, így elnevettük magunkat. Phoenix csak nézett bennünket, és valami furcsa mosoly játszott az arcán, de rákérdezni már nem tudtam, mert közeledő léptekre lettünk figyelmesek.

És ez volt az a pillanat, amiről a csodaszép Amber beszélt nekem a múltkor. Amint rápillantott Phoenixre láttam a szemében, hogy valami megváltozott. Az a mosoly, az a pillantás, az, ahogy a kezét nyújtotta bemutatkozáskor, és hogy egész végig szinte le sem vette a pillantását barátomról. Ez Tomnak és Chrisnek is feltűnt, és mindketten mindentudó pillantással néztek rám, én pedig Phoenixet bámultam. Soha nem láttam még így ránézni egy nőre sem, pedig jópár megfordult már körülötte, ő mégsem viszonozta az éhes pillantásokat, vagy a kacér mosolyokat. Most viszont, egyetlen pillanatra minden érzése kiült az arcára, én pedig tudtam, hogy ez a találkozás bizony sorsfordító. Phoenix sosem engedte, hogy bárki is belásson a lelkébe csak úgy. Mindenkivel kedves volt, vicces, velem is már az első találkozáskor is közvetlen volt, ám az a bizonyos pillanat, amikor számomra megmutatkozott rajta, hogy igenis felkeltette a figyelmét a szőke lány, nem maradt titokban. Bíztatóan rávigyorogtam a mellém lépő Chrisre, és Tom felé is küldtem egy kacsintást, majd ártatlan képpel kapcsolódtam be a kibontakozó beszélgetésbe.

Viszont, amilyen jól ismerem én Phoenixet, legalább olyan jól ismer ő is engem, és láttam a szemén, hogy feltűnt neki, hogy másképp pislogok a mellettem ácsorgó Chrisre, és amikor ez a kék szemű félisten a derekamra tette a kezét, csak még áthatóbb pillantással illetett kedves barátom. Aztán Tom is odalépett, és ő a vállamat karolta át, így két oldalról is közre lettem fogva. Ez volt a megszokott felállás, mintha csak a srácok megbeszélték volna, hogy míg Chris a derekam öleli – ezzel tökéletesen érzékeltetve, hogy milyen kapcsolat bontakozik ki köztünk -, addig Tom a vállamra támaszkodik lépten-nyomon – ezzel jelezve, hogy barátok vagyunk -, és ez így volt jól.

Phoenix mellénk állította Ambert is, és készített rólunk képet mondván, hogy a többieknek is tudniuk kell, hogy jól vagyok. Csak bólintottam, és belemosolyogtam a kamerába, ahogy a többiek is. Persze ez volt az eddig készült legjobb kép rólunk: Tom az alsónadrágos, amolyan „most keltem” stílusban – ahogy a jelentben is -, Chris, aki sötét, szűk szabású farmerben, és kék inges zakóban feszített, mint egy igazi FBI ügynök, Amber a maga rövid kis kosztümjében, és hát én, a Tomtól kapott nyári kisruhámban. De az egészben nem is az öltözékek voltak a legjobbak, hanem az, ahogyan mi négyen festettünk azon a képen. Most először láttam magam én is boldognak egy képen hosszú idő óta.

Phoenix is csak nézte a képet, és nézte, majd a „Fantasztikus Négyes” jelzővel illette. Felnevettem a helyzet képtelenségén, de nem indokoltam meg, hogy azért, mert nem is olyan régen én pontosan így neveztem cinikusan a Fanni-Mike-Eve-Chez kvartettet.

- Amúgy, július másodikára foglaltattam jegyet – bökött oldalba Tom, mire vigyorogva bólintottam.
- Hova mentek? – jött a kérdés Phoenix felől.
- Londonba, a Harry Potter és a Főnix Rendje premierre – adta meg a tömör választ Chris, majd csalódottan vette tudomásul, hogy JJ utána kiabál, és mennie kell, ahogyan a többieknek is. Elköszöntek barátomtól, majd visszamentek dolgozni, de előtte még Chris megkérdezte, hogy akkor áll-e az esti randink. Természetesen igennel feleltem.
- Boldog vagy velük – sandított a ház felé kedvenc basszusgitárosom, én pedig halványan elmosolyodtam.
- Ők más világ, mint mi vagyunk.
- De neked jót tesz, és ennek örülök. És ne aggódj, tőlem nem tudja meg senki, hogy Chrisszel randizol!
- Nem titok, és rá fognak kérdezni… - kissé csalódottan pillantottam rá. – Az igazat kell mondanod, nem kell a viszály köztetek, ha kitudódik, hogy eltitkoltad.
- Amúgy is lesz, ha kiderül minden.
- Nos, remélem elkerülhető.
- Meglátjuk – az órájára pillantott, majd megfogta a kezem s a kijárat felé kezdett húzni. – Sajnos mennem kell, de örülök, hogy láttalak.

Még beszélgettünk egy rövid ideig, mert tényleg nagyon régen találkoztunk, és valahogy nem fogytunk ki a témából. Örültem, hogy eljött utánam, és meglepett. Igaz barát volt.

- Figyelj… – mondta még mielőtt beszállt a taxiba. - érezd jól magad Londonban! Tudom, hogy mennyire szereted ezt a Harry Potter dolgot.
- Tom meg teszi alám a lovat – nevettem, ahogy eszembe jutott, hogy éppen ő engedte meg, hogy olyan történetet írjak Draco Malfoy-jal, amilyet csak akarok.
- Örülök, hogy van, aki ki tud billenteni a mi közegünkből. Mert ugye tudod, hogy mi nagyon szeretünk téged, és szükségünk van rád? Mind a barátságodra, mind a munkádra. De tudom, hogy nem tesz jót neked, ha sokat vagy köztünk, hála azoknak a dolgoknak, amik történtek – elkomorodva bólintottam. – Szóval élvezd, aztán ahogy mondtad, majd találkozunk. És… szeretném, ha valahogy… bárhogy az eszedbe vésnéd, hogy szükségünk van rád, és szeretünk… és soha többé nem próbálkoznál azzal a dologgal! Ha kell, írd fel egy cetlire, és tartsd magadnál, vagy bármi… - kuncogott, mire én is mosolyogva átöleltem. – Bárhogy, de tudatosítsd magadban, hogy a halál nem megoldás, és le tudod győzni! Mindent le tudsz győzni, mert nem vagy egyedül, rendben?

Így történt, hogy miután Phoenix elment, amint volt egy szünet a forgatáson, megkérdeztem Tomtól, elkísérne-e valahová, ha végzett. És ezen a napon ültem be újra a tetoválószékbe, hogy megtegyem azt, amit Phoenix kért, és ami a szívem vágya volt. A Halál Ereklyéinek szimbóluma immáron ott virított a jobb oldalamon, hogy csak olyan láthassák, akik megérdemlik, engem pedig örökre emlékeztetni fog arra, hogy egyszer már én is legyőztem a Halált.

In Pieces - Chapter 14.

14. In Between

Tom egész úton, mióta csak felszálltunk a térdemen dobolt az ujjaival. Nem mintha zavart volna, bár így tökéletesen tudtam, hol tart éppen a Minutes To Midnight hallgatásában.

Magamban sóhajtottam egyet, majd igazgatva a karomon a temérdek karkötőmet – nem egyet kaptam már Tomtól is New Yorkban -, hátrapillantottam a pár sorral mögöttünk helyet foglaló Chris és Amber kettősére.

Amber Heard volt az a lány, akit végül kiválasztottunk Carla Collins szerepére, azaz ő lesz a másik főszereplő Chris mellett. Kétség kívül tehetséges lány volt, igaz, még csupán huszonegy éves. Habár, Tom nála is fiatalabb volt, de ez engem cseppet sem zavart. Az már annál inkább, hogy szó szerint az egyik leggyönyörűbb lány volt, akivel valaha is találkoztam.

Chris és köztem a dolgok csak úgy „alakulgattak”, nem siettem sehova, és ő sem, pláne hogy jómagam még belül sem tudtam eldönteni, hogy mi is lenne a legjobb. Nos, ennek ellenére, vagy pont ezért, kicsit feszélyezve éreztem magam a tökéletes megjelenésű Amber mellett.

Ami persze – sajnos? – nem zárta ki annak lehetőségét, hogy Amber egy igazán kedves, életvidám lány. Az is volt. Szóval pechemre meg is kedveltem őt, ami nem volt a legjobb, hiszen kvázi ellenfelemként tekintettem rá olykor.

De csak olykor, hiszen Chris nem mutatott felé különösebb érdeklődést. Engem azóta is elhívott vacsorázni és sétálgatni, hogy megismerkedtünk, Amberrel pedig baráti hangnemben kommunikált. Sokszor viccelődtek az elmúlt öt napban, és tulajdonképpen nem is kellett volna aggódnom.

De ugyebár a nők ilyenek, és én sem vagyok különb. Sajnos, vagy inkább hála Istennek?!

Chris és Amber éppen valamilyen filmet néztek közösen, fejhallgatóval, de még így is észrevettek. Amber szokás szerint hatalmas mosolyt villantott – igazán tetszik neki Carla szerepe, azt mondta, ő még sosem olvasott ilyen könyvet, mint az enyém, ahol a végén elállt a lélegzete attól, ki is a leggonoszabb karakter benne -, Chris pedig rám villantotta azokat a hihetetlenül kék szemeit, és halványan elmosolyodott.

Igyekeztem összehozni valamit viszonzásképpen, majd visszafordultam, és Tom ujjait kezdtem figyelni a térdemen.

- Te nem érzed úgy, hogy… hát szóval, hogy… - és mondott valamit, amit nem értettem; pislogtam párat.
- Ez valami brit szleng volt, mert nem értettem?! – felvontam a szemöldökömet és kérdőn néztem rá. Tom beletúrt szőke tincseibe, és nevetősen magyarázni kezdett.
- Igen, olyasmi, de lényegtelen. Akkor mondom másképp. Bővebben – mosolygott elnézően, mire szkeptikusan bólintottam. – Nem érzed azt, hogy az In Betweennel Mike bocsánatot akar kérni, de egyben vádol is valamivel? – na, hát ilyen kérdésre határozottan nem számítottam.
- Ööö…
- De most komolyan. Én ezt vettem le belőle.
- Tenagyonhülyevagy – hadartam, és kelletlenül fészkelődni kezdtem a székemben. Volt annak alapja, amit Tom mondott, és ezt utáltam. – Ezzel nem segítesz!
- Tudom, de tisztán kell látnom. Meg neked is. És határozottan úgy érzem, ez a szám neked íródott. Sőt az In Pieces is, meg a…
- Mike nem az a fajta ember, aki csak úgy dalokat írogat a nőknek. Pláne nem többet egy nagy albumukra. Pláne nem nekem – vágtam közbe.
- És a Qwerty?
- …
- !!!
- Adtam egy löketet nekik, és ennyi. Régóta nem írtak olyan zúzós számot, és… ez csak…
- Jó, értem… - párszor megpaskolta a térdemet, majd együtt érző tekintettel visszavonult zenét hallgatni.

Tom bosszantóan sokat tudott rólam. Persze valójában nem bosszantott a dolog, sőt, jó volt tudni, hogy van még valaki a világban, aki jól ismer. És bár félelmetes volt bevallani, de Tom tényleg, igazán jól kiismert az utóbbi időkben.

**

- Hát életemben nem gondoltam volna, hogy nyaralni jövök majd Miamiba – motyogtam magam elé, miközben a szálloda előtt álltam, és feltekintettem a gyönyörű épületre. – De rohadt meleg van, hány fok lehet?
- Soha? – jött a meglepett kérdés Amber felől, mire csak megcsóváltam a fejem.
- Hogy-hogy?

Nos, mit is mondhattam volna, ha nem az igazat? Sosem volt annyi pénzem, hogy ilyesmin agyaljak. Nagy álmom volt, hogy egyszer láthassam Los Angelest, de arra gondolni se mertem, hogy egyszer én tényleg ott élhetek, és ami a pláne, hogy az elmúlt években - mióta az életem itt Amerikában zajlott – sem gondolkodtam ilyesmin, mint Miami.

Chris kedves érvelésére, miszerint már megtehetem, csak bólogattam.
Végül is, igaza volt. Most keresek olyan jól, hogy akkor ruccanjak át a keleti partra, amikor akarok, mégis, azért furcsa volt ez nekem.

A négy szoba egymás mellett volt, az enyém szomszédos volt Toméval és Amberével, míg Chris zárta a sort.

Egy szép, igazán otthonos, erkéllyel rendelkező szobát kaptam, ami egyedüli volt négyünk között, így azt beszéltük meg a többiekkel, hogy ez alatt a három nap alatt nálam lesz a gyülekező, és társalgó. Így ki tudunk ülni, cigizni, iszogatni, beszélgetni, egyszóval amit csak akarunk.

Elsőként Tom futott be, úgy egy órával a megérkezésünk után. Elhúzta az erkély üveges tolóajtaját, s ezzel kellemesen meleg szellő áradt be a szobába, ledobta magát az egyik puha székre, rágyújtott, majd átható kék szemeivel engem kezdett vizslatni.
Egy ideig mosolyogva figyeltem őt, majd kezdett kissé zavarni a pillantása, mert tudtam, hogy mondani akar valamit, csak azt várja, hogy rákérdezzek.

- Oké – sóhajtottam. – Mondjad, ne kímélj!
- Nem akarsz beszélni Evelinnel? – rápislogtam, majd nyitottam volna a számat, hogy letorkoljam, de közbevágott. – Mert engem speciel baromira idegesít, hogy állandóan csörög a telefonod, és őszintén kezdem sajnálni a csajt – erre az utolsó mondatára elsötétülhetett a pillantásom, mert védekezően maga elé emelte a kezét. – Ezt nem kellett volna, sajnálom!
- Egyáltalán – szólaltam fel néhány másodpercnyi szúrós nézés után. – honnan tudod, hogy ő keres?
- Megfigyelés, Léni. Máshogy csörög a telefonod szinte minden embernél. Mike a mátrix, Lux a legújabb barbie baba reklám, Evelin pedig… nos, ez valami filmzene, csak nem ugrik be…
- Birodalmi induló – morogtam sötéten.
- Tényleg, Star Wars – vigyorgott, én pedig megvontam a vállamat.
- Chester úgy csörög most, mint amikor fénykardoznak, és hallani lehet az összecsapást.
- Hát van egy sajátos humorod – felvontam a szemöldökömet, de nem néztem rá, helyette az előttünk elterülő kék óceánt, és a homokos parton lévő embereket figyeltem. – És Fanni?
- Macskanyávogás…

Tom jóízűt kacagott, majd visszadőlt a széken, és tovább cigizett. El kellett ismernem, valóban érdekes választások voltak, de csak a saját káromra, úgymond. Elvégre ezek a zenék mindig figyelmeztettek, és emlékeztettek, hogy mi minden történt velem.

