A hetedik

(Az interjú egyes részletei nem tőlem származnak)



3. Második első

Amint egy kávézóban ülök és várok, kicsit elgondolkodom arról, milyen is lesz ez az interjú. Heten vannak, ők „A Hetek”, ahogyan sokan nevezik őket. Szóval már azon is elkezdek izgulni, vajon tudok-e mindegyikük reakciójára figyelni egyszerre?! Aztán ott van az is, hogy miket kérdezzek? Persze még nem olyan sok interjú készült velük, szóval az alapok is jók lesznek, de azért mégis… Seperc alatt öt millió példányban kelt az első albumuk, ami fantasztikus dolog. Így én is elmentem egy koncertjükre. A szavam is elállt akkor, azalatt az egy óra alatt. Őszintén szólva nem gondoltam, hogy el tudják játszani a dalaikat élőben is, azt meg el sem tudtam képzelni, hogy a lány, Rosalie, mihez kezd majd magával ennyi ember előtt a színpadon. Chester Bennington mindig tüzes ugrálását már ismertem, viszont a lányhoz eddig nem volt szerencsém. Az albumon jól szólt Chester mellett, de nem hittem, hogy kihozhat magából többet is. Pedig megtette.
Ekkor gondolataim folyama megszakad, mert szépen sorban – előreengedve Roset – belépnek a kávézó ajtaján. Kicsit ideges vagyok, pedig nem szoktam az lenni. Viszont, ahogy elém lépnek már az első mondattal levesznek a lábamról:

Chester: Hello! A Backstreet Boys vagyunk!

Ezzel visz mindent, mindannyian felnevetünk, miközben Rose felhúzott szemöldökkel néz rá, majd egy gyors bemutatkozás után leülünk. Chester és Mike erős kávét kérnek, Rob és Phoenix cappucinot, Rosalie pedig egy forrócsokit. Joe és Brad egyelőre nem kérnek semmit, csak vidáman mosolyognak azon, ahogyan Rose Chester és Mike között próbálja leállítani az előbbi szóáradatát Mike felé.

- Akkor kezdjük az elején. Sokan azt mondják rátok, hogy Nu-Metalt játszotok. Viszont Rose ezt előszeretettel cáfolja. Miért? - Rose itt rám néz, nagy szemei kíváncsian pillantanak felém, majd Mikehoz fordul, keresztbe teszi a lábait, és kérdőn felvonja a szemöldökét. Ez talán olyan valami, amit mi, külső szemlélők nem érthetünk, hiszen Rosaliet céloztam volna a kérdéssel, ő mégis a fekete hajú, karika fülbevalós rapperhez fordul.

Mike: A Nu-metal egy furcsa dolog... Nem hiszem, hogy Metalt játszunk.
Brad: Úgy akarom elnevezni, hogy Gnu-metal.
Joe: Mint a Nu-ska…
Mike: Több Skat kell majd játszanunk a következő albumon. Talán csak azt fogunk játszani... Skankin Park. Brad már úgyis hozzászokott ehhez a középiskolában. - Várakozóan Rosera pillantok, aki most beleszürcsöl az italába, majd mint akinek éppen leesik, hogy egy interjú közepén ül, és neki szántam a kérdés, bocsánatkérően elmosolyodik.
Rose: Egyetértek Mikekal. Nem hinném, hogy Nu-Metalt játszunk. Nem hiszem, hogy bennünket egyáltalán be lehetne sorolni valamelyik kategóriába… De amúgy nekem a Gnu-Metal tetszik… Erről rögtön asszociálhatnak a Linkin Parkra. - Bájosan Bradre mosolyog, aki odanyújtja neki a kezét, és lepacsiznak.

- Milyen érzés egy ilyen nagy turné kellős közepén lenni?

Mike: Nekem fantasztikus érzés, mindig is erre vágytam. - Vidáman vigyorog, és nagyban bólogat.
Rob: Nekem még mindig hihetetlen egy kicsit, hogy ennyi ember eljön meghallgatni bennünket. Ez, azt hiszem a legjobb dolog az életemben. - Az őszinte mosoly ott ül az arcán, ami még engem, rutinos újságírót is meghat. Aranyos.
Phoenix: Megtanultam hogy szürkületkor ne hordjak rövidnadrágot és pólót Biloxiban és Mississipiben. A bogarak nem igazán szimpatizálnak a turistákkal.


- És, hogy megy az egy buszban lévő együttélés? Pláne, hogy Rose is veletek van?

Chester: Rose, Mike és én vagyunk az egyik buszban, a többiek a másikban. És általában nagyon jól kijövünk egymással. Amúgy is Rose és én együtt lakunk, nekünk nem furcsa, hogy a nap minden percében ott van a másik, Mike pedig az egyik legjobb barátunk. - Megvonja a vállát, és nevetősen Rosera pillantva beletúr rövidre nyírt, szőke hajába.
Mike: Én kifejezetten élvezem ezt. Végre úton vagyunk, egy csomó új helyet látunk, új emberekkel ismerkedünk meg. Az pedig, hogy a buszban együtt vagyunk… - Rosera pillant, aki csak halványan mosolyogva az asztal lapját bámulja. - Nekem nem gond.
Phoenix: Jó, de azért ám, mert Rosalie rendet tesz utánuk. Az ő buszukban sosincs olyan kaotikus rendetlenség, mint a miénkben.
Joe: De mi így érezzük jól magunkat! Amúgy pedig régóta ismerjük már egymást. Azt hiszem mindenki tud a másik rigolyáiról mindent. Számomra nincsenek meglepő dolgok.

- Ha már szóba hoztad, meséljetek kicsit arról, hogyan is találkoztatok!

Mike: A legtöbben már nagyon régen találkoztunk. Braddel és Robbal közép suliban találkoztam, Joeval pedig a kollégiumban.
Chester: És ők csináltak engem a kollégiumban kémia órán. Lemásolták Frankeinsten munkáját és halott emberek részeit használták föl, és ez az amiért ezt - a szegecses nyakláncára mutat - kell viselnem, hogy elrejtse az öltéseket.
Mike: Kivéve, hogy mi egy művészeti iskolába jártunk. Ez volt a legnagyobb probléma. Az ilyen iskolákban nem igazán jó kémiások vannak: nézd mi lett belőle! - Mind nevetünk, még Rose is, aki amúgy eléggé visszafogott.

- Mit hallgattok a buszban, így a turnén utazgatás közben?

Brad: Westlifeot.
Chester: Backstreet Boys-t, természetesen.
Rose: Igazából Mike-ot hallgatjuk, ahogyan megpróbál a következő albumra kreálni ezt-azt.
Chester: Igen, ez igaz. Egyébként mikrofon nélkül, meg hát nélkülem szörnyű hangja van.
Rose: Azt hiszem amúgy a busz akusztikája sem a legjobb… Kicsit olyan fába szorult troll hangja van néha.
Mike: - Rose felé fordul és halál komolyan, kissé halkabban, mintegy csak úgy megjegyzés képpen egy tök hétköznapi témához közli - Az Chester szokott lenni, ha rosszat álmodik. Ezt se tudod? Te laksz vele…
Rose: Nem szoktam mások álmait hallgatni. Úgy látszik ez a te asztalod! - nevet Mikera, aki szintén elvigyorodik, és megpaskolja a lány térdét, majd újra rám figyelnek.

- Elsőre sikerült beilleszkedned Rose, vagy azért kicsit meg kellett dolgoznod a srácokat?

Rose: Mike volt az, aki a legkételkedőbb volt velem kapcsolatban. Mert én úgy kerültem be ide hozzájuk, mint énekes. És neki engem, mint énekest kellett elfogadnia először, ez pedig nem ment könnyen…
Mike: Nekem tetszett, amit hallottam, már elsőre. - Gyorsan közbevág, nehogy valami félreértés essék.
Rose: Igen, de azért voltak még kétségeid - mosolyog a srácra, majd újra felém pillant -, de ezért is, mert végül elégedett volt, könnyen összebarátkoztunk. A többiek pedig azt hiszem szintén kedveltek már az elejétől fogva – a többiek ezerrel bólogatnak.

- Ha jól tudom, téged Chester a nevére vett, hivatalosan ő a gyámod. Lehet arról tudni valamit, hogy miért?

Chester: Szeretem Rosiet, mintha tényleg a saját gyermekem lenne, de egyben ő is az egyik, ha nem a legjobb barátom. Mondjuk úgy, hogy otthon nem volt neki a legkönnyebb – megrántja a vállát, aztán lopva Rose-ra pillant – Szeretjük egymást, mint apa és lánya, mint legjobb barátok. És ez a fontos.

- Rose, benned sosem volt egy csepp kétely sem ezzel kapcsolatban? Hogy Chester Bennington lányává válj, úgymond?

Rose: Egy csepp sem! – rázza meg a fejét, és újra minden figyelmét az italának szenteli.

Még sok-sok kérdést felteszek nekik, de már nem azért, mert mindet úgyis bele fogom írni a cikkbe, hanem mert érdekel. Mind barátságosak, jókedvűek, Chester állandóan viccel… Egyszóval tökéletes interjúalanyok.

**

Rose szemszöge:

Fáradtan másztam be a turnébuszba, és az első adandó alkalommal levetettem magam az egyik székre. Csak Mike volt az, aki velem tartott, és koncert után nem ment el a többiekkel bulizni. Átnyúltam a kis asztalka fölött, és halkan bekapcsoltam a rádiót. A fejem még zúgott a tömeg őrjöngésétől, de a mosoly az arcomról nem tudott eltűnni. Hihetetlen érzés a színpadon állni, és énekelni, talán sosem tudom majd megszokni, hogy szeretnek bennünket… hogy ennyire nagyon szeretnek bennünket.

- Nem tudod hová tettem azt a kis, terepmintás dobozom, amiben a pengetőket tartom? – kérdezte, miközben már a földön hasalt, és a keverőpult alatt nézelődött.
- Ott van a kalaptartón, ott Chester talán nem keveri el… - mutattam az említett hely felé, mire hálásan elmosolyodott.
- Köszi! El se tudom képzelni, hogy ti hogyan tudtok együtt lakni. Mindig mindent elpakol valahova, és még ő sem emlékszik rá, hogy hova vagy miért.
- Nem olyan vészes ám, otthon már rászoktattam arra, hogy semmit se pakolásszon, ami nem az övé – csendesen figyeltem, ahogyan leült velem szemben és az asztalra tette a dobozt, majd beletette a mostani pengetőjét. A hobbija, hogy minden koncertről eltegyen egyet.
- Nem vagy álmos? – kérdezte váratlanul, miközben az egyik táskájában kutakodott valami után.
- Nem. Kicsit fáradt voltam, miután lejöttünk a színpadról, de most nem érzek semmi ilyesmit – megrántottam a vállamat – Jót tett az a zuhany, meg a kávé is, amit Joe belém diktált még az egyik kétperces szünetben.
- Láttam, nem tetszett a dolog – mosolygott.
- Nem hát. Hiperaktív leszek a kávétól…
- Meg is látszott a színpadon – nevetett fel, én pedig inkább a kezemet bámultam az asztalon. Túlságosan is tetszett az, ahogyan a hangja rezgett a levegőben, hogy a szemeinek csillogásáról ne is ejtsek szót. Tisztára olyan vagyok, mint azok a nyálas libák, akik a szőke hercegről álmodoznak. Csak az enyém nem volt szőke, és nem volt herceg… Hű, de szánalmas vagyok!
- Na igen… - motyogtam, aztán felkeltem a székről, és inkább beoldalaztam a pici mosdónkba, hogy átöltözhessek pizsamába.

Sokkal kényelmesebb volt egy térdig érő lenge nadrágban, és egy pólóban lenni. Amint kiléptem az ajtón, Mike ajkai vészesen remegni kezdtek, de még idejében visszafogta magát, és csak egy mosolyt eresztett meg. Szerinte rém’ vicces a Hupikék törpikés öltözékem. Én csak legyintettem egyet, és nem foglalkozva vele, bemásztam a keverő mögé, a fülemhez emeltem a fejhallgatót, és elindítottam a tegnap összeszerkesztett dalrészletet.
Csak fél órát töltöttem ott, mikor Mike huppant mellém, felvette a másik fülest, és magyarázni kezdett valamit. Először csak a szájának a mozgása tudta lekötni a figyelmemet, de azért igyekeztem felfogni azt is, amit mond. Végül éjfélkor döntöttünk úgy, hogy inkább lefekszünk aludni, és hagyjuk máskorra ezt a dolgot. Nem értettünk egyet valamiben, és szokásunkká vált, hogy megpróbáljuk meggyőzni a másikat a saját igazunkról. Jobban mondva arról, hogy nekem ez így tetszik jobban, és fordítva.
Az én „ágyam” volt jobb oldalon, míg Chesteré és Mike-é a balon. Mind a három kis fekhelynél el volt húzva a sötétítő függöny, Chester aludt – volna – lent – ha itt lenne -, Mike fölötte. Nekem kifejezetten tetszett ez a megoldás, tök jó volt, hogy ilyen kis helyen, ilyen kényelmesen ki tudtak alakítani kis kuckókat.
Be is feküdtünk, elhúztam a függönyt, és tökéletes sötétség telepedett körém. Sokáig csak bámultam bele a semmibe, aztán halkan sóhajtottam egyet.

