24. Let the past die?
Megint arra riadtam fel, hogy az
ágy mellé zuhantam. A szívem majd ki akart ugrani a helyéről, a hajam a
nyakamhoz tapadt és kapkodtam levegőért.
Erősen bevertem a jobb karom az
éjjeliszekrénynek használt kis asztal sarkába, amiről hangos puffanással esett
le a műanyag digitális óra.
A dátum és az idő vörösen
világított fel a falra: 2013.05 06. 03:41.
A lélegzetem kis nedvességet
hagyott a padlón, éreztem, ahogy az arcom a hűvösnek nyomtam. Próbáltam
lelassítani a szívemet, de a pánik, ami körülölelt, nem akart engedni. A
gyomrom pici, nehéz kő volt, a torkom összeszorult, a szememből könnyek szöktek
ki.
Még mindig élénken villogtak az
álmom képei összeszorított szemem mögött – vagy talán csak a rendőrségi
jelzőfények voltak azok. Abból az átkozott rémálom-kastélyból.
Éreztem, hogy a gyomrom bukfencet
vet, és fájdalom a karomban ide vagy oda, de fel kellett pattannom és a
fürdőszobába futnom, hogy kiadjam magamból a vacsorára elfogyasztott ételt.
Minden kijött belőlem szinte azonnal, de még vagy negyed óráig térdeltem a
kagyló mellett és öklendeztem.
Már szinte megszokottan mostam
meg az arcom és a fogam, aztán visszamásztam az ágyba. Bekapcsoltam a laptopom
és megnyitottam a levelezőt, de nem érkezett egy e-mail sem.
Reed már három hónapja nem
jelentkezett.
Remegtek az ujjaim, ahogy
bepötyögtem neki azt a pár sürgető és kétségbeesett sort, hogy írjon, legyen
szíves. Csak hogy tudjam, hogy jól van-e. Hogy tudjam, hogy mit rontottam el.
Hogy tudjam, haragszik-e rám.
Tudtam, hogy jól van, hogy nem
rontottam el semmit és azt is, hogy különösebben nem haragszik rám. Zach
elmondta, amikor néhány napja felhívott, mert észrevette a sok üzenemet Reed
telefonján.
Reed már csak Reed volt. Most
„egészséges” volt, ott volt vele Zach, írta a könyvét, járta az országot.
Röviden: nem volt szüksége többé
rám.
Nekem viszont nem ment ki a
fejemből, ahogy elváltunk… hogy akkor milyen szomorúnak tűnt, hogy milyen
elhagyatottnak látszott. Ahogyan az sem, hogyan küzdöttem az életéért.
Kísértett álmomban. Épp ma is.
Tudtam, hogy már képtelen leszek
visszaaludni, így inkább bekapcsoltam a tévét és csak üres fejjel bámultam az
egyik sportcsatornát.
Ma legalább tudtam két és fél
órát aludni.
**
Két autó összeütközött. Nem nagy
dolog, ugye? Még komoly sérülést sem szenvedett senki, csak a festék pattant
kicsit le a járművekről. Néha ilyen is előfordul az én kis nyugodt
falucskámban. Nem nagy kunszt.
Befogtam a fülem, ahogy
kuporogtam az árokban, a két autó összecsattanása pillanatában automatikusan
vetődtem be oda a gaz közé, miközben a nagymamámtól sétáltam hazafelé.
A térdem lehorzsolódott és a
pólóm fűfoltos lett.
Hiába tudtam és láttam, hogy nem
komoly a baleset, én újra ott találtam magam a kórházban, amikor Shiori
meghalt. Újra és újra bevillant a kép a temetéséről, ahogy krémszínű ruhájában,
halott-sápadtan ott feküdt a koporsóban.
Három rendőr győzködött, hogy ne
féljek, senkinek semmi baja, én mégis úgy nyöszörögtem, mint egy kisállat.
Pár perccel később, mikor már a
nagymamám jött értem, mert megkértam a szomszédokat, akik kint bámészkodtak,
hogy szóljanak neki – azt hazudtam, hogy kiment a bokám - kimásztam az árokból.
