The Catalyst - Chapter 22.

22. All monsters are human

A hónapok csak úgy elfutottak mellettem, miközben próbáltam minden téren helyt állni az életemben. Segíteni Reednek Los Angelesben a terápiájával meg visszarázódni a mindennapokba az elvonó után, együtt lenni Adammel New Yorkban, megírni Reed könyvét és valamicskét a sajátomon is gondolkodtam.

Reed és Zach találkoztak miután kiengedték az elvonóról, de nem bonyolódtak újra kapcsolatba. Az idők folyamán mindig tudtam, hogy tartják a kapcsolatot, próbáltak egyensúlyozni a barátság és a szerelem határán, de nem igazán tudtam, hogy mennyire kötődnek még egymáshoz, vagy hogy ez a kötődés még igazi-e, vagy az elmúlt időknek köszönhető hogy előre akarnak-e lépni, vagy pont vissza.

Adam forgatta a sorozatát, aztán szervezett még felolvasó esteket, szerepet vállalt egy filmben és velem is sokat törődött. Viszont iszonyatosan bűntudatom volt, mivel egyre inkább úgy éreztem, hogy nem vagyunk összeillőek, és ezt megint csak nem értettem. Amikor megismertem annyira magával ragadott, és úgy éreztem, hogy ő lehet a választottam, de aztán valahogy kiütköztek a különbségek. Ő nyugodt volt és erős, én meg folyton problémáztam, hol Reeden, hol a munkámon, hol azon a hülye esküvői meghívón.

Mike és Fanni október elejére tervezték, hogy egybekelnek, és természetesen engem is meghívtak. Örültem nekik, komolyan úgy hittem, hogy ők egy pár, és jók együtt, hogy nekik a külön töltött idő nem a véget jelentette, hanem egy új kezdetet. Mégis minden egyes alkalommal, ahogy megláttam az ezüst betűkkel nyomtatott szöveget a kis kártyán, elszorult a torkom.

Miért van az, hogy másoknak mindig összejön az élet, nekem meg mindig van valami dráma?

Ami a munkámat illette, egyetlen sort sem tudtam leírni, mintha kifogyott volna a víz a kútból. Hiába dobtam le újra és újra a vödröt, üresen húztam vissza. Szerencsémre a kiadónál nem nyaggattak annyira, mint amennyire szerintem megérdemeltem volna, bár tény, hogy az egyik legsikeresebb írójuk voltam, azon nem kellett aggódnom, hogy azt mondják, hogy mehetek ahova akarok.

Adam szeptemberben döntött úgy, hogy nekünk jobb lenne külön utakon, és nem tudtam hibáztatni ezért. Szerettem őt, de közel sem úgy, ahogyan megérdemelte volna.

-      A múltban élsz, ezt már többször mondtam neked ezelőtt is – mondta nyugodtan, mikor a nappalijában ültünk, és a kapcsolatunkról beszéltünk. – És én nem élhetek a múltban, tudod jól.

-        Tudom, de nem igazán értem, hogy miért mondod ezt, mert-

-        Az ő zenéjére írsz, amikor írsz, vagy próbálsz írni – intett a kisasztalon heverő meghívó felé. – És mind a ketten tudjuk, hogy kinek a mintájára képzeled el a főhősödet min-den al-ka-lom-mal.

Csend telepedett ránk. Őszintén szólva dühös lettem, mert nem tetszett az, ahogyan rám akarta kenni a kapcsolatunk végét, mintha én megcsaltam volna őt, pedig szó sem volt ilyenről. Nem tudtam, hogy visszanyeljem-e a kikívánkozó szavakat, vagy inkább adjak nekik hangot. Ő törte meg a hallgatásunk.

-    Mondd, hogy nincs igazam, Hel! Cáfolj meg, és mondd, hogy nem vágysz valamelyik hősödre!

-    Milyen hősömre? – kérdeztem reménytelen felháborodással.