- Tudod, szép dolog volt tőled, hogy a Crawlingot leforgathattuk… tudom, hogy rossz volt neked…
- Az már hónapokkal ezelőtt volt… - kuncogtam – Nekem már a banda az első. A múlt az pedig a múlt. Megtörtént, minek tagadjam? – hallottam, ahogyan halkan leugrott az ő ágyáról, majd halvány fény derengett fel, ahogyan elhúzta a függönyömet.
- Sokan inkább el akarnák felejteni, de te így mindig emlékezni fogsz a dologra, akárhányszor megnézed a Crawlingot – arca egy vonalban volt az enyémmel, ahogy lehajolt, én pedig beljebb csúsztam, egészen a busz faláig, és mutató ujjammal beinvitáltam magam mellé. Elmosolyodott, bemászott, és visszahúzta a függönyt, majd felkattintotta a fejünk felett a halvány éjjeli lámpácskát.
- Sosem tudnám elfelejteni. És az a videó így jó, ahogy van – vonogattam a vállamat, és szembefordultam vele. Meglehetősen furcsa helyzet volt, sosem voltunk még így ilyen közel egymáshoz.
- Elképesztő vagy, tudod? – somolygott, és érdeklődve vizslatta a vonásaimat, mintha még sosem látott volna.
- Ha te mondod… - motyogtam, s én is inkább az arcát tanulmányoztam. Szemei alatt sötét karikák húzódtak, amit nem csodáltam, mind fáradtak voltunk, bár a többiek hősiesen buliznak valahol. A mostanra tökéletesen feketére festett haja most nem meredezett annyira az ég felé, s az általam vásárolt férfisampon illatát árasztotta magából. Tökéletes arca volt, nekem nagyon tetszett. Ezt viszont nem kéne kimutatnom neki.
- Sosem beszéltél róla – motyogta, mire lassan bólintottam. – Nem tudom, mit gondolsz erről. Felnőtteket meghazudtolóan tudsz uralkodni az érzéseiden, ami számomra hihetetlen…
- Nem vagyok már gyerek, Mike! – suttogtam halkan, mintha félnék, hogy bárki is meghallhat bennünket. Kicsit féltem is, hiába tettem túl magam a történteken annyira, amennyire csak tőlem tellett, mégis szégyen volt erről beszélni. – Azóta nem, hogy akkor úgy döntöttem, hogy Chestert választom, és eljövök otthonról.
- Nehéz elhinni ezt, tudod, mikor a gyönyörű arcodra nézek. Olyan vagy, mint egy porcelán baba. Ráadásul hallgatsz Chesterre…
- Pedig a tinik nem szoktak hallgatni a szüleikre! – kotyogtam közbe vigyorogva, mire egyetértően felnevetett.
- Na jó, ez igaz… Látod, megint olyan kettős érzéseim vannak, és erről csak te tehetsz! – motyogta.
- Ezt hogy érted? Milyen kettős érzések? – vontam össze a szemöldököm, és meglepetten néztem a halvány fényben, ahogyan az arcán egy furcsa, de édes fintor fordul meg.
- Például, hogy hallgatsz Chesterre. Tényleg az lenne a logikus, ha nem tennéd. Például ma is. Ellenkezhettél volna, hogy te igenis menni akarsz, mégsem tetted… - csak enyhén felvontam a szemöldökömet, és fekve is megrántottam a vállamat. – És ez is… - mutatott felém.
- Micsoda?
- Észrevetted, hogy megnyaltad a szádat, miközben a szemöldöködet vonogattad? – nem volt szemrehányás a hangjában, inkább kíváncsi volt, én viszont őszintén meghökkentem.
- Nem, nem vettem észre… - motyogtam tétován. Lányból vagyok, tudom, hogyan kell jeleket küldeni a pasiknak, de Mike felé egyszerűen nem merek. Nincs hozzá bátorságom. És erre tessék. Önkéntelenül is ezt csináltam?
- Pedig őrülten jól csináltad… - nyögött fel, és a hátára gördült, amitől vészesen megbillent lefelé az ágyról, mivel akkora hely azért nem volt, hogy ő itt fetrengjen is. Gyorsan kaptam a karja felé, és így ösztönöztem arra, hogy közelebb csússzon hozzám. Barna szemei vészesen villantak felém, én pedig magamat is meglepve halvány mosollyal az arcomon hajoltam közelebb az arcához.
- De te félsz! Félsz tőlem, látom rajtad. De ez nem az a tartás, amivel fogadtál anno. Ez valahogy más… - találgattam, mire most ő nyalta végig látványosan az alsó ajkát.
- Félek, igen. Hogy pontosan mitől, azt én sem tudom. Vannak ezek a mozdulataid, amiket te talán nem is ismersz, mégis szinte mágnesként vonzanak hozzád… viszont nem szabad elfelejtenem, hogy alig múltál tizenhat, és Chester lánya vagy…
- Te mindig oda nem illő tényezők alapján választasz magadnak partnert? – sandítottam rá, és gunyorosan elmosolyodtam.
- Ezek nagyon is ide való dolgok. Te fiatal vagy, Rose.
- Na ne mondd…
- És azok után, amit az apád tett veled, nem hiszem, hogy díjaznád, ha itt és most rádmozdulnék – vallotta be, mire egy pillanatra elgondolkodtam. Mit is szeretnék?
- Igazad van abban, hogy élénken él bennem az a bizonyos eset – mondtam megfontoltan, és visszaeresztettem a fejemet a párnára, úgy néztem rá. – Nem tudom milyen lenne, ha például megcsókolnál… lövésem sincs. Csak azt tudom, milyen az, mikor úgy nyúlnak hozzám, hogy én azt nem akarom – nem szívesen beszéltem erről, sőt visszagondolni is gyűlöltem erre, de most ketten voltunk, és valahogy nem éreztem azt, hogy feltétlenül titkolnom kellene, hogy igenis megviselt, amit az apám tett. Egy pillanatra lehunytam a szememet, és nagy levegőt vettem. Igyekeztem erős maradni, amennyire csak lehetett ebben a helyzetben.
- Miért, most engem akarnál? – ránéztem, és minden mosoly nélkül pislogtam rá pár percig. Nem zavart meg az elmélkedésben, tudta milyen vagyok. Nem azért tétováztam, hogy húzzam az agyát.
- Nem tudom – suttogtam végül. – Talán igazad van. Talán tényleg tönkretett az a szemét – morogtam, és a hátamra fordulva megint becsuktam a szememet, és a fejemet csóváltam.
- Beszélt neked Chester ezekről amúgy? Mármint érted… – hirtelen került közel hozzám, félig meddig fölém hajolt, és a kezén támaszkodva nézett le rám. A gyér fény félhomályba burkolta bámulatos vonásait, én pedig egy percig csak elakadt lélegzettel néztem rá.
- Apa – vigyorogva mondtam ki a szót, amit csakis Chesterre használtam már, és ez Mike ajkaira is mosolyt csalt – meglehetősen érdekesen gondolkodik rólam. Egy este közölte velem, hogy elmegyünk a nőgyógyászomhoz. Gondolhatod, hogy mennyi kedvem volt hozzá, hiszen az után a dolog után éppen eleget jártam hozzá. Felíratott nekem egy fogamzásgátlót, közölte, hogy szednem kellene, de ne bonyolódjak bele kapcsolatba.
- De hát ez… - motyogta zavartan, én pedig az egyik ujjamat végighúztam az egyik szemöldökén, végig az arcán, majd az állánál megállapodtam.
- Ellentmondásos? Igen. Tudod, nem mondta ki, sosem beszél őróla, de szerintem fél, hogy egyszer… hogy talán eljön hozzám, mikor ő nincs mellettem. És ha már attól nem tudna megvédeni, hogy… hogy megint hozzám érjen, legalább nem akarja, hogy… hogy… - motyogtam, és zavartan pislogtam az ujjam begyére, ami az alsó ajka ívén játszadozott.
- Értem – bólintott, aztán megfogta a kezemet, és lágy csókot lehelt rá. Megborzongtam az érzéstől, de ettől csak egy hülye kis libának éreztem magam, aki elalél Mike egyetlen érintésétől is.

Aztán valami olyan történt, amiről valójában álmodni sem mertem soha. Közelebb hajolt, és mindvégig a szemembe nézve óvatosan megcsókolt. Tudtam, hogy valószínűleg azért ilyen gyengéd, és azért nézett rám úgy, mintha minden pillanatban készen állna messze elugrani tőlem, mert félt, hogy amiatt, ami történt, megijednék, vagy nem akarnám a csókját. Talán belül remélte is, hogy visszautasítom, hogy könnyebb legyen neki. Tudta, hogy Chester nem örülne, nem hiába most közeledett, hogy ő nem volt sehol. Hiú ábránd. Túlságosan is tetszett nekem ahhoz, hogy elhúzódjak, vagy ellökjem magamtól. Ajkai lassan végigcsúsztak a nyakamon, nekem pedig öklömnyire zsugorodott a gyomrom, és minden sejtem remegett. Ez volt az, amit akkor régebben nem érezhettem. Vágy.
Az ujjaim habár kissé remegtek, mégis megindultak a pólójának az alja felé, és lassan áthúztam a fején, hogy aztán végigsimítva a bőrén, magamhoz húzhassam. Nem voltam éppen gyakorlott ebben, de azért nem panaszkodhattam, legalábbis azt hiszem. Mike is minden kérdés nélkül végigcirógatta az oldalamat, aztán benyúlt a felsőm alá. Ahogyan ujjai megérintették a hasamat, majd felkúsztak a melleimhez, elakadt a lélegzetem. Ezt ő is észrevette, s egy pillanatra megállt, ledermedt, és megmagyarázhatatlan pillantással nézett le rám. Azt hitte, ez az a pillanat, mikor elhúzódom, vagy közlöm, hogy hagyjuk inkább ezt. Most sem tettem ilyesmit. Nem azért maradt a mellkasomban a sóhaj, mert kellemetlen lett volna, amit csinált, éppen ellenkezőleg. Minden eddigi épeszű gondolatomat kisöpörtem a fejemből, amik azt sugallták volna, hogy talán nem kellene ezt tennünk. És ezek a gondolataim is csak azért léteztek, mert nem mertem volna kikezdeni vele. Viszont most nem is én kezdeményeztem, és ez azt jelentette, hogy akar engem. Erre sosem számítottam volna, hiszen annyira sok lány fordult meg a banda körül…
Lassan hámozott ki a felsőmből, és amint levette rólam, nem átallott egy pillantást vetni rá a kis törpökre, és kinevetni.

- Szemét disznó! – mormogtam, de nem tudtam megállni, hogy el ne vigyorodjak én is.
- Most miért? Amúgy tök irigy vagyok Törppapára, amiért ilyen magaslatokon táborozhat – vigyorogta a képembe, és lassan végighúzta az ajkaimon a nyelvét.

Olyan érzéseket ébresztett bennem, amikről azt gondoltam bennem nem élhetnek. Én sem tétlenkedtem tovább, és habár baromira izgultam, azért végigcsúsztattam a kezemet a hátán, majd vissza, végigsimítottam a karjain, aztán a csípőjénél megakadtak az ujjaim. Tudtuk mindketten, hogy a szenvedélyes csókoknál, és az érintéseknél nem fogunk megállni.
Ujjai kutakodva simítottak végig a testemen, és nem sokkal később levette rólam a maradék anyagot is, ahogyan én is róla. Ösztönösen simultunk össze, éreztem, mennyire kíván, de képtelen voltam tenni bármit is. Csak simogattam a vállait, beletúrtam a hajába, és igyekeztem úgy csókolni, mintha nem egy kezdő kis valaki lennék. Szerettem volna, ha mindennél jobban kíván, amit úgy tűnt, sikerült is elérnem, viszont nem tudtam lejjebb csúsztatni a kezem, hogy így is ingereljem őt. Féltem. Hiába volt ilyen közel hozzám, lámpalázas voltam, nem tudtam, hogyan kellene hozzáérnem. De bárhogyan is legyen, ezt, ami kettőnk között zajlott, mindennél jobban élveztem. Hiába voltam ideges, mégis sokkalta felemelőbb volt ennél az izgalom és a vágy.
Ő viszont, mint már rutinos, felnőtt férfi, nem volt ilyen bátortalan. Mikor megéreztem az érintését a hasamon, majd haladt egyre lejjebb, az első hangos sóhaj is elhagyta a számat. Ajkai mosolyra húzódtak, éreztem a nyakamnál, ahogyan kóstolgatott. Bőszen karmolásztam a hátát, és lányos zavaromban nem igen tudtam várni. Annyira felizgatott, hogy képtelen lettem volna tovább is tűrni. Ő is érezte, hogy már szeretném, ha végre teljesen is összefonódnánk, így a derekához emelte mindkét lábamat, s elhelyezkedett az ölemnél. Ujjaim a hajába szántottam, és felkészültem arra, hogy nem lesz kellemes, ami most következik. Egyszer már részem volt benne, és habár most kétségtelenül kívántam a partneremet - ki ne kívánta volna Mike-ot? -, mégis tudtam, hogy nem lesz olyan jó. Legalábbis erre számítottam.
A halványan derengő fényben megint a szemembe nézett, és szavak nélkül kért engedélyt. Egy pillanatra elöntötte a mellkasomat valami különleges érzés, amit eddig nem éreztem. Hiszen képes lenne innen is visszahátrálni, ha én úgy szeretném. Ez pedig számomra ismeretlen volt, meglehetősen furcsa. Nem tudtam megszólalni, meg amúgy is felesleges lett volna, elronthattam volna vele a pillanatot, így csak megnyaltam a számat, és tekintetemet az ajkaira függesztve vártam. Ez éppen elég volt számára, tökéletesen értette, mit akartam ezzel közölni, és lassan belém csúszott. A feszítő érzés nem maradt el, de a csókja belém fojtotta a fájdalmas sziszegést. Így csak annyit tehettem, hogy erősen megszívtam az alsó ajkát, amit ő egy elégedett mordulással vett tudomásul. Egy percre megállt, nem mozdult, és a homlokomnak támasztva az övét ismét rám nézett. Kapkodva vettem a levegőt, a szemeimet összeszorítottam, és ujjaim a vállait szorították. Halkan felsóhajtottam, amit bár nehéz volt kiviteleznem, de érte bármit megtettem volna ebben a percben. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy nagyon rossz, így igyekeztem összeszedni magam. Nekem kellett megtennem a lépést, vagyis a mozdulatot, így lassan felfelé toltam a csípőmet. A fájdalom most is megvolt, folyamatosan jelent volt, mégis ahogyan mindketten lassan mozogni kezdtünk, mintha múlt volna. Lassan, irtó hosszúnak tűnő percek múltán már nem éreztem azt a kellemetlen feszítő érzést, amit az elején. Lábaimat kissé feljebb húztam, nála pedig most telt be a pohár. Most már nem finomkodott, erősen belemarkolt a combomba, és újult vehemenciával megcsókolt, miközben kissé gyorsított a tempón.
Olyan hirtelen fogta be a számat és állt meg a mozdulatban, hogy egy pillanatig csak értetlenkedve néztem rá, de aztán én is meghallottam, amit ő. Chester most csukta be maga mögött a busz ajtaját. Nem tudtam, hogy nevessek-e, vagy remegjek, mint a nyárfalevél ijedtemben. Mike enyhe mosollyal az arcán nézett rám, majd irtó lassan lekapcsolta a kicsi éjjeli fényt a fejünk fölött, és újra mozogni kezdett.
Meglehetősen nehéz volt csendben maradnom, mivel mindennél jobban élveztem a mozdulatait. Az ajkamba harapva, vagy éppen vele csókolózva igyekeztem csendes lenni.
Nem reméltem, hogy az is be fog következni, hogy eljuttasson a csúcsra, de mégis megtörtént. Halkan felnyögtem, bár ekkor már nem aggódtunk annyira, Chester halkan hortyogott. Mike a nyakamba temette arcát, és halkan zihált.
Nem tudtam, hogy neki milyen érzés volt, talán túlságosan is béna voltam számára, de nem is mertem rákérdezni. Élveztem, hogy apró, kedves puszikat nyomott a nyakamra, a vállamra, az arcomra és a számra, s lassan elnyomott bennünket az álom.

In Pieces - Chapter 3

3. Face to face

Heléna:

Kisétáltunk a repülőtérről, én két puszival, meg a torkomban dobogó szívvel búcsúztam Cheztől, míg Mike és Rob a csomagjaimat süllyesztették a kocsi hátsó ülésére. Nem kellett volna, hogy szorongjak, hiszen megbeszéltük Chesterrel, hogy semmi sem fog kitudódni, és magamban már lezártnak is tekintettem a mi kis kalandunkat, csak hát mégis… Hiába, én kötődtem egy bizonyos szinten hozzá, hiszen lefeküdtünk egymással. Valami olyat is megmutattunk a másiknak, amit előtte nem, kicsit úgy éreztem, hogy minden percben felém fordulhat, és megcsókolhat, habár tudtam, nem így lesz. Ő csak mosolygott, le mertem volna fogadni, hogy magában jót röhög rajtam, ugyanis biztosra vettem, hogy kiült az arcomra, amit gondoltam.
Végül Robnak is cuppantottam az arcára, aztán háromfelé indultunk.
Mikor Mike beült mellém, egy pillanatig úgy nézett rám, mintha várna valamit tőlem, amit nem értettem.

- Mi az? – kérdeztem zavartan. Valahogy most, hogy van barátnője (arra gondolni sem mertem még nagyon mélyen, magamban sem, hogy ki is az) valahogy olyan volt, mintha bűn lenne az, ahogyan egymásra nézünk. Tiszta hülye vagyok!
- Hát azt hittem, majd mesélsz. Keveset tudtunk beszélni telefonon, és aggódtam anyukád miatt is – na igen, csak ő tudja elérni, hogy annak ellenére, hogy irtóra utálnom kéne Őt, én mégis inkább szégyenkezést érezzek, amiért hazudtam neki.
- Ó, anya jól van, semmi komoly, ne aggódj! – legyintettem, és nagy figyelmet szenteltem inkább az övem becsatolásának.
- És, más nem volt? Ne legyél már ilyen, Léni! – mosolygott bánatosan. – Egy hónapja alig láttalak, és most kukulsz meg? – Uram Isten! Hát lehet rá haragudni?
- Hát… Találkoztunk apámmal. Mármint az igazival.
- Tényleg? – szemében furcsa fény csillant.
- Mi a baj?
- Hát csak… Kicsit féltékeny vagyok Chesterre, amiért ő előbb megismerte édesapádat, mint én – most erre mit lehet mondani? Csak kamilláztam. Lassan leesett már nekem is, hogy Mike a legjobb barát kategória alól kilóg. És ezt neki is észre kellene vennie! Nem mintha nem tetszene a dolog, csak… Akkor meg minek ez az egész Fanni ügy?
- Hát nem vesztettél semmit, hidd el! Ittunk egy kicsit – kurva sokat -, aztán táncoltunk – én kurvás táncot lejtettem Chez körül -, aztán hulla fáradtan ágyba dőltünk – nem, nem voltunk hulla fáradtak, mert rémlik, hogy órákig szexeltünk. – Apa meg le is lépett a felénél, szóval mindegy is – még jó, hogy a kurvás táncomat nem látta!
- Jól hangzik – mosolygott. Ó, anyám!
- Ja… Én meg írtam, főként… - motyogtam halkan, kicsit reméltem is, hogy nem hallotta, de csalódnom kellett.
- Tényleg? Az jó… - bólogatott, de nem kérdezte meg, hogy mit, és ez jó volt. Nem tudott a saját kis regényemről még, és nem egy kocsiban akartam megbeszélni ezt vele. – Fanninak nagyon hiányoztál ám, meg nekem is! – az a futó pillantás, amit kaptam Tőle, jelenleg majdnem beleolvasztott a bugyimba.
- Te is nekem! – igyekeztem eltitkolni, hogy Fanni nem hiányzott egyáltalán. Jaj, Istenem, hogy fogom én játszani a szerepemet? Nem színésznő vagyok, basszus! – És írtál valami jót? – tereltem a szót a zenére.
- Hát, van egy-két kósza ötletem – hamiskásan elmosolyodott, én pedig a fejemet csóválva felnevettem.
- Na ja, el tudom képzelni. Az ilyen kósza ötleteidből szoktak születni a slágerlistákat vezető számok!
- Remélem, hogy így lesz… Amúgy tényleg van valami, amit írtam, és még nem volt módom megmutatni – ezzel előhúzott egy CD-t a sok közül, és az ölembe tette. A borítóját saját kezűleg rajzolta, s ahogy kinyitottam a kis tokot, megpillantottam egy sima, fekete lemezt, amire fehér betűkkel a „Qwerty” volt írva. A szívem a torkomban dobogott, majdnem felsikítottam, hogy csak ezt ne! De nem tettem meg, helyette becsúsztattam a lemezt a lejátszóba, és elindítottam. Néma csendben, balta arccal hallgattam végig a számot, és próbáltam úgy tenni, mint aki először hallja. Nem néztem Rá, tudtam, hogy akkor talán olyat mondanék, amit nem kellene. A dal lassan véget ért, és újra csak a kintről behallatszódó kocsik hangja töltötte meg a teret. – Egyszer mondtad, hogy vágysz valami zúzósra… Ha jól emlékszem, pont ezeket a szavakat használtad! – oké, ha már ő támad engem, még ha nem is tud róla, akkor én sem maradok tétlen!
- Ezt nekem írtad? – olyan hitetlenkedve pillantottam Rá, ahogy csak tudtam, Ő pedig halványan elmosolyodott.
- Igen, neked – teljes képszakadás. Hogy mi az a mi és izé?!!! – Léni, jól vagy? – nézett az arcomra kissé ijedten, mire megráztam a fejemet, és erőltetetten elmosolyodtam.
- Köszönöm szépen! – csak ennyit mondtam, a CD-t kivettem a lejátszóból, és visszatettem a helyére, majd csak néztem kifelé az ablakon.
- Igazán nagyon szívesen! – oké, még ha nem is szándékosan szórakozik velem, akkor is felképelném most!