Megkértem, ne szóljon erről
senkinek, és a mama mindig mindent megtett az unokáiért – még ezt is, pedig
láttam rajta, hogy aggódik. Észrevette, hogy nem a bokám miatt folytak a
könnyek az arcomon, de nem tette szóvá.
**
Szeptember másodikán kezdtem meg
újra az egyetemet. Rémesen furcsa volt, hogy mindenki - oké, azért nem
mindenki, de a kilencven százalék – fiatalabb volt nálam. Én is így kezdtem
anno, aztán… jött Mike és az életem fenekestül felfordult.
Az első nap nem volt nehéz,
ismerkedtünk – én kevésbé – az épülettel, az órákkal, a tanárokkal. Egy-kettő
felismert, de inkább a hátsó sorokban foglaltam helyet, és mivel most jól
akartam csinálni az egészet, jegyzeteltem és odafigyltem.
A laza nap ellenére éjszaka
megint kint ültem az erkélyemen, élveztem, hogy a levegő kissé hűvösebb volt,
nap közben szakadt rólam a víz. Más volt az itteni meleg és az, amihez az évek
során Kaliforniában hozzászoktam.
A szívem már majdnem normális
ütemben vert, a karcolás a combomon kicsit ugyan égett – az esés következménye.
Ma éjszaka a szálloda tetején
álltam, azon a napon, amikor Mike bejelentette, hogy elveszi Fannit – először.
Amikor úgy döntöttem, eldobom magamtól az… - még a fejemben sem akartam
kimondani.
Most ez kísértett álmomban, úgy
éreztem, ott állok az épület tetején, a legszélén és a hajamba belekapott a
szél és lenéztem és nem akartam meghalni, annyira nagyon nem, mert az élet szép
is tud lenni és végig erre is gondoltam és mégis leléptem a szakadékba és… és
arra ébredtem, hogy padlót fogtam – megint.
A szívem döbörgött, kapkodtam
levegőért, a zuhanás annyira valóságosnak tűnt, hogy még egy sikoly is
kiszakadt belőlem.
Elővettem még egy szál cigit és
rágyújtottam, a kezem úgy remegett, hogy alig tudtam működésre bírni az
öngyújtót.
**
Egyszer tudtam volna jót aludni –
a hűvös szellővel érkező szeptemberi zápor kellemes volt a sok meleg nap után
-, de a telefonom hangos csengése megzavart.
Napok óta nem aludtam szinte
semmit, a kimerültség már lassan fizikailag is befolyásolt. Fájt a fejem, a
szemem hamar elfáradt az órák végére és a kezem is enyhén remegett.
-
Ha---a---hmm? – nem találtam meg a hangom, mintha
náthás beteg lettem volna, rekedt voltam és halk.
-
Nem is tudtam, hogy hazaköltöztél,
szia neked is! – a hangja vidám volt, a visszafogott mosolyát sejtettem
mögötte, amit úgy szerettem.
-
Adam?!
-
Azért még örülök, hogy megismered a hangom… legalább
egy éve nem beszéltünk.
-
Nem volt az annyi – vagy igen?! Felültem, mert féltem,
hogy belealszok a mondatba, de hallani a hangját több mint jó érzés volt. Az a
mély, búgó hang, amit úgy szerettem akkor.
-
Ne haragudj, hogy ilyen korán felkeltettelek –
szabadkozott, a háttérben autódudálást hallottam. Ránéztem az órára, ami már
pókhálósra tört a sok megpróbáltatásban: 2013.09.19. 06:57
-
Ümm… semmi baj. Amúgy is már kelnem kellett volna –
ráncoltam a homlokom, azt hiszem, túlságosan mégsem alhattam sokat, csak úgy
éreztem. Emlékszem egyszer még megnéztem az időt hajnali három körül. – Tízre
órára kell mennem.
-
Órára?
-
Ja, hát… újra elkezdtem egyetemre járni. Meteorológiám
lesz ma, meg Földtanom.