-   Mike-ra vagy Chris-re. Nem vagy túl rajtuk, sőt… ha valaki túl akar lenni az exén, akkor nem keresi őket.

-   Nem is kerestem Christ – kicsit még magamnak is úgy hangzottam, mint egy makacs kisgyerek.

-    Állandóan visszaolvasod a legutóbbi könyveidet, még azokat a részeket is, amik nem kerültek a nyomtatásba. És azokban ő van.

-     Visszaolvasom, mert nincs ihletem, és különben is, az hogy hasonlít a karakter rá külsőre vagy néhol belsőre is, az egy dolog. Ezek apróbb dolgok, te is tudod, hogy mennyire másképp írok, minthogy rá lehessen ismerni egy hús-vér emberre, hiszen-

-      Szörnyek, tudom – bólintott közbevágva. – Az összes ember az, így vagy úgy.

Nem gondolkodtam el a szavain, minden erőmmel visszautasítottam a jelentését. Jó barátnője voltam, amennyire csak tudtam, és neki nem volt elég. Nem tehettem ennél többet, így hát elfogadtam az álláspontját, összeszedtem a cuccaimat és visszavittem őket a lakásomba, LA-be.

Próbáltam úgy felfogni ezt a szakítást, hogy tényleg jobb lesz így, hiszen Adam egy csodálatos ember, fantasztikus szerető, de mélyebb kapcsolatot nem tudtunk kialakítani a kezdeti lángolás ellenére sem, így pedig tényleg ez a megoldás a legjobb.

Szeptember közepén Fanni már minden nap rámtelefonált, vagy random beállított hozzám, hogy ugyan el kéne hívnom valakit az esküvőjükre, mint a plusz egy főm.

-          Reed nagyon szívesen el fog jönni velem – hárítottam már ezredszerre is.

-          De az nem ugyanaz, mint valami partiképes pasi. Tudod, hogy értem.

-          Nincs senki, akit elhívhatnék – épp a ruhákat terítettem ki száradni és mérgemben már három csipeszt is eltörtem.

-        Adam? – kérdezte csak úgy unottan, közben a zoknikat helyezte el borzalmasan gyűrötten a szárítón.

-        Nem opció – még a fejemet is megráztam, csak hogy nyomatékosítsak. – Annak tényleg vége.

-         Na és Chris?

Ránéztem. Ismertem őt, és sosem volt az a nagyon olyan lány, akit érdekeltek volna a szív útjai, hogy úgy mondjam. Legalábbis nem volt olyan, aki ezekről a dolgokról annyit szeretne fecsegni, és nem éretettem, miért olyan fontos neki, hogy vigyek valakit. Pláne, hogy Christ.

Persze nem hagyott nyugodni a dolog és bár Reed megpróbált lebeszélni róla, én mégis megkerestem Christ. Igen, ha valakit szívesen elvittem volna erre az esküvőre, az ő volt. Nem mertem felhívni, szóval maradtam az üzenetnél.

„Október 2-án lesz Fanni és Mike esküvője. Szeretnem megkérdezni, hogy lenne-e kedved eljönni velem?”

Csak egyszerűen, benne van a lényeg és reméltem, hogy elég lesz neki ennyi, hogy tudja, mit érzek, vagy mit szeretnék ezzel elindítani. Írhattam volna hosszabban, szebben, elmondhattam volna neki, hogy hiányzik és hogy Adamnek igaza volt, mindenkiben őt keresem. Meg Mike-ot, de ezt még mindig magamban sem mertem kimondani.

A válasz két gyötrelmes nappal később érkezett, mikor már majdnem azon voltam, hogy felhívom Zach-et, ugyan puhatolózza már ki, hogy megkapta-e egyáltalán, vagy most mi van.

„Semmiképp.”