Egyetlen koppantás után belépett Amber is, majd vidáman csatlakozott hozzánk. Beszélgetni kezdtünk, és nevetgélve fogadta a hírt, miszerint egyszer, régebben az ő képével alkottam meg az egyik fanficemhez tartozó főszereplőmet. Megpróbálkozott azzal a kéréssel, hogy elolvashassa, de hajthatatlan voltam, és nem engedtem. Túl rég volt, és én túl kiforratlan voltam még.

Nem sokkal később Chris is betoppant közénk, és elindultunk le a partra. Ha már Miamiban voltunk, ki kellett használni a dolgot.

Húztam a számat a sok tökéletes lány között, akik körülvettek minket, s mikor Amber is levette a könnyű, nyári ruháját, és ott állt egy szál bikiniben…

- Na, én elmentem be! – mondtam rögtön, és hátat is fordítva a srácoknak, elindultam.
- Hel… - szólt utánam jókedvűen Chris, és elkapva a derekamat, visszarántott hozzájuk.
- Ne hülyéskedj már! – nem akartam beszólni Tomnak, hogy ugyan ő meg se szólaljon, hiszen az idefelé úton is egy csomó nő felismerte, és félreismerhetetlen pillantásokkal méregették őt, így inkább csak hallgattam.
- Könnyen beszéltek – morogtam végül.
- Jó csaj vagy, szóval… - bizonygatta Tom kissé zavartan, ami már elnyerte a tetszésemet. Zavarban volt, és ez felvidított.
- Igaza van, amúgy is napoznunk kell – simogatta meg a karomat Amber, majd a srácokhoz fordult. – Menjetek be a vízbe, megyünk mi is nem sokára!
- Nagyon meleg van! – suttogtam szörnyülködve.

Amber, habár gyönyörű fiatal nő volt, mégis megértette, hogy egy kicsit szégyellem magam. Se nem voltam olyan szép, mint ő, se nem olyan magas, vékony, gyönyörű mosollyal, nyílt tekintettel… Hát igen, ha pasi lennék, nem is kérdés, hogy kit választanék.

De persze igyekeztem nem elkeseredni teljesen, így miután Amber lelket öntött belém, bemerészkedtünk a fiúk után a vízbe. Igazán, tényleg nagyon kedveltem ezért Ambert. Nem hagyott cserben, sőt. Pedig megtehette volna, hogy kihasználja, mennyivel jobb nálam, és ezzel bevágódhatna a fiúknál. Mégsem tette. Furcsán pillantgattam rá párszor, és valószínűleg rájött, mi járhatott a fejemben, mert halványan mosolyogva csak annyit mondott, hogy ha talál magának valakit, azt általában az első pillanatban tudja. Mármint azt, hogy akarja az illetőt, és bár bevallotta, hogy tetszik neki Chris, mégsem kapott lángra köztük semmi, nem volt egy szikra sem. Persze próbáltam úgy csinálni, mint aki nem érti, miért jött elő pont Chrisszel, de nem jött be. Átlátszó lennék? Talán tényleg csak Mike előtt tudom titkolni az érzéseimet.

Körülbelül huszonhárom alkalommal sikítottam torkom szakadtából, mikor is Chris és Tom úgy gondolták, hogy fittyet hánynak a nem-tudok-úszni-és-félek-is-a-vízben szónoklataimra, és dobáltak meg lenyomkodtak a víz alá.

Mondjuk ennek ellenére jól éreztem magam – ezt már a parton sikerült csak beismernem -, habár a következő ötletük határozottan tetszett, amiben engesztelő fagyit ígértek. Így hát beültünk egy a parton lévő cukrászdába, és jókedvűen, beszélgetve falatozunk. Amber persze vigyázva az alakjára, de azért ő is megkóstolt ezt-azt.
**

Tom nem is vesződött azzal, hogy kopogjon az ajtómon, csak halkan becsúszott az ajtórésen, majd vidám tekintettel nézte ide-oda rohangáló sziluettemet. Megvonta a vállát, majd miután vetettem rá egy üdvözlő pillantást, visszarohantam a fürdőbe zuhanyozni.

Mire végeztem, és egy szál törölközőben visszaléptem a szobába, már Chris és Amber is ott voltak, a srácok az erkélyajtóban ücsörögtek, és cigiztek, míg Amber a tévét bámulta. Ők is köszöntek, amit sietve viszonoztam, majd feltúrva a bőröndömet, előkerestem valami csinosabb ruhát. Az, hogy a fehérneműt is ott, az ő szemük láttára választottam ki, nem is zavart.

- Igazán vicces téged így kapkodva látni, de elárulod, mi ez az egész? – kérdezte Tom, én pedig fintorogtam egyet.
- Nos, Lux úgy döntött, hogy nem érdekli, hogy én itt pihenni próbálok, és beszervezett nekem egy tévés interjút, amiről szerintem már késésben vagyok.
- Hát mindenesetre kedves tőle, hogy az utolsó esténket elcseszi – morogta, mire engesztelően végigsimítottam a feje búbján, amit értem menet közben.
- Az.

Valóban szemétség volt ez Luxtól, éppen ezért szinte biztos voltam benne, hogy az ötlet nem tőle származott. Nem akartam ezt hangoztatni, de Chez kezét éreztem a dologban. Lehet, hogy beképzeltnek hatna, ha beközölném a srácoknak ezt, mert hát ugyan miért is akarna nekem keresztbe tenni több tízezer kilométerről, nemde?

A tévében való szereplés nem volt a terveim között. Őszintén szólva utáltam még a gondolatát is, de mivel Lux csak üzenetben hagyta meg, hogy „MINDENKÉPP” legyek ott, mert ez jót tesz a könyvnek és a filmnek, nem tehettem mást.

**

Dúlva-fúlva törtem az utat a tömegben éjszaka, mikor a parton lévő forgatagban igyekeztem megtalálni a csapatot. Amber, Tom és Chris egy amolyan kiülős – nem mintha a tengerparton lett volna másmilyen - kocsmában ücsörögtek, finomnak látszó koktélok társaságában. A bárpulthoz lépve én is kértem magamnak egyet, majd lehuppantam Chris és Tom közé, ahol még volt szabad hely.

- Hűha, mi történt? – pislogott rám a kékszemű Chris, én pedig ahogy belenéztem ebbe a hihetetlen kékségbe, egy pillanatra el is feledkeztem minden bajomról… de csak egy pillanatra.
- Az, kérlek, hogy biztos forrásból tudom, hogy az a szemét ribanc egy csomó régi sztorit adott ki rólam a sajtónak, és tulajdonképpen az egész felvétel alatt szorongva ültem, és habogtam össze-vissza – magyaráztam hadonászva, majd nagyot kortyoltam az italomból.
- Ki az a „szemét ribanc”? – kérdezte Amber, de mielőtt még válaszolhattam volna, Chris végigsimított a karomon, és megfogta a kezem, ezzel teljesen magára vonva a figyelmemet.
- Ne törődj vele, a médiával meg pláne ne. Mi, akik ismerünk, olyannak szeretünk, amilyen vagy, és ezen nem változtat az sem, hogy miket mondott az a lány, vagy, hogy miket írnak rólad – totális képszakadás. Csak néztem a kék szemekbe, és nem tudtam mit mondani. Igaza volt valamilyen szinten, és valahogy az érintése megnyugtatott, de izgatott is lettem tőle.
- Kiderült rólad valami… durva dolog is? – Tom azért értette a helyzetemet, tisztában volt vele, mennyire utáljuk egymást Fannival. Kábán felé fordultam, majd magamban megráztam magam, hogy ugyan már térjek észhez.
- Beszélt pár buliról, de végülis az nem annyira gáz. Viszont… megemlítette a volt barátomat is – morogtam sötéten, mire mind a hárman hökkenten néztek rám.
- Volt barátod? Mármint otthon? – kérdezte Tom döbbenten, mire bólintottam.
- Régi história, valójában senki sem ismeri a srácok közül. Csak nem akarom, hogy újra az életem része legyen, hála Fanninak.

És valójában az is leesett, hogy nem kellett volna kimondanom, mennyire utálom Fannit, mert így Chris is elkezdte kérdezgetni, hogy miért. Én meg egyszerűen nem akartam, hogy tudja az okát, így hebegtem valamit, aztán Amberrel elmentünk táncolni. Jobb megoldás volt, mint hazudni neki. Tom is csak pislogott mindenfelé, nehogy Chrisnek feltűnjön, hogy ő márpedig mindent tud.

Amber és én valahogy odakeveredtünk a kubai turistákhoz. Egy csomóan voltak, saját zenét játszottak, voltak köztük, akik mást sem csináltak egész éjjel, mint a hangszereken játszottak. A táncoló nők énekeltek néha, de amúgy fáradhatatlanul ringatták magukat a zene ütemére, a velük érkező férfiak pedig néha-néha csatlakoztak, de többségükben csak gyönyörködtek bennük.

Nos, mi valahogy ott találtuk magunkat a forgatag közepén, és mivel egyezményesen mindannyian már kicsit be voltunk csiccsentve, így valahogy alap volt, hogy mi is csatlakozunk.

Komolyan mondom, Amber és én jobban ki sem lóghattunk volt a sorból. Nekem szinte hófehér volt a bőröm, ahogyan Ambernek is, ő ráadásképp még szőke is ugye; ezzel szemben ezek a nők csokibarnák voltak, sötét hajkoronával, vidáman csillogó szemekkel, és mindegyikük könnyű kis ruhát viselt. Mégis, valahogy most éreztem magam a legjobban nagyon hosszú idő óta.

Megtanítottak nekünk egy csomó táncukat, amik egytől egyig igényelték, hogy márpedig tekerjük a csípőnket… és nekünk valahogy ez ment is. Amber végig mellettem volt, sokat nevettünk együtt, és valamiért fel sem tűnt, hogy órákon keresztül táncoltunk a kubaiakkal. Ez nem olyan volt, mint azok a bulik, amikben már volt részem. Ez más volt; vidám, felszabadult, nevetős.

Természetesen a vakációnk gyorsan elszállt, s mi elindultunk vissza Los Angelesbe. Jeff volt olyan jó fej, hogy ott vett ki szobákat, ahol én is laktam, miután eljöttem Cheztől, így én most a srácokkal tarthattam a régi életem felé. Már, ami megmaradt belőle.

A portán kedvesen fogadtak, bár azt azért megkaptam, hogy vajon miért tiltottam meg, mielőtt elmentem, hogy takarítsák a szobát? Gyanakodtak, hogy netalán tán elrejtettem ott egy hullát? Mosolyogva biztosítottam a főportás akárkit, hogy most már itt vagyok, és jöhetnek a takarítók.

Viszont, amint beléptem a szobámba, sarkamban Tommal, földbe gyökerezett a lábam. A pusztítás, ami fogadott, szinte mellbe vágott, mintha hirtelen újra megszállt volna annak a Léninek a szelleme, aki véghezvitte ezt, és akit eltiportak a saját barátai.

Tomnak csak egy mérhetetlenül döbbent „Merlin szerelmére” jött ki a száján, amin halványan elmosolyodtam, majd leengedtem magam mellé a táskámat, és csak szemléltem a káoszt. Mellettünk végül befutott a takarító kiscsaj is, aki leesett állal nézett körbe, majd elhebegte, hogy csomagom érkezett, és átvehetem a portán.

- A fürdőszobai tükröt ki kell cserélni, ha jól emlékszem – intéztem még hozzá a szavaimat. – Írja a számlámhoz, azonnal fizetek lent.

A fogadópultnál nem kicsit néztek rám furcsán, mikor a takarító letelefonált, hogy sikerült szilánkosra törnöm a tükröt, de mivel mosolyogva fizettem, nem szóltak semmit.

Ezután átballagtam a portára, ahol egy, két szál tulipánból álló kis csokrot nyújtottak át nekem „épp most érkezett” címszó alatt. Csak nézegettem a kis csokrot, amiben több volt a dísz és a zöld kísérő, mint a virág, majd kivettem belőle a kis kártyát, és végigfutottam a rajta lévő sort.

„Boldog két évet!”

Hirtelen mintha egy másik életben találtam volna magam; a saját, régi, boldog életemben. Ahol elképedve ültem a gépem előtt, és olvastam azt az e-mailt, amit Mike küldött még a legelső alkalommal. Újra éreztem a lázas izgalmat, amit az váltott ki, hogy olvastam a sorait, és a felfedezés, hogy meg akart ismerni.

A felismerés úgy letaglózott, hogy szinte levegőt venni is elfelejtettem. Eltarolt, összeroppantott, mintha az elmúlt hetek gyógyulása nem is létezett volna, és újra apró szilánkokra robbant az életem vékony kis üveggolyója.

Éreztem, ahogy egy megásott sírgödör fenekén fekszem, szinte láttam magam körül a falait, amelyek fölém magasodtak, majd ahogyan az-az ember dobta rám az első marék földet, akit mindennél jobban szerettem a világon.

A düh elemi erővel söpört el bennem minden fájdalmas érzést, és legszívesebben üvöltöttem volna. Egy csokor? Egy kibaszott kis csokorral tudatja velem, hogy két éve pont ő volt az, aki megváltoztatta az életem? Így akarja a tudomásomra hozni, hogy nagyon is tisztában van a mai nap jelentőségével, mégsincs velem?

Jómagamnak eszem ágában sem volt megünnepelni ezt a napot, sőt, még azt sem tudtam, hogy ez az a bizonyos nap. De Mike-nak igaza volt, pont ma történt, két évvel ezelőtt. Ám a kérdés még mindig ott lógott a levegőben: miért most? Tavaly ilyenkor még csak egy üzenetet sem küldött, ellenben most… Jelezni próbál valamit, üzenni.