De persze, amint lopva felnéztem az arcára, elszállt minden haragom. Picsába! Miért nem vagyok képes haragudni Rá? De mondjuk mindegy is, mert hiába kérdezgetem ezt magamtól, egyszerűen így hat rám a közelsége, és kész. Közben kaptunk egy telefont Bradtől, így végül nem is haza mentünk, hanem a Házba. Ott találkoztunk a többiekkel is, akik mind részt vettek az album munkálatain. Némelyiküket már jól ismertem, de azért voltak, akik idegenek voltak elsőre.
Brad végül leültetett az ő kis kuckójában egy puffra, és megkért, hogy hallgassam, amit játszik. Mike közben eltűnt, Rick hívta, így ketten maradtunk Braddel. Ő játszani kezdett, én pedig hallgattam. Mosolyra húzódott a szám, ahogy ismerős dallamok ütötték meg a fülemet.

- Szerinted is, mi? – kérdezte magában nevetgélve.
- Túl Rage Against The Machine? Igen, az. Olyan, mint a Wake eleje.
- Na mindegy… még dolgozom rajta. Mi újság? Jó, hogy itt vagy végre! Egy hónap nélküled… - csóválta a fejét, én meg csak értetlenkedve néztem rá.
- Ennyire hiányoztam?
- Igen – mosolygott –, de most éppen Mikera gondoltam – még mindig értetlenül hunyorogtam rá.
- Mi van Vele?
- Az, hogy látszott mennyire megviseli, hogy nem vagy vele.
- Először talán, aztán jött Fanni, nem igaz? – morogtam, mire Brad elmosolyodott.
- Kedves lány – én csak bólintottam. – Szándékozod megtépni?
- Már miért tenném? – tettem a közömböst, nem is olyan rosszul.
- Mert elvette tőled őt…
- Sosem volt az enyém!
- Ez igaz. Sosem.

Több szó nem esett köztünk kettejükről. Elfogadtam, hogy Brad megkedvelte Fannit. Meg is értettem, hiszen nem hiába szerettem én is annyira az unokahúgomat… anno. Ám én nem tudtam szemet hunyni az árulása felett. Tudta, mit érzek. Ezen nincs mit szépíteni.
Később értünk haza, mint terveztük, és meglehetősen fáradtan is bandukoltam a garázsból befelé a lakásba, viszont amint beléptem, megdermedtem. Ott állt Fanni, a konyha ajtajának támaszkodva, és rém’ komoly tekintettel nézett rám. Nem úgy történt, mint a filmekben, nem estek ki a kezeimből a csomagok, épp ellenkezőleg, csak még jobban szorítottam egy pillanatig a fogantyúkat. Mike a hátam mögül beoldalazott a konyhába, és mosolyogva, jókedvűen ment oda hozzá, és nyomott csókot a szájára. Alapjában véve rendült meg a kis világom, amiben én itt éltem már egy ideje. Olyan volt, mintha a konyha falai, és a talpam alatt remegne a föld, és minden össze akarna omlani. Aztán persze rájöttem, hogy nincs földrengés, és semmi egyéb, hanem valószínűleg inkább a szívemben rengett meg az a fal, ami mögé betuszkoltam az összes érzésemet még otthon, és próbálom ott is tartani őket. Mindannak ellenére, hogy egy rémesen érzelgős lány voltam, most mégsem történt igazából semmi. Még csak egy könnycsepp sem csordult le az arcomon. Hiába a nagy érzelmi sokk, amitől olyan érzésem volt pár pillanatig, hogy menten dobok egy hátast, nem történt semmi. Nem itt, nem most!
Fanni elmosolyodott, ahogyan Mike kedveskedve beszélt hozzá pár szót, aztán mindketten felém fordultak. Mindvégig az Áruló szemébe nézve odaléptem hozzá, és táskákkal a kezemben megöleltem. Igyekeztem úgy a bordái közé nyomni az egyik fogót, hogy fájjon, de ne szisszenjen fel. Adtam neki két puszit, és mosolyogva még váltottam velük pár szót, aztán fáradtságra hivatkozva elvonultam az emeletre, és becsukva magam után az ajtót, lerogytam a földre. Oké, most mihez kezdjek? Tudtában annak, hogy a másik szobában lesznek és… és… Oké, erre inkább ne is gondolj, Léna!
Gondosan – azaz olyan sokáig, hogy azt bárki megirigyelhette volna – pakoltam ki a bőröndökből és táskákból, aztán leültem az ágyra és néma csendben meredtem a falakra. Az én szobám volt a világ legcsodásabbja, most mégis félelemmel töltött el a tudat, hogy itt kell lennem. Viszont tényleg nem akartam összetörni, ahogyan ezt sikerült is eddig elkerülnöm. Csak túl akartam élni, ennyi. Nagyot sóhajtottam, majd kis hallgatózás után, mikor megállapítottam, hogy senki sincs a folyosón, elosontam a fürdőbe, és egy gyors zuhany után lefeküdtem aludni.
Csak reggel vettem észre az SMS-t, ami Cheztől jött, hogy minden rendben van-e. Gyorsan pötyögtem neki egy választ, aztán mentem is le reggelizni. Mike nem volt otthon, de Fanni legnagyobb bánatomra igen. Nem nézett rám, talán nem mert, és miután én megjelentem a konyhában, ő gyorsan el is tűnt otthonról. Csak úgy fortyogtam belül, de hallgattam.
Később én is bementen az irodába, és szembesültem a nagy irathalommal, ami fogadott. Az egész délelőttöm ráment, hogy mindent átnézzek, aztán egy gyors forró csoki után elmentem a Házba. Chester két puszival fogadott, és egy olyan nézéssel, ami zavarba ejtett egy pillanatra, de aztán jött Mike. Na ja, megint szánalmas voltam, de annyira jól nézett ki a bő farmerben és fehér pólóban, hogy csak na!

- Komolyan mondom, hogy ki fogok akadni! – morogta halkan, és közben körbenézett, hogy nem hall-e bennünket valaki.
- Mi baj van? – kérdeztem rögtön, és valamiért én is azonnal körbekémleltem.
- Á, csak… semmi, hagyjuk! – nem volt valami jó kedve, ezt láttam, és ahogy elviharzott mellettem, az is ezt bizonyította.
- Mi baja? – fordultam Chez felé.
- Csak a meló – megrántotta a vállát, aztán ő is intett, és továbbállt.

A továbbiakban Phoenix-szel lógtam együtt. Kimentünk az udvarra és kosarazni kezdtünk. Sosem voltam jó a sportokban, de azért értettem ehhez-ahhoz egy kicsit. Kezdetben persze engedékeny volt velem szemben, mert hogy mégiscsak lány vagyok, meg hát, ahogyan ő hívott mostanság, a Trójai Heléna, de később rájött, hogy nem érdemes átengednie nekem a labdát, mert nem leszek elnéző. Én simán nekimentem, egyszer-kétszer nézett is nagyot, de én csak nevettem. Ha már játszunk, akkor csináljuk jól! Jó volt kicsit másra is koncentrálni, ami elvonta a figyelmemet arról, hogy lassan megint este lesz, és az egyet jelentett Fannival is. Habár tízig szokott melózni az étteremben, mégis tudtam, hogy találkozunk. Én nem szoktam aludni akkor még, és sejtettem, hogy Mike is keresni fogja a társaságomat este otthon. Otthon… Már ezen is gondolkoztam, hogy akkor az a ház kinek is az otthona tulajdonképpen?
Meglehetősen fáradtan ültünk a kőkorlát tetején, a teraszon. A csillagok már fent voltak az égen, ebből is gondoltam, hogy már közel járhatunk ahhoz a bizonyos este tízhez. Mike meg is jelent mellettünk, de ahelyett, hogy rámszólt volna, hogy készüljek, felült mellém, és egy üveg vizet nyújtott felém. Hálásan mosolyogtam, majd ittam egy kicsit, megkínáltam Phoenixet is, aki kis csendes ücsörgés után elbúcsúzott. Ketten maradtunk.

- Minden rendben van? – halk hangja most is elkábított, pedig ennek Ő talán nem is volt tudatában.
- Persze – hazudtam. – Miért?
- Tudod… nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy te talán nem örülsz nekem és Fanninak – őszintesége nem lepett meg, mert alapjában véve Ő ilyen volt. Persze az már más tészta, hogy Chez szerint akart tőlem valamit, csak titkolta. Ez már nem számított.
- Én csak… - mit is mondjak? Hogy szerelmes vagyok belé? Hogy Ő nekem a mindenség, és sosem fogok senki iránt úgy érezni, mint iránta? Kimondtam volna! Isten lássa lelkemet, most tényleg majdnem elmondtam Neki mindent, viszont az arcán nem kíváncsiságot láttam, hátha tényleg bevallok neki mindent, hanem szomorúságot. Szomorú volt, mert nem fogadom el Fannival. És ez volt az, ami megállásra késztetett, ezért temettem újra el mindent, amit mondani akartam. – Furcsa, de egyáltalán nincs ellenemre – nyögtem ki végül.
- Tényleg? Nincs semmi, amit titkolnál? – pillantott rám, de szemeiből most az egyszer nem tudtam kiolvasni semmit.
- Mire gondolsz, Mike? Nekem te mindig is az első számú leszel az életemben, bárkivel is legyél, bárhova is menj, bármit is tegyél! – természetességgel jöttek a számra a szavak, mert igaz volt, mégsem volt újdonság. Ezt Neki is tudnia kellett.
- Te is… te is nekem… - motyogta, de lesütötte a szemét, és ettől nem éreztem ezt igaznak. Tehát nekem van igazam, és nem csak úgy van együtt Fannival. Nem csak mert nem volt jobb dolga, hanem mert már érez iránta valamit!

Mintha kést döfött volna a szívembe. Ő nem hátulról, ahogyan Fanni, hanem szemtől szemben. Senki mástól nem fájt volna ennyire, mint Tőle, mégis senki másnak nem tudnék megbocsátani ezért, csak Neki. Neki már a tette utáni első másodpercben megbocsátottam. Az én gyengeségem, az én keresztem. Az én lelkem hóhéra, az én életem összetörője Mike volt.
Hazafelé felvázoltam neki a könyvem történéseit, és elmondtam azt is, mit ígért Chez. Azt mondta, hogy szerinte igaza is lesz, tutira elintézi, hogy annál a kiadónál elolvassák a könyvemet. Onnan pedig minden rajtam múlik, vagyis azon, amit írtam.
Otthon aztán tényleg belefutottunk Fanniba. Nézni, ahogy csókolóznak valami eszméletlenül szar volt. Viszont csak mosolyogtam egyet, és kész. Felültem a pultra, és egy zacskó chipset kezdtem majszolni. Mike látván, hogy nem szándékozom mozdulni és Fanni sem, közölte, hogy akkor befoglalja a fürdőt, mire bólintottunk.
Fanni megint az ajtóban állt, de most már nyíltan engem bámult.

- Na mi a szar van? – vakkantottam oda magyarul, hogy ha esetleg Mike valamiért visszajönne, ne értse a beszélgetést.
- Haragszol.
- Mindig is tudtam, hogy okos vagy, de hogy ennyire?! – gúnyolódtam, majd lassan ráemeltem a pillantásomat. Nem úgy tűnt, mint aki fél, de láthatóan eléggé zavarban volt.
- Te nem léptél semmit… - mondta egyenesen a szemembe nézve, magabiztosan, de mikor a „Fanni” feliratú bögréje csattant nem messze mellette a falon, már megugrott egyet.
- Fogd be a szádat! – rivalltam rá. – Van pofád ezzel takarózni? – leugrottam a pultról, és elé sétáltam. – Undorító vagy! Idehoztalak, hogy végre ne kelljen otthon lenned, és te… - fenyegetően intettem felé az ujjammal, ő pedig élénken figyelt. – Erre mondják, hogy kígyót melengettem a keblemen, igaz?
- Nézd én…
- Mosolyogni és nevetni fogok, de ez ne tévesszen meg téged! Akarom, hogy tudd, hogy mikor rádmosolygok és kedves vagyok veled, belül mérhetetlenül utállak, és hányingerem van tőled! Akarom, hogy tudd, hogy nem csak haragszom rád, hanem teljes szívemből, őszintén gyűlöllek téged! – mondtam lassan, hogy felfogja.
- Na ne mondd! – sziszegte. – Akkor csak, hogy tudd, mire kell gondolnod, miközben hamisan mosolyogsz rám… Megszereztem azt, amihez te kevés voltál… Túlságosan is lekötött az, hogy mindenkivel megszerettesd magad. A Fort Minor, a Linkin Park, az összes road és mindenki, nem igaz? Közben pedig nem mertél Mike felé lépni… - mindkét kezem remegett, miközben hallgattam a szavait. – Tudod, milyen jó egy pasinak az, ha ő az első valakinek? Mikor megcsókolt, megkérdezte, hogy volt-e már valakim. Én bevallottam, hogy a csókon túl még nem mentem soha – gonoszan elvigyorodott, és most mintha nem is azt a Fannit láttam volna magam előtt, akit régen ismertem. – Ezután már tényleg nem kellett sokat sakkoznom, hogyan szerezzem meg magamnak. Ő volt az első, Léna, aki megérintett úgy igazán, és ez neki is sokat jelent. Engem akar, csak engem… jusson ez eszedbe, mikor a boldog lányt játszod. Képzeld el, ahogyan a te ágyadban fekve tett a magáévá!

Dühös voltam, és sértett. Az én ágyamban? Tudtam, hogy nem hazudik. Ilyet ő magától nem mondott volna, ha nem lett volna igaz. Legszívesebben felképeltem volna, és már a kezemben volt a lendület, mikor ellépett előlem, és nevetve közölte, hogy csatlakozik Mikehoz, a zuhany alatt.
Zihálva rohantam az ajtóhoz, és kapkodva írtam egy üzenetet Cheznek, hogy egyedül van-e otthon. Mikor jött az igenlés, futni kezdtem. Nem számított, hogy nem lakik valami közel. Úgy rohantam, mintha az életem múlt volna rajta. Nem is néztem magam körül senkit, többször is nekimentem az utcán lévő embereknek, de én csak bőszen motyogtam az ’elnézéseket’, és futottam. Az oldalam szúrt, a szemembe könnyek szöktek, és most éreztem azt, hogy nem bírom. Hiába nem akartam összetörni, nem bírtam tovább. Fanni szavai bőszen forgatták az általa, és Mike által belém szúrt késeket.
A kapunyitó számkombinációt négyszer is elrontottam, mire bejutottam. Átvágtam a rövid kis ösvényen, ami Chez ajtajáig vezetett, és kopogtam. Mit kopogtam? Dörömböltem. Még most is fájt az oldalam, mintha a bordáim beleálltak volna a tüdőmbe, és nem kapnék levegőt. Nos, nem is kaptam. Chester rövidesen kinyitotta az ajtót, én pedig besiettem mellette a kis előszobába.