Egyetlen szó, de felért vagy ezer tőrrel. Rövid, egyszerű és biztosan tudom, mit érez és mit nem szeretne elindítani ezzel. Csak bámultam a kijelzőt, és azon gondolkoztam, hogy mennyivel szebb érzés volt az, amikor a régi sms-ek sorakoztak a képernyőmön és nem ez.

Miért utasít vissza, mikor tényleg nagyon próbálkozok nála már egy ideje? Most tényleg ennyire rossz lenne velem? Hogyan bizonyítsam még neki, hogy komolyan akarom őt?

Még a ceremónia közben is ezen gondolkoztam, mikor a templomban ültünk.

-          Fintorogsz – mormolta élvezettel a fülembe Reed. Persze ő életvidám volt és pörgős és látszólag boldog. Talán nekem sem ártana néhány hónap az elvonón?

-          Nem is – suttogtam vissza és oldalba böktem.

-          Csak arra nem jövök rá, hogy akkor csinálod, ha Mike-to látod, vagy ha Fannit?!

-          Te ezt élvezed, Reed? – kérdeztem rá kissé morcosan.

-          Szerintem vicces, hogy még magad sem tudod – a megjegyzése csípkelődős volt, de a szemei komolyak voltak.

Ezzel elnémított egy darabig, igyekeztem nem pofákat vágni, mikor férj és feleséggé nyilvánították őket, és végig, amikor kézenfogva, boldogan belépkedtek a gyönyörűen kidíszített terembe, amikor mindenki kocogtatta a poharát vacsora közben, hogy csókolják meg egymást, meg amikor eljárták az első közös táncukat.

-          Komoly vagy, mint egy hasmenés – suttogta a fülembe Reed, mikor táncolni vitt. Szerencsémre ő nagyon jól tudott vezetni, szinte nem is volt feltűnő, hogy elég béna voltam.

-          Mosolygok, nem látod?

-          Csak az nem látja, hogy mit takar a mosoly, aki nem ismer. És valljuk be őszintén, azért elég sokan, elég jól ismernek itt téged.

-          Örülök a boldogságuknak.

-          Nekem nem kell hazudnod – vont vállat és most a táncoló párosok között elnavigált bennünket a parkett széle felé.

-          Nem hazudok, én tényleg… Nem is tudom. Csak minden összejött mostanában. Azért gondolhatod, hogy nem a legjobb érzés Mike esküvőjén jelen lenni.

-          Pláne, hogy most nem Chris tart a karjaiban ugye? Vagy hogy nem te vagy az ara…

-          Reed!

-          Nem tanulsz – sóhajtott. – Pedig az élet már annyi mindent tanított neked. Léni!

-          Bagoly mondja verébnek! – vágtam vissza sértődötten. – Nem engem kellett összevakarni a padlóról néhány hónapja, ugye?

-          Először Mike-tól kaptál egy pofont – kezdte nyugodtan. – Aztán Chestertől, majd saját magadnak is adtál egyet, mikor úgy kellett levakarnod magad arról a tetőről – kissé megszorította a kezemet. – Utána jött Chris, és tőle is kaptál egyet, mert nem szeretted úgy, ahogy megérdemelte volna, aztán Mike-nak te adtál, de remélem érzed, hogy a végén mégis rajtad csattant!? Aztán Adam… és én is.

-          Mi van? Most miért… hiszen ez nem is ilyen esze-

-          Mindegyikből tanulhattál volna Léni, némelyikben te hibáztál nagyobbat, némelyikben ők, és még engem is komolyan számításba vettél egy percig.

-          Ami veled volt, az… örültem, hogy élsz és hogy gyógyulsz.

-          Láttam a szemedben – vigyorodott el. – Nem hibáztatlak, főnyeremény tudok lenni olykor.

-          Nagyon vicces vagy – igyekeztem sem a táncolókra nem nézni, sem Reedre.