-
Izgalmasan hangzik – a háttérzajok elhalkultak egy kis
csilingelés után. Azt hiszem talán lift lehetett. – Erről nem is tudtam. Francba!
-
Miért? Mi a baj ezzel? – ásítottam. – Bocsi.
-
Álmos vagy… hívhattalak volna később is, tényleg én…
inkább visszahívlak majd, nem aka---
-
Jaj, dehogy. Amikor én alszom, akkor te dolgozol és
fordítva. Mondd csak, amúgy is olyan régen hallottam a hangod – magamat is
megleptem a kijelentéssel, és főleg azzal, hogy mennyi mosollyal a hangomban mondtam ezt.
-
Hát… - meglepetten elhallgatott egy kicsit, és a lift
újra csilingelt. – Hát még én hogy meglepődtem, amikor megpróbáltalak utolérni
a szerkesztődnél. Ő mondta, hogy elköltöztél már hónapokkal ezelőtt. Azt hiszem
ő is látta rajtam, hogy halvány gőzöm se volt erről.
Lux említésére kissé
megrezzentem. Mostanában eléggé elfajultak köztünk a dolgok. Több minden is
közrejátszott: hogy eljöttem egy szó nélkül, hogy cserbenhagytam őt a munkában
és mint a barátom, és hogy a kapcsolata sem volt rendben, és valahogy ha a
Linkin Park tagjai között veszekedés tört ki, állítólag valahogy mindig
felmerült a nevem.
-
Los Angelesben vagy?
-
Igen, dolgozom. Kicsit. Szóval gondoltam megkereslek,
de…
-
El---
Azt akartam mondani, hogy el
kellett jönnöm onnan, de ezt anno mondtam Reednek is, és akkor igaznak is
éreztem. Most folytogató volt és kellemetlen és hazugság. Menekültem, azt
hiszem. Megint.
-
Szóval eljöttem – ismertem be halkan, amire pár
pillanatig ő sem szólt semmit. Gondolom volt egy véleménye, de nem mondta ki.
-
Igen, kár. Én igazából el akartalak hívni egy
eseményre. Olyasmit szervezek, mint mikor megismertelek – elhalkult egy kissé,
azt hiszem neki is eszébe jutott, milyen jó volt akkor este. Éreztem, hogy
elpirulok és a mosoly megintcsak az arcomra kúszott.
-
Szívesen elmegyek. Mondd meg mikor és hol.
-
De nem… nem baj, hogy kimaradsz a suliból? – a kérdése
meglepett, mert azon nyomban, ahogy elképzeltem, hogy találkozunk,
elfeledkeztem minden másról.
-
Nem, legalábbis egy-két hét nem baj.
-
Akkor jó. November elejére szeretném, és ezt kapd ki…
Pearl Harbort fogjuk megnézni. Jönnek veteránok velünk és… tudod egy kis
történelem.
-
Egy kis rettenet - bólintottam.
-
Fontosak a gyökereink. Az pedig egy meghatározó hely
és---
-
Ó, nem kell meggyőznöd, ott leszek!
-
Tényleg?
-
Hát persze.
**
A következő hetekben állandó
üzenet- és hangkapcsolatban voltam Adammel, segítettem a szervezésben, főleg
anyagilag, de mindenféléről informált kérés nélkül is. Kikérte a véleményem és
megosztotta velem a terveit.
Az alap elgondolás annyi volt,
hogy valamilyen úton-módon kiválasztottak a szervezetével húsz olyan családot,
akik tagjai között voltak még aktív katonák, és nekik szerették volna megmutatni
ezt a helyet. A jelentőségét, a szépségét és a szomorúságát egyaránt.
Simán elmehettem volna úgy is,
hogy nem kell fizetnem semmit, Adam támogatói fantasztikusak voltak, de úgy
éreztem, hogy van bőven elég pénzem ahhoz, hogy én is egy legyek a sok támogató
között. Meg amúgy is nem akartam a potyautas lenni.
A tanulás eléggé lefoglalt nap
közben, míg ennek az útnak a szervezése és a készülődés éjszaka. Általában így
beszélgettem Adammel, nálam éjjel volt, nála pedig kora este, szóval az a kevés
alvás, ami jutott, relatív nyugalomban telt.