- Hel… mi történt? – kérdezte elképedve, én pedig csak kapkodtam levegő után, és a könnyeket próbáltam kipislogni a szememből. – Hallod? Mi történt?
- Tűntesd el! – ziháltam, és kétségbe esve néztem bele a sötétbarna szemekbe. – Itt… - ütögettem a mellkasomat, ahol a szívem dobogott. – Fáj! Nem bírom! – ráztam a fejemet, mint akinek nincs ki mind a négy kereke. Talán nem is volt. – Tűntesd el! Csinálj valamit! Nem akarom ezt! – könyörögtem. – Tűntesd el… tűntesd el…

Úgy járkáltam ide-oda a pici helyen, mint egy űzött vad, akit sarokba szorítottak. Kezeimmel hol a szívemhez kaptam, hol a hajamba túrtam, s levegőért kapkodva néztem Chester megrökönyödött arcába. Nem tudtam eldönteni, hogy mennyi ideig csináltam ezt, és kántáltam azt, hogy ’tűntesd el’, de Chez megunta.
Lefogta a kezeimet, és a falhoz szorítva megcsókolt. Nyelve végigsimított az ajkaimon, aztán erőszakosan megcsókolt. Először meglepődtem, és ledermedtem egy pillanatra, de aztán rájöttem, hogy pontosan ezt akartam. A tűz, ami a szívemet marta, most átalakult a Chester iránti vágyódássá, és a karjaimat a nyaka köré fonva falni kezdtem a csókjait. Hogy pontosan hogyan kerültek le a ruháink, azt nem tudnám megmondani. Csak éreztem az ujjainak cirógatását a bőrömön, azt, ahogyan az ajkai nedves csíkot húztak a nyakamra és a vállamra… én pedig csak a falnak simulva élveztem, ahogy elfeledteti velem azt, hogy valóban a gyávaságom miatt nem lehetek azzal, akit szeretek. Viszont ebben a pillanatban, ahogyan a forró ajkak ízleltek és kényeztettek, csak ő létezett és én. Jobb volt, mint egy drog, jobb volt, mint bármi más. Megtette, amire kértem: egy időre eltűntette a fájdalmat a szívemből.

„Telling me to go”

In Pieces - Chapter 2

2. What the fuck are we doing?

Heléna:

Reggel kicsit kótyagosan ébredtem, a fejem egy icipicit fájt, bár nem is csodálkoztam rajta, hiszen mennyi whisky-t megittam! Furcsa volt, hogy az ágyamnak a belső oldalán feküdtem, ahol érintkezik a fallal, de persze rögtön tudtam, miért. Itt most nem játszott az, ami a filmekben, hogy „ó, Istenem, annyit ittam, hogy nem emlékszem, hogy kerültem ide, és mi történt”. Jobbra fordultam, és azonnal megpillanthattam a békésen szuszogó Chestert. Hm, igen. Chez, aki kurva jó az ágyban! Hogy is lehetne elfelejteni? Sehogy. Ahogyan azt sem, hogy Fanni valószínűleg ugyanezt gondolja Mikeról. Picsába! Miért kellett nekem beleszeretnem Mikeba? Annyira tudtam már az elején is, hogy nem szabad, tabu! Erre mit csinálok? Jó, oké, azért azt vegyük már figyelembe, hogy beleszeretni rohadt könnyű volt! Álompasi! Még akkor is, ha most éppen Fannival van, ezzel sztepptáncot járva az én összetört szívemen. De hát, ha az ő szemszögéből nézzük, akkor…

- Ki a francot érdekel az ő szemszöge? – motyogtam félhangosan, majd újra Chesterre pillantottam.

Úgy aludt, hogy szerintem a harmadik világháború kitörése sem ébreszthette volna fel. Kedvem lett volna hancúrozni vele, de nem akartam csak ezért felkelteni. Mégiscsak átutazta velem a fél világot, aztán órákig szexeltünk. Hadd pihenjen – gondoltam, majd kimásztam mellőle, és a fürdőbe siettem. Ott aztán akaratlanul is eszembe jutott egy régi, másfél éves emlék, mikor Fannival az egyetemi buli után józanodtunk ugyanitt. Igyekeztem az áruló ribanc arcát elhessegetni a szemem elől, aztán gyorsan megmosakodtam, magamra kaptam egy itthoni pólót meg rövidnadrágot, és a dolgozómba telepedtem. Anyáék már rég elmentek dolgozni, így ketten voltunk a házban. Bekapcsoltam a laptopom, és sikeresen legyűrtem a késztetést, hogy meghallgassam újból a Qwerty-t. Se az e-mail-jeimet, se semmit nem néztem meg. Három hétig, míg Kanadában voltam, minden nap, többször is megnéztem, hogy mi a dolgom az MSR-nél, de most nem. Kell egy hét. Csak ennyit kérek, aztán felveszem a mű „jaj de örülök nektek srácok” arcomat, és folytatom az életemet. Mert akármennyire is gázos most a helyzet, nekem már LA és Mike az otthonom. Na persze az is igaz, hogy nem maradok ott nála, az fix. Hogy hogyan fogom neki ezt beadni, még nem tudtam, de mindenképpen elköltözök tőle. Csak megérti, hogy kettesben szeretném őket hagyni…
Eszembe jutott az első turné előtti indulás előestéinek egyike. Mikekal az irodából mentünk hazafelé, és rákérdezett, hogy minden rendben van-e. Már akkor is tudtam, hogy nem, semmi sincs rendben. Pontosan emlékeztem, hogy abban a pillanatban is arra gondoltam, hogy mikor belenézek a szemeibe, egy részem meghal Tőle. Attól, hogy olyan tökéletes. Az én szívemnek tökéletes. Azt hitte, nem érzem magamat jól a társaságában. Hogy hihette? Hát tényleg nem látta rajtam, mennyire szeretem? De persze akkor is jött azzal, hogy nekem tetszik-e Chester. Akkor is megvallottam, hogy Chez csak legjobb barát, és hogy nekem Ő ennél sokkal több. Na, ez nem volt elég világos? És mikor utána beugrott velem a medencébe? És ott voltunk, közel, olyan közel! Miért nekem kellett volna mozdulnom?

- Menj a francba, hogy ezt csináltad velem! – motyogtam dühösen, és igyekeztem nem sírni. Megígértem magamnak, hogy nem fogok.

Aztán nekiláttam annak, amihez a legjobban értettem egyesek szerint: írni. Nem tudtam mennyi idő telt el, csak belefeledkeztem a saját kis világomba, mikor hirtelen meghallottam a halk lépteket. Hátrafordultam, és megpillantottam Chezt az ajtófélfának támaszkodni.

- Jó reggelt! – köszöntöttem mosolyogva.
- Reggelt? Dél van, ha jól számolom… - tekintett az órájára, mire bólintottam. Láttam rajta, hogy azért állt meg ott, olyan messze tőlem, mert nem tudja, miért tűntem el mellőle. Gondolom meg akarta adni a lehetőséget, hogy úgy tegyek, mintha a tegnap éjszaka meg sem történt volna. De ki akarná ezt?
- Hogy érzed magad? Nem fáj semmid? – felkeltem, és felé lépkedtem. Oké, ajánlom, hogy ne utasíts vissza, mert akkor eléggé kínos hat nap elé nézünk! Arcán féloldalas, huncut mosoly jelent meg, ahogyan a nyaka köré fontam a karjaimat.
- Tökéletesen jól vagyok – mondta, majd átkarolva a derekamat, csókot nyomott a számra. Kellett nekem úgy, mint szomjazónak a víz. Ő tartott fent a víz felett, nélküle valószínűleg összetörnék. Az, hogy megadta nekem az izgatott vágyakozást utána, mindennél többet segített.
- Ennek örülök… - motyogtam két csók között. Ujjai besiklottak a pólóm alá, és tudtam, nem állunk meg.
- Egy kis reggeli… déli torna? – mormogta a nyakamnál, miközben csókokat hintett a bőrömre.
- A kicsinél lehet egy picit több! – kuncogtam, majd elkezdtem tolni a hálószoba felé.

**

Az aznapi vacsora csendesen telt. Anyáékkal beszélgettem kicsit, aztán visszavonultunk az emeletre Chezzel. Ő is, és én is elgondolkodtunk az elmúlt egy napon, és hát nem jutottam sokra. Mi ez? Szex. Ennyi. Viszont én nem ilyen vagyok, nem szoktam olyannal ágyba bújni, aki nem a pasim. Bár még sosem volt rá lehetőségem, hogy egy általam nagyon is helyes férfinak vélt rocksztárral bújjak ágyba. Ha Mike-ot nem vesszük számításba, márpedig őt nem vesszük, mert sosem akart engem. Mindegy volt, hogy Chester mit mond, sosem éreztette velem, hogy akarna valamit. Soha…

- Ez tök jó… mi ez? – kérdezte, mikor én kint ültem az erkélyen és cigiztem, ő pedig a laptopomat bámulta. Behajoltam az ajtón, és hunyorgatva megpróbáltam kivenni, mit leshet.
- Ja, ez csak a saját kis regényem – eloltottam a cigit, és beljebb araszoltam. Az ölébe húzott, és néhány percig még csendesen olvasgatta a sorokat.
- Nekem tetszik. Hogyhogy angol? És honnan az ötlet?
- Hát… Ezt akkor kezdtem el írni, mikor kiköltöztem Mikehoz. Ha volt egy kis időm meló közben írogattam, és valahogy automatikusan angolul jöttek a szavak. Persze sok mindennek utána kellett néznem, tekintve, hogy krimi. Vannak benne olyan kifejezések, amiket csak úgy nem is használok soha.
- Meséld el, miről szól. Ha jól látom, ez már a végefelé van.
- Hát, van benne egy csaj, aki ügyvéd, vele kezdődik a sztori. És az egyik gyilkossági ügye összehozza egy pasival, aki nyomozó. A pasi minduntalan be akarja bizonyítani, hogy a férfi, akit megvádoltak, bűnös, de a nő védi a gyanúsítottat. Carla, a csaj nem olyan nagy ász, nem akartam, hogy nagyon nőközpontú legyen a történet. Az igazi hős Josh, a nyomozó. Ő kiváló, sosem csúszott ki még senki a kezei közül, de ez az ügy nehéznek bizonyul, még neki is. Szépen lassan összejönnek Carlával, satöbbi. Josh bemutatja az egyetlen élő rokonának, Jennek, aki a húga. Jen viszont nem szimpatizál Carlával, és ezt el is mondja Joshnak, amin kicsit összekapnak. Közben történik ismét egy gyilkosság, és minden jel a mi gyanúsítottunkra, Stevenre utal. De ő nem lehetett, hiszen börtönben ül, előzetesben. Josh végül kezd rájönni, hogy tényleg minden figyelmét az ügyre kell fordítania, különben nem tudja megoldani. Carla elhatározza, hogy segít neki. Ezzel Joshnak is akar imponálni, és be is tudná bizonyítani, hogy az összes bizonyíték ellenére sem Steven a tettes. Elkezdenek hát együtt nyomozni. Néha jól jön, hogy Carla ügyvéd, betörnek egy nagykutya irodájába egy partin, aki fegyvereket ad el. Remélik, hogy találnak valamit. Szóval sok ilyen kis ügyük van, egészen összeszoknak. Aztán Carla a könyv vége felé bejelenti, hogy terhes. Josh örül is meg nem is, mert nyomozóként nem vágyott gyerekre, de azért mégis… Ráveszi Carlát, hogy álljon le, vigyázzon a babára, ne menjen vele nyomozgatni, hiszen amúgy is jócskán törvényellenes, amit eddig is csináltak. Jen vállalja, hogy Joshsal tart a lány helyett. Carla rábólint, de aggódik. Josh tovább nyomoz, mígnem végül rájön, hogy tényleg nem Steven a tettes, de akkorra már szinte mindent háromszor leellenőriztek, minden bizonyítékot és nyomot, de ötlete sincs, ki lehet a tettes. Elmegy Carlához, hogy tanácsot kérjen tőle, de a nő nincs otthon. Viszont talál rengeteg papírt és a fürdőszobában egy újabb holttestet, ugyanazzal a módszerrel: Jent.
- Hűha… - motyogta tágra nyílt szemekkel, én pedig megpusziltam az arcát. – Ez lesz a vége?
- Nos igen, végülis. Josh rájön, hogy Carla profin álcázta magát végig, de most, hogy Josh leállította az ügyről és látszólag a babáért sem volt oda, úgy tűnik, megölte a húgát. Josh magán kívül van, őrjöng, tombol, és bosszút fogad. Megesküszik, hogy ha addig él is, de megtalálja Carlát, akinek így már öt gyilkosság is a számlájára írható, köztük a húgáé.
- Ez jó, ez tetszik.
- Josh egy vérbeli amerikai nyomozó, mindent megtehet, amit csak akar, ha szabad, ha nem. Carla pedig egy ázsiai származású lány, Thaiföldről költözött Amerikába. Az ő révén sikerül például betörni annak a fegyverkereskedőnek a házába, mert az országában ismert maffiózókat is ismeri. Van benne lövöldözés, robbantás, menekülés, amikor lebuknak egy akciójuk során – megvontam a vállamat, majd én is a képernyőre néztem. – Mikenak sok filmje van otthon, volt honnan ötletet merítenem. Sőt, Takkal egyszer futólag egy sztriptízbárban is megfordultunk, így egy olyan jelenet is van benne, mikor Carla sztriptíztáncosnőnek adja ki magát. Habár a nő szemszögéből íródik, soha nem árulja el egyetlen gondolattal sem, hogy ő a tettes, és végig Josh érzelmeit és tetteit követi nyomon.
- Hát nem semmi vagy, hogy ezt így kitaláltad.
- Á, ez semmi – legyintettem, majd felé fordultam és csókot leheltem a szájára.

Chester:

Hellel tölteni egy hetet mindenképpen egyszerre volt nyugalmas és izgalmas is. Bíztatásomra aznap éjjel befejezte a könyvének a piszkozatát. Mindenáron valahogy jobb kedvre akartam deríteni Mike miatt, mert láttam rajta, mennyire megviseli ez az ügy, így a szavamat adtam, hogy beajánlom a könyvét majd az egyik haveromnál, aki az egyik kiadónál dolgozott. Eme ígéretemre csak egy ilyen mondattal válaszolt: „Kedves tőled, de anélkül is megosztom veled az ágyamat, hogy ilyen képtelenségeket mondanál!” Nem erőltettem a dolgot, csak mosolyogtam. Majd meglepődi ő, ha tényleg bejuttatom a könyvét Rickhez.
Hel szeretett volna találkozni az itthoniakkal is. Felhívta az apját – sosem hallottam még róla beszélni, mindig csak a mostoha apjáról mesélt -, és a legjobb barátnőjét, Evelint. Megbeszéltük velük, hogy egyik este összefutunk az egyik városi kisebb szórakozóhelyen, és csapunk egy görbe estét. Mondjuk Helnek görbe estékből nem volt hiánya. Minden éjszaka ittunk valamit. Valamit, de sokat, hogy aztán végigszexeljük a maradék időt reggelig. Egyikünk sem beszélt itt kapcsolatról, vagy hasonló, egyszerűen tettük, amit szerettünk volna.
Mike sokszor keresett bennünket, látszólag – vagyis hallhatólag – aggódott. Hel zavartan bizonygatta, hogy az anyukája már jobban van, és nem győzte visszautasítani az ajánlatot, hogy kicsit beszélgessen Fannival is. „Bármire hajlandó vagyok, de erre nem!” – csapott az asztalra egy ilyen telefonhívás után. Csak meggyújtottam neki egy szál cigit, hogy kissé lenyugodjon. Megértettem, hogy miért viselkedik így, és el sem tudtam képzelni mi lesz, ha visszamegyünk. Vajon nekiesik az unokahúgának? Nem is tudom… Most simán kinézném belőle, hogy kitépi a haját, és bever neki egyet-kettőt.

Léni rettentő izgatott volt aznap, mikorra terveztük, hogy bemegyünk este a városba. Jobbnak láttam, ha kiveszek egy szobát az egyik hotelben – amiből meglepően kevés volt a városban -, mivel tudtam, hogy úgyis elázunk. Ő először nagyot nézett, de aztán egyetértett velem, hogy kell az a szoba. Így délután korábban bementünk a városba, elfoglaltuk a szobát a belvárosban, aztán Hel készülni kezdett. Kért, hogy ha lehet valami inget vegyek fel, míg ő egy fekete, rövid szoknyát és egy fehér trikót viselt. Hát, mi ne mondjak, kedvem lett volna rögtön levenni róla mindet. Ezt ő is észrevette rajtam, gyorsan befejezte a sminkelést és hozzám lépett. Gyönyörű volt, de komolyan. Nem vitte túlzásba, ahogy sosem, csupán alapozó volt rajta, egy kis szemhéjfesték és szempillaspirál. Az ajkai természetesen is cseresznyepirosak voltak, de azt nem tudtam megállapítani, hogy annak köszönhető-e a szemének csillogása, hogy azon jár az esze, mint nekem, vagy sem. Bár pár pillanattal később tudatosult bennem, hogy nagyon is ugyanarra gondoltunk, mikor lelökött az ágyra, kioldotta az övemet, kicipzárazta a nadrágomat, és lejjebb tolva ujjai közé szorított. Felnyögtem a hirtelen jött hevességétől, de nem is sokáig kellett nélkülöznöm testének nedves melegét. Egyetlen hanyag mozdulattal fölém térdelt, és kihívóan a szemembe nézett. Félretoltam apró tangáját, majd úgy, ahogy volt szoknyástól, mindenestől az ölembe ültettem.