Ennyit érek neki: egy harminc dolcsis csokrot, amit elküldet nekem, jelezve, hogy ő emlékszik ám, de magasról tesz rám. Ez amolyan cinikus felhang, mintha azt mondaná: ennyire vagy méltó.

Normális esetben azonnal hívtam volna Luxot, de haragudtam még rá a tévés Chesteres dolog miatt, és mivel magam is intéztem már ilyet nem is egyszer a Fort Minor turnék alatt, ezért cselekedtem.

Miután mindent elintéztem, szinte rohantam vissza a szobámba, ahol Tom tűrögette a szétdobált ruháimat, és a takarítólány a fürdőben szétkent sminkkészletem maradványait sikálta éppen. Megjelenésemre Tom felnézett, majd cinikusan felvonta a szemöldökét.

- Tudod, kicsit azért meglepődtem. Persze, elmesélted, és számítottam ilyesmire, de nem kis pusztítást végeztél – mormogta elégedetten vigyorogva, én azonban csak odanyomtam neki a kártyát, és miközben kiakadtam azt a hülye csokrot lengettem a kezemben.
- Két év, KÉT ÉV, HALLOD, ÉS EZT KÜLDI! EZT! – kiabáltam, mire Tom elhúzta a száját.
- Seggfej – összegezte, de én nem elégedtem meg ennyivel.
- Figyelj, nekem most rohannom kell, mert lekésem a gépem. Két nap múlva itt vagyok, mondd meg kérlek a többieknek is!
- Milyen gépet?

**

Tizenhét órával és egy átszállással később már a lisszaboni fesztivál helyszínén voltam, pontosan negyvenhárom perccel a koncert kezdete előtt. Valakit mindenképpen fel kellett hívnom a roadok közül, hogy számítsanak rám a helyszínen, és sikerült elérnem Jasont, akivel még az FM turnék alatt lettünk jóban, így biztos lehettem benne, hogy nem árulja el senkinek, hogy jövök.

A kapunál elég volt csak igazolnom, hogy ki vagyok, és a portugál fiatalok, akik jegyekkel a kezükben ácsorogtak a sorban, és várták, hogy beengedjék őket, csak néztek, hogy vajon ki lehetek, hogy jegy nélkül bemehettem.

A turnébuszok mellett ácsorgó alakoknak viszont ennyi sem kellett. Amint megláttak, biccentettek, és némán nézték, hogyan haladok köztük. Mintha hatalmam lenne fölöttük, és ami azt illeti, volt is. Mike-nak hála, de ezt most inkább elfojtottam magamban.

A dühöm az órák leforgása alatt nem csitult semmit sem, sőt, egyre rosszabb lett. Mérhetetlenül dühített ez az egész, és ez a düh most háttérbe szorította a fájdalmat is, amit éreztem, mióta csak betettem a lábamat a hotelszobámba… és ez a csokor csak még jobban megsebzett, tekintve, hogy ez reprezentálta, milyen keveset érek egyeseknek.

Meg sem álltam kifújni magam, mikor odaértem ahhoz a buszhoz, amiben őt sejtettem, úgy nyitottam ki az ajtaját, hogy még én is meglepődtem a lendülettől, s pár lépés múlva bent álltam én is.

Rob egy szál nadrágban állt előttem, és életemben nem láttam még ilyen furcsa képet vágni, de most nem foglalkoztam vele. A háttérben ott volt Mike, aki éppen csak felnézett, s mikor tudatosult benne, hogy én vagyok az, hirtelen csak hökkenten pislogott rám.

Egy pillanatig mintha kiszállt volna belőlem minden élet, és erő, s csak néztem őt, ahogyan lassan felemelkedett ültéből, és félretolva Robot az útból, közelebb lépett.

Annyi ideig nem láttam, és most lekötött az, hogy mennyire… tökéletes volt.

A rövidre nyírt, sötét haj, az a barna tekintet, a telt ajkak, melyeket a szakáll keretezett. Egy fekete, fehér és sárga feliratos pólót, felette vékony dzsekit, és sötétszürke farmert viselt. Az igazság az volt, hogy fájdalmasan gyönyörű volt így – és mindenhogy -, nekem pedig elszorult a torkom attól, mennyire szerelmes vagyok belé még mindig.

- Hel… - suttogta, én pedig megremegtem a hangjától. Gyenge voltam, szánalmasan gyenge abban a pillanatban. – Mit keresel te itt? – mintha csak magához tért volna, a hangja most kemény volt, és… rideg.
- Ezt kaptam – emeltem fel a csokrot, amit eddig nem láthatott, és attól, ahogy, vagy inkább amilyen hangot megütött velem, én is magamra találtam. – Két év. Két év telt el, és küldesz nekem egy csokrot? Egy kibaszott két tulipános szart? – emelkedett meg a hangom, és hirtelen megbántottságot láttam Mike szemeiben. De mindössze egyetlen pillanatig.
- Gondoltam, örülnél neki, még ha annyira meg is feledkeztél rólam, hogy inkább süttetted a hasad Miamiban, minthogy elgyere és tedd a dolgod! – cinikus megjegyzésére megdermedtem, mert ő úgy vonta le a következtetést, hogy szándékosan nem jöttem, és semmi dolgom nincs otthon.
- Nem számítottam rá, hogy Miamiba fogu…
- Nem érdekelnek a kifogásaid, Léna! – vonta meg a vállát, bennem pedig elpattant valami, mert újult erővel kezdtem vele kiabálni.
- Nem? Rendben, azért én mégis elmondanám! Nem én voltam az, aki hanyagolni kezdte a másikat, hanem te! Te voltál az, akinek nem jutott ideje rám az album, a stúdió meg Fanni mellett, emlékszel? Te voltál az, akinek baszta a csőrét, hogy összejöttem Chesterrel, és úton-útfélen belémkötöttél, ha nem tetszett valami!
- Na, álljon meg a menet! – emelte meg a hangját ő is, Rob pedig kiment mellettem az ajtón. – Ne mondd nekem, hogy én kerültelek, mert te nem fogadtad valami jól a kapcsolatunkat Fannival, bár a mai napig nem tudom miért, és te menekültél folyton Chezhez – sajnos igaza volt, részben. -, és nem én tehetek róla, ha úgy megváltoztál, hogy rád sem lehetett ismerni az utóbbi időben. Még a te kedvedért sem fogok hazudni róla, hogy nem tetszett ez a változás!
- Aha, akkor most úgy állunk, hogy haragszol rám, és gúnyolódás céljából küldted nekem ezt? Mert ne mondd, hogy nem furcsa, hiszen az egy évet sem ünnepeltük meg!
- Haragszom? – közelebb lépett, és villámló tekintettel nézett le rám. Alig volt köztünk húsz centi távolság. – Mondjuk, amiért otthagytál az eljegyzésem napján? Vagy, hogy egy szó nélkül leléptél New Yorkba? Esetleg, mert cserbenhagytál és nem jöttél velünk a turnéra? Nem, Hel… nem haragszom. Egyszerűen csalódtam benned – mondta a végén már halkan, s hangjából is csak csalódottságot éreztem ki.

Úgy éreztem magam, mint akit leöntöttek egy vödör vízzel. Igaza lenne? Bizonyos szempontból biztosan, csakhogy ő sem foglalkozott soha azzal, hogy mivel bánt meg engem. Nem, ez nem volt igaz, hogy soha, csak egy ideje, és ez az időszak tett tönkre engem, így nem szabad levetnem magam a lábai elé, mint ahogy tettem volna alapból. Ehelyett összeszedtem magam, és keményen néztem fel a csodálatos szemekbe.

- Augusztusban végig veletek leszek, de most dolgom van – mondtam ridegen, majd hátat fordítva neki, szándékomban állt elhagyni ezt a süllyedő hajót.
- Tudod, Chester hátán a felirat azt jelképezi, hogy a Linkin Park jelenti a mindenséget neki, és hogy a zenekar minden előtt van – megálltam, de nem fordult felé, valahogy sejtettem, hogy mi következik. – Jobb is, hogy eltakarod a tiédet, mert szégyen, hogy rajtad van az a két felirat.

Ezt a pillanatot választotta Chester, hogy belépjen az ajtón, nekem pedig másodszor állt el a lélegzetem. Az a bordó, kockás ing, amit viselt, valahogy rettentő jól állt neki, ahogyan a hanyagul megkötött nyakkendő is. Ő is levágatta a haját, mióta utoljára láttam, most rövidebb volt, de a borosta az arcán valahogy… Nem bírtam tovább.

Az, amiket Mike mondott, és főleg, amit utoljára, egyszerűen megszégyenített, megalázott, és porig rombolt. És akkor most jön Chez is, aki tudatosítja bennem, pusztán a megjelenésével és egyetlen pillantásával, hogy még mindig szeretem őt.

Hirtelen megpördültem a tengelyem körül, és olyan erővel vágtam Mike-hoz a csokrot, hogy mindenfelé piros és zöld szirmok és levelek hullottak, s meg sem várva, hogy reagáljon valamit, újra megfordultam, és elindultam kifelé.

Chez látta úgy, hogy neki márpedig vissza kell tartania, de igazából nem számítottam rá, és mikor visszarántott a lépcsőről, megilletődve csapódtam a mellkasának. Egy pillanatig csak bámultam rá, majd dühösen ellöktem magamtól, és kiszáguldottam a buszból.

- Léni, várj már meg! – kiáltott utánam Chester, én pedig legszívesebben ott helyben sírva fakadtam volna. – Várj egy kicsit, az Istenért! – elkapta a karomat, és maga felé fordított, én viszont tüntetőleg a roadokat és a testőröket figyeltem, akik körülöttünk sürögtek-forogtak. – Most már nem fogsz hozzám sem szólni? – csak dühösen fújtattam egyet, és nemlegesen megráztam a fejem. – Ugyan, Léni, kérlek! Beszéljük meg! – legszívesebben mondtam volna neki, hogy semmi értelme nem lenne, de én tényleg nem akartam szóba állni vele.

Chez háta mögött Mike is kilépett a buszból, még mindig söprögetve magáról a virágport és a szirmokat, én pedig úgy éreztem, hogy ha még egy percig itt kell maradnom, akkor tutira agyvérzést kapok. Kirántottam magam Chester karjai közül, és újra elindultam.

- Léni, tudod, hogy én akartam a kapcsolatunkat, de nem úgy alakultak a dolgok. Neked is így a legjobb!

Na, ez volt az, amit nem kellett volna mondania. Mégis honnan a picsából szed ilyen hülyeségeket? Az nekem a legjobb, ha átver és megcsal? Persze. Eldöntötte, hogy így a jó és kész? Semmit sem jelentettem neki?

Megálltam, megvártam, míg utolér, s abban a pillanatban, fordulatomban akkora pofont akasztottam le neki, amekkorát még életemben soha, senkinek. Amúgy sem voltam az a verekedős típus, de most muszáj volt.

Chez feje oldalra fordult az ütés erejétől, és láttam, ahogy megfeszült az arca, valamint Mike döbbenten megtorpant, és letaglózva nézett ránk.

Nem vártam meg, míg Chester esetleg magához tér, és fájós tenyeremet dörzsölgetve elhagytam a fesztivál területét, majd visszaindultam LA-be.

Vajon mi lesz így velünk? Ezzel az egész barátság dologgal? Úgy voltam vele, hogy most igenis nekik kell keresniük engem, és nem fordítva. Mike kifejtette szerény véleményét rólam és a hűségemről a bandához – az FM-hez is -, Chez pedig egy olyan bődületes baromság mögé bújtatta a hibáját és azt, hogy megbántott, hogy az már sértő volt.

Vajon megbékélünk a sorsunkkal, mire legközelebb találkozunk, vagy végleg befellegzett ennek az egésznek?

Nekem mindenesetre baromira fájt ez a helyzet, és már megint azon kaptam magam, hogy ha Mike még egyszer megkér, hogy menjek utánuk, mert az a munkám, megtenném. Magam sem értettem, miért tudtam ennyire, feltétel nélkül szeretni, mindezek után is, de nem tehettem ellene.

Abban reménykedhettem, hogy Tom lesz majd olyan drága, hogy valahogy kiveri a fejemből ezeket az őrült gondolatokat, ha visszaértem.

In Pieces - Chapter 13.

13. My heart will go on

Egyáltalán nem tudtam odafigyelni a beszélgetésre. Néha elcsíptem egy-egy szót, és mosolyt, amit viszonoztam, de ezen kívül semmi. Még a perifériámból láttam, hogy Tom engem vizslatott, és eszetlenül vigyorgott, de egyébként csak azok a kék szemek, és az a bűvös mosoly tudtak lekötni.

Oké, nem mintha Tomnak nem lett volna hihetetlenül kék szeme, de Chrisé más volt. Kékebb, sötétebb, mélyebb, gyönyörűbb. A hangja is eljutott a fülemig, hallottam a zengését, megértettem a szavakat, mégsem fogtam fel, miről beszélt. Csak abban reménykedtem, hogy vállalja majd a szerepet, és akkor körülbelül meg fogok halni! De most komolyan, ki bírná ki hetekig emellett a pasi mellett ép ésszel, élve? Senki. Talán az anyukája, meg a testvére.