Még így is kétnaponta írtam
Reednek, kérleltem, hogy jelentkezzen, hogy mondja el, mi jár a fejében amiért
így kizárt az életéből. Válasz egyszer sem érkezett.
**
Okulva az előző ”kalandomból” az
egyetemen, már most elkezdtem kidolgozni a tételeket a vizsgákhoz. Most jól
akartam csinálni, tényleg meg akartam tanulni mindent, amit csak lehetett.
Míg íróként éltem az életem,
sokszor eszembe jutott az a kirándulás a nemzeti parkokba és maga az a
bizonyosság, amit a tudás ad az embernek. Még akkor is, ha egyébként kis
hazámban ezzel a diplomával nem nagyon lehetett mihez kezdeni. Terveim voltak a
továbbiakra.
Otthon minden nyugis volt, a
családommal töltött idő volt az egyetlen, amiért kevésbé éreztem bűntudatot,
hogy elhagytam Los Angelest, a barátaimat és a munkámat.
Mike és Fanni amúgy is sokszor
jelentkeztek, a baba a pocijában pont születésnapi ajándékként köszöntött
engem. Örültem nekik, tényleg így volt, de azt hiszem az is valahol alapvető
emberi tulajdonság, hogy belegondoltam, hogy igen ez én is lehetnék.
Babavárásuk híre örömteli volt, mégis egy kis tüske volt a szívemben. Haladtam
az életemben, de egyáltalán nem úgy, ahogy régen elképzeltem.
Mike-ot pedig sosem kérdeztem
arról, hogy miért jöhet fel a nevem, ha valami – bármi – baj volt a zenekarral.
Nem mertem, kicsit nem is akartam.
**
-
Te sosem alszol egyébként? – kérdezte az indulásom előtti
éjszaka.
-
De, néha – vontam vállat habár nem láthatta.
Nem akartam ezzel foglalkozni,
nem akartam felfogni, hogy mit jelentenek ezek az álmatlan éjszakák és a nap
közbeni „rohamok”, amik néha megfojtottak. Pláne nem szerettem volna beavatni
őt. Nem azért, mert hogy hú de nem tartozik rá, de nem tudtam, hogy mi most
akkor…? Barátok voltunk? Vagy csak azért hívott magával, mert ez a „munkája”?
-
Megírtad azt a dolgozatot? – hallottam, hogy pakolt
közben, ő is készülőben volt.
-
Igen, szerintem simán lesz egy négyes – beletelt kis
időbe, mire a beszélgetéseinkkor ráeszméltem, hogy az ő iskolarendszerük
mennyivel másabb, és el kellett magyaráznom a magyar értékelést neki. Aranyos
volt.
-
Akkor jó. Tényleg nem bánod, hogy maradunk még egy
hetet? Én… hát szóval gondoltam, jó lenne és… tudod, régen találkoztunk és… meg
amúgy is, mi rossz lenne benne… meg ha már ott vagyunk, szóval…
A zavara átsütött a vonalon
keresztül, és olyan édes volt, ahogy megpróbált, nem is tudom, magyarázkodni,
vagy hasonló. A kirándulás négy napig fog tartani a tervek szerint, megnézzük a
múzeumokat és kiállításokat, lesznek beszélgetések és felolvasások – legnagyobb
rémületemre megint -, de Adam megkérdezett róla, hogy nem akarnék-e egyet
nyaralni, maradhatnánk még egy hetet. Természetesen igent mondtam.
-
Dehogy bánom! Ne viccelj! Jó lesz újra találkozni és
amúgy is ez Hawaii, ki ne akarna ott eltölteni egy kis időt? – kuncogtam, mire
hallottam, ahogy hangosan kifújta a levegőt.
-
Jó. Akkor jó. Én… örülök.
**
A repülőút baromi kimerítő volt.
Egy teljes napot utaztam. Először el kellett mennem Budapestről Frankfurtba,
ami egy viszonylag rövid út volt, viszont ott kellett éjszakáznom a reptéren.