-          Nem viccelek – megtorpant, amitől megilletődve mégis felnéztem az arcába. – Adamnek igaza volt. A múltban élsz, nem tudod őket elengedni. Főleg Christ és Mike-ot nem. Hiába szíktottál te a vőlegénnyel – intett fejével Mike felé. – mégis úgy érzed, hogy Fanni legyőzött, vagy hogy mennyire igazad volt, hogy otthagytad Mike-ot mert hát ugye mást vesz el, szóval jól tetted, de aztán meg mégis a szíved mélyén még mindig visszavágysz hozzá. Vagy beszéljünk Chris-ről? Nem vártál még egy napot sem, hogy Mike ágyába kerülj, miután szakított veled, de ugye ő a hülye, hogy mert bár azt mondta, hogy lehet még esélyed, aztán mégis visszakozott, mikor megtudta, hogyan vígasztalódtál?!

-          Reed…

-          Azért nem tudsz írni, mert függesz tőlük. Ha ők nincsenek, akkor üres vagy és semmi más nem foglalkoztat igazán, csak az, hogy miért nincs valamelyik veled. Lassan nem is tudom, hogy szereted-e igazán valamelyiket is, vagy mindegy lenne, csak az egyiket nyerd meg magadnak? Meg abban sem vagyok biztos, hogy akkor elégedett lennél-e, hiszen mindkettő a tiéd volt, és így vagy úgy, de mindkettőt sikerült elveszítened. És bár folyton ezt csinálod, ezt csináltad Adammel is, hogy akartad a kapcsolatot, jaj istenem, csak nehogy egyedül legyél, a végén mégis eldobod, mert ezért nem jó, meg azért nem jó. Nem tudom, hogy végső soron egyedül akarsz-e lenni, vagy egyáltalán nem tudsz létezni egyedül?

Csak bámultam fel rá, azt hiszem minden erő kifutott a testemből, ahogy hallgattam a szavait, és jó volt, hogy a karjai között tartott, mert félő volt, hogy összecsuklottam volna a szavai súlyától.

Nem számítottam erre tőle, egy esküvő közepén meg pláne nem. És igaza lenne? Azt már tudtam, arra már rájöttem, hogy sokszor én magam sem tudtam, hogy mit is akarok, de ahogy így elmondta ezeket a dolgokat, teljesen úgy hangzott, hogy kihasználtam ezeket a férfiakat. Hogy végig míg úgy éreztem és úgy gondoltam, hogy ők bántak el velem nagyon csúnyán, valójában én voltam a rossz.

Mert minden ember szörnyeteg… így vagy úgy.

Nem táncoltunk többet, csak ittam a pezsgőt, meg etten a különböző sütiket, ő meg vagy százszor elmondta, hogy nem bántani akart, csak hogy ideje lenne eldöntenem, hogy ki is vagyok. Milyen ember vagyok. Mit akarok és kivel akarom azt.

Számított volna, ha bármit is akartam volna Mike-kal? Most lett férj. Vagy ha Chris-szel képzelem el a jövőmet? Nem egyszer jeleztem felé, hogy szeretnék vele lenni, és ő nem egyszer visszautasított. Hajlandó voltam beleállni több pofonba is érte, és neki mégsem számított.

De vajon azért nem, amiket Reed mondott? És egyáltalán miket is mondott? Hogy rossz barátnő voltam, hogy végig Mike-ra vágytam Chris mellett, aztán amikor lehetőséget adott a döntésre, én rosszul döntöttem, és ugye még egy nap sem kellett ahhoz a rossz döntéshez…

Rengeteget gondolkodtam ezután, és félretettem mindent. A munkát, Chris-t és Mike-ot és Adamet, és még Reedet is hanyagoltam egy kicsit. Na nem nagyon, hiszen nem akartam büntetni őt, tényleg nem, de szükségem volt egy kis időre. Egyedül. Csak én és a több milliárd gondolatom.