Közben rendeltünk vacsorát is, ettünk, végre kicsit én is bekapcsolódtam a beszélgetésbe. Chrisnek volt néhány kérdése, én válaszolgattam rá, de közben azon agyaltam, hogy vajon tudja-e, hogy milyen szexi, vagy ez teljesen öntudatlan? Mondjuk a megmozdulásaiból inkább tudatosságot néztem volna ki. Ahogy mosolygott rám, ahogy megvillant a szeme, felvonta a szemöldökét, néha közelebb hajolt, és úgy beszélt hozzám…

- Akkor június közepén kezdhetjük a forgatást, innen már Los Angelesbe megyünk, olyan két hét múlva, ha mindent összehozunk. Már csak a női főszereplő kell – mondja JJ, én pedig idejét láttam közölni vele a terveimet, miután magamban sikítottam egyet, hogy Chris is a csapat tagja lett.
- Remek, de én augusztusban nem leszek ott – mind a három szempár felém fordult, és kérdőn-érdeklődve pislogtak felém. Nem mintha a gyártási folyamatban annyi szerepem lenne, de mivel szerződésem van velük, gondolom azt hitték, maradok végig. Persze Tom sejtette, hogy nem így lesz.
- Hogy-hogy? – találta meg a hangját Chris, én pedig kissé zavartan néztem bele a kék szempárba.
- Dolgoznom kell – kérdő tekintete láttán jobbnak véltem, ha elmagyarázom, hogy értettem a dolgot. – Tudod, nekem munkám van a Machine Shopnál, de főleg a Linkin Parknál. Amolyan road vagyok én is, aki nem szerelgeti a cuccokat a fellépéseken, hanem minden mást elrendez, amit kell. Így is kihagyom a fél turnét, de nem akarom őket totál magukra hagyni. Különben miért kapnám a fizetésem? – mosolyogtam, mire elgondolkodva bólintott.
- Olvastam róla, hogy nekik dolgozol, meg hogy Chester Benningtonnal jársz – fürkészőn nézett rám, nekem pedig azonnal lefagyott a mosoly az arcomról.
- Már nem vagyunk együtt, de ettől még nekik dolgozom.

Chris nem különösebben lepődött meg, vagy vágott értetlen, esetleg elítélő – olyan de-szánalmas-vagy-hogy-ezek-után-is-smúzolsz-nekik – fejet. Bólintott, mint aki megérti, hogy miért teszem, és kérdezgetni kezdett a koncertekről, hogy pontosan miket szoktam csinálni. Szívesen kezdtem neki mesélni, míg Tom és JJ valami másról kezdtek diskurálni. Úgy láttam, Christ tényleg érdekelte a dolog, és míg Tom pár napja minden hülyeségemet kénytelen végighallgatni, ha tetszik neki, ha nem, úgy Chris magától érdeklődött, és ez valahogy más volt. Persze az óriási különbség ott volt, hogy Tom tudta. Mindent. Míg Chris orrára már nem kötöttem az öngyilkosság és a Mike mizériát. Nem akartam, hogy tudja. Nem tudnám megmondani, hogy miért, egyszerűen féltem, hogy mit szólna – és amúgy is csak most ismertem meg. Tommal más volt, ő rájött sok mindenre magától, viszont nem akartam, hogy ezeket Chris is tudja.

Mikor este, a szobámban erről beszéltem Tomnak, először csak ült a kanapén, és komolyan bólogatva hallgatott, néha beletúrt a világosszőke tincseibe, majd megfontoltan előredőlt, a könyökével megtámaszkodott a térdein, és rám nézett.

- Azért, Kedves, mert őt akarod – mondta halkan, lassan kiejtve a szavakat, de mivel én valami nagyobb, eget rengetőbb dologra számítottam, így zavartan összevontam a szemöldökömet, és csak pislogtam rá.
- Hogy mi?
- Nézd, ugye, mikor engem megismertél… nos, igaz, hogy én hívtalak el vacsorázni, de mégiscsak barátságnak indult a dolog – látva az arcomat, mert gondolom, olyan képet vághattam, mint aki kételkedik, elmosolyodott. – Oké, akkor úgy mondom, hogy csak egy kis részed akart volna engem az ágyadban látni, és ugyanez igaz rám is.
- Nem feltétlenül az ágyamban – kotyogtam közbe, mire felnevetett.
- Igen, nekem is lett volna ötletem, de mégis barátok lettünk. Ezért mondtál el nekem mindent, és semmit neki. Már, ami a magánéletedet illeti. Ő tetszik neked. Nagyon. Róla mintáztad Josh-t, már ami külsőre illeti, és nem akarod, hogy tudjon mindent, mert akkor nem a nulláról indulna a „kapcsolatotok”, hanem mínusz húszról…
- Mínusz húsz? – fintorogtam.
- Vegyük sorra: először csak nyaralni jöttél Mike-hoz, hogy megismerd, és ő is téged. Aztán ugye annyira nem bírtátok egymás nélkül, hogy megkért, költözz ki hozzá. Aztán annak ellenére, hogy megcsókolt, úgy tett, mintha nem történt volna meg, és lefeküdt Kimmel. Mikor te végre elkezdtél jobban is haverkodni Chesterrel, ő kiakadt, és…
- Jó, jó, értem… - intettem le egy csúnya nézéssel.
- Amit ti műveltetek, az kész katasztrófa – summázta. – Viszont, én tényleg úgy gondolom, hogy nagy dolog, hogy nem roppantál össze.
- Ez nem igaz – nem néztem rá, inkább a szőnyeg mintáit vizsgálgattam. Láttam volna a szemében a megértést, ami tökéletes volt, viszont talán arra is vágytam volna, hogy leüvöltse a hajam a fejemről, hogy mégis mit képzeltem.
- De most itt vagy.
- Homokba dugod a fejed!
- Akarod, hogy elvigyelek pszichomókushoz?
- …
- Na látod – csettintett az ujjával, mire pukkantottam egyet a számmal. Erre ő felnevetett, mire én csak érdeklődve pislogtam rá. – Ezt a szokást most vetted fel? – ismét pukkantottam a számmal, mire bólogatott.
- Ja, hát igen. Nem tudom miért, ezer éve nem csináltam.
- Talán így vezeted le a feszültséget – találgatott, mire szkeptikusan bólogattam.
- Végülis a legjobb barátaimat meg rokonaimat mégsem vághatom pofán, szóval lehet, hogy dühkezelési problémáim leplezése érdekében használom ezt – értettem egyet.
- Nekem lenne ötletem, hogyan vezesd le a feszültséget. Ha visszamegyünk LA-be, nem lesznek ott a srácok, de Eve meg Fanni igen. Tiszta ideg leszel, bár, remélem, tévedek. Szóval most le kellene higgadnod úgy teljesen. Ne beszélj már Mike-kal, meg senkivel telefonon, míg itt vagyunk, úgyis megsértődött – elhúztam a számat, de tudtam, hogy igaza van. Mike tényleg megsértődött, bár ez most az a csendes beletörődés volt, ami eléggé meglepett. – Úgyhogy ma elmegyünk bulizni, és jól fogjuk érezni magunkat!
- Biztos? – nem voltam benne egészen bizonyos, hogy ez kell-e nekem.

Így hát Tom kislisszolt a szobámból, hogy „elrendezze az est folytatását”, én pedig miután tíz perc alatt puccba vágtam magam, leültem az ágyra, magam elé vettem a laptopom, és bekapcsolva a zenét, írni kezdtem.
Nem sokkal később, tompán hallottam, hogy valaki kopogtat az ajtón, s miután elkiabáltam magam, hogy „bújj be!”, Chris telepedett le mellém.
Nem kicsit voltam meglepődve, de végülis a mosolya és az érdeklődő pillantása levett a lábamról, és nem kaptam szívinfarktust a közelében… legalábbis most még nem.

- Mi ez? – kérdezte, miközben látványosan fülelt, én pedig kissé lejjebb vettem a hangerőt.
- Linkin Park, remix album – megvontam a vállamat, majd tovább pötyögtem. Hiába, ha megjön az ihlet, muszáj leírnom, mert különben sose jut minden ugyanúgy az eszembe, mint az adott pillanatban.
- És mit írsz épp? – kérdezte, s kissé közelebb csúszott hozzám, hogy beleolvashasson a szövegbe, amit én persze hagytam neki, és tovább pötyögtem. – „Haldír nem tudta, mit is mondhatna, vagy tehetne. Csak nézte a herceg szomorú arcát, és azt kívánta, bár képes lenne könnyeket ejteni, s valahogy enyhíteni Legolas bbeánatát…” – olvasta, majd újra az arcomra pillantott, amit én nagy dolgom végeztében, csak fél szemmel láttam.
- Ez egy slash, azaz férfi-férfi szerelem, és Gyűrűk Ura fandom – adtam meg a választ, közben pedig azon gondolkodtam, hogy normális-e, hogy percenként körülbelül háromezerszer dobban meg a szívem?
- Olvastam róla, hogy még most is aktív fanfiction író vagy, annak ellenére, hogy megjelent a saját könyved is – bólintottam, bár nem értettem, hol olvashatott rólam, s futólag rámosolyogtam, viszont tényleg benne voltam egy jelenet kellős közepében, így csak félig-meddig figyeltem rá.
- Aha – motyogtam, közben pedig épp Legolas bánatát ecseteltem. – Bocs, pár perc, és a tiéd vagyok.
- Tényleg? – kérdezte furcsa éllel a hangjában, nekem pedig csak kicsit késve esett le, hogy mit is mondtam pontosan.
- Naná – bólogattam, s éreztem, hogy elpirulok. Fasza, most biztos totál zakkantnak néz.
- Oké, mert Tom elhívott veletek bulizni, remélem, nem baj?
- Nem, kifejezetten örülök neki. Legalább kicsit jobban megismerjük egymást.
- Te mindig zene mellett írsz?
- Általában… Nos, legtöbbször igen. Rühellem a csendet, szinte bántja a fülemet. Ha más nem, de például valami film mindig megy a háttérben, ha mondjuk már este van, és a többieket nem akarom zavarni a zenével.
- És legtöbbször Linkin Park?
- Hát igen, bár én elég érdekesen hallgatok más előadókat. Mindig, minden, ami LP, az tökéletes nekem, és képes vagyok egy számot százszor is meghallgatni egymás után. De vannak olyan előadók, akiktől például csak egy számot szeretek, vagy kettőt.
- Szóval csak a Linkin Park az, amelyik… hát, minden jöhet?
- És a Fort Minor – mosolyogtam rá, és becsuktam a laptop tetejét, ezzel csendet varázsolva körénk. – Kész is vagyok.
- Hová fogunk menni?
- Fogalmam sincs, de Tom biztos talált valami jó helyet.
- Ti ketten akkor… - nézett bele a szemembe, én pedig felvontam a szemöldökömet. Ez a rossz szokásom még mindig megvan, hogy úgymond incselkedjek a pasikkal. Ezt csináltam Mike-kal, Chezzel és a múltkor még Phoenix-szel is, szerettem őket kínos helyzetbe hozni. – Szóval, most, hogy nem vagy Chester Bennington barátnője, te és Tom egymásra találtatok?
- Nem. Tom egy új barátom, és ennyi.
- Szerinted van barátság férfi és nő között?
- Van – bólintottam magabiztosan. Hiszen egy csomó férfi barátom volt itt kint. Az, hogy Chezzel összejöttem, meg hogy Phoenix-szel majdnem volt valami, meg hogy Mike-ot szerettem, még nem jelentette azt, hogy a barátság lehetetlen. Hiszen ott voltak a többiek. – Miért, szerinted nincs? – kérdeztem vissza, közben pedig előkaptam a kis tükrömet a táskámból, hogy ellenőrizzem a sminkemet, ami hivatott takarni, mit tettem pár napja. Meg hát az se volt utolsó szempont, hogy így nem bámultam Christ, mert a szívem még mindig hevesebben dobogott a kelleténél.
- Próbáltam, nem jött be – vonogatta a vállát, mire csak mosolyogva megcsóváltam a fejem. Kopogtatást hallottunk, majd Tom jött be, rendkívül jól öltözötten, és végignézve rajtunk, indulásra szólított fel.

A taxiban Tom és Chris végig beszélgettek, hol a filmezés fortélyairól, hol másról, én pedig csak ültem közöttük és… és semmi. Ez a semmi pedig folytatódott a buliban is.

Basszus, amennyire tudok flörtölni a pasikkal – lásd, Chez vagy Phoenix -, most mégsem ment. Meg hát nem is voltam benne biztos, hogy kellene. Egyrészt Chris bár tetszett nekem, de még csak most ismertem meg. Mit gondolna, ha nyilvánvaló módon érzékeltetném vele, hogy többet is el tudnék képzelni köztünk? Másrészt, állandóan a fejembe tolult Chester arca, a nevetésének a hangja, vagy a pillantásának varázsa. Nem hevertem ki őt, ez tény volt. Harmadrészt Mike is állandóan eszembe jutott, hogy vajon most Csicsi vigasztalja-e azért, mert én szemét módon otthagytam őket, és a munkámmal mit sem törődve New Yorkban vagyok, Tom Feltonnal – abba bele sem mertem gondolni, mi lesz, ha a fülébe jut, hogy Chris Pine is a csapat tagja. És a legutolsó, egyben legsúlyosabb érvem amellett, hogy maradjak nyugton, az volt, hogy… még nem voltam kész valami újra. Eddig mindig pórul jártam, egyik pasit vesztettem el a másik után. Minek is kellene belemennem most valamibe, ami bizonytalan? Csak, mert Chris irtó jóképű, látszólag kedves, okos, elragadó, vicces és úgy összességében az ember lánya odavan tőle? Hát igen…

Így hát – Tom meglehetősen kíváncsi és kárörvendő pillantásaival küzdve – egész este a zenére táncoltam… nos, mindenki mással, csak velük nem. Nem akartam bebizonyítani, hogy a Magyarországról jött ember – lány -, úgy tud inni, mint a kefekötő, mégis sikerült valahogy lecsúsztatnom a torkomon a rossz emlékek ellenére is jó pár pohár rövidet, és hajnali kettőre igencsak jó hangulatban vetődtem le melléjük egy asztalnál.

Chris kék szemein is lehetett látni, hogy ő is elfogyasztott már ezt-azt, és mivel Tom éppen valami kis szöszi lánnyal szemezett, végül csak egymásra kellett néznünk. Azok a kék szemek! Atya. Úr. Isten.

Legnagyobb rémületemre és örömömre pont egy olyan számot kezdtek játszani, amit rendkívül imádtam – és annak ellenére, hogy utoljára erre Chezzel táncoltam Pécsen, meglehetősen túlfűtött hangulatban – valahogy kiszaladt a számon, hogy én ezt imádom. Chrisnek több sem kellett, megfogta a kezemet és táncolni vitt.

Egyszerre mondogatta bennem egy kis hang, hogy „ne túl közel!” és egy másik, hogy „simulj már hozzá!”, és ez valahogy sehogy sem segített, így az egész táncolósdit Chrisre bíztam. Hogy milyen ritmusra, milyen közel, milyen akármimódon fogunk táncolni. Én csak a vállaira simítottam a kezeimet, és a válla fölött elnézve követtem őt.