Nem sokkal később – igen, tudok gyors is lenni, ha kell – már indultunk. A város gyönyörű volt, el kellett ismernem. Az épületek idősek voltak, de szépen kidolgozottak. Hel ismerte az utat, és láttam rajta, hogy milyen nyugodtság ül most az arcán, hogy újra otthon van. Mert akármit is mondjon, neki mindig ez a hely lesz az otthona. Legalábbis az, amelyikhez a fiatalkori szép emlékek kötik. Nem is kellett sokat mennünk, és máris a megbeszélt helyen voltunk. Hel mosolyogva köszönt a kidobó pasinak, látszólag többször is találkozhattak már. Kaptunk egy szalagot a csuklónkra, majd bent megkerestük Hel apját. Nos, fekete haja volt, néhány ősz hajszállal, olyan magas, mint Hel, szemei barnák, de a bőre is napbarnított volt. Heléna kicsit sem hasonlított rá. Meglepetésemre – és Hel meglepetésére is – az apja angolul köszönt és megkérdezte, hogy tetszik itt. Charlie nem volt egy szűkszavú ember, bár Hel szerint ez csak az elfogyasztott alkohol mennyiségének volt köszönhető. Mint megtudtuk, Charlie azért Charlie, mert az angol kollégái Németországban a nevét erre módosították magyar megfelelője miatt, és miattuk is tanulta meg a nyelvet. Nem csodálkoztam azon, hogy Hel nem tudta mindezt, mivel mondta, hogy nem nagyon tartják a kapcsolatot. Beszélgettünk, ittunk, Hellel kicsit táncoltunk is. Mikor ő egyszer elvonult meglátogatni a „női szakaszt” Charlie meglehetősen érdekes kérdéssel fordult felém.

- Szóval te pörgeted most Lénit? – nem túlzok, ha azt mondom, köpni-nyelni nem bírtam hirtelen.
- Tessék? – nyögtem ki nagy értelmesen, mire csak legyintett.
- Lehet, hogy nem ismerem a lányomat annyira, mint azt illene egy apának, de a nőket már annál jobban kiismertem. És Léni is csak egy nő a sok közül, és a mozdulatai árulkodóak. Úgy néz rád, mint aki menten neked esik, minden pillantása arról árulkodik, hogy az utolsó kis hancúrotokról ábrándozik.
- Én… öhm…
- Na mindegy. Az a másik seggfej átbaszta, te ne tedd. Nem szép dolog egy nővel szemben.
- Úgy mondod, mintha tényleg csak egy átlagos lányról beszélnél és nem a tulajdon lányodról – halványan elmosolyodott, én pedig csak még értetlenebb lettem tőle.
- Léna már régen nem tekint engem apjának, és én sosem tekintettem őt lányomnak. Ne értsd félre, szeretem őt. Úgy, ahogyan másokat nem, szóval érzem, hogy az én vérem. Viszont egy gyerek nem nekem való. Régen is így volt, és most is így van.

Nem tudtam mit mondani. Egyrészt rettentően meglepett, hogy rájött, hogy mi van köztünk, mert előtte egy csókot sem váltottunk, másrészt megdöbbentett, hogy ilyen. Bár nem kéne annyira csodálkoznom, hogy nem csak nekem vannak idióta szüleim.
Nem sokkal azután, hogy éjfél körül Charlie elbúcsúzott tőlünk, megérkezett Eve és Tom. Régen láttam Evét, majdnem egy éve, de nem sokat változott. Nagy hévvel borultak egymás nyakába Hellel, és újabb meglepetésként ő is angolul szólt hozzánk. Tommal inni kezdtünk, beszálltak a csajok is, és a vége teljes képszakadás lett.
Másnap reggel a szobánkban ébredtem, Hel mellett, aki hozzám bújva szunyókált. A fejem fájt egy kissé, így inkább visszacsuktam a szememet, és próbáltam még pihenni. Az érzés pedig, hogy hozzám bújva alszik, felbecsülhetetlen volt abban a pillanatban.

**

Heléna:

- Mi legyen? – kérdezte, mikor már nem bírta csendben nézni, ahogyan az övvel szarakodok idegességemben.
- Hogy érted?
- Akarod, hogy tudják, hogy lefeküdtünk egymással?
- Te akarod? – vontam fel szkeptikusan a szemöldökömet, mert előre tudtam a válaszát.
- Nem.
- Helyes, én sem. Jobb ez így. Jó volt… - nagyot nyeltem, ahogyan eszembe jutottak az együtt töltött percek. – Nagyon jó, de jobb, ha ezt megtartjuk magunknak.
- Én is így gondolom. Szerintem Mike kiakadna.
- Nem mintha érdekelne…
- Dehogynem érdekel! Hidd el, tudom. Most haragszol rá, úgy érzed, hogy egy jó nagy pofon kéne neki…
- Az is kéne! – heveskedtem, de ő csendesen leintett.
- Amikor viszont ma meglátod… - lógva hagyta a mondatot, én pedig igyekeztem nem befejezni magamban.

Egyszerűen kifejezve: elállt a lélegzetem. Ennyi, kész, kisimult az EKG-m.

Azonnal két lépést távolodtunk egymástól, amint megpillantottuk őket. Mike és Rob vigyorogtak ránk, és én most különösen hálás voltam nekik, hogy Fannit otthon hagyták. Bár sejtettem, hogy dolgozik, de a félelem bennem volt, hogy itt lesz. Bár nem tőle féltem, dehogy, csupán attól, hogy nem bírom majd megállni, és képen törlöm. Mike boldog mosollyal az arcán ölelt magához, szorosan tartott, de az én ajkaimra csak kényszeredett mosoly ült. Chester Robhoz lépett, kezetfogtak, halkan sugdolóztak valamit, majd a barna pillantás találkozott az enyémmel. Féloldalasan, csibészesen elmosolyodott, és rám kacsintott. Mi lesz itt?

- Hiányoztál! – csak ezt ne, kérlek! Szorosan lehunytam a szememet, nehogy kibuggyanjon belőle akár egyetlen könnycsepp is.
- Te is nekem! – Uram Isten! Mióta nem voltam már vele! Ha jobban belegondolok több mint egy hónapja nem beszélgettünk szemtől szemben normálisan.
- Menjünk haza végre! – a mélybarna pillantás szinte perzselt, a telt ajkak mosolya elbűvölt.

Sosem tudok majd mást szeretni, tudtam jól. Hiába Chez, hiába minden. Egyet tehetek, reménykedek. Bár mélyen, legbelül tudtam, hogy butaság, mégis sóvárogva vártam, hogy végre én ébredhessek mellette. És nem csak, mint barátok.

In Pieces - Chapter 1

1. Friendship?

Chester:

Szomorúan csillogó szemek, összeszorított ajkak, lobogó haj, összetört szív.
A lehúzott ablakon át élvezte a szeptemberi nyarat, és csak bámult ki a fejéből. Sajnáltam őt. Sok szar dolgot láttam már az életemben, de az ő fájdalma valahogy mintha még rosszabbul érintene. Ettől függetlenül nem kezdtem nyugtató szavakat mormolni a fülébe, és bíztatni, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Ahogy mondta, nem erre van szüksége. De akkor vajon mire is? A telefonja újra megcsörrent, ő pedig lepillantott a kijelzőre, és újból kinyomta a hívást.

- Nem igaz, hogy nem unja ez a ribanc! – sziszegte halkan, dühösen, és mérgesen a hajába túrt.
- Biztos Mike kérte, hogy mindenképpen érjen el – érveltem, mire elhúzta a száját. – Azért gondolom aggódik, mégsem tarthat húsz órán keresztül hazaérnünk a reptérről.
- Kapja be mind a kettő! – csattant fel, majd a táskájában kezdett keresgélni, végül elővett egy CD-t.
- Nocsak, miket nem rejtegetsz – mosolyodtam el, mire harsányan felnevetett.
- A tanáraim, akikkel voltam Kanadában mondták, hogy hozzak pár CD-t, hogy az órákig tartó kocsikázáskor legyen mit hallgatnunk.
- És mi jó van rajta?
- Ezen éppen Rage… Titeket most nincs kedvem hallgatni, ha nem baj!
- Nekem sosincs kedvem magunkat hallgatni. Csak élőben jó, amúgy miért hallgassam a saját hangomat? – megrántottam a vállamat, majd a GPS kijelzőjére néztem. Nyílegyenesen kellett csak menni az autópályán, aminek örültem. Legalább jobban tudok figyelni Helre.
- Na ja… Bassza meg! – újra megszólalt a telefonja, és tényleg igazán dühösen nézte a kis készüléket.
- Talán beszélhetnél vele…
- Ez most Mike… vele még oké, de Fannival? Csak miután kivertem pár fogát a helyéről! – igazán édes volt, ahogyan hergelte magát, arcán megjelent két piros folt, és a szemei is harciasan csillogtak. Nos, még ez is jobb volt, mint mikor csak bámult ki a nagyvilágba. – Na jó, lássuk… - nagy levegőt vett, majd a füléhez emelte a készüléket. – szia, Mike! – csend, legalábbis Hel részéről, majd nagyot sóhajtott. – Nem akartam, hogy aggódj, csak még a felszállás előtt lenémítottam a telefont, ne haragudj! – hihetetlen, hogy azok után, hogy Mike összejött Fannival, Hel még mindig képes ilyen kedves lenni hozzá. Mázlija van, azt kell mondanom. – Haza kellett jönnöm, mert anya hívott, hogy nincs jól, én meg azonnal akartam indulni… - hűha, jól hazudik! Elmosolyodtam. – Igen, Chez eljött velem, de egy hétig maradunk csak… - eddig békésen beszélt, nyugodtan, de most elsötétült a tekintete. – Megtennéd, hogy nem ordítozol velem? – kérdezte erélyesen, én pedig a telefonért nyúltam. – Adom! – a tenyerembe nyomta a telefont, és közben ezerrel grimaszolt.
- Szia, Tesó!
- Elárulnád, hogy miért hagytál itt mindent? Éppen az új albumon dolgozunk! – azonnal nekem támadt, de számítottam rá. Tudom kezelni.
- Máskor is volt, hogy valamelyikünknek dolga volt, és kellett valaki, aki elkíséri Helt. Mégsem engedhetjük, hogy egyedül jusson el haza, nem?
- Hát igen… - motyogta. Na ugye, tudtam, milyen oldalról kell megvilágítani a dolgokat.
- Amúgy meg itt van a gitárom, tudok írni ezt-azt, amikor meg hazaértem, megmutatom, és ha van benne olyan, ami tetszik, akkor továbbfejlesztjük, oké?
- Oké… csak… furcsa, hogy nem nekem szólt – majdnem felröhögtem, de türtőztettem magam. Hel közben az arcomat figyelte, és láttam, hogy várja, vajon mi lesz ennek a vége.
- Figyelj, nem akart terhelni. Tudja, hogy most a lemez neked az első, meg amúgy is te vagy ott minden felvételen, mindenkivel. Amúgy meg nem hinném, hogy Fanni örült volna, ha édes kettesben elutaztok! – Hel úgy beleboxolt a vállamba, hogy egy pillanatig csillagokat láttam, de aztán a puszi az arcomon enyhítette a fájdalmat. – Ezért még számolunk! – tátogtam felé, mire mosolyogva megvonta a vállát.
- Miért van olyan érzésem, hogy neked nem tetszik, hogy összejöttünk?
- Bolond vagy, bírom Fannit! – Heltől erre kaptam egy irtóra ronda nézést, de békítőleg rámosolyogtam.
- Jól van, csak… vigyázzatok magatokra! – tudtam, hogy végül megenyhül.
- Oké. Ti is! Szia!
- Szia! – bontotta a vonalat, én meg visszaadtam Helnek a telefont.
- Hihetetlen, hogy kenyérre tudod kenni! – csóválta a fejét lemondóan.
- Csak veled ilyen, de nem tudom miért. Ha rólad van szó imád ordítani. Pedig tudod, hogy amúgy nem szokott nagyon.
- Ja, csak tudnám, ha ennyire utál, miért költöztetett magához! – szemeiben megcsillantak a könnycseppek.
- Nem utál, szerintem éppen ellenkezőleg. Nagyon szeret téged, és szerintem nem tud mit kezdeni a helyzettel.
- Milyen helyzettel?
- Hát hogy ott vagy, és nem közeledhet hozzád.
- Te beszívtál a repülő mosdójában, vagy mi van? – lábait felhúzta az ülésre, és törökülésben nézett rám. Előkapta a cigisdobozát, és meggyújtott egy szálat.
- Nem szívtam be, de azt nekem adhatod! – minden tiltakozás nélkül a számhoz emelte a cigit, majd másikat gyújtott magának. – Mióta bagózol?
- Mióta Mike nem tud mit kezdeni a helyzettel, és utál – morogta, mire megcsóváltam a fejem. Ezek ketten az orrukig sem látnak, komolyan!
- Nem utál!
- Akkor miért Fannit választotta? – fakadt ki reménytelenül.
- Nem választott, mert nem volt kik között választani. Ha Kimet nem számoljuk, márpedig őt nem számoljuk. Mike nem akart tőle semmit, csak kéznél volt – elhúzta a száját. – Férfi, Hel. És Kimet én is kipróbálnám, ha lenne rá esélyem. Ő meg tálcán kínálta magát, akkor miért ne? Mikor te a legjobb barátja vagy… Nem is gondolt arra, hogy más is lehetne köztetek.
- Mi a faszért nem? Már bocs, de nem volt egyértelmű, hogy mit érzek? Különben miért laknék vele? Miért dolgoznék neki?
- Barátként. Hel, ő így látja. Volt egy pillanat, amiről mesélt…
- Milyen pillanat?
- Mikor beleugrott veled a medencébe tavaly. Azt mondta, hogy akkor eléggé… közel kerültetek egymáshoz, te mégsem tettél semmit…
- Nekem kellett volna megcsókolnom őt? – bosszankodott, mire leintettem.
- Nos igen. Ő úgy volt vele, hogy megtette az első lépést azzal, hogy beugrott veled, és megtartott. Magához vont meg minden nyálas szar, amit csináltatok… - vigyorogtam, mire csak megforgatta a szemét. – És szerinte ott neked kellett volna lépned. Ráadásul ő szorgalmazta az együtt alvásokat is, és ott sem történt semmi. Sőt, legutóbb valamelyik koncert után, azt mondta, adott egy puszit a szádra…
- De most komolyan azt várta, hogy letámadjam? Én meg azt vártam, hogy ő tegye meg, végülis ő a férfi basszus!
- Hel, Mike nem egy csajozós valaki. Nála ezek voltak a lépések, a jelek…
- Bezzeg Fannit fel bírta szedni három hét alatt…
- Nem. Fanni mászott Mike-ra, ő pedig megadta magát neki – helyesbítettem. Én láttam, ott voltam.
- Tessék? – félrenyelte a füstöt, köhögni kezdett, de közben láttam a tekintetében, hogy követeli a választ.
- Hát miután elmentél, Mike eléggé letört volt, és három napig szinte ki sem mozdult A Házból – „A Ház” volt az a stúdióvilla, ahol jelenleg szereztük a zenét, és hát Helnek sem kellett magyaráznom. Tudta egyből. – Aztán egyik nap megjelent Fanni, és elhívta ebédelni, mondván, jót tenne Mikenak egy kis levegőváltozás. Jó ötletnek tartottam én is, mert láttam rajta, hogy eléggé maga alatt van. És az elkövetkező napokban ez többször is előfordult, ő pedig jobban lett. Látványosan többet mosolygott meg minden. És egyik nap másként jött be. Nem tudnám elmondani, hogy mi volt rajta furcsa, de… a pasik észreveszik valahogy, ha a haverjuknak volt egy jó éjszakája. Először rá se akartam kérdezni, ötletem sem volt, kivel lehetett. Kimet azonnal mondta volna, de nem szólt. Aztán Joe kérdezett rá, ő pedig közölte, hogy Fannival volt. Eljött utánunk Chibába is, de ott összevesztek.
- Miért?
- Mert Mike kérésére eljátszottuk ott a Qwerty-t, amit még Fanni is tudott, hogy neked írta Mike.
- Mi van? Milyen… micsoda? – értetlenkedett, nekem meg ekkor esett le hogy ő még nem tud erről. Na mindegy.
- Hát ugye egyszer mondtad valamikor júniusban Mikenak, hogy kicsit hiányzik neked, hogy zúzzunk. Ezért ketten összehoztunk egy olyan igazi zúzós számot, amit csak letöltésre szántunk.
- Fent van a neten? – máris nyakát törve mászott félig a bérelt kocsi hátsó ülésére, hogy előhalássza a laptopját. – Ezt nekem miért nem mondta?
- Őszintén? Gőzöm sincs.
- Qwerty? Fantáziadús név! – vigyorgott, és már kereste is a számot, majd elkezdte letölteni. – Amíg lejön, mondd tovább!
- Oké… Hát szóval összevesztek, mert Fanni levágott egy kisebb durcázást. Tudod, nem szólt semmi, nem kiabált, csak Mike látta rajta a koncert után, hogy baja van. Így rákérdezett, Fanni meg benyögte, hogy gondja van azzal, hogy eljátszottuk a számot. Azt mondta, ezzel mintha azt üvöltötte volna Mike a világnak, hogy szeret téged, közben meg vele jár.
- A féltékeny szuka! Hihetetlen… Kígyót melengettem a keblemen, bassza meg!
- Ma elég mocskos a szád – vigyorogtam rá, mire kérdőn felvonta a szemöldökét. – Nem gáz, szeretem, mikor kocsis módra káromkodsz!
- Én meg szeretem, hogy veled ennyire jól ki lehet jönni… - erre inkább nem válaszoltam. Mindig is kedveltem Helénát, még annak ellenére is, hogy először nagyot néztem, mikor Shinoda mondta, hogyan ismerte meg. – Na halljuk… - elindította a számot, és végig szinte tátott szájjal hallgatta. Nem mozdult, megkockáztatom, hogy pislogni is maximum kétszer pislogott. Mikor a végére értünk, csak nézett rám hitetlenkedve.
- Az agresszív gitár végülis Brad munkája, a dalszöveg részben Mike-é, részben az enyém.
- Igen, felismerem már a stílusát benne.
- Nagyon szeretem, olyan, mintha mindenen otthagyná az ujjlenyomatát, mindig tudod, hogy ’na ez egy Mike Shinoda’!
- Igen, ezt jól mondod… - bólogatott, de ahogy elnéztem, még mindig nem tért magához. – Nekem írta… írtátok… ez…
- Ja, gondolom most mindenki azt várja, hogy ilyen lesz a következő album.
- Lehet… - hagyta rám, majd mégegyszer meghallgattuk a számot. – Azért a szöveg érdekes… Lehet értelmezni így is, úgy is… Tipikus Mike. Na jó… Ez nem változtat semmin – csapta le a laptop tetejét. – Ha Mike érzett is volna valamit irántam, vagy akart volna, mára nem így van. Összejött Fannival, és… ennyi. Ők együtt vannak, és kész. Felesleges arról beszélni, hogy mi lesz velünk, mert semmi sem lehet.
- Hát nehéz lenne innen összehozni valamit, az tény.
- Inkább mesélj te! Mikor elmentem még egy lányról meg rólad suttogtak – elnevettem magam. Ez annyira Helénás volt, ez a témaváltás.
- Nem volt semmi. Párszor találkoztam vele, de ennyi.
- Szóval nem lesz belőle Mrs. Bennington?
- Azt most már kétszer vagy háromszor is meggondolom, hogy kit veszek feleségül, nyugi! – ezen felnevetett, aztán lassan elkomorult.
- Bánod, hogy Sam és közted vége lett? Őt szeretted a legjobban, nem?
- Nem bánom. Már nem – nem zavart, hogy erről kérdez. Valahogy tőle természetes volt, hogy tudni akarja, hiszen én is mindent tudni akartam róla. – Szerettem, de tudod, a munkám miatt tönkre ment minden, így elváltunk. Nem volt gyerekünk, így könnyebben ment.
- De ő nem akart válni, nem?
- Nem, valóban. De nem tehetett ellene semmit. Erőszakkal nem tarthatott maga mellett – hümmögött egy sort, majd kibámult az ablakon.