Jártam Los Angeles utcáit, néztem és figyeltem az embereket, elgondolkodtam rajta, hogy milyen lehet az ő életük, hogy mitől boldogok épp vagy mitől szomorúak. Sokat voltam a parton, tetszett, hogy még ilyenkor is jó idő volt, legalább ez nem vett el a kedvemből. Beültem kávézókba, parkokba, vagy csak egy padra az utcán, és írni próbáltam, de nem ment. Nézegettem a telefonkönyvet a mobilomban, végiggondoltam, hogy a rengeteg név közül kit is tudnék felhívni szívből, hogy töltsünk együtt időt, vagy hogy épp mi a helyzet vele. Nem is kell nagyon ecsetelnem, hogy elég kevés ilyen volt.

-          Miért kell ilyen korán bárhová is menni? – kérdezte Reed reggel ötkor, kávét iszogatva az anyósülésen.

-          Meglátod – mosolyogtam rá és bekapcsoltam egy kis zenét. Az út kellemesen nyugodt hangulatban telt, Reed még el is aludt közben. Szívem szerint felébresztettem volna, de még mindig féltem, mit fog szólni.

-          Ott vagyunk a hol is? – nyitogatta a szemeit, amikor megálltam a parkolóházban.

-          Gyere – kiszálltam, ahogy ő is. Hangosan bevágta a kocsiajtót, ahogy rájött, hol vagyunk és meglátta a bőröndöt, amit előcincáltam a csomagtartóból.

-          Mit keresünk a reptéren? – kérdezte gyanakvóan halk hangon. – Mégis hazamész karácsonyra?

-          Nem – ráztam meg a fejem, közelebb léptem, szétnyitottam a tenyerét, és beletettem a kocsikulcsokat. – Vidd haza – kértem, de már most elcsuklott a hangom. Itt van, amitől féltem, de már nem halasztgathatom tovább. – Használd, ha szeretnéd – cincogtam, közben könnyek csordultak végig az arcomon.

-          Léni, mi ez az egész? – megragadta a kezem, közelebb húzott magához, és rémülten-zavartan nézett le rám.

-          Hazamegyek – bólintottam. – És ez nem jelenti azt, hogy soha többet nem találk-

-          Ne! Léni, ez hülyeség, megint elhamarkodottan döntesz! – mondta hevesen zihálva. – Amiatt van, amit az esküvőn mondtam? Tudom, hogy lehettem volna finomabb is, de-

-          Nem – vágtam a szavába, és fájt, hogy láttam rajta, mennyire megijeszti az, hogy rájött, búcsúzni jöttünk ide. - Magam miatt döntöttem így, nem miattad! – két kezem közé fogtam az arcát és a könnyeimen keresztül néztem fel rá. – Kérlek, fogadd el, hogy erre van szükségem!

-          Itthagysz?

-          Hidd el, te fogsz a legjobban hiányozni! – léptem még közelebb, a mellkasunk összeért, éreztem, milyen gyorsan szedi a levegőt. – Nem Chris, nem Mike, nem más. Te! Sokkal inkább az életem része vagy, mint ők valaha is voltak. Bennem élsz, és nem csak azért, amit akkor tettem, ahogy küzdöttem érted, hanem mert… - megráztam a fejem, nem találtam a hangom.

-          Hel…

-          Hanem mert igazad volt. Mindenben. Mindenben. És el kell most engedned.

Minden ember szörnyeteg… vagy minden szörnyeteg ember. Én is az voltam most, ezt tisztán éreztem, láttam a szemében a fájdalmán keresztül.

Hosszú percekig néztünk egymásra, láttam rajta a viaskodást, hogy most engedjen-e el vagy ne, hogy vajon mit kellene mondania, hogy maradásra bírjon, de végül egyikünk sem mondott mást. Egyszerűen közelebb hajolt, én pedig lábujjhegyre emelkedtem és a szánk összeért. A csók rövid volt, telve a búcsúzás kínkeserves szomorúságával, azzal a röpke hevességgel, amivel valakit magadhoz akarsz láncolni, és még valamivel, amit aztán hosszú évekig nem tudtam megfejteni ezután.