Basszus!!! Szánt szándékkal nem csábítóan viselkedni kibaszott nehéz! És amúgy csak most láttam be, hogy mekkora ribanc is vagyok valójában, és valószínűleg én csábítottam el anno Chezt is, szóval minden az én hibám. Meg, azon csodálkoztam, hogy Phoenix-szel hogy-hogy nem történt semmi?!

Mindenesetre nem sokat agyaltam a múlton, meg az Eru*-verte, félig-meddig-exeimen, mivel Chris elterelte a figyelmemet. De hát lehet másra koncentrálni egy ilyen pasi közelében? NEM!

Nos, végül Chris elég közel húzott magához ahhoz, hogy érezhessem a kidolgozott mellkasának keménységét, de nem elég közel ahhoz, hogy elveszítsem a fejem. És ez így volt rendjén. Egyszer sem mertem a szemébe nézni, féltem, esetleg elszabadulna a rosszabbik énem, és ki tudja, milyen vége lenne annak.

Az este – vagy inkább hajnal - további része innentől kezdve gyorsan elszállt. Tom flörtölgetett azzal a lánnyal, akit kinézett magának, én pedig Chrisszel táncikáltam, szigorúan nem úgy, ahogyan legbelül akartam volna is meg nem is… Nem csoda, ha a férfiak nem tudnak kiigazodni a nőkön!

Fél négy felé elindultunk haza, vagyis a szállodába, és halkan beszélgettünk. Megkérdeztem Tomot, hogy végül miért nem hozta magával a lányt, hiszen láttam, mennyire tetszett neki. Erre Chrisszel együtt úgy néztek rám, mintha valaminek le kellene esnie, csak nem veszem a lapot. Tényleg nem vágtam, hogy most mi van, így kérdő tekintetem láttán megkaptam a magyarázatot, kétfelől is. Egy híres színész nem vihet csak úgy magával akárkit - már, ha ad a nevére valamit is -, mivel kitudódhat, és akkor jönnek majd a cikkek, pletykák, találgatások, rosszmájú megjegyzések. Tomnak pedig ez nem hiányzott, így két Harry Potter film között, meg úgy általában sem volt az a típus.

Erre igazából nem is gondoltam, mármint, hogy ha valakit lefektetnek, akkor abból milyen botrány lehet. Hiába éltem már LA-ben egy ideje, Hollywood tőszomszédságában, nem foglalkoztam az ilyesmivel. Meg igazából a körülöttem élők sem ilyen pletykaéhes emberek. Vajon majd rólunk is ezt fogják gondolni? Hirtelen megtorpantam, és miközben automatikusan levettem a lábamról a magas sarkú cipőmet – körülbelül az egyetlent, amit az otthoni szállodás pusztítás után bepakoltam -, és összeráncolt homlokkal agyaltam. Vajon miket fognak rólunk írni, ha fognak? Márpedig tekintve, hogy kikkel sétálgatok együtt a nyílt, New York-i utcán, szinte biztos lehetek benne. Meg hát mit fog ehhez szólni Mike? Nem mintha érdekelne, csak úgy… Tom, akárcsak ha gondolatolvasó lenne, visszasétált mellém, és ujjait az állam alá bökve, felemelte a fejemet, ezzel elérve, hogy végre rá figyeljek.

- Az, hogy mi most itt vagyunk, téged ne foglalkoztasson. Mi tudjuk, hogy mi van köztünk, vagy mi nincs, az pedig, ha a média vagy a többi ember másképp hiszi, legyen az ő dolguk. Engem nem zavar, Christ sem zavarja – Chris itt látványosan bólogatni kezdett, mármint csóválta a fejét, hogy őt sem zavarja -, és ha minden igaz, téged sem!?
- Persze, engem nem. Sőt, örülök nektek – mosolyogtam rá, mire bólintott.
- Nem kell aggódnod! – legyintett vidáman Chris, majd mikor mellé értünk, hirtelen zsebre vágta a kezét, mintha csak meg akarta volna akadályozni, hogy felém nyúljon, ezen pedig csodálkozva pislogtam, de azért mosolyogtam töretlenül. – Én például jól bírom a kritikát, már volt pár érdekesebb cikk rólam, de… mindig megoldódott.
- Hát, jó – vontam vállat, majd a kezemben a cipőmmel tovább sétáltunk.
- Haladsz a történetekkel? – kérdezte Tom, én pedig kérdőn néztem fel rá. – A Mike témással.
- Ja, hát nem… megakadtam. Nem tudok értelmes szerelmes szart írni.
- Szerelmes szart – nevetett Tom, és Chris szája szeglete is vészesen megrándult felfelé. – Érdekes, vajon van ennek oka? – pillantott rám vigyorogva a szőke, mire szúrós pillantással néztem vissza.
- Nincs… hm, hogy is mondjam? Nincs ihlet, vagy példa, vagy… hát végülis amolyan hangulatcsináló, érted. Egy jó film, könyv, zene vagy valami…
- A nővérem olvasott nemrég egy könyvet, ha gondolod, megkérdezem mi volt az pontosan, mert neki nagyon tetszett – Chris kék szemei olyan vidáman csillogtak, mintha nem is bulizott volna végig egy egész éjszakát.
- Remek, jó lenne, szívesen olvasnék már valami jót… címe esetleg dereng, vagy valami?
- Huh, öhm… valami Alkonyat, vagy ilyesmi… Nyálas szar, de szerintem a nőknek általában bejön… - mormolta elgondolkodva, én pedig felnevettem.
- Nyálas szar, alig várom!

Mire visszaértünk, már hajnalodott, a Nap első sugarai már megfestették a horizontot, mi pedig még a szálloda bejáratánál megállva eltekintettünk a hosszú, zsúfolt utcán, a narancsos ég felé.

Tom, Chris és én, az új kis csipet-csapat, s ezen a reggelen ezzel a gondolattal mosolyogva aludtam el.

* Eru – avagy Ilúvatar, az egyetlen „Isten” a Gyűrűk Urában (Szilmarilokban)

In Pieces - Chapter 12.

12. Salvation

Tommal JJ legnagyobb problémája az volt, hogy túl fiatalnak tartotta őt Colin szerepére. Tom csendesen ült mellettem, miután bemutatkoztunk egymásnak, és hallgatta a beszélgetésünket. Én természetesen teljes erőbedobással mellette álltam, és egyszerűen ragaszkodtam hozzá, hogy márpedig ő lenne a tökéletes Colin. És nem csak azért, mert a könyvben úgy írtam le külsőre, mint ahogy Tom ma tökéletesen megjelent, hanem mert szerintem tehetséges színész volt. JJ vigyorogva dőlt hátra a székében jó egy órával később, én pedig morcosan pislogtam rá, kimerülve a heves vitában.

- Még mindig fent tartom, hogy tizenkilenc éves.
- Én meg még mindig fent tartom, hogy leszarom, hogy csak ennyi – vontam meg a vállamat. – Ha elvállalja, és ha jónak tartjuk rá, márpedig jó lesz, tudom, akkor igazán boldog leszek. És amúgy Colin is csak huszonhárom a könyvben…
- Te nem is akarsz beleszólni, Tom? – pillantott a szőkére, mire a kék szemek rám szegeződtek.
- Léni már mindent megtett az ügy érdekében – villantott rám egy futó mosolyt. – Amúgy meg tudod, hogy nem lennék itt, ha nem szeretném a szerepet. Nem mondom, hogy nem lepett meg, hogy felajánlottad nekem. Arra számítana az ember, hogy nagy válogatás lesz.
- Nem kell jobb referencia az eddigi munkáidnál – vágtam rá azonnal, mire hamisan vigyorgott maga elé.
- Csak nem téged is meggyőzött a Mardekár Hercege?
- De – felnevettem, és egészen el is feledkeztem arról, ami alig egy napja történt. – De Colin nem Draco, ezt tudjuk.
- Jókedvű, vicces, sármos… azt hiszem, tudom hozni a figurát.
- Abban biztos voltam.

Tom ugyanabban a szállodában lett elszállásolva, mint én, így miután elbúcsúztunk JJ-től együtt indultunk vissza. Kicsit beszélgettünk, ismerkedtünk, majd mindenki ment a dolgára – nem mintha olyan sok dolgom lett volna. A szobába érve megint megcsaptak az emlékek, és azonnal émelyegni kezdett a gyomrom. Nagyon jó! Remélem, azért idővel nem fogok hányingert kapni, ha eszembe jut Mike és Fanni, na meg Eve és Chez.

Leültem az ágy szélére, és csak pislogtam magam elé. Nem akartam rajtuk agyalni, a Fantasztikus Négyesen, ahogyan elneveztem magamban őket, inkább üres fejjel bambultam.

Ez olyan két óráig működött is, mikor is az ágy szélén fekve kopogtatást hallottam. Nem volt erős, inkább halk, és csak két koppanás hallatszott.
Sóhajtottam egyet, majd odasétáltam és kinyitottam az ajtót; egy félszegen mosolygós Tommal találtam szemben magam.

- Szia, én… huh… szóval gondoltam megkérdezem, nem vacsorázunk-e együtt, ha már mindketten egyedül vagyunk? – elmosolyodtam, valahogy Tom megjelenése feldobta a kedvemet.
- És ezért vagy zavarban? – oké, gonoszkodtam kicsit, mert még jobban zavarba akartam hozni, ő viszont csak szélesen elmosolyodott.
- Csak nem akartam, hogy esetleg azt hidd, hogy randira hívlak – megvonta a vállát, én pedig csak most jöttem rá, hogy Tom tényleg az a mosolygós, jókedvű srác, akit az interjúkban láttam. – Nem mintha nem hívnálak el szívesen, csak… - felnevettem.
- Gyere be, gyorsan átöltözök és mehetünk – intettem, majd ahogy besétált becsuktam az ajtót, és a táskámhoz sétáltam. Mondtam Tomnak, hogy foglaljon helyet, elővettem egy sima kockás inget és egy sötét nadrágot.
- Nem tudom, mihez lenne kedved, de én az itteni étteremre gondoltam. Úgy hallottam, nagyon finoman főznek – mondta, míg én a fürdőben öltözködtem.
- Nekem jó lesz, igazából nem vagyok annyira éhes – kicsi alapozót még kentem magamra, és a számon is próbáltam eltűntetni a sebet, mikor megszólalt a telefonom. Éppen nagyon elfoglalt voltam, így kikiabáltam Tomnak, hogy legyen szíves felvenni, mert valószínűleg Lux az, és kérje meg, hogy várjon egy kicsit.
- Nem Lux az – nyújtotta felém a telefont, mikor odasétáltam hozzá, és közben mosolygott. Nagy levegőt vettem, és intettem neki, hogy induljunk.
- Hallo?
- New York? Komolyan ott vagy, és nem is szóltál? – Mike hangja halk volt, és csalódott. Arra számítottam, hogy ha majd megtudja, dühös lesz.
- Aha, New York – most mégis mit tudtam volna mondani?
- Tom Felton vette fel a telefonod – ütötte tovább a vasat.
- Igen, Tom – bólintottam, közben pedig összevigyorogtam az említettel.
- Nem akarsz elmondani valamit?
- Személyesen jobb lenne. Körülbelül kilenc nap múlva megyek haza.
- Kilenc nap? Léni… akkor nem jössz az európai turnéra? – összeszorult a szívem, mert olyan szomorúan és letaglózva kérdezte, hogy egyből lelkifurdalásom lett tőle.
- Én… Jézusom, Mike… Nem tudom – motyogtam döbbenten. Tényleg nem is gondoltam erre.
- Mindegy, semmi gond – hadarta zavartan, és szinte láttam az arcát magam előtt. Azt a végtelenül csalódott arckifejezést; a lemondó szemeket, a fáradt mosolyt. - Akkor majd… majd beszélünk. Kilenc nap múlva már nem leszünk itthon, szóval… Szia, Léni! – lehunytam a szemem, amint meghallottam a monoton búgást. Letette.
- Minden rendben? – fürkészte az arcomat Tom a liftben.
- Biztos tudni akarod? Hosszú lesz…
- Miért ne?

Hogy pontosan mi vett rá arra, hogy mindent elmondjak Tomnak, nem tudnám megnevezni. Egyszerűen jöttek a szavak vacsora közben, ő pedig figyelmesen hallgatott, néha közbeszólt valamit.

- Nem kell mindig vele lenned, mégis akarod. Léni, szerintem te kicsit mazochista vagy.
- Kicsit? – vontam fel a szemöldököm.
- Mit reméltél a Chesterrel való kapcsolatodtól?
- Nem gondolkodtam, hogy mi lesz belőle. Csak jó volt vele lenni, és ennyi.
- Szeretted? – a kék tekintet kérdőn csillogva meredt rám.
- Igen – bólintottam, közben igyekeztem nem sírni. – Nem úgy, ahogyan talán megérdemelte volna, de szerettem őt. Szeretem most is.
- Tisztában vagy vele, ugye, hogy nem szerethetsz két embert egyszerre?
- Nem szerettem úgy, mint Mike-ot… de szerettem Chestert annyira, amennyire lehetséges volt.
- Mit fogsz csinálni most? – intett, hogy kövessem, és kisétáltunk az étterem teraszára. Megkínál cigivel, és rágyújtottunk.
- Hát… - előkaptam a telefonom, és megnéztem a nyári terveket. – Elindulnak huszonnegyedikén, és június közepéig haza sem jönnek. Nem hiszem, hogy erre el tudok menni. Utána lesz a Projekt Revolution július végén és egész augusztusban… én… elmennék, csak… nem tudom, hogy mi lesz itt. Úgy értem, itt lesznek az USA-ban, de… nem tudom – nagyot slukkoltam a cigimből, és bámultam a hotel kertjére.
- Itt meglesznek nélküled is. Tudom, hogy szeretnél minél többet a film közelében lenni, de látszik, hogy Mike még mindig fontosabb mindennél…
- El sem tudod képzelni, hogy ezért mennyire szánalmasnak érzem magam!
- Miért adnád akkor fel önmagad érte? Akkor maradj itt.
- Egyszer Ő is hasonlóan fogalmazott – emlékeimben felrémlettek azok a napok, mikor ott volt nálam, mielőtt kiköltöztem. Akkor Ő is ilyesmit mondott.
- Arról nem beszéltél, mit csináltál, miután megtudtad, hogy elveszi feleségül. Csak annyit mondtál, hogy elmentél onnan – fürkészően nézett rám azokkal a hihetetlenül kék szemeivel, én pedig inkább elnéztem mellette.
- Semmit – motyogtam halkan, de ő megfogta a kezemet, és elkezdte lehúzni a csuklómról a karkötők tömegét.