Még sokáig beszélgettünk, főként rólam. Mindent tudni akart, amit eddig nem meséltem el neki. És úgy láttam, hogy tényleg érdekli, és nem csak tetteti. A fiatalságomról is sok szó esett, mikor még úgy éreztem, mindennek vége. Mikor olyan volt az életem, mint egy rémálom. Nem sírt rajta, nem láttam botránkozást az arcán, vagy sajnálatot. Mikor rákérdeztem, hogy hogyan is lehet ez, elnézően elmosolyodott.

- Hát nem olvasod te is, amiket írok? Rólad is van, Chez. Persze az igazságot így, ilyen mélyen nem tudtam, de azért foglalkoztam kicsit az „előző” életeddel is…
- Tényleg? Hát ez valahogy kimaradt. Annyi mindent írsz, hogy sokszor azt sem tudom, melyiknek ugorjak neki. Mike mindig közvetlenül a fordítás után elolvassa a legfrissebb részt, nekem viszont nincs időm rá. Szóval nekem össze szokott gyűlni sok, úgyhogy lehet, hogy ezért maradt ki egy s más… - elgondolkodva nézett rám, de nem tudtam, miért. Úgy láttam, nem azon gondolkodik, amit mondtam, hanem valami máson. Lett volna mondjuk egy tippem. – Melyik az amúgy?
- „Before the fire” – mondta, majd tekintete visszatért a jelenbe, hozzám. – Nem nagy szám, csak egy novella az egész.
- Na majd elolvasom – bólintottam.
- Itt balra! – mutatott előre, én pedig a GPS-re néztem, ami ki volt kapcsolva. Észre sem vettem, hogy hozzányúlt volna. – Majdnem otthon vagyunk…

Tekintete az ismerős tájon nyugodott, szemeiben ezer emlék és érzés tükröződött, én pedig arra mentem, amerre mondta. Kicsit kanyargós, és nem túl hosszú út vezetett a megyeszékhelyétől, ahogyan ő mondta, a falujáig. Pontosan három faluval, sok szántófölddel és fával arrébb pedig „otthon” voltunk. Barátságos kis házak, udvarok, néhány ember. Nem volt nagy falu, ezt már Hel is mondta, nekem mégis tetszett. Tudtam, hogy itt nőtt fel, és ez valahogy furcsa érzés volt. Szerettem volna a helyből minél többet megismerni, mintha ezzel Hel múltját is a magaménak tudhatnám.

A házuk egy egyszerű, sárga falú családi ház volt, bokrokkal, udvarral, két kutyával, és sok lim-lommal. Hel nevetve kért elnézést, bár hozzátette, hogy végülis az udvarban mindig is volt minden. Traktor, a hozzá tartozó gépek, farakás, téglarakás, autók és biciklik. Hel nem győzte simogatni a két kutyát, én meg csak vigyorogva figyeltem őt. Talán itthon könnyebb lesz hozzászoknia a gondolathoz, hogy Mike valóban mást választott. Aztán egy perccel később egy nő lépett ki az ajtón, végigszaladt a teraszon, és egyenesen Léni nyakában kötött ki. Az anyukája volt, mint pár perccel később megtudtam. Az apja is ott volt, őt is bemutatta nekem, de mivel ők nem beszéltek angolul én meg magyarul, kicsit lefagyott a beszélgetés.

Bementünk, leültünk az alsó szinten egy szobában, és Hel beszélni kezdett. A szülei két fotelben, mi pedig egy kanapén foglaltunk helyet. Hel hol előre dőlt és megtámaszkodott a térdein, hol hátradőlt, és bőszen beszélt. Azt persze nem értettem, hogy miről, de mivel többször is kihallottam a mondataiból a neveinket, ezért kizárásos alapon úgy hittem, mindent elmesélt. Gondolom nem kis meglepődést váltott ki a szülőkből, hogy váratlanul megjelentünk, az meg, hogy Fanni és Mike egy pár, még nagyobbat csalt elő belőlük. Nem kellett értenem mit beszélnek, az arcukra volt írva.

Léni pedig… nos, nem volt jó passzban. Szemeiben többször könnyek gyűltek, hangja meg-megremegett, én pedig nem tudtam, hogyan segíthetnék. Olykor végigsimítottam a hátán, vagy a karján, de mikor láttam, hogy megremeg a válla, és elsírja magát, odahajoltam, és magamhoz öleltem. Az anyukájára tévedt a tekintetem, miközben Hel a mellkasomhoz bújva, nagyokat lélegezve próbált megnyugodni. Az anyukájának a pillantása mindent elárult. Utálta Mike-ot jelen pillanatban, és azt hiszem Fannit is. Egyet is értettem vele, ha nekem lenne egy lányom, akit így elárulnak, és megbántanak, hát én legalább megkeresném az illetőket és szétrúgnám a seggüket. Végül befutott Léni két testvére is, akik állítólag sokszor járnak náluk. Be lettem mutatva, de egyikük sem beszélt angolul, így velük sem tudtam kommunikálni Hel nélkül. Mondjuk engem nem zavart, elvoltam, furcsa de mégis jó volt hallgatni az ismeretlen nyelvet. Furcsa volt, néha olyan érzésem volt, hogy egy másik bolygón vagyok, de maga a hangzása tetszett. Főleg, mikor a két pasi megnevetette a húgát. Úgy láttam összefogtak Léni ellen, sokszor nevetve magyarázott nekik, de a két srác csak tovább magyarázott nagy bőszen. Aztán leültünk enni is, Léni anyja készített vacsit. Ekkor már Hel is többet fordított nekem, és sokat beszélgettünk, nem törődve a többiekkel. Semmi konkrétról csak olyanokról, hogy gyerekkoromban dugtam-e például csigát az orromba, mert hogy Hel egyik tesója igen.

- Hát itt lakok… - mutatta, mikor az emelet felé lépcsőztünk. – A felső három lépcsőfok nagyon nyikorog – és tényleg, ide aztán nem lehet felsettenkedni. – Ez a nappali, a dolgozóm, a hálóm, és a fürdő. Van két erkély is, majd kimehetünk este kicsit - mutogatott.
- Szép, olyan Lénis… - mosolyogtam. A falak hol sárgák, hol pirosak, hol zöldek voltak. Mindenhol könyvek meg papírok, ebből pedig arra következtettem, hogy Léni anyukája semmit sem tett el sehova, minden ott volt, ahol a lánya hagyta.
- Alhatsz a nappaliban is, mert a kanapé kihúzható, de a szobámban is elférünk ketten az ágyon.
- Oké, jó lesz együtt. Tetszik ez a zöld szín, tök jó – ő csak bólogatott és letette a csomagjait az ágy elé a földre. Odasétáltam a szekrényhez, amin a TV és a DVD lejátszó volt. Gyűrűk Ura, Harry Potter, Star Wars, James Bond, NCIS, Star Trek. És ez még nem az összes. – Láttad az összes filmet és sorozatot? – mutattam a lemezek felé.
- Igen, mindet. Nem is egyszer! – mosolygott fáradtan. – Szinte mind angol szóval, ha unatkozunk, nézhetünk majd!
- Oké, az jó lenne…

Mindketten elmentünk zuhanyozni, persze külön-külön, aztán kiültünk az erkélyre. Hiába volt szeptember még mindig meleg volt, még éjszaka is, így leültünk a földre, Hel kidugta a lábait a rácsok között, aztán rágyújtottunk. Sokáig ültünk csendben, nézelődtünk, én a környék házait, és alattunk, az udvaron rohangáló kutyákat, ő pedig a csillagokat. Aztán hirtelen a sokadik szál után felállt, és beviharzott a dolgozójába, hallottam, hogy átmegy a nappaliba, majd nem sokkal később visszatért mellém, csakhogy egy üveg whisky-vel a kezében.

- Be akarok rúgni, sírni is akarok, meg elszívni egy rakat cigit… - motyogta kedvetlenül, és a köztünk heverő két doboz cigire nézett.
- Mi az akadálya? – kérdeztem érdeklődve, mire minden jókedv nélkül elmosolyodott.
- A sírást kivéve lesz minden.
- Az miért nem?
- Mert nem vagyok hajlandó két ilyen ember miatt sírni többet! – mondta halkan, majd lecsavarta az üvegről a kupakot, és kis megfontolás után meghúzta a tartalmát. – Jézusom… - fintorgott, és minden ízében megremegett, majd felém nyújtotta az üveget.
- Na lássuk…

Még egy jó darabig megint csak ültünk némán, és nézelődtünk, miközben lassan az egész üveg tartamát benyakaltuk. Hel betartotta a szavát, egyik cigit szívta a másik után, ivott, és nem sírt. Nekem viszont végre megjött az ihletem, így miután kissé tántorogva, de kihoztam az erkélyre a gitáromat, játszani kezdtem. Léni, mintha csak a világ nyolcadik csodája lennék, úgy bámult rám fáradhatatlanul, de engem nem zavart.

- Ez jó. Lassú, de mégis forr tőle a vérem – motyogta kicsivel később, én pedig felnéztem rá, és elmosolyodtam. – Ezt ne csináld! – pillantott rám komolyan.
- Mit? – kérdeztem vissza, nem akartam érteni mire céloz.
- Ezt a mosolyt! Ez valami… jézusom, kiráz tőle a hideg, persze csak jó értelemben.
- Hát, én kérek elnézést! – vigyorogtam, majd új dallamot kezdtem pengetni. Valami újat, mégis régit.
- Helyes, nem is nekem kell! – mormogta az orra alá, de a szemem sarkából láttam, hogy már nem is ezen a témán agyal. Sokkal inkább foglalkoztatta az, hogy mit kezdtem el játszani most. Láttam az arcán, hogy tudja mi ez, ott van a nyelvén, de nem jön a szájára. Hát igen, eleget ittunk ahhoz ebből a méregerős piából, hogy ne úgy fogjon az agyunk, ahogy kéne. Szembefordultam vele, tovább pengetve, és a szemébe néztem. Nem bírtam megállni, hogy ne kezdjek el énekelni neki. Most csakis kizárólag neki.
- She’s got a smile it seems to me reminds me of childhood memories, where everything was as fresh as the bright blue sky…
- Ez szemétség tőled… - sóhajtotta, mire elvigyorodtam. Igen, tudom. Nem szép dolog elcsábítani egy nőt, mikor nem teljesen beszámítható, de nem tehettem róla, kellett nekem. – Now and then when I see her face… - ő is énekelni kezdett velem, de nem kerülte el a figyelmemet, hogy ő is szembe fordult velem, törökülésbe helyezkedve, és a tekintete minduntalan a számra tévedt.

Egyenes jelek voltak mind az én, mind az ő részéről. Tudtam azt is, hogy imádja a Guns számokat, így könnyebb dolgom volt, ahogyan azt is tudtam, hogy én, mint pasi bejövök neki. Nem csak azért, mert egy alkalommal Mike elkottyintotta, hanem mert látható jelei is voltak. Néha az, ahogyan rám nézett. A pasik ezt tisztán látják, és ha akarják kihasználják, ha nem, akkor meg balfaszok. Nos, én eddig voltam hajlandó Mike miatt balfaszoskodni, ezután viszont képtelen voltam. Nekem tetszett Léni már az első pillanattól fogva. Persze házi nyúlra nem lövünk alapon nem igen aktivizáltam magam, bár az első találkozásunkkor nem voltam éppen egy földre szállt angyal, de hát ahhoz képest szerintem elég jól visszavettem magamból. De most… ennyi volt, én aztán tényleg nem vagyok fából. Itt volt mellettem, jó messze Miketól, és azok a barna szemek szinte égettek. Nem kellett mást csinálnom, csak abbahagyni a pengetést, óvatosan letenni a gitárt, majd újra a szemébe nézni. Tudtam, hogy nem én fogom megtenni az „első” lépést – valójában igen, azt tényleg én tettem meg -, és igazam is lett. Közelebb csúszott, velem szemben az ölembe ült, és ujjait végigfuttatva a karjaimon és a nyakamon a hajamba túrt. Ennyi, kész, vége. Azon nyomban az ajkaiért kaptam, hogy végre megízlelhessem. Mind a ketten tudtuk, hogy Mike már nem játszik, talán soha nem is játszott ebben a játékban, így szenvedélyesen vettük birtokba a másik száját. Jobban csókolt, mint hittem. Persze sejtettem, hogy egy ilyem temperamentumos de kedves, és mindenképpen gyönyörű lány nem lehet rossz, de minden várakozásomat felül múlta. Nem volt tapogatózó, nem volt szégyenlős, nem volt olyan kis semmilyen, mint a csajok általában lenni szoktak, ha először megcsókolom őket. Ő ismert már annyira, hogy nekem nem az kell, és meg is adta, amire vágytam. Fogai egy pillanatra az alsó ajkamba haraptak, majd nyelvével szántott végig rajta. Az ilyen mozdulatai miatt majdnem eldobtam az agyam. Őrületesen játszott velem, de engem sem kellett félteni. És ezt onnan tudtam, hogy gyakran elvált tőlem egy pillanatra és felsóhajtott, vagy hogy belenyögött a csókba. Nem vesztegettem nagyon az időt, kissé beljebb helyezkedtem az erkélyen, az ablak alatt nekivetettem a hátamat a falnak, és a fenekébe markolva közelebb húztam magamhoz. Erre csak elmosolyodott egy pillanatra, majd újult hévvel kezdett csókolni. Ujjaim a pólója alját keresték, majd egyetlen mozdulattal levettem róla, hogy aztán megszakítva édes játékunkat, ajkaimmal is megízlelhessem a bőrét. Bőszen sóhajtozott, miközben nyelvemmel a mellbimbója körül játszottam, és csípője ütemesen körözni kezdett, ezzel is tovább izgatva engem. Kívántam már nagyon, így csak félretoltam a bugyiját, hogy ujjaimmal kezdjem kényeztetni. Halkan, remegősen felsóhajtott, aztán ujjai kutatva, ügyeskedve lejjebb tolták a boxeremet.