Kivettem egy szobát az ottani hotelben és pár óra alvás után sikítva ébredtem.
Azt álmodtam, hogy a hawaii homokban
próbálom újraéleszteni Adamet, de nincs elég oxigén a tüdőmben, nem tudtam
belefújni az orrába, és hogy a mellkaskompresszió közben eltörtek az ujjaim.
Erre a fájdalomra ébredtem fel és úgy néztem ki, mint aki egy kísértetházból
szabadult épp.
Frankfurtból egy tizenegy órás
repülés után értünk San Franciscóba, ahonnan még egy öt és fél órás szenvedés
után értem oda Honoluluba.
Egy pasi várt rám, aki tagja a
szervezetnek, George, volt olyan kedves, hogy kijött elém és elautóztunk a
Prince Waikiki nevű szállodába. Próbált velem kicsit beszélgetni az úton, de
annyira kimerült voltam, hogy csak pár szóban válaszoltam neki.
Nem mondtam volna visszafogottnak
a helyet, de Adam és a csapata most tényleg egy amolyan jutalomutat szerveztek,
szóval megértettem a dolgot. A nap lemenőben volt, gyönyörű aranyszínűre festve
az eget, az óceán pedig hihetetlenül mélykéknek tűnt most.
Ámulva bámultam a bejáratnál a
lemenő nap fényét és az embereket, ahogy nyugodtan sétálgattak odalent a
parton. Még a táskákat is inkább letettem a földre és teljes testemmel hátat
fordítottam a bejárati csarnoknak, csak hogy le ne maradjak erről a csodáról.
Láttam már szép naplementéket,
Los Angelesben is fantasztikus látvány volt, de azért Hawaiinak volt egy
különleges varázsa.
Nem is hallottam, hogy valaki
közeledett volna felém, csak arra lettem figyelmes, hogy a bal oldalamon
feltűnt egy magas, erős test, és ahogy felé pillantottam, úgy éreztem, már egy
kis ideje figyelhetett engem, mert halványan mosolygott a csodálatomon.
Sötét tekintete vidáman csillant,
a lemenő nap bronzszínű pöttyöket festett az íriszébe. A haja most kicsit
hosszabb volt, mint mikor utoljára láttam, fekete volt, mint az ónix.
Hátra kellett billentenem a
fejem, hogy rendesen a szemébe tudjak nézni. Sosem zavart, hogy mennyivel
kisebb voltam nála. Valahogy az egész lénye így még inkább vonzó volt nekem.
Férfiasabb, vadabb… figyelmet követelő.
Ajkai szélesebb mosolyra
húzódtak, amit az én arcom is tükrözött, a szívem hevesebben kezdett dobogni és
automatikusan lábujjhegyre emelkedtem, talán még az előtt, hogy egyáltalán
felém kezdett volna dőlni.
Az ölelése meleg volt,
biztonságot adó és… felkavaró. Felkavarta azokat az érzéseket, amiket aznap
este éreztem, amikor megismertem őt New Yorkban. Hogy mennyire magával ragadott
már akkor, amikor megpillantottam, ahogy a kuka tetején ücsörögtem, ő pedig
benyitott hozzánk a mosdóba Reeddel. Hogy milyen jó volt, amikor az asztalnál
ülve úgy flörtölt velem, vagy úgy próbált közeledni felém, hogy összeért a
kezünk és a lábunk. Azok az apró kis érintések akkor nagyon jól estek, de azok
semmik voltak ahhoz képest, ahogy most voltunk.
Megpróbáltam elnyomni magamban
ezeket az érzéseket, mert tudtam, hogy akkor este teljesen belezúgtam Adambe,
és most nem engedhettem ezt meg magamnak. Elvégre vele is én szúrtam el, mint
ahogy mindig, és nem lehettem benne biztos, hogy ő tényleg csak azért hívott-e,
mert…
De a hosszú ölelés nem ezt
mondta. Ez az ölelés azt mondta: „hiányoztál!” és hogy „miért tartott ilyen
sokáig, hogy újra láthatjuk egymást?”