Csak álltam ott, hagytam, hogy megszabadítson a védelmemtől. Összeszorítottam a számat, és figyeltem az arcát. Nem lepődött meg, ahogy feltűntek a sebek a csuklómon, mintha már tudta volna, mi fog ott találni. Jó, nyilván sejtette, nem hiába tette azt, amit, mégis… vártam volna a döbbenetet, és a megvetést a szemében, amit valószínűleg a legtöbb embertől megkapnék.

- Végül is, miért nem tetted meg rendesen? – hüvelykujjával végigsimított a sebeken, amitől kicsit megrándultam, de nem rántottam el a kezem.
- Miért érdekel ennyire?
- Ha esetleg arra célzol, hogy érdekből kérdezgetlek, akkor felvilágosítalak, hogy nem így van – végigcirógatta a kézfejemet is, ahol annak a nyomai voltak, hogy betörtem a tükröt, aztán a számhoz emelte a kezét, és végigsimított a repedésen az alsó ajkamon.
- Ahhoz gyáva lettem volna, hogy felvágjam az ereimet. Helyette felmentem a tetőre… - felvont szemöldökkel, és most már kis döbbenettel nézett a szemembe. – De pont akkor kaptam a hívást, és… az visszatartott.
- Megtetted volna?
- Mostanáig sem tudom biztosra – megcsóváltam a fejemet, és nagyot sóhajtottam.
- Jól tetted, hogy végül itt maradtál köztünk – elmosolyodott, majd megfogta a kezemet, és húzni kezdett maga után.
- Hova megyünk, Tom? – kérdeztem zavartan.
- Vissza a szobáinkba. Átöltözöl valami csinosabb ruhába, én is felveszek valami mást, és elmegyünk bulizni – már bent álltunk a liftben, mikor ezeket mondta.
- Nem hiszem, hogy…
- Figyelj, itt vagyunk New Yorkban – nézett le rám egy féloldalas mosollyal. – Miért ülnénk a szobáinkban, ha élvezhetjük is az életet?
- És te ezt pont velem akarod élvezni?
- Keresve sem találhatnék rá alkalmasabbat! – hűha, Tom Felton, nem is sejted mekkora veszélyben vagy most! Rávigyorogtam, és bólintottam.

Hát, Tom talált egy olyan helyet, ami megfelelt mindkettőnknek – meglehetősen azonos volt az ízlésünk, ahogy megfigyeltem. A zene ismerős volt, a hely tele emberekkel, mi mégis találtunk magunknak két szabad széket a félkör alakú pult szélénél, s leülve iszogatni kezdtünk.

Tom megértette, hogy jelenleg nem nagyon tudnék hazavágós piákat inni – még mindig élénken élt bennem a legutolsó piálásom -, így felajánlotta, hogy majd ő rendel nekem italt.

Nos, ezek mind hosszú, vékony poharakban voltak, élénkpiros színűek, és nagyon finomak. Egyik sem lehetett több két és fél decinél, és bár volt benne alkohol, mégsem volt annyira erős, elnyomta az eper vagy a málna édes íze.

Nem mondom, hogy nem volt furcsa, hiszen évek óta néztem őt a képernyőn, de valahogy már hozzászoktam ahhoz, hogy híres embereket ismerek meg. Szőke haja most kicsit kócos volt, ahogy mesélés közben jónéhányszor végigszántott rajta ujjaival, nyakában egy vékony ezüstlánc lógott, amit kissé láttatni engedett a nem teljesen végiggombolt kék inge.

Viszont, amin meglepődtem, hogy milyen gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Lehet, hogy ebben az is közrejátszott, hogy én már annyi mindent elmeséltem magamról. És egyáltalán nem úgy hatott rám, ahogyan azt a liftben gondoltam. Tetszett, mint pasi, de most sokkal többet ért az, hogy velem van, mint egy haver.

Megtudtam, hogy jelenleg nincs senkije, és nem is szeretne maga mellé senkit, valamint hogy bár nagyon szereti a Harry Potter világát, örül, hogy kicsit mást is játszhat Draco Malfoyon kívül. Igazi barátai annyira nincsenek, de nagyon jóban vannak a kollégáival a forgatásról, velük szokott általában lenni, ha kicsit elszabadul a munkától. A szülei nem örültek annyira, hogy ilyen hirtelen eljött Angliából, de azért támogatták… és azt is megtudtam, hogy tetszett neki a könyvem.

Az alatt a pár óra alatt, amíg ott ültünk három pasi is megkörnyékezett engem. Először kissé zavarba jöttem a nyílt közeledéstől, de azért szépen elhajtottam az illetőt. Nem mondom, hogy nem volt helyes, csak most egy időre elegem volt a pasikból, akik így közeledtek felém. A másodikat már nagyobb magabiztossággal fogadtam, és küldtem el, a harmadikat pedig Tom koptatta le – elég volt hozzá egy pillantása.

- A fene se gondolta volna, hogy… hát, hogy ennyire meggyőző tudsz lenni – mondtam neki vigyorogva az utcán. Halkan felnevetett, jókedve most is határtalan volt.
- Nem nézted volna ki belőlem?
- Hát végül is, ha belegondolok, hogy Dracót is el tudod játszani, nem kellett volna meglepődnöm a… hm, kisugárzásodon.
- Köszönöm, igyekszik az ember! – vicceskedve meghajolt kissé. – De elértem, amit akartam.
- Hm? – kérdőn néztem fel rá.
- Szerettem volna, ha látod, hogy nem dőlt össze a világ – lesunytam a fejemet, és meglepetten pislogtam. – Vannak mások is rajtuk kívül, csak talán… talán túl sokáig csak közöttük voltál.
- Lehet… és köszönöm! – mosolyogtam végül fel rá, mire csak egy jókedvű pillantást kaptam. Érdekes egy pasi, meg kell hagyni!
- Mondd csak, el tudnád mondani, hogy mit szeretsz benne? – kérdezte, mikor már újra a szállodában sétáltunk a szobáink felé, s én tökéletesen tudtam, kire gondolt.
- Hát… - megálltam az ajtóm előtt, nekidőltem, és elgondolkodva néztem fel a kék szemekbe. A sötétbarna tekintetét, a hangját, a mosolyát, ahogyan megy, ahogy mutogat, miközben beszél, az önfeledt nevetését, ahogy igazgatja a sapkát a fején, ahogy reggel a fürdőben halkan dúdol. – Mindent.
- Hű, hát… ez eléggé… - kereste a szavakat.
- Félelmetes? Megdöbbentő? Őrültség? – soroltam a jelzőket, mire elmosolyodott.
- Határozott. Határozottat akartam mondani. Nem mindenki szeret egy emberben mindent. Pláne nem, ha már annyira ismeri az illetőt, mint te őt.
- Igen, lehet… - nem volt könnyű hallani a szavait, mert a szívem fájt. Mike eljegyezte Fannit, elveszi feleségül, és… - De egyben rémisztő is.
- Úgy gondolod, hogy… hát, hogy nem fogsz mást szeretni, igaz? – kissé meghökkentem, mert még húsz éves sem volt, mégis olyan kristálytisztán látta a dolgokat.
- Szeretni… hm, hát szeretni mást is tudnék… Szerettem Chestert is, sőt, még most is szeretem, mert attól, hogy ő… szakított velem, az érzés még nem múlik el. Furcsa, igazán összezavarodok néha… Szeretem a barátaimat, ahogyan a barátokat szokás. Bradet, Ryut, Phoenixet, Robot, Joe-t satöbbi… Szeretem Chestert, ami… hát olyan… több mint a barátság, de kevesebb, mint az, amit Mike iránt érzek. Talán az nem is szerelem. Sokszor gondoltam arra, hogy én szerelmes vagyok Chezbe, és az, amit Mike iránt érzek, az valami… valami, amire nem találok szavakat. Egyszerűen leírhatatlan – Tom kifürkészhetetlen szemekkel nézett rám, de közben még halványan mosolygott.
- Szenvedni fogsz miattuk még jó sokáig.
- Ühüm… - nem akartam sírni, de elszorult a torkom, és a szemem égni kezdett.
- Nem akartam elrontani az estéd ezzel, sajnálom!
- Ugyan, te vittél színt bele! – mosolyogtam rá bánatosan.
- Az biztos, hogy fájni fog, de… nem leszel egyedül, ezt ne feledd! Ott vannak a barátaid. Meg hát itt leszek én is még egy darabig, hozzám is bátran jöhetsz majd, amikor csak akarsz.
- Köszönöm! – megöleltük egymást, Tom pedig továbbindult a folyosón.
- Léni! – szólt még utánam, mielőtt beléptem volna a szobámba. Felé fordultam és kérdőn pillantottam rá. – Én köszönöm! – felnevettem, ahogy körbeintett a kezével, és bólintottam.

Tom Felton vicces pasi volt. Az elkövetkező három napot együtt töltöttük. Együtt mentünk a megbeszélésekre, együtt ettünk, buliztunk és nevettünk. Mellette már majdnem teljesen rendben éreztem magam. Azok a kék szemek mindig szeretetettel csillogtak rám, én pedig hálás voltam azért, hogy kereste a társaságomat, és nem hagyott egyedül.

Jártuk New York utcáit, boltjait, múzeumjait, kávézóit, éttermeit és klubjait. Jeff foglalkozott a színészekkel, én csak azt kértem, hogy a másik két főszereplőnél azért szóljon, ha lenne valaki.

A negyedik napon végre a kezembe vettem a telefonom, és rászántam magam egy beszélgetésre – Tom hathatós közbenjárásával, mivel addig mondogatta, amíg kötélnek nem álltam.

- Szia!
- Szia… - mindketten hallgattunk néhány pillanatig. Nem tudtam, ő épp mit csinálhat, de én Tomot figyeltem, aki kint állt az erkélyén, és cigizett, míg én a kanapén ülve telefonáltam. Rátámaszkodott a korlátra, és lefelé kémlelt a szálloda udvarára.
- Én tényleg…
- Ne, Evelin, ne kezdjük el! Megkaptam az üzeneted, és felfogtam elsőre is.
- Értem… akkor… most… mi… szóval Chester azóta nem…
- Menj el hozzá, és legyél vele!
- Micsoda?
- Nem szólok bele az életetekbe. Nem is tehetném, és nem is akarok. Legyél vele boldog, csak ez számít.
- Miért? Úgy értem, hogy-hogy most… ilyen hirtelen… - hallottam a hangján, hogy össze volt zavarodva. Hát még én!
- Mindig új dolgokat tanulok az élettől – tekintetem összekapcsolódott Toméval, aki most megfordulva engem tanulmányozott. – Jól vagyok, és jól is leszek. Még két hétig leszek itt körülbelül. Lux el akart jönni, de közbejött neki valami, de azért megvagyok… aztán majd hazamegyek, és beszélünk, rendben?
- Jó, és… köszönöm!
- Ne köszönd! – hiába, azért nem tudtam teljesen kedves és elnéző lenni. – Csak élj! Szia!
- Szia, Léni!

Még néhány percig csak néztem magam elé, Tom pedig kint cigizett, aztán mikor már úgy éreztem, hogy ha felállok, akkor nem csuklanak össze alattam a lábaim, a fürdőbe sétáltam. Megnyitottam a csapot, levettem a temérdek karkötőmet, és a csuklómra hideg vizet engedtem. Sebes volt, még mindig piros, de már egy fokkal jobban nézett ki, mint négy nappal ezelőtt.

- Léni? – Tom pislogott befelé az ajtóból, s tekintetünk találkozott a tükörben. – JJ hívott, azt mondta, megtalálta a te Josh-odat. Lent vár az étteremben, megyünk?
- Persze, mehetünk – gyorsan megtöröltem a kezem, visszavettem a karkötőket, majd Tommal karöltve a lift felé indultunk.

Igazán kíváncsi voltam, kit talált Jeff. Volt egy megérzésem, mert ahogyan Colinnak Tomot képzeltem el, úgy természetesen megvolt a fejemben Josh is. De hogy JJ meg tudta-e szerezni nekem azt a valakit, abban nem voltam biztos. Az maga lenne a megtestesült álom, az fix!

Annyira izgultam, hogy belekapaszkodtam Tom hátán az ingébe, ő pedig csak elvigyorodott. Szerintem látta az arcomon, hogy menten elájulok, így nem tett semmilyen megjegyzést.

Az étteremben sokan voltak, tekintve, hogy ebédidő volt, így eltartott egy kis ideig, mire kiszúrtuk JJ-t egy asztalnál. És nem volt egyedül. Nekünk háttal egy férfi foglalt helyet, és csak a tarkóját láthattam belőle; a rövid, barna hajat, az edzett vállakat a sötét ingbe bújtatva.

- Uram Isten! – nyöszörögtem halkan, mire Tom közelebb hajolt hozzám, én meg a fülébe suttogtam, mert már közel jártunk hozzájuk. – Ez ő? Ez ő! Szerinted?
- Hm, hát… Igen, szerintem ő az – értett velem egyet, én pedig, ha lehet, csak még idegesebb lettem.
- Nem hiszem el, ennyit már nem bírok el – Tom felnevetett, az asztalnál ülők pedig felénk fordultak.

Ott, abban a pillanatban belenéztem a leglehetetlenebbül kék szempárba a világon, és egyetlen pillanatra elállt a lélegzetem. Az a tipikus helyes pasi volt, akitől a legtöbb nőnek szívritmuszavara támad, amikor meglátja, és menten össze akar esni. Én is így éreztem, pedig igyekeztem magam összeszedni, hiszen mégiscsak én vagyok itt a… nem is tudom kicsoda, de azért na! Viszont, mikor elmosolyodott… Hívjatok mentőt, mert meghalok! Egyetlen mosoly volt a világon, ami hasonlóan hatott rám, ez most mégis más volt. Mike távol volt tőlem, és amikor rá gondoltam akaratlanul is mellé képzeltem Fannit. Ez pedig nem tett jót sem nekem, sem az érzéseimnek vele kapcsolatban. Itt és most viszont csak ez a kék szempár volt, és az a mosoly. Azok az ajkak!