- Nem kellene… - suttogtam elbódultan, miközben ő is kézzel kezdett ingerelni. – Nem kellene… - próbálkoztam újra, de képtelen voltam kinyögni azt az egyetlen mondatot.
- Micsodát? – kérdezett vissza fátyolos tekintettel az enyémbe nézve.
- Van a táskámban… - motyogtam, de megrázta a fejét.
- Örülök, hogy minden eshetőségre felkészültél, ebből tökéletesen megmutatva, hogy egy nőcsábász kis szemétláda vagy, de szedek gyógyszert! – vigyorgott rám, majd megkapaszkodva a vállaimban magába fogadott.
- Hát ennek örülök! – nyögtem egy nagy levegővétel után, aztán mindketten mozogni kezdtünk.
- Remélem senki sem császkál az utcán… - suttogta a fülembe, majd puszikat hintett a nyakamra.
- Nem hiszem, és szerintem ide amúgy sem lehet fellátni! – mormogtam, aztán erősen megszívtam a nyakát.
- Ah… Te laktál itt vagy én? Hidd el, fel lehet látni…
- Legalább lesz egy jó éjszakájuk! – erre csak vigyorogva megcsóválta a fejét, és még gyorsabban kezdett mozogni felettem.

Az, ahogyan az ajkai az enyémre találtak, ahogyan az ujjai végigsimítottak a vállaimon, és körmei a vállamba martak… Életem legjobb menete? Ezt a titkot nagyon mélyen magamban kell tartanom, még a végén elbízná magát. Aztán a robbanás bennünk mindent elsöpört egy pillanatra, csukott szemeim előtt pici csillagok táncoltak. Halk kuncogásának hangjai lassan jutottak el hozzám, aztán kérdőn felnéztem rá.

- Ki hitte volna? – duruzsolta mosolyogva.
- Mit?
- Hát, hogy neked… öhm… ilyen nagy a…
- Oké, ne folytasd! – nevettem fel, mire gonoszan elvigyorodott.
- Ki mondta, hogy disznóságot akartam mondani? Csak nem zavarba hoztalak?
- Engem nem lehet zavarba hozni ilyenekkel! – váltottam komolyra, mire ő csak bólogatott.

Azt hittem, hogy majd zavarba jön azért, ami történt - nem mintha amúgy lenne rá oka -, és véget vet a kis játékunknak. Viszont éppen ellenkezőleg cselekedett. Újra hozzám hajolt, megcsókolt, amit készségesen viszonoztam is. Végigsimítottam a hátán, aztán a nyakán, majd a hosszú tincsekbe túrtam.

- Nem folytathatnánk ezt bent? – lihegte két csók között.
- Félsz, hogy tényleg meglát valaki? – vigyorogtam rá, aztán a nyakához hajoltam, és csókolgatni kezdtem.
- Nem – sóhajtotta jólesően. – Csak ezen a szar kövön már fáj a térdem.
- Ó, bocs, erre nem is gondoltam!
- Én sem, mostanáig – még egy puszit nyomott a szám szélére, majd lassan felemelkedett rólam, engem is magával húzva.

Besétáltunk a szobájába, leheveredtünk az ágyra, és most valamivel gyengédebbek voltunk, mint az erkélyen. De azért most is néha meg-megálltunk levegőért kapva, vagy mert a másikra villantottunk egy vigyort. Aztán valamikor hajnalban már csak összeölelkezve feküdtünk, nem szóltunk semmit. Nem is kellett mondanunk semmit sem. Így jött álom a szemünkre, nem gondolva a furcsaságra, amit tettünk. Méghozzá azért nem gondoltunk arra, vajon ez milyen hatással lesz a kapcsoltunkra, mert mindketten szerettük az érzést, amit a másik nyújtott, és egyikünk sem bánta meg a dolgot. Lefeküdni Lénivel eddig életem egyik legjobb döntése volt. Tudtam, sosem fogom megbánni, és reméltem, hogy ő sem.

In Pieces - Prológus

Sziasztok!
No, Freeb barátnőmnek hála elkészült az új fejléc. Én körülbelül két percig levegőt sem vettem, mikor megláttam. Fantasztikus. Ahogyan kedves Házisárkány szokta mondani, "kibaszott zseni"! Hát innen is köszönöm neki a szép munkát! :)
Amint látjátok, megjött a második rész, a második nagy egység, vagy ha így jobban tetszik, a második könyv, ami az In Pieces nevet kapta. A leírás is bővült a bal felső sarokban. Annyit elöljáróban elmondok, hogy ez egy sokkal nagyobb rész, mint az előző volt, ha azt nézzük, hogy az első könyv kicsivel több, mint egy évet mesélt el, az In Pieces pedig kereken 4 évet fog!
De nem is húzom az időt, olvassátok a prológust, ami most is, ahogyan az előző esetében, az In Pieces utolsó fejezetének legvégéből lett kiragadva.

Prológus: In Pieces


„Szorosan öleltem magamhoz, beletúrtam a barna tincsekbe, s igyekeztem nem összesírni a vállán a sötétkék inget, amit viselt. Pokolian nehéz volt annyi minden után, amit ketten átéltünk, amennyi időt együtt töltöttünk, most véget vetünk ennek. Nem én, nem ő, hanem mi. Kicsit – mit kicsit, nagyon – deja vu érzésem volt. Már kettő olyan elváláson túl voltam, amikből úgy éreztem, sosem fogok felépülni. Most is fojtogatott az érzés, hogy nélküle nem fog menni. Miért? Mert belé tényleg, igazán szerelmes voltam. Vagyis vagyok. Mégis tudom, hogy a szívem nem teljesen az övé. És ez megöl lassan mindkettőnket. Mert tudom, hogy őt is, bár sosem mondaná.

- Tudod, hogy szeretlek, ugye? – eltávolodott tőlem, és a szemembe nézett. A tekintete mindenkiénél tisztább és őszintébb volt. Nem hiába szerettem őt annyira.
- Tudod, hogy én is szeretlek, ugye? – kérdeztem vissza kétségbe esetten felnevetve. – Biztos, hogy ez jó ötlet? – kaptam az alkalmon, hogy talán visszacsinálhatnám az egészet. Persze legbelül tudtam, hogy úgysem lehetséges. Amit ő elhatároz, az úgy is lesz, és én… én nem is tudom… - Én szeretlek, nem akarlak bántani, és talán…
- Léni! - mindig olyan lágyan szólított meg, ahogyan most is. Legszívesebben pofonvertem volna magam, amiért képtelen vagyok a teljes szerelmemet neki adni. – Nem lehetsz mindig te az áldozat. Egyszer végre neked is bántanod kell valakit!
- De téged? – lehajtottam a fejemet, mert idiótán viselkedtem, tudtam én is. Önző voltam.
- Hé, semmi baj, jól leszek! Két hét múlva pedig találkozunk, igaz? – meg sem várva a válaszomat, ami amúgy egy kurva gyors helyeslés lett volna, magához húzott és újra megölelt. Szorosan kapaszkodtam belé, de tudtam, el kell engednem. – Vigyázz magadra, és csinálj már valamit! – tudtam, mire érti, és csak mégjobban bűntudatom lett tőle. Ezt hallani az ő szájából…
- Te is vigyázz magadra! – mosolyogtam végül rá, mert tudtam, ezt szereti. Ha mosolygok.
- Ismersz! – felnevetett, majd lassan az arcom felé hajolt.

A csókja most is fantasztikus volt, mint ahogyan mindig. Csak így állandóan szembesülök vele, hogy ő tökéletes, de komolyan. Ujjait a hajamba fűzte, ajkai kóstolgatták az enyémet, teste az enyémnek simult, éreztem az izmos mellkast az enyémnek nyomódni, az erős karokat, ahogyan végigfuttattam rajtuk a kezemet, én pedig önkéntelenül is közelebb préseltem magam hozzá. Ajkaim közé szívtam az alsó ajkát, és kinyitva a szememet, kissé elmosolyodtam. Itt az ideje annak, hogy megálljunk. Különben nem lenne itt semmi szakítás. Még egy puha puszit nyomtunk a másik szájára, ő pedig azt a tipikus csibészes vigyort villantotta felém. Csak megráztam a fejemet, valahogy elszállt a fájdalom egy kicsit, ahogyan őt néztem. Megszorította a kezemet, aztán a vállára vette a táskáját, és hátat fordítva nekem, elsétált.

Igazából én vártam, hogy visszafordul, és azt mondja, hogy nem érdekli az egész, és próbáljuk meg mégis folytatni. Hitetlenkedve, könnyezve de nevetve csóváltam meg a fejemet, mikor egy utolsó, jókedvű intéssel eltűnt a szemem elől a New Yorkba induló gép folyosójában. Sok mindent köszönhettem neki, amiért örökre hálás leszek. Tudom, hogy még sokáig szeretni fogom, tudom, hogy sosem felejtem el az együtt töltött időt. És tudom, nem is kell. Odasétáltam a hatalmas ablakhoz, és néztem a felszálló gépeket. Nem voltam benne biztos, hogy melyikkel ment el ő, de nem is számított. Még órákkal később is ott álltam, mintha valami szobor lennék, vagy hasonló. Nem fájt a lábam, sem a derekam, semmi. Egy kicsit még ott akartam ragadni abban az időben, amíg mi ketten egy pár vagyunk, és a terminálban ez megadatott. Mintha megállt volna minden, szinte bizsergett minden porcikám, annyira kívántam, hogy a hátam mögött álljon, és megérintsen. Ám az érintés nem tőle jött, hanem valaki mástól. Megfordultam, de valahogy nem lepődtem meg. Mintha legbelül számítottam volna rá, hogy kijön ide. Ott álltunk egymással szemben, de egyikünk sem tudott mit mondani. Őszintén én nem is akartam.
És ekkor az idő ismét elindult, minden körülöttem hirtelen megtelt élettel, én pedig nagyot sóhajtottam. Valaminek vége van, és valami új veszi kezdetét… megint.”

One Step Closer - Chapter 18

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet. Remélem kicsit kárpótol benneteket, mert a másik történetet egyelőre nem hoztam. Tudjátok az okait a lassabb tempónak, és úgy éreztem, hogy a One Step Closer kapcsán több a kérdés, nagyobb az izgalom most. A fejezethez jó olvasást kívánok, a végén látjátok, hogy hányadán is állnak a dolgok! Köszönöm a komikat, most is várom őket! :)



18. One step closer to the edge…

Azt mondják, minden el van rendelve. Anyám szerint nincsen olyan, hogy véletlen, szerinte minden okkal történik. Először kinevettem ezen állítását, és hiába akart meggyőzni az ellenkezőjéről, nem hittem neki. Azt állította, hogy ha az utcán a fejemre esik egy tégla, az sem véletlen. Mert hogy én mentem arra, tök mindegy, hogy miért épp arra vettem az utamat. Pedig én nem akarom, hogy a fejemre essen a tégla! Hiába, olyan makacs vagyok, mint ő, értelemszerűen sem én nem tudtam az én igazamról meggyőzni, se ő engem az övéről. Most már kezdem elhinni az állítását. Hogy minden okkal történik. Hogy nincsenek véletlenek. Bár én ezt csak úgy hívom: árulás.

Szóval mindennek megvan az oka. Még az árulásnak is. Még annak is, hogy az döfjön kést a hátadba, akitől a legkevésbé várnád. Én nem maradtam ott megvárni, hogy mégis milyen magyarázata van arra, amit tett. Nem érdekelt. Egyszerűen összetörtem. Soha nem fájt még semmi ennyire, mint ez a mostani eset. Nem akartam én kiborulni, nem akartam sírni, és sikerült is ezt elkerülnöm. Viszont belül minden elromlott. Hányszor képes egy pasi összetörni egy lány szívét? Mármint egy, ugyanazon pasi? Sokszor! Mert szeretjük, ha bánt, még az is élvezetes. De hát most sem a pasi volt a baj. Végülis Ő is csak egy a sok közül ilyen szempontból. Neki még meg is bocsátanék, sőt, egyszer biztosan meg is teszem. De az árulónak… Soha!

Fanni beköltözése nem változtatott semmit a Mike-kal való kapcsolatomon. Ezt úgy kell érteni, hogy Ő még most is szinte minden második reggelen behozott nekem egy csésze kakaót, vagy forró csokit a szobámba, és ugyanúgy együtt jártunk melózni. Fanninak Rob segített munkát találni. Az egyik barátjának van egy étterme a belvárosban, és oda segített bejutni Csicsinek. Felszolgáló volt, amit ő egyáltalán nem bánt, azt mondja, szereti.

Természetesen a srácok nekiláttak az új Linkin Park albumnak is, beköltöztek a házba, és sok idő után újra a közös projektre koncentráltak. Persze kezdetben mindent csináltak, csak nem zenét szereztek. Beszélgettek, az udvaron kosaraztak, vagy ping-pongoztak… És én is játszottam velük, amikor ott voltam. A ház maga nagy volt, mindenkinek jutott benne egy saját kis zug, egy hely, ahol alkothat. Nekem is nagyon tetszett, megvolt a maga varázsa. Így hát azért kevesebb időnk jutott együtt lenni, de jól elvoltam a Machine Shop-nál. Az SOB mindig ott volt, velük pedig jól kijöttem, még Tak is normális volt. Így mentek a hetek, és augusztusban találtuk magunkat, én pedig kaptam egy telefonhívást.

- Hallo? – magyarországi szám volt, így automatikusan magyarul szóltam bele a készülékbe. Mike velem szemben ült az asztalnál az irodában, és érdeklődve pillantott fel rám. Tudta, hogy anyáékkal csak neten szoktunk beszélgetni, hogy ne kerüljön sokba.
- Szia Léni, Kovács László vagyok! – az egyetlen olyan tanárom, akinek kikértem anno a véleményét, mikor elhagytam a sulit.
- Jó napot, tanár úr! – nem kicsit lepődtem meg.
- Hogy tetszik neked Amerika? – ő sokat volt itt kint, ezért is állt pozitívan ahhoz, hogy passzívkodjak az egyetemen. Tudta, hogy mennyire tetszene nekem ez.

Elmeséltem neki, hogy jól érzem magam, és a munkámról is beszéltem. Nagyon érdeklődő volt, ezt szerettem benne. Nem csak a munkájáról tudott beszélgetni az emberrel, hanem bármi másról is. Az ajánlata pedig, vagyis a kérése megdöbbentett, de nagyon boldoggá is tett.

- Az egyik tanárom volt az… - mondtam, mielőtt még Mike kérdezhetett volna. Elmosolyodott, és intett, hogy folytassam. – A kollégáival imádják járni Amerikát, de most nem ide akarnak jönni. Kanadába készülnek, Vancouverbe és a közelbe. Meg akarják nézni az öt Sziklás-hegységi nemzeti parkot is, és hát… Elhívott, hogy tartsak velük.
- Tessék? – elkerekedtek a szemei és hitetlenkedve pillantott rám.
- Ez miért olyan meglepő?
- Hát nem tudom. Te nem lepődtél meg, hogy elhívott?
- De, igen nagyon. De tudja, hogy imádom az ilyen dolgokat – megrántottam a vállamat, és vártam. Kíváncsi voltam, mit szól hozzá.
- Hát… gondolom igent mondtál – bólintottam. – És mikor indulsz?
- Egy hét múlva. Három hét az egész, és…
- Három hét? – zengte, én pedig bólintottam. – De akkor… Akkor lemaradsz nyolc fellépésről.
- Aha, igen. Örülök, hogy nem hiányozni fogok, hanem a személyi gárdád összefogásával vannak bajaid… - mormogtam utalva arra, hogy azonnal a munkámban való hiányzáson járt az agy, és tekintetemet visszafordítottam a papírjaimra.
- Hé, ne kezdd megint! Persze, hogy hiányozni fogsz, ne hülyéskedj! – békítőleg átnyúlt az asztal fölött, és megsimogatta az arcomat.
- Néha… mindegy. Szóval elengedsz?
- Hogy mi van?
- Hát… Mégsem léphetek le, mint mondtad, lemaradnék egy csomó fellépésről. Nem akarom, hogy a hiányom felvessen némi problémát – elnéző mosolya melengette a szívemet. Felállt, elém sétált, felhúzott a székemből, és magához ölelt.
- Hiányozni fogsz, de megérdemled a kikapcsolódást. És biztos jó lesz velük, tudom, hogy szerettél ott tanulni.
- Igen, ez igaz… Köszönöm! – én is szorosan öleltem Őt, egyszerűen túl gyenge voltam, túlságosan buta ahhoz, hogy ne vonzódjak Hozzá, és ne használjak ki minden alkalmat, ami adódik, hogy ilyen közel legyek Hozzá.

Fanninak este mondtam el, miután hazajött az étteremből, és ő is jó ötletnek tartotta. Tényleg kicsit olyan volt ő nekem, mintha kihúzott volna a vízből, amibe bele akartam fulladni. Meghallgatott mindig, ha Mikeról akartam beszélni, sőt, sokszor ő maga kérdegetett dolgokat. Nekem eddig fel sem tűnt, hogy mennyire hiányzott az, hogy egy lánnyal is megbeszélhessem a dolgaimat. Ráadásul úgy láttam, tényleg szeret velünk élni és ez jól esett. Otthon nem volt neki jó, és örültem, hogy végre boldog.

Az utazásom előtti este ketten ültünk a nappaliban Mikekal. Ő csak tologatta a villájával a tányérján lévő ételt, én pedig Őt néztem. A szomorú, barna szemeket, a telt ajkakat, a szakállal keretezett állat. Szerettem, nagyon szerettem Őt.

- Nem ízlik? – böktem a makaróni felé, mire bágyadtan bólintott.
- De, nagyon finom. Csak azon gondolkodtam, hogy milyen lesz itt nélküled.
- Nem leszel egyedül, Fanni is itt lesz.
- Tudom. Na mindegy, végülis visszajössz, nem? – mosolyodott el halványan, én pedig felnevettem.
- Persze, hogy visszajövök! Tudod, hogy nem bírom nélküled! – kuncogtam, s egy puszit nyomtam az arcára. Ez a kijelentésem látszólag Őt is felderítette.
- Tudom, ellenállhatatlan vagyok! – vigyorgott, majd enni kezdett.

Néztünk valami filmet, bár nem nagyon figyeltem rá. Mike átkarolta a vállamat, ahogyan a földön ültünk a kanapé előtt, és ujjai a vállamat cirógatták. Abban a percben úgy éreztem, mégsem akarok menni, de tudtam, hogy butaság. Ez is csak egy olyan véletlen furcsa dolog Tőle, de nem jelent semmi komolyat. Semmi olyat, amit szeretném, hogy jelentsen.
Másnap ketten kísértek ki a repülőtérre, Fanni kért pár óra kimenőt, amit a jófej főnöke meg is adott neki.
Mike eléggé rosszul viselte, hogy elmegyek, de nem értettem, hogy miért. Hiszen mostanában azért jó párszor összevesztünk, azt hinné az ember lánya, hogy majd örül, hogy egy kicsit nem leszek a közelben.

- Vigyázz magadra! – motyogta a hajamba, majd rám mosolygott.
- Csak három hétre megyek el! – nevettem, bár belül baromira jól esett, hogy szomorú a távozásom miatt.
- Tudom, de akkor is furcsa – kötötte az ebet a karóhoz, és hát igazat kellett adnom Neki. Nekem is hiányozni fog.
- Menj, mert lekésed a géped! – ölelt magához Fanni, én pedig puszit nyomtam az arcára.
- Hívlak titeket mindig! – Mike nem vágott túl lelkes képet, így ismét közelebb hajoltam Hozzá. – Ígérem! – suttogtam, puszit nyomtam az arcára, és elindultam. Rossz is volt, hogy három hétig nem látom Őt, de jó is, mert most láttam csak igazán, hogy szeret velem lenni, hogy hiányozni fogok… és hogy fontos vagyok Neki.

Nos az út nem tartott sokáig, és négyen vártak rám Kanadában. Négy olyan tanárom, akiket szerettem. Kicsit furcsa volt, hogy én vagyok az egyetlen nő köztük, de rettentő könnyű volt kijönni velük. Mondjuk azt már az első túra után megállapítottam, hogy a ezt túlélem, akkor bármit. Nem voltak már olyan fiatalok, mint én, mégis annyival jobban bírták az egészet! Azonban olyan helyekre vittek el, amiről eddig csak álmodni mertem volna. Kanada legszebb helyein fordultunk meg, az biztos! Nekem legjobban a Banff és a Jasper tetszettek, de az összes álomszép volt.
És ahogy ígértem, hívtam Mike-ot minden este. Két hét múlva pedig végre tényleg vidám volt a hangja.

- Van egy meglepetésem! – titokzatoskodott.
- Csak nem egy új dal? – kérdeztem érdeklődve, s közben egy pohár forró csokit ittam a szobám kis teraszán.
- Akkor úgy mondom, hogy Fanninak és nekem van egy meglepetésünk!
- Tényleg? Remélem nem az, hogy felrobbantottátok a házat! – nevettem, mire Ő is felkacagott.
- Nem, nem az. De ne is kérdezz, majd itthon megtudod!

És tényleg hiába faggatóztam, nem mondott semmit sem Ő, sem Fanni. Kezdtek az agyamra menni, úgy éreztem a hangjukból, hogy valami nagyon jó dolog lehet, úgyhogy fúrta az oldalamat a kíváncsiság. A srácok közben megfordultak pár nap erejéig Japánban is, de egyébként otthon voltak.

Végülis hamar eltelt a maradék egy hét, mi pedig elbúcsúztunk egymástól Kanadában. A többiek New Yorkba repültek, és pedig egyenesen LA-be. Úgy terveztem, hogy rögtön a házba megyek a srácokhoz, ráérek később is lepakolni otthon. Hiányoztak nagyon. Chesterrel csak sms-ben tartottam a kapcsolatot, és furcsa módon a repülőn kaptam is tőle egyet. Még jó, hogy van ilyen repülős üzemmód is a telefonokon. Azt írta, kijön elém, higgyem el, jobb lesz így. Nagyot néztem, kicsit olyan felhangja volt az üzenetnek, mintha valaki meghalt volna, de örültem, hogy nem kell taxiznom, mert ő tutira kocsival jön majd.

Mikor kiléptem a LAX termináljába a folyosóról, ami a géptől vezetett, először nem is láttam ismerős arcot. Megálltam és lassan körbeforogtam, hogy merre lehet az énekesem. Azonban nem várt látvány fogadott. Kiszúrtam végül Chestert, akinek az arcán talán még életemben nem láttam ennyi komolyságot, és fásultságot. Fa arccal nézett vissza rám, de én pontosan értettem az okát. Mert mellette ott állt Ő is. Mosolya vigyorrá alakult, ahogyan összetalálkozott a tekintetünk, majd felemelte a jobb kezét, hogy megmutassa mi is az a meglepetés. Az ujjai Fanniéval voltak összefűzve majd, hogy biztosan értsem a dolgot, egy futó csókot nyomott az unokahúgom szájára.

Életemben nem döbbentem meg még annyira, mint akkor. Esküszöm, hogy még sírni is elfelejtettem! Olyan érzés volt, mintha a fejemtől a lábam ujjáig, minden apró eremben végigfutott volna valami jeges áradat, de egyben nagyon melegem is lett. Tekintetem összefonódott ujjaikon nyugodott, majd mikor észhez tértem, felnéztem Fanni szemeibe. Egy pillanatig mintha félelmet láttam volna megcsillanni a sötét íriszekben, aztán megmutatta mit is gondol valójában: dac, győzelem és gúny. Egy japán kimonószerű felsőt viselt, amit persze gondolom Miketól kapott nem is olyan rég. Szóval lehet, hogy még ebben is hazudtak nekem, és Fanni nem is maradt itthon, hanem elment velük. Az áruló!

- Örülök, hogy épségben hazaértél! – lépett elém végül Fanni. Fel sem fogtam, hogy elindultak felém, már csak az ölelését éreztem magamon. Nem gondolkoztam, azonnal félre löktem az utamból, és Mikera néztem.
- Szóval ez a meglepetés? – kérdeztem, hangom remegett a dühtől, szemeimet pedig ellepték a könnyek. Sűrűn pislogtam párat, hogy eltűntessem őket, nem akartam gyengének látszani. Most nem! Mike arca megnyúlt, láttam a szemeiben az értetlenséget.
- Nem örülsz nekünk? – magához húzta Fannit, és kérdőn, kicsit szomorúan nézett rám. Chester a hátuk mögött, intett, hogy nyugodjak meg, én pedig igazat adtam neki.
- De… Én csak… Csak… Nem számítottam rá… - hebegtem össze-vissza. – Örülök nektek! – odahajoltam Mikehoz és szorosan megöleltem. Ő is viszonozta ezt, hallottam, ahogyan kicsit elneveti magát, lehelete meglibbentette a hajamat, s a válla fölött a háta mögött álló Fannira néztem. Elkomorult, ahogyan meglátta a pillantásomat. Ő már jól ismert, tudta, hogy most mindennek vége. Látta, hogy ha gyilkolni tudnék a szemeimmel, ő már halott lenne.
- Reméltem, hogy így lesz! – motyogta a hajamba megkönnyebbülten Mike, majd egy puszit nyomott a homlokomra. – Gyere, menjünk!
- Chez! – úgy kaptam a szón, mintha fuldokolnék. Na igen, nem Fanni húzott ki a vízből, ő nyomta a fejem alája. – Kocsival jöttél? – reméltem, hogy igent mond.
- Aha – bólintott még mindig komolyan. Most egy csepp jókedvet sem láttam rajta.
- Mehetek veled?
- De hát miért? – jött a kérdés Mike felől. Hiába nem akartam kimutatni, hogy belül tombolok, úgy villantottam rá a tekintetem, mintha megölte volna a macskámat.
- Csak… - morogtam, és Chez felé léptem. Átkarolta a derekamat, éreztem, hogy támogatni akar, és erre most nagy szükségem volt.
- Léni, jól vagy? Eléggé sápadtnak tűnsz? – Fanni olyan ártatlan aggódással a hangjában szólt hozzám, hogy legszívesebben képentöröltem volna. Mike is közelebb lépett, szemügyre akarta venni a vonásaimat.
- Jól, csak kimerített ez a pár hét. Otthon találkozunk! – és már húztam is el onnan Chestert.

Odasétáltunk a csomagkiadó szalaghoz, és vártunk. Persze, majd megköszönöm nekik, hogy kijöttek elém, mi? Úr Isten, hogy gondolta Mike, hogy örülni fogok? És az a szemét szuka? Akit a testvéremként szerettem, és megadtam neki az új élet lehetőségét?! Életemben nem gyűlöltem még embert ennyire, pedig voltak jelentkezők, de Fanni vitte a pálmát.
Chez nem szólt semmit, leemelte a táskáimat a szalagról, majd kifelé kormányzott a parkolóba. Olyan voltam, mint aki vak, vagy ilyesmi. Állandóan tolnia kellett a megfelelő irányba, még az üvegajtónak is simán nekisétáltam volna, ha ő nincs.

- Hel… - tétován szólított meg, mikor beültetett a kocsiba, és ő is helyet foglalt mellettem.
- Köszönöm, hogy… kijöttél te is! Nem tudom mi lenne, ha nem lennél itt! – rebegtem a könnyeimmel küszködve, mégis inkább ordítottam volna. Az agyam sebesen dolgozott, valamiféle megoldást keresve a kínjaimra.
- Tudod, hogy rám bármikor számíthatsz! Csak mondd, mire van szükséged! – a szemébe néztem, éppen egy piros lámpánál álltunk. Azokban a sötét szemekben volt most minden mentsváram. És ekkor eszembe jutott a megoldás.
- Emlékszel, mit tett Bekka, mikor megtalálta a képeket Mikenál? – kérdeztem, mire ő zavartan bólintott. Hát, ha Mike olyan lányt akar, most megkapja! Úgy néztem rá, mintha elsiklott volna a legegyértelműbb dolog fölött, és így is volt. Pár másodperc múlva a tekintetében megláttam a felismerést.
- Össze kell pakolnom néhány cuccot – motyogta, és sávot váltott, hogy a jó irányba menjünk. Zihálva vettem már a levegőt, egyszerűen nem voltam képes elfogadni, amit kint láttam és hallottam a reptéren. Képtelen voltam rá.
- Nem… Nem lesz baj, ha… Ha pont most… - dadogtam az elfojtott sírástól, bár tudtam, hogy a könnyeimmel nem oldok meg semmit.
- Egy hetet kibírnak nélkülem. Gondolod, annyi elég lesz neked?
- Nem tudom… - kétségbe esetten néztem rá, ő pedig csak bólintott.

Nem láttam a szemében sajnálatot, vagy szánalmat, és ez tökéletes volt. Nem arra volt szükségem, hanem arra, hogy valaki erős legyen mellettem. És Chester az volt. Azt kell, hogy mondjam, Chester Bennington volt az életem megmentője. Nem Mike, nem Fanni, nem más, csakis ő.

Gyötrelmes képek kínoztak. Ha lehunytam a szememet, őket láttam. Eddig, amikor a pilláim elnehezültek, mögöttük Mike szívszorítóan gyönyörű mosolyát láttam, most viszont már ketten vetültek lelki szemeim elé. Nem kísértem be Chester a lakásába, lent vártam az autóban. Valamiért furcsa módon visszaszólt, hogy ne csináljak semmi butaságot. Mégis mit tehettem volna? Hátradöntöttem a fejemet, és mélyeket lélegeztem. A fülemben ott csengett Mike hangja, éreztem, ahogyan átölel. A fene abba az élénk képzelőerőmbe! Elvesztem, meghaltam… Meggyilkolták a lelkemet!

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen sietve fogom elhagyni Los Angeles gyönyörű városát. Szinte rohanni lett volna kedvem vagy átúszni a hatalmas óceánt, csak hogy minél távolabb lehessek a mostanra otthonomnak vallott helytől. Sőt, annak ellenére, hogy nem tudtam úszni, inkább belefulladtam volna a kék, végtelennek tűnő vízfátyolba, mintsem a mostani érzéseimmel kelljen együtt élnem.

Szinte éreztem, ahogyan a sötét pillantás a hátamba fúródik, bár tudtam, hogy Ő nincs itt. Nem is lehetne itt. Ő már mással van, máshol, messze tőlem és messze attól, akik mi voltunk együtt. A hangja mélysége és lágysága ott csengett a fülemben, de tudtam, ezt is csak képzelem. Ez is csak az elmém csúf játéka volt velem.

- Gyere, el kell érnünk a gépet! – ragadta meg a kezemet, és gyorsabb tempóra váltva eliramodtunk a hetes terminál felé.

Jól esett, hogy itt van velem, bár benne nem is kellett kételkednem soha. Sosem fordult ellenem, mindig mellettem állt, és sosem vert volna át úgy, ahogyan más megtette helyette. Ő igaz barát volt, egy olyan barát, akinél jobbat kívánni, rajzolni, körülírni sem tudtam volna. A szívem ki akart szakadni a helyéről, s még lélegezni is nehéz volt. Túl sok volt ez nekem. Túl sok árulás és harc, de tudtam, hogy ha itt maradok, megmérgezem a saját lelkemet is, és ezt már képtelen lettem volna elviselni.

- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte csendesen, mikor a kapu előtt álltunk, ahol egy fiatal stewardess várta, hogy belépjünk a folyosóra, ami a géphez vezetett.
- Vesztettem! – néztem rá, s szemében megláttam megcsillanni az együttérzést.

Bólintott, majd szorosan magához húzott, és megölelt. Szorosan, óvón, ahogyan azt a legjobb barát teszi, amikor a másik szenved. Pár perccel később a lány kezébe nyomta a jegyeinket, aki bólintott, és kellemes repülést kívánt.
A gépen elfoglaltuk a helyünket, s nem sokkal később megkezdtük a felszállást. Annyira gyűlöltem magam, és Őt is, amiért megfutamodásra késztetett! Hogy is hihettem, hogy majd az álmaim itt valóra válhatnak? Naiv fruska voltam, nem más.

Kezemmel az ülés karfáját szorítottam, és szemeimet szorosan lehunytam, hogy ne kelljen elviselnem a legördülő könnycseppeket az arcomon. Nem akartam sírni, többet már nem, de tudtam, hogy úgysem tudom megállni.

Ha azt hittem, hogy életem hátralévő része akkor kezdődött el, mikor először iderepültem, akkor nagyot tévedtem. Az még a régi életem lezárásának egy fejezete volt csupán, mert az új most fog kezdődni. Méghozzá keserves szívfájdalmak között… Nélküle.

End of One Step Closer