- Srácok, örülök, hogy ideértetek! Hadd mutassam be őket – állt fel Jeff és miután a kékszemű félisten is felállt, bemutatott bennünket egymásnak. – Ő itt Heléna Hunyadi, a mi csodás szerzőnk, ő pedig Tom Felton, aki Colint játssza majd. Srácok, ő Chris Pine, aki ma eljött a válogatásra Josh szerepére.
- Sziasztok, örülök a találkozásnak! – mondta, kezet fogott Tommal, aztán velem is. – Heléna, el kell mondanom, hogy nagyon tetszett a könyved, igazán zseniális.
- Köszönöm, ez kedves tőled – viszonoztam a mosolyt. Nekem meg te tetszel, úgy, ahogy vagy!

Nem tudtam magamhoz térni, csak fogtuk a másik kezét, és mosolyogtunk.
Hát erre határozottan nem számítottam, ez már tényleg több, mint amit remélhettem. Meg kell majd kérnem Tomot, hogy csípjen belém, nem álmodok-e!?

A hetedik

4. Numb

Rose szemszöge:

Ha eddig nem voltam érzéketlen a világ és az emberek felé, akkor most valóban az lettem. Nem azért, mert egyszer, régebben valaki kihasználta, hogy gyenge voltam, s így uralkodott felettem; azért mert valaki olyan használta ki a szeretetemet, akiben én magam is megbíztam, és akiért a világ végére is elmentem volna.

Nem kergettem vágyálmokat, és nem éltem soha egy tündérmesében. Pont én? Ugyan…

Éppen ezért, legalább ezt az egy dolgot tudhattad volna…

Nem vágtam senki fejéhez semmit, nem néztem dühösen, nem csikorgattam a fogamat bosszúra szomjazva minden percben. Nem. Csak a szívemet próbáltam összerakni újra, hogy legalább egy kicsit megint önmagam lehessek. Nos, legalábbis az-az elcseszett önmagam, aki voltam, miután eljöttem otthonról.

Fel sem fogtam, hogy míg sikerült letépnem magamról a mások által rám aggatott láncokat, most önként vettem fel őket – más fajtákat, s ezek már sokkal erősebbek voltak, sokkal inkább az elevenembe vágtak.

Eleinte megfontoltan követtem minden lépését, vártam. Akkor még olyan voltam, mint azelőtt, hogy megadtam volna magam az akaratának. Csendes, nyugodt s főleg kedves Rosalie Bennington, ahogyan mindig.

Később kezdtem rájönni, hogy mindaz, ami történt egy hiba volt. Sokáig nem értettem pontosan, hogy miért, de láttam Rajta és a viselkedésén, hogy hibaként kezeli a dolgot. Engem.

Aztán próbáltam úgy viselkedni, mint ahogyan a többi, átlagos lány tenné. Próbáltam gyűlölni, de nem ment, a szívem továbbra is ragaszkodott ahhoz a lehetetlenül erős szeretethez, amit éreztem iránta. Hogy szerelem volt-e? Nem hiszem, legalább is nem vagyok benne biztos. Gondoltam rá, hogy kiszúrok Vele, ahol csak tudok, de akkor a bandával is kiszúrtam volna, meg hát ugye ott volt az a lehetetlen érzés.

Mindezt követte az, amiről már elmélkedtem, hogy érzéketlenné váltam. Egyszerűen nem értettem a változás miértjét. Nem értettem, hogyan lehet az, hogy rám kiabál, amikor dühös, és hogy ha valamit véletlenül elszúrok, akkor reményvesztetten csóválja a fejét, és azt mondja, csalódott bennem. Ezt valahogy már nem tudtam elviselni, így idő közben, valahol, valamikor elvesztem a felszín alatt. Megváltoztam, átváltoztam valaki olyanná, akivé talán már az első nagy tragédiámnál válnom kellett volna. Könnyebb volt így.

Érzéketlenné váltam.

- Nem tudom, miért akartad annyira eljátszani a lányt a klipben… de mindenesetre jó lett – mondta Joe, miközben a Numb videóját néztük mindannyian.
- Hát nem rossz… - summázta Mike, én pedig megforgattam a szemem. – Majd, ha már a rajongók is látták, és tetszett nekik, akkor leszek nyugodt.
- Biztosan tetszeni fog nekik, hiszen az én lányom van benne! – mosolygott rám büszkén Chester, én pedig igyekeztem hasonlóan görbíteni az ajkamat.

Felálltam, és minden szó nélkül elvonultam a szobámba. Nem igazán érdekelt, hogy Mike mit gondolt, mert volt nekem egy tervem ezzel az egésszel. Annak, hogy a lányt én játszottam, aki kereste a helyét a világban, és hogy a végén még arról is lekésett, hogy a bandával legyen, jó oka volt. Az ok pedig nyilvánosságra fog kerülni két nap múlva, mikor egy hivatalos összejövetelen debütál majd a videó.

Hanyatt vágtam magam az ágyamon, és a plafont bámulva igyekeztem nem arra az éjszakára gondolni, ami életem legszebbje volt, és mégis a legrosszabb. Azóta, mióta lefeküdtem Mike-kal minden megváltozott. Reggelre nem találtam magam mellett, és utána meglepően átnézett rajtam, pár hét múlva pedig ellenségesen kezdett fellépni ellenem. Pedig semmi rosszat nem tettem – már, ha az nem számít rossznak, hogy őt szerettem igazán először életemben, tiszta szívemből, testem minden sejtjével azon a végzetes éjszakán.

Néha, nagyon ritkán, látom rajta, hogy nem érti, miért vagyok ilyen. Hogy miért nem szólok már vissza, miért vonom meg a vállam ahelyett, hogy kimondanám a véleményem. Ilyenkor legszívesebben ráüvöltenék, hogy nem látod, hogy megfojtasz; túl szorosan tartasz, félve, hogy elveszted az irányítást? De nem teszem, csendben maradok, és megadom magam az akaratának. Hiszen már csak idő kérdése… két nap.

- Eltűntél – a hangját bárhol, bármikor felismertem volna. Mostanra elértem, hogy ha belépett abba a helyiségbe, ahol én voltam, nem gyorsult fel a szívverésem, és nem pirultam el. Nem, ellenkezőleg. Minden megjelenése jeges áradatot zúdított végig az ereimen, és a gyomrom összefacsarodott.
- És? – összekulcsoltam a karjaimat a mellkasom előtt, de nem fordultam felé.
- Mi az, hogy és? Meg akartam beszélni veletek az interjúkat.
- Chesterrel lakok együtt, ha valami nem világos, majd megkérdezem tőle.
- Nem tetszik, hogy ilyen… - leült az ágyam szélére, és én végre ránéztem. Azon ritka pillanatok egyike volt ez, amikor láttam rajta, hogy nem tetszik neki a felállás. – Ilyen semmilyen vagy.
- Nem értem, miről beszélsz – belenéztem a barna szemekbe, s valahol mélyen legbelül arra vártam, hogy kimondja, amit vártam már évek óta.
- Hagyjuk… - legyintett, s újra mérges tekintettel kiviharzott a szobámból.

Nagyot sóhajtottam, és újra a plafont kezdtem bámulni. Most komolyan nem értem ezt a pasit. Egyszerre szeretem őt, és nem érzek iránta semmit. Ez hogy lehet? Tulajdonképpen akkor magamat nem értem, nem? Oké, a nők nem hogy bonyolultak, de hülyék is, ez már biztos! De mégis mire gondolhatnék, ha egyszer olyan irracionálisan viselkedik velem azóta, mióta… azóta.

- Egyszerűen csak annyit kértem, hogy festesd valamilyen normális színűre a hajad… ez nem hiszem, hogy olyan nagy valami lenne! – morgott, miközben rám sem nézve a hangfalat szerelgette a garázs hideg kövén ücsörögve.
- Egyszerűen nem értem, mi bajod a hajammal – tudtam volna mondani, hogy bezzeg akkor éjjel semmi bajod nem volt vele. Sőt, egyenesen szépnek neveztél, porcelánbabának, és úgy néztél rám, mintha a legféltettebb kincsed lennék. – Túl sokszor cseszegetsz mostanság amiatt, hogyan nézek ki.
- Mindannyian igyekszünk kissé… huh, hát visszafogottabbak lenni, és…
- Már úgy érted, te és apa – szúrtam közbe gonoszan, és élvezettel figyeltem, ahogy elsápadt és ajkait vonallá préselte. Azóta, hogy lefeküdtünk, nem beszélt velem a dologról, de azt már megfigyeltem, hogy szabályosan megretten, amikor az ő környezetében apának hívom Chestert. Fél tőle és azt hiszem, joggal, bár nem hiszem, hogy Chez komolyan is bántaná. Egyszerűen attól tart, hogy haragudni fog rá. És akire Chester Bennington haragszik…
- Ja, úgy. Szóval örülnék, ha te is kicsit… nos, hétköznapibb lennél.
- Minden lehetek, csak hétköznapi nem, Shinoda – felálltam a ládáról, amin ültem, és hátat fordítva neki az ajtó felé sétáltam. Megint éreztem azt a jeges valamit magamban, amit mindig, mikor elutasít, irányít, vagy kritizál; és hát nem hiába szólítottam a vezetéknevén. Utálta, mert ezzel éreztettem vele, hogy semmit sem jelent nekem, amit mond.
- Bennington, még nem fejeztem be! – úh, ez meg nekem fájt, bár én kezdtem. Elhúztam a számat, miközben kinyitottam az ajtót.
- Szerintem viszont igen – valójában egyikünk sem tudta, miért, de folyton ezt csináltuk. Legalábbis reméltem, hogy úgy, ahogy én, ő sincs tisztában azzal, miért vagyunk egymással ennyire kíméletlenek. Habár azt ő kezdte. Úgy kezelt, mintha nem érdekelném, mintha nem szerettük volna egymást azon az éjszakán szenvedélyesen, mindent kockára téve.

Az emlékek hatására keserűen elmosolyodtam. Mennyire fájt akkoriban, hogy folyton-folyvást a megjelenésemen köszörülte a nyelvét! Le akart korlátozni, megváltoztatni az ő ízlésére, habár nem is foglalkozott velem igazán.

„Ne ugorj be a nézők közé! Ne húzz túl rövid szoknyát! Ne nyilatkozz semmit, amit előtte nem beszéltél meg velem!”

Nagyot sóhajtottam. Mike már az elején is nehezebben fogadott el engem, hiszen ők csupán egy énekest kerestek, és hát kettőt kaptak. Ráadásul eléggé fiatal is voltam, és hát ő meg bizalmatlan. Mindennek ellenére hamar hozzászokott a gondolathoz, hogy én is a része legyek a zenekarnak, és úgy találta, hogy még haszna is lesz belőlem a bandának. Nos, nem hiába értünk el olyan sikereket, amilyeneket elértünk, és ezt mindenki tudja. Ezzel viszont, hogy mi ketten akkor éjjel megtettük azt, amire előtte talán álmainkban sem mertünk gondolni, megváltozott minden. Valahol megértettem őt, hiszen komoly gondok lehetnének ebből. Nos, azok is vannak, bár nem éppen olyan formában, ahogyan arra számítottam volna. Mert oké, hogy baj lehetett volna, ha utána rájövünk, hogy ez mégsem volt jó ötlet, és mondjuk összeveszünk. De nálunk még ez sem történt meg, s már úgy gondolom, jobb is lett volna, ha ordítunk, mindenféle hülyeséget a másik fejéhez vágunk, és megharagszunk egymásra. Minden jobb lenne, mint ami most van. A némaság, az értelmetlen dühkitörései és az én érzéketlenségem.

Elmélázva csavargattam az ujjamon a Linkin Parkos fehérarany gyűrűmet, amilyen egyedül csak nekem volt a világon. Ilyen legalábbis biztosan. Pontosan azt az éjszakát követő napon kaptam, mikor Mike és én… Chester lepett meg vele, és soha nem láttam még olyan izgatottnak, mint akkor, hogy vajon mit szólok az ajándékához. Sírtam. Kilencven százalékban a gyűrű és a meghatottság miatt, tíz százalékban Mike miatt, mivel aznap egész nap került, és rám sem nézett. Nos, a helyzet mondjuk azóta sem lett olyan sokkal jobb, sőt…
Sohasem vettem le ezt a gyűrűt, és most csak bámultam, és bámultam. Ennek jelentése van számomra, és a banda számára is. Tudják, hogy ragaszkodom ehhez, mivel Chester húzta a száját anno, mikor én is a derekamra akartam tetováltatni a zenekar nevét, ahogy rajta is ott volt. Azt mondta, várjak még vele kicsit, míg idősebb leszek. Sosem mondta meg, hogy mit csináljak, vagy mit ne csináljak, de adott egyfajta útmutatást. Én pedig várok, ahogyan kérte, és addig is ezt a gyűrűt viselem. Nos, két napig még biztosan.

- Jöhetek? – Chez dugta be a fejét az ajtórésen, én pedig bólintottam. – Megint balhéztatok? – leült az ágyam szélére, ugyanoda, ahova Mike is nemrég.
- Ő balhézott, nem én – megvontam a vállamat, majd figyeltem a boldog kis mosolyt az apám arcán, ahogyan a gyűrűm felé nyúlt, és végighúzta rajta az ujját.
- Nem tudom mit kéne veletek kezdenem. Érzem, hogy ez már így nagyon nem jó. Nem tudom, miért vagytok ilyenek egymással. Rob először azt gondolta, hogy talán Mike félti a… hát úgymond a vezető pozícióját…
- Sosem akartam a helyét a bandában – szabadkoztam rögtön, mire ő lefeküdt mellém, s fejét az enyémnek nyomta, én pedig fájdalmasan elmosolyodtam a koppanás után.
- Tudom, hiszen te védted őt a leghevesebben. Sőt, te voltál az egyetlen, aki abban a pillanatban reagálni tudott.
- Na, igen, szóval nem értem Robot.
- Csak találgatunk.
- Nincs különösebb oka – hazudtam. – Csak vannak dolgok, amiben nem értünk egyet.
- Megváltoztál – egyik lábát átvetette a derekamon, majd feltérdelt fölöttem, és kutakodó tekintettel nézett le rám. Idegesen félrenéztem, és megcsóváltam a fejemet.
- Nem tudom, mire célzol.
- Dehogynem – vágta rá halkan, mégis határozottan. Visszanéztem a sötét szempárba, és hagytam, hogy megpróbáljon olvasni az enyémből. Néhány perc múlva felsóhajtott, majd szomorúan elmosolyodott. – Nem kényszerítelek arra, hogy elmondd a valódi okát, ahogyan Mike-ot sem kényszerítettem rá, és nem is fogom. De remélem, hogy rendbe tudjátok hozni a dolgokat.

Megpaskolta a vállamat, miközben lekászálódott az ágyról, és kiment a szobából, halkan behúzva maga után az ajtót. Már nem lehet rendbe hozni – gondoltam magamban, és egy pillanatra éreztem, ahogyan lehullott rólam az a jéghideg közönyösség, és összeszorult a szívem. Egyedül Chestert sajnáltam, mert ő szenvedni fog attól, ami lesz, amit tenni készülök. Mégsem fordulhatok vissza. Azt akarom, hogy megtanulják, hogy nem vagyok a bábjuk – nem vagyok Mike bábja. Nem fogom a hajamat olyanra festeni, amilyet ő akar, nem fogok máshogy öltözködni, viselkedni, vagy sminkelni. Mert bár eddig is elengedtem a fülem mellett az ilyesfajta megjegyzéseit, elegem lett. Ha már olyan szépen átalakultam egy Jégkirálynővé, akkor hadd csináljam rendesen!

Felkeltem, és kedvetlenül végignéztem a szobámon. Minden olyan volt, amilyennek szerettem volna, minden az én ízlésemet tükrözte. A szürke és a fehér uralta a legjobban a szobát, de erőteljes vörös szín is megjelent – idézve a hajam színét.

Hát ez nem lesz egyszerű menet – gondoltam. Odaléptem a polcokhoz és jó alaposan megnéztem a képeket rajta. Újra emlékek tömege árasztott el, viszont ahelyett, hogy a szívem fájdalmasan felsajdult volna, csak fásultságot és azt a jeges közönyt éreztem.

Brad hatalmas vigyorral az arcán sétált felém a stégen, én pedig már éreztem, hogy ma nem kellett volna felkelnem. Valahogy láttam a szemében, és abban a vigyorban, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni.

- Mondanom sem kell, ugye, hogy jól énekeltél ma?
- Nem, persze, tudom én azt magamtól is – mosolyogtam rá, miközben szememmel kerestem a menekülésre való utat. Ami nem volt. A stég nem volt kellően széles ahhoz, hogy el tudjak mellette futni.
- Helyes, hát akkor ünnepeljünk! – széttárta karjait, nekem pedig éppen annyi időm volt, hogy a telefonomat kidobjam a zsebemből, s máris éreztem az erős férfitestet az enyémnek nyomódni, aztán már csak a hideg víz ölelése volt.

Brad még egy pillanatig lenyomta a fejemet a tengerben, aztán nevetve felrántott a felszínre. A stégen immáron a többiek is ott álltak, és ahogy kisöpörtem a szememből nedves tincseimet, egy fényképezőgép villanása vakított el, aztán máris öt csobbanás után ők is csatlakoztak.

És ez csak egy emlék volt a sok közül. Tétován megsimogattam a többi keretbe foglalt képet is – volt, amelyiken mind ott voltunk, a legtöbb Chesterrel volt közös, de volt kettő olyan is, amin Mike és én ugyanabba a mikrofonba énekeltünk a színpadon.

Egy teljes percig engedtem, hogy a fájdalom ellepje a szívemet, majd újra megacéloztam magam, és az ürességen kívül mást nem éreztem – nem akartam mást érezni.

Mike szemszöge:

Rose ismét lusta mosolyt villantott Robra, aki valamilyen viccel szórakoztatta éppen, én pedig megint csak árgus szemekkel figyeltem a vörös hajú démon minden mozdulatát. Gyűlöltem őt, amennyire csak tőlem tellett – és mégsem.
Próbáltam minden mozzanatomba belesulykolni, mekkora hibát követtem el azon az éjszakán, és igyekeztem éreztetni Rose-zal is, hogy ne is reménykedjen folytatásban. Először úgy terveztem, hogy szemtől szemben megmondom neki, hogy hiba volt, és próbáljuk meg elfelejteni, de azon a napon adta neki Chester a gyűrűt. Azt a gyűrűt, ami Rose világát jelentette – minket, s nekem akkor leesett, hogy egyáltalán nem lesz lehetséges a barátságos mosolygás egy olyan bensőséges éjszaka után. Azóta mindenre odafigyelek, és még magamat is meglepve ugrok minden szavára és tettére. Muszáj ezt csinálnom… másképp nem bírnám ki.

Azok az ajkak, az a csillogó kék tekintet, a lusta mosoly, a halk sóhajainak hangja, a bőrének érintése és illata, testének melege és nedvessége – kísértetként térnek vissza az emlékek, én pedig minden ilyen alkalommal csak még dühösebb leszek.

Rövid, fekete nadrágot, és egy fehér trikót viselt, amin apró ezüstszínű pöttyök voltak – túl rövid az a nadrág, és túlságosan is feszült a mellén az a trikó!

Már éppen mordultam volna rá, hogy mi a francért nem bírt legalább most az egyszer normálisan felöltözni, de váratlanul ő lépett elém, bennem pedig megakadt a szó.

- Ne kezdd el, kérlek! – mondta olyan halkan, hogy csak én hallhattam, a körülöttünk nyüzsgő emberek nem.
- Csak nem tudom felfogni, miért nem hallgatsz rám!
- Én hallgatok. A stúdióban. A többi pedig nem a te dolgod, nem igaz?
- Nem vagy te egy kicsit fiatal ahhoz, hogy így visszafeleselj nekem? – kérdeztem vissza, s abban a pillanatban úgy éreztem, saját magamat fogom megfojtani, hiszen régen pont ezt értékeltem benne annyira; hogy nem hagyta magát irányítani.
- Nos… - azok a cseresznyepiros ajkak lassú, kissé gunyoros mosolyra húzódtak. – Majd meglátjuk, hogy milyen fiatal vagyok egyes dolgokhoz. Bár tudod, arra már rájöhettél volna, hogy az életemet meghatározó dolgokról én magam döntök. És ebben szerves része van a testemnek, az öltözködésemnek, a hajamnak és mindennek. Ha nem tetszik, ne nézz rám!
- Rosalie! – sziszegtem fenyegetően, bár legbelül úgy éreztem, szétfeszít a kettősség. Szerettem volna felpofozni, amiért engedetlen, ám sosem lennék képes bántani egy nőt sem, főleg nem őt; és szerettem volna megcsókolni, és újra átélni azt a gyönyört, amit akkor éjjel.
- Mike, ne húzd fel magad! Minden megoldódik, ígérem!

Végigsimított a mellkasomon, s még pólón keresztül is úgy éreztem, mintha villám csapott volna belém, a bőröm égett a keze nyomán. Azóta először ért hozzám így, ilyen gyengéden, vagy nem is tudom, hogy… A színpadon sokszor átöleltük egymás vállát, mikor búcsúztunk a közönségtől, gyakran simult össze a testünk, ha közel kerültünk egymáshoz gitározás és éneklés közben, de az más volt. Ez most olyan volt… mintha el akarna csábítani, viszont ennek ellent mondott az, hogy elfordult tőlem, és Chesterhez sétálva halkan beszélgetni kezdtek, többet felém sem pillantva.

Gyűlölöm őt! Jobban, mint bárki mást – mindazért, amit érzek miatta és iránta.

A Numb videójának premierjét egy bevásárlóközpontban rendezték meg nekünk. Hatalmas központi tere volt, ahol egy nagy kivetítőn lehet majd megnézni a videót. Mi ott fogunk ülni előtte, és miután lement a vetítés, válaszolunk a kérdésekre. Rengeteg ember eljött, valóságos tömeg volt, és hát sok újságíró, nem csak rajongók.

Mikor eljött a kezdés ideje szépen felsorakoztunk, s úgy vonultunk be, hogy Rose ülhessen középen – végülis heten voltunk. A rajongók sikongattak, a nevünket kiabálták, és boldogok voltak. Ez volt az a siker, amiről bár álmodtam, remélni nem is mertem, hogy egyszer valóra válhat.

A menedzserünk köszöntötte a jelen lévőket, szólt néhány szót az album, és a zenekar sikereiről, majd lecsitítva a lelkes közönséget, elindította a felvételt.

Mi is kissé oldalra fordultunk, hogy láthassuk a klipet, egyedül Rose volt az, aki mereven ült, egyenes háttal, és semleges tekintettel nézegette a tömeget. Nem igazán foglalkoztam vele, inkább a felvételre és a hangokra figyeltem – ráértem ezért később is idegeskedni, bár reméltem, hogy az interjú közben normálisan fog viselkedni.

Mikor az utolsó kép is elsötétült, őrült visongás vette kezdetét. Mindenki extázisban sikoltott és beszélt egyszerre, látszólag nagyon is tetszett nekik az, amit alkottunk. Most már láttam, hogy Rose alakítása is elnyerte a tetszésüket. Elmosolyodtam, mert ez jókora megnyugvást jelentett számomra, s Rosalie-ra pillantottam. Viszont amit láttam az arcán, az megrémített. Most először nem dühös voltam, vagy csalódott, esetleg csendben mérgelődve vágyakozó, hanem döbbent és ijedt. Rosalie arca ugyanis egy valamit tükrözött: a nagy semmit. Azt gondoltam, hogy el fog érzékenyülni, hogy sírva fog fakadni ettől a határtalan szeretettől, amit az emberektől kapunk, ő viszont még csak egy mosolyt sem eresztett meg, s jeges tekintetét a távolba szegezte.

Chesternek is feltűnt a dolog, mert oldalba bökte, és közelebb hajolt hozzá, s annak ellenére, hogy Chez mellettem ült, s mellette pedig Rose, nem értettem mit mondott neki. Csupán láthattam, ahogy Rosalie lassan, s egyetlen lusta mozdulattal nemet intett a fejével. Chester gondterhelten visszadőlt a helyére, és néhány pillanatig az asztal lapját bámulta előttünk, majd erőltetetten felmosolygott az emberekre.

Richard – a menedzserünk – intett a tömegnek, s az lassan elhalkult. Következhettek a kérdések.
Azonnal kezek emelkedtek a magasba az újságírók között, és mindegyik szuggesztíven nézett Rickre, hogy őt válassza először.

- Ha nem bánod, Rick, előbb szeretnék szólni néhány szót – hallhattuk Rose hangját a mikrofonban, mire mindenki némán meredt rá. – Köszönöm! Nos, először is szeretném kifejezni, hogy mennyire hálás vagyok azoknak, akik ma eljöttek ide, és azoknak is köszönöm, akik a tévé előtt ülnek és figyelnek bennünket. Nagyon jó érzés, hogy ennyire szerettek minket – kisebb moraj futott végig a tömegen, néhány tapsszó is felzendült, de Rose folytatta. Ezt nem beszéltük meg, halvány gőzünk sem volt róla, hogy mit akar mondani. – Évekkel ezelőtt, mikor csatlakoztam a zenekarhoz, ez jelentette nekem a menekülést, és az új életemet. Rengeteg sok dolgot köszönhetek a srácoknak, főleg Chesternek, aki apám helyett apám volt. Most, hogy elmúltam tizennyolc éves, minden megváltozik. Nos, valójában már sokkal előbb megváltozott minden – futólag rám pillantott, én pedig lélegzet visszafojtva vártam. Rémesen rossz érzésem volt a szavaitól, és úgy éreztem, hogy összenyomódik a mellkasom a mázsás súly alatt, amit a tekintete aggatott rám. – Nem állt szándékomban híres embernek lenni, nem akartam sztárrá válni, mégis megkaptam mindent, amit csak lehetett. Amikor beléptem a zenekarba, tizenöt voltam, és a mai napig nem bántam meg a döntésemet. Nem csak egy szeszélyes tinédzser voltam, aki meggondolatlanul beleugrott egy elköteleződésbe. Mindannyian tudjátok, akik most figyeltek engem, hogy a banda volt a mindenem. Viszont történtek velem olyan dolgok, amikkel nem számoltam, és amikkel nem tudok mihez kezdeni… - nagyot sóhajtott, s felemelte a kezét, amiben a mikrofont tartotta, majd ujjáról lehúzta a Linkin Parkos gyűrűt, és letette az asztalra. – A Numb volt az utolsó az albumon. Az utolsó dal és az utolsó videó is, így most megteszem, amire már egy ideje készültem… Elhagyom a zenekart, kilépek – egy pillanatra halotti csend lett, talán még levegőt sem vett senki, én biztosan nem. – Köszönök mindent!

Azzal letette a mikrofont, felállt, és nem nézve senkire, elindult a kijárat felé. Sietősen lépett a tömeg felé, ami engedelmesen nyitott neki utat, habár voltak páran, akik hangosan megkérdezték tőle: miért?

Chester hangos csikorgással hátrarúgta a székét, és felpattant, viszont nem ment Rose után, csak fájdalmasan, kicsit dühösen bámulta távolodó alakját. S mikor kilépett az ajtón, és végleg eltűnt a szemünk elől, mindenki egy emberként fordult felénk. A kérdések csak úgy özönlöttek, bár nem értettünk szinte egyet sem, mert mindenki egyszerre beszélt.

A hetes szám minden kultúrában megjelenik. Jelenthet jót is, rosszat is, attól függ, honnan nézzük.

Egyszer megkérdeztem magamtól, hogyan tekintsek Rosalie-ra, aki a hetedik volt köztünk. Nos, a kérdésemre megkaptam a választ.

Semmi sem maradt. Semmit sem éreztem ott ülve, és hallgatva a zaklatott és érdeklődő kérdéseket.

Érzéketlenné váltam, téged sem érezlek… Soha